5

Cla­i­riè­re né­mán járt föl-alá a te­ra­szon. A meg­gyö­tört há­zas­pár tá­vo­zá­sa után gyor­san le­csil­la­pí­tot­ta há­bor­gó lel­ki­is­me­re­tét, mond­ván, szük­ség volt a kín­zás­ra, hogy az ese­mé­nyek fel­gyor­sul­ja­nak. Az min­den­ki­nek csak a ja­vá­ra vál­hat. Si­et­ni kell, nem en­ged­he­tő meg, hogy még egy ál­do­zat le­gyen. Bár, hogy ho­gyan le­het­ne ezt biz­to­san meg­aka­dá­lyoz­ni, azt az ifjú tu­dós még nem lát­ta kris­tály­tisz­tán. S ez na­gyon bosszan­tot­ta. Ir­tó­zott at­tól, ha va­la­mit a vé­let­len­re kel­lett bíz­nia, va­la­mit, amit maga is a be­fo­lyá­sa alá von­ha­tott vol­na.

Je­an­ne-Ma­rie már messzi­ről lát­ta ezt a töp­ren­gést, óva­to­san kö­ze­le­dett a fér­fi­hoz, s nem mer­te han­go­san meg­za­var­ni. A háta mögé ke­rült, és fi­no­man meg­érin­tet­te a vál­lát. Arra szá­mí­tott, hogy Cla­i­riè­re össze­rez­zen, és vil­lám­gyor­san meg­for­dul majd. Már ké­szült is a nyug­ta­tó s egy­út­tal gú­nyos kö­szön­tő­re. A fér­fi azon­ban nem per­dült meg a sar­kán, ha­nem nyu­god­tan hát­ra­nyúlt, sze­lí­den, de ha­tá­ro­zot­tan meg­fog­ta és a vál­lá­ra szo­rí­tot­ta a nő ke­zét, s csak ennyit mon­dott:

– Már vár­tam ma­gát.

A meg­le­pő for­du­lat kel­le­me­sen érin­tet­te Je­an­ne-Ma­rie-t. Eszé­be sem ju­tott bosszan­kod­ni, jól­eső biz­ton­ság­gal töl­töt­te el, hogy a fér­fi rá gon­dolt itt a ma­gá­nyos te­ra­szon, s az is, ahogy me­leg te­nye­rét a ke­zé­re bo­rí­tot­ta. Maga sem ér­tet­te, hova tűn­tek hir­te­len az el­len­ér­zé­sei. Per­sze, ami­kor meg­szó­lalt, ügyelt, hogy el ne árul­ja ma­gát.

– Mis­ter Hol­mes tán arra ké­szült ép­pen, hogy sze­ren­csét­len Wat­son­já­nak a fe­jé­be egy kis tu­dást csö­pög­tes­sen a maga ki­me­rít­he­tet­len kész­le­te­i­ből?

– Ez meg mire jó most, ked­ve­sem? Olyan cse­kély­ke vol­na ma­gá­ban az ön­bi­za­lom, hogy nem fe­jez­he­ti ki azt, amit ép­pen érez?

És Cla­i­riè­re most per­dült meg a sar­kán vá­rat­la­nul, hir­te­len ke­rült szem­be Je­an­ne-Ma­rie-val, s egy má­sod­per­cet sem adott neki. Ma­gá­hoz rán­tot­ta, és va­dul meg­csó­kol­ta. Olyan szen­ve­déllyel, amit a nő soha ki nem né­zett vol­na be­lő­le. Je­an­ne-Ma­rie le­huny­ta a sze­mét, s szí­nes fol­to­kat lá­tott, szi­vár­vány­fosz­lá­nyo­kat, és még vé­let­le­nül sem Ju­li­én ar­cát.

– Jöj­jön, sé­tál­junk egyet – mond­ta az­tán sze­lí­den a fér­fi, át­fog­ta a vál­lát, erő­sen, mint­ha at­tól fél­ne, el­sza­lad. Jól sej­tet­te, ba­rát­nő­je leg­szí­ve­seb­ben el­me­ne­kült vol­na, annyi­ra meg­za­var­ta őt, ami tör­tént. Időt kell hagy­nom neki – gon­dol­ta a fi­a­tal­em­ber, de a szo­rí­tást nem la­zí­tot­ta meg.

– Most már ko­mo­lyan meg kell be­szél­nünk a dol­go­kat. És na­gyon ké­rem, ez­út­tal, ne hall­gas­son el elő­lem sem­mit, nem ven­ném jó né­ven. Hi­szen maga nem kép­te­len be­lát­ni, hogy min­dent tud­nom kell. Nos, hall­ga­tom, Je­an­ne-Ma­rie.

– Mire kí­ván­csi?

– Hát min­de­nek­előtt a vé­le­mé­nyé­re. Az­tán né­hány apró rész­let­re, ame­lye­ket maga fi­gyelt meg. És ter­mé­sze­te­sen min­den öt­le­tecs­ké­re, ami csak föl­me­rült ma­gá­ban. Meg egy-két in­for­má­ci­ó­ra a ba­rát­nő­jé­ről és így to­vább.

– Nem ke­vés. Nos, vág­junk hát bele! Ab­ban meg­egyez­he­tünk, hogy Mar­got Pa­ra­che­ver gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett, ugye?

Cla­i­riè­re tü­rel­met­le­nül bó­lin­tott, s in­tett, hogy foly­tas­sa.

– Nem vi­lá­gos, ho­gyan kö­vet­ték el ezt az al­jas tet­tet, de va­la­ki el­kö­vet­te. Úgy hal­lom, a bon­co­lás egy­ér­tel­mű­en ki­de­rí­tet­te, hogy a tra­gé­di­át nagy mennyi­sé­gű kon­cent­rált kof­fe­in idéz­te elő. De a nyug­ta­tó­nak is meg­vol­tak a ma­ra­dé­kai a szer­ve­zet­ben. Már­pe­dig ha ez igaz, ak­kor Ba­lan­cel­le nem kö­ve­tett el sem­mi­fé­le hi­bát, ho­lott ő at­tól tart, ha­nem a kof­fe­in más mó­don ke­rült Mar­gót szer­ve­ze­té­be.

– Ho­gyan? Mit gon­dol, ho­gyan?

– Hát, in­nen kezd­ve ki­csit me­re­dek a do­log, túl sok ben­ne a bi­zony­ta­lan­ság, a fel­té­te­le­zés.

– Bo­csás­son meg, hogy meg­sza­kí­tom ér­de­kes ok­fej­té­sét, ne fe­led­je, mert ha­ma­ro­san vissza­té­rünk rá. De sze­ret­nék előbb kér­dez­ni va­la­mit. Mond­ja, mi tör­tént ma­gá­val azon az első es­tén? Mi nyo­masz­tot­ta, iz­gat­ta fel? Úgy is kér­dez­het­ném: mi­ért ké­sett el a va­cso­rá­ról?

– Hát ész­re­vet­te – só­haj­tott szin­te meg­könnyeb­bül­ve Je­an­ne-Ma­rie. Tud­ja, ak­kor ígé­re­tet tet­tem, hogy nem mon­dom el sen­ki­nek. De a tör­tén­tek után, azt hi­szem, os­to­ba­ság len­ne az adott szó­hoz ra­gasz­kod­ni. Még­sem sze­ret­ném, ha na­gyon el­ter­jed­ne a do­log. Mar­got mi­att nem aka­rom. Vagy­is az em­lé­ke mi­att.

– Foly­tas­sa, ké­rem.

– Nos, köz­vet­le­nül előt­te… ah, össze­vissza be­szé­lek. Nézzük nyu­god­tan. Úgy há­rom­ne­gyed hét táj­ban, vagy va­la­mi­vel előbb, ezt nem tud­nám meg­mon­da­ni…

– Hat óra negy­ven perc­kor, pon­to­san – vá­gott köz­be Cla­i­riè­re.

Je­an­ne-Ma­rie csak egy kis gri­masszal nyug­táz­ta a meg­jegy­zést, azért sem cso­dál­ko­zott.

– Rend­ben, szó­val ak­kor hat óra negy­ven perc­kor be­ko­po­gott hoz­zám Odi­le. Na­gyon fel volt dúl­va, fény­lett az arca a ha­rag­tól, elő­ször nem tud­tam mire vél­ni a dol­got. De ha­ma­ro­san olyan szó­ára­da­tot zú­dí­tott a nya­kam­ba, hogy min­den vi­lá­gos lett. Még min­dig fél­té­keny rám, ezt nem hit­tem vol­na. Ugyan­is haj­da­nán Josi meg én… Na­gyon ré­gen volt, ép­pen ti­zen­hét éve… nem hit­tem vol­na, hogy Odi­le most is… Egy­szó­val fe­le­lős­ség­re vont, ami­ért el­jöt­tem, le­he­tett vol­na ben­nem annyi ta­pin­tat, úgy­mond, hogy nem za­va­rom meg az ő bé­kés kis kö­rü­ket, s lás­sam be, aho­vá be­te­szem a lá­bam, ott zűr­za­var tá­mad, su­gár­zik be­lő­lem va­la­mi kár­té­kony erő… és így to­vább, csak mond­ta, meg­ál­lás nél­kül. Én nem is ju­tot­tam szó­hoz. Csak ak­kor vá­la­szol­tam néki, ami­kor fel­szó­lí­tott, hogy ha­la­dék­ta­la­nul utaz­zam el. Nem akar­tam még job­ban fel­iz­gat­ni, na­gyon sze­lí­den fe­lel­tem, de ar­ról, hogy el­utaz­zam, szó sem le­he­tett. Csak annyit mond­tam: „ne ha­ra­gudj, Odi­le, de in­kább ma­rad­nék”. Erre meg­fe­nye­ge­tett. Vagy in­kább fi­gyel­mez­te­tett, mond­ván, hogy meg­van­nak az esz­kö­zei, ápo­ló­nő ugyan­is, és a há­zas­sá­gá­ért min­den­re ké­pes. Kí­nom­ban csak mo­so­lyog­tam, ami nyil­ván olaj volt a tűz­re: Odi­le ek­kor ki­vi­har­zott a szo­bám­ból, én meg ott ma­rad­tam egye­dül, meg­le­he­tő­sen ke­se­rű han­gu­lat­ban.

– Nem érez­te úgy, hogy Odi­le ki­fa­ka­dá­sa jo­gos?

– Mi­ért érez­tem vol­na?

– Hi­szen Ba­lan­cel­le – a vak is lát­ja – ma is sze­rel­mes ma­gá­ba –, mond­ta zord áb­rá­zat­tal az ifjú.

Je­an­ne-Ma­rie fel­ka­ca­gott, in­kább elé­ge­det­ten, mint gú­nyo­san.

– Louis, csak nem? Csak nem fél­té­keny? Nem áll jól ma­gá­nak.

Cla­i­riè­re nem fe­lelt. Annyi­ra jól esett neki, hogy Je­an­ne-Ma­rie a ke­reszt­ne­vén szó­lí­tot­ta… Hagy­ta, hadd re­zeg­jen so­ká­ig a fü­lé­ben az a szó.

– Meg­bán­tot­tam? Bo­csás­son meg – ez­út­tal ri­adt volt a nő hang­ja, nem ér­tet­te a fér­fi vi­sel­ke­dé­sét, hi­szen el­ma­radt a gú­nyos vissza­vá­gás, s az ar­cán meg mint­ha szo­mo­rú­sá­got lá­tott vol­na.

– El­len­ke­ző­leg, bol­dog­gá tett. Hi­szen szá­mít a fél­té­keny­sé­gem­re – ta­lált a régi hang­já­ra Cla­i­riè­re.

Egy­szer­re kezd­tek ne­vet­ni, és Je­an­ne-Ma­rie ön­kén­te­len moz­du­lat­tal si­mo­gat­ta meg a vál­lát szo­rí­tó ke­zet.

– Foly­tas­suk, jó? – kér­te a fér­fi kis­sé za­va­ros te­kin­tet­tel.

– Igen. Szó­val, na­gyon el­ke­se­red­tem, nem tud­tam hir­te­len­jé­ben mit kez­de­ni ma­gam­mal, le­men­tem hát a kert­be sé­tá­im. Az min­dig meg­nyug­tat. És ak­kor vá­rat­la­nul ta­lál­koz­tam va­la­ki­vel. Sej­tel­mem sem volt róla, hogy ke­rül ide, ami­kor…

– Vár­jon, hadd ta­lál­jam ki… Phi­lip­pe Ba­ret­te volt, igaz?

– Hát ezt meg hon­nan tud­ja?

– Ha jól em­lék­szem, a ve­tí­tés előtt maga egé­szen vá­rat­la­nul szó­ba hoz­ta őt. Pe­dig már min­den­ki a film­re volt kí­ván­csi. így ke­rült elő az a le­vél­his­tó­ria is. Meg­fi­gyel­tem, hogy le nem ve­szi a sze­mét Mar­got­ról, s még azt is, nem fel­tét­le­nül elé­ge­dett az­zal, amit lát. Csak ép­pen nem ér­tet­tem, mi­ért te­szi. Per­sze, ami­kor ki­de­rült, hogy Ba­ret­te neki üzent, már vi­lá­go­sabb volt a do­log. Ak­kor fo­gant meg ben­nem a gon­do­lat, hogy ma­gá­nak Phi­lip­pe-pel kel­lett össze­fut­nia, s ez az egész Mar­got-val függ össze. Jól kö­vet­kez­tet­tem?

– Igen. Na­gyon pon­to­san. Phi­lip­pe tény­leg Mar­got-val akart ta­lál­koz­ni, sür­gő­sen és ti­tok­ban. Olyas­mit mon­dott, hogy Mar­got baj­ban van, se­gí­te­nie kell raj­ta, ezért akar be­szél­ni vele. Szer­vez­zem meg, hogy ész­re­vét­le­nül meg is te­hes­se. És még azt is mond­ta: „Ha ma­gam­mal vi­szem, ta­lán ak­kor még nincs min­den vesz­ve.” Meg­kér­dez­tem tőle: „Mar­got-t?” „Ugyan, de­hogy őt, a szaj­rét” – fe­lel­te, s egy árva szót sem tud­tam töb­bé ki­húz­ni be­lő­le.

– Ér­tem. Gon­do­lom, úgy érez­te, fel van adva a lec­ke, ki kell ta­lál­nia, mit akart el­vin­ni Phi­lip­pe. Rá­jött, Je­an­ne-Ma­rie?

– Igen, azt hi­szem. Per­sze, nem tud­ha­tom biz­to­san.

– Jó erre még vissza­té­rünk. Mit csi­nált az­u­tán?

– Bár már na­gyon ke­vés idő volt a va­cso­rá­ig, Phi­lip­pe még­is ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy azon­nal ke­rít­sem elő a ba­rát­nő­met. Meg is pró­bál­tam. De nem ta­lál­tam se­hol. Vissza­men­tem a park­ba, hogy új idő­pon­tot be­szél­jek meg Phi­lip­pe-pel. Abba ma­rad­tunk, hogy a ve­tí­tés után föl­megy majd Mar­got-hoz, a szo­bá­já­ba. Én meg szó­lok a ba­rát­nőm­nek, mi­helyt al­ka­lom nyí­lik rá.

– De nem nyílt, igaz?

– Nem bi­zony. Mire szól­hat­tam vol­na, Mar­got el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét.

Az­tán maga meg­pró­bál­ta elő­ke­rí­te­ni Phi­lip­pe-et, hogy be­szá­mol­jon neki a tör­tén­tek­ről. Igaz?

– Hát erre is rá­jött!

– Iga­zán nem volt ne­héz. Ugyan mi más dol­ga le­he­tett vol­na, ami­kor va­la­mennyi­en Mar­got-ért ag­gód­va vár­tuk, hogy a dok­tor jó hí­rei meg­nyug­tas­sa­lak. De nem ta­lál­ta meg, igaz, Je­an­ne-Ma­rie?

– Nem bi­zony. Phi­lip­pe el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te vol­na el. És ami a leg­fur­csább, az­óta sem ke­rült elő… Le­het, hogy meg­tud­ta va­la­hogy mi tör­tént, s fél, hogy be­le­ke­ve­re­dik?

– Eb­ben az eset­ben na­gyon meg kell bíz­nia ma­gá­ban.

– Iga­za van, en­nek így nincs sok ér­tel­me. De ilyen hely­zet­ben gyak­ran elő­for­dul, hogy az em­ber el­ve­szí­ti a fe­jét.

– Maga, Je­an­ne-Ma­rie nem ve­szí­tet­te el?

– Mire gon­dol? – kér­dez­te a nő kis­sé szo­rong­va. Nem lett vol­na ked­vé­re váló, ha most a sa­ját ér­zel­me­ik­kel kez­de­nek el fog­lal­koz­ni. Sze­ren­csé­re Cla­i­riè­re sem ezt akar­ta. De amit akart, az is épp elég kí­nos volt.

– Kí­ván­csi va­gyok rá, mi volt késő este. Hogy mit csi­nált? Fel­té­te­le­zem, hogy az a bi­zo­nyos fel­adott lec­ke nem hagy­ta nyu­god­ni. Mond­ja, mi­kor osont be Mar­gót szo­bá­já­ba? A gyil­kos­ság előtt vagy után?

– Tes­sék? Hogy én? Hát per­sze, hogy előt­te!

– Nem lá­tom be, mi oka van en­nek olyan na­gyon örül­ni. A kér­dés csak az, mennyi­vel előt­te?

– Ugyan, ké­rem, hi­szen Mar­got-t nem éj­sza­ka öl­ték meg. Vagy mit is be­szé­lek! Ügy ér­tem, a mér­get még este kel­lett ma­gá­hoz ven­nie. An­nak, ami ké­sőbb tör­tént, sem­mi köze az egész­hez.

– Iga­zán? Ér­de­kes te­ó­ria. Mi­vel tud­ja alá­tá­masz­ta­ni?

– Egy­sze­rű. Iga­zán egy­sze­rű és ké­zen­fek­vő – fe­lel­te ka­já­nul a nő. Él­vez­te, vég­te­le­nül él­vez­te, hogy egy­szer si­ke­rült meg­döb­ben­te­nie a ma­ga­biz­tos Cla­i­riè­re-t.

– Mint­hogy nem is fér hoz­zá két­ség. Mar­got a kof­fe­int a ká­vé­val vet­te ma­gá­hoz.

– Bölcs meg­lá­tás! Mind­annyi­an ezt tet­tük, mi még­is élünk – él­ce­lő­dött a tu­dós. Saj­nál­ta, hogy Je­an­ne-Ma­rie el­kép­ze­lé­se ha­ma­ro­san össze fog om­la­ni, azért ját­szot­ta el neki, hogy nem vet­te ész­re azt, amit ő. Pici, ke­gyes csa­lás, ennyit tán ez­út­tal meg­en­ged­het ma­gá­nak.

– Lás­sa be, most maga a fe­lü­le­tes. Ter­mé­sze­te­sen nem a ká­vé­ra gon­dol­tam. Pon­to­sab­ban na­gyon is arra. Mint hogy Mar­got ká­vé­já­ba va­la­ki ha­lá­los adag kof­fe­int tett. Arra, hogy ezt ész­re­ve­gyem, ép­pen maga hív­ta fel a fi­gyel­me­met.

– Va­ló­ban?

– Va­ló­ban – is­mé­tel­te un­do­kul Je­an­ne-Ma­rie. – Nem em­lék­szik, azt mond­ta ak­kor este, már a rosszul­lét után, hogy „pe­dig nem is volt az a kávé olyan erős. Még bosszan­kod­tam is.” Csak­hogy ak­kor sen­ki sem ma­gá­ra fi­gyelt.

– Há­lás va­gyok a ki­vé­tel­nek – gú­nyo­ló­dott Cla­i­riè­re, de hi­á­ba. Je­an­ne-Ma­rie na­gyon is jól lát­ta, hogy tény­leg há­lás. S fő­leg érez­te az ön­kén­te­len kis szo­rí­tást a vál­lán. Nem tett rá sem­mi meg­jegy­zést.

– Még mást is ész­re­vet­tem – di­cse­ke­dett, to­vább, mint egy kis­lány a ta­ní­tó­já­nak. – Még­pe­dig azt, hogy Mar­got, aki min­dig bor­zasz­tó nagy él­ve­zet­tel itta a ká­vét, mint­hogy sze­ret­te, és csak na­gyon rit­kán en­ged­het­te meg ma­gá­nak, most az első korty után ke­ser­nyés gri­maszt vá­gott, majd egy haj­tás­ra le­ön­töt­te a töb­bit a tor­kán. Ez ne­kem sok min­dent el­árult.

– Nos, igen meg­győ­ző, amit mond. Bár ne­kem azért még van­nak más el­kép­ze­lé­se­im is. Ke­vés do­log­ra mond­hat­juk, hogy már tisz­tá­ba jöt­tünk vele.

– De ez leg­alább biz­tos nem – kér­dez­te Je­an­ne-Ma­rie bi­za­kod­va.

Cla­i­riè­re nem fe­lelt. A sza­kadt tor­na­ci­pő­jét vizs­gál­gat­ta csüg­gedt arc­cal. Vi­lá­gos volt, hogy a ked­venc láb­be­li már nem húz­za so­ká­ig. A fi­a­tal tu­dóst ko­mo­lyan meg­vi­sel­te, ha va­la­me­lyik agyon­hor­dott ru­ha­da­rab­já­tól meg kel­lett vál­nia. Ir­tó­zott a nyi­kor­gó­an új hol­mik­tól, úgy érez­te ilyen­kor, mint­ha jel­mez­vi­se­lés­re kény­sze­rí­te­né va­la­mely is­me­ret­len ha­ta­lom. A ci­pő­it pe­dig tény­leg ad­dig hord­ta, míg a szó szo­ros ér­tel­mé­ben le nem sza­kad­tak a lá­bá­ról. Most is ép­pen ez a kö­ze­li ve­szély fe­nye­get­te. Hir­te­len iri­gyel­ni kezd­te Da­ni­el Clé­ment-t. Maga előtt lát­ta az író fi­nom, puha bőr­ci­pő­it – meg­fi­gyel­te, hogy épp olyan csön­des já­rás esik ben­nük, mint az ő tor­na­ci­pő­jé­ben. S azt is jól lát­ta, mi­lyen kü­lö­nös él­ve­ze­tet ta­lál Da­ni­el e csil­lo­gó­ra fé­nye­zett láb­be­lik­ben.

– A ka­vics per­sze a puha bőr­ci­pő alatt is csi­ko­rog – mond­ta ki vé­let­le­nül a gon­do­la­tát.

– Tes­sék? – bá­mult rá Je­an­ne-Ma­rie.

– Sem­mi, sem­mi. Mond­ja, Je­an­ne-Ma­rie, mi volt Phi­lip­pe Ba­ret­te lá­bán?

Úgy érti, mi­lyen ci­pőt vi­selt?

– Pon­to­san úgy.

– Nos, fo­gal­mam sincs róla! Iga­zán nem az volt a leg­főbb gon­dom, hogy ezt meg­fi­gyel­jem.

– Per­sze, per­sze, de azért et­től még nyu­god­tan meg­néz­het­te vol­na.

– Mi­ért? Mi­ért néz­tem vol­na meg?

– Mert az, hogy mi fon­tos és mi nem, több­nyi­re csak utó­lag de­rül ki. Ak­kor, ami­kor már nem áll mó­dunk­ban az el­mu­lasz­tott meg­fi­gye­lést pó­tol­ni – mond­ta ok­ta­tó han­gon Cla­i­riè­re.

Köz­ben a bel­ső kert felé ke­rül­tek, meg­áll­tak a tu­li­pá­nok mel­lett. Louis Cla­i­riè­re az ágyá­so­kat néz­te, majd hal­kan, alig ért­he­tő­en va­la­mi olyas­fé­lét mon­dott: hát igen, majd le­ha­jolt, föl­emelt va­la­mit a vi­rá­gok kö­zül.

Je­an­ne-Ma­rie ámul­va bá­mult rá.

Egy fecs­ken­dő volt a ke­zé­ben, épp­úgy, mint az első na­pon.

Csak­hogy most egé­szen bal­jós lát­ványt nyúj­tott.

A fér­fi társ­nő­jé­re né­zett, s könnye­dén ki­ta­lál­ta a gon­do­la­ta­it.

– Igen majd­nem olyan, mint ak­kor, ugye? Csak ép­pen ez a fecs­ken­dő nem vi­ta­mint tar­tal­maz. Alig­ha­nem tö­mény kof­fe­i­n­ol­dat la­pul az al­ján.