II. FEJEZET

1

Je­an­ne-Ma­rie ki­lép volt fér­je szép, ker­tes há­zá­ból. Rá­bíz­ta a gye­re­ke­ket a hét vé­gé­re. Sok töp­ren­gés után el­dön­töt­te: el­uta­zik a ta­lál­ko­zó­ra. Még min­dig jobb lesz, mint itt­hon egé­szen új se­be­ket nya­lo­gat­ni. Sze­ret­né nem lát­ni vég­re Ju­li­en ar­cát, meg azt a ren­ge­teg csil­la­got a sö­tét égen. Nem érti, ho­gyan tör­tén­he­tett meg vele ez az egész. Hi­szen már biz­tos volt ben­ne, hogy meg tud­ja vé­de­ni ma­gát. Bi­zonnyal os­to­ba hi­ú­sá­gi kér­dés csu­pán, több­ről szó sem le­het. Hogy is van az a hal­ha­tat­lan Shakes­peare-sor? Utá­na kell néz­nie majd, Ró­meó és Jú­lia, úgy em­lék­szik. „Ha ku­tya mart meg, gyó­gyítsd sző­ré­vel?”

Nem rossz öt­let, tény­leg. Már­is meg­je­le­nik előt­te az a ked­ves, link fiú a szom­széd ut­cá­ból, a tür­kiz­kék Opel­ban, amint szem­te­len, ma­ga­biz­tos te­kin­tet­tel mé­re­ge­ti. Szép fiú, iga­zán szép kis csi­bész, mi­ért is ne le­het­ne ő a sző­re? – gon­dol­ja Je­an­ne-Ma­rie. No­csak, hová is lett az én le­gen­dás hű­sé­gem, hová? De ki­hez is kel­le­ne hű­nek len­nem? Ju­li­en… Ju­li­en na­gyon csú­nyán csap­ta be, az egész annyi­ra ké­szü­let­le­nül érte.

A szép mat­róz, Je­an­ne-Ma­rie így ne­ve­zi ma­gá­ban az Ope­lest, mint­hogy foly­ton kék-fe­hér csí­kos tri­kó­ban jár, szó­val a szép mat­róz ép­pen eb­ben a pil­la­nat­ban buk­kan föl a sar­kon. Je­an­ne-Ma­rie most nem kap­ja el a te­kin­te­tét, aho­gyan szok­ta. Vissza­néz rá ál­mo­san és kö­zö­nyö­sen. Nem te­lik bele sok idő, s már­is ott ül­dö­gél­nek a szem­köz­ti biszt­ró­ban. A fiú tény­leg ara­nyos link, meg­ál­lás nél­kül di­csek­szik, de bar­na bő­rén fi­no­man fe­szül a tri­kó, a sze­me pe­dig sem­mi­vel sem ígér töb­bet, vagy mást, mint ami­re Je­an­ne-Ma­rie-nak most ép­pen a leg­na­gyobb szük­sé­ge van…

Jó­val ké­sőbb in­dul, mint ahogy ere­de­ti­leg ter­vez­te. Fi­nom, sze­líd dél­után­ban. A szép mat­róz úgy-ahogy ki­űz­te be­lő­le Ju­li­ent, úgy érzi, megint vég­re egész­ben van. Kér­dés per­sze, hogy med­dig.

Igyek­szik a ba­rá­ta­i­ra gon­dol­ni, sor­ra föl­idé­zi őket, Jean-Pi­erre ked­ves eset­len­sé­gét, Vilo szer­te­len­sé­gét, Mi­chel ma­ga­biz­tos sze­líd­sé­gét, Mar­got gyer­me­teg ta­pin­tat­lan­sá­ga­it, hogy fog­ja újra el­vi­sel­ni ennyi év után? Va­jon mennyi­re vál­toz­tak meg? A mó­ka­mes­ter Phi­lip­pe… az el­om­ló Odi­le… a nagy­ké­pű Da­ni­el. És Josi… a drá­ga szép Josi, hát tény­leg ne­héz még min­dig el­kép­zel­nie őt. Hir­te­len va­dul és tö­me­ge­sen ron­ta­nak rá an­nak a régi idő­nek leg­szebb em­lé­kei, olyan erő­vel, hogy las­sí­ta­nia kell. Meg­dör­zsö­li a sze­mét, és meg­pró­bál­ja a ka­var­gó ké­pe­ket úgy néz­ni, mint­ha csak mo­zi­ban vol­na. Esze­ve­szett se­bes­ség­gel pe­reg a film… És este majd egy iga­zi fil­met is vé­gig kell néz­nie, ró­luk, az ak­ko­ri for­má­juk­ban, lát­nia kell majd Jo­sit és ön­ma­gát is egé­szen fi­a­ta­lon és…

Mi­cso­da per­verz ba­rom­ság ez a nosz­tal­gi­á­zás, va­jon me­lyi­kük ta­lál­ta ki? Nem em­lék­szik. Mar­got? j Meg­le­het, rá vall ez a na­i­vi­tás­ba cso­ma­golt ta­pin­tat­lan­ság… Pe­dig neki sem le­het va­la­mi kel­le­mes… Ki­nek jó ez? S hogy bír­ja Odi­le, Ni­co­le és Jean-Pi­erre?

Ab­ban biz­tos volt, hogy Josi ret­te­ne­te­sen szen­ved tőle…

Itt el­akad­nak a gon­do­la­tai: meg­ér­ke­zett. Be­hajt a szál­lo­da ga­rázs­föl­já­ró­já­ra, meg­ál­lít­ja a ko­csit. Ki­ug­rik be­lő­le, a cso­ma­gok rá­ér­nek ké­sőbb, gon­dol­ja, kel­le­mes iz­ga­lom árad szét ben­ne, va­jon ki­vel fog leg­elő­ször ta­lál­koz­ni? El­len­ér­zé­sei, fenn­tar­tá­sai sem­mi­vé fosz­la­nak.

A kert felé in­dul, an­nak ide­jén is ezt az utat sze­ret­te job­ban. Már messzi­ről meg­pil­lant egy fur­csa, gub­basz­tó ala­kot, a tu­li­pán­ágyás mel­lett. Me­lyi­kük le­het? Ta­lál­gat­ja, de nem tud rá­jön­ni.

Ahogy kö­ze­lebb ér, lát­ja, hogy a gug­go­ló – fér­fi. Va­la­mi or­mót­la­nul nagy, bő­szár­nyú, te­rep­szí­nű vá­szon­dzse­ki lóg raj­ta. Sza­kadt tor­na­ci­pő­je tal­pán hin­tá­zik, s a ka­bát­nál is hosszabb inge a föld­re te­rül. A nad­rág­já­ba is leg­alább két­szer be­le­fér­ne. Ször­nyű lom­pos be­nyo­mást kelt, csak ké­kes­fe­ke­te ha­já­nak ne­mes csil­lo­gá­sa mond el­lent gon­do­san meg­ter­ve­zett slam­pos­sá­gá­nak. Az arca szi­go­rú, zárt, szem­üve­ge mö­gül für­ké­sző, ka­ján és éles pil­lan­tást vet Je­an­ne-Ma­rie-ra.

Né­hány má­sod­per­cig far­kas­sze­mez­nek, mo­soly­ta­la­nul,

– Ol­vas­tam va­la­hol, hogy a tu­li­pá­nok el­ké­pesz­tő dol­gok­ra ké­pe­sek, ha rend­sze­re­sen kap­nak D-vi­ta­mint – szó­lal meg a fér­fi, és egy­ál­ta­lán nem le­het tud­ni, ko­mo­lyan be­szél-e, vagy csak a hall­ga­tó­ját akar­ja meg­etet­ni ez­zel az ab­szurd szö­veg­gel.

– Ne mond­ja?! És a tab­let­tá­kat le­nye­lik szó nél­kül?

– Mi ta­ga­dás, ezt még nem pró­bál­tam ki – fe­lel ko­mo­lyan a fér­fi, s köz­ben föl­mu­tat­ja a ke­zé­ben tar­tott fecs­ken­dőt.

Je­an­ne-Ma­rie úgy me­red rá, mint­ha egy D-vi­ta­min­tól dal­ra fa­ka­dó tu­li­pánt lát­na. Az­tán vég­re ki­tör be­lő­le a ka­ca­gás… Nem hit­te vol­na, hogy Louis Cla­i­riè­re ennyi­re kü­lönc, ha­bó­kos fi­gu­ra. És tu­laj­don­kép­pen most sem hi­szi. Tény­leg: egy­ál­ta­lán nem a sze­mé­nek hisz. Is­me­ri a fér­fi köny­ve­it, ol­vas­ta mind a né­gyet, ami­kor ri­por­tot kel­lett ké­szí­te­nie Cla­i­riè­re-rel. Nem gon­dol­ta vol­na, hogy itt fog­ja vi­szont­lát­ni.

A fér­fi köz­ben föl­egye­ne­se­dett. Ott­hagy­ja a vi­rá­ga­it, és Je­an­ne-Ma­rie-hoz lép.

– Lá­tom, meg­is­mert, de én is em­lék­szem ma­gá­ra. Je­an­ne-Ma­rie Joёl, ha nem té­ve­dek. Csó­ko­lom a ke­zét.

Mi­lyen fi­a­tal, mi­lyen zse­ni­á­lis, mi­ért be­szél úgy, mint­ha ko­ro­so­dó gentle­man vol­na vi­dé­ki nő­vé­re unal­mas par­ti­ján? Re­mél­he­tő­leg leg­alább a kéz­csó­kot nem gon­dol­ta ko­mo­lyan…

Je­an­ne-Ma­rie maga sem érti, mi­ért ir­ri­tál­ja ennyi­re ez a fi­a­tal­em­ber a fecs­ken­dő­jé­vel, a szem­üve­gé­vel, az eről­te­tett, szer­tar­tá­sos mo­do­rá­val meg a vad öt­le­te­i­vel? Na­gyon sze­ret­ne va­la­mi meg­hök­ken­tőt, oda nem il­lőt mon­da­ni neki, de sem­mi frap­páns nem jut az eszé­be.

Ha csak az nem, hogy hi­tet­len­ked­ve meg­kér­dez­ze, va­jon tény­leg ő írta-e a köny­ve­it. De ezt azért még­sem te­szi. Tű­nő­dé­sé­ből egy mon­dat ra­gad­ja ki:

– „Min­den, amit el le­het hin­ni; egy kép az igaz­ság­ról.”

– Ho­gyan? Ja per­sze, va­la­mi kí­nai böl­cses­ség, ta­ois­ta avagy kon­fu­ci­á­nus? – kér­di a nő nem min­den él nél­kül.

– Ez­út­tal mel­lé­fo­gott. Szin­te re­mél­tem is, hogy be­le­esik a csap­dá­ba. Blake, Wil­li­am Blake, drá­ga höl­gyem. A po­kol köz­mon­dá­sa­i­nak egyi­ke. Ap­ro­pó, bí­zom ben­ne, hogy ma­gá­ra nem vo­nat­ko­zik az, ami a ró­ká­ra, hogy tud­ni­il­lik, ha be­le­esik, a csap­dát okol­ja, nem ma­gát.

– Ez is Blake, ugyan­on­nan, igaz? – kér­di Je­an­ne-Ma­rie. – Mond­ja, maga gon­do­lat­ol­va­só, s azon felül meg is lec­kéz­te­ti mind­azo­kat, akik hely­te­le­nül gon­dol­kod­nak?

– Meg­bán­tot­tam?

– De­hogy, nem olyan könnyű en­gem meg­bán­ta­ni. Min­den­eset­re ma­gá­nak alig­ha fog si­ke­rül­ni.

– Mi­ért?

– Mert ez csu­pán a ba­rá­ta­im elő­jo­ga. Nos, ak­kor a vi­szont­lá­tás­ra – mond­ja Je­an­ne-Ma­rie, és megy is már, de még vissza­szól a vál­la fö­lött:

– „Szé­gyen a gőg ru­há­ja”, ez is Blake, épp­úgy A po­kol köz­mon­dá­sa­i­ból.

Az ifjú si­no­ló­gus elé­ge­det­ten néz utá­na, ar­cán megint föl­tű­nik a déli mo­soly.

Je­an­ne-Ma­rie per­sze már nem lát­ja,.

De ha lát­ná, vég­képp nem tud­ná mire vél­ni.