II.

Éjjel nem tűnt föl egyetlen csillag, s másnap is átláthatatlan felhőzet takarta az eget. Fülledt, fojtó csend feküdte meg a levegőt, amit olykor megtört egy-egy szélroham és kurta záporeső. Az Uncle Toby vitorláit, nehogy a szél túlságosan megkergesse, bevonták; négy napon át szüntelenül borús maradt az ég, se napot, se csillagot nem lehetett látni; s ha olykor a felhőkárpit rövid időre meg is szakadt, a kibukkanó csillagok sokkal fénytelenebbek voltak, semhogy igazodni lehetett volna utánuk. Mind e tünetekből bármelyik újonc is megjósolhatta, hogy az elemek hatalmas kitörésre készülnek. Grief megtekintette lenn a légsúlymérőt, amely konokul 29.90-et mutatott; ahogy, följött a fedélzetre, szemben találkozott Jackie-Jackievel, akinek az arca épp olyan komor és sötét volt, mint a levegő meg az égbolt. JackieJackie, egyébként sokat tapasztalt tongani matróz, kivált a kanakai kevert legénységből és mint segéd, helyettes másod kormányos szolgált a hajón.

– Gondolni, nehéz idejönni – mondta – ilyenformán kezdődik rendesen, látni én azt már, ötször-hatszor.

Grief bólintott. – Orkán lehet belőle, ugye JackieJackie? A barométer meglehetősen lenn van, mintha egészen le akarna guggolni a földre.

– Biztos – helyeselte a tongani. – Nemsokára úgy üvölteni, mint a pokol.

Tíz perccel később Snow fölment a fedélzetre.

– Megint megmozdult, – úgymond – most már 29.85 és folyton nyugtalan. Fullasztó a meleg, önök nem érzik? – S megtörölte tenyerével a homlokát. – Milyen fülledt a levegő. Minden megerőltetés nélkül ki tudnám adni a reggelimet.

JackieJackie kuncogott.

– Én is úgy lenni. Kikívánkozik, ami belül van. Minden nagy szél előtt ilyen a belem. De az Uncle Toby nagyon jó lenni, kiállni mindent.

– A nagy árboc kötélzetét meg kell feszíteni és fölvonni a kormányvitorlát – szólt oda Grief a kormányosnak. – S mielőtt a vitorlákat teljesen lekötjük, meg kell erősíteni a keresztárbócokat. És ne beszéljünk arról, ami jöhet, Kétszeres óvatosság mindenben!

A legközelebbi óra leforgása alatt a fülledtség mind gyötrelmesebb lett, a mélységes csönd tovább tartott, a légsúlymérő lesüllyedt. 29.70-re. A kormányos, fiatal természetéhez híven, kezdte a türelmét elveszíteni. Szünet nélküli járkálását abbahagyta, és izgatottan hadonászott.

– Ha jönni akar az orkán, hát jöjjön már! – kiáltott föl. – Utálom ezt a huzavonát! Akármilyen veszély fenyeget bennünket, jobb, mint ez a rázás. Kapjuk be minél etöbb! Szép kis állapot, az egyetlen chronométerünk megzavarodott, az orkán pedig nem akar kitörni!

Az égbolton összetornyosult felhők kezdtek rezesedni, mintha legmélyebb belsejükben át volnának tüzesedve. Senki nem maradt a hajó aljában. A bennszülött hajósok a hajó közepén és orrán csoportosultak, halk hangon beszélgettek, aggódó tekintettel nézték a fenyegető égboltot és a nem kevésbé komor vizet, amely hosszú, lusta, olajos hullámokban hömpölygött.

– Olyan mintha petróleum volna, összekeverve ricinusolajjal – dörmögött a kormányos, amint utálatában oldalt köpött egyet. – Ilyennel traktált néha kölyökkoromban az anyám. No, istenem, most meg feketedik!

A tompa réz-izzás eltűnt, a felhők még sűrűbbé tömörültek, lejjebb csúsztak, s annyira elfogták a világosságot, mintha az esti szürkület már beállt volna. David Grief, aki nagyon jól tudta, hogy orkán idején mit kell cselekednie, mégis elolvasta, meg újra átolvasta a „Vihar szabályait", s ugyancsak meg kellett a szemét erőltetnie, hogy a nyomtatást kibetűzhesse. De nem tehetett semmit; várnia kellett a szelet, jóformán azzal a tudattal, hogy annak a veszedelemnek, amely valamerről közeledik, most épp a közepe táján járhat az ő hajója.

Délután három órakor, amidőn megjött a szél, a légsúlymérő 29.45-öt mutatott. Láthatták, hogy mint közeledik: a tenger arca elsötétül, apró hullámokat kap és fehér tarajos mind. A szél vízszintesen, keményen fújta a hajót és megdagasztva a vitorlát, az Uncle Toby-t tizennégy csomónyi gyorsasággal röpítette előre.

– Ez is valami? – mosolygott Snow. – És hogy neki készülődött!

– Baba-szél – mondta helyeslően JackieJackie. – De embernyi lenni ez, hamar meglátni!

Grief fölhúzatta az első árboc vitorláját, az oldalárbócot azonban nem; az Uncle Toby egyszerre meggyorsította futását a folyton erősbödő szélben. A szél nem is maradt még férfiszélnek, hanem még annál is nagyobbra nőtt. Folyton élesebb és dühösebb lett s erősbödésének minden fokozódását egy-egy roham és éles fütyülés kísérte. A vihar oly kitartóan tombolt, hogy nyomása alatt a főárbóc már többet hajladozott, mint ahányszor kiegyenesedett; a fedélzetre pedig sűrűbben csapott föl a tajtékos hullám, mint amennyi víz a levezető nyílásokon egyenesen lecsuroghatott volna. Grief megnézte a légsúlymérőt: állandóan esett.

– A vihar magva déli, s mi annak a vonalában megyünk, benne is vagyunk – mondta Snownak. – De ne maradjunk benne, inkább menjünk másfelé. Ott a légsúlymérőnk is megjavulhat. Vonja be az első vitorlát – már úgy sem bírja el –, s legyen a göngyölés mellett, nehogy baj származzék belőle.

A rendelkezést végrehajtották, s már sötétedett, amidőn az Uncle Toby megváltoztatta irányát és vadul nekivágódott északnak, szembeszállva a viharral.

– Cíbál és ver – mondta Grief néhány órával utóbb a kormányosnak. – A vihar nagy ívben haladt – lehetetlen kiszámítani, hogy az ív hajlása mekkora – s vagy keresztül vágjuk magunkat rajta, vagy elvisz bennünket. Hálistennek a légsúlymérő megállt. Minden attól függ, hogy az ív milyen nagy. A tenger sokkal viharosabb, semhogy sokáig kibírjuk. Hát csak gyerünk! Valahogy mégis partra kell vergődnünk.

– Azt hittem, tudom, hogy mi a szél –, kiabált másnap reggel Snow a gazdája fülébe. – De ez már nem szél. Ez valami elképzelhetetlen dolog. Lehetetlenség. Egyes rohamaiban kilencven, száz mérföldet futunk egy óra alatt. Hiszen ennek nincsen határa. El lehet ezt valaha bárkinek is mondani? Én bizony nem merném. Aztán nézze meg ezt a tengert! Én már végigélveztem a taifunt is, de még ilyet nem láttam soha.

Megvirradt; a nap már egy órája, hogy fölkelt, de több világosságot, mint félszürkületet nem bírt terjeszteni. Az óceán még mindig olyan volt, mintha teli lett volna nyüzsgő hegyekkel. A nagyobb hullámhegyek között egy-egy harmadmérföldnyi völgy tátongott. A vízhegyek oldalai némileg meg voltak védve a szél dühöngése elől, s csak apró, fehér fodorhullámok lepték el, de az óriási hullámok tetejéről szétfreccsentette a vihar a tajtékot. Ez a hab olykor függőlegesen fölröppent a levegőbe, az árboc csúcsán is túl, aztán egy szélcsapással vízszintesen röpült tova a tenger fölött.

– Azt hiszem túl vagyunk a rosszán – vélekedett Grief. – A légsúlymérő kezd magához térni. Ha a szél csillapszik is, a tenger háborgása jó ideig nem fog csökkenni. Én megyek, lefekszem. Vigyázzon a hirtelen szélváltozásra. Ilyenkor az mindig bekövetkezik. Nyolckor keltsen föl.

Délután, amint ismét végtelen lett a tenger látképe és a vihar utolsó változásából nem maradt egyéb, mint az erős szél, – a tongani helyettes kormányos megpillantott egy fölfordult vitorlást. Az Uncle Toby messzire járt ahhoz, hogy tüzetesebben megnézhesse és fölismerhesse; de még az éj beállta előtt láttak egy kétevezős kivájt csónakot libegni a hullámokon, amelynek nevét a ladik orráról Snow távcső segélyével leolvashatta: Emily L. 3.

– Cethalászhajó – mondta Grief. – De mi dolga van cethalásznak ezen a vizen, itt én mögöttem?

– Talán zsákmányhalászok? – okoskodott Snow. – Emlékszik-e még a Sophie Sutherland-re meg a Herman-ra? Azokat is úgy bérelték ki a fickók és olyan térképeket szereztek hozzá, amelyek segítségével olyan helyekre mehettek ahol szabad a halászás, de mégis másfelé mentek.

III.

A következő éjszakán semmi szél nem nyugtalanította a vizet, de az Uncle Tobyt a megkevert óceán szeszélyesen, makrancosan, kiszámíthatatlanul emelgette, dobálta, ringatta; beteggé tett minden embert a fedélzeten, amidőn végre hirtelen támadt szellő rázta meg a vitorlarudakat. Dél felé kisimult a tenger, a felhők megritkultak, az idő kitisztult és olykor megmutatkozott a nap is. A mérés megállapította, hogy a déli szélességtől két fok tizenöt percnyire vannak. A megromlott chronométerrel a hosszúsági fok megállapításáról álmodni sem lehetett.

– Bárhol vagyunk is, a hosszvonaltól ötszáz és ezer mérföld között lehetünk – mondta Grief, a kormányossal együtt tanulmányozva a térképet. Leu-Leu valamerre nyugat felé eshetik, pedig a tengernek ez a része teljesen üres. Nincs se sziget, se szikla, hogy a chronométerünket hozzászabályozhathók. Nem is tehetünk egyebet, minthogy...

– Föld előttünk, látni, kapitány! – kiáltott le a lépcsőn a tongani.

Grief gyors pillantást vetett a térkép hófehér foltjára, füttyentett egyet meglepetésében és bágyadtán dőlt vissza a székre.

– Megőrjít ez a beszéd – úgymond. – Nem lehet itt föld körülöttünk. Soha még a hajónk nem rohant úgy, mint most. Hiábavaló volt az egész utazásunk. Mr. Snow, legyenszíves, menjen föl és nézze meg, mit nyög az a Jackie?

– Tényleg föld – kiáltott le a kormányos egy perccel későbben. – Tisztán látni a fedélzetről a kókusz-és a pálmafák lombját; korálszigetek lesznek. Az is meglehet, hogy mégis a Leu-Ceu elé jutottunk.

Grief amint meglátta a pálmafák tetejét, amelyek mintha csak egyenest a tengerből nőttek volna ki, nagyon határozottan csóválta a fejét.

– Bele a szélbe, Mr. Snow, teljesen és egyenesen, nézzük meg. Délnek éppen odajutunk, s ha némileg eltérünk is, a sarkon ismét elfordulhatunk délnyugatnak.

A vitorláshajó alacsony fedélzetéről csak kis távolságra eső pálmafát láthatott, s bár az Uncle Toby elég lassan haladt, hamar megpillantotta a tenger szintje fölött a szárazföldet is, ahol már sok pálma mutatta, hogy köralakú korálöblöt szegélyeznek be.

– Igazán gyönyörű – mondta a kormányos. – Tökéletes kör... Úgy látszik, mintha nyolc-kilenc mérföldnyi széles volna... Kíváncsi vagyok rá, vajon vezet-e be út a zátonyok közé...? Ki tudja? Hátha valami egészen ismeretlen szigetet fedeztünk föl?

Nyugat felől közelítették meg a sziklákat, a hajó irányát sűrűn változtatva, amint az eliszaposodott koralzátonyok kívánták. Az árbóckosárból egy kanakai jelezte, hogy a sziklák között megfelelő széles csatornautat lát, amely a pálmalombok irányában a keskeny szigetre vezet.

– Én tudom, hogy ön most mit gondol – mondta Grief a kormányosának.

Snow csak dörmögött rá egyet s megrázva a fejét egy gyors, kétkedő pillantást vetett Griefre.

– Ön azt gondolja, hogy a kikötő bejárata északnyugati – mondta Grief, mintha arcából olvasna. – A bejárat két fonal széles, északon jelzi három különálló kókuszpálma, délen egy csoport pandannus. Átmérője nyolc mérföld, alakja teljesen kör és pontosan a közepén van egy sziget.

– Tényleg ezt gondoltam – vallotta be Snow.

– Bejárata pedig tényleg ott van, ahol lennie kell...

– S ott a három pálma és a pandannusfák is – folytatta Snow szinte suttogva. – Ha van szélmalom a szigeten, akkor ez a – Swithin Hall-szigete. Pedig erről szó se lehet. Tíz esztendeje mindenki csak ezt keresi.

Snow bólintott rá.

– Ezért vagyok én most az ön szolgálatában. Tisztára kifosztott. Közönséges rablás volt az. Megvettem a Cascade hajóroncsát amott Sidneyben, azon a pénzen amit az örökségemből legelőbb kikaptam.

– A Karácsony-sziget felé ment a hajó, ugye?

– Úgy van, minden vitorlája föl volt vonva, rohant, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Az utasokat és a postát megmentették. Én aztán ami pénzem még volt, azon vásároltam egy kis szigetjáró vitorlást, de meg kellett várnom, amíg az örökségem utolsó részét is megkapom és a hajómat teljesen fölszerelik. De közbejött Swithin Hall – abban az időben épp Honoluluban volt –, rohant egyenest a Karácsony-szigetre. Nem volt hozzá se joga se jogcíme. Amidőn én odaérkeztem, már nem találtam a Cascade-on egyebet, mint a hajótestet és a gépeket. Pedig szép rakomány selymet is vitt, s az alig szenvedett kárt. Később hallottam ezt egyenest a vitolamesterétől. Úgy körülbelül hatvanezer dollárnyi értéktől fosztott meg.

Snow vállat vont és mogorván nézett a csatorna vizére, amelynek színén a délutáni verőfény csillogásában apró hullámok táncoltak.

– A roncs az enyém volt. Nyilvános árverésen vettem meg. A játék nagyban ment és vesztettem. Amint visszaérkeztem Sidneybe, a legénység és néhány kereskedő, akinek tartoztam, lefoglalta a vitorlásomat; és zálogba tettem az órámat, hajózási műszereimet, a sextansomat, lapátoltam szenet, végül kaptam állást mint matróz egy hajón, amely az Új-Hebridákba járt, havi nyolc font fizetéssel. Ott mint kereskedő próbáltam szerencsét, de ez sem járt sikerrel; aztán megszereztem a kormányosi jogosultságot s egy munkásszerző hajón jártam le Tannáig a Fidsin át, aztán egy német ültetvényen lettem felügyelő Apiában és végül eljutottam az Uncle Toby-ra.

Snow a fejét rázta.

– No, most alighanem lesz rá alkalma. Itt a szélmalom.

Amint kijutottak a csatornából és ismét szétnézhettek a sziget felé, látták a sűrű fákkal borított keskeny szigetet, amelynek fái közül élesen emelkedett ki egy nagy, hollandus szélmalom.

– Nincs otthon senki, legalább úgy látszik – mondta Grief. – Ön remélhetőleg szerencsésen lefoglalhat mindent.

A kormányos arca kigyult a haragtól, keze ökölbe szorult.

– A törvény nem engedi, hogy hozzá nyúljak. Most már túlságosan sok is a pénze. De a búvóhelyéről elvihetnék annyit, ami hatvanezer dollárt megér. Szeretném, ha otthon volna.

– Azt én is szeretném – mondta Grief megértő mosollyal. – Remélem, ön elolvasta Bau-Otinál a sziget leírását?

– El, ahogy a legtöbb ember. Az a hiba, hogy Bau-Oti nem ad szélességi és hosszúsági fokot. Csak annyit tud, hogy a Gilbert-szigetektől odáig hosszú ideig vitorláztak, ennél többet nem mond. Szeretném tudni mi lett belőle.

– Egy évvel ezelőtt láttam a tahitii öbölben. Azt mondta, hogy a Paumogtuson hajóztak körül. Nos, most egészen közel vagyunk hozzá. Bocsásd le a mérőólmot, JackieJackie. Álljon mellé, Mr. Snow és nézze. Bau-Oti szerint a horgony a nyugati parttól háromszáz yardra kilenc fonalnyira fog, a korálzátonyoktól délkeletre. Itt vannak a zátonyok. Mit kaptál, Jackie?

– Kilenc fonal.

– Mehet, Mr. Snow.

Az Uncle Toby horgonylánca dübörögve zuhant alá, a kanakai csapat előre rohant, s megrögzítette a hajó állását.

 

IV.

 

A halászbárka odasimult a koralzátonyokból álló parthoz, David Grief és kormányosa kiszálltak.

– Ön azt hiszi, ez a hely elhagyatott – mondta Grief, amint a homokos úton a bungaló felé mentek. – Én azonban valami olyan szagot érzek, aminőt már máskor is éreztem. Itt valami történik, hacsak az orrom nem csal. A csatorna teli van kagylóval. Nem érzi ezt a szagot?

Swithin Hall bungalója teljesen úgy épült, mint ahogy a trópus bungalóit építeni szokták. A missziók rendszere szerint ezt is széles folyosó vette körül s amint annak ajtaján beléptek, a fölszerelésben, bebútorozásban is megtalálták a missziók modorát és szokásait. A nagy nappali szoba padlóját legfinomabb nyomású szamoai gyékénylepel födte be. Bútorzatában kényelmes kerevetek, az ablakokban karosszékek, kellemes csevegő sarkok, középen billiárd. Egy hímzőasztal, mellette hímzőkosár, francia hímződob vászonnal bevonva s egy hímzőtű mellétűzve: kétségtelen bizonysága annak, hogy asszony is van a háznál. Függönyök és zsaluk tartották távol a vakító verőfényt és őrizték a terem hűs levegőjét. Griefnek szemébe ötlöttek a csengettyűk gyöngyházgombjai is.

– Szavamra, itt gyöngyházfaragó gyár dolgozik, amelynek a szélmalom a hajtóereje – kiáltott föl Grief és megnyomott egy gyöngyházgombot. – S ez adja a villamosvilágítást is.

Egyszerre kigyulladtak a villamoslámpák és aranyszínű fénnyel töltötték meg a termet. A falak mentén több könyvesszekrény húzódott. Grief rögtön elkezdte a könyvek sarkait olvasni. Tengeri kalandor létére eléggé olvasott volt, de amit e könyvek között látott, annyira sajátságos és katholikus jellegű, hogy ő már rég túlhaladottnak tartotta őket. De azért akadt közöttük sok kedves írója, és olyan is akárhány, akinek hírét hallotta ugyan, de művei olvasásához eddig még nem jutott. Tolsztoj munkái hiánytalanul sorakoztak egymás mellett, aztán Turgenyev és Gorkij, Cooper és Mark Twain, Hugo, Zola és Sue; aztán Flaubert, Maupassant és Paul de Kock. Kíváncsian lapozgatott Mecsnikov, Weininger és Schoppenhauer műveiben, nagyon érdekelte Ellis, Lydston, Kraft-Ebbing és Forel. Épp Woodruff „A fajok terjedését" nézegette, amidőn Snow körüljárva a bungalót, visszajött a szobába.

– Zománcozott fürdőkád, külön zuhanyrekesz és ülőfürdő! – újságolta álmélkodva. – Királyi fölszerelés! Azt hiszem, ennek a költségéhez az én pénzem is hozzájárult. Föltétlenül kell itt lakónak is lenni. Láttam az éléskamrában friss vajat, lábasban tejet és teknősbékát. Megyek tovább, hátha még találok valamit.

Grief is elindult; benyitott a nappali teremnek a bejáróval szemben fekvő ajtaján. A szomszédos szoba lakója kétségtelenül asszony lehetett. Azontúl egy sodronyhálós ajtón át bepillantott egy bezsaluzott és besötétített hálófülkébe. A fülke kerevetén egy alvó asszony feküdt s amennyire a félhomályban ki lehetett venni, spanyolos jellegű, de valóságos szépség. Mellette egy széken nyitott, lefelé fordított könyv. Grief az asszony arcszínéből azt következtette, hogy még csak rövid ideje lehet a trópuson. Még egy tekintetet vetett az alvó nőre, aztán lassan visszahúzódott – mikor a hátsó ajtón Snow is visszatért a nappaliba. Kezénél fogva vonszolt maga után egy ráncosképű négert, aki remegett a félelemtől és jelekkel mutatta, hogy süket.

– Hátul egy kis kamarában találtam rá, aludt. Azt hiszem, hogy szakács. Nem bírok kiszorítani belőle egy szót sem. Hát ön, mit talált?

– Egy szendergő hercegnőt. Pszt! Jön valaki!

Grief megrázta a fejét.

– Csak semmi erőszakosság. Asszony is van a háznál. De ha mégis Hall, én előkészítem a talajt, hogy önnek könnyebb legyen a dolga.

Az ajtó kinyílt s – egy magastermetű, nehézkes férfiú lépett a szobába. Övében hosszúcsövű Colt pisztoly. Első, gyors tekintete aggodalmas, de rögtön a legszívélyesebbre derül s úgy nyújt kezet.

– Isten hozta önöket, idegen urak! De ha nem veszik rossz néven, mondják meg, hogy a pokolban találtak rá az én szigetemre?

– Nem találtunk rá, hanem rátévedtünk – felelt Grief, megrázva a gazda kezét.

– A nevem Hall, Swithin Hall – mondta és Snow felé fordult kezet szorítani. – Bevallom, hogy még egyáltalán nem volt eddig vendégem, önöké az elsőség.

– Ez az ön titkos szigete, amelyről évek óta beszélnek minden kikötőben? – felelt Grief.

– Nos, én megtaláltam azokat a tényezőket, amelyekkel ide lehet jutni.

– Igazán? – mondta Hall hirtelen.

– Hogyne. El kell rontani a chronométert, hozzá kell adni egy nagy orkánt s éber szemmel kell lesni, hol bukkannak föl a tengerből kókuszpálmák.

– És hogy hívják önt? – kérdezte Hall, miután jóízűt kacagott.

– Anstey, Phil Anstey – felelt Grief rögtön. Az Uncle Toby-n a Gilbert-szigetekről Új-Guineába kellene mennem és keresem a hosszúsági fokot. A kormányosom, Mr. Gray, aki jobb hajós mint én, de ő meg a nyugalmát veszítette el, amikor chronométerünk elromlott.

Grief nem tudta volna okát adni, hogy miért füllentett, de jött a dolog ösztönszerűleg és annak megfelelően beszélt. Sejtette, hogy valami hiba van a kréta körül, csak azt nem tudta, hogy hol. Swithin Hall testes, kövérképű férfi, nevető ajkú, a szeme szöglete is csupa mosolygó, apró ránc. De Grief még ifjú korában tapasztalta, hogy az ilyen kellemes ábrázat lehet alattomos is, mert a megvesztegető külső és a csupa vidámságot kisugárzó kék szem mögött egészen ellenkező indulatok is lappanghatnak.

– Mit akarnak a szakácsommal? Az önöké talán elveszett és szeretnék elzsákmányolni? – mondta Hall. Ajánlom, bocsássák el, ha enni óhajtanak valamit vacsorára. A feleségem is itt van és örülni fog, ha itt tarthatja önöket ebédre, amint ő mondja. Elavultnak tartja és ki is csúfol érte, hogy én meg vacsorának nevezem. A házam népe mindig délben ebédel. Magam meg már nagyon megszoktam a régi módit. Nem kívántak meg egy kis mosakodást? Én igen. Csak nézzenek rám. Úgy dolgoztam, mint egy kutya – a tengeren a búvárcsapattal – kagylóért persze. De meg is érezhették a szagát.

V.

Snow kimentette magát és visszament a vitorlásra. Kellemetlen volt vendégként egy asztalhoz ülni egy olyan emberrel, aki kifosztotta, de meg a kanakai legénységet is ki kellett tanítania, nehogy Grief hazudozása kiderüljön. Tizenegykor Grief is a fedélzetre érkezett; kormányosa várt rá.

– Valami gyanús dolog folyik a Swithin Hall-szigetén – mondta Grief, fejét rázogatva. – Még nem tudom, hogy mi, de ez az érzésem. Milyen benyomást tesz önre ez a Swithin Hall?

Snow csak csóválgatta a fejét.

– Azokat a könyveket az állványokon nem ez az ember vásárolta össze – mondta Grief komoly meggyőződéssel. Azt az el-eltakart, bujkáló világítást sem ő rendezte be. A képe sima és kellemes, de belül durva és olyan nyers, akár egy csizmatalp szögecselése. Ravaszság az egész ember. Hát még a cimborái, név szerint Watson és Gorman, amidőn ön elment, akkor jöttek elő; nem fiatalok már, de amolyan forradásos pofájú tengeri farkasok, kellemetlen, veszedelmes, fölöttébb gyanús ábrázattal; olyan szívósak, mint a kovácsolt rozsdás vaslánc, az övükben folyton fegyvert viselnek s egyáltalán feltűnő, hogy annyira bizalmasan érintkeznek Swithin Hall-al. Aztán az asszony! Valódi úrihölgy! Én legalább azt hiszem. Dél-Amerika nagyrészét jól ismeri, de Kínát is. Biztosan spanyol, ámbár hamisítatlan angolsággal beszél. Sokat utazott. Elbeszélte, hogy látott bikaviadalt Guayaquillben, Mexikóban és Sevillában. Sokat ért a szilszkinprémhez is.

– Van azonban valami, ami megzavar: az, hogy zeneértő. Megkérdeztem, játszik-e valaminő hangszeren? Itt lakik ebben a házban, amely palotaszerű fényűzéssel van berendezve. De vajon miért nem szereztek neki zongorát? Aztán még valamit: azr asszony észjárása, beszéde gyors, élénk, s Hall folyton figyeli, amikor megszólal, mintha tűkön ülne, olyan nyugtalan, gyakran közbeszól és szeretné maga vezetni a beszélgetést. Mondja, hallotta-e valaha, hogy Swithin Hall megházasodott?

– Dehogy hallottam – felelt a kormányos. Soha még eszembe sem jutott, hogy ezzel is törődjem.

– Úgy mutatta be, mint a feleségét. Watson meg Gorman Hallnak szólították a házigazdát. Drága két ember. Egyáltalán nem ismerem ki magam.

– És mit szándékozik tenni? – kérdezte Snow.

– Oh, egyelőre várjunk és figyeljünk. Van ott néhány könyv, amit el szeretnék olvasni. Azt hiszem, hogy holnap le kell bocsátani a főárbócot és alaposan átt kell vizsgálni. Orkánon mentünk keresztül, nemde. A kötélzetet teljesen tengerképessé kell ismét tennie. Egyáltalán jó lesz kijavítani mindent és kihasználni az időt.

VI.

Grief gyanakodása új tápot nyert. Korán elhagyta a vitorlást és sétált a kis szigeten, amíg eljutott a búvárok tanyájáig. Épp azon serénykedtek, hogy a dereglyéket elkészítsék; de feltűnt, hogy bár kanakai emberek voltak a búvárok, mégis úgy jártak, mint a rabok, akik hozzá vannak szokva, hogy bilincseket vonszoljanak maguk után. Köztük járt-kelt a három fehér férfi is, de Grief megjegyezte magának, hogy mind a háromnak puska lógott a vállán. Hall elég szívélyesen üdvözölte, de Gorman és Watson csak mogorva dörmögéssel feleltek az ő jó reggeltjére.

Egy pillanattal később az egyik kanakai, amint lehajolt, hogy az evezőjét elhelyezze, megközelítve Griefet, köszönt és intett neki. Az ábrázata ismerősnek tetszett, bizonyosan látta valamikor a közt a sok ezer ember között, akiket vagy a szigetek körül hajóin foglalkoztatott, vagy valamelyik telepén dolgoztatott mint munkást.

– Ne mondja meg nekik, hogy én ki vagyok –, mondta Grief tahitii nyelven. – Vitorlázott már velem?

A munkás bólintott és épp felelni akart, amikor Watson, aki folyton a nyomában járt, vadul rákiáltott: „Indulj el!" – és ezzel belefojtotta a szót.

– Bocsánatot kérek – mondta Grief – de én voltam a hibás.

– Rendben van – szólt közbe Hall. – A hiba csak az, hogy az emberek általában túl sokat beszélnek és nem dolgoznak eleget. Kénytelen vagyok szigorúan bánni velük, különben annyi kagylót sem halásznak ki, amennyire az élelmezésük kerül.

Grief egyetértően bólogatott hozzá.

– Ismerem én őket jól. Magamnak is volt egy ilyenfajta csapatom – lusta disznók. Úgy kellett őket hajszolnom, mint a szerecseneket, hogy csak egy félnapi munkát kicsikarjunk belőlük.

– Mit beszélt vele? – szólt durván közbe Gorman.

– Azt kérdeztem, hogy minő a kagyló és milyen mélyen kell érte leszállaniuk?

– Elég mélyen – felelj Hall a kérdésre. – Körülbelül tíz fonalnyi mélységben dolgozunk; innen alig száz yardnyíra. Akar velem jönni?

Grief a nap felét a dereglyében töltötte és a bungalóban villásreggelizett. A délutánt elhenyélte; pihent a nagy nappali szobában s Mrs. Hallal beszélgetett egy fél órát. Ebéd után a férjjel biliárdozott. Grief ugyan soha azelőtt Swithin Hallal nem találkozott, de a házigazda neve mint kiválóan ügyes biliárdozóé és szakértőé, híres volt Levukától Honoluluig minden kikötőben. Az az ember azonban, akivel most Grief játszott, egyáltalán nem érdeklődött a játék iránt. A felesége sokkal ügyesebben bánt a dákóval.

Grief, mihelyt visszament az Uncle Toby fedélzetére, kizavarta Jackie-Jackiet az ágyából. Leírta, hogy a munkások tanyáit merre találja meg s megbízta a tongait, ússzék ki nesztelenül és beszéljen a kanakaiakkal. Két óra múltán JackieJackie visszatért. Amint megállt csuromvizesen Grief előtt, előbb csak rázogatta a fejét.

– Furcsa dolog lenni – kezdte meg jelentését.

– Egyik fehér ember állandóan őrködni. Nagy puska kezében. Víz partján állani, vigyázni. Talán tizenkét óra, másik fehér jönni, átvenni puskát. Első fehér menni ágyba. Másik ott maradni puskával. Nem jó lenni. Nekem nem lehet beszélni kanakaiakkal. Én nem visszajönni.

– Szavamra, valami egyebet is szimatolok én itt, nemcsak kagylót – mondta Grief, amint a tangai visszabújt vackába. – Ez a három fehér ember fegyverrel őrzi a kanakaiakat. Az az ember pedig épp oly kevéssé Swithin Hall, mint én magam.

Snowban olyan hirtelen támadt valami ötlet, hogy füttyentett egyet.

– Kitaláltam valamit! – kiáltott föl.

– Én megmondom, hogy mit – felelt rá Grief. Ön azt hiszi, hogy az Emily L. az ő vitorlásuk volt?

– Azt. Kihalásszál és kifosztják a kagylókat, a hajót pedig elküldték, hogy hozzon több búvárt vagy élelmiszert, esetleg mind a kettőt.

– Én is ezt hiszem –, mondta Grief, s rápillantva a kabin órájára, készülődött lefeküdni.

– Az az ember matróz. Mind a három az. De egy sem szigetlakó közülük. Ezen a vizen még nem jártak.

Snow megint füttyentett egyet.

– Az Emily. L. pedig elpusztult minden emberével együtt – úgymond. – Ezt mi tudjuk. Ezek pedig kénytelenek itt vesztegelni mindaddig, amíg Swithin Hall megérkezik. Akkor ő elfoghatja valamennyit a zsákmányukkal együtt.

– Vagy pedig ezek elveszik tőle a vitorlását.

– Remélem meg is teszik – dörmögte komolyan Snow. – Kell, hogy akadjon valaki, aki most őt fossza ki. Bár én lehetnék a helyükön. Talán vissza tudnám kapni a hatvanezer dolláromat.

 

VII.

 

Egy hét elteltével az Uncle Toby helyre volt állítva, kimehetett a tengerre; ezalatt Griefnek sikerült a szigetlakók előtt magáról minden gyanút elhárítani. Sőt még Gorman és Watson is elhitték mindazt, amit Grief önmagáról elmondott. De Grief azonfelül egész héten át kérte és sürgette, hogy a sziget hosszúsági fokát mondják meg.

– Csak nem akarja, hogy tájékozatlanul elpusztuljak –, mondta végül –, amikor a chronométerem elromlott és a sziget hosszúsági fokát meg nem állapíthatom.

Hall nevetett, de a kérelmet nem teljesítette.

– Ön sokkal ügyesebb tengerész, Mr. Anstey, hogy rá ne találjon Új-Guineára vagy bármelyik nagyobb szigetre.

– Ön pedig sokkal jobb hajós, Mr. Hall – felelt Grief –, semhogy ne tudná, hogy ha végigmegyek az ön szélességi vonalán, rátalálok a szigetére.

Grief, amikor az utolsó estén, mint rendesen, a szigeten ebédelt, először látta meg, hogy milyen gyöngyöket halásztak össze. Mrs. Hall lelkesedett a gyöngyökért s kérte a férjét, hogy a „szebbeket" hozza elő és egy fél óra hosszat mutogatta Griefnek. Grief épp olyan lelkesen megcsodálta a szép gyöngycsomót, mint ahogy álmélkodott rajta, hogy ilyen gazdag zsákmányra tettek szert.

– A csatorna még egészen szűz – magyarázta Hall. – Hiszen ön is láthatta saját szemével, hogy a kagylók nagyon öregek. De a legfurcsább az, hogy a legszebb darabok nagyrészét egyazon kis helyen és egy hét alatt találtuk. Valóságos kis kincstár az a darabka. Majdnem minden kagylóban találtunk gyöngyöt – tömegáru a legnagyobb része, természetesen, de a tökéleteseket, ennek a csomónak a legnagyobb részét, mind arról az egy helyről halásztuk ki.

Grief megszemlélte a sok gyöngyöt s úgy látta, hogy a legtöbb megér száz dollárt, de van közötte sok, amely ezer dollárra, sőt azon felül is becsülhető.

– Óh, de bájos! Milyen bájos! – kiáltott Mrs. Hall, s hirtelen lehajolva, a legszebb néhány gyöngyöt megcsókolta.

Pár perccel később fölkelt és jó éjt kívánt.

– Búcsúznom is kell – mondta Grief, amint a háziasszonnyal kezet szorított –, mert hajnalban vitorlázunk.

– Olyan hirtelen! – kiáltott föl Mrs. Hall; ellenben a háziúr szeméből kiolvasta Grief, hogy örül a búcsúzásnak.

– Úgy van – folytatta Grief. – A tatarozásunkkal elkészültünk. A férjétől ugyan nem tudtam meg a sziget hosszúsági fokát, de remélem, hogy talán még megpuhul.

Hall nevetett, de tagadóan rázta a fejét; amint a felesége kiment a szobából, azt indítványozta, hogy búcsúzásul igyanak még egyet. Azzal leültek és dohányozva beszélgettek.

– Mennyire becsüli ezt a temérdek gyöngyöt? – kérdezte Grief – s rámutatott az asztalon fekvő gyöngycsomóra. – Úgy értem, hogy a gyöngykereskedők mekkora piaci árat adnának érte?

– Óh, körülbelül vagy hetvenöt vagy nyolcvanezer dollárt – mondta Hall könnyedén.

– Azt hiszem, ön túlságosan szerény. Én értek valamit a dologhoz. Nézze csak ezt a legnagyobbat. Tökéletes. Ez legkevesebb ötezer dollárt ér meg. Akadhat akárhány sokszoros milliomos, aki a kétszeresét is megadja, ha a kereskedő már kivette belőle a maga hasznát. Nem is szólva a kisebbekről, van itt egész csomó, különösebb, szegletes: a barokk most nagyon divatos, nagyon keresett és értékük évről évre megduplázódik.

Hall erre a gyöngycsomót elkezdte tüzetesebben, hosszasabban vizsgálni és minőségük szerint különválasztva az egyeseket, fönnhangon egyenként fölbecsülte őket.

– Igaza van önnek – mondta végül. – Megér együtt legalább százezer dollárt.

– És mennyibe számítja a termelési költségeket? – kérdezte Grief. – A saját munkáját, a két emberéét meg a búvárokét?

– Azt hiszem, hogy ötezer dollárból kifutja.

– Tehát tisztán megér kilencvenötezer dollárt?

– Úgy körülbelül. De miért olyan kíváncsi?

– Mert éppen azon töprengek... – Grief elhallgatott és kiürítette a poharát. – Azon gondolkozom, hogy miképp lehetne ezt az ügyet megfelelő egyezséggel elintézni. Tegyük föl, hogy én eljuttatnám önt és embereit Sydneybe és adnék ötezret – vagy mondjuk no –, hétezerötszáz dollárt. Megdolgoztak érte.

Hall minden megindulás, vagy egyetlen izmának megmozdítása nélkül, egyszerre nagyon merev és figyelmes lett. Gömbölyű arcának vidámsága hirtelen úgy eltűnt, mint egy kifújt gyertya lángja. Szeméből elröppent a derű és fényének mélyéből kicsillant, hogy milyen veszélyes, kemény lelkület lakozik benne. Lassú, megfontolt hangon felelt.

Grief közömbösen gyújtott rá.

– Nem is tudom, hogy kezdjem – úgymond. – A helyzet némileg... e... kellemetlen lehet... önre nézve. Higyje el, szeretnék méltányos lenni. Ahogy mondtam, elismerem, hogy szorgalmasan dolgoztak. Nem is kívánom a gyöngyöket lefoglalni. Meg szeretném fizetni az idejét, a munkáját és költségeit.

A másik arcán egy pillanat alatt úgy látszott, mintha teljesen megértene mindent.

– Én pedig azt hittem, hogy ön Európában van – mondta dadogva. – Egy parányi remény azonban mégis fölcsillant a szemében.

Grief vállatvonva felelt:

– Ön olyan vendégszeretetet tanúsított irántam, hogy ilyen tréfát űzni ízléstelenség volna. De azt csak nem gondolja komolyan, hogy két Swithin Hall lehet egyszerre ezen a szigeten?

– Minthogy azonban ön Swithin Hall, ki az ördög vagyok én? Van önnek erről valami fogalma?

– Még nincs – felelte Grief derülten. – De nagyon szeretném, ha lenne.

– Pedig ehhez nincs semmi köze.

– Belátom. Az ön kilétét megállapítani nem is fontos. Ámbár ismerem az ön vitorlását és abból könnyen kideríthetem, hogy ön kicsoda?

– Mi a hajó neve?

– Emily L.

– Úgy van. A nevem Rafly kapitány. Én vagyok a hajó parancsnoka és gazdája.

– A fókavadász? Hallottam hírét. De mi a menykőt keres ön itt, az én vizemen?

– Pénzre volt szükségem. A fókákkal ezúttal nem boldogultam.

– S a kisebb forgalmú tájakra jobban is vigyáznak, ugye?

– Körülbelül. De intézzük el csak ezt a vitát, Mr. Hall. Csúf kis verekedést csinálhatok belőle. Mi az ön szándéka tulajdonképpen.

– Az, amit már megmondtam. De mondok még jobbat. Mennyit ér az Emily L.?

– Már elvénült. Többet követelni érte tízezer dollárnál már rablás volna. Valahányszor viharos tengeren jár, mindig attól félek, hogy egyszerre csak minden zsákmányát leküldi a tengerfenékre, úgy felborul.

– Raffy kapitány – már föl is borult. A magam szemével láttam lefelé fordított árboccal. Mondjuk, megér hétezerötszáz dollárt. Fizetek önnek tizenötezerötszáz dollárt és adok hozzá teljes szabadságot, elmehet. Meg ne mozdítsa a kezét. – Grief fölállt s elővéve forgópisztolyát, melléje lépett. – Csak egy kis elővigyázat, kapitány. Most pedig velem jön az én hajómra. A dologról majd azután értesítem Mrs. Raffyt és őt is elhozom, hogy önhöz csatlakozhassák.

– Bevallom, ön nagyon ügyes, Mr. Hall – ismerte el Raffy kapitány, amidőn a halászbárka az Uncle Toby oldalához tapadt. – De vigyázzon Gormanra és Watsonra. Csúf két ember. Mellékesen, mert nem szeretem emlegetni, de hiszen ön látta a feleségemet, adtam neki négy-öt gyöngyöt. Watson és Gorman is beleegyeztek.

– Teljesen eleget tudok kapitány, teljesen eleget. Csak maradjon az övé. Ön az, Mr. Snow? Itt van egy barátunk, akit önre kívánok bízni:

– Raffy kapitány. Én ismét kimegyek a szigetre, elhozom a feleségét.

VIII.

David Grief leült a bungaló nagy szobájának íróasztalához írni. Odakint már közeledett a halovány estszürkület. Ezt az estét nem töltötte tétlenül. Mrs. Raffyt kétszer is mqgkörnyékezte a görcsös ájulás, amíg a maga és Raffy kapitány holmiját összecsomagolta. Gormant alvás közben fogták el, de Watson, aki a búvárok fölött őrködött, kész volt verekedni. Lövöldözésre csak azért nem került sor, mert amikor bebizonyították neki, hogy a játszma menthetetlenül elveszett, belenyugodott, hogy társaihoz a fedélzetre kísérjék. Ideiglenesen Gorman-nel együtt a kormányos kabinjában helyezték el megbilincselve. Mrs. Raffy számára Grief fülkéje jutott, Raffy kapitányt pedig a kabin asztalához kötötték.

Grief írását befejezte, aztán átolvasta. Eképp szólt:

Swithin Hall számára az ő vizeiből 100.000 dollár értékben kivett gyöngyökből (becslés szerint)

– Herbert Snow számára a Cascade gőzhajón szenvedett kárának megtérítése gyanánt gyöngyökben (becslés szerint) 60.000 dollár

– Raffy kapitánynak fizetés és gyöngyhalászati költségeinek fedezése fejében 7.500 dollár

– Raffy kapitánynak az orkánban elveszett Emily L. vitorlása kárpótlásaként 7.500 dollár.

– Mrs. Raffy számára a szíves vendéglátásért öt kifogástalan gyöngy (becslés szerint) 100-100 dollár

– Négy személy útiköltsége a. 120 dollár.

–Fehér festékért Swithin Hall két halászbárkájának befestésére 480 dollár

– Swithin Hall számára kiegyenlítésül, 23.900 dollár gyöngyökben becslés szerint), megtalálhatók a könyvszekrény fiókjában.

Összesen:

100.000 dollár.

Az okmányt keltezte, aláírta és rövid gondolkozás után alul még hozzáfűzte a következőket:

Utóirat. Ezenfelül követelhet Swithin Hall még három, a könyvszekrényből kölcsönvett könyvet: Hudson: „A fizikai tünemények törvényei"; Zola: „Parts" és Mahan: „Ázsia kérdését". E könyvek, vagy értékük minden levonás nélkül átvehetők Dávid Grief irodájában. Sydneyben.

Lecsavarta a villanyt, hóna alá vette a könyveket, gondosan belakatolta a főbejárat ajtaját és lement a partra, ahol a halászbárka már várt rá.

XIV. FEJEZET

 

EGY ÉJSZAKA GOBOTÓBAN

 

I.

 

Fölvéve magukra cipőt, térdnadrágot és a polgári élet egyéb szokásos ruhadarabjait, a kereskedők elhagyott, vad tengerparti részekről, az ültetvényesek messzi vidékekről vitorláson jártak be Gobotóba. Itt kapják meg postájukat, egyenlítik ki számláikat és vásárolnak újságot is, amely rendszerint alig öthetes; a kis sziget ugyanis szerencsésen van a korálzátonyok közé ékelve, megbízhatóan lehet benne horgonyt vetni, rendes gőzhajójárata is van és a messzi, szétszórt szigetcsoport számára szétosztó állomás gyanánt szolgál.

Gobotó klímája forró, egészségtelen, kellemetlen és népességéhez arányítva sokkal több rajta az iszákos, mint a világ bármelyik részén. Arra, a Salamon-szigeteken, Guvutuban azt szokták mondani, hogy itt az emberek, amikor kipihenik az ivást, akkor is isznak. Gobotó ezt nem is tagadja. Legföljebb azt vitatják, hogy Gobotóban emberemlékezet óta nem tartottak pihenőt ivás közben. A beviteli forgalom adatai is azt mutatják, hogy az alkohol fejenkinti fogyasztása folyton növekedőben van. Guvutuban ezt azzal magyarázzák, hogy Gobotó üzleti élete fejlődik és mind többen látogatják; Gobotó erre azt válaszolja, hogy lakói száma kisebb lett, csak utasai szomjúságának a mértéke nőtt meg. Efölött állandóan tart a vita, amely legtöbbször azért nem vezet eredményre, és nem is marad abba. Mert a vítázók előbb halnak meg, semhogy a vita véget érne.

Gobotó nem nagy. Átmérőben alig negyedmérföld, de van rajta a tengerészeti parancsnokságnak szénállomása, (amelyben néhány tonna kőszén idestova húsz éve fekszik érintetlenül) néhány néger munkás számára való faház, egy bádogtetejű bolt, és nagy raktár; továbbá egy bungaló, amelyben a parancsnok és a két hivatalnoka lakik. Ők a sziget fehér emberei Gobotóban. A három tisztviselő közül az egyik rendszerint mocsárlázban fekszik. Gobotóban nehéz az élet. A társaság politikájának megfelelően az emberekkel jól kell bánni, el kell őket látni lehetőleg mindennel és minthogy a forgalom erős, a parancsnokoknak és embereiknek van dolguk elég. A kereskedők és a munkásokat toborzó ültetvényesek messziről, olyan vidékekrőt is sereglenek itt egybe, ahol az alkohol tilos, s pompásan kifejlett szomjúságot hoznak magukkal. Gobotó a mulatságok Mekkája és amikor az emberek jól kidorbézolták magukat, visszamennek vitorlásaikra és ültetvényeikre pihenni.

Legtöbben hathónapi időközökben szoktak Gobotóban megfordulni. De a parancsnok és emberei számára nincs pihenő. Nekik talpon kell lenni szüntelenül, hétről-hétre, mert a délkeleti monszum egyre hozza a sok vitorlást, megrakva kókuszdióbéllel, szerecsendióval, gyöngykagylóval és szomjúsággal.

Nagyon nehéz az élet Gobotón. A társaság itt az alkalmazottaknak kétannyi fizetést ad, mint egyéb állomásain, de erre a különleges helyre nem is küld mást, mint elszánt, bátor férfiakat. Rendszerint nem is bírják ki körülbelül egy évnél tovább, akkor ami még belőlük megmaradt, vagy visszahajózhat Ausztráliába, vagy szépen belefekszik a sziget szélvédett részen a temető homokjába. Johnny Basset legendás hőse lett Gobotónak, mert minden addigi rekordot megdöntött. Szívós természetű, hatalmas termetű volt és kihúzta két esztendeig. Földi maradványait hivataltársai egy olcsó rummal (aminek az árát a saját fizetésükből fedezték) megtöltött koporsóba téve, visszaszállították családjához Angliába.

Mindazonáltal igyekeztek úrimód viselkedni Gobotóban. S ha akadt is valami hiba a kréta körül, úriemberek voltak és úriemberek maradtak. Goboto megíratlan, de nagyerejű törvényei megkövetelték, hogy a férfiak nadrágot és cipőt vagy csizmát viseljenek. Az úszónadrág-jelmezt, a lava-lavat és a mezítláb járást nem tűrték. Amidőn Jansen kapitány, a kalandorok egyik legvadabbja, ámbár egyenes. leszármazottja egy ősrégi New York-i térdnadrágos törzsnek, ki akart kötni, alsóingben, úszónadrágban, de övébe tűzött két hatalmas revolverrel és vadászkéssel, bizony föltartóztatták a kikötőben. Ez még Johnny Basset idejében történt, aki az illem kérdéseit mindig nagyon komolyan fogta föl. Jansen kapitány a halászbárka orrán állva, kijelentette, hogy az ő vitorlásán egyáltalán nincs nadrág. De kijelentette azt is, hogy azért ki fog szállni a partra. A gobotóiak aztán jóindulattal gyógyítgatták meg a puskalövést amit a vállába kapott, egyben illedelmesen meg is követték, mert a vitorláson tényleg nem találtak nadrágot. Johnny Basset végül, midőn Jansen felépült, jóindulatúan, de konokul ráadott vendégére egy nadrágot a saját ruhatárából. Ez volt a legerősebb, alapvető eset, amelyből olyan törvény vált, amit nem törtek meg éveken át. Fehér ember többé nadrág nélkül nem mutatkozhatott. Csak a négerek futkoshattak mezítelenül. A nadrág képviselte a társadalmat.

 

II.

 

Ez az éjszaka egyetlen körülménytől eltekintve épp olyan volt, mint a többi. – Hét férfi gyűlt egybe; pislogószemű, de nem ingatag járású; előzőleg skót pálinkát és cocktailt ittak, s most neki ültek ebédelni. Valamennyinek volt kabátja, nadrágja és cipője, névszerint: Jerry Mc. Murtney, a parancsnok; Eddy Little és Jack Andrews, a két hivatalnok; Stapler, a Meny munkástoborzó kapitánya; Darby Shryleton, tito-itoi ültetvényes; Peter Gee, félvér kínai gyöngykereskedő, akinek a keze elért Ceylontól Paumotusba, és Alfréd Deacon utazó, aki az utolsó gőzhajón érkezett A néger szolgák előbb bort hoztak azoknak, akik épp megkívánták, de aztán valamennyien hamarosan visszapártoltak a szódavizes skót pálinkához, ami kellemesen öntözte meg ételeiket, nagy gyorsasággal tűnt el a mohó gyomrokban.

Amint a kávét is megitták, meghallották, hogy egy hajó horgonyának lánca nagy dübörgéssel fut keresztül a hajó orrlyukán.

– Megjött David Grief – jegyezte meg Peter Gee.

– Honnan tudja? – ripakodott rá nyersen Deacon, kétségbevonva, hogy a félvérnek efféle ismeretei lehessenek. – Önök is olyan emberek, hogy egy új alaknak elhisznek mindent. Éri már vitorláztam életemben eleget, de ha valaki azt mondja, hogy ráismer a hajóra, ha csak egyetlen pont látszik a vitorlájából, vagy abból tudja meg, hogy, ki a hajó tulajdonosa, hogy meghallja a horgony láncát leszaladni, az csak fecseg a világba, mint a gyerek.

Peter Gee épp cigarettára gyújtott, és nem felelt rá semmit.

– A négerek között akadt néhány, akiben megvan ez a ritka adomány – vetette közbe tapintatosan Mc. Murtrey.

A parancsnokot épp úgy izgatta az idegen magaviselete, mint a többit. Amióta Peter Gee délután megérkezett, Deacon egyremásra kötekedett vele. Bármit mondott is, ő azt kétségbe vonta, még pedig rendszerint nyers modorban.

– Az is lehet, hogy azért ilyen, mert kínai vér is van benne – gondolta Andrews. – Deacon ausztráliai s ezek ott nagyon szeretnek a színesekkel kikezdeni.

– Ezt magam sem tartom lehetetlennek – hagyta helyben Mc. Murtrey. – De még sem tűrhetjük el, hogy itt nekünk Peter Geet, akinek a képe fehérebb, mint bármelyik fehér emberé, lefitymálják.

Ebben a parancsnok teljesen igazat mondott.

Peter Gee egyáltalán nem volt olyan, amilyennek Mc. Murtrey mondotta, és nem is tartozott az átlagemberek közé. Szervezetében a lusta kínai vér mérsékelte azt a buja, könnyelmű hajlamot, amely őseitől örökölt, angol vérében rejlett. Jobb nevelésben részesült, mint társai, angolul, de egyéb nyelveken is sokkal tisztábban beszélt náluk, és inkább volt úriember, mint ők; gondolkozása és annak megfelelő életmódja is előnyösen elütött amazokétól. Végül pedig természete szerint is gyöngéd. Az erőszakosságot gyűlölte, bár annakidején néhány embert megölt. Borzadt bárminő durva hencegéstől is, és amikor csak tehette, került minden nyerseséget.

Stapler kapitány támogatta Mc. Murtrey fölfogását.

– Emlékszem rá, hogy amikor Juj vitorláson érkeztem Altmanbe, a négerek a vitorlák pattogásáról tudták meg, hogy jövök, még kevésbé azt, hogy új hajón jövök. Megmondták az ottani kereskedőnek, hogy én vagyok a hajón. Nem akarta elhinni és távcsövön nézte a vitorlásomat. De azok tudják jól, amit tudtak. Később elmondta, hogy a négerek ismerték a tempómat, ahogy a vitorlákat kezeltetem és abból találták ki, hogy a hajón vagyok.

Deacon nem törődött a megjegyzéssel; tovább piszkálta a gyöngykereskedőt.

– Honnan tudhatja ön a horgonylánc zörgéséből annak a nem-tudom-hogy hivják-úrnak a kilétét megállapítani? – folytatta a kötekedést.

– Sok mindenféle tünet van, amiből következtetni lehet – mondta Peter Gee. – Nagyon nehéz az effélét megmagyarázni, hacsak egész kötetet nem akar róla írni az ember.

– Mindjárt gondoltam – csúfolódott Deacon. Legkönnyebb persze úgy magyarázni a dolgot, hogy egyáltalán nem magyarázza meg az ember.

– Lesz bridge vagy nem lesz? – szakította félbe Eddy Little, a másodtiszt, s várakozó tekintettel nézve körül, elkezdte a kártyát keverni. Játszik velünk, Peter?

– Ha játszik is, az csak nagyképűsködés – szólt közbe Deacon. – Beleuntam már a sok gyerekes fecsegésébe. Mr. Gee, megtisztelne és a saját hírét is megjavítaná, ha megmondaná, miképpen ismerte meg az embert abból, hogy a horgonyláncának a csörömpölését hallotta? Az után játszanék önnel egy parthie piquet-t.

– Szívesebben játszom bridget – felelt Peter. Ami a másik tárgyat illeti, körülbelül a következőket mondhatom: A hang után ítélve, a hajó nem lehetett nagy – csak kisebb vitorlás. Gőzsípot, szirénabugást nem hallottunk – másik jele a hajó kicsinységének: közel a parthoz vetett horgonyt, amit szintén csak kis hajó tehet meg, mert nagyobb hajó, vagy gőzös a benső zátonyon túl jönni nem tud. A bejárat azonfelül kanyargós. Se munkástoborzó, se kereskedőhajó nem jár ezen a tájon, amely besötétedés után ide merészelne jönni. Idegen semmiesetre. Két kivételt ismerünk. Az egyik Macgonville. De őt a Fidzsii legfelsőbb törvényszék felakasztatta. Marad a másik kivétel, David Grief. Éjjel-nappal, bárminő időben is, ő keresztül megy minden csatornán. Ezt jól tudjuk valamennyien. Az sincs teljesen kizárva, hogy nem David Grief jött meg; ugyanígy bemerészkedhetik a kikötőbe valami elszánt, vakmerő fiatal kapitány. Ilyen kapitányt azonban én nem ismerek, más sem ismer. Ellenben tudjuk, hogy David Grief itt jár ezeken a vizeken, a Gunga-n cirkál, érkezése, s az, hogy innen megy Karo-karoba, be is van jelentve. A Sandfly-csatornában a Gunga-n tegnapelőtt beszéltem is Grieffel. Egy újabb állomásra helyezett el ügynököt. Azt mondta, hogy elmegy megnézni Gabo-t, aztán jön Gobotóba. Maradt elég ideje hozzá, hogy megtehesse. Hallottam lebocsátani a horgonyt. Lehet-e más, mint David Grief? A Gunga-t Douovan kapitány vezeti, akit úgy ismerek, hogy semmiképp nem kockáztatná meg azt, hogy sötétben bejöjjön a kikötőbe, hacsak a gazdája a fedélzeten nincsen. Néhány perc múlva David Grief bejön az ajtón s azt fogja mondani, hogy „Guvutuban még mindig úgy pihenik ki az emberek az ivást, hogy pihenő közben is isznak?" Fogadok ötven fontba, hogy ő jött meg, s hogy amint belép, azt fogja mondani: „Guvutuban még ivás közben is isznak az emberek?" Deacon egy pillanatra le volt verve. A föltóduló vértől egész sötét lett az arca.

– No hát, most legalább tudja – szólt Mc. Murtrey nevetve. – S én is fogadok mellette egypár sovereign erejéig.

– Mi lesz a bridge-zsel? – kiáltott Eddy Little türelmetlenül. – Játszunk vagy nem játszunk? Peter, gyerünk!

– A többiek szívesen játszanak önnel – jelentette ki Deacon. – Mi ketten piquetirozunk.

– Inkább bridgezni szeretnék – mondta Reter Gee jámborul.

– Játszik velem piquet-t, vagy nem? A gyöngykereskedő bólintott rá.

– Hát akkor kezdjük el. Ebben remélhetőleg ügyesebb leszek, mint a horgony körül.

– Oh, én mégis azt hinném... – szólalt föl Mc. Murtrey.

– Játsszék ön bridget, ha tetszik – torkolta le Deacon –, mi jobban szeretjük a piquet-t.

Peter Gee-t így unszolták bele akarata ellenére olyan játékba, amelyről eleve tudta, hogy reá nézve kellemetlen lesz.

– De csak egy sorozatot – úgymond – s elkezdett osztani.

– Mennyibe? – kérdezte Deacon.

– Amennyibe tetszik – felelt Peter Gee vállat vonva.

– Százba pointját – öt font a játszma? Peter beleegyezett.

– A bentmaradás kétszeres, persze, tíz font?

– Rendben van – . mondta Peter-Gee.

Egy másik asztalhoz négyen ültek le bridgezni. Stapler kapitány, aki nem szokott kártyázni, nézte a játékot és skót pálinkát töltögetett a hosszú poharakba, amelyek minden játékos jobbkeze mellett állottak. Mc. Murtrey, amennyire épp értette, alig leplezett bosszúsággal figyelte, hogy a piquetező asztalnál mi történik. Angol honfitársait szintén bántotta az ausztráliai magaviselete, s valamennyi szorongva várta, milyen erőszakoskodásra kerül itt még sor? Mert, hogy a félvér ellen mindig erősbödő gyűlölet pezseg Deaconban s hogy az előbb-utóbb ki fog belőle robbani, az valamennyiük előtt nyilvánvalónak tetszett.

– Remélem, Peter veszít – mondta Mc. Murtrey halkan.

– Hacsak cserben nem hagyja a szerencse, különben nem veszít – felelt Andrews. – Pokoli szerencsével játszik piquet-t. Tudom tapasztalatból.

Peter Gee szerencséjét Deacon szomjúságának köszönhette, mert ez sűrűn töltögetett magának. Az első játszmát elvesztette és megjegyzéseiből azt lehetett következtetni, hogy a második játszmája is vesztésre áll, amint az ajtó kinyílt és belépett David Grief.

– Guvutuban, még ivás közben is isznak az emberek! – mondta közömbös hangon az egész társasághoz Grief, amint a parancsnokkal kezet szorított. – Adj isten, Mac! Nézze, a kapitányom lent van a halászbárkában. A ruhája selyeming, nyakkendő és teniszcipő, csupa úri holmi, de arra kéri önt, küldjön neki egy nadrágot. Az enyém nagyon szűk, de az öné éppen jó lesz. Halló, Eddy! Hogy megy az ugari-ugari? Ön is jól érzi magát, Jack? Ez aztán a csoda! Egyik se fekszik lázban és senki sem részeg különösebb mértékben. – Sóhajtott egyet. – Remélem még nincs nagyon késő. Halló, Peter! Kapott abból a viharból egy órával azután, amikor elváltunk? Nekünk a második horgonyt is le kellett bocsátanunk.

Aztán bemutatták Deaconnak. Mc. Murtrey egy gyerekkel leküldte a nadrágot és Douovan kapitány rövidesen szintén oly kifogástalanul jelenhetett meg, ahogy egy fehér ember járni tartozik – legalább Gobotóban.

Deacon elveszítette a második játszmát, amit dühös káromkodásából különben is megtudhatott mindenki. Peter Gee pedig szép csendesen rágyújtott egy cigarettára.

– Micsoda? Most már abba akarja hagyni a játékot, mert nyert?

Grief fülhúzott szemöldöke kérdőleg fordult Murtrey felé, akinek az arca komorrá vált a méltatlankodástól.

– A sorozatnak vége – felelt Peter Gee.

– Három játék egy sorozat, legalább én így játszom. Gyerünk!

– Fiatal csikó, ráférne egy kis zabola – mondta halkan Mc. Murtrey Griefnek. – Fiúk, mi ne játszunk tovább, figyelni akarok. Ha túlmegy a határon, nem törődöm a társaság utasításaival, és bizony kikergetem a kikötőből.

– Ki az? – kérdezte Grief.

– A legutóbbi gőzössel jött. A társaság arra utasított bennünket, hogy előzékenyen bánjunk vele. Úgy látszik, ültetvénybe akarja belefektetni a pénzét. Tízezerfontos hitellevele van a társaságtól. A feje tele van „Ausztráliai a fehéreké" – fajta jelszavakkal. Azt hiszi, hogy mert a bőre fehér és mert az apja községi főügyész volt, komiszkodhat kedve szerint. Ezért kötekedik Peterrel, pedig ön is tudja, hogy Peter a legszelídebb ember a világon és nem áll útjába soha senkinek. Utálom a társulatot. És nem értem, mit szárazdajkáskodik s ad hitelleveleket éretlen kamaszoknak. No, Grief, inkább igyunk egyet. Veszekedő fickó, nem bír a vérével, széles jókedvében folyton ficánkol.

– Ez együtt jár talán a fiatalságával – jegyezte meg Grief.

– Nem bírja az italt, az bizonyos. – A parancsnok egy káromkodással könnyített haragos lelkén. Ha kezet mer emelni Peterre, álljon mellettem, magam akarom ellátni a baját ennek a hirtelen felcseperedett fickónak.

A gyöngykalmár összeadta a jelzőtábla tételeit, megnyervén a harmadik játszmát is, aztán hátradőlve székében, átpillantott Eddy Littlehez és így szólt:

– Most már én is játszom önnel bridget.

– Én az ön helyén nem futnék meg – morgott rá Deacon.

– Óh az igazat megvallva, engem ez a játék nagyon fáraszt – mondta Peter rendes nyugodt hangján.

– Csak folytassuk a játékot – erőszakoskodott Deacon. – Még egy játszmát! Így nem futhat el a pénzemmel. Tartozom önnek tizenöt fonttal. Dupla vagy semmi.

Mc. Murtrey már be akart avatkozni, de Grief egy tekintettel visszatartotta.

– Nem bánom, de csak úgy, ha föltétlenül ez lesz az utolsó – mondta Peter összeszedve a lapokat. – Azt hiszem, én osztok. Ha jól értettem, ez a játszma tizenöt fontba megy. S vagy ön fog tartozni harminccal, vagy egyáltalában nem fogunk tartozni egymásnak semmivel.

– Úgy van, barátocskám. Vagy végeztünk egymással, vagy fizetek önnek harminc fontot.

– Nagy vérontás lesz, mi? – jegyezte meg Grief – és közelebb húzta a székét.

A többi férfi szintén, ki ülve, ki állva, köréjük sereglett nézni a játékot, amely ezúttal sem volt Deaconra szerencsés. Az meglátszott, hogy ügyes játékos. De ellene járt a kártya. Az is nyilvánvaló lett, hogy balszerencséjét nyugalommal elviselni nem bírja. Folyton kellemetlenül, olykor utálatosan káromkodott és még azt a csúfságot is elkövette, hogy egyre dörmögött és szitkozódott a félvér rendíthetetlen nyugalma miatt. Végül Peter Gee túljutott a százon, Deacon ellenben még ötven pontig sem tudta vinni s szótlanul meredt ellenfelére.

– Bentmaradásnak látszik – mondta Grief.

– És duplán számít – jegyezte meg Peter Gee.

– Ezt fölösleges volt mondani – pattant föl Deacon. – Tanultam számtant én is. Tartozom önnek negyvenöt fonttal. Fogja itt van.

De merő sértés volt már az a mód is, ahogy a kilenc darab öt fontost az asztalra dobta. Peter Gee talán még nyugodtabbá vált, mint ahogy eddig viselte magát és meg sem rezzent.

– Bolondnak járt a szerencse most is, mint rendesen, de azt mondhatom önnek, hogy kártyázni nem tud – folytatta Deacon. – Vehetne tőlem leckét.

A félvér mosolygott, s amint összehajtotta a pénzt, bizonyos megadással bólogatott hozzá.

– Ismerek egy könnyű játékot, úgy hívják casino – talán még a nevét sem hallotta – valósággal gyermekeknek való!

– Láttam játszani – mondta a félvér csendesen.

– Tessék? – pattogott vissza Deacon. – Azt akarja mondani, hogy ehhez is ért?

– Oh, dehogy, eszemágában sincs. Azt hiszem, nem vagyok hozzá elég furfangos.

Deacon nem vett róla tudomást.

– Játszom önnel tíz aranyba egy-egy játszmát, harmincegy pontig – fordult kihívóan Peter Geehez. – Majd megmutatom, mily kevés fogalma van a kártyázásról. Gyerünk! Kérek egy csomó kártyát.

– Köszönöm, de én nem kérek belőle – felelt a félvér. – Már várnak rám a bridgenél.

– Igen, igen, jöjjön már Peter – sürgette Eddy mohón.

– Csak nem fél olyan ártatlan játéktól, mint a casino? – csúfolkodott Deacon. – De talán túl magas a tét? Játszom én önnel pennybe vagy fityingbe is, csak szóljon.

Tűrhetetlen magaviselete azonban már bántotta, sértette az egész társaságot. Mc. Murtrey nem is bírta tovább szó nélkül.

– Elég legyen már, Deacon. Hallotta, hogy nem akar többet játszani. Hagyja békén.

Deacon ingerülten fordult házigazdája ellen, de mielőtt kitörhetett volna, elébe ált Grief.

– Én szeretnék önnel casinozni – jelentette ki.

– Mit ért ön ahhoz?

– Nem sokat, de örömest tanulok.

– Jó, de nem vagyok hajlnadó ma este pennykért leckét adni.

Deacon azt remélte, hogy ettől a közbelépéstől most egy csapásra meg fog szabadulni.

– Játszom önnel száz fontba egy-egy játszmát, ha épp olyan nagyon kívánja.

Grief látszólag el volt ragadtatva.

– Pompás. Ennek nagyon örülök. Fogjunk hozzá azonnal Az összes ütéseket külön számítjuk?

Deacon meghökkent. Egy gobotói kereskedőtől azt várta volna, hogy ekkora összeg hallatára elszédül.

– Külön számítjuk az összes ütéseket? – ismételte meg Grief.

– Azt nem – felét Deacon. – Nagyon is gyorssá tenné a játékot, gyerekessé.

– Igaza van – helyeselte Grief. – Én sem szeretem az elhamarkodott játékot. – Ön sem szereti? Tudja, mondok valamit. – Legyen egy játszma, a komolyság kedvéért, ötszáz font.

Deacon ismét meghökkent.

– Igazán, valóságos élvezet lesz – folytatta Greif. – Természetesen érvényes a kis meg nagy casino, az ászok pedig bridge-értékűek, nemde?

– Ön nagyon tréfás fickó – mondta Deacon nevetve, de volt a derültségében sok savanyúság is. – Honnan tudjam én azt, hogy van-e önnek elegendő pénze ehhez a játékhoz?

– Ahonnan én, hogy önnek van. Mac, mekkora hitelem van nekem a társaságnál?

– Amennyit akar – mondta a parancsnok.

– Jót áll érte személyesen is? – kérdezte Deacon.

– Természetesen – felelt Mc. Murtrey. – A társaság az ön aláírását honorálja és a hitelleveleit föltétlenül beváltja.

– Tessék osztani – mondta Grief.

Deacon elvette a kártyát, de még mindig habozott és gyanakodó, kérdő tekintetett vetett a társaság többi tagjaira. A társaság hivatalnokai és a kapitányok bólogatva intettek.

Erre közbelépett Peter Gee; kivett a zsebéből egy irattárcát s kölcsönkért Mc. Murtreytől egy töltőtollat.

– Még nem vásároltam semmit – mondta a gyöngykereskedő –, a letétem tehát érintetlem Ezennel átírom az ön nevére, Grief. Tizenötezer fontról szól. Tessék megnézni.

Deacon átvette a letétívet, amelyet az asztalon át feléje nyújtottak és alaposan, lassan végigolvasta. Aztán föltekintett Mc. Murtreyre.

– Rendben van ez az írás?

– Rendben. Ugyanolyan, mint az öné és éppen olyan jó. A társaság papírjai mindig jók.

Deacon fölvette a kártyát, nagyon alaposan megkeverte, osztott és a játék megindult. A szerencse azonban ezúttal sem fordult feléje és a játszmát elvesztette.

– Kérek még egy játszmát – mondta. – Azt úgysem állapítottuk meg, hogy hányat játszunk, nyereséggel pedig csak nem akar rögtön fölállni? Folytassuk a játékot tovább.

Grief kevert és letette a csomót:

– Tessék emelni.

– Most már ezer fontba játsszunk –, mondta Deacon, midőn a második játszmát is elveszítette. Amikor pedig a két, ötszázfontos játszma után az ezerfontos is elúszott, már kétezer fontba kívánt játszani.

– Ez már halmozás – vetette közbe Mc. Murtrey –, amire Deacon egy hirtelen tekintettel felelt, amelynek azonban nem volt semmi haszna. Önnek nem kell halmozott tétekben játszania, Grief, hacsak meg nem bolondult.

– Az a mi dolgunk! – ripakodott házigazdájára Deacon; aztán Griefhez fordult: — Eddig nyert tőlem kétezer fontot. Játszik velem dupla vagy semmire?

Grief bólintott, a negyedik játszma megindult és Deacon nyert. A társaság minden tagja érezte, hogy a játéknak ez a fajtája tulajdonképpen igazságtalan és helytelen. Mert Deacon három játszmában maradt alul, csak egyet nyert meg és mégsem veszített semmit. A megállapított tét magassága dacára duplázott minden veszteségnél s amidőn egy játszmát mégis megnyert, egyszerre megtérült minden vesztesége.

Deacon eléggé láthatóan árulta el, hogy szívesen abbahagyja a játékot, de Grief megemelte a lapokat.

– Hogyan!? – kiáltott Deacon. – Ön még tovább kíván játszani?

– Hiszen még nem nyertem semmit – mondta Grief tréfásan és elkezdett osztani. – Játsszunk az eredeti ötszáz fontba, ha tetszik?

Volt az indítványban némi rápirítás is, amit Deacon rögtön megértett, mert így válaszolt:

– Óh nem! Akkor már játsszunk ezer fontba. Aztán mondok valamit. Harmincegy pont túl sokáig tart. Ne játsszunk inkább huszonegyig – ha ez önnek nem túlságosan gyors?

– Sőt. Az ilyen gyors, friss játszmát magam is jobb szeretem – mondta Grief.

Az előbbi sorrend ezúttal is megmaradt. Deacon veszített két játszmát, arra megduplázta a tétet és a veszteségét kiegyenlítette. De Grief türelmét nem veszítve tovább játszott, dacára annak, hogy ez a rendszer a következő óra alatt több ízben is megismétlődött. Végül bekövetkezett, amit Grief el akart érni: Deacon az egész sorozaton végig veszített. Most már a kétezres tétel is megduplázta négyezerre, elvesztette, aztán megduplázta nyolcezerre, elvesztette azt is, mire azt ajánlotta, hogy tizenhatezer fontba menjen a játék.

– Ezt ön már nem teheti –, mondta fejcsóválva Grief – tudhatná jól. A társaságnál csak tízezer fontig van hitele.

– Eszerint ön nem akar nekem revansot adni! – kiáltotta Deacon ingerülten. – Zsebre akar vágni a pénzemből nyolcezer fontot és azzal itt hagy?

Grief mosolyogva csóválta meg a fejét.

– Ez rablás, tiszta rablás – folytatta Deacon. Elnyeri a pénzem és nem ad revansot.

– Önnek nincs igaza. Nagyon szívesen adok önnek revansot azon a határon belül, ameddig ön elmehet. Önnek erre a revansra már csak kétezer fontot lehet kockáztatnia.

– Jó, hát játsszunk abba – vágott rá mohón Deacon. – Ön oszt.

A játék teljesen csendben folyt; ámbár Deacon most sem tartózkodott az ideges megjegyzésektől és a káromkodástól. A nézők azonban szó nélkül keverték meg a skót pálinkát a hosszúnyakú poharakban és lassan szürcsölgették ki. Grief nem vett tudomást ellenfele indulatkitöréseiről és minden figyelmét a játékra fordította. Komolyan kártyázott, nagyon meggondolta, hogy a fekvő kártyák közül mit vegyen föl és mit tegyen le. Az utolsó játszmában a kézben levő kártyák kétharmadát letette.

– Huszonhetem van – úgymond.

– Hátha tévedett – mondta Deacon fenyegető hangon, mogorva, sápadt arccal.

– Akkor elvesztettem. Olvassa meg.

Grief átadta kártyáit s Deacon remegő kézzel olvasott és beismerte, hogy a számítás helyes. Hátradőlt a székén és poharát félig kiürítette. Aztán szétnézett, de nem látott maga körül rokonszenvező arcot.

– Azt hiszem, hogy a legközelebbi gőzössel útnak indulok Sydneybe, – mondta s ezúttal megőrizte nyugalmát, csöppet sem volt lármás a beszéde.

Utólag így nyilatkozott felőle Grief:

– Ha nyafogott, vagy dühöngött volna, eszembe se jut, hogy segítsek rajta. De mert férfiasan tűrte el a leckét, melléje kellett állanom.

Deacon megnézte az óráját, úgy tett, mintha ásítana és készült fölállni, hogy elmenjen.

Deacon visszahanyatlott székébe, akart is valamit, de a torka úgy ki volt száradva, hogy nem tudott beszélni, csak a fejével bólogatott.

– Itt van Douovan kapitány – kezdte Grief látszólagos közönyösséggel, – holnap hajnalban a Ganga-n elvitorlázik Karo-Karoba. Ez a Karo-Karo szép homoksziget és van rajta néhányezer kókuszpálma. Megtermi a pandanust is, de se édes gumót, se tárót termelni nem tudnak. Lakik rajta vagy nyolcszáz bennszülött, akiknek királyuk és két miniszterelnökük is van; ez a három ember ruhában jár, de a többi mind mezíttelenül szaladgál. Meglehetősen elhagyatott kis fészek, bíz az; minden évben egyszer küldök oda vitorlást Gobotótól. Ivóvize sós, de az öreg Tom Butler egy tucat esztendő óta él vele. Ő ott az egyetlen fehér, van a ladikjához öt santa-cruzi legyénye, akik rég megszöktek volna tőle, vagy megölték volna, ha módjuk lett volna rá. De épp ezért küldtem őket oda. Nem tudnak tőle megszökni. Az ültetvényekről el vannak látva mindennel, ami föltétlenül szükséges. Misszionáriusok nincsenek a szigeten. Két szamoai bennszülött tanítómestert, akik ki akartak szállni néhány évvel ezelőtt a kikötőben, megölték.

– Ön persze nem érti, hogy én minek mondom el ezeket a dolgokat. De várjon egy kissé türelmesen. Ahogy említettem, Douovan kapitány holnap hajnalban Karo-Karoba megy, mint minden évben egyszer. Tom Butler már öreg és kezd tehetetlen lenni. Megpróbáltam, hogy nyugalomba helyezem és visszahozom Ausztráliába, de kijelentette, hogy Karo-Karoban marad, ahol nemsokára meg fog halni. Nagyon furcsa fickó az öreg. Rám nézve azonban eljött az ideje, hogy egy fehér emberem oda utazzék és átvegye tőle a munkát. Kiváncsi vagyok, nem volna-e önnek kedve vállalkozni erre? Ott kellene maradnia két esztendőn át.

– Mondok még valamit – szólt közbe Grief. Ajánlhatok jobbat is. Ha ön veszít, az idejéből két esztendő az enyém – persze, fizetés nélkül. Ennek dacára én mégis adok önnek fizetést. Ha megfelelően dolgozik, ha szem előtt tartja az utasításokat és a szabályokat, fizetek önnek évenként ötezer fontot, két éven át. A pénz letétben marad a társulatnál, és megkapja a kamatokkal együtt, ha az idő lejár. Rendben van?

– Ez túlságosan sok – mondta Deacon dadogva. – Ön sajátmagával szemben jár el helytelenül. Kereskedő efféléért nem szokott többet fizetni, mint havonta tíz-tizenöt fontot.

– Hát fogadjunk annyiba – mondta közömbösen Grief. – De mielőtt hozzáfognánk, leszeretnék írni néhány szabályt. Ezt két esztendőn át minden reggel fennhangon kell fölolvasnia – ha veszít. Nagyon jó hatással lesz a lelkületére. Ha ezt hétszázharminc karo-karoi hajnalon elismétli, biztosan tudom, hogy többé el nem felejti. Adja ide a tollat, Mac. Hát lássuk csak...

Néhány percig gyorsan, megállás nélkül írt, aztán fölolvasta:

 

Folyton gondolnom kell arra, hogy egyik ember épp annyit ér, mint a másik, kivéve, ha önmagát különbnek tartja.

Ha részeg vagyok, akkor sem szabad megfeledkeznem arról, hogy úriember vagyok. Már pedig csak az lehet valódi úriember, akt igazi úr, és igazán ember. Megjegyzendő, sokkal helyesebb, ha soha nem vagyok részeg.

Férfiakkal csak úgy szabad játszanom, ahogy igazi férfihoz illik.

Egy jóízű káromkodás ritkán és a maga idején nagyon megkönnyít. A sűrű káromkodás megrontja a káromkodás erejét. Megjegyzendő:, a káromkodástól a kártya meg nem javul, se a szél meg nem indul.

A férfiúnak soha sincs joga arra, hogy megszűnjék igazi férfinak lenni. Erre még tízezer fontnyi vagyon sem ad szabadalmat.

 

A fölolvasás kezdetén Deacon arcát elöntötte az epe. Aztán elkezdett a nyaka meg a homloka izzadni, s lassanként szinte égett a vörösségtől az egész fej.

– Íme, ez az egész – mondta Grief és az asztal közepére tette a papírt. – Még mindig van kedve velem játszani?

– Megérdemeltem –, dadogta Deacon megtörve. – Szamár voltam. Mr. Gee, mielőtt tudnám, hogy nyerek vagy veszítek, bocsánatot akarok öntől kérni. Lehet,. hogy a pálinka volt az oka, nem tudom, de szamár vagyok, otromba tuskó, utálatosan viselkedtem.

S odanyújtotta kezét, melyet a félvér sugárzó arccal szorított meg.

– Mondok valamit, Grief – kiáltott föl –, ez egy derék fickó. Hagyjuk abba az egészet, igyunk még egyet altatónak, és legyen vége.

Griefnek lett volna rá valami megjegyzése, de Deacon közbevágott:

– Azt már nem: ebből nem engedek. Én helytállok. Ha egyszer szóba került az a Karo-Karo, csak maradjunk meg mellette. Azon ne változtassunk többé semmit.

– Helyes – mondta Grief, és elkezdte keverni a kártyát. – Ha van benne elég erő, hogy elmenjen Karo-Karoba, Karo-Karo nem fog benne kárt tenni.

A játszma komoly volt és nehéz. Háromszor osztottak egymás után, a játékba belemenni még egyikük sem akart. Az ötödik, egyúttal utolsó osztásnál, Deaconnak három, Griefnek még négy pontja hiányzott.

Deaconon csak ütőkártya segíthetett, és ő kizárólag arra utazott. Most már se nem dörmögött, se nem káromkodott, de olyan szépen játszott, hogy előbbi játékához képest alig lehetett ráismerni. Egyszerre megpillantotta a két fekete ászt, és a couer-ászt.

– Azt hiszem, ön kívülről is tudja, hogy nekem most milyen kártya van a kezemben – mondta, amint az osztás véget ért és a kártyát föltette.

Grief bólintott.

– Mondja meg.

– A pikkalsó, a pikk-kettes, a treff-dáma és a káró ász.

Akik Deacon mögött állottak és belenéztek a kártyájába, nem árulták el semmivel, de megállapították magukban, hogy Grief eltalálta a kártyát.

– Úgy látom, hogy ön jobb casino-játékos, mint én – vallota be Deacon. – Én önnek csak három kártyáját tudnám megnevezni, egy alsó, egy ász, és a nagy casino.

– Téved. Öt ász nincs a pakliban. Ön elvitt hármat, és a negyedik már a kezében van.

– Teringettét, megint igaza van – mondta elismerően Deacon. – Elvittem hármat. Meg akarom csinálni a „lapot". Nekem más nem kell.

– Elengedem a kis casinóját – mondta Grief, s számolt egy pillanatig – igen, és még az ászt is, de a „lapot" én csinálom meg, és a nagy casinoval kint vagyok. Hívjon.

– Lap nincs, és megnyerem – hencegett Deacon, amint utolsó kártyáját kijátszotta. – Kint vagyok a kis casinoval és a négy ásszal, önnek a nagy casinoval és a pikkel csak husza van.

Grief rázta a fejét.

– Attól tartok, ön téved.

– Dehogy tévedek! – mondta Deacon határozottan. – Összeadtam minden kártyát, amit elvittem. Ebben teljesen megbízhatik. Nekem huszonhatom van, és önnek is huszonhatja van.

– Olvassa meg mégegyszer – szólt Grief. Deacon lassan, gondosan, remegő ujakkal adta össze a saját kártyáit –, összesen huszonöt. Keresztülhajolt az asztal szélén, elvette onnan azokat a szabályokat, amelyeket Grief összeírt, összehajtotta és betette a zsebébe. Aztán kiürítette a poharát és fölállt. Douovan kapitány megnézte az óráját, ásított egyet és szintén fölállt.

– Megy a hajóra, kapitány? – kérdezte Deacon.

– Megyek – felelt Douovan. – Hány órakor küldjem önért a halászbárkát?

– Megyek önnel máris. Útközben bemegyünk Billy-hez a poggyászomért; amikor reggel Baboból megjöttem, ott szálltam meg.

Deacon – miután ittak egyet az egészségére és szerencséjére –, sorba kezet szorított mindenkivel.

– Szokott-e Tom Butler kártyázni? – kérdezte Griefet.

– Szokott, de csak egyedül – felelt Grief.

– Én majd megtanítom, miképp játszhatik egyedül – velem. – azzal megindult az ajtó felé, ahol Douovan kapitány várt rá. Ott még egy nagyot sóhajtva, így szólt: – Attól tartok, hogy ő is lenyúzza a bőrömet, ha úgy tud kártyázni, mint általában önök, szigetlakók.

VII. FEJEZET

A NAP MELEGE

I.

 

Fitu-Iva-szigete volt a Csendes-óceánon Polynézia utolsó független erőssége. Fitu-Iva három tényezőnek köszönhette függetlenségét.

Ezek között első és második elszigetelt helyzete és lakosságának harckészsége. Ez azonban nem lett volna egymagában elegendő, ha meg nem menti az, hogy Japán, Franciaország, Anglia, Németország és az Egyesült-Államok teljesen egyidőben kezdtek érte epekedni. Egészen úgy festett a dolog, mintha gyerekek marakodtak volna egy rézgarason. Mindegyik elállta a másiknak az útját. Mind az öt hatalom hadihajója ott settenkedett Fitu-Iva egyetlen kis kikötőjében. Folyton háborús meg véd-és dacszövetségi hírek keringtek a levegőben. A világ olykor hasábos tudósításokat kapott reggeli teájához a fitu-ivai kérdésről. Egy hajós-yankee úgy jellemezte a helyzetet, hogy mind az öt hatalom egyszerre akarta a lábát abba az egyetlen lábnyomba beletenni.

Fitu-Iva így kerülte el még azt is, hogy protek-. torátus alá kerüljön és Tulifau király, helyesebben Tui Tulifau tovább is gyakorolta a legfelsőbb és legalsóbb fokú igazságszolgáltatást abban a gerendákból összerótt palotában, amit egy sydneyi kereskedő épített a számára kaliforniai vörös fenyőből. Tui Tulifau ízig-vérig király volt, sőt annál is több: király volt életének minden pillanatában. Amidőn már ötvennyolc éve és öt hónapja uralkodott, még csak ötvennyolc évet és három hónapot élt. Amit annyit jelent, hogy több mint ötmillió másodperccel régebben uralkodott, semmint lélegzett, mert már születése előtt két hónappal megkoronázták.

Királyi király volt, fölséges férfialak, lévén hat és félláb magas, ha fölállt, és bár nem hízott el különösebb módon, súly szerint háromszáz és húsz font. Ez azonban Polynézia uralkodó törzsében nem volt szokatlan jelenség: Sepeli, a királynő hat láb három hüvelyk és kétszázhatvan font, a sógora, Uiliami, egyébként fölváltva, hol fővezér, hol miniszterelnök, egy hüvelykkel magasabb, mint királynő testvére, sőt ötven fonttal nehezebb is. Tui Tulifau jóságos lélek volt, szeretett nagyokat enni, meg inni. De egész népe is csaknem ugyanolyan jó kedéllyel volt megáldva, ámbár ha megharagította valaki, azt nagy haragjában még döglött disznóval is megdobálta. Mindazonáltal ha rákerült a sor, úgy tudtak harcolni, mint a maorik, amit a régebben kalózkodó szantálfakereskedők és kalandorok a saját bőrükön alaposan megtapasztalhattak.

II.

Grief vitorlása a Cantant, lassan haladt előre a csendes esti szellő mellett, amely nem tudott könnyű széllé megerősödni, hogy a vitorlákba kissé jobban belekapott volna; már két órával megérkezése előtt túlhaladt a kikötő előtti Oszlop-sziklákon. A hűvös, csillagos éjben a vitorlás csendesen ringatózott a vízen, s megvárta amíg kígyószerű lassúsággal mégis csak halad valamennyire és eljut a kikötőhelyig. A vitorlamester előbukkant a kabinból, első pillanatra is észrevehető parti öltözékben. A kormányos meglátva tiszttársa legfinomabb, legfehérebb selyemből készült ingét, jelentősen nevetett.

– Úgy látom, tánc lesz az éjjel – jegyezte meg Grief.

– Dehogy – mondta a kormányos. – Ez Taitua. Willie szerelmes belé.

– Jut eszembe! – tiltakozott a vitorlamester.

– Akkor ő szerelmes önbe – folytatta a kormányos –, ami különben teljesen mindegy. Nem telik bele egy félóra, már lesz a füle mögött egy szál virág, a feje búbján koszorú és a, karja a Taitua derekára fonódik.

– Sárga irigység – dörmögött Willie Smee. Kellene, ugye? De mert hiába epekedik, azért beszél.

– De csak azért hiába, mert nincs olyan ingem. Fogadok egy félkoronába, hogy amikor tovább vitorlázunk Fitu-Ivából, nem lesz már az öné ez az ing.

– Ha pedig nem lesz a Taituáé, majd ráteszi a kezét Tui Tulifau – figyelmeztette Grief. – Okosabb lenne, ha nem kapná meg az inget, mert akkor az egész napját is képes rávesztegetni.

– Ez úgy van – mondta helyeslőleg Boig kapitány, aki eddig azt figyelte, hogy a parti házakból minő világosság látszik. – Amidőn legutóbb itt voltunk, az egyik kanadai embertől büntetés gyanánt elvették a díszövét és egy tokos kését. – Aztán a kormányos felé fordult. – Adhat kimenőt egész bátran, Mr. Mash. De túlságos sok szabadságot azért ne adjon. A szélnek semmi előjelét nem látom, pedig holnap reggel ott kell lennünk a kókuszbél-csűrökkel szemben.

Egy perc múlva lezuhogott a horgony. A halászbárka, már előzőleg kellően föl lévén készülve, csakhamar a vizen libegett, s a partra készülők beszálltak. A kanakaiakon kívül, akik valamennyien örömmel mentek a szárazföldre, csak Grief és a vitorlamester ültek a bárkában. A kis koralsziklával szemben a vitorlamester valami mentegetődzésfélét hebegett s otthagyva főnökét, egy pálmafasor árnyékában eltűnt. Grief az ellenkező irányba kanyarodott, egy régi, elhagyott missziós templom felé. Itt a kikötő partján, közel a sírokhoz, könnyű ahus-ba és lava-lava-ba burkolt ifjak és leányok táncoltak; virágkoszorú és füzér díszítette őket, hajukban pedig nagy hibiscus-bimbó villogott. Grief elment a hosszú,, szalmával födött zsoltáros-ház előtt, amelyben néhány öreg ember csomóba verődve énekelte azokat a zsoltárokat, amelyeket rég elfelejtett misszionáriusoktól tanultak. Túlhaladt Tui Tulifau palotáján is, amelyből a kiáradó világosság és lárma eléggé érthetően jelezte, hogy a szokásos ivás most is rendben folyik. A Csendes-óceán boldogéletű szigetei között Fitu-Iva volt a legboldogabb. Itt az emberek folyton örvendeztek és vígadtak, és épp úgy megünnepelték a haláleseteket, mint a még várható születéseket.

Grief végighaladt a Rekettye úton, amely buján termő virágok s páfrányszerű algorabá-k sűrűje között kanyargott. Az enyhe levegőt virágillat árasztotta el, feje fölött a csillagok felé terjesztette tömérdek kusza ágát a sok gyümölccsel megrakott mangófa, a hatalmas kenyérfa és a karcsú pálma. Szerteszéjjel elszórtan állottak a szalmaházak. A sötétségből beszélgetés, nevetés hallatszott. A házakon túl, a víz felől imbolygó fénypontok és karének jelezte, hogy a halászok közelednek hazafelé.

Grief végül oldalt lekanyarodott az útról, belebotolva egy disznóba, amely méltatlankodva röffentett egyet. Amint benézett egy nyitott ház ajtaján, egy magastermetű, öreges bennszülöttet látott, aki vagy egy tucat gyékény tetején ült. Mezítelen lábszárát olykor-olykor szinte gépiesen meglegyintette egy kókuszpálma-háncsból készített légycsapóval. Orrán szemüveget viselt és komolyan, fönnhangon olvasott egy könyvet, amelyről Grief tudta, hogy a biblia. Mert ez a férfiú az ő ügynöke, Jeremiás, aki ekként kapta nevét Jeremiás próféta után.

Jeremiás bőre világosabb színű volt, mint a fitu-ivaiaké, ami különben a telivér szamoainál egészen természetes. A misszionáriusok nevelték föl, és mint segédtanítónak a nyugati zátonyszigetek emberevői között nagyon jó hasznát vették. Jutalmul küldték aztán a fítu-ivai paradicsomba, ahol csupa jámbor magaviseletű megtért lakott, hogy megerősítse őket a hithűségben. Csak az volt a baj, hogy Jeremiást némileg túlnevelték. Darwinnak egy hozzátévedt munkája, a zsémbes felesége, meg egy csinos fitu-ivai özvegyasszony megingatták kissé hitében. Azért nem lett belőle eretnek. Agyát Darwin elméletei elfárasztották. Hogyan is lehetne kivánni, hogy az olyan ember, akinek felesége szüntelenül zsörtölődik, megértse ezt a szövevényes, rejtélyekkel teli életet és világot? Amidőn Jeremiás buzgósága kezdett lanyhulni, a misszionáriusok megfenyegették, hogy visszaküldik a zátony-szigetekre, de minél sűrűbben intették a férjet, a feleség nyelve annál élesebben pattogott a fülébe. Tui Tulifau nagyon jóindulatú uralkodó volt, de ha néhanapján túlságosan leitta magát, köztudomású, hogy ő is kapott egy kis verést fenséges feleségétől. Politikai okokból – főképp pedig azért, mert a királynő épp úgy fejedelmi vérből származott, mint ő, azonfelül pedig, mert húga volt a főhadvezérnek –, a saját feleségétől nem válhatott el, de megszabadította és el is választotta a feleségétől Jeremiást, aki aztán nyomban fölcsapott kereskedőnek, és elvette szíve választottját. Mint független kereskedő nem boldogult, főképp azért nem, mert Tui Tulifau pártfogása zavarta. Ha nem hitelez a jóságos fejedelemnek, elkobozzák mindenét; ha pedig hitelez, akár mindjárt csődött is mondhat. Egy évig vergődött így a kikötőben jóformán tétlenül Jeremiás, amidőn Grief ügynöke lett és eredményesen, tisztességesen dolgozott Griefnek, mert eddig ő bizonyult az első és egyetlen olyan embernek, aki a hitelt meg merte az uralkodótól tagadni és ami követelni valója akadt, azt alkalomadtán be is hajtotta rajta.

Jeremiás komoly tekintettel nézett a szemüvege fölött a belépő főnökre, nem kevésbé komolyan jelölte meg a bibliában, hogy hol tart, és tette félre a könyvet, azután teljes komolysággal szorította meg Grief kezét.

– Nagyon örvendek, hogy személyesen eljött – üdvözölte.

– Jöhettem volna másképp is? – felet Grief nevetve.

Jeremiásból azonban hiányzott a humor iránt való hajlandóság, s úgy tett, mintha a megjegyzést nem is hallotta volna.

– Szörnyen rosszak a szigeten a kereskedelmi viszonyok – mondta nagy ünnepélyességgel, a hosszabb szavak egyes szótagjait külön-külön hangsúlyozva. – A főkönyvem valóságos botrány.

– Nem volt forgalom?

– Ellenkezőleg. Kitűnő volt. A polcok üresek, teljesen üresek. De... – S amíg egy pillanatra elhallgatott, büszkén fölragyogott a szeme. – Sok árum megmaradt a raktárban, amit én gondosan elcsukva őrzök.

– Túl sokat kellett Tui Tulifaunak hitelezni?

– Ellenkezőleg. Egyáltalán nem hiteleztem neki semmit. Azonfelül ki is egyenlítette minden régi tartozását.

– Hát nem egészen értem, miket beszél, Jeremiás – vallotta be Grief. – Mi ebben a tréfa? – a polcok üresek, hitelt nem nyújtott, a régi számlák kifizetve, a raktár gondosan becsukva – hol itt a szörnyűség?

Jeremiás nem felelt rögtön. Elkezdett kaparászni a gyékényhalom egyik sarkán, és kihúzott alóla egy öblös pénzesládikát. Grief észrevette, hogy a ládika nem volt bezárva, és csodálkozott rajta. A szamoai máskor mindig rendkívül óvatosan be szokta lakatolni a pénzszekrényét. Úgy látta, hogy a ládika tele van papírpénzzel. A benkjegyek tetején feküdt egy új bankjegy, azt Jeremiás átnyújtotta.

– Íme a válaszom.

Grief megnézte a meglehetősen szépen kiállított bankjegyet.

„Az Első Fitu-Ivat Királyi Bank fizet e bankjegy tulajdonosának bemutatására és kérelmére egy font sterlinget" – olvasta rajta. A bankjegy közepén egy bennszülött fejét ábrázoló elmosódott, kormos kép díszelgett. Az alján Tui Tulifau és Fulualea aláírása állt, ez utóbbinál nyomtatásban az illető állásának megjelölése: Pénzügyminiszter.

– Ki az ördög ez a Fulualea? – kérdezte Grief.

– Bizonyosan valami fidzsii – s a neve azt jelenti, hogy a Nap Melege?

– Valóban az. S tényleg azt jelenti, hogy a Nap Melege. Ez az aljas jöttment ezt a címet vette föl. Fidzsiből jött ide, hogy Fitu-lvát fölforgassa, legalább kereskedelmi szempontból.

– Bizonyosan valami nyalka levukai fickó, nem?

Jeremiás szomorúan rázogatta a fejét.

Grief egyet vont a vállán.

– Mindenekelőtt látnom kell a napnak ezt a melegét, és meg kell ismerkednem az egész helyzettel.

– Akkor jó lesz, ha minél előbb megismerkedik vele –, tanácsolta Jeremiás. – Mert máskülönben egész halom bírságot kaphat tőle. Így ömlik hozzá s már nála is van lehetőleg minden pénz, kivéve azt, amit már elástak.

III.

Amint Grief visszament a Rekettye úton, a palota területének szélét jelző lámpák világosságánál találkozott egy alacsonytermetű, gömbölyűre hízott, beretváltképű, viruló kinézésű, keményíttetlen fehér vászonnadrágot viselő úrral, aki épp távozóban voft a palotából. Sajátságos, kényelmes járása ismerősnek látszott. Grief rögtön emlékezett is rá. A Csendes-óceán több kikötőjében találkozott már vele.

– Teringettét, hisz ez Cornelius Deasy! – kiáltott föl.

– Ez meg nem lehet más mint Grief, a nagy ördög, személyesen! – hangzott a fogadj isten, amint kezet szorítottak.

– Ha meglátogat a hajómon, válogathat néhányfajta fínom ír pálinka között – hívta meg Grief. Cornelius hátravetette a fejét és kiegyenesedett.

– Azt nem tehetem, Mr. Grief. Én most már Fulualea vagyok. A régi enyelgésnek vége. Azonfölül Tulifau király őfelsége kegyes jóindulata alapján én vagyok a pénzügyminiszter, azonfölül az állami főügyész, kivéve az olyan pillanatokat, amidőn királyi kedvtelésének úgy tetszik, hogy az igazságügyi kormány kerekeivel ő maga játszadozgasson.

Grief álmélkodva füttyentett.

– Eszerint ön a Nap Melege?

– Megfelelőbbnek tartom a bennszülöttek ezen népszerű elnevezését – magyarázta Fulualea – ha megengedi. És mert nem felejtettem el a régi időket, szívfájdalommal emlékeztetem önt arra, hogy új idő támadt azóta. Önnek is meg kell fizetni a beviteli vámot, ahogy megfizeti a többi kereskedő, aki egyebet sem akar, minthogy kirabolhassa azt a szelíd polynéziai népet, amely ezen a korálszigeten lakozik. De mit is akartam mondani? Ah! Most már tudom. Ön megszegte a szabályokat. Alattomos szándékkal lopózott be naplemente után Fitu-Iva kikötőjébe, elmulasztva az oldallámpák alkalmazását. Ne szakítson félbe. Láttam önt a magam szemével. Ezért a kihágásért öt font büntetést fizet. Van a hajóján pálinka? Az súlyos kihágás. A mi kényelmes partjainkon nem lehet büntetlenül kockára tenni sok tengerész életét néhány fillérnyi olaj megtakarításával. Kérdeztem már: van-e alkohol a fedélzetén? Ezt most a kikötőfelügyelő kérdezi,

– Sok terhet vett a vállára – mondta mosolyogva Grief.

– Ez a fehér ember hivatása. A kereskedő-csőcselék teljesen kizsarolta a szegény Tui Tulifaut, a legjobb szívű uralkodót, aki valaha a Csendes-óceán trónján ült, és képes volt a királyi raktárakat még az utolsó kókuszdióig kifosztani. De itt vagyok én, Cornelius... helyesebben Fulualea – és nem tűrök meg több igazságtalanságot. Bármennyire sajnálom, mint kikötőfelügyelő bűnösnek találom önt abban is, hogy a vesztegzárt megsértette.

– Vesztegzárt?

– A kikötőorvos ezt írja elő: nincs érintkezés a parttal, amíg a hajó a kikötési engedélyt meg nem kapta. A jámbor bennszülötteket meg kell óvni, mert hátha bárányhimlő vagy szamárköhögés van a hajóján! Ki fogja a pártját különben ennek a csendes, bizakodó polynéziai népnek? Én, Fulualea, a Nap Melege, az én fenkölt hivatásomban.

– Ki az ördög a kikötőorvos? – kérdezte Grief.

– Az én vagyok, Fulualea. A kihágás súlyos. Vezekeljen meg érte önként, öt üveg elsőrendű hollandi likőr átadásával.

Grief jóízűen nevetett.

– Majd kiegyezünk. Jöjjön a hajóra, Cornelius, igyunk egyet.

A Nap Melege méltóságteljes mozdulattal hárította el magától a meghívást.

– Ez vesztegetés. Ebből nem kérek – én híven teljesítem kötelességemet. És vajon miért nem mutatta be hajóokmányait? Mint vámházigazgató ezért elítélem önt öt fontra és újabb két üveg pálinka beszolgáltatására.

– Hallja, Cornelius! Én szeretem a tréfát, de ami sok, az sok. Nem vagyunk Levukán. Nagy kedvem volna beverni az orrát. Engem nem fog megnyergelni.

A Nap Melege nyugtalanul, megriadva hőkölt vissza.

– Ne erőszakoskodjék velem – mondta fenyegető hangon. – Abban igaza van, hogy ez itt nem Levuka. Ennek bizonyításaképpen Tui Tulifauval és a királyi hadsereggel a hátam mögött igenis meg akarom, és meg is fogom önt nyergelni. Pontosan meg fogja fizetni a bírságokat, különben elkobozom a hajóját. S nem is önnel kezdem. Ugyanígy járt a kínai gyöngykalmár, Peter Gee, becsempészte magát a kikötőbe, fölrúgta a szabályokat, és rettentő lármát csapott, mert valami csekély bírságot kellett volna fizetnie. És minthogy nem akart fizetni, most ott ül az öbölben, és búsulhat miatta, amíg belezöldül.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy...

– De igenis azt, sőt ezennel mondom. Hivatalom súlyos felelőssége alapján a vitorlását elkoboztam. A királyi hadsereg egy ötödrésze ott van hajója fedélzetén és őrzi a hajót. Még ezen a héten el is adjuk. Van a raktárában vagy tíz tonna kagyló és azt gondolom, hogy eladom önnek pálinkáért. Nagyon előnyös ajánlatot kaphat tőlem. Mit is mondott, mennyi pálinkája van?

– Még több pálinka kellene, mi?

– Miért ne? Tui Tulifaut királyi módon tudja élvezni. Van vele a hivatalon túl is elég dolgom, hogy kellően ellássam, mert nagyon bőkezűen bánik az itallal. Az egész akasztófavirág-banda folyton csak iszik. Csúf egy látvány. Megfizeti-e a maga akaratából a bírságokat, Mr. Grief, vagy kényszerít, hogy erősebb rendszabályokhoz nyúljak?

Grief türelmetlenül fordult el.

– Ön részeg, Cornelius... Gondolkozzék kissé és térjen magához. A régi, óceánparti kalandoroskodásnak már elmúlt az ideje.

– Ne higgye, hogy visszamehet a fedélzetre, Mr. Grief; ettől a kellemetlenségtől megóvhatom. Ismerem a szokásait. Tudtam előre, hogy makacs emberrel lesz dolgom. Legénységét teljes számban megtalálhatja a kikötőben. A hajó máris le van foglalva.

Grief félig visszafordult, még mindig abban a reményben, hogy ez mégiscsak tréfa. Fulualea elkezdett kiabálni. A sötétségből egy nagytermetű alak közeledett hozzá és állt meg mögötte.

– Te vagy az„ Uiliami? – diadalmaskodott Fulualea. – Itt van egy másik olyan tengeri kalóz. Maradj mellettem a te nagy erőddel, óh herkulesi testvér.

– Üdv, Uiliami! – mondta Grief. – Mióta lett Fitu-Iva olyan rablófészek, mint a levukai öböl? Ez azt mondja, hogy lefoglalta az én vitorlásomat. Igaz ez?

– Igaz – mondta mély, dörmögő hangon Uiliami. – Van-e még a hajón olyan selyeming, mint a Willie Smee-é? Tui Tulifau is akar egy ilyen inget. Hallotta a hírét.

– Erről kár is beszélni – szólt közbe Fulualea.

– Ing, vagy a hajó, az mind a királyé.

– Merő erőszakosság, Cornelius – dörmögte Grief. – Tiszta kalózkodás. Lefoglalta a hajómat, mielőtt kihallgattak volna.

– Mielőtt kihallgattam volna? Hiszen nincs öt perce, ön itt, ezen a helyen kijelentette, hogy a bírságokat nem akarja megfizetni!

– De már akkor a hajóm le volt foglalva!

– Hát aztán? Amikor tudtam előre, hogy úgy sem fog fizetni. Rendben van ez így; nem történt semmi törvénytelenség. A tiszta, a valódi törvény mindig fennen ragyog azon az oltáron, amely előtt Cornelius Deasy, vagy Fulualea, hisz az mindegy, imádkozni szokott. Menj odébb, Kereskedő úr, különben rád eresztem a palotaőrséget. Uiliami, veszedelmes ember ez a kereskedő. Hívd elő az őrséget.

Uiliami előkapta azt a kókuszláncra akasztott fütyülőt, mely széles, mezítelen mellén lógott és belefújt. Grief ideges kézzel akarta megkapni Corneliust, ez azonban gyors ugrással elmenekült Uiliami hatalmas háta mögé. Egy tucat szálas polynéziai, legalább hat láb magas valamennyi, ügetett elő és sorakozott a parancsnok mögött.

– Álljon odább, Kereskedő úr – parancsolta Cornelius. – A kihallgatás véget ért. Majd holnap reggel megvizsgáljuk különböző eseteit. Jelenjen meg pontosan tíz órakor a palota előtt és védje magát a következő vádak ellen; megzavarta a közcsendet; áruló és lázadó magatartást tanúsított, rárohant a legfőbb tisztviselőre, hogy megsebesítse, testét megvágja, összetörje; megszegte a veszteglési szabályt; kihágást követett el a kikötőszabályok ellen és csempészni akart, a vámtörvények dacára. Holnap, barátom, holnap reggel a kenyérfa lombja alatt meghallja mit mond a törvény. Az Úr legyen a lelkéhez irgalmas.

 

IV.

 

Grief, Peter Geevel együtt, jóval előbb, mint ahogy perük tárgyalása elkezdődött, meglátogatta Tui Tulifaut. A palota udvarán gyékényhalom tetején, a kenyérfa lombsátora alatt henyélt néhány törzsfő társaságában a király. Dacára a korai időnek, udvari cselédlányok sűrűn hordták körül az öblös pálinkáspoharakat. A király örömmel üdvözölte az ő régi Dávid barátját, és őszintén sajnálta, hogy annyit vétett az új törvények ellen. Ezentúl azonban konokul vonakodott az esettel tovább is foglalkozni. Bármiképp tiltakozott is a hajójától megfosztott két kereskedő a történt jogtalanság ellen, a király folyton csak azzal felelt, hogy pálinkával kínálgatta őket.

– Igyunk egyet! – mindig ezzel válaszolt, ámbár egy ízben mégis mondott annyit, hogy a Nap Melegét bámulatos férfiúnak tartja. Soha még a palotában olyan nagyszerűen élni nem lehetett. Soha még a kincstárban annyi pénz nem volt, se annyi pálinkát nem ittak.

– Nagyon meg vagyok Fulaleaval elégedve, vonta le a végkövetkeztetést. – Igyunk egyet!

– Vigyázzunk magunkra – súgta Grief néhány perccel később Peter Geenek –, vagy csúnyán lefőznek bennünket. Engem nemsokára elítélnek gyújtogatásért, vagy eretnekségért, vagy bélpoklosságért, vagy valami egyébért, ha nagyon össze nem szedem magam.

Amidőn a király színe elől visszavonultak, Grief egy pillanatra meglátta Sepelit, a királynőt. Épp kitekintett fejedelmi férjére és iszákos cimboráira, s arcának mogorvasága némi reményt keltett Grief szívében. Úgy látta, hogy egyedül a királynőre lehet számítania.

Az udvar egy másik árnyas részében Cornelius ült törvényt. Jó korán elkezdhette, mert amidőn Grief odaért, a Willie Smee esetének tárgyalása épp befejezéséhez közeledett. Mögötte sorakozott az egész királyi hadsereg, leszámítva azt a csapatot, amely az elkobzott hajókat őrizte.

– Vádlott álljon föl – szólt Cornelius – és hallgassa meg a bíróság igazságos és kegyelmes ítéletét: amit a vitorlamester illetlen és törvénytelen magaviseletéért ki kell hirdetni. A vádlott azt állítja, hogy nincs pénze. Rendben van. A bíróság sajnálja, hogy kaloda nem áll rendelkezésére. Ennek hiányában és különös tekintettel a vádlott anyagiakban szűkös viszonyaira, elítéli a vádlottat ugyanolyan anyagú és szabású fehér selyeming beszolgáltatására, aminőt jelenleg is visel.

Cornelius intett néhány katonának, akik elvezették a vitorlamestert a kenyérfa mögé. Egy perc múlva ismét mégjelent a kérdésben forgó ruhadarab híján és leült Grief mellé.

– Mit követett el? – kérdezte Grief...

– Vigyen el az ördög, ha tudom. Hát ön?

– Ki következik? – szólt Cornelius ünnepélyes bírói hangon. – David Grief vádlott álljon föl. A bíróság meghallgatta az eset, helyesebben az esetek tanúit és annak alapján meghozta ítéletét, aminek következtében: – Hallgasson! – kiáltott dörgő hangon Griefre, aki közbe akart szólni. – Amint mondottam, megvizsgáltuk, nagyon alaposan megvizgáltuk a tényállásokat. A bíróság nem kíván teljes szigorral eljárni a vádlottal szemben, de figyelmezteti, hogy a bíróság iránt tanúsított tiszteletlen magaviselete súlyos következményekkel járhat. Minthogy leplezetlenül és könnyelműen vétett a kikötő szabályai és törvényei ellen, megtörte a vesztegzárat, és nem tartotta szemelőtt a hajózási törvényeket, vitorláshajója a Cantant – ezennel Fitu-Iva kormánya javára elkobozottnak jelentetik ki, s a mai naptól számított tíz nap múlva nyilvános árverésen el fog adatni minden fölszerelésével, tartozékával és raktárában található rakományával. Azokért, a vádlott által személyesen elkövetett törvénysértésekért, lázadásért, a közcsend megzavarásáért és a birodalom törvényeinek nyilvánvaló megvetéséért, elítéltnek száz font sterling bírságra és tizenöt láda pálinka beszolgáltatására. Azt a kérdést, hogy akar-e valamit mondani, nem teszem föl. Csak azt kérdezem, akar-e fizetni?

Grief megrázta a fejét.

– Ennek következtében – folytatta Cornelius tekintse magát szabadlábon lévő fogolynak, minthogy nincs fogház a szigeten, amelybe büntetésből becsukhatnánk. Végül a bíróság arról értesült, hogy a vádlott már korán reggel önkényesen és szándékosan kiküldött hajólegénységéből kanakai embereket a kikötőből, hogy ebédje számára halásszanak. Ez kétségtelen megkárosítása Fitu-Iva halászainak. A honi ipart meg kell védelmeznünk. A vádlott ezen eljárását a bíróság fölöttébb zokon veszi, és ezen cselekedett bárminő megismétléséért a vádlottat, valamint társait, külön-külön és együttesen szigorú felelősségre fogja vonni és a Reketytye úton végzendő kényszermunkára fogja ítélni. A tárgyalást ezennel berekesztem.

Amidőn a bíróság tárgyalásának színhelyéről elmentek, Peter Gee könyökével könnyedén meglökte Griefet, figyelmeztetve, hogy nézzen Tui Tulifaura, aki a gyékényhalmon könyökölt. A vitorlamester inge már akkor feszesen és simulékonyan takarta a királyi hájfelületet.

V.

– A dolog világos – mondta Peter Gee, azon a megbeszélésen, amit Jeremiás házában tartottak. – Deasy arra törekszik, hogy lehetőleg összeszedjen minden pénzt. A királyt jól tartja azzal a pálinkával, amit a mi hajóinkról zsákmányol. Aztán amint csak teheti, magához kaparintja a kincstárt és valamelyikünk hajóján megszökik.

– Komisz fráter – jelentette ki Jeremiás s pár pillanatra abbahagyta a szemüvege tisztogatását. Közönséges csirkefogó. Meg kell csapni döglött disznóval, egy külön erre a célra tökéletesen megdöglesztett disznóval.

– Ez helyes – mondta Grief. – Meg fogjuk csapni döglött disznóval. Jeremiás, azt hiszem, ön volna rá a legméltóbb, hogy a döglött disznót hozzávágja. Legyen rá gondja és szerezzen hozzá egy tökéletesen döglött disznót. Tui Tulifau most lenn van a kikötőben és az én skót pálinkaszállítmányom egyik ládáját igyekszik feltörni. Én bemegyek a palotába és összeszűröm a levet a konyhában a királynővel, hogy megnyerjem a magam politikájának. Azalatt tegyenek egy csomó árut a raktárakból az állványokra. Adok önnek kölcsön, Hawkins. Ön, Peter, nézzen el a német boltba. Valamennyien papírpénzért kínálják a holmit. El ne feledjék, hogy ami káruk lesz, azt én megtérítem. Ha a számításom nem csal, három nap múlva nemzeti tanács lesz itt vagy forradalom. Ön, Jeremiás, küldjön szét mindenfelé a szigeten a halászokhoz és a földmívesekhez embereket, még a kecskevadászokhoz is. Hirdessék mindenütt, hogy mától számított három nap múlva gyűlés lesz a palota előtt, eljöjjenek mind.

– Hát a katonák? – jegyezte meg Jeremiás.

– Lesz gondom rájuk is. Már két hónapja nem kaptak zsoldot. Azonfelül Uiliami a királynő bátyja. A polcokra ne rakjanak ki sok árut egyszerre. S mihelyt a katonák papírpénzzel jönnek vásárolni, szüntessék be az elárusítást.

– Akkor fölgyújtják a boltokat – mondta Jeremiás.

– Hadd gyújtsák. Majd megfizet érte Tui Tulifau.

– Az én ingemet is megfizeti? – kérdezte Willie Smee.

– Az teljesen az ön egyéni és magánügye Tui Tulifauval – felelt Grief.

– Kezd az ingem háta szétrepedni – kesergett a vitorlamester. – Ma reggel már láttam, hogy feszül szét rajta, pedig alig tíz perccel azelőtt vette föl. Harminc shillingembe került és csak egyetlen egyszer volt rajtam.

– Honnan vegyek döglött disznót? – kérdezte Jeremiás.

– Öljön le egyet – mondta Grief. – Szúrja le valamelyiket a kisebbek közül.

– A legkisebb is megér tíz shillinget.

– Írja be a kiadások közé, mint hadműveleti költséget. – Aztán egy pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: – De ha akarja, hogy a disznó tökéletesen meg legyen dögölve, jó lesz ha mindjárt leszúrja.

 

VI.

 

– Jól beszéltél, Dávid – mondta Sepeli királynő. – Elbolondít ez a Fulualea mindenkit és Tui Tulifau belefullad a pálinkába. Ha nem egyezik bele a nemzeti tanácsba, én megverem. Ha leitta magát; nagyon könnyen meg lehet verni.

Azzal ökölbe szorította kezét; amazoni arányai annyira kidomborodtak és arcán olyan komoly elhatározás látszott, hogy Grief teljesen nyugodt lehetett: a nemezeti tanácsot minden bizonnyal össze fogják hívni. A fitu-ivaiak beszédje egyébként annyira hasonlított a szamoaiak nyelvéhez, hogy tökéletesen meg tudta magát velük értetni.

– Uiliami – úgymond – minthogy te azt állítod, hogy a katonák ércpénzt akarnak és azt a papírost, amellyel őket Fulualea fizetné nem fogadják el, rá kell őket venned, hogy holnap, amikor a zsoldot papírossal akarják kifizetni, csak fogadják el.

– Minek piszkáljuk a dolgot? – vetette ellene Uiliami. – A király nagyon boldog és folyton részeg. A kincstárban van pénz bőven. Én nagyon meg vagyok elégedve. Van otthon két láda pálinkám és Hawkins boltjából holmim is bőven.

– Égbekiáltó barom vagy, óh, én testvérem! – tört ki Sepeli. – Nem hallottad, mit mondott Dávid? Nincs füled? Ha elfogy a pálinkád, meg a holmid otthon és többé ide kereskedő nem hoz se pálinkát, se árut és a Nap Melege megszökik Levukába minden igazi pénzzel, ami csak a kincstárban van – mit csinálsz akkor? Az igazi pénz ezüst meg arany, a papíros nem egyéb mint papíros. Mondom neked, hogy a nép morog. A palotába nem hoznak halat. A kenyérgyökér meg az édes gumó kiveszett a földből, mert nincs aki pótolja. A hegyi vadászok már egy hete nem küldenek be egyetlen kecskét. S a Nap Melege hiába kényszeríti a kereskedőket, hogy régi árban vásárolják a kókuszbelet, a nép nem adja el, mert ez a papírpénz nem kell neki. Ma is szétküldtem a cselédeket vagy húsz házba. Tojás nincs sehol. A Nap Melege talán a tyúkokat is megátkozta? Én nem tudom. De tojás nincs. Az igaz, hogy aki sokat iszik, az keveset eszik, mert máskülönben a palotában is kitört volna már az éhínség. Csak mondd meg a katonáknak, hogy fogadják el a papírpénzt.

,- És ne feledd el – figyelmeztette Grief –, hogy a boltokban van áru bőven, de ha vásárolni akarnának valamit, a papírosukat nem fogadják el a kereskedők. Három nap múlva meg lesz a nemzeti tanács, de akkorára a Nap Melegében annyi élet sem lesz, mint egy döglött disznóban.

VII.

A nemzeti tanács napjára a sziget lakossága nagy tömegekben tódult a fővárosba. Csak úgy özönlött kenun, halászbárkán, gyalog és szamárháton Fitu-Iva ötezer embere mind. A közbeeső három nap elegendő volt arra, hogy nagyfokú izgalmat ébresszen mindenfelé. A kereskedők eleinte készséggel adták el a kevéssé megrakott polcok áruit, de amikor a katonák is megjelentek, alig akartak velük szóbaállni és azt mondták nekik, hogy menjenek Fulualeához ércpénzért.

– Ő maga is ígéri az ércpénzt – figyelmeztették őket – rá is van nyomtatva, hogy aki csak akarja, annak a bankóját azonnal becserélik.

Csak Uiliami erős fegyelemtartásának volt köszönhető, hogy a raktárakat föl nem gyújtották. De azért Grief egyik kókuszbélcsűre mégiscsak korommá és füstté vált, amivel Jeremiás rögtön meg is terhelte a király számláját. Azonfelül Jeremiást kicsúfolták, meg is lökdösték, a szemüvegét pedig eltörték. Willie Smee ökléről lehorzsolták a bőrt, mégpedig aképpen, hogy három lármás katona nagyon gyorsan és erőszakosan dörzsölte hozzá az állkapcsát. Boig kapitánnyal is történt valami hasonló sérelem. Peter Geenek nem esett különös bántódása, mert szerencséjére csak kenyereskosarát vágták hozzá és nem valami csontos emberi ábrázatok ütköztek bele.

A palota széles udvarában tartották meg a nemzeti tanácsot, fenn ült a király a királyné mellett, körülötte a legelőkelőbb törzsfőnökökkel. A király jobb szeme és állkapcsa alaposan meg volt dagadva, mintha túlságosan hevesen nekiment volna valaminő csontos ökölnek. Az udvari pletyka azt rebesgette, hogy Sepeli királynő kora reggel hitvesi pülblést "eszközölt". Az bizonyos, hogy a férj állapotát ezúttal a józanság jellemezte és hájas teste lomhán lötyögött Willie Smee selyeminge alatt. A szomjúság azonban állandóan gyötörte és egyremásra szürcsölte ki a fiatal kókuszdiók levét. A törzsfőnök széles félkörén túl állott a közönséges nép nagy tömege, amelyben a katonaság tartotta fönn a rendet. A körön belül csak a kisebb törzsek főnökei, a falusi lányok és a gavallérok, a szónokok és a köztisztviselők tartózkodhattak. Cornelius Deasy, mint magas rangú tisztviselő és a király kegyence, jobb kéz felől, egészen közel ült hozzá. A királyné bal oldalán, de szemben Corneliusszal ült Jeremiás a fehérképű kereskedők élén, akiket ő képviselt. Minthogy a szemüvegétől megfosztották, rövidlátóan összeszorított szemmel pislogott a pénzügyminiszterre.

A tanácsban sorra fölszólaltak a felvidéki szigetpart, az alvégi szigetpart, meg a hegyvidéki községek szónokai, akik mögött az ő külön csoportjaik, másodrendű főnökök és kevésbé beszédes szónokok foglaltak helyet. Amint egymásután fölállottak és szavaltak, körülbelül ugyanazt mondták valamennyien. Zúgolódtak a papírpénz miatt. Az üzlet rosszul megy. A kókuszdióbél-pajta nem füstölög sehol. A nép bizalmatlanná vált. Olyan idő jár, hogy mindenki meg akarja fizetni, amivel tartozik, de a hitelező vonakodik a pénzt elfogadni. A hitelezők mind sűrűbben szöknek meg az adósok elől. Nagyon olcsó lett a pénz. Az ára mindennek fölment, és alig lehet megkapni azt, amire az embernek szüksége van. A tyúk háromszor annyiba kerül, mint azelőtt, húsa rágós, és ha hamarosan ahogy megvették le nem vágják, meg is döglik.

A jövő nagyon rosszul fest. Baljóslatok keringenek és aggályos tünetek észlelhetők. Némelyik kerületben nagy károkat okoz az egér. A termés rosszul sikerült. A gránátalma nem nőtt meg. A felvégi part legszebben termő kenyérfáiról csodálatosképpen lehullott minden levél. A mango teljesen ízetlené vált. Az ültetvényeket féreg pusztítja. A hal kiment a nagy tengerre, az öböl teli van tigriscápával. A vadkecske fölmenekült a hegyek közé, olyan magasba, hogy nem lehet elérni. A gumó a gumóvermekben megkeseredett. A hegyekben nincs nyugság, folyton zúg valami, éjjel gonosz szellemek csavarognak, a hegyek dörögnek. Punta-Puhtán egy asszony egyszerre megnémult, Eiho községben pedig ötlábú kecske született. És a községek imitt összegyűlt bölcsei és vezetői mind meg vannak győződve arról, hogy ezt a sok bajt Fulualeának különös papírpénze idézte elő.

Uiliami a hadsereg nevében szólalt föl. Katonái elégedetlenek és engedetlenek. A kereskedők a királyi rendelet dacára sem hajlandók a papírpénzt elfogadni. Ő nem akarja ugyan állítani, de mégis úgy látszik, mintha ennek a Fulualea pénze volna az oka.

Azután mint a kereskedők szónoka Jeremiás szólalt föl. Amidőn fölállt, szembetűnt, hogy szétterjesztett lábai alatt nagy fonott kosár fekszik. Mindenekelőtt kifejtette, hogy a kereskedők minő szép, változatos és tartós ruhákat honosítottak meg Fitu-Iván az eddigi láva helyett, amely törékeny és érdes. Most már – nem hord lava-t senki, pedig ezelőtt lava-ban járt mindenki. Aztán hoztak szúnyoghálót s szinte ingyen. osztogatták; pedig az olyan finom anyag, amit a legügyesebb fitu-ivai szövőasszony ezer esztendő alatt sem volna képes egybeszőni. Kifejtette, hogy minő nagyszerű tárgyak ezenfelül még a puska, a fejsze, a halászó acélhorog, a hófehér fonál, a varrótű, a fehérliszt, meg a táblaolaj.

Széles alapon magyarázgatta, hogy első-és másodsorban, de minden apró vonatkozásában is a kereskedő annyit jelent, mint szervezettség, rend és haladás. Bebizonyította, hogy civilizáció csak ott van, ahova kereskedő jár s ezért a kereskedőt támogatni kell, különben elmarad. Nyugat felé még vannak szigetek, amelyeken a kereskedőket nem látják szivesen. S mi ennek a következménye? A kereskedők nem mennek már közibük és az emberek mind olyanokká lettek, mint a vadállatok. Nincs rajtuk ruha, selyemingről szó sem lehet (s ekkor jelentőségteljesen nézegetett és integetett a király felé) és egymást falják föl.

– A Nap melegének finom papírosa nem pénz. A kereskedők nagyon jól tudják, hogy mi a pénz, s ezt nem fogadják el. S ha Fitu-Iva mégis rájuk tukmálná, hogy igenis, fogadják el, akkor elmennének innen és soha többé vissza nem jönnének. S akkor a fitu-ivaiak, – akik már elfelejtették, hogy a lava-t hogy kell készíteni, mezítelenül szaladgálnának összevissza és fölfalnák egymást

De még tovább is ment fejtegetéseiben, amelyek eltartottak egy órahosszat; folyton arra tért vissza, mi lesz, ha a kereskedők elmennek és soha többé nem jönnek a szigetre.

– És akkor mit fog mondani a nagy világ Fitu-lva lakóiról? – kiáltott föl. – Azt. hogy itt minden ember kai-kának! Igenis, csupa kai-kának, kai-kának!

Tui Tullfau röviden beszélt: Nyíltan tárgyalják az ügyet, hozzá szólt a nép, a hadsereg és a kereskedelem.

– Most hát mondja el, amit tud, a Nap Melege is. Azt nem lehet letagadni, hogy az ő pénzügyi rendszere csodákat mívelt. Előttem már többször is kifejtette, hogy mi az ő pénzügyi – rendszere fejezte be Tui Tulifau szavait. – Nagyon egyszerű az egész. Most meg fogja magyarázni nektek is.

Cornelius azt bizonygatta, hogy az egész nem egyébb, mint a fehérarcú kereskedők összeesküvése. Jeremiásnak abban igaza van, hogy a kultúrának sok áldásos tulajdonsága van, különösen a fehér liszt, meg a táblaolaj. Fitu-Iva nem akar kai-kanakká lenni. Fitu-Iva óhajtja a civilizációt, sőt minél több civilizációt szeretne. Ez a kérdés lényege, és ezért kéri a Nemzett Tanácsot, hogy figyeljenek rá teljes komolysággal. A papírpénz valóságos mérföldköve a civilizációnak. Azt pedig ő, a Nap Melege, honosította meg. A kereskedők azonban épp ezért szállanak szembe vele. Nem akarják, hogy Fitu-Iva haladhasson. Vajon miért is hozzák áruikat olyan messzi tengerenken át Fitu-Ivába? Majd ő, a Nap Melege megmondja nekik az igazat, szemtől-szembe, az egész Nemzeti Tanács színe előtt. Saját hazájukban már olyan túlságosan civilizáltak az emberek, hogy a kereskedők nem szerezhetnek többé otthon olyan tömérdek hasznot, mint Fitu-Ivában. Ha Fitu-Iva már teljesen civilizált volna, a kereskedők mestersége csődöt mondanak. Mert akkor már minden fitu-ivai beállhatna kereskedőnek.

Ezért támadják meg az ő papírpénz rendszerét, amelyet ő, a Nap Melege honosított meg. S vajon miért nevezik őt Nap Melegének? Mert ő hozta be ide egyenest az égből a nap melegét. Ez a meleg maga a papírpénz. A kereskedők nem képesek a Nap Melege mellett harácsolni. Ezért küzdenek a Nap Melege és világossága ellen.

Fitu-Iva derék népének ő ezt most bebizonyítja, mégpedig ellenségei szájával. Tudja mindenki, hogy a legcivilizáltabb nemzeteknél is behozták a papírpénz rendszert. Ezennel kérdi Jeremiástól, hogy igaz ez, vagy sem?

Jeremiás nem felelt.

– Látjátok? – folytatta Cornelius –, nem felel. Nem tagadhatja le az igazságot. Angliának, Franciaországnak, Németországnak, Amerikának, a legnagyobb Papaiangi-népeknek megvan a maguk papírpénz rendszere. Ez a rendszer már száz meg száz év óta fennáll. Kérdelek téged, Jeremiás, mint tisztességes embert, aki olyan buzgón dolgozol az Úr szőlőjében, tagadod-e, hogy ugyanez a rendszer áll fenn a nagy Papaiangi-országokban?

Jeremiás ezt nem tagadhatta le, csak az ujjai mozogtak és doboltak idegesen annak a kosárnak a fülén, amely a lába előtt feküdt.

– Íme látjátok, hogy igaz, amit mondtam – folytatta Cornelius –, Jeremiás is beismeri, hogy ez így van. Ennélfogva azt kérdem tőled, Fitu-Iva egybesereglett népe, ha ez a rendszer jó a Papaiangi-országok számára, miért ne volna jó Fitu-Ivának is?

– Mert az egészen más! – kiáltott közbe Jeremiás.

– A Nap melegének papírosa egészen más, mint a nagy országok papírosa!

Nyilvánvaló, hogy Cornelius erre az ellenvetésre el volt készülve. Elővett egy fitu-ivai pénzt, amit mindenki ismert.

– Mi ez? – kérdi

– Papíros, csak papíros – felelt Jeremiás.

– Hát ez?

S azzal fölmutatott egy angol bankjegyet.

– Ez angol papírpénz – magyarázta a tanácsnok, s egyúttal odaadta Jeremiásnak, ám vizsgálja meg.

Jeremiás kelletlenül bólintott.

– Azt mondod, hogy a fitu-ivai papírpénz csak papíros, hát az angol nem az? Hát ez akkor micsoda?... Felelned kell, ahogy tisztességes emberhez illik... Mindenki azt várja, Jeremiás, hogy mit felelsz erre?

– Hát ez... hát ez... – kezdte Jeremiás dadogva, hadarva, mert nagy jámborságával nem fért össze a hazudozás.

– Papíros, csak papíros –, mondta helyette Cornelius, utánozva Jeremiás hebegését.

A tömeg arculatán világosan meglátszott, hogy meg van győzve. A király csodálkozva csapta össze a két kezét, és így dörmögött:

– Ez világos, teljesen világos..

– Láthatjátok, ő maga is beismeri – jelentette ki Deasy a siker, diadal csengő hangján. – Ő sem tud a kettő között semminő különbséget. Nincs is közöttük különbség. Ez a pénznek a képe. Ez maga a pénz.

Ezalatt Grief súgott valamit Jeremiás fülébe, mire Jeremiás bólintott, fölállt és így szólt:.

– De azt tudják minden Papaiangiban, hogy az angol kormány ércpénzzel váltja be az ő papírosát.

Deasy diadala most lett csak igazán tökéletes. Fölmutatta a fitu-ivai pénzt:

Grief megint suttogott.

– Az, hogy Fitu-Iva beváltja ércpénzzel? – kérdezte Jeremiás.

Grief harmadszor is suttogott.

– A fölmutatónak? – kérdezte Jeremiás.

– A fölmutatónak – jelentette ki Cornelius.

– Akkor én ezennel fölmutatom a papírpénzemet, és kérek helyette azonnal ércpénzt – mondta Jeremiás és elővett az övéből egy kis csomagot. Cornelius egy gyors tekintettel fölbecsülte a csomagot.

– Rendben van – úgymond. – Rögtön kiadom ércpénzben. Mennyi az?

– Most meglátjuk azt is, hogy a rendszer miként működik –, jelentette ki a király – aki osztozkodni kívánt pénzügyminisztere diadalában.

– Hallottátok, ugye, valamennyien! Nyomban beváltja a papírt ércpénzzel! – kiáltotta Jeremiás a tömeghez messze hallható hangon.

Azzal benyúlt a kosárba és két kézzel markolta ki bellőle a fitu-ivai papírpénzkötegeket. E pillanatban valami sajátságos illat hullámzott végig a Tanács fölött.

– Van itt nálam egyezerhuszonnyolc font, tizenkét shilling és hat penny – jelentette ki Jeremiás.Itt van a zsák, amelybe az ércpénzt kérem.

Cornelius visszahőkölt. Ekkora összegre nem volt elkészülve s amidőn tétova szemmel széttekintett a Tanács tömegén, azt látta, hogy a törzsfőnök és az egyes csoportok szónokai mindenfelé pénzcsomagokat húzgálnak elő. A katonák, kezükben tartva két hónapi zsoldjukat, előretolongtak a körben, a körülálló tömeg pedig szintén benyomúlt a gyűrűbe, mindenki mutogatta, hogy mennyi pénzt kíván beváltani.

– Ezt a rohamot a bank ellen ön szervezte meg – mondta Cornelius szemrehányóan Griefnek.

Jeremiás fölbontott egy csomag bankjegyet.

– A bank hivatalos órájáról itt nem áll egy betű sem. Hanem az áll itt, a tulajdonos kérelmére. Én pedig kérem.

– Halasztasd el a dolgot holnapra, óh, Tui Tulifau – könyörgött Cornelius. – Holnap beváltok mindent.

A király habozott, de hitvestársa rápillantott és barna karja alján rettentő tömeggé tömörült az ökölbe szorított tenyér. Tui Tulifau szeretett volna valahová oldalt elnézni, de nem tudott. Idegesen köszörülte a torkát.

– Látni akarjuk, hogy a rendszer miként működik – jelentette ki végül. – A nép nagyon messziről sereglett együvé.

– Azt kívánod, hogy a jó pénzzel fizessem ki őket – dadogta Deasy halk hangon a királynak.

Sepeli meghallotta a Nap Melege könyörgését és olyan mérgeset dörmögött rá, hogy a király összerezzent és önkéntelenül is elhúzódott tőle.

– El ne feledd a disznót – súgta Grief Jeremiásnak, aki haladéktalanul fölállt.

Széles kézmozdulattal lecsillapította a bábeli hangzavart, amely egyre nőtt.

– Régi és tiszteletreméltó hagyomány volt Fitu-Iván – mondta –, hogyha valakire rábizonyult, hogy gonosztevő, 3 csontját összetörték fütykössel, aztán alacsony vízbe állították, hogy a cápa egye meg elevenen. Szerencsétlenségünkre ez az idő már elmúlt. De megmaradt számunkra égy másik, nem kevésbé régi és tiszteletreméltó hagyomány. Tudjátok valamennyien, hogy ez miből áll. Ha egy emberről kiderült, hogy tolvaj, azt leütöttük döglött disznóval.

Jobb keze belesüllyedt a kosárba, s dacára annak, hogy a szemüvegének a hiányát erősen érezte, a döglött malac halálos biztonsággal vágódott a Deasy nyakához. A hulla olyan erővel röpült az ülő pénzügyminiszterre, hogy megtántorodott és végigzuhant a földön. És mielőtt feltápászkodhatott volna, Sepeli olyan fürgeséggel, amit egy kétszázhatvan fontot nyomó asszonyról alig lehetett volna föltételezni, ráugrott. Az egyik kezével megragadta az inge gallérját, a másikkal fölkapta a malachullát és püfölte vele a királyság fölizgatott népének örömrivalgása közben.

Tui Tulifau nem tehetett egyebet, minthogy belenyugodott abba, hogy kegyencét ekkora megszégyenítés érte, sőt hátradőlve a gyékénytömegen, roppant hájas teste szinte reszketett, olyan harsogóan kacagott fölötte.

Amidőn a királynő végre elbocsátotta mind a kettőt, a hullát és a pénzügyminisztert, a sziget egyik felvégi csoportjának szónoka kapta föl a malacot. Cornelius ezalatt talpra állt és menekült – de a disznó utána röpült, eltalálta a lábát és elbuktatta. A nép és a hadsereg üvöltve, kacagva vett részt a mulatságban. Kanyaroghatott, és ugrálhatott a volt pénzügyminiszter bármerre is, a repülő disznó mindig eltalálta, megsújtotta... Úgy futkosott a pálmák és a kenyérfák törzsei között, mint valami megriasztott nyúl. Kézzel nem ért hozzá senki, kínzói utat nyitottak előtte s hagyták szaladni, amerre látott, de folyton a nyomában voltak és a malac hullája, amint valaki fölkapta, nyomban utána röpült.

Amidőn a hajszolók eltűntek a Rekettye út felé, Grief elvezette a kereskedőket a királyi kincstárhoz, s a nap már rég lement, amidőn az utolsó fitu-ivai bankjegyet is becserélték jó pénzre.

 

VIII.

 

Az esti szürkület kellemes, hűvös levegőjében egy férfialak botorkált ki a parti ingoványból a Caníaní felé. Az iszapos, gödrös, lucskos csalitból nehezen vergődött előre, meg-megállva időközben, hogy lélegzetet vehessen. A kanakai matrózok röhögve mulattak rajta, amidőn végre elérte a hajót és kínos erőlködéssel mászott át a korláton. Teli volt sárral, piszokkal és alig látott

– Beszélhetnék önnel néhány szót, Mr. Grief? – kérdezte szomorú szerénységgel.

– Üljön oda a szélre, de egy kissé még odébb – felelt Grief. – Úgy, most jól van.

Cornelius leült a korlát mellé s mind a két kezével megtámasztotta fejét.

– Igaza van – mondta. – Olyan szagos vagyok, mint valami egészen friss csatatér. A fejem úgy fáj, hogy majd szét pattan. A nyakam össze van törve. A számban csak úgy lóg minden fogam. Á fülem zúg, mintha egész csomó trombita harsogna benne. Pusztító földrengésen, ragályos járványon mentem keresztül és a felhőből disznók potyogtak rám. – Elhallgatott és akkorát sóhajtott, hogy végül szinte nyögött. – Rettenetes halál rémképe szakadt a fejemre. Effélét még költő sem képes kigondolni. Ha az embert megenné a patkány, megfőznék olajban, vagy lovakkal tépetnék széjjel – az mind nagyon kellemetlen lehet. De döglött disznóval verni agyon az embert! – Megborzadt a rettentő gondolattól.

– Az bizonyos, hogy ez túlhalad minden emberi képzeletet.

Boig kapitány hallhatóan – nagyokat fújt, vászonnal borított székét kissé odébb tolta háttal a szélnek és ismét leült.

– Azt hallom, Mr. Grief, hogy ön átmegy Yapbe – folytatta Cornelius – s két dolgot szeretnék öntől kérni: vigyen el oda engem és adjon egy korty italt abból a régi pálinkából, amit akkor, amidőn ön éjjel megérkezett és engem megkínált, elfogadni nem akartam.

Grief tapsolt, mire megjelent egy fekete szolga, akivel mosdóvizet és törülközőt hozatott.

– Menjen, Cornelius és tisztálkodjék meg előbb – tanácsolta. – Ettől az embertől kap tiszta inget és nadrágot is. De igaz, mondja csak, hogy van az, hogy mi a kincstárban több valódi pénzt találtunk, mint amennyi papírt ön kibocsátott?

– Csak úgy, hogy ott volt az én vagyonom is. Amit magammal hoztam, hogy legyen miből nyélbeütni ezt az üzletet.

– Abban állapodtunk meg, hogy levonjuk belőle a fekbért, Tui Tulifau kárát és ami egyéb költség fölmerült – mondta Grief –, ami aztán megmarad, azt visszadjuk önnek. De azonfelül még tíz shillinget külön levonunk.

– Miért?

– Hát ön azt hiszi, hogy a döglött disznó csak úgy terem a fán? Ennek a disznónak az árát is belevesszük a költségekbe.

Cornelius némi borzongással nyugodott bele.

– Annak igazán, örülök, hogy nem volt nagyobb, tizenöt vagy éppen húsz shillinges az a disznó.

VIII. FEJEZET

PARLAY GYÖNGYEI

 

I.

 

A kanakai kormányos lenyomta a kormánykereket, mire a Malahant szembefordult a széllel. A hajó oromvitorlája megpuhult, a főárbócon megindult a nagy vitorla pattogó ta-ta-ta-ja, a kötélzet elkezdett dúdolászni. Dacára a korai időnek és az eleven széljárásnak, a hajó tatján, a vászonernyő alatt öt fehér férfiú heverészett igen hiányos öltözetben. David Grief és vendége, az angol Gregory Mulhall, mégcsak a pizsamát vették föl; mezítelen lábukon kínai papucs. A kapitány és a kormányos alsóinget és keményített nadrágot viseltek, a vitorlamester pedig még a kezében tartotta az alsóinget és azon tűnődött, hogy egyáltalán fölvegye-e? A verejték teligyöngyözte homlokát s mezítelen mellét mohó vággyal fordította neki a szélnek, amely azonban nem hozott enyhülést.

– Ekkora szél és mégis milyen fülledt a levegő! – mondta zsémbesen.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy mi jön nyugat felől? – mondta Grief, osztozva az általános elégedetlenségben.

– Nem tart soká, megtudjuk, de aztán annál tovább fog tartani – szólt Hermann, a hollandi kormányos. – Egész éjjel körülöttünk kujtorgott, öt percig erről dúdolt, másik öt percig meg arról, aztán egy óra hosszat egészen önkényesen fújt.

– Valami gyün, valami gyün – dörmögött Warfield kapitány és mindkét kézzel szétzilálta bozontos szákállát, abban a hiú reményben, hogy legalább a nyakát meghűsíti egy kissé a szél. – Két hete megbízhatatlan már az időjárás. Három hete alig tudjuk, hogy voltaképpen mit akar a szél. Össze-visszamegy minden. A légsúlymérő tegnap éjjel nagyot esett, esik még most is, pedig akik értenek hozzá, nem tulajdonítanak neki fontosságot. De nekem mégis nagyon gyanús, elfogult vagyok és azt hiszem, mégsem esik hiába. Mondhatom, hogy, idegessé tesz. Ugyanígy kujtorgott akkor is, amikor a Lancastert elveszítettük. Akkor ugyan még csak gyakornok voltam, de nagyon jól emlékszem rá. Újdonatúj, négyárbocós acélhajó; először volt úton; az öreg szíve meghasadt miatta. Negyven évet szolgált már a társaságnál. El is sorvadt és egy év alatt elpusztult.

Fullasztó és meleg a szél a kora reggeli óra dacára, s bár hűvösebb levegőről suttogott, szó se lehetett róla. Bátran azt hihette volna akárki, hogy a Szaharáról fúj, ha nem annyira páratelt. Nem volt se köd, se harmat, sőt híre sem látszott, de a fülledtség mégis azt a benyomást keltette, hogy teli van vele a légkör. Az égen egyetlen határozott körvonalú felleget sem lehetett észrevenni, de olyan tömör párázat úszott a levegőben, hogy a nap csak halványan tudott rajta keresztül hatolni.

– Talpra minden ember! – vezényelt Warfield kapitány dörmögő hangon.

A térdnadrágos barnaképű kanakai matrózok fáradt léptekkel, de buzgón igyekeztek a középés a tatárbochoz.

– Szorosan a szél alá!

A kormányos puha kézzel kapkodta a kormánykerék küllőit és a Malahant kecsesen kanyarodott bele a szélirányba és süvített előre.

– Teringettét! Boszorkányos ügyes ez a hajó! – szólt elismeréssel Mulhall. – Nem hittem volna, hogy önök, csendes-óceáni kereskedők úgy vitorláznak, mintha yachton járnának.

– Mert eredetileg Gloucester halászhajó volt és ezek a Gloucester-bárkák mind úgy dolgoznak, mint a yacht, úgy vannak építve, olyan a kötélzetük és a vitorlájuk.

– De hiszen önök homlokegyenest rohannak! Miért tesznek ilyet? – bírálgatta a hajó menetelét az angol.

– Csak azért is, Warfield kapitány – mondta Grief. – Mutassa meg, hogy kell keresztül menni szűk csatornán erős apály mellett.

– Egész egyenest előre! – vezényelt a kapitány.

– Egész egyenest előre! – ismétlé a kanakai és félküllőt fordított.

A Malahant keresztbe fordult a szűk átjáróban, amely egy nagy, hosszú és keskeny korallsziget ovális alakú öblének lagúnaszerű bejárata volt. A korallsziget látszatra olyan volt, mintha keletkezésének folyamán három külön atollra (korallszigetre) hasadt volna, amelyek egymással megütköztek és azután végleg összekapcsolódtak, de a válaszfalak újból nem épültek fel. A kör alakú homokos felületen kokuszpálmák csoportjai nőttek, ott azonban, ahol a tenger vize keresztülcsapódott a még kevéssé felgyülemlett homokon, tisztások maradtak. Ezeken keresztül meglátszottak a belső védett tükörsimaságú vízfelületek. A rendetlen kanyargású csatornák együttvéve sok mérföldnyi hosszúságúak lehettek; az apály ereje megmozgatott bennük minden csöpp vizet és tolta a szűk csatornába. S ez a szoros annyira megszűkült, a rohanó víz pedig akkora tömegben tódult belé, hogy fortyogása folytán inkább hasonlított valami erős folyású patakhoz, semmint egy kikötő bejáratához. A víz süstörgött, a hullámok összetorlódtak, kavarogtak, örvénylettek, s ahogy egybecsapódtak, fehér habtajtékkal fecskendezték össze a sziklákat. A hullámok minden sülyedése és emelkedése dühösen verdeste a Malahant oldalát, acélos erővel térítette el útjának irányából és szorította neki a sziklafalnak. A korálzátonytól egyre kisebb távolság választotta el, s helyzete folyton veszélyesebb lett. A másik oldalon a hajó egész szélességét megfogta az apály áramlata és vitte magával.

– Az ön új és drága gépe most mutassa meg, mit tud! – kiáltott jóindulattal Grief.

Nyilvánvaló, hogy a gép emlegetése érzékenyen érintette Warfield kapitányt. Annyit könyörgött miatta, s olyan sokszor sürgette, hogy Grief végül is engedett és megadta.

– Meg is mutatja, s bebizonyítja, hogy megér annyit, amennyibe került – felelt a kapitány. – Csak várja meg, s nézze hogy dolgozik. Fölöslegessé teszi a biztosítást, pedig ugye, a biztosító társaságok nem is vállalnak kockázatot a Paumotusban járó hajókért.

Grief rámutatott egy kis hajóra, mely az ő vitorlásának farával egy magasságban ugyanabban az irányban haladt.

– Fogadok öt frankba, hogy a kis Nahiva lefőz bennünket..

– Az biztos – mondta Warfield kapitány. Aránytalanul nagyobb az ereje. Hisz olyanok vagyunk hozzá képest, mint egy sorhajó, s összesen negyven lóerőnk van. Az ő gépe tíz lóerős, s alig nagyobb, mint egy ladik. Akár a pokol kapuján is keresztül tudna siklani, de ezzel az árammal nem bír. Most tíz fonal a gyorsasága.

S ezzel a tíz fonalnyí erővel puffogva és dobogva úszott az áramlattal a Malahant ki a tengerre.

– Egy fél óra múlva ellanyhul, akkor egy vonalba jutunk – szólt Warfield kapitány s szavaiból kirezdült az izgalom. – Nincs joga, hogy Parlaynak nevezze. A tengerészeti törzskönyvben, de a francia törzskönyvben is Hikihoho néven szerepel. Bougainville fedezte föl és a bennszülöttek után nevezte el.

– Hiszen a név nem fontos – mondta a vitorlamester, talán csak azért, hogy legalább addig, amíg beszél, ne kelljen fölvennie az alsóinget. Tény, hogy itt van az orrunk előtt, s rajta az öreg Parlay a gyöngyeivel együtt.

– Látta valaki azokat a gyöngyöket? – kérdezte Hermann, egyikről a másikra tekintve.

– Tudja mindenki – felelte a vitorlamester; aztán a kormányoshoz fordulva így szólt: – Tai-Hotauri, tudsz-e valamit a Parlay gyöngyeiről?

– Bátyám búvárkodni a parlay gyöngyei után három-négy hónapig; sokat mesélni róluk. Hikihoho nagyon jó gyöngyhalász kell lenni.

– De a gyöngykereskedők sohasem tudták rávenni, hogy adjon el valamit a gyöngyeiből – szólt közbe a kapitány.

– Pedig azt mondják, hogy amikor Armandeért elment Tahitiba, volt annyi gyöngye, hogy egy kalapot megtölthetett volna vele – mondta a vitorlamester, folytatva a kormányos elbeszélését.És már tizenöt éve gyűjti a gyöngyöt, meg a gyöngyházat is. Mindenki tudja –, van ott együtt már vagy száz tonna. Azt mondják, hogy a csatornát tisztára kihalászta. Talán ezért is hírdetett vásárt.

– Ha a vásárt tényleg megtartja – mondta Grief – akkor ehhez fogható vásár ebben az évben a Paumotuson még nem volt.

– Nő hát mondok valamit – szólt Mulhall, akit egyforma mértékben izgatott fel a levegő nedvessége és általában az egész időjárás. – Mégis szeretném tudni, hogy ki ez a vén tengeri fóka? S mit emlegetik folyton olyan titokzatosan a gyöngyeit?

– Híkihoho az öreg Parlay tulajdona – felelte a vitorlamester. – Éveken keresztül gyűjtötte össze a sok gyöngyöt s néhány héttel ezelőtt világgá kürtölte, hogy holnap áruba bocsátja. Látja-e azokat a vitorlásárbocokat a csatornán belül?

– Ha jó látom, nyolc darab van ott – szólt Hermann.

– Mit keresnek ezek ennyien egy ilyen mocskos kikötőben? – folytatta a vitorlamester. – Ezen a szigeten egyetlen hajórakományra való kókuszbél nem terem egy egész év alatt. Hát a gyöngyvásárra jöttek. Azért vagyunk itt mi is. Azért puffog mögöttünk a Nuhiva is, ámbár amit ez vásárolhat, az alig számít. A gazdája, Narii Herring – ez az angol-zsidó félvér – fogja magát és ideszalad, pedig egyebe sincs, mint idegessége, adóssága és pálinkaszámlája. Az ilyenekben valóságos tehetség. Annyival tartozik már, hogy nincs egyetlen kereskedő Papeteeben, aki ne volna sorsában érdekelve. Kitérnek az útjából, de adnak neki bőven munkát. Pedig hiába adnak, mert Narii folyton csak iszik. Én nem tartozom senkinek. És mit érek vele? Ha nekem történnék a kikötőben valami bajom, nem bánnák, hadd feküdjek addig, amíg belehalok. De Narii Herring? Mi mindent el nem követnének, ha ennek esnék valami baja! A lelküket is odaadnák neki. Sokkal több pénzük lóg nála, semhogy pusztulni hagyják. Hazavinnék a saját házukba és ápolnák, mintha testvérük volna. Mondhatom önnek, hogy az is bolond, aki az adósságát kifizeti.

– De hát mit törődünk mi ezzel a Nariivel? – mondta ingerülten az angol. Aztán Griefhez fordulva így folytatta: – És mi igaz ebből a sok képtelen gyöngymeséből. Mondja el részletesen.

– Kérem, egészítsék ki, amit elmondok – kezdte Grief, társaihoz fordulva. – Az öreg Parlay jellem. Amennyire én ismerem, többé-kevésbé kótyagós. De mindegy, története íme, ez: Parlay telivér francia. Egyszer ő maga beszélte el nekem, hogy Párizsból jött. Kiejtése hamisíthatatlanul párizsi. Nagy ideje annak, hogy itt letelepedett. Elkezdett kereskedni s foglalkozott mindennel, amivel csak lehet, így jutott el Hikihohoba. Akkor lett kereskedő, amidőn a kereskedelmet még komolyan vették. A szigeten mintegy száz nyomorúságos paumotusival lakott együtt. Feleségül vette a királynőt – a bennszülöttek szokásai szerint. Amikor a királynő meghalt, az övé lett minden. Kiütött a himlő s alig maradt életben egy tucat ember. Ezeket ő látta el mindennel, ápolta is őket, ő lett a király. A királynőnek azonban mielőtt meghalt, született egy kislánya. Névszerint Armande. A gyermeket hároméves korában elküldte a papeteei kolostorba. Hetedik, vagy nyolcadik évében elvitték Franciaországba. Á legdrágábbb és legelőkelőbb franciaországi kolostor sem volt elég finom a paumotus-szigeti király és tőkepénzes lánya számára, és a régi Franciaországban a színes emberekkel épp úgy bánnak, mint bárki mással. Úgy nevelték föl, mint valami hercegnőt, de jóformán úgy is viselkedett. Szóval teljesen fehérnek tartotta magát és álmában sem gondolta soha, hogy valami végzetes akadály gördülhet útjába.

– De hát bekövetkezett a tragédia. Az öreg mindig beteges volt és állhatatlan, s addig zsarnokoskodott Hikihohoban, amíg azt képzelte, hogy a királykodása és a hercegnő körül minden a legnagyobb rendben van. Amidőn Armande tizennyolc éves lett, hazahozatta. Temérdek pénze volt. Ő építette meg Hikihohoban a nagy házat és Papeteeben is építtetett egy szép bungalót. A lánynak postahajón kellett Új-Zélandból megérkeznie s atyja saját vitorlásán ment eléje, hogy Papeteeben találkozzanak. S ha az orkán közbe nem jön, ő eltudott volna bánni a papeteei ludakkal és pulykakakasokkal; ura maradt volna a helyzetnek. Azt hiszem ez abban az évben történt, hogy a hullám elöntötte Manu-Huhit és ezerszám ember fulladt vízbe!

A többiek bólogatva bizonyítgatták, Warfield kapitány pedig így szólt:

– Én akkor a Magole-n voltam, a hullámverés utolsó szál emberig és mindenestől kidobott bennünket a partra s letett abból az állítólag vihartól teljesen védett Taiohae-kikötőtől negyedmérföldnyire a kókuszpálmák közé.

– Nos – folytatta Grief –, az öreg Parlay belejutott az orkánba, s egy kalapot megtöltő sok gyöngyével együtt három héttel megkésett. Vitorlását annyira megviselte az orkán, hogy félmérföldeket kellett kanyarognia, amíg kilábalt a veszélyből és ismét a nyílt tengerre juthatott.

– Ezalatt Armande Papeteeben időzött. Ott nem törődött vele senki. Francia szokás szerint meglátogatta a kormányzót és a kikötőorvost. Amikor meglátták, az illető urak feleségei letagadták magukat előtte és látogatását sem adták vissza. Nem tartották a társasághoz tartozónak, nem volt társadalmi rangja, amiről mindeddig sejtelme sem lehetett – s ezt most ilyen gyöngéd módon adták tudtára. Volt ott akkor egy vidám, fiatal francia tengerészhadnagy, aki amidőn meglátta a lányt, elveszítette a szívét miatta, de a fejét nem. Elképzelhetik, milyen hangulatban lehetett ez a szép fiatal nő, akit Franciaország legelőkelőbb, leggazdagabb leányaival együtt neveltek föl önérzetesnek, gőgösnek, túlfinomultnak. Ebből kitalálhatják azt is, hogy miként végződött a kaland. – Vállat vonva folytatta: – Volt abban a bungalóban akkor egy japán cseléd is, aki szemtanúja volt az esetnek. Azt mondja, úgy viselte magát, hogy a Szamurai törzsből származottak sem tehettek volna túl rajta. Elővett egy tőrt és minden heveskedés nélkül, nem döfte, nem taszította magába kétségbeesetten, hanem nyugodtan rátette mellére és mindkét kezével lassan, erősen szúrta vele keresztül a szívét.

– Az öreg Parlay minden gyöngyével együtt csak azután érkezett meg. Volt a gyöngyei között egy, amely, mint mondják, megért hatvanezer frankot. Peter Gee látta, s ő maga mondta el, hogy ennyit megajánlott érte. Az öreg Parlayt teljesen megzavarta az eset. Két nappal később kényszerzubbonyban vitték el a gyarmatosok klubjából.

– A felesége nagybátyja, egy öreg paumotusi fölvágta a kényszerzubbony kötelékeit, úgy szabadította ki – szólt közbe a vitorlamester.

– Erre aztán az öreg Parlay szabad folyást engedett a maga indulatainak – folytatta Grief. – Három golyót röpített bele abba a csirkefogó hadnagyba...

– Aki feküdt is miatta három hónapig – szólt közbe Warfield kapitány.

– A kormányzó képébe egy pohár bort loccsantott; a kikötőorvossal megverekedett; a saját bennszülött szolgáit megbotozta; egy ápolónak betörte két oldalbordáját és egy nyakcsigolyáját, aztán mindenik kezében egy-egy puskával vitorlására menekült; a rendőrfőnököt és az egész rendőrcsapatot szétriasztotta maga körül és elvitorlázott Hikihohóba. Azóta soha egy percre sem hagyta el a szigetet.

– Annak most tizenöt éve van, de azóta ki nem mozdult onnan – tette hozzá a vitorlamester.

– De szaporítja a gyöngygyűjteményét – mondta a kapitány. – Olyan furcsa őrült, hogy borsózik tőle a hátam. Igazi sátánfajzat.

– Mit akar ezzel mondani – kérdezte Mulhall.

– Beleavatkozik az időjárásba – legalább a bennszülöttek hite szerint. Csak kérdezze meg Tai-Hotaurit. Hallod-e, Tai-Hotauri! Mit gondolsz, mit csinál az öreg Parlay az időjárással?

– Amit maga a nagy idő-ördög – felelt rá a kanakai. – Akarni nagy szelet, lenni , nagy szél. Nem akarni szelet nem lenni szél.

– Valóságos varázsló – mondta Mulhall.

– A gyöngy nem hozni neki szerencsét – kotyogott Tai-Hotauri és komoran rázogatta a fejét hozzá. – Azért eladni. Azért jönni ide sok hajó. Azért csinálni orkánt. Vége lesz mindenkinek, majd meglátni, így gondolkozni minden bennszülött.

– Mert most van az orkánjárás évadja – nevetett gúnyosan Warfield kapitány. – Erről ő igazán nem tehet. Amit most tenni akar, abban nincs hiba, de sokkal jobban erezném magam, ha a Malahani legalább ezer mérföldnyire volna innen.

– Egy kissé mindenesetre bolond – fejezte be Grief az elbeszélését. – Én megpróbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen mi a rögeszméje. Hát, többféle. Tizennyolc évvel ezelőtt Armande volt számára az egész világ. Nagyon sokszor még ma is azt hiszi, hogy Armande él, csak még nem jött haza Franciaországból. Jóformán azért nem adott el eddig a gyöngyei közül egy darabot sem. A fehérembereket azonban kivétel nélkül gyűlöli. Soha sem felejti el, hogy a fehérek ölték meg a lányát, ámbár azt gyakran elfelejti, hogy a lánya már meghalt. Halló! Mi van azzal a széllel?

A vitorla kezdett lötyögni a fejük fölött, és Warfield kapitány dörmögve méltatlankodott az időjárás fölött. Eddig is tűrhetetlenül fullasztó volt a forróság, most azonban fékezhetetlenné kezdett válni. Valamennyiük arcáról szinte csurgott a verejték és mindenki lélegzete annyira megnehezedett, hogy szinte epedtek már egy kis frissebb levegő után.

– Már megint átcsapott a szél – nyolc fonálnyit fúj! Fordítsd át a keresztárbocot! Ugorj!

A kanakaiak rohantak teljesíteni a kapitány parancsát, s öt percig a vitorlás egyenest haladt a csatornának, úszva az árral. A vitorlák összezsugorodtak, de a következő pillanatban ismét megduzzadt valamennyi, és egyetlen lódulással a régi állásban dagadozott; a kötélzet fütyörészett és dudorászott.

– Jön a Nuhiva – mondta Grief. – Már a gépe is dolgozik. Nézzék, hogy veri a habot!

– Minden rendben van? – kérdezte a kapitány a félvér-portugált, akinek a feje meg a válla épp akkor bukkant föl a hajó mélyéből felvezető keskeny nyíláson és egy csomóvá gyűrt mocskos ruhával törülgette homlokáról a verejtéket.

– Persze – felelt a gépész.

– Akkor indítson.

A gépész ismét eltűnt a nyílásban és egy pillanattal később már puffogott és zihált a gép, habosra verve maga mögött a vizet. De a vitorlás a másik kis hajóval nem tudott lépést tartani, mert amíg két lábnyi utat tett meg, amaz hármat futott, csakhamar egyvonalba is jutott vele és erősen törtetett még előbbre. A kis hajó fedélzetén csak bennszülötteket lehetett látni; a kormány mellett álló férfiak gúnyos kézlegyintéssel üdvözölte a Malahani-t és egyúttal búcsúzott is.

– Az ott Narii Herring – mondta Grief Mulhallnak. – Az a magas alak a kormánynál, egyébként pedig a legerősebb, leglelkiismeretlenebb gazfickó a Paumotuson.

Néhány perccel később a hajó kanakai legénységének hangos örömrivalgására ismét valamennyien a Nuhivá-ra néztek, mire az ő hajójuk gyorsan eléje vágott. A Malahani csapata fölfutott a kötélzetre és átüvöltözött, mikor amazt elhagyták; a kis hajót oldalba kapta a szél, meg is fordította akarata ellenére, az áram pedig hajtotta visszafelé.

– Páratlan a mi gépünk – mondta Grief elismerően, amidőn a csatorna bejárata elé jutottak és egyenest neki vághattak a horgonyzó helynek.

Warfield kapitány láthatólag örült, bár csak annyit dörmögött:

– Nincs mit félni, kifizeti az magát. A Malahant egyenest a kikötőben horgonyzó kis hajóraj, közepének vágott.

– Ott van Isaacs a DoUyn – niondta a hajókra figyelve Grief s kézintegetéssel üdvözölte a Dolly-t. Amott meg Peteg Gee a Roberta-n. Persze, semmi a világon nem tarthatta őt vissza egy ilyen gyöngyvásártól. Francini a Coctus-on jött el. Itt van már minden vevő. Biztos, hogy az öreg Parlay jó vásárt csinál.

– Még mindig nem tudták kijavítani a gépüket – dünnyögte derülten Warfield kapitány, amint viszszatekintve a csatorna hosszán, a gyér kókuszpálmákon keresztül megpillantotta a Nuhiva vitorláit.

 

II.

 

Az öreg Parlay háza erős, kétemeletes, californiai szálfából emelt épület, galvanizált pléhtetővel. Úgy emelkedett ki a kis kikötőből a karcsú sziklacsoportok közül, mint azoknak valami ijesztő, ormótlan kinövése. A Malahant utasai, akik horgonyvetés után a partra léptek, az illem szabályainak megfelelően, rögtön ellátogattak a házba. A nagy teremben ott volt a többi kapitány és vásárló is, vizsgálgatva a gyöngyöket amelyeket a következő napon akartak áruba bocsátani. Paumotusi szolgák, hikihohoi benszülöttek és a háziúr rokonai jártak körül a vendégek közötti, s kínáltak whishkeyt és abszintot. Parlay maga is ott járt-kelt a kíváncsi társaságban s vihogott, gúnyosan nevetgélt, egyébként pedig valóságos összezsugorodott csontváznak mutatkozott ahhoz a magas, hatalmas termetű férfiúhoz képest, aminőnek valamikor ismerték. Lázasan forgó szeme mélyen beesett, arca behorpadt, meglöttyedt. Feje. búbján itt-ott maradt egy-egy csomó csapzott haj, bajusza is olyan megtépett, a feje csüggetegen hanyatlik alá.

– Szavamra! – mondta magában Mulhall –, olyan ez a hosszúlábú alak, mint harmadik Napóleon, de már kiégve, elsenyvedve, megemésztődve. S milyen rozzant! Nem csodálom, hogy úgy lógatja a fejét. Látszik rajta, hogy még a feje egyensúlyát sem bírja megtartani.

– Van itt mitől ugrálni – mondta Griefnek üdvözlés gyanánt. – Nem mindennap látni együtt annyi gyöngyöt, mint itt ma.

– Érdemes érte a poklon is keresztülgázolni – felelt jókedvűen Grief, egy pillantást vetve a közszemlére kitett gyöngykészletre.

– Volt néhány ember, aki már meg is tette miattuk odáig az utat – mondta az öreg Parlay vigyorogva. – Nézze csak meg azt a példányt!S rámutatott egy nagy, mogyorónyi, tökéletesen hibátlan gyöngyre, mely külön állt sárga alapra téve. – Tahitiben már ajánlottak érte hatvanezer frankot. Holnap azt hiszem legalább annyit, esetleg még többet fognak érte kínálni, hacsak el nem fújja őket a szél. Hát ezt a gyöngyöt az unokatestvérem találta, a feleségem unokatestvére. Persze bennszülött. Különben pedig tolvaj. El is dugta. Pedig az enyém volt. Az unokaöccse, aki természetesen nekem is rokonom – rokonok vagyunk itt valamennyien –, megölte, a gyöngyöt elvette tőle s egy vitorláson megszökött. Noo-Nauba. Én utána mentem, de a noo-naui törzsfőnök végzett vele, mielőtt még odaértem. Bizony sok emberhalál fekszik ezen az asztalon. Igyék egy kortyot, kapitány. Az ön arcát még nem láttam. Úgy látszik, most először jár erre, a mi szigeteinken.

– Robinson, a Roberta kapitánya – mutatta be Grief. Ugyanakkor szorított kezet Mulhall Peter Geevel.

– Sohasem hittem volna, hogy ennyi gyöngy van a világon – mondta Mulhall.

– Én sem láttam még ennyit egyszerre – jegyezte meg Peter Gee.

– Vajon mennyit érhetnek?

– Ötven-hatvanezer fontot, már mint nekünk, első vevőknek. De Párizsban... – S rántott egyet a vállán, szemöldökét felhúzta, mintha ezzel akarná jelezni, hogy ezt az összeget már el sem tudja képzelni.

Mulhall letörölte szemhéjáról a verejtéket. Izzadt és zihált ott mindenki. A körülhordott italok nem voltak behűtve, a whiskeyt és abszintot langymelegen kellett inniuk.

– Bizony, bizony – mondta Parlay vihogva.Sok emberhalál fekszik ezen az asztalon. Én ismerem egyenként az összes gyöngyszemeket. Látja azt a három darabot? Tökéletesen összeillenek, ugyebár! Egy keletvidéki búvár halászta ki nekem egyetlen hét alatt mind a hármat. A következő héten elpusztította a cethal. Leharapta az egyik karját, a vérmérgezés aztán teljesen ellátta a baját. Ez a barokk – nem éppen valami különös, – s ha holnap kínálnak érte húszezer frankot, nagyon meg leszek vele elégedve; huszonkét fonalnyi mély vízből halászta ki egy raratongai ember. Lefőzött az minden búvárt. Ő hozta föl huszonkét fonálnyiról. Én láttam. Ugyanakkor szétpattant a tüdeje, vagy szívgörcsöt kapott. Ordítva halt meg. Mérföldekre elhallatszott az üvöltése. Olyan erős bennszülöttet még egyáltalán nem láttam. Legalább hat gyöngyhalászom pusztult el eddig szívgörcstől. És még többen is meg fognak halni; még ennél is többen.

– Óh, Parlay, hagyja már abba ezt a károgást – mondta az egyik kapitány. – Engem úgy sem borzongat meg vele.

– Ha még volna valami erőm – mondta Parlay öregesen, vékony hangon –, amilyen hamar lehet, fölszedném a horgonyt, és igyekeznék kijutni a tengerre. Ha még egész férfi volnék és ízlenék a bor. Önök egészen másfajta emberek. Önök elbírnak mindent. Nem szólnék, ha eltudnák hessegtetni a legyet a hulláról. Igyanak még, derék tengerész barátaim. Persze, persze. Mit meg nem kockáztatnak a férfiak néhány kagyló gyöngycseppje miatt! Hát itt van, itt van ez a tömérdek gyönyörűség! Holnap pontban tíz órakor kezdődik az árverés. Az öreg Parlay elad mindent, és a hullalegyek gyülekeznek – az öreg Parlay a maga idejében erősebb férfi volt, mint ezek közül itt akármelyik, pedig a legtöbbnek tetemét nemsokára látni fogja.

– Utálatos vén állat! – súgta Peter Geenek a Malahant vitorlamestere.

– Hátha egyszer elfújja a szél! – mondta a Dolly kapitánya. – Hikihohot még nem árasztotta el soha víz.

– Annyival valószínűbb, hogy egyszer mégiscsak elárasztja – felelt rá Warfield kapitány. – Én nem bízom benne.

– Ki károg már megint? – kérdezte Grief.

– Nagyon bántana, ha előbb veszítenők el az új gépet, semhogy kifizetné magát – felelt Warfield kapitány mogorva hangon.

Parlay bámulatos fürgeséggel ment keresztül a zsúfolt termen, megnézni a falon függő légsúlymérőt.

– Nézzenek csak ide, derék tengerészeim! – kiáltott föl izgatottan..

A hozzá legközelebb álló egy pillantást vetett a készülékre. Meglátszott, az arcán, hogy nagyon megdöbbentette amit látott.

– Esett tízet –, ennél többet nem mondott, de erre mindenki elkomorodott, s magaviseletével elárulta, hogy legjobban szeretne kívül lenni az ajtón.

– Csendet kérek! – mondta Parlay.

A támadt némaságban szokatlanul erősen hallatszott a tenger zúgása. A hullámok hatalmasan csapkodták a partot.

– Viharzik a tenger – mondta valaki, mire valamennyien az ablakok felé tolongtak.

.A kókuszpálmák ritkásabb részein át kinéztek a tengerre. A fehértarajos hullámok rendes sorokban, kimért időközökben paskolták a korálzátonyokat. Néhány pillanatig szótlanul nézték, azután pedig csendes beszélgetéssel állapították meg, hogy a hullámzás folyton erősbödik. A nagy csendességben félelmetesen hatott a mind haragosabbá váló tenger zúgása, s beszédjük akaratlanul is suttogássá halkult. Az öreg Parlay hirtelen fölrikácsolt, s fölrázta vele a társaságot.

– Még most van idejük kimenni a tengerre, derék tengerészeim. A csatornán át a halászhajók még vontathatnak.

– Rendben van öregem – mondta Darling, a Cocrus kormányosa, egyébként fiatal, alig huszonötéves óriás. – A szél déli és majd csak elvonul. Hozzánk még a szaga se ér el.

Az egész társaság megkönnyebbülten lélegzett föl. Az emberek ismét elkezdtek beszélgetni és a hangjuk erősebbé vált; sőt a vásárlók közül sokan ismét visszamentek az asztalhoz és tovább vizsgálgatták a gyöngyöket.

Parlay éles kacagása még rikácsolóbbá lett.

– Ez helyes – mondta bátorítóan. – Elsüllyedhet az egész világ, önök még akkor is kereskedni akarnak.

– Meg is vásárolunk itt holnap mindent – erősködött Isaacs.

Az öreg szavait hitetlenkedő nevetéssel fogadta a társaság. Vadul fordult Darlinghoz.

– Mióta tartja magát az olyan gyerek, mint ön, viharszakértőnek? De van-e egyalátalán olyan ember a világon, aki a Paumotus orkánok természetét alaposan ismeri? Tanít-e erről valamit a tudomány? Én már akkor körülvitorláztam a Paumotust, amikor önök között a legidősebb még nem is létezett. Én tudom, hogy mi az. A keletről jövő orkán olyan óriási körívet ír le, hogy szinte teljesen egyenes vonalú. A nyugati itt hirtelen elkanyarodik. Csak nézzék meg a térképet. Hogy történhetett meg, hogy 91-ben az orkán elsöpörte Aurit és Hiolaut? Az elkanyarodás tette, vitéz barátom, a kanyarodás! Egy óra, de legföljebb, két, vagy három óra múlva itt a szél, jegyezze meg magának!

A patkóformájú kikötő koráltalaját erős remegés rázta meg. A ház is megrendült. A whiskeys és abszintes üvegekkel jövő-menő bennszülöttek összebújtak, mintha egymásnál keresnének menedéket, rémülettel tekintettek ki az ablakon, s látták, amint egy hatalmas hullám messze túlcsapott a kikötő partján és befutott egész a kókuszbélcsűr faláig.

Parlay rápillantott a légsúlymérőre, vigyorgott és széttekintett vendégei között. Warfield kapitány szintén megnézte a készüléket.

– 29.75 – olvasta le. – Ismét esett öttel. Istenemre mondom, ennek a vén ördögnek igaza van! Az orkán közeledik.

– Kezd sötétedni – suttogta Isaacs. – Szavamra, akár a színházban – mondta Mulhall Griefnek és megnézte az óráját. – Délelőtt tíz óra van, s már szürkül. A tragédia megkezdése előtt a nézőtér elsötétül. Hol marad a halk zenekar?

Felelet gyanánt a sziklák, s azokkal együtt a ház újból megremegtek. A társaság rémülten tolongott az ajtók felé. A félsötétségben nagyon csúful festett az emberek verejtékes ábrázata. Isaacs a fullasztó forróságban betegesen zihált.

– Mit sietnek úgy? – csúfolódott nevetve vendégeivel Parlay. – Derék urak, igyanak még egyet!...

Senki nem vett róla tudomást De amidőn már valamennyien megindultak a sziklaszegélyezett ösvényen a kikötő felé, kidugta fejét az ajtón, s utánuk kiáltott:

– Ne feledjék el urak, hogy az öreg Parlay holnap tízkor eladja gyöngyeit.

 

III.

 

A kikötőben. különös jelenetek játszódtak le. A sokféle legénység nagy sietséggel, egyremásra ült a halászbárkákba és indult. A sötétség folyton mélyedt. – A levegő mozdulatlanul néma, de a tengerészek lába alatt meg-megrendül a homok, amint a hullám nekivágódik a kikötő szélének. Narii Herring lassan bandukolt a homokon. Nevetve nézte, hogy a kapitányok és a kereskedők mennyire sietnek. Vele voltak kanakai emberei, valamint Tai-Hotauri.

– Ülj a ladikba és fogj evezőt – parancsolta Warfield kapitány Tai-Hotaurinak.

Tai-Hotauri fürgén lépett elő; Narii Herring, meg három kanakai embere úgy negyven lábnyi távolságból néztek utána.

– Én már nem dolgozni neked, kapitány – mondta szemtelenül, erős hangon Tai-Hotauri. De arca mást fejezett ki, mint a beszéde, s hunyorgatva integetett is hozzá. – Lökni ki, kapitány – szólt suttogva, és ismét, még jelentősebben integetett.

Warfleld észrevette az integetést, és ő is komédiázott. Emelt ököllel fenyegette meg, és rákiáltott:

– Ha nem mégy, a ladikba – dörgött rá –, összetöröm minden csontodat!

A kanakai dacosan fordult el, mire Grief közbelépett, hogy lecsillapítsa kapitányát.

– Elszegődni a Nuhiva-ra – monda Tai-Hotauri, és odacsatlakozott a másik csoporthoz.

– Jössz vissza! – mondta a kapitány fenyegető hangon.

– Kapitány – szólt közbe Narii Herring –, Tai Hotauri szabad ember. Régente is az én hajómon vitorlázott, s most is velem akar jönni, ez az egész.

– Gyerünk – sürgette Grief –, minél hamarabb a fedélzeten kell lennünk; nézze csak, milyen sötét lett.

Warfield kapitány engedelmeskedett, de amint a bárkába lépett, fölállt a kormánynál és a part felé rázta az öklét.

– Ezért még számolunk, Narii – kiáltott hozzá.

– Ön az egész csapatban az egyetlen kapitány, aki ellopja másnak a matrózát. – Aztán leülve a kormánylapát mellé, csendesebb hangon így szólt:

– Mit akarhat Tai-Hotauri? Mert bizonyos, hogy akar valamit, de vajon mit?

IV.

Amint a bárka a Malahani oldalához simult, a korlát fölött Harmann aggódó arca fogadta az érkezőket.

– A légsúlymérő hanyatt-homlok esik –, tette meg jelentését. – Attól tartok, hogy szétpattan. A kisebbik horgonyt hosszabbra eresztettem.

– Hosszabíttassa meg a nagyobbat is – rendelkezett Warfield kapitány, nyomban árvéve a parancsnokságot. – Néhány ember húzza föl ezt a bárkát a fedélzet alá, elől a hajó orránál, kössék a hajóhoz fölfelé fordított fenékkel.

Az emberek minden hajón nagy igyekezettel dolgoztak. Valamennyi vitorláson csak úgy csikorgott a sok lánc, ahogy egyik horgonyt a másik után lebocsátották; a Malahani -n, melynek három horgonya volt, már a harmadikat is előkerítették, hogy amint a szél jelentkezik és iránya megállapítható, szükség esetén azonnal a tengerbe dobhassák.

A part mentén a hullámverés mindig erősbödött, bár maga a csatorna vize olyan nyugodt maradt, akár a tükör. A homokból kiemelkedő nagy Parlay-ház körül semminő életjelt nem lehetett látni. Teljesen elhagyatottan álltak a bárkák, kókuszdióraktárak, pajták és csűrök.

– Nem adnám száz pengőért – mondta Grief –, ha összeszedhetnők a sátorfánkat és mehetnénk innen a nyílt tengerre. De észak és kelet felől elzárja utunkat az a sok zátony. Emiatt talán jobb is, ha itt maradunk. Warfield kapitány, mi a véleménye?

– Én is azt hiszem, ámbár ez a csatorna nem olyan, mint a malomárok, hogy egykettőre túlmehessünk rajta. Szeretném is tudni, hogy voltaképpen merről jön a sodra? Ejha! Amott úszik a Parlay kókuszdióraktára.

Látták, amint a hullám magasba emelte az elsodort raktárt, aztán egy tarajos hullámhegy leszedte róla a tetejét és behúzta a csatornába.

– Kitört a medréből! – kiáltott föl Mulhall. – Ha ezt valamelyik indító látná! Most meg erre jön.

A raktár maradékát az ár elsodorta és kidobta a homokzátonyra. Egy másik hullám pedig darabokra zúzta s töredékeit lemosva a zátony lejtőjéről, vitte be a csatornába.

– Csak már megindulna a szél – dörmögött Hermann –, legalább lehűtené a levegőt. Már alig tudok lélegzeni. Szörnyű meleg van. Úgy ki vagyok égve, mint egy kályha.

Keménypengéjű késével fölvágott egy kókuszdiót és tartalmát kiitta. A többiek követték példáját, folyton figyelve, hogy mi lesz Parlay raktárából. A légsúlymérő már 29, 50-en állott.

– Azt hiszem, hogy az alacsony légnyomás középpontjához meglehetősen közel vagyunk – mondta jókedvűen Grief. – Soha még nem álltam ennyire szemtől szembe közeledő orkánnal. Ebből ön is hasznos tanulságot meríthet Mulhall. S a légsúlymérő gyors süllyedéséből ítélve, nem lesz ez a vihar valami jelentéktelen.

Warfield kapitány délkeleti irányba fordult és látcsövén végignézett a csatornán; hirtelen fölszisszent. Valamennyien ránéztek.

– Ott jön – mondta nyugodtan.

A többinek már nem is volt szüksége távcsőre, hogy megláthassák. Szemük előtt, a kikötő egész hosszában, a víz felületén sajátságos borzongás futott végig. Túl a kikötő patkóalakú szárnyain, a víz megkavarodásával egyidejűleg s ugyanolyan gyors ütemben elkezdtek bólogatni a kókuszpálmák, amelyek lombozata fölött a letépett falevelekből egész kis felhő kavargott a szélben. A víz színe amint az éles, nyílegyenességű szél megkavarta, mélységesen sötétté vált és merően elütött a fel nem borzolt felületek színétől. Ezt a széláramot, hasonlóan a támadó hadoszlop előtt nyargaló előörsrcsapathoz, erősebben fújó szélrohamok előzték meg. A megzavart vízcsíkon túl, mintegy negyedmérföldnyi mélységben, ismét olyan mozdulatlannak látszott a víz, mint az üveg. Majd újból olyan széltől sötét csík következett és a csatorna mögött merő remegés, nyugtalanság, fehértajtékos lett a vízfelület.

– Mitől olyan nyugodt az a csík? – kérdezte Mulhall.

– Attól, hogy nyugodt – felelt Warfield.

– De amikor ez a nyugodtság is csaknem olyan hirtelen támad, mint maga a szél – jegyezte meg Mulhall.

– Nem is lehetséges másképp, mert ha egyik szélroham utolérné a másikat, minden összekavarodnék. Ez a kétfejű szélroham. Láttam már én ilyet Hawaiiban. Egészen szabályos kétfejű szélroham volt. Puff! – csapott ránk, aztán csendesen elringatott, mintha semmi ereje nem lett volna, majd másodszor is ránk rohant. Meg kell előtte állani és kitartani. Most már itt van az orrunk előtt. Nézzék a Roberta-t.

A Roberta feküdt a legközelebb, hosszú horgonyláncon, a szélcsík irányához – s a szél, amint oldalbakapta, úgy lökte odébb, mint egy szalmaszálat. A horgonylánc azonban csodálatos erővel szinte a következő pillanatban ismét visszarántotta a régi helyére. A vitorlások s közöttük a Malahani is belekerült a szél sodrába, amely elkapta valamennyit annyira, amennyire a megereszkedett horgonylánc csak engedte. Mulahall és néhány kanakai matróz a lánc hirtelen rántása folytán fölbuktak.

Aztán egyszerre megszűnt a szél. A repülő szélárnyék elérte őket. Grief meggyújtott egy szál gyufát, melynek lángja minden lobogás nélkül égett. A szürkület mind sűrűbbé vált. A felhőzet, amely már órák óta elég alacsonyan lebegett, most szinte egészen leereszkedett a tenger színére.

A Roberta, amint a kétfejű szél második csapásán is túl volt, szorosabbra húzta horgonyláncát s gyors egymásutánban hasonlóképp cselekedtek a többi vitorlások is. A tenger teli volt háborgó, nyugtalanul fortyogó, fehértarajos apró hullámmal. A Malahani fedélzete remegett az emberek lába alatt. Az árboc megfeszített zászlókötele sűrű pattogással csapkodta a hatalmas szálfát, de az egész kötélzet is olyan vadul zúgott, mintha valami óriási kéz hárfázott volna rajta. Szembeállva a széllel még lélegzetet venni is lehetetlenség volt. Mulhall, aki többi társával együtt egy kabin szélárnyékában húzódott meg, magán is tapasztalhatta ezt, mert a tüdeje a beletaszított levegőtől úgy megduzzadt, hogy majd megfulladt miatta s csak akkor tudott ismét lélegzetet venni, amikor a fejét elfordítota.

– Hihetetlen – mondta hápogva, de szavát nem hallotta senki.

Hermann és néhány kanakai embere négykézláb másztak előre a fedélzeten, hogy a harmadik horgonyt is lebocsássák. Grief megérintette Warfield vállát és rámutatott a Roberta-ra: a hajót a szél eltépte a horgonyról és feléjük hajtotta. Warfield odahajolt Grief füléhez és beleordította:

– Letép a szél minket is!

– Grief a kormányhoz ugrott és lenyomva a kereket, a kikötő félé fordította a Malahani-t. A hajót a harmadik horgony megtartotta, a Roberta azonban, kormánnyal előre, alig tizenkét méternyi távolságban rohant el előttük. Kezükkel integettek Peter Gee és Robinson kapitány felé, akik egy csomó matrózzal dolgoztak a hajó orrán.

– Elszakítja a mi láncunkat is! – kiáltott Grief – keresztülmegy a csatornán! Vigyázzunk! Húzza a horgonyt.

– Még kitart! – jött rá a felelt. – Itt jön a Cactus, egyenest a Míst-nek rohan!

A Mist megállt egy pillanatra, de a szél úgy megrohanta a Cactus-t, hogy szinte végigsöpörte a fehér tajtékos vízen. Meglátszott, hogy legénysége minő erőfeszítéssel dolgozik, hogy a hajót az összeütközéstől megóvja. A Roberta, amely szintén elveszítette horgonyát, túlhaladt a kikötő bejáratán és az orrán kifeszített kátrányos boríték mutatta, hogy a csatorna északnyugati része felé suhan. Figyelemmel kísérték mindaddig, amíg a tengerre ki nem futott. De a Mist és a Cactus nem bírtak egymástól megszabadulni, s a kikötő bejáratától félmérföldnyire nekimentek a partnak.

A szél ereje folyton folyvást nagyobb lett. Az embernek minden erejét meg kellett feszítenie, hogy megállhasson ebben a szélben; aki pedig, ha négykézláb is, a szél irányával szemben volt kénytelen előrekúszni, néhány perc alatt már teljesen elfulladt a kimerültségtől. Hermann kanakai embereivel szüntelenül a legnagyobb erőfeszítéssel kötözte, erősítgette, rögzítette az árbocokat és a vitrolákat. A szél cibálta, rongyokra tépte a hátukon a vékony alsóingeket. Csak nagyon lassan mozoghattak, mert testük súlya együtt több tonnát tett ki és nem tehették szabaddá a kezüket mindaddig, amíg a másikkal valamiben szilárdul meg nem kapaszkodtak. Egy-egy kötéldarab szabadon álló vége teljesen vízszintesen úszott a légben, s egy-egy kanyarodásnál úgy csapdosott összevissza, hogy szétbomlott a vége, s ronggyá válva világgá röpült.

Mulhall egymásután érintette meg társait és mutogatott a part felé. A szalmatetők eltűntek és Parlay háza úgy tántorgott, mint a részeg. Minthogy a szél a kikötő hosszában fújt, a kókuszpálmák mérföldekre terjedő csoportja megvédte a házat. De a hullámár oldalt tört ki a szárazra, kimosta alóla a földet, és azzal fenyegette, hogy darabokra töri az egészet. S mivel a homoklejtő, amelyen állott, már elfogyott mellőle, közeli pusztulása kikerülhetetlennek látszott. A kókuszpálmák között itt-ott lehetett embereket látni, a fák még nyújtottak valamilyen megbízható menedéket. Sudarukat még nem törte össze a vihar. A szél folyton rázta őket, rettentően hajladoztak és remegtek, de állottak. Alattuk a megtörő hullámtaraj habjától fehéren háborgott a víz.

Ugyanígy csapott ki a hullámár a csatorna egész hosszán. A sziklanyúlványok szélnek kitett oldalán tíz mérföldnyi hosszúságban kavargott összevissza, s közötte táncoltak az összes vitorlások. Elsősorban a Malahani tolta égnek az orrát, hogy messzire ellátszott, aztán lebukott ismét, mire a víz elborította a fedélzetet egész az első vitorlarúd magasságáig.

– Itt az ideje, hogy működésbe hozza a gépét – ordított Grief; Warfield kapitány négykézláb odamászott, ahol a gépész feküdt és hathatós parancsokat adott neki.

Amint a gép teljes gőzzel dolgozni kezdett, a vitorlás helyzete nyomban megjavult. Ahogy előre vonszolta magát, a hullám keresztülcsapott ugyan az orrán, de a horgony lánca nem ránthatott rajta többé olyan nagyokat. Azonfelül megakadályozta, hogy a lánc idő előtt kettészakadjon. A leghasznosabb, amit tehetett, az volt, hogy a feszültséget enyhítette.

A szél egyre nőtt. A kis Nuhiua, amely a kikötőhöz közelebb s a Malahani fölött volt lehorgonyozva, nehéz sorba jutott: kapitánya a parton maradt és a gépe sem volt kijavítva. Olyan gyakran és annyira mélyen esett le a hullámvölgybe, hogy mindig csodálkoztak rajta, amikor újból fölbukkant. Délután háromkor két hullám olyan gyors egymásutánban kapta meg, hogy mielőtt még az elsőtől megszabadult volna, a második már megrohanta, s akkor nem bukkant elő többé. Mulhall rátekintett Griefre.

– Kettétört – üvöltött rá Grief válaszul.

Warfield kapitány rámutatott a Winifredre, amely tőlük oldalvást bukdácsolt föl-alá, és ordítozott valamit a Grief fülébe. Hangja alig hallhatóan, ahogy épp a vihar széttépte vagy átengedte, csupán töredékekben hallatszott.

– Rohadt kis teknő... A horgony még tartja... De mi tartja együtt?...Olyan régi, mint Noé bárkája...

Egy órával később Hermann feléje mutatott. A vitorlás eleje hiányzott, a lánc rángatása teljesen kitépte az orrát, s azzal együtt első árboca is elveszett. Most oldalt dőlt, a farát fölfelé fordította és ebben a nyomorúságos helyzetben kergette a hullám a part felé.

Már csak öt hajó maradt meg; gőzgéppel csupán a Malahani volt ellátva. A Roberta, attól tartva, hogy a Nuhiva és a Winifred hozzálapul, elvágta a horgonyláncát és igyekezett kimenekülni a szabad tengerre A Dolly ment legelöl, de tarpaulinje, kormánya összetört és a hajó zátonyra futott a Aíísí és a Cactus közelében. A Moana-t ez nem rettentette el, követte példáját, de ugyanígy járt.

– Mégis jó az a kis gép, ugye?... – harsogta a gazdája fülébe Warfield kapitány. Grief kezet szorított vele.

– Kifizeti magát – ordította vissza. – A szél kezd délnek kanyarodni, talán a mi helyzetünk is megjavul.

A szél gyorsasága és ereje nem csökkent ugyan, de lassanként és fokozatosan az iránya mégis délnek, majd délnyugatnak fordult, mire a három megmaradt vitorlás orra egyenest a kikötő felé irányult. A Parlay házának megmaradt roncsát behajtotta a vihar a tengerbe és kergette feléjük. Elhaladt a Malahani mellett s egyenest nekiment a mögötte, mintegy negyedmérföldnyire horgonyzó Popara-nak. A két alkotmány vadul küzdött egymással a hullámok között, de egy negyedóra múlva a ház tovább úszott, magával sodorva a Popara orrát és első árbocát.

A parthoz közel, orrával kifelé látszott a Tahaa karcsú, yachtszerű alakja, ahogy elszántan küzdött. A horgonyok ugyan még kitartottak, de a kapitány, minthogy a szél elől már más felületet elvonni nem tudott, de a szél erejét a hajóra csökentenie kellett,. leverette az árbocokat.

– Pompás ez a mi kis gőzgépünk – mondta Grief a kapitányának gratulálva. – Ez remélhetőleg megmenti a helyzetet.

Warfield kapitány kételkedően rázta a fejét.

A szél megfordultával a csatornában hamarosan enyhébbé vált a víz hullámzása, de azért az egész víztömeg félelmes emelkedése és süllyedése mutatta, hogy a szabad tengerről a hullám annál bőszebben ostromolja a kikötő partját. Már nem sok fa maradt meg a helyén. Némelyiket kettétörte a vihar, a többit gyökerestől tépte ki. Látták, amint az egyik fát, amelyen három alak kapaszkodott, kiszakítja a vihar és besöpri a csatornába; kettő az emberek közül még idejében el tudott szabadulni és elúszott a Tahoa-ra. Valamivel később, közvetlenül a besötétedés előtt észrevették, hogy a hajó kormánya mellől egy alak beugrik a vízbe, s erős karcsapásokkal a fehéren habzó hullámok között egyeneset a Malahani felé úszik.

–. Itt jön Tai-Hotauri – vélekedett Grief. – Azt hiszem, hallunk tőle valami újat.

A kanakai elkapta a kidobott kötelet, fölkapaszkodott a hajó orrára és mászva jutott el a kormányig. Adtak neki időt, hogy kifújja magát, aztán a kabin szélárnyékában, töredezett szókkal, még inkább jelekkel elmondotta amit tud.

– Narii... cudar zsivány... Lopni akarni gyöngyöt... Parlayt megölték... ki ölni, nem tudni... Három kanakai, Narii, én... Öt néger... kalapját... Narii azt mondani egyik néger... Nem tudni... Parlayt megölni... Narii cudar, hazug... Csupa néger... Öt néger... A kókuszdió-csűr sötét... Mindenki feketének látszani... Jön nagy szél... Remény nem lenni... Mindenki fára mászni... Gyöngy nem hozni szerencsét, ugye megmondani... Nem szerencsét...

– Hol, van Parlay? – kiáltotta Grief.

– A fán... Meg még három kanakai embere azon a fán... Narii meg egy másik kanakai egy másik fán... Enyém fát a szél elfújni pokolba, jönni fedélzetre.

– Hol vannak a gyöngyök?

– A fán, Parlaynál. Talán most már Nariinál.

Grief elmondta szomszédja fülébe Tai-Hotauri előadását s a szomszéd ugyanúgy adta tovább. Warfield kapitányra különösen erős benyomást tehetett a történet, mert látták, hogy a fogát is csikorgatta.

Hermann hozott a hajó aljából egy függőlámpát, de abban a pillanatban, amint fölbukkant és a kabin fala nem védte többé, a szél elfújta. A detejtű lámpájával több szerencséje volt, mert néhány kísérlet után mégis égve maradt.

– Elég szeles éjszakánk lesz – süvöltötte Grief Mulhall fülébe. – S folyton erősebben fúj.

– Milyen erősen?

– Óránként száz márföldnyi gyorsasággal... Vagy kétszázzal... Igazán nem is tudom. Ilyen erős szelet soha életemben nem láttam.

A csatorna vizét a kikötőn át beáramló hullámár mindig jobban és jobban fölkavarta. A beálló apály elhúzódó vízét száz mérföldnyi távolságból taszította vissza az orkán, amely aztán az apadást sokszorosnan felülmúlta duzzadásban. És amint maga a dagály megkezdte növekedését, a hullámverés künn a tengeren is észrevehetően erősbödött. A hold és a vihar egyesített erővel taszította a Csendes-óceánt Hikihohora.

Warfield kapitány időnként lemászott a gépházba; ezúttal azzal tért vissza, hogy a gépész elájult.

– Nem hagyhatom leállani a gépet! – sóhajtott föl tehetetlenül.

– Nem baj! – mondta Grief. – Hozzák föl a fedélzetre. Majd én felváltom.

A gépház lejárója be lévén tömve, a kabinból nyitottak egy keskeny kis átjárót. A kis üregben a forróság és a gáz fullasztóvá tették a levegőt...Grief gyors tekintettel vizsgálta meg a gépet és a helyiségben elhelyezett szerszámokat, s elfújta az olajlámpát. Aztán elkezdett dolgozni a sötétben, amelyet csupán szivarjának tüze világított meg, mert előzőleg már a kabinban rágyújtott és a gépházban szüntelenül szivarozott. Nyugodt természete dacára nagy megerőltetésébe került, amíg a sötétségben a szuszogó, pöfögő, mocskoló gépszörnyeteg működésével tisztába jutott. Derékig levetkőzött, összemocskolta magát gépkenőccsel, olajjal, s kitette magát annak, hogy a guruló, süllyedő és bukdácsoló hajóban a dugattyú rúdja elkapja, berántja és összetöri; a feje szinte főtt attól a forróságtól, olajgőztől és bűztől, amiből a levegő keveréke állott és amit tüdejébe kellett szívnia, de órák hosszat dolgozott, ernyedetlenül, miközben felváltva hol kényeztette, hol szidta, hol tisztogatta a gépet, néha pedig káromkodva emlegette az egész alkotmányt és annak minden egyes részét. A helyzet kezdett mcgromolni. A tüzet ébrentartani mind nehezebbé vált. De mindennél fenyegetőbbé lett az, hogy a hengerek kezdtek áttüzesedni.

A kabinban tanácskozni kezdtek a félvér gépésszel, aki sürgette s könyörögve kérte, hogy legalább egy félórára szüntessék meg a gép működését, mert máskülönben a hengerek nem hűlhetnek le, a víz körforgása kellő hatással nem bírhat. Warfield kapitány ellenzett minden szünetelést. A félvér esküdözött, hogy a gép meg fog állani magától és akkor meg is romlik. Grief égő tekintettel, összemocskolva, és kimerülve kiabált, leszidta mindkettőjüket, s a maga feje szerint rendelkezett. Mulhall, a vitorlamester és Hermann nekiálltak a kabinban a munkának, hogy a gazoline hatását fölfokozzák a rendesnél kétszeres, háromszoros mértékre. A gépház fenekén át lyukat fúrtak, a beömlő vízből egy kanakai matróz folyton locsolta a hengereket, a gép többi alkatrészeit pedig szüntelenül Grief fürösztötte olajjal.

– Nem tudtam, hogy ön gazoline-szakértő mondta csodálkozva Warfleld kapitány, amint Grief belépett a kabinba, hogy a némileg tisztább levegőben lélegzetet vegyen.

– Fürdőm a gazoline-ban – dörmögött a foga közül ingerülten Grief, – még a szám is teli van vele.

Sohasem lehetett többé megállapítani, hogy még mi mindent akart mondani, mert ebben a pillanatban ahány ember csak a kabinban volt, még a lekötött gazeline is, a kabin elülső falához csapódott; egy hatalmas hullámcsapástól olyan mélyre bukott a Malahani, mintha a feje tetejére akart volna állani. Néhány másodpercig nem is voltak képesek újból feltápászkodni, küszködtek, vergődtek s egyik faltól a másikhoz gurultak. A vitorlás, amely három felülről összecsapó hatalmas hullám forgatagába került, recsegett, ropogott, nyöszörgött és megremegett a fedélzetre zuhanó viztömeg roppant súlya alatt. Grief visszamászott a géphez, Warfield kapitány pedig, mihelyt csak lehetett, igyekezett följutni a fedélzetre.

Beletelt egy félóra, amíg ismét visszatért.

– A halászbárka elveszett! – mondta, – Elvesztettük a nagy dereglyét! Elvesztettünk mindent, a fedélzetet kivéve. S ha a gép nem dolgozik, elvesztünk volna valamennyien. Csak hadd dolgozzék szüntelenül olyan jól, mint eddig!

Éjféltájt a gépész feje és tüdeje annyira megtisztult, hogy fölválthatta Griefet, aki most maga ment föl a fedélzetre, hogy a fejét és tüdejét felüdíthesse. A többiekhez csatlakozott, akik meghúzódva kucorogtak a kabin mögött, s kézzel-lábbal belekapaszkodva a kötélzetbe, védekeztek a lesodortatás ellen. Nagyon kellemetlenné tette helyzetüket az, hogy ez a hely lévén az egyedüli nyugodtabb pont, odamenekültek a kanakaiak is. Néhányan a kapitány meghívására lementek a kabinba, de nem bírták ki a füstöt, kimenekültek a fedélzetre. A Malahani olyan gyakran süllyedt egy-egy hullámvölgybe és került víz alá, hogy tüdejük sós vízzel kevert levegőt lélegzett be.

– Kellemetlen lett az idő, Mulhall! – üvöltötte Grief vendége fülébe egy alkalmas pillanatban.

Mulhall annyit prüszkölt és köpködött, hogy csak fejbólogatással tudott felelni. A vitorlás fedélzetére olyan tömegben hullott a hullámtaraj vize, hogy a levezető nyíláson nem bírt mind lecsurogni. De amikor átcsapott a fedélzeten és végigdübörgött rajta, a következő percben már az ellenkező oldalról söpört keresztül a hullám. A hajó időnként fölemelte az orrát az égnek s egészen hátra ült a farára; ilyenkor aztán arra szaladt le róla a víz. Majd hátulról csapott föl a hullám és vágódott neki a kabinnak, befolyt a folyósókra, elsodorta, vagy falhoz lapította a kapaszkodókat s úgy folyt el a hajóról.

Elsőnek Mulhall vette őt észre s figyelmeztette Griefet. Narii Herring kapaszkodott bele a korlátba; összekuporodva fogódzott a hajónak abba a részébe, ahová a delejtű lámpájának halvány világossága elhatott. Egészen mezítelen volt csak a derekára szorult egy öv, amely mellett egy kés tapadt a testéhez.

Warfield kapitány kibontakozott kötelékeiből és a többiekhez átlépve igyekezett melléje. Amint arcát a delejtű lámpája megvilágította, meglátszott rajta, hogy mennyire bosszús. Látták azt is, hogy beszél valamit, de szavát a szél elkapkodta, megérteni nem lehetett. Nem akarta száját Narii füléhez tapasztani. De ahelyett a partra mutatott. Narii Herring megértette. Arcára fintorgásszerű mosoly suhant, ajka alól kivillant fehér fogsora s pompás férfialakja kiegyenesedett.

– Ez gyilkosság! – ordította Mulhall Griefnek.

– Valószínűleg ő ölte meg az öreg Parlayt – kiáltotta vissza Grief.

E pillanatban a fedélzeten nem volt víz és a Malahani rendesen úszott. Narii elszántan indult a korlát felé, de a szél fölbuktatta. Majd négykézláb ment tovább és eltűnt a sötétben, de valamennyien meg voltak győződve, hogy átvetette magát a korláton. A Malahani lebukott egy hullámvölgybe, amidőn ismét fölemelkedett és a tarajvíz lecsurgott róla, Grief megint Mulhall füléhez hajolt.

– Ettől nem szabadultunk még meg! Ó a tahitii hal-ember! Keresztülússza a csatornát, túlmegy a sziklákon és elér a kikötő túlsó partjához is, ha ugyan egyáltalán ott van még a part.

Öt perccel később egy másik hullámtaraj néhány egymásba kapaszkodó emberi testet sodort a kabin tetejére. Ezeket nyomban lefogták, s hogy kilétüket megállapíthassák, addig tartották veszteg őket, amíg a víz elvonult. Az öreg Parlay ott feküdt a padlón, becsukott szemmel, mozdulaüanul. Kanakai rokona volt a másik kettő. Mezítelen és véres a teste mind a háromnak. Az egyik kanakainak szétzúzva, tehetelenül lógott alá a karja, a másiknak a fején tátongott egy rettentő seb, s abból ömlött a vér.

– Narii műve! – kérdezte Mulhall. Grief fejcsóválva felelt:

– Nem hiszem; valószínűleg akkor sebesültek meg, amikor a ház feldőlt, vagy amikor a hullám a hajóhoz csapta őket.

S ekkor valami olyan történt, ami valamennyiüket megzavarta. E pillanatban rendkívül nehéz volt elképzelni, hogy a szél szünetelhet, pedig annyira hirtelen, mintha karddal vágták volna ketté, a szél tökéletesen elállt. A vitorlás tovább is himbálózott, gurult, ingadozott és rángatta a horgony láncát, amelynek azonban az éles csikorgását most hallották első ízben. Ugyancsak most vették észre először, minő zajjal csapódik a hullám a fedélzetre. A gépész beszüntette a csavar forgását és kikapcsolta a gépet.

– A holtközpontba jutottunk – mondta Grief –, most következik a forduló. Aztán épp olyan dühösen fog fújni, mint azelőtt. – S megnézte a légsúlymérőt: – 29,32-n áll – úgymond.

Épp olyan kiabálva beszélt, mint a vihar alatt, mert az, hogy más hangot is lehet még használni, eszébe sem jutott. Az éles hang sértette a fülét.

– Összetört minden bordája – mondta a vitorlamester, végigtapogatva Parlayt. – Most még lélegzik ugyan, de már nem sokáig győzi.

Az öreg Parlay nyögött, egyik karját tehetetlenül megmozdította és föltekintett. Szemében meglátszott, hogy eszméleténél van.

– Bátor uraim – suttogta tétova hangon. – Ne felejtsétek... a vásárt... tíz órakor... a pokolban.

Szeme fáradtan lecsukódott, s úgy látszott, mintha az álla is le akarna esni, de legyőzte kínjait és végső erejét összeszedve, még egyszer, utoljára csúfondárosan, rikácsolva felnevetett.

Köröskörül újból kitört a vihar. Megszokott üvöltése ismét fölzúgott. A Malahani-t oldalt úgy lenyomta a szél, hogy amint horgony láncának rántása visszalendült, a másik felén majdnem a fedélzet keresztgerendáját is megmártotta a vízben. A láncon addig forgatta körül a hajót a szél, amíg vizet ért, s a gép ismét elkezdett dolgozni.

– Északnyugat! – harsogta oda Warfleld kapitány Griefnek, amint újból megjelent a fedélzeten.Úgy röpít nyolc pontot, akár a puskalövés!

– Akkor Narii nem is jut keresztül már a csatornán – jegyezte meg Grief.

– Hanem a mi nyakunkra hozza vissza a szél, ami bizony nem jelent, szerencsét.

 

V.

 

Mihelyt a vihar középpontja túlhaladt fölöttük, a légsúlymérő, elkezdett emelkedni. Ugyanolyan gyorsasággal csökkent a szél ereje is. Amidőn már csak közepes erejű szél lett belőle, a gép megvetemedve fölágaskodott, negyven lóerejének utolsó megfeszítésével kettépattantotta a beágyazása vaslemezeit, s oldalára feküdt. A fedélzet csurgójáról beomlott rá a víz, amitől egész gőzfelhő gomolygott körülötte. A gépész dühöngött, de Grief gyöngéden nézett végig a megromlott gépalkatrészeken, s bement a kabinba, hogy erős vattadörzsöléssel letisztítsa melléről és karjairól a sok ráragadt zsiradékot.

Amint a fedélzeten az egyik kanakainak a megtépett fejbőrét a helyére varrta, a másiknak pedig az eltört karját igazította össze, fölkelt a nap is, s a legkedvesebb nyári szellő lengedezett. A Malahani egész szorosan az öböl mellett feküdt. A hajó orrán Hermann és a legénység fölhúzták és kibogozták a hprgonyok összegubancolódott láncait. A Papara és a Tahaa eltűntek, Warfield kapitány távcsővön vizsgálta a patkóformájű öböl túlsó szélét.

– Egy darab forgács sem maradt belőlük, mondta. – Ez a következménye annak, hogy nem volt gépük. Bizonyosan még a vihar megfordulása előtt tűntek el.

A parton már semmiféle nyom nem mutatta, hogy az öreg Parlay háza hol állott. Mintegy háromszáz yardnyi körletben, ameddig a hullámár dühöngött, nem maradt meg egyetlen fa, vagy csak csonk is. Jóval túl, itt-ott még állt egy-egy pálma, odább egész csomó hevert egybehalmozva. Tai-Hotauri azt állította, hogy valamelyik sértetlenül maradt pálmán lát valamit mozogni. A Malahani -nek nem maradt ladikja, s ezért kiúszott a partra és fölmászott a fára.

Amikor visszatért, Parlay egyik fiatal cselédlányát segítette keresztül a korláton. De mielőtt fölért, fölnyújtott egy zárt kosarat. A kosárban egy csomó újszülött macskakölyök volt – egyet kivéve kimúlt valamennyi, az az egy vékonyán nyivakolt és esetlenül kapaszkodott a kosár oldalába.

– Halló! – kiáltott Mulhall. – Hát ez mi?

A kikötő mentén egy férfi járkált. Úgy mozgott, mintha épp egy kis sétára indulna a reggeli friss levegőben. Warfield kapitány a fogát csikorgatta. Ráismert Narii Herringre.

– Halló, kapitány! – kiáltott Narii, amint a hajó közelébe érkezett. – Megengedi, hogy a hajóra menjek és kérjek valamit reggelire?

Warfield kapitány nyaka és arca bíborpiros színt kezdett ölteni. Szeretett volna valamit felelni, de csak hápogni tudott.

– Igen, ha fizet, két fillért... Két fillért!... – többet nem bírt kidadogni.

 

Jack London

A nap fia

Fátum-Ars Kiadó

Budapest 1994

(C) Jack London

A borítógrafikát Boros Attila készítette Műszaki vezető: Hüse Anikó

ISBN 963 8367 42 3

 

Felelős kiadó: a Fátum-Ars Könyvkereskedelmi Kft. ügyvezetője

Terjeszti a Fátum-Ars Könyvkereskedelmi Kft.

Budapest, VI. Váci út 1-3.

Tel.: 129-1295, 131-7520

94-1066 Pécsi Nyomda Rt. Felelős vezető: dr. Gárván János vezérigazgató