Jack London

A nap fia

 

TARTALOMJEGYZÉK

 

ÉSZAK

I. FEJEZET A FEHÉR CSEND 3

II. FEJEZET A FARKAS FIA 11

III. FEJEZET A NEGYVEN MÉRFÖLD EMBEREI 23

IV. FEJEZET MESSZE FÖLDÖN 30

V. FEJEZET EGY UTASEMBER 42

VI. FEJEZET PAPI ELŐJOGOK 48

VII. FEJEZET AZ ÚT TUDOMÁNYA 58

VIII. FEJEZET EGY KIRÁLY FELESÉGE 64

IX. FEJEZET ÉSZAKI ODISSZEA 75

 

DÉL

X. FEJEZET A NAP FIA 98

XI. FEJEZET ALOYSIUS PANKBURN ÖNÉRZETE 115

XII. FEJEZET A FUATINÓI ÖRDÖGÖK 132

XIII. FEJEZET ÚJ-GIBBONI ÉLCESKEDÉS 155

XIV. FEJEZET NÉMI LESZÁMOLÁS SWITHIN HALL-AL 168

XV. FEJEZET EGY ÉJSZAKA GOBOTÓBAN 184

XVI. FEJEZET A NAP MELEGE 198

XVII. FEJEZET PARLAY GYÖNGYEI 218

 

I. FEJEZET

 

A FEHÉR CSEND

 

– Carmen sem húzza már egy pár napnál tovább –, mondotta Mason, kiköpve egy jégdarabot, majd gondosan megvizsgálta a szegény állatot. Azután a szájába vette annak a lábát, így igyekezve megszabadítani a lábujjai közé fagyott jégtől.

– Ilyen előkelő nevű kutyák soha sem érnek egy hajítófát sem –, mondotta, mikor befejezte ezt a munkát és félretaszította a kutyát. – Csak nyavalyognak és kidöglenek a felelősség súlya alatt. Láttad már, hogy rendes nevű kutyák, mint Cassiar, Siwash vagy Husky így jártak volna? Soha, testvér! Nézz csak rá Shookumra: az aztán...

Hopp! A sovány kutya felugrott és villogó fehér fogai kevéssel hibázták el Mason torkát.

– Mit akarsz hé, mit akarsz? – Az ólmos kutyakorbácsnak egy csapása a füle mögé s a kutya halk nyöszörgéssel terült el a hóban, míg szájából sárgás nyalka folyt.

– Mondtam, nézd csak meg Shookumot, abban aztán van lélek. Meglátod, hogy ezen a héten meg fogja enni Carment.

– Én valami mást mondok –, tette hozzá Malemute Kid, megfordítva a megfagyott kenyeret, mely a tűz elé volt téve, hogy felmelegedjen. Azt, hogy mi meg Shookumot fogjuk megenni, mielőtt vége lenne az útnak. Mit szólsz ehhez, Ruth?

Az indián asszony egy darab jeget dobott a kávéba, ránézett Malemute Kidre, arról a férjére, majd a kutyákra, de nem válaszolt egy szót sem. Bizony, ez olyan kézenfekvő ténynek látszott, hogy nem volt szükség válaszra. Az előttük álló kétszáz mérföldnyi, megszakítás nélküli út, alig hatnapi élelemmel maguknak és semmivel a kutyáknak, aligha engedett más választást. A két férfi és az asszony lekuporodott a tűz mellé és hozzálátott szegényes ebédjéhez. Miután déli pihenőjük volt, a kutyák felszerszámozva feküdtek le és úgy kísérték szemmel minden falatjukat.

– Holnap már nem reggelizünk –, mondotta Malemute Kid. – A kutyákra pedig jó lesz figyelnünk, mert harapósak kezdenek lenni. Még letepernek valakit közülünk a földre, ha alkalmuk kínálkozik.

– Oly igaz, mint ahogyan én elöljáró voltam egyszer Epworthban és tanítottam a vasárnapi iskolában. – Mason ennek kijelentésével megkönnyebbülve, elmerült párolgó őzbőrbocskorjának szemlélésébe: csak arra eszmélt fel, mikor Ruth megtöltötte a csészéjét. – Hála Istennek, hogy legalább elég teát vettünk. Láttam, hogyan termelik odalent Tennesseeben. Sokért nem adnék most egy pohár meleg gabonapálinkát. Ne félj semmit, Ruth; nem fogsz már soká éhezni, sem pedig bocskorban járni.

Az asszony szeméből erre eltűnt a szomorúság és szeméből ki lehetett olvasni nagy szeretetét fehér ura iránt –, az első fehér ember volt, akit életében látott és az első ember, akit úgy ismert, hogy valamivel jobban bánik az asszonnyal mint a kutyával vagy teherhordó állattal.

– Bizony, Ruth –, folytatta férje, visszatérve a makaróni-zsargonhoz, amelyen egyedül tudták egymást megérteni –, várj csak, nemsokára útrakelünk kifelé. Beülünk a fehér emberek csónakjába és kimegyünk a sós vízre. A rossz víz, nagy víz –, folyton nagy hegyek táncolnak rajta. És olyan nagy, olyan széles, olyan hosszú –, utazol tíz alvást, húsz alvást, negyven alvást –, (ujjaival szemléltetően is jelezte a napok számát) – és mindig a nagy víz, a rossz víz. Azután elérsz a nagy faluba, sok nép, mint a moszkitó nyáron. Wigwamok –, olyan magasak, mint tíz fenyő, húsz fenyő. Ejnye, Shookum!

Tehetetlenül hallgatott el, segítséget kérőn nézve Malemute Kidre, majd nagy szorgalommal ábrázolta jelbeszéddel is a húsz fenyő magasságát. Malemute Kid jóakaró cinizmussal mosolygott: Ruth szeme pedig a csodálkozástól és örömtől tágra nyílott, mert félig-meddig azt hitte, hogy ura tréfál és ez a leereszkedés módfelett jól esett asszonyi szívének.

– Azután beülsz egy... egy skatulyába és puff! már mégy is lefelé. – Üres csészéjét magasra dobta ennek illusztrálására s mikor ügyesen elkapta, folytatta: És puff! már lent is vagy. Oh, nagy orvos-emberek! Te elmégy Fort Yukonba, én elmegyek Artic-Citybe – huszonöt alvás – vastag drót közöttünk – én megfogom ezt a drótot – azt mondom: „Halló, Ruth! Hogy vagy?" – és te mondod: „Az én jó uram az?" – és én azt mondom: „Igen" – és te mondod: „Nem tudok jó kenyeret sütni, nincs több szóda" –, erre én azt mondom: „nézz bele a ládába, a padláson: Isten áldjon".

– Te belenézel és találsz sok szódat. És te folyton Fort Yukonban, én Arctic-Cityben. Hej, ezek az orvos-emberek!

Ruth olyan gyönyörűséggel mosolygott a szép mesén, hogy mindkét férfi nevetésben tört ki. A kutyák között felhangzó lárma azonban véget vetett a külvilág csodáinak s a harcos felek hamarosan elválasztván egymástól, az asszony befogta őket a szánba s minden készen volt az indulásra.

– Mush! Baldy! Hej! Húzzad, Mush! – Mason pattogtatta ostorát s a kutyák megfeszítve erejüket, megindultak a szánnal. Ruth a második fogattal követte, Malemute Kidet, aki segédkezett neki az indulásnál, a menet végére hagyva. Kid hatalmas, nagyerejű ember volt, aki egy ütéssel egy ökröt is le tudott teríteni, de nem tudta ütni a szegény állatokat, hanem tréfálkozott velük, amit egy kutyahajcsár ritkán tesz meg –, sőt, majdnem velük sírt nyomorúságukban.

– Előre szegény fájóslábú állatok! – mormogta, néhány sikertelen kísérletet téve, hogy megindítsa a fogatot. Kitartását végre siker koronázta és bár sántítva, de mégis megindultak a kutyák társaik után.

A beszélgetés félbeszakadt: az út küszködései nem engedtek meg ilyen hiábavalóságokat. Mert minden kimerítő munka között az északi utazás a legrosszabb. Szerencsés az olyan ember, aki a hallgatás árán megvásárolhat egy napi jó utat és pedig járt úton.

Mert minden nehéz munka között az úttörés a legnehezebb. A nagy hócipő minden lépésnél besüllyed a hóba, úgy, hogy térdig merül benne az ember. Azután fel kell emelni, egyenesen fölfelé, mert egy hüvelyknyi eltérés is komoly balesetet okozhat, azután előre ismét lefelé, s a másik lábat ismét függőlegesen fölemelni úgy fél yardnyira. Aki ezt először próbálja és szerencséjére nem hozza cipőit veszedelmes közelségbe egymáshoz, száz yardnyi út után kimerülten hagyja abba. Aki azután lépést tud tartani egy egész napig a kutyákkal, az igazán nyugodt lelkiismerettel és a jól végzett munka öntudatával bújhat este a hálózsákjába. Aki pláne húsz alvást tud egyfolytában megtenni a Hosszú Ösvényen, az már olyan ember, akit az istenek is megirigyelhetnek.

Lassan múltak a délutáni órák s a szótlan utasok a Fehér Csendnek kijáró áhítattal végezték munkájukat. A természetnek sok olyan megnyilvánulása van, amellyel az embert könnyen meggyőzi halandó voltáról: az áramlatok szüntelen folyása, a vihar dühe, a földrengés lökései, az égi tüzérség dübörgése –, de valamennyi között a legnyomasztóbb, a legkábítóbb a Fehér Csend passzív munkája. Minden mozgás hiányzik, az ég olyan, mint az ólom, a leghalkabb suttogás is szentségtörésnek látszik s az ember félénk lesz: fél a saját hangjától. Az egyetlen mozgó pont a halott világ kísérteties pusztaságában, s remeg a merészségén és tudatára ébred, hogy az élete csak annyi, mint egy féreg élete. Hívatlanul jönnek a különös gondolatok s minden dolgok rejtelmes volta kíván kifejezésre jutni. Előveszi a halálnak, az Istennek, a mindenségnek félelme, az Életnek és a Feltámadásnak a vágya, a halhatatlanság epedése, a bebörtönzött léleknek a küzdelme – , ha valaha, akkor igazán, mikor az ember egyedül, Isten társaságában utazik. Így telt el a napjuk. A folyó nagy kanyarulatot írt le és Mason szánját a keskeny földnyelv felé irányította, hogy megrövidítse az utat. A kutyák azonban nem tudtak megbirkózni a meredek part emelkedésével. Újra meg újra visszaestek, bár Ruth és Malemute Kid is nekifeküdtek a szánnak. Annál kétségbeesettebben kellett erőlködniük. A nyomorult, éhezéstől elgyöngült állatok kifejtették minden erejüket. Feljebb, feljebb –, a szán már a meredek part szélén lebegett, mikor az egyik kutya megbotlott a bőrszíjban s letaposta Mason cipőjét is. Az eredmény kétségbeejtő volt. Mason elesett, a kutya szintén, a szán pedig felborult és visszaesett a meredeken, magával rántva mindent.

Az ostor vad dühvel csapott le a kutyákra, különösen arra, amelyik megbotlott.

– Ne bántsd, Mason! – kérlelte Malemute Kid –, szegény ördög úgyis a végét járja. Várj egy keveset, majd befogjuk az én kutyáimat is.

Mason gondolkozva tartotta ostorát, amíg az utolsó szó is el nem hangzott, de ekkor ismét megsuhant a hosszú szíj és egészen rácsavarodott a bűnös kutya testére. Carmen –, mert Carmen volt az –, lefeküdt a hóba, és keservesen vonított, majd oldalára feküdt.

Tragikus pillanat volt ez, a hosszú út egyik legnehezebb perce –, egy haldokló kutya és két bajtárs egymással szemben. Ruth nyugtalanul pillantott egyik emberről a másikra. Malemute Kid azonban erőt vett magán, bár szemei tele voltak szemrehányással, aztán lehajolt a kutya fölé és elvágta a hámját. Egy szó sem hangzott. A szánok kétfogatúak voltak és csakhamar segítettek a hiányon: a szánok megindultak, a haldokló kutya pedig utánuk vonszolta magát. Addig, amíg egy állat menni tud, nem lövik le, abban a reményben, hogy magától be fog vánszorogni a pihenőhelyre és hátha tudnak közben egy szarvast is lőni.

Mason már megbánta elhamarkodott kitörését, de dacosabb volt, hogy sem beismerje s a menet szélén egyedül ballagott, nem is álmodva a fenyegető közeli veszedelemről. A fák védett mélyedésben sűrűn nőttek egymás mellett s ezen az erdőn át törtek maguknak utat. Útjuktól úgy ötven lábnyira egy hatalmas, magányos fenyőfa tornyosult. Sok nemzedék után most kellett beteljesülni végzetének – és ugyanez volt elhatározva Mason számára is.

Megállott, hogy megkösse bocskora megoldódott szíját. A szánok is megálltak és a kutyák hang nélkül feküdtek le a hóba. A csend nyomasztó volt: a legkisebb nesz sem hallatszott a hó alá temetett és megfagyott erdőből, a külvilág hidege és némasága megdermesztette a szíveket. Majd egy sóhajtás futott át a levegőn – nem is hallották, inkább csak érezték, mint valami bekövetkező esemény előjelét a mozdulatlan levegőben. És a nagy fa, az évszázadok és a rárakódott hó terhe alatt eljátszotta utolsó szerepét az élet tragédiájában. Mason meghallotta a figyelmeztető recsegést és felugrott, de már későn: állva, egyenesen a vállára kapta az óriás csapást.

A váratlan veszély, a gyors halál –, hányszor nézett szembe ezekkel Malemute Kid! A tűlevelek még rezegtek, mikor már kiadta a parancsot és maga is hozzálátott a dologhoz. Az indián asszony sem ájult el és sikoltozni sem kezdett, mint fehér testvérei tették volna a helyében. Kid parancsára teljes súlyával ránehezedett egy gyorsan rögtönzött emelő végére, hogy ezzel is könnyítse a súlyt és figyelte férje sóhajtásait. Malemute Kid pedig fejszével ment neki a fának. Élesen csattogott az acél, amint belevágott a fagyos fába, Kid pedig minden ütést messzehallható, erőteljes „huh! huh!" – kiáltással kísért.

Kid végre a hóba fektethette a szánalmas roncsot, mely kevéssel azelőtt még ember volt. Bajtársa kínjainál is rosszabb volt azonban látnia az asszony arcáról tükröződő néma fájdalmat s a reménytelen aggódás kifejezését a szemeiben. Nem beszéltek sokat; ezek az északi emberek korán megtanulják a szavak hiábavalóságát és a tettek felbecsülhetetlen értékét. Hatvanöt fokos hidegben élő ember nem fekhet sokáig a havon. Kifogtak tehát a szánokból, a beteget szőrmékbe csavarták és lefektették egy gallyakból rögtönzött ágyra. Előtte tüzet gyújtottak ugyanabból a fából, mely a szerencsétlenséget okozta. A háta mögött és felette kezdetleges ernyőt csináltak egy vászondarabból, amely felfogta a sugárzó hőt és rávetette –, olyan fogás ez, melyet mindenki tud, akinek a fizikával valaha dolga volt.

Azok az emberek pedig, akik gyakran osztják meg ágyukat a halállal, jól tudják, mikor érkezik el az utolsó hívás. Mason borzalmasan össze volt törve. Ez nyilvánvaló volt a legfelületesebb vizsgálat után is. A jobb karja, lába és hátgerince eltört, tagjai a csípőtől kezdve bénák voltak, azonfelül a belső sérülések valószínűsége is igen nagy volt. Néha egy-egy sóhaj –, ez volt az élet minden jele nála.

Semmi remény: itt nem lehetett tenni semmit. A könyörtelen éj lassan leszállott; Ruth fajának sztoikus nyugalmával viselte fájdalmát, Malemute Kid bronzarcára pedig újabb ráncok ültek ki. Tény az, hogy Mason szenvedett a legkevesebbet, mert éppen keleti Tennesseeben időzött, a Nagy Füstös hegységben, újra átélve gyermekkora eseményeit. És olyan megható volt rég elfelejtett déli tájszólásával előadott lázbeszéde, amint csónakázásról, nyúl vadászatról és dinnyeszüretről álmodozott! Ruth annyit értett belőle, mintha görögül beszélt volna, Kid azonban megértette és átérezte, – átérezte, úgy, ahogy csak egy olyan ember képes, aki hosszú évek óta el van zárva mindattól, amit emberi civilizáció nyújtani képes.

Reggel öntudatra ébredt a nagybeteg s Malemute Kid lehajolt hozzá, hogy megértse suttogását.

– Emlékszel, mikor most négy éve a Tanana mellett találkoztunk? Akkor még nem igen törődtem vele. Csak annyit láttam, hogy csinos és magam is kezdtem lassan foglalkozni vele. Azután tudod, egyre többet gondoltam rá. Mindig jó feleségem volt és mellettem állott, mikor baj volt. Ha pedig üzletet kell kötni, akkor nem lehet párját találni. Bizony, jó feleségem volt, jobb, mint az a másik asszony volt. Nem tudom, másként mi lett volna belőlem. Nem beszéltem még neked erről? Igen, egyszer megpróbálkoztam lent az Egyesült Államokban. Ezért vagyok most itt. Eljöttem onnan, hogy segítsek neki a válóper megindításában.

Meg is tette azóta. De ennek semmi köze Ruthoz. Elhatároztam, hogy eladok mindent és kimegyek a világba, a jövő esztendőben, ővele együtt, de most már késő. Ne küld őt vissza a népéhez, Kid. Rettenetes a visszaküldött asszonyok sorsa! Gondold csak meg –, négy esztendő a mi szalonnánkon, kenyerünkön, szárított főzelékünkön –, és most visszatérjen a halra és száraz húsra! Most már, hogy hozzászokott a mi életünkhöz és megtudta, hogy különb emberek is vannak, mint az ő népe, nem volna jó neki visszatérni. Viseld gondját, Kid –, miért ne tennéd? – de nem, te mindig féltél tőlük és soha nem mondottad nekem, miért vagy ebben az országban. Légy jó hozzá és küld le az Egyesült Államokba, amint csak teheted. De úgy csináld, hogy visszajöhessen –, ha talán elővenné a honvágy, tudod. – És a kicsi –, az még közelebb hozott minket egymáshoz, Kid. Remélem, hogy fiú lesz. Gondold csak: hús az én húsomból, Kid! Ne maradjon itt, ebben az országban. És ha leány lesz, akkor se. Add el a szőrméimet: megérnek legalább ötezret és még egyszer annyit kell kapnom a társaságtól. És vigyázz a dolgaimra úgy, mint a sajátodra. Legyen rá gondod, hogy jó nevelésben legyen része, főképpen pedig arra, hogy vissza ne jöjjön. Ez az ország nem való fehér embernek.

– Én már megyek, Kid. Három vagy négy alvás a legjobb esetben. Te tovább fogsz menni. Nektek menni kell! Gondolj a feleségemre, gondolj a fiamra! Oh, Istenem, remélem, hogy fiú lesz! Nem maradhatsz velem, és én kérlek, én, a haldokló ember, hogy menjetek tovább.

– Adj nekem még három napot –, kérlelte Malemute Kid. – Hátha jobban leszel: történhet valami.

– Nem.

– Csak három napot.

– Tovább kell mennetek.

– Két napot.

– A feleségem és a fiam, Kid! Ne is kérj!

– Egy napot.

– Nem, nem lehet: arra kérlek...

– Csak egyetlenegy napot. Megtakaríthatunk annyi élelmiszert és hátha találok egy szarvast.

– No, jól van. Egy napot, de egy perccel sem többet. És Kid, ne hagyj engem egyedül szembenézni a halállal. Egy lövés, egy nyomás a ravaszon. Érted? El ne felejtsd! Hús az én húsomból és soha nem fogom látni!

– Küld ide Ruthot. El kell tőle búcsúznom és megmondom neki is, hogy gondoljon a fiamra és ne várja be, míg meghalok. Képes volna itt maradni egyedül, ha meg nem mondom neki. Isten veled, öreg fiú, Isten veled!

– Kid! – és Kid lehajolt, hogy megértse a haldokló utolsó suttogó szavait.

– Tudod... sajnálom... amit Carmennel tettem.

Egyedül hagyván az asszonyt siránkozni férje mellett, Kid felvette hócipőjét, karja alá fogta a puskáját és elment az erdőbe. Edzett volt már az északi élet szomorúságaihoz, de ilyen nehéz esettel mint a mostani, még soha sem állott szemben. Úgy magában véve elég egyszerű volt: három lehetséges emberélet egy haldoklóval szemben. De azért habozott. Öt éven át egymás mellett, folyókon és utakon, táborban és bányában, szembenézve a halál minden formájával, kötötték egyre szorosabbra barátságukat. Oly szoros volt már a kötelék, hogy gyakran féltékenységen kapta magát Ruth iránt, aki közéjük férkőzött. Most pedig saját kezével vágja el?

Bár szinte imádkozott egy szarvasért, egyetlen szarvasért, úgy látszott, minden vad elhagyta a vidéket s mikor beállt a sötétség, kimerülve vánszorgott vissza tanyájukra.

Visszatérve táborukba, az asszonyt feldühödött kutyák között fejszével hadakozva találta. A kutyák eltépték uraik által reájuk rakott szíjaikat és megrohanták az élelmiszerkészletet. Puskatussal kellett beavatkoznia a küzdelembe s a létért való küzdelem a legősibb vadsággal folyt tovább. Fel-és le járt a fejsze és a puskatus, talált vagy célt tévesztett egyhangú szabatossággal: a kutyák sovány, éhes alakjai ide-oda futkostak vérben forgó szemekkel és habzó szájjal: emberek és állatok végső elkeseredéssel harcoltak az uralomért. Végre a legyőzött állatok a tűz széléhez menekültek, sebeiket nyalogatva és a csillagok felé üvöltve fájdalmukat.

Az egész szárított halkészlet elpusztult s mindössze valami öt font lisztjük maradt a vadonban megteendő kétszáz mérföldes útra. Ruth visszatért férjéhez, Malemute Kid pedig felbontotta a még meleg testét egy kutyának, amelynek gerincét eltörte a fejsze. Minden részét gondosan eltette, kivéve a beleket és hulladékokat, amelyeket odadobott volt osztályos társainak.

A reggel újabb bajokat hozott. Az állatok nekimentek egymásnak. Carment, – amelynek gyenge életfonala még nem szakadt el –, leteperték a többiek. Az ostor kegyetlenül csattogott rajtuk. Vonítottak és üvöltöttek, de nem mentek egy lépést sem arréb, amíg az utolsó falat is le nem ment a torkukon –, a csontok, belek, szőr, minden.

Malemute Kid munkához látott, oda sem figyelve Masonra, aki ismét Tennesseeben járt, azon időbeli bajtársaival beszélgetve és szenvedélyes buzdításokat intézve hozzájuk.

Az egymáshoz közel álló fenyőket felhasználva, gyorsan dolgozott s Ruth figyelmesen nézte, hogyan csinál egy kis kunyhófélét, olyat, amilyet néha a vadászok szoktak, hogy megőrizzék élelmüket a farkasoktól és kutyáktól. Két-két fiatal fenyő csúcsát lehajlította egymás felé, csaknem a földig, erősen lekötözte bivalybőrszíjakkal. Majd engedelmességet verve a kutyákba, befogta őket két szánba, amelyekre felrakott mindent, kivéve a szőrméket, amelyek Masont takarták. Ezekbe begöngyölte őt és szorosan átkötötte, a kötél két végét a lehajlított fenyőhöz kötve. Egyetlen vágás a késével és a felcsapódó fenyők magasra röpítik a testet a levegőbe.

Ruth tudomásul vette férje utolsó kívánságát és nem tiltakozott. Szegény asszony, már kijárta az engedelmesség iskoláját. Gyermekkorától kezdve azt látta és hallotta minden asszonytól, hogy meghajolnak a világ urai előtt és a természet rendje az, hogy az asszonynak szava sem lehet. Kid megengedett még neki egy kitörést, hogy megcsókolhassa az urát –, az ő népénél ez ugyan nem volt szokásban – azután elvezette onnan és fölsegítette hócipőit. Vakon, szinte öntudatlanul vette kezébe Ruth a gyeplőt és ostort s útnak indította a kutyákat, ki az ösvényre. Kid visszatért Masonhoz, aki már önkívületben volt s még sokáig azután, hogy az asszony eltűnt szemei elől, ott kuporgott a tűz mellett és várta, remélte, hitte, hogy bajtársa meghal.

Nem jó, ha az ember fájdalmas gondolatokkal egyedül marad a Fehér Csendben. A sötét csend könyörületes; eltakarja a szenvedőt és számtalan módon vigasztalja, de a világos, hideg Fehér Csend, az acélszürke ég alatt, az könyörtelen.

Eltelt egy óra, két óra, de a haldokló csak nem akart meghalni. Délben a nap anélkül, hogy korongját a láthatár fölé emelte volna, tűzfénybe borította az eget, majd gyorsan visszavonult. Malemute Kid fölkelt és bajtársa mellé lépett. Egy pillantást vetett rá. A Fehér Csend mintha gúnyosan nevetett volna. Kid félni kezdett. Mason a következő pillanatban fölrepült légi sírjába, Malemute Kid pedig gyors futásra nógatta a kutyáit, amint a hómezőn menekült tőle.

II. FEJEZET

A FARKAS FIA

 

Az ember hajlandó kevés értéket tulajdonítani az asszonyoknak, egészen addig, amíg nem kénytelen nélkülözni őket. Észre sem veszi a női nem által kisugárzott gyöngédséget, amíg benne fürödhet, de csak vegyük el tőle s azonnal feltámad benne valami egyre növekvő vágy; valami különös éhség keletkezik, valami, ami oly határozatlan, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni. Ha barátainak sincs több tapasztalata, mint neki, akkor azok csak kétkedve rázzák a fejüket és orvosságokat ajánlanak neki. De az éhség csak nem szűnik meg, sőt erősödik; elveszti érdeklődését a mindennapi élet iránt s valósággal beteg lesz. Egyszer azonban, mikor a bántalom már csaknem tűrhetetlenné vált, mindent kezd érteni.

Yukonban, történetünk színhelyén, az ember ilyenkor megrak egy csónakot élelmiszerrel, ha nyár van és befogja a kutyáit, ha tél van, és megindul dél felé. Néhány hónappal később, feltéve, hogy jó híre van az országban, feleséggel tér vissza, hogy megossza vele ezt a jó hírt, de sokszor a szenvedéseket is. Ez is csak az emberek velük született önzésére vall. Azonkívül eszünkbe juttatja a vastagnyakú Mackenzie esetét, amely a régi időkben történt, amikor még a fehér emberek hulláma nem öntötte el az országot és Klondike csak heringhalászata alapján formált jogot a világhírhez.

A vastagnyakú Mackenzie határszéli születésnek és határszéli életnek a jeleit viselte magán. Arcáról lerítt a Természet legvadabb erőivel való huszonöt évi szakadatlan küszködés, amely huszonöt év közül különösen a két utolsó telt kemény munkában. Aranyásásban töltötte azokat az északi sarkkör vidékén. Mikor az előbb említett makacs betegség meglepte, nem szólt egy szót sem, mert tapasztalt ember volt és másokat is látott már így járni. Nem is mutatta ki semmivel sem betegségét, csak azzal, hogy még keményebben dolgozott. Egész nyáron harcolt a moszkitókkal s a Stuart folyón hatalmas fatörzseket úsztatva le a yukoni Negyven-Mérföldig, olyan takaros házat ütött belőlük össze, hogy messze földön nem lehetett párját találni. Tény az, hogy olyan csábító külseje volt a háznak, hogy sokan ajánlkoztak lakótársának. Ő azonban kurtán megfelelve nekik, lehűtötte reményeiket és két személyre való eleséget vásárolt be a kereskedő-állomáson.

Mint már megjegyeztük, Vastagnyakú Mackenzie praktikus ember volt. Ha valamire szüksége volt, megszerezte magának, de ezen túl egy lépést sem tett többet a szükségesnél. Bár hozzá volt edzve mindenféle szenvedéshez és fáradsághoz, még sem látszott előtte kívánatosnak hatszáz mérföldnyi út a jégen, kétezer mérföld az óceánon és még háromezer mérföld utolsó tartózkodási helyére, csak azért, hogy asszonyt keressen. Az élet úgyis elég rövid. Befogta tehát kutyáit, megrakta szánját és megindult a síkságon, melynek nyugati oldalát a Tananan főága szegélyezte.

Tapasztalt utazó volt s farkaskutyái jobban húztak és kevesebb élelmiszerrel messzebbre jutottak, mint bármelyik más kutyafogata Yukonnak. Három héttel utóbb ráakadt egy elhagyatott vadásztábor nyomaira. Nemsokára pedig megtalálta a tábort is a Felső Tananan egyik ága mellett. Az indiánok csodálták is merészségét, mert elég rossz hírük volt és köztudomású volt, hogy megöltek már fehér embereket olyan csekélységért, mint egy éles fejsze vagy egy törött puska. De ő csak közéjük ment, teljesen egyedül, magatartása csodálatos keveréke lévén az alázatosságnak, bizalmasságnak, hidegvérnek és szemtelenségnek. Biztos kéz és az indián lélek alapos ismerete volt szükséges ahhoz, hogy ezt meg merje tenni, de ez nála nem hiányzott. Nagyon jól tudta, mikor kell engedékenynek lenni és mikor fenyegetőzni jupiteri bosszúval.

Először is ThlingTinneh főnöknél tett látogatást, megajándékozván őt néhány font teával és dohánnyal. Megnyerte ezáltal legbarátságosabb jóindulatát. Majd belevegyült a férfiak és nők társaságába s estére nagy lakomát – potlach-t – rendezett számukra. A havat hosszúkás négyszög formájában félreszórták, ennek a közepén pedig hatalmas tüzet raktak, a négyszög oldalait gallyakkal szegélyezvén be. A sátrak kiürültek s az egész törzsnek vagy hatvanra menő népe együtt énekelte dalaikat a vendég tiszteletére.

Vastagnyakú Mackenzie két év alatt megtanulta szókincsüknek néhány száz szavát, hasonlóképpen elsajátította mély torokhangjukat, japános kifejezéseiket, mondatszerkezetüket, tisztelettudó és sokszor túlzó megszólításaikat. Nagy beszédet mondott tehát az ő nyelvükön, kielégítve a költői képek iránti ösztönös előszeretetüket bőbeszédű ékesszólással és metaforákkal. Miután ThlingTinneh és a pap – a Shaman – hasonlóképpen válaszoltak, apró ajándékokat osztott szét a férfiak között, részt vett az énekükben és tapasztalt játékosnak bizonyult játékukban.

Azok pedig szívták az ő dohányát és örültek neki. A fiatalabbak modorában azonban valami kihívó volt, amit könnyen érthetővé tett a fogatlan vénasszonyok uszítása és a fiatal lányok nevetgélése. Kevés fehér embert – a Farkasok Fiait – ismertek eddig, de attól a kevéstől megkapták a maguk leckéjét.

Vastagnyakú Mackenzie, bár külsőleg gondtalannak látszott, észrevette ezt a jelenséget. Sőt, jól betakarózva hálóbundájába, jól át is gondolta és sok pipát szívott ki, míg kifőzte a megfelelő haditervet. Egyetlen leány vonta magára figyelmét –, nem más, mint maga Zarinska, a főnök leánya. Vonásaiban, alakjában és nagyságában annyira megfelelt a fehér emberek szépség-típusának, hogy majdnem anomália volt törzsbeli testvérei között. Feleségül fogja őt venni, a magáévá teszi és el fogja nevezni... igen, Gertrudnak fogja nevezni! Ezt elhatározva, másik oldalára fordult és elaludt, mint hódító fajának méltó fia.

Lassan ment és nehéz dolog volt, Vastagnyakú Mackenzie azonban óvatosan és megfontoltan dolgozott. Gondja volt arra, hogy a törzs minden fia tudja meg, milyen biztos lövő és jó vadász ő, s az egész tábor visszhangzott a tapsoktól, mikor hatszáz yardnyi távolságból leterített egy szarvast. Egyik este látogatást tett Thling-Tinnehnek bivaly és szarvasbőrből készült sátrában, sokat beszélt és pazar bőkezűséggel bánt a dohánnyal. Nem mulasztotta el hasonló bőkezűséget tanúsítani a Shaman iránt sem, mert észrevette, hogy a tudós férfiúnak milyen hatása van népére és szeretett volna szövetségre lépni vele. Ez a magas méltóság azonban előkelő és hozzáférhetetlen maradt, visszautasított minden közeledést és kétséget kizáróan határozott ellenség maradt.

Bár egyáltalán nem kínálkozott alkalom a beszélgetésre, Mackenzie tüzes pillantásokat vetett Zarinska felé, érthetően tudomására hozva szándékait. Zarinska ezt igen jól tudta, de kacérul körülvétette magát mindannyiszor az asszonyok társaságával, ha a férfiak távol voltak és az alkalom megfelelő lett volna. Mackenzie azonban nem sietett; azt is nagyon jól tudta, hogy Zarinskának gondolkozóba kell esnie a dologról és pár napi ilyen töprengés csak használhat az ügynek.

Végre aztán egyik este, mikor eléggé elérkezettnek látta az időt, hirtelen kiment a főnök füstös sátrából és az egyik szomszédos sátorhoz sietett. Mint rendesen, most is egy csomó vénasszony és leány társaságában ült, bocskorokat és függönyöket varrva. Nevetlek és tréfálkoztak belépése felett. Ő azonban udvariatlanul egymás után dobálta ki őket a hóba, mire szerteszéjjel futottak a táborban és egykettőre elterjedt a híre a dolognak.

Előadta Zarínskának a dolgot annak anyanyelvén, mert Zarinska nem értette az övét s két óra múlva fölkelt, hogy megy.

– Szóval Zarinska eljön a Fehér Ember házába? Helyes. Akkor most már beszélek apáddal, hátha ő nem így gondolkozik. Adok neki jegyajándékot is, csak sokat ne kérjen. Ha azt mondja, hogy nem? Helyes. Zarinska akkor is eljön a Fehér Ember házába.

Már fel is emelte a bőrfüggönyt hogy kimenjen, mikor egy halk kiáltás visszaszólította a lány mellé. A leány térdrevetette magát előtte a medvebőrszőnyegen, szemei igazi Éva-lánggal ragyogtak s óvatosan lecsatolta Mackenzie nehéz bőrövét. Ő lenézett reá, meglepve, gyanakodva és élesen figyelt minden kívülről érkező neszre. A leány azonban egy mozdulattal eloszlatta minden gyanúját, s ő örömmel nézte, mit csinál. Az kivett varrózsákjából egy szarvasbőrből készült gyönyörűen hímzett késtokot. Azután kihúzta az ő hatalmas vadászkését, tiszteletteljesen végignézett kifent élén – szerette volna ki is próbálni a hüvelykujjával, – aztán bedugta új tokjába. A tokot pedig ráhúzta az övre és rendes helyére igazította.

Éppen olyan volt, mint egy középkori jelenet –, a hölgy és lovagja között. Mackenzie magához emelte és piros ajkait végigseperte bajuszával, a Farkasoknak Zarinska előtt egészen új módja szerint. Ez a kőkorszaknak az acélkorszakkal való találkozása volt.

Valami nyugtalanság volt már a levegőben, mikor Vastagnyakú Mackenzie, hóna alatt hatalmas csomaggal, félrehúzta ThlingTinneh sátrának függönyét. Gyermekek futkostak a szabadban, száraz fát hurcolva a potlach színhelye felé, egyre növekvő asszonyi lárma, a csoportokban összebúvó fiatal emberek suttogása, a Sháman sátrából pedig énekhangok hallatszottak.

A főnök egyedül volt folyósszemű feleségével s egy pillantással arról is meggyőződhetett Mackenzie, hogy az újság – már nem újság előttük. Ezért egyszerre belevágott a dologba, tüntetően előhúzva a jegyajándékul kapott késtokot.

– Oh, ThlingTinneh, hatalmas főnöke a törzsnek és Tanana földjének, ura a lazacnak és a medvének, a szarvasnak és a bölénynek! A Fehér Ember nagy dologban jár tenálad. Sok hónap óta üres már az ő sátora és ő egyedül van. Szíve önönmagát emésztette lassan és kívánkozik egy asszony után, aki melléje üljön az ő sátrába és meleg tűzzel, jó ételekkel várja őt, mikor hazatér a vadászatról. Különös dolgok hangzanak az ő fülében: gyermekbocskorok csoszogása és csecsemők kiáltozása. És egy éjjelen látomása volt neki: megjelent előtte a Holló, a te atyád, a Nagy Holló, ősatyja egész törzsednek. És a Nagy Holló megszólította a magányos Fehér Embert, ezt mondván neki: „Kössed fel a te bocskoraidat, húzd fel a te hócipőidet, fogjad be a te kutyáidat, rakj fel szánjaidra sok napra való eleséget és sok ajándékot ThlingTinneh főnök számára. Mert arra kell haladnod, ahol a nap tavasz közepén lesüllyed a föld alá és megkeresned a főnököt nagy vadászó területén. Ott átadod a te nagy ajándékodat és ThlingTinneh, az én fiam, olyan lesz hozzád, mint a te atyád. Az ő sátrában van egy leányzó, akibe azért leheltem lelket, hogy érted éljen. Ezt a leányzót kell neked feleségül venned." – Oh, főnök, ezért teszem én ajándékaimat a te lábadhoz és ezért akarom elvenni a te leányodat!

Az öreg ember királyi büszkeséggel húzta össze magán a prémbundáját, de nem adott választ mindaddig, amíg egy fiatal fiú be nem lépett, átadva neki az üzenetet, hogy jelenjék meg a tanácsban és ismét elment.

– Oh, Fehér Ember, akit mi Szarvasölő néven ismerünk, de Farkas és Farkas Fia néven is ismeretes vagy! Mi tudjuk, hogy hatalmas nemzettségből származol, és büszkék vagyunk, hogy vendégül láthatunk, de a királylazac nem léphet házasságra a kutyalazaccal, sem pedig a Holló a Farkassal!

– Nem igaz! – kiáltott Mackenzie. – A Hollók leányait láttam már a Farkasok táborában –, ott van a Mortimer felesége, a Treggiddo felesége, a Barnaby felesége, aki két jégzajlás előtt ment hozzá férjhez és még sok más asszony, akiket nem láttam, csak hallottam róluk.

– Fiam, igazak a te szavaid, de rossz szövetség volt mindez, mint a homoknak, a vízzel, mint a napsugárnak a hóval való szövetsége. Ismertél egy Masont és az ő feleségét? Nem. Ő pedig régen jött ide, az elsők között, tíz jégzajlással ezelőtt. Volt vele egy hatalmas ember is, sudártermetű mint a nyárfa, erős, mint a medve, olyan szívvel, mint a nyári telehold: az ő...

– Igen, igen –, szakította félbe Mackenzie felismerve a közkedvelt északi hőst. – Malemute Kid!

– Az, az! Nagy férfiú ő! De hallottál arról az asszonyról? Testvére volt Zarinskának.

– Nem ismertem, de hallottam róla. Mason messze fenn északon meghalt; egy sok száz éves fa ráesett és kioltotta az életét. Szerelme azonban nagy volt és aranya is sok volt. Ezekkel és a kis fiával leutazott az asszony, sok alvásnyira, ahol télen is süt a nap és ott él most is, – nem fázik a hóban, fagyban, nem lát nyáron éjfélkor napot és téli délben éjszakát.

Most már másodszor jött egy hírnök sürgető hívással a tanácsból. Mikor Mackenzie kidobta a hóba, izgatottan sürgő alakokat látott a tűz körül, hallotta a férfiak mély basszushangját énekelni és tudta, hogy a Shaman gyűlöletre ösztönzi népét. Az idő közelgett. Ismét a főnökhöz fordult:

– Hallod? A leányodat akarom. És most, nézz ide! Itt van tea, dohány, sok süvegcukor, meleg takarók, jó nagy zsebkendő és itt van egy ígazi jó puska, sok golyóval sok puskaporral!

– Nem lehet –, felelte kelletlenül az öreg ember a nagy gazdagság láttára. – Éppen most gyűlt össze a népem. Ők nem fognak beleegyezni a házasságba.

– Hiszen te vagy a főnök.

– Mégis haragszik az én népem, mert a Farkasok elviszik előlük a leányokat, úgy hogy nem tudnak megházasodni.

– Hallgass rám, ThlingTinneh! Mielőtt még az éj átmenne a nappalba, a Farkas a keleti hegyek felé fogja irányítani az ő kutyáit és elmegy északra, Yukonba. És Zarinska az ő kutyái előtt fogja az utat taposni!

– És mielőtt még ennek az éjnek fele eltelnék, az én fiatal harcosaim a kutyák elé vetik a Farkas húsát és csontjait szétszórják a hóban, s azok csak a tavaszi napsütéskor kerülnek elő!

A fenyegetésre megkapta az ellenfenyegetést. Mackenzie bronzarca még vörösebb lett. Megszólalt. A vénasszony, aki eddig tétlen szemlélő gyanánt ült közöttük, melléje lopódzott, egészen az ajtóhoz. Gorombán visszalökte ismét a bőrpárnáira.

– Ismét csak azt mondom, hallgass reám, ThlingTinneh! A Farkas összeszorított fogakkal hal meg és vele megy a te tíz legerősebb embered, azok az emberek, akikre szükséged volna, mert megkezdődik a vadászat és a halászat sincs már sok hónapnyira. Mi hasznod lenne abból, ha én meghalnék? Ismerem a te néped szokását, a te részed a zsákmányból nagyon csekély lenne. Add nekem a leányodat és minden a tied lesz. Máskülönben eljönnek az én testvéreim és ők sokan vannak és az ő gyomruk soha nem telik meg s a Hollónak összes leányai az ő sátraikba kerülnek. Az én népem hatalmasabb, mint a te néped. Ez a végzet. Add nekem a leányodat és minden a tied.

Bocskorok csoszogtak kint a hóban. Mackenzie felhúzta puskája kakasát és meglazította a két Colt-pisztolyt övében.

– Add nekem, főnök!

– A népem akkor sem engedi.

– Add nekem és mindez a tied. A népeddel majd azután tárgyalok.

– Hát legyen, ahogy a Farkas akarja. Elfogadom az ő ajándékait, de figyelmeztetem őt.

Mackenzie átadta ajándékait, közben gondja lévén arra, hogy a puska csövét elgörbítse, s az ajándékcsomó tetejére egy színjátszó selyem zsebkendőt terített. Tizenkét merész ifjú élén a Shaman lépett be a sátorba, de ő bátran utat tört közöttük és kiment a szabadba.

– Készülj! – volt a lakonikus üdvözlete Zarinska számára, amint elsietett sátra mellett a kutyáihoz, hogy befogjon. Néhány perccel később fogata élén már a tanácsban volt, oldala mellett Zarinskával. A hosszú négyszög fejénél foglalt állást a főnök mellett. Balján, egy lépésnyi távolságban – a neki járó helyen – állott Zarinska. Különben is a helyzet nagyon elmérgesedett és szüksége volt hátvédre.

A férfiak mindkét oldalról körülállták a tüzet és a rég elfeledett múltból származó dalaikat énekelték. Nem volt szép az énekük; tele volt különös, apró szünetekkel és ismétlésekkel. A „félelmes" szó sem lenne reá megfelelő kifejezés. A túlsó végén, a Shaman felügyelete alatt vagy féltucat nő táncot lejtett. Szigorú dorgálásban volt része annak, aki nem adta át magát teljes lélekkel a tánc extázisának.

Különös jelenet volt; szinte anakronizmus. Délre a tizenkilencedik évszázadnak már utolsó évei pörögtek le, itt pedig az emberiség még őskorát élte, a történelem előtti barlanglakók módjára, mint az óvilágnak egy itt felejtett töredéke. A cserszínű farkaskutyák bőrruhás uraik között ültek, vagy helyért viaskodtak; a tűzfény visszaverődött vörös szemeikből és kifehérlő fogaikról. Az erdők halálos álomban, mozdulatlanul szunnyadtak.

Vastagnyakú Mackenzie bizonyos fokig szintén átérezte a jelenet vad nagyszerűségét, amint tekintete végigfutott a prémekkel szegélyezett, elmosódó arcokon. Szeme egy pillanatra megpihent egy csecsemőn, amely éppen anyja meztelen emlőjén táp táplálkozott –, fagypont alatt negyven fok hidegben. Rágondolt saját fajának kényes asszonyaira és kényszeredetten mosolygott. Pedig ő is gyenge asszonytól örökölte azt a királyi örökséget, amely feljogosította arra, hogy urává legyen a földnek és a tengernek, minden világrész embereinek és állatainak. Egyedül öt tucat ellen, a sarkvidéki tél által körülvéve, messze az övéitől, teljes tudatában volt ennek az örökségnek és szeretett volna harcolni, Veszélyekkel szembeszállni –, hódítani vagy meghalni.

Az ének és a tánc megszűnt és nyers ékesszólással a Shaman tartott beszédet. Hatalmas mitológiájuknak minden tekervényein keresztül, alattomosan férkőzött hozzá népe indulataihoz. Erős feladata volt. Mackenziet megbélyegezte, mint a Farkast, a romboló erők megtestesülését. Ők maguk Jelennek, a Hollónak, a tűzszerző Prometheusnak gyermekei, Mackenzie pedig a farkasé, más szóval az ördögé. És hogy ők fegyverszünetet kössenek, ebben az örök harcban, odaadják leányaikat is az ősellenségnek, – az a legcsúnyább árulás és gyalázat volna. A közéjük lopózó Mackenzienek, a Sátán ezen követének eljárását megbélyegezni –, erre nem lehet eléggé éles kifejezést találni, sem pedig valamihez hasonlítani. Mikor beszédjének ezen részéhez ért, hallgatósága köréből helyeslő morgás hallatszott.

– És, testvéreim, Jelch mindenható. Nem ő hozta-e le a tüzet az égből, hogy melegedhessünk? Nem ő húzza-é ki a napot, holdat és csillagokat odvaikból, hogy láthassunk? Nem ő tanított-e meg bennünket arra, hogyan küzdjünk meg az éhség és a hideg szellemeivel? Jelch azonban most haragszik az ő népére s azért fogyott le egy maroknyira, mert ő nem segít rajta. Mert ők is megfeledkeztek róla, rossz dolgokat cselekedtek, rossz utakat jártak, befogadták ellenségeiket sátraikba és leültették őket tüzeik mellé. Sőt a Holló is haragszik fiai gonoszságai miatt, de ha azok összeszedik erejüket és harcra kelnek ő is kijön a sötétségből és segíteni fog rajtuk. Oh, testvérek! A tűzhozó üzenetet hozott a ti Shamanotok számára; halljátok ti is ezt az üzenetet. Vigyék haza a fiatalemberek a leányokat sátraikba, a Farkast pedig ragadják torkon! S akkor termékenyek lesznek az ő asszonyaik és hatalmas néppé sokasodnak. A Holló atyáiknak és atyáik atyáinak szellemei élén elő fog jönni északról s visszaverik a Farkasokat, kik olyan ártalmatlanok lesznek, mint a tavalyi tábortűz –, akkor pedig ismét ők lesznek az ország urai. Ez az üzenete Jelennek és a Hollónak!

A Megváltó jöttének bejelentése vad örömkiáltást csalt ki a törzs férfinépéből s egyszerre talpra ugrottak. Mackenzie még várt. A Róka után kezdtek kiabálni, amíg csak egy fiatalember előre nem lépett, hogy beszélni kíván.

– Tesvéreim! A Shaman igen bölcsen beszélt. A Farkasok elvitték a mi asszonyainkat s férfiaink gyermektelenek. Alig vagyunk már néhányan. A Farkasok elvitték a mi szőrméinket s helyette rossz szellemeket hoztak, amelyek üvegekben laknak s ruhákat, amelyeket nem hódbőrből és hiúzbőrből készítenek, hanem füvekből. S ezek nem tartanak meleget és társaink ismeretlen betegségekben halnak meg. Én, a Róka, nem vettem asszonyt feleségül és vajon miért? Két olyan lány, aki nekem tetszett volna, átment a Farkasok táborába. Most gyűjtögettem a hódok, rókák, bivalyok és medvék bőreit, hogy megnyerjem ThlingTinneh kegyeit és elvehessem Zarinskát, az ő leányát. És most már fel vannak kötve az ő hócipői, hogy a Farkas kutyái előtt törje az utat. Nemcsak a magam nevében beszélek. Amit én tettem, ugyanazt tette a Medve is. Ő is szeretett volna apja lenni Zarinska gyermekeinek és gyűjtögette a bőröket. Sok olyan fiatal férfiú nevében beszélek, akiknek nincs asszonyuk. De a vadászatnál mindig a Farkasoké a jobb falat. A Hollóknak csak a hulladék jut.

– Itt van Gugkla! – kiáltott, kíméletlenül rámutatva egy nyomorék asszonyra. – Olyan görbék az ő lábai, mint a kéregcsónak dongái. Nem tud fát szedni, sem a vadászok után ételt hordani. Miért nem választották őt a Farkasok?

– Igaz! Igaz! – zúgott a törzs.

– Itt van Moyri, akinek szemeit keresztbe fordította a Rossz Szellem. Még a csecsemők is megrémülnek, ha reájuk néz s azt mondják, hogy a Rossz Szellem irányítja az ő útjait. Elvitték-e őt?

Ismét zajos nevetés zúgott fel.

– Vagy itt van Pischet. Sejtelme sincs arról amit mondok. Nem hallotta soha a leányok fecsegését, férje szavát, gyermeke kiáltozását. Fehér hallgatásban él. Jutott eszébe egyetlen Farkasnak, hogy elvigye? Soha! Ők válogatnak: nekünk a hulladék jut.

– Testvérek, ez nem jól van így! A Farkasok soha többé ne lopózzanak be a mi tüzeink mellé. Itt van az idő.

Nagy tűzcsóva, a sarki fény vörös-zöld-sárga kévéje futott át az égbolton, áthidalva a látóhatár két szélét. A szónok hátraszegett fejjel, kitárt karokkal, valóságos extázisba jött.

– Nézzétek! Atyáitok szellemei fölkeltek! Nagy tetteket várnak a mai éjszakán!

Visszalépett s társai által előretuszkolva, egy másik fiatalember jött az előtérbe. Teljes egy fejjel magaslott ki a többi közül és meztelen mellel dacolt a hideggel. A szavak nehezen jöttek a nyelvére, – nem készült szónoklatra. Arca rettentően el volt torzulva, mintha valami hatalmas ütés az egyik felét elferdítette volna. Összeszorított öklével a mellét verte; hangja mintha öblös hordóból jött volna.

– Én vagyok a Medve –, az Ezüstláb fia! Mikor a hangom még olyan volt, mint a leányé, leütöttem a hiúzt, bivalyt és a bölényt; mikor olyan volt, mint a nőstény farkasé, átkeltem a déli hegyeken és a folyókon; mikor olyan lett, mint a férfiaké, szembeszálltam a szürke medvével is.

Ekkor kis szüneteit tartott és jelentőségteljesen simogatta rettentő sebhelyeit.

– Nem vagyok olyan, mint a Róka. Az én nyelvem nehezen mozog, mint a befagyott folyó. Nem tudok nagy beszédet mondani. Kevés szavam van. A Róka azt mondta, hogy nagy tettek várnak reánk ma éjszaka. Helyes! Úgy folyik a szó az ő szájából mint a víz a forrásból, de a tettekben óvatos. Ma éjjel én fogok megküzdeni a Farkassal. Elbánok én vele és Zarinska az én tüzem mellé fog ülni! Ezt akarja mondani a Medve!

Mackenzie mindezek ellenére teljesen nyugodt maradt. Tudva, hogy ilyen szűk helyen puskájának semmi hasznát sem veheti, ledobta kabátját, hogy készen álljon a küzdelemre. A Medve maga tartotta vissza harcias bajtársait, rettenetes öklével ütve a tolakodóbbakat. Amint a mozgolódás kissé csillapodott, Mackenzie Zarinskára tekintett. Gyönyörű képet látott. Zarinska előre hajolva kissé szétvált ajkakkal, táguló orrcimpákkal ült a helyén, mint az ugrásra készülő nőstény tigris. Nagy fekete szemei ijedten, de elszántan nézték fajtestvéreit. Annyira megfeszítette minden idegszálát, hogy a lélegzetvételről is megfeledkezett. Egyik kezét görcsösen szorította a mellére, a másikkal pedig a kutyakorbácsot fogta. Mikor Mackenzie reá nézett, kissé megkönnyebbült. Izmai engedtek, nehéz sóhajtással dőlt hátra, több, mint szerelmes tekintetet vetve párjára.

ThlingTinneh megpróbált szóhoz jutni, de nem engedték saját alattvalói. Mackenzie előre lépett. A Róka csataordításra nyitotta száját, de Mackenzie oly heves rohammal vetette rá magát, hogy megtántorodott s torkából csak valami fojtott nyöszörgő hang tört elő. Kudarca nagy nevetést idézett elő s ez bajtársait kissé lecsillapította.

– Testvérek! A Fehér Ember, akit ti Farkasnak neveztetek el, jó szándékkal jött tiközétek. Soha nem beszélt hazugságokat. Mint barát jött közétek és testvéretek akar lenni. De a ti embereitek elmondták a magukét és a szép szavaknak már nincs helye ezután. Először is azt akarom mondani, hogy a Shaman nem mondott igazat és rossz próféta, mert azt, amit ő mondott, a Tűzhozótól nem hallhatta. Fülei zárva vannak a Holló szavai előtt is s ő a saját fejéből beszél bolondságokat és igyekszik rossz ösvényre vezetni benneteket is. Neki nincs semmi hatalma. Mikor megöltétek és megettétek a kutyákat, mikor gyomrotokat megfeküdte a nyers bőr és bocskortalp, mikor az öreg emberek és öreg asszonyok meghaltak, mikor a gyermekek is meghaltak anyjuk száraz emlőjén, mikor csupa szomorúság volt az országotok és pusztultatok, mint a halak a zuhatagban –, igen, mikor a nagy éhség volt, segítette a Shaman tirajtatok? Hozott-e a Shaman eleséget a ti testeteknek? Ismétlem, hogy a Shamannak semmi ereje nincs! Látjátok? Az arcába köpök!

Bár mindenkit megdöbbentett a szentségtörés, egy hang sem hallatszott. Néhány asszony borzasztóan megijedt, de a férfiak inkább várakozásteljesen néztek rá –, valami csodát vártak. Minden szem a két szereplő felé irányult. A pap tudatában volt kétségbeejtő helyzetének, érezte, hogy ügye veszendőben van és kinyitotta a száját, hogy vádaskodjék, de Mackenzie fenyegető közeledésére, fölemelt ökleinek és szikrázó szemeinek láttára elhallgatott.

– Lesújtott-e reám az égi tűz? Leestek az égről a csillagok és agyonütöttek? Eh! Én végeztem a kutyával! Most beszélek, nektek az én népemről, amely leghatalmasabb minden e világon élő népek között. Először is mi, amint én is, egyedül vadászunk. Azután csapatokban vadászunk és végül mint a bölények, legázoljuk az egész országot. Azok, akiket befogadunk a sátrainkba, élnek, akiket nem, azok meghalnak. Zarinska szép leány, csupa erő és méltó arra, hogy Farkasok anyja legyen. Ha én meghalok, akkor is az lesz, mert mi sokan vagyunk és testvéreim követni fogják az én kutyáim nyomát. Halljátok meg a Farkasok törvényét: „Úgy vegyétek életét egy Farkasnak, hogy tíz élettel fogtok azért megfizetni!" Sok országban megfizették már ezt az árat és még sokan fogják ezután megfizetni.

– Most a Rókához és a Medvéhez szólok. Úgy látom, hogy ők is szemet vetettek a leányzóra. Úgy? Tudjátok meg, hogy én megvásároltam! ThlingTinneh az én puskámra támaszkodik és az ő tüze mellett vannak azok a dolgok, amelyeket érette adtam. De mégis jó akarok lenni ezekhez a fiatal emberekhez. A Rókának, akinek nyelve már száraz a sok beszédtől, öt font jó dohányt fogok adni. Ettől megnedvesedik az ő szája és beszélhet eleget a ti gyűléseiteken. A Medvének pedig, akire büszke vagyok –, két jó takarót fogok adni, a lisztből húsz mérővel és a dohányból kétszer annyit mint a Rókának. Ha pedig velem jön, át a keleti Hegyeken, akkor adok neki még egy puskát is, párját a ThlingTinneh-ének. Ha nem kell? Úgyis jó. A Farkas már kifáradt a beszédben. De még egyszer ismétli a törvényt: Úgy vegyétek életét egy Farkasnak, hogy tíz élettel fogtok azért megfizetni! Mackenzie mosolygott. Mikor előbbi helyére visszalépett, de azért belül csupa aggodalom volt. Az éj még sötét volt. A leány szorosan melléje jött s ő figyelmesen hallgatta, amint a Medvének a kés kezelésében való ügyességéről beszélt.

A döntés a párviadal mellett szólt. Egy pillanat múlva már számos bocskor taposta keményre nagyobb körben a havat a tűz körül. Sok szó esett a Shaman által elszenvedett kudarcról, némelyek úgy vélték, hogy csak visszatartotta erejét, mások viszont emlékeztek hasonló esetekre és igazat adtak a Farkasnak. A Medve a csatatér közepén állott, kezében egy hosszú, meztelen, orosz gyártmányú vadászkés volt. A Róka felhívta a figyelmet Mackenzie revolvereire, mire ez leoldotta övét és átnyújtotta Zarinskának; ugyancsak az ő gondjaira bízta puskáját is. Bánatosan rázta a fejét, hogy nem tud vele bánni –, de hát asszonykézre ritkán bíznak ilyen értékes dolgot.

– Ha aztán veszély fenyegetne hátulról, kiáltsd hangosan, hogy „Uram!" – Nem inkább így: „U-ram!"

Nevetett, mikor ismételte a figyelmeztetést, megcsipkedve az asszony állát és visszalépett a körbe. A Medve nemcsak alakjára és nagyságára nézve volt fölényben, de még kése is hosszabb volt jó két hüvelykkel. Mackenzie, belenézve az előtte álló szemeibe, látta, hogy férfiúval van dolga, de késének csillogását látva, ismét visszanyerte fajától örökölt önbizalmát.

Néhányszor visszaszorult egészen a tűz vagy a mély hó széléig, de a késvívók ügyes taktikájával , ismét visszaküzdötte magát a középre. Egyetlen hang sem emelkedett az ő bátorítására, míg ellenfelét tapsokkal, helyeslésekkel és tetszéskiáltásokkal ösztönözték. De annál szorosabban csukta össze fogait, mikor a kések összecsendültek és erejének tudatában a legnagyobb nyugalommal szúrt vagy védekezett. Kezdetben még sajnálta is ellenfelét, de ez az érzés csakhamar helyt adott életösztönének, mely arra késztette, hogy kíméletlen legyen a harcban. Mintha nyom nélkül múlt volna el a kultúra tízezer éve s ismét barlanglakó volna, aki a nőért vívja küzdelmét.

Kétszer sebezte már meg ellenfelét, míg maga sértetlenül ugrott vissza, de harmadszor, hogy mindketten mentsék az életüket, lefogták egymás fegyveres kezét és birokra mentek. Csak ekkor érezte igazán ellenfele félelmetes erejét. Izmai hatalmas csomókká és kötelekké dagadtak, s ínyei közül kifehérlő fogai harapással fenyegettek. Egyre közelebb érezte azonban magához az orosz vadászkést. Igyekezett kiszabadulni a másik szorításából, de ezzel csak rontott a helyzetén. A bőrruhás nézőközönség egyre szorosabb gyűrűben zárta körül őket, kíváncsian lesve a küzdelem előre látni vélt kimenetelét. Ügyes birkózó fogással, kissé oldalvást csúszva, végül sikerült fejével meglökni ellenfelét. A Medve önkéntelenül hátrahanyatlott egy kissé, elvesztette egyensúlyát. Mackenzie kihasználta a szerzett előnyt s teljes súlyával ránehezedve, lenyomta a mély hóba.

– Oh, én uram! – hangzott fel ebben a pillanatban Zarinska rémült kiáltása.

Egy nyíl húrjának pendülésére Mackenzie azonnal lehajolt a földre s a fölötte elsuhanó szakállas nyílvessző egyenesen a feltápászkodó Medve mellébe hatolt. A Medve szó nélkül keresztülesett meglapult ellenfelén. Mackenzie a másik pillanatban már talpon volt. Látta, hogy a Medve mozdulatlanul fekszik, a Shaman azonban a tűz másik oldalán új nyílvesszőt tesz az íjára.

Mackenzie kése megvillant a levegőben. A Shaman torkából egy pillanat múlva csak a nyele látszott ki. A Shaman megtántorodott és hang nélkül bukott az izzó zsarátnok közé.

A Róka felkapta Thing-Tinneh puskáját, de hiába igyekezett töltényt dugni a csövébe. Mackenzie harsogó kacagására rögtön ki is ejtette kezéből.

– Hát a Róka még nem tanult meg ezzel a játékszerrel játszani? A Róka asszony? Gyere! Hozd ide, majd én megmutatom, hogy kell vele bánni.

A Róka nem tudta mit csináljon.

– No, gyere, ha mondom!

Úgy sompolygott hozzá, mint a megvert kutya.

– Így, aztán így. Látod, már meg is van. – A töltény a helyén volt, a kakas fel volt húzva és Mackenzie a vállához emelte a puskát.

– A Róka azt mondotta, hogy nagy dolgoknak kell történnie ma éjszaka és neki igaza volt. Nagy dolgok történtek, de azok között a legkisebbek voltak a Róka tettei. Szeretné még most is Zarinskát az ő sátrába vinni? Szeretne azon az úton menni, amelyen a Shaman és a Medve már elindultak? Nem? No, jó!

Mackenzie megvetően fordított neki hátat s kihúzta a kést a pap melléből.

– Vagy ezt szeretné valaki a fiatal emberek közül? Ha igen, a Farkas kettesével vagy hármasával megküzd velük, amíg el nem fogynak.. Nem? No jó! Thing-Tinneh, másodszor is neked adom a puskát. Ha esetleg Yukon országa felé járnál, számodra mindig lesz hely és sok ennivaló a Farkas tüze mellett. Az éjszaka már kezd világosodni. Most elmegyek, de vissza fogok térni. És utoljára mondom, ne felejtsétek el a Farkasok törvényét!

Szinte természetfölötti lénynek látszott a szemükben, amint Zarinska mellé lépett. Zarinska elfoglalta helyét a kutyafogat élén, s a kutyák megindultak. Néhány perccel később már el is tűntek a kísértetiesen zúgó erdőben. Mackenzie várt eddig; most húzta fel hócipőit, hogy kövesse őket.

Mackenzie haragosan nézett a Rókára, de csakhamar átérezte a helyzet komikumát.

– Egy fontot adok neked.

– Amint a Farkas jónak látja –, válaszolta szelíden a Róka, elébe tartva tenyerét.

III. FEJEZET

A NEGYVEN MÉRFÖLD EMBEREI

 

Mikor a vastag John Beiden megkockáztatta azt az ártatlannak látszó megjegyzést, hogy „a zajló jég furcsa egy dolog", aligha álmodta, hogy mi lesz ennek a következménye. De még a hosszú Mac Fané sem, aki azt állította, hogy a fenékjég még furcsább –, sőt Bettles sem, aki rögtön ellentmondott neki, kijelentvén, hogy ez utóbbinak a létezése egyszerűen dajkamese.

– És még te mondod ezt nekem –, kiáltotta Mac Fané –, akivel annyi esztendőt töltöttem együtt! Pedig hányszor ettünk mi már egy fazékból!

– De hiszen ha nincs igazad! – makacskodott Bettles. – Nézzed, a víz melegebb, mint a jég...

– Nem sok különbség van köztük; csak próbáld meg, ha beszakad alattad a jég.

– De mégis melegebb, mert nincs megfagyva. Vagy te azt állítod, hogy a víz a fenekén fagy meg?

– Csak a fenékjég, Dávid, csak a fenékjég. Te talán sohasem láttad még, hogy néha a víz sima, mint a tükör, s a fenékjég egyszer csak, mint a felhők a nap elé, felgyülemlik, míg mind a két part között be nem takarja a vizet?

– Ej, dehogynem. De ha megengeded, a jég nem a fenékről bugyborékol fel, hanem a partok felől terjed szét.

Bettles a kályha körül összegyűlt csoporthoz fordult segítségért, de úgy látta, hogy magára marad a küzdelemben.

– Már akár hiszed, akár nem, úgy van, ahogy én mondom. Most múlt egy éve, mikor Sitka Charley és én magam láttuk, még a puskát is elejtettük a kezünkből, emlékezhetsz rá, a Reliance-erőd közelében. Nagyon szép idő volt, a napsugár ragyogóvá tett minden feketeséget. Mondom, nyoma sem volt sehol a jégnek, eveztünk a csónakban, mikor az indián fölemeli az evezőjét és elkiáltja magát: „Hosszú Mac Fané! Nézz csak le a vízbe! Ilyet már hallottam, de soha nem láttam!" – Tudod, hogy Sitka Charley sem ebben az országban látta meg a napvilágot, hát neki is új volt a dolog. Kihajolunk, egyik az egyik oldalon, másik a másikon és néztünk le a csillogó vízbe. Szavamra, olyan volt, mint amit akkor láttam mikor a gyöngyhalászoknál voltam, s láttam, hogy nőnek a korállok a víz alatt, mint egy vízalatti kert. És láttam a fenékjeget, amely éppen úgy tapadt minden sziklára, mint a fehér korall! De a java még csak ezután következett! Éppen belemártjuk az evezőt a vízbe, mikor a víz egyszerre tejszínű lesz és a tetején csillogó kristályok jelennek meg. A fenékjég jött fel a víz tetejére. Jobbra is, balra is, ameddig csak elláttunk, egyre sűrűbben borította be a víz tetejét.

– Ugyan mondjad – szólt Bettles szárazon, –, hát azt hiszed, hogy én elhiszem ezt a mesét? Inkább azt mondanám, hogy a nap fénye kápráztatta el a szemeteket – és a hideg levegő a nyelveteket!

– De hát a saját szemeimmel láttam és Sitka Charley is ott volt, ő majd megmondja, hogy igazat beszélek-e.

– De ami tény, az tény és nem lehet ellene mondani. A természet törvénye ellen van, hogy az a víz fagy meg legelőszőr, amely legtávolabb van a levegőtől.

– De a saját szemeimmel...

– Csak ne izgasd magadat – figyelmeztette Bettles, észrevéve, hogy a hirtelen kelta harag kitörőben van.

– Hát ezek után sem akarsz hinni a szavamnak?

– Ha már ennyire érdekel, hát nem. Inkább a természetnek hiszek és a szememnek.

– Szóval azt mondod, hogy hazudtam? – fenyegetőzött Mac Fané. – Inkább kérdezd meg azt a Siwash feleségedet. Mondja meg ő, hogy nem mondtam-e igazat?

Bettlest erre már elöntötte a méreg. Az ír akaratlanul is nagyon megsértette, mert felesége egy orosz szőrmekereskedőnek volt a félvérű leánya, akit a nulatoi görög missziónál vett nőül –, valami ezer mérföldnyire lent a Yukon mellett s aki ennélfogva sokkal magasabb társadalmi osztályhoz tartozott, mint a közönséges Siwash-ok. Igaz, hogy ezt az árnyalatnyi különbséget csak Észak fiai ismerték.

– Figyelmeztetlek, hogy ilyen beszédet nem tűrök – hangzott erélyes rendreutasítása.

A hosszú Mac Fané a következő pillanatban már földhöz is csapta. A kályha körüli csoport feloszlott és féltucat ember ugrott közéjük.

Battles talpraugrott és a vért törülgette a szájáról. – Ez aztán új dolog, ilyenformán vitatkozni. De ne gondold, hogy szárazon elviszed.

– Már pedig soha életemben nem fogom tűrni, hogy halandó ember hazugnak mondjon – volt az udvarias válasz. – Mikor lesz szerencsém folytatni a vitát? A vízlyuk környéke felelne meg legjobban.

– Igazad van. Egy óra múlva ott lehetsz és nem kell sokat várnod az érkezésemre.

Mindketten megfordultak és kimentek a postaállomás épületéből, nem törődve társaik szemrehányásaival. Csekélység lett volna az egész dolog, de ezek között az emberek között, akiket a heves vérmérséklet és elvadult indulatok fűtöttek, nagy dolog lett belőle. A hosszú sarki tél által szobába zárt emberek, akik agyoneszik magukat unalmukban, olyan érzékenyek voltak, mint a méhek ősszel, mikor sejtjeik tele vannak mézzel.

Az országban ekkor még nem voltak törvények. A lovas csendőrség akkor még a jövő zenéje volt.

Minden ember maga ítélte meg a rajta esett sérelmet és maga szabta ki érte a büntetést. Közös akció ritkán vált szükségessé s az ország zivataros történetének folyamán ritkán sértették meg a nyolcadik parancsolatot.

A vastag Jim Beiden párbajt javasolt. Vastagnyakú Mackenzie volt a bizottság elnöke s Roubeau atyáért hirtelenében küldöncöt szalajtottak, hátha az ő jó szolgálataira is szükség lesz. Képtelen helyzetbe kerültek s ezt ők is nagyon jól tudták. Az erő jogán beavatkozhattak és megakadályozhatták volna a párbajt, de az ilyen akció, bár nagyon szerették volna, elveik ellen lett volna. Kezdetleges, ősemberi etikájuk szerint ütést csak ütéssel lehet jóvátenni, de másrészt nem szívesen látták, hogy két olyan jó barát, mint Bettles és Mac Fané halálos mérkőzésre keljenek egymással. Azt az embert, aki a kihívás után nem állna ki párviadalra, gyávának tartották volna, de most, hogy tettekre került sor, valahogy úgy érezték, hogy még sincsen rendben a dolog.

A vitatkozást egyszerre bocskorok csoszogása, hangos kiabálás és egy pisztolylövés szakította félbe. Kinyílt az ajtó s egyik kezében füstölgő Colt-pisztolyt tartva, Malemute Kid lépett be, szemében öröm kifejezésével.

– Megvan –, kivette az üres töltényt és hozzátette: – A te kutyád, Vastagnyakú.

– A sárgafogú? – kérdezte Mackenzie.

– Nem: az a kajlafülű.

– Mi az ördög! No nem baj.

– Jöjj ki és nézd meg.

– No mindegy, rendben van. Elhiszem, hogy megkapta a magáét. A Sárgafogú hazajött ma reggel és kiharapott belőle egy darabot, de még belőlem is majdnem özvegyet csinált. Rárohant Zarinskára, de az a szájába dugta a kötényét s egy kevés ruha, egy hóba vetett bukfenc árán megszabadult. Azután ismét visszarohant az erdőbe. Remélem, hogy nem jön vissza többé. Neked is volt veszteséged?

– Egy, a legjobb a fogatban, Shookum. Ma reggel még elindult, de nem jutott messzire. Megrohanta Sitka Charley szánját, de elbántak vele és széttépték az úton. Azok közül is elszabadult kettő és most szerteszét csatangolnak. A kutyaállományunk rosszul fog kinézni tavasszal, ha nem csinálunk valamit.

– De az emberállományunk is.

– Hogy-hogy? Mi a baj?

– Hát Bettles és a Hosszú Mac Fané között támadt valami nézeteltérés. Nem sokára ott lesznek a vízlyuk mellett, hogy elintézzék.

Elmondták neki tövéről-hegyire az egész dolgot s Malemute Kid, aki engedelmességhez volt szokva emberei részéről, kezébe vette az ügy lebonyolítását. Elmondotta gyorsan kieszelt tervét s megígérték, hogy annak végrehajtásában segítségére lesznek.

– Hát, amint látjátok – mondotta – nem akadályozhatjuk meg őket abban, hogy párbajt vívjanak, de azt hiszem, mégsem fognak párbajozni, ha megismerik ezt a szép tervet. Az élet játék, és az emberek a játékosok. Ha egy lehetőségük van ezer ellen, akkor már játszanak. Elvesszük ezt a lehetőségüket is és akkor nem fognak játszani.

Az élelmiszerállomás vezetőjéhez fordult:

– Boltos, adj nekem három öl jó félhüvelykes manillakötelet.

– Olyan példát fogunk nekik mutatni, hogy megemlékeznek róla a Negyven Mérföld emberei a világ végéig – folytatta. Ezzel karjára vetette a kötelet és társai élén kilépett a szabadba. Éppen akkor mentek arra az eset hősei.

– Hogy meri ő a feleségemet sértegetni? – dühöngött Bettles, mikor társai igyekeztek őt lecsillapítani. – Én nem kerestem –, mondotta határozottan. – Én nem kerestem –, ismételte, fel s alá járkálva, várva a hosszú Mac Fané érkezését.

És Hosszú Mac Fané –, az arca vörös volt, a nyelve pedig fürge, mikor az Egyház ellen lázadozott. – Hát, atyám – kiabált – én már könnyű szívvel fordulok inkább fel, mintsem azt mondja valaki, hogy Hosszú Mac Fané száján hazugság jött ki. Áldásra pedig nincs szükségem. Nehéz időket éltem át, de mindig helyén volt a szívem.

– Hát ha már szíved van, Hosszú – próbálta rábeszélni Roubeau atya –, akkor nem volna szabad csupa büszkeségből megölni embertársadat.

– Ugyan, ti franciák! – szólt Hosszú Mac Fané, megfordulva, hogy ott hagyja. – Ha nem lesz szerencsém, fogsz azért egy misét mondani érettem? – szólt vissza.

A pap csak mosolygott és lement a folyó jegére. A vízlyukhoz kitaposott út vezetett, elég széles egy tizenhat hüvelykes szán számára. Attól jobbra is, balra is mély hó feküdt. Az emberek szótlanul mentek egymás után, libasorban; a közöttük haladó fekete ruhás pap valóságos gyászmenet színét kölcsönözte a felvonulásnak.

Mikor elérték a víz-lyukat úgy látszott, hogy Bettles útközben nagyon meggondolta a dolgot, mert kijelentette, hogy „ő nem kereste ezt a dolgot". A Hosszú Mac Fané azonban zord hallgatásba burkolózott. A méltatlankodás annyira erőt vett rajta, hogy szóhoz sem tudott jutni.

Lelkük mélyén mindketten csodálkoztak bajtársaikon. Valahogy azt várták, hogy több határozottsággal fognak tiltakozni a párbaj ellen s ez a csendes belenyugvás kissé sértette is őket. Sehogy sem tartották illőnek, hogy ennyi ember vonul ki velük, mint valami parádéra, de egyetlen tiltakozó szó nélkül nézik végig, hogy lövik le egymást. Szinte kicsinylésnek tartották személyükre nézve. A fejlemények pedig kezdték idegesíteni őket.

– Háttal egymásnak, Dávid. Ötven lépésnyire álltak egymástól, vagy még egyszer annyira?

– Ötvenre –, volt egyszerre a két ember lakonikus válasza.

Az ír ember gyors tekintete azonban megakadt az új manilakötelen, amelyet Malemute Kid, bár egyáltalán nem tüntetően, néha meglóbált a karján.

Gyanakodva megkérdezte:

– Hát ez a kötél mire való?

– Csak siessetek – mondotta Malemute Kid, órájára nézve. – Egy kenyerem van bevetve a kemencében és nem szeretném, ha megégne. Aztán meg a lábam is fázik.

A többi ember is különböző szemmellátható módon adta tanújelét türelmetlenségének.

– De mire való a kötél Kid? Tiszta új kötél. Csak nem olyan nehéz a kenyered, hogy ezzel akarod kihúzni?

Közben Bettles is feléjük fordult. Roubeau atya lassankint megértve a humoros helyzetet, mosolygását kezével takarta el.

– Nem, Hosszú; ez a kötél egy embernek van szánva. – Malemute Kid néha nagyon barátságosan tudott beszélni.

– Miféle embernek? – Bettles lassankint kezdett kíváncsi lenni.

– A másik embernek.

– És ki volna az egyik ember?

– Hallgassatok ide, Hosszú, meg te is, Bettles. Megbeszéltük ezt a ti kis dolgotokat és erre az eredményre jutottunk. Ahhoz nincs jogunk, hogy megakadályozzuk a viaskodásotokat...

– Igazad van, öregem!

– És nem is akarjuk. De annyit megtehetünk és meg is fogunk tenni, hogy emlékezetessé tegyük ezt a párbajt a Negyven Mérföld történetében, s hogy minden fehér ember tanuljon belőle, aki a Yukon mellé kerül. Azt az embert, aki életben marad, felkötjük az első fára. No most kezdhetitek!

Hosszú Mac Fané kétkedve mosolygott, majd felderült az arca. – Lépd le az ötven lépést, Dávid. A tüzelést addig nem szüntetjük be, amíg egy ember el nem esik. A ti szívetek nem engedi meg, hogy cselekedjünk, ez az amerikai blöff pedig...

Arcát elfintorította és megindult, de Malemute Kid visszatartotta.

– Hosszú! Régóta ismersz már engem?

– Bizony elég jó ideje.

– És te, Bettles?

– Öt éve lesz a júniusi nagy vízkor.

Mindkét ember a fejét rázta.

– Hát akkor mit gondoltok az én ígéretemről?

– Annyit ér, mint az arany –, felelte Bettles.

– Bizony, hozzásegít téged a mennyek országához –, toldotta meg a Hosszú.

– Hát hallgassatok! Én, Malemute Kid, a szavamat adom –, és ti tudjátok, mit jelent ez –, hogy az, aki nem esik el a párbajban, tíz perccel utána ezen a kötélen fog lógni! – Ezzel visszalépett mint Pilátus tette, mikor kezeit mosta.

Negyven Mérföld emberei elhallgattak. Mind a két ember reménykedett a véletlen szerencsében eddig –, hátha ő kerül ki sértetlenül; de most ennek a reménységnek is vége volt. Malemute Kid arcát nézték, de az mozdulatlan volt, mint egy szfinksz. A percek lassan teltek s ők érezték, hogy tulajdonképpen mondaniuk kellene valamit. Majd egy farkaskutya üvöltése törte meg a csendet a Nagyven Mérföld irányában.

– Hogy engem felakasszatok! – szólalt meg Bettles, felhajtva kabátja gallérját és tanácstalanul nézegetve körül.

– No hát, veszett egy dolgot eszeltél ki, Kid! Kiáltotta Hosszú Mac Fané.

– Az ember mindenképpen csak rajtaveszthet. Ilyet az ördög maga sem csinált volna. Akasszatok fel, ha én párbajozok!

Hatalmas nevetés harsant fel, letörölgették a szemöldökükre rakódott zúzmarát és megindultak vissza a postaépület felé. Az előbbi kutyaüvöltést most már a közelükben hallották, sőt új hang is vegyült a lármába. Egy asszony kiabált feléjük. Majd ezt kiáltotta valaki: Itt jön már! Egy féltucat kutyától kergetett indián fiú rohant közéjük. A sarkában vágtatott a felborzolt szőrű, vérben forgó szemű Sárgafogú. Mindenki elszaladt, csak az amerikai maradt a helyén. Az indián fiú megbotlott és elesett. Bettles megállott, megfogta a Fiú gallérját és vele együtt egy farakás felé igyekezett, amelyen már néhány menekülő társa állott. Az elkeseredett vadállat, mely egyik társát kergette, most leverte Bettlest a lábáról és tovább rohant az útra. Malemute Kid kapásból rálőtt a Sárgafogúra. A megvadult kutya magasra ugrott a levegőbe, a hátára esett, majd felállva, egyetlen ugrással csaknem Bettlesnél termett.

De utolsó ugrása már nem sikerült. A Hosszú Mac Fané leugrott a farakásról és a levegőben kapta el a kutya torkát. Felbuktak, de a Hosszú erősen tartotta oly távolságban, hogy nem tudott harapni. Bettles, hidegen várva a kedvező alkalomra, végül egy revolverlövéssel eldöntötte a küzdelmet.

Ez este, míg Hosszú Mac Fané Roubeau atya kunyhójában könyörgött az egyház bűnbocsánatáért, Malemute Kid a többiekkel beszélgetett.

– És ha párbajoztak volna – kérdezte Mackenzie –, igazán megtetted volna?

– Hát szegtem én már meg az ígéretemet?

– Nem; de nem is erről van szó. Felelj a kérdésemre: megtetted volna?

Malemute Kid fölkelt. – Vastagnyakú, azóta már én magam is kérdeztem ezt magamtól és...

– No és?

– No és én magam sem tudtam rá válaszolni.

IV. FEJEZET

MESSZE FÖLDÖN

 

Ha az ember egy távoli országba utazik meg kell tanulnia, hogy elfelejtsen némely dolgokat, amelyeket megtanult és el kell sajátítania olyan szokásokat, amelyek az illető országban otthonosak s amelyek néha teljes ellentétei a megszokott dolgoknak. Azoknak, akik könnyen tudnak alkalmazkodni, az ilyen változások újdonsága még bizonyos örömet okoz, de azok, akikben megcsontosodtak a hazájukban beléjük nevelt erkölcsök, a megváltozott viszonyok között nagyon rosszul érzik magukat, s testileg és lelkileg egyaránt sokat szenvednek az új helyzet következtében. Az, aki nem tudja beleélni magát az új ország viszonyaiba, legjobban teszi, ha azonnal visszatér hazájába, mert ha sokáig halogatja, egészen biztos, hogy belehal.

Az az ember, aki hátat fordít a magasabb, régibb kultúrának és a fiatal Észak felé fordul, csakhamar rájön, hogy csak akkor ér el sikert, ha minél kevesebb anyagi javakkal terheli meg magát. Ha értelmes ember, rögtön látnia kell, hogy a fizikai javak itt igen csekély jelentőséggel bírnak. De a pompás ebédeknek a szűkös koszttal, a kemény bőrcipőnek a puha bocskorral és a tollpárnának a kőpárnával való felcserélése tényleg nem is olyan nagy dolog. A szemlélődő értelem csakhamar más dolgok felcserélésére vezet. A mindennapi élet udvariasságait önzetlenséggel, kitartással és türelemmel kell helyettesíteni, így és csakis így lehet elnyerni a legnagyobb értéket – az igaz barátságot. Azt, hogy „köszönöm", soha sem kell kimondani, csak érezni és alkalomadtán tettekben kifejezésre juttatni. Röviden: a szavakat tettekkel, az érzelmeket igyekezettel kel helyettesíteni.

Mikor az egész világ tele volt a sarkvidéki aranyról szóló mesékkel és az emberek lelkét magával ragadta az északi aranyleletek híre, Weatherbee Carter is odahagyta a nyugodalmas tisztviselői állását, megtakarított pénzének felét átadta feleségének a másik felével pedig megfelelően felszerelte magát. Pedig az ő jelleméből hiányzott minden kalandvágy; az egészet a pénz utáni vágy tette: egyszerűen megunta a mindennapi igavonást és megfelelő anyagi eredmény reményében nagy kockázatot vállalt. Mint sok más bolond, ő sem azon az úton ment, amelyet Észak lakói néhány év óta általában használtak, hanem a tavasz elején Edmontonba utazott és szerencsétlenségére, ott csatlakozott egy hasonló járatban levő társasághoz.

Ebben a társaságban, útitervét kivéve, semmi szokatlan nem volt. Még a végcélja is az volt, ami a többieké: Klondike. De az útirány, amellyel ezt a célt el akarta érni, megfagyasztotta a vért a legöregebb bennszülöttek ereiben, pedig azok hozzá voltak szokva az északnyugati vidékek viszontagságaihoz. Még Baptiste Jakab, egy chippewai asszonynak és egy eltévelyedett „voyageur"-nak a fia, ki a hatvanhatodik szélességi fok alatt egy szarvasbőrsátorban pillantotta meg a napvilágot, az is elhűlt annak hallatára. Bár megfizették a szolgálatait és vállalkozott arra, hogy akár az örök jég vidékére elkíséri őket, mégis kétkedve csóválta a fejét, amikor véleményét kérdezték.

Cuthfert Percy szerencsecsillaga is éppen lenyugvóban lehetett, mert ő is ehhez a merész társághoz csatlakozott. Pedig egészen rendes ember volt, olyan nagy bankhitellel, mint műveltséggel, amiben pedig nem szenvedett fogyatkozást. Semmi különös oka nem volt, hogy ilyen vállakózásba fogjon –, a világon igazán semmi oka, hacsak az nem, hogy a szentimentalizmus a túlságig ki volt nála fejlődve. Ő ezt összetévesztette a kalandvággyal és a változatos élet szeretetével. Másokkal is megtörtént már ez s azok is éppen olyan végzetesen csalódtak mint ő.

A tavasz első ébredése társaságunkat már úton találta; az Elk-folyó jégzajlását követték. Hatalmas folyó volt ez: a felszerelésük kitűnő és egy csomó kéteshírű, félművelt, „voyageur" volt a kíséretükben, feleségeikkel és gyermekeikkel. Teltek a napok; sok bajuk volt a csónakokkal és a canoekkal, nemkülönben a szúnyogokkal és sok más nehézség leküzdésével. Az ilyen fáradalmak megmutatják az ember meztelen valóját s mielőtt maguk mögött hagyták volna az Athabasca-tavat, a társaság minden egyes tagja a maga nyers természetében mutatkozott meg.

A társaság két lustája és krónikus nyavalyása, Weatherbee Carter és Cuthfert Percy volt. A többiek összevéve sem siránkoztak és panaszkodtak annyit, mint ezek ketten. Soha egyikőjük sem vállalkozott a társaság tagjait terhelő ezerféle apró kellemetlen feladat egyikének elvégzésére sem. Ha egy veder vizet kellett hozni, egy kevés fát vágni, tálakat mosogatni vagy törölgetni, valamely elkallódott tárgyat megkeresni – ez a két túlfinomult, túlcivilizált ember vagy lábficamodásról, vagy más fájdalomról panaszkodott. Este elsőnek feküdtek le aludni anélkül, hogy a reájuk bízott dolgokat elvégezték volna, reggel pedig utolsónak keltek fel, közvetlenül a reggeli és az indulás előtt. Az étkezésekhez elsőnek ültek le anélkül, hogy a főzésben egyszer is segítettek volna; ha evezniük kellett volna, csak éppen mutatóul mártogatták vízbe evezőiket. Azt hitték, senki sem veszi észre, pedig útitársaik már régen nehezteltek rájuk, lassanként pedig gyűlölni kezdték őket, sőt Baptiste Jakab hangosan is kifejezést adott elégedetlenségének és reggeltől estig szidta őket. De hát Baptiste Jakab nem volt gentleman.

A Nagy Rabszolgatónál Hudson Bay-beli kutyákat vásároltak s csónakjaik a peremükig süllyedtek az újonnan felrakott szárított hal és pemmikán súlya alatt. A csónakok gyorsan haladtak lefelé a Mackenzie ragadó árján s lejutottak a Nagy Kopár Földre. A Nagy Medve-tónál elérte őket az ismeretlen földek átka: „voyageur"-jeik szökdösni kezdtek. Baptiste Jakab a végén egyedül maradt velük. Nem arra tett-e esküt, hogy elmegy velük akár az örök jég országába is?

Most már egyre a megbízhatatlan, nagyobbrészt hallomás után szerkesztett térképet nézegették. Tudták, hogy jó lesz kissé sietni, mert a nap már túl volt a nyári napfordulón és közelgett ismét a sarki tél. Végighaladva az öböl partján, amelyben a Mackenzie a tengerbe ömlik, behatoltak a Kis-Evező folyó torkolatába. Ezzel kezdetét vette a folyón a felfelé való küzdelmes út s a két hasznavehetetlen még rosszabbul érezte magát, mint eddig. Vontatni és evezni, kormányozni és csáklyázni – azután a sok zuhatag, vízesés – ez a sok szenvedés utálatot ébresztett az egyikben a nagy tettek iránt, a másik előtt pedig örökre megbélyegzett minden romantikus dolgot. Egyik nap már valósággal fellázadtak, mert Baptiste Jakab ismét reggeltől estig szidta őket. A félvér azonban jól ellátta mindkettőnek a baját s azon véresen, fájó tagokkal, ismét munkába fogta őket. Most történt meg először, hogy komolyan emberszámba vették őket.

Elhagyva a vízi utat, a nyár hátralévő részét a Mackenzie vízválasztója közelében töltötték el. Innen nem messze folyt a Yukon folyóba siető kis Sündisznó-folyó, amelyeken legkönnyebben elérhették volna a sarki vidéket. De már nagyon előrehaladott volt az idő s a jégzajlás miatt partra kellett vinni mindenüket. A folyó még ezen éjjel be is fagyott.

– Pedig már nem lehetünk messzebb négyszáz mérföldnél a Yukontól – jegyezte meg Stoper, hüvelykujja körmével mérve le a távolságot a térkép skáláján. A tanácskozás, amelyen a két hasznavehetetlen is részt vett, megkezdődött.

– A Hudson Bay-i postaállomást régen elhagytuk; nem lehet visszafordulni – mondotta Baptiste Jakab.

– Nem lehet – mondotta a társaság egy másik tagja. – Ha előre megyünk, találunk fehéreket?

– Keveset – mondotta Stoper –, de alig ötszáz mérföldnyire a Yukon mellett felfelé fekszik Dawson. Innen alig több kerek ezer mérföldnél.

Weatherbee és Cuthfert egyszerre jajdultak fel.

– Mennyi ideig tarthat ez, Baptiste?

A félvérű egy pillanatig gondolkozott.

– Ha dolgozunk, mint az ördögök, egy ember sem vonja ki magát a munkából, akkor tíz-húsznegyven-ötven nap. Hogy a csecsemőkkel mi lesz – értve ezalatt a két hasznavehetetlent – azt nem lehet tudni.

A hócipők és bocskorok javítása félbemaradt. Valaki a társaság egyik távollévő tagja után kiabált, aki előjött és leült közéjük. A régi kunyhó, amelyből kijött, egyike annak a sok rejtelmes dolognak, amelyekben észak földje olyan gazdag. Hogy ki és mikor építhette, azt senki sem tudta. A szabadban levő két sír, amelyeken magas kőrakás tornyosult, bizonyára magában rejtette ennek titkát. De kinek a keze emelte a kőrakásokat?

Baptiste Jakab befejezte a szerszámok javítását és az egyik kutyát lenyomta a hóba, hogy felszerelje. A szakács, aki tiltakozott minden halogatás ellen, egy marék szalonnát dobott a levesesfazékba. Stoper is talpraállott. Alakja óriási ellentétet mutatott a két hasznavehetetlen robosztus alakja mellett. Valami dél-amerikai lázfészekből menekült ide, s bár sárga és sovány volt, jól bírta magát és vállalkozott minden további fáradtságra. Súllya beleszámítva a hatalmas vadászzsákot is – alig lehetett több kilencven fontnál és szürkülő haja mutatta, hogy túl van az élet tavaszán. Akár Weatherbee, akár Cuthfert, ruganyos, fiatal izmai tízszer annyi megerőltetést kibírtak volna, pedig Stoper mindkettőjüket könnyen leverte volna egyetlen napi gyaloglásban.

– Mindenki amellett van, hogy azonnal induljunk a kutyákkal, amint a jég erősebb lesz?

– Igen –, kiáltotta egyszerre nyolc hang, valamennyien készek arra, hogy sokszáz mérföldnyi gyötrelmes utat megtegyenek.

– Ki van ellene?

– Senki. – Előszörre még a két hasznavehetetlen is minden személyi kikötés nélkül egyetértett a többiekkel.

– De hát, hogy akarja ezt megcsinálni? – kérdezte Weatherbee megbánva elsietett nyilatkozatát.

– A többség döntött! A többség döntött! – kiáltotta a társaság többi tagja.

– Lehetséges, hogy az utunk szerencsétlenül fog végződni, ha nem jönnek velünk – felelt udvariasan Stoper –, de azt hiszem, hogy ha igazán becsületesen dolgozunk, megleszünk önök nélkül is. Mit gondoltok fiúk?

Zajos tetszésnyilvánítás volt rá a válasz.

– De én csak azt akartam kérdezni – mondotta Cuthfert –, hogy mit is kezdenének egy ilyen magafajta emberrel?

– Hát nem akarnak velünk jönni?

– Ne-em.

– Hát akkor tegyenek úgy, amint maguknak tetszik. Nekünk egy szavunk sincs tovább a dologhoz.

– Legyenszives, beszélje meg a dolgot azzal a nehézkezű barátjával – mondotta neki egy szűkszavú dakotai, Weatherbee figyelmét Cuthfertre irányítva. – Biztosan meg fogja kérdezni, hogy mi lesz, ha majd főzni kell, vagy fát szedni az erdőben.

– Hát akkor, azt hiszem, rendben vagyunk –, fejezte be Stoper. – Holnap elindulunk és ha öt mérföldnyire innen tábort ütünk, mindent rendbehozunk és megláthatjuk, nem felejtettünk-e el valamit.

A szánok már csikorogtak vastalpaikon s a kutyák megnyúlt testtel húzták hámjaikat, amelyekben születtek és meg fognak halni. Baptiste Stoper mellett megállott, hogy még egy pillantást vessen a kunyhóra, melynek kéményéből melankolikusan kanyargott a füst az ég felé. A két hasznavehetetlen az ajtóból nézte őket. Stoper Baptiste vállára tette a kezét.

– Baptiste Jakab, hallottál már a kilkenny-i macskákról?

A félvérű a fejét rázta.

– Nohát, barátom, a kilkenny-i macskák addig viaskodtak, míg sem a szőrük, sem a bőrük, de még a körmük sem maradt meg. Érted? Egész addig, míg egyikből sem maradt semmi, csak a farkuk. No látod! Ez a két ember sem szeret dolgozni. Nem csinálnak semmit. Mi ezt tudjuk. Most egész télen teljesen magukra maradnak itt ebben a kunyhóban. Nem ők lesznek azok a kilkenny-i macskák?

Baptiste Jakab a francia ember vállat vont, az indián pedig hallgatott. De az a vállvonás is ékesen beszélt és többet mondott, minden jövendölésnél.

Eleinte minden jól ment a kis kunyhóban. Bajtársaik szemrehányása eléggé tudtukra adta, hogy helyzetükért őket magukat terheli a felelősség, de meg azután két egészséges, erős ember számára igazán nem sok a dolog. A fenyegető korbácsnak a kíméletlen félvérnek az eltávozása valósággal öröm volt a számukra kezdetben, egymást túllicitálva dolgoztak, olyan dolgokat végeztek el minden kényszer nélkül, amelyek láttára társaik, akik már távol tőlük gyötörték testüket és lelkűket a hosszú úton, tágra nyitották volna a szemeiket.

Semmi gondjuk nem volt. Az erdő, amely három oldalról vette körül őket, kimeríthetetlen faraktár volt. Ajtajuktól néhány lépésnyire aludta téli álmát a Sündisznó-folyó s a jégbevágott lyuk kimeríthetetlen mennyiségben szolgáltatta a vizet, mely kristálytiszta és csodásán hideg volt. De csakhamar rájöttek, hogy nem minden fenékig tejfel. A lyuk egyre befagyott s ilyenkor nehéz órákat töltöttek el a jégvágással. A kunyhó ismeretlen építői úgy építkeztek, hogy a ház háta mögötti kis kamra állott. Ebben halmozták fel a kis társaság élelmiszerkészletét. Ebből pedig annyi volt, minden takarékoskodás nélkül háromszor annyi embernek elég lett volna. Legtöbb azonban olyan volt, amely az ember testi erejének fenntartására szolgál, nem pedig az íny csiklandozására – ez a két ember pedig igazán gyermek volt. Igaz, hogy volt bőven cukor, annyi, hogy elég lett volna kettőjüknek, de amikor rájöttek arra, hogy milyen jó a meleg vízben bőséges mennyiségben feloldott cukor, attól kezdve valósággal fürödtek a kitűnő, fehér szirupban. Ugyanígy voltak a kávéval, teával és főképpen a szárított gyümölcsfélékkel, amelyek szintén elképzelhetetlen mennyiségben mentek le a torkukon. Első szóváltásuk is a cukor kérdés miatt következett be. Az pedig már igazán veszedelmes dolog, ha két ember, akik teljesen egymás társaságára vannak utalva, veszekedni kezd.

Weatherbee szeretett lármásán politizálni, míg Cuthfert, aki szívesebben foglalkozott szelvények levágásával, nem bánta, akárhogyan döcög a köztársaság szekere –, vagy figyelemre sem méltatta barátja fejtegetéseit, vagy pedig epigrammák készítésével foglalkozott. Weatherbee azonban mindenáron szerette volna őt bevonni az eszmecserébe, ugyannyira, hogy Cuthfert végül is megsokallta erőszakoskodását. Weatherbee pedig hozzá volt szokva, hogy ékesszólásával magával ragadja hallgatóságát s különösen idegessé tette, hogy most még hallgatóságot sem tud fogni magának. Személyes sértésnek vette a dolgot s komolyan neheztelni kezdett bajtársára.

Végül már a létfenntartáson kívül nem volt más közös érdekük –, egyetlen más ponton sem érintkeztek egymással többé. Weatherbee tisztviselő volt egész életében és máshoz nem is értett; Cuthfert pedig művész volt, aki olajfestéssel foglalkozott és írt is egy keveset. Az egyik egy alsóbb osztálybeli ember volt, aki gentlemannek képzelte magát, a másik pedig gentleman volt, aki tudta is magáról, hogy az. Ennél megjegyezzük, hogy valaki lehet gentleman anélkül is, hogy a bajtársiasságról a legelemibb fogalmai lennének. Amennyire hétköznapi lélek volt az egyik, annyira esztétikus lélek volt a másik. A tisztviselőt lenézte, közönséges, kultúrálatlan embernek tartotta, akinek helye, mint a disznónak, a sárban, a piszokban van –, amit meg is mondott neki s amire azt kapta válaszul, hogy ő pedig anyámasszony katonája.

Weatherbee minden nótát ismert s órák hosszat dalolt olyanokat, mint „a bostoni betörő" –, vagy „a fess kabinos fiú" –, míg Cuthfert kimondhatatlan kínokat szenvedett s nem tudván tovább kiállni, kiment a hideg levegőre. De nem volt előle menekülés. A rettenetes hideget nem lehetett sokáig kibírni, s csakhamar vissza kellett térnie a kunyhóba, amelyben az asztalon, székeken és ágyakon kívül alig volt kettőjüknek hely. Az egyik jelenlétét a másik már személyes sérelemnek fogta fel s komor hallgatásba merültek, amely a napok múltával egyre hosszabb és ellenségesebb lett. Néha-néha egyikük szemének villanására vagy szavaira enyhült a helyzet, bár hallgatásuk ideje alatt szinte tudomást sem szereztek egymás jelenlétéről. Szinte csodálkoztak azon, hogy Istennek miként jutott eszébe, a másikat e világra teremteni. Kevés dolguk lévén, az idő elviselhetetlen teherré lett számukra. Ettől természetesen még ingerlékenyebbek lettek. Valóságos letargiába estek, amelyből nem volt menekülés s amely tűrhetetlenné tette számukra a puszta létezést is. Egyik reggel, mikor Weatherbee feladata volt a főzés, a közös reggeli elkészítése, ez kikászálódott takarójából s bajtársa nagy megbotránkozására, először meggyújtotta a lámpát, azután pedig a tüzet. A katlan befagyott s így nem volt a kunyhóban mosdóvíz. De ő ezzel nem sokat törődött. Várva, hogy az felolvadjon, mosdatlan kézzel vágta a szalonnát és fogott bele a kenyérsütés felelősségteljes munkájába. Cuthfert fojtott dühvel figyelte mindezt félig lehunyt szempillái alól. Következménye aztán hatalmas jelenet volt, amelynek során elkeseredetten szidták egymást s megállapodtak abban, hogy ezentúl mindenki magának fog főzni. Egy héttel később már Cuthfert is elhagyta a reggeli mosdást, de azért nem csökkent étvággyal fogyasztotta a saját maga által főzött ebédet. Weatherbee ekkor kinevette. Ezzel aztán a mosdás nevetséges szokása teljesen le is került napirendjükről.

Mikor a cukorsüvegek és más nyalánkságok szembetűnően fogyni kezdtek, attól kezdtek tartani, hogy egyik megrövidíti a másikat, s hogy ez be ne következzék, mindegyik annyit zabált, amennyit csak bírt. Az élelmiszerkészlet megsínylette ezt a vetélkedést, de a szereplők nem kevésbé. Friss főzelékek és minden mozgás hiányában a vérük megsűrűsödött és valami utálatos vörös kiütés lepte el a testüket. De ők ügyet sem vetettek erre a vészjelre. Majd izmaik és ízületeik kezdtek dagadni, húsuk megfeketedett, szájuk, foghúsuk és ajkaik pedig krémszínűre változtak. Ahelyett, hogy a közös nyomorúság közelebb hozta volna őket egymáshoz, mindegyik undorral nézte a másikon a skorbut terjedő tüneteit.

Minden érzésüket elvesztették a külső megjelenés tekintetében, sőt lassankint az elemi illem követelményei iránt is. A kunyhó olyan lett, mint a disznóól s ágyukat többé sem be nem vetették, sem friss fenyőleveleket nem hoztak beléje. Takarójuk lassankint nem volt elég meleg, mert a hideg tűrhetetlen lett s tűzhelyükre nagyon sok fa kellett volna. Hajuk és szakálluk megnőtt és kócos volt, ruháiktól pedig elszörnyedt volna a legedzettebb rongyszedő is. De mindezzel nem törődtek; betegek voltak és senki sem látta őket, azonkívül minden mozdulatuk rettenetes fájdalommal járt.

Ehhez járult egy újabb gond: az Észak félelme. Ez a félelem ikertestvére a nagy hidegnek és a nagy csendnek s a decemberi sötétben születik meg amikor a nap jó időre lesüllyed a déli láthatár alá. Alaptermészetükhöz képest más-más hatással volt reájuk. Weatherbee elkezdett könyörögni a magasabb hatalmakhoz s mindent megtett, hogy ismét felélessze magában a régóta elfelejtett hitet.

Álmában ismeretlen szellemek keresték fel s fonták fagyos tagjaikat teste köré s amikor a bekövetkező vég jövendölését súgták a fülébe, a kunyhó visszhangzott a rettenetes, ijedt ordításától. Cuthfert ezt nem tudta mire vélni – mert nem beszéltek egymással – s mikor ilyenkor felébredt, mindig a revolvere után kapott. Felült, idegesen reszketve ágyában és fegyverét az álomban öntudatlanul fekvő társára szegezte. Cuthfert azt hitte, hogy bajtársa megőrült, s lassankint kezdte félteni tőle az életét.

Az ő betegsége kevésbé öltött határozott formát. A kunyhó titokzatos építője, aki azt gerendát gerendára rakva megalkotta, egy szélkakast is erősített a tetőgerinc végére. Cuthfert megjegyezte, hogy az mindig dél felé mutatott s egyik napon, valami leküzdhetetlen vágytól hajtva, elfordította kelet felé. Aggódó figyelemmel leste, de a legkisebb szellő sem jött, amely ebből az irányból félrefordította volna. Egy idő múlva északnak fordította s egyben megesküdött, hogy addig hozzá sem nyúl, ameddig a szél el nem fordítja. A levegő azonban ijesztően csendes volt, s ő akárhányszor még éjfélkor is felkelt, hogy megnézze nem fordult-e el a szélkakas –, tíz foknyi eltérésnek is rendkívül megörült volna. De nem – az épp oly mozdulatlan volt fenn a tetőn, mint az ő sorsuk. Képzelete erősen túlozta annak jelentőségét, mindaddig amíg valóságos fétis lett a szemében. Néha megindult abba az irányban amelyet az mutatott a vigasztalan földön s engedte, hogy lelkén elhatalmasodjék a megmagyarázhatatlan félelem. Addig gondolkozott a láthatatlan s ismeretlen dolgokon, amíg eljutva az örökkévalósághoz, ennek képzete nehezedett a lelkére. A magas Északon különben is minden olyan nyomasztó: a mozgásnak és az életnek hiánya, a sötétség, a fagyos föld örök nyugalma, a kísérteties csend, amely a szívverés visszhangját is csaknem szentségtörésnek tüntette fel, a hallgatag erdőségek, amelyek mintha rettenetes kifejezhetetlen titkokat őriztek volna.

A nagy világ, amelyet nem is olyan régen hagyott el az ő szorgalmas népeivel és hatalmas vállalataival, olyan messze volt tőle. Néha eljöttek az emlékek – kiállítások, képtárak, nyüzsgő utcák, estélyi ruhák, társadalmi kötelezettségek, jó emberek és szép asszonyok –, de mindez már csak mint elmosódott emlék, mintha sok évszázaddal ezelőtt vagy valami más égitesten látta volna őket. A szélkakas alatt állva, tekintetét a sarki felhőkre szegezve, szinte hihetetlen volt előtte, hogy a déli tájak valóban léteznek, s hogy ott e pillanatban is mozgás és élet uralkodik. Talán nincs is Dél, a férfiak nem is asszonyoktól születnek és nincs házasság, nincs férjhezmenés. Azokon a sötét felhőkön túl is csupa sivatag és pusztaság minden. Nincsenek napsütéses, virágillattól terhes vidékek; ezek a dolgok bizonyára csak a paradicsomról való ábrándozások. A Nyugat napfényes tájai, a Kelet csodás országai, a mosolygó Árkádia, a zöld szigetek – hahaha! – Nevetése visszhangot vert fel az erdőben s a szokatlan hang szinte megrémítette. Nap sincsen. Ilyen az egész világegyetem, halott, hideg és sötét és ő az egyetlen lakója. És Weatherbee? Weatherbee ilyenkor nem számított. Az egy ősvilági szörnyeteg, puszta agyrém.

Csak az a szélkakas mozdulna már! Csak valami nagy vihar, égiháború törne ki, hogy az erdő is lángbaborulna! Csak mennydörgést hallana, vagy akármit, akármit! De semmi nem mozdult: a csend egyre nyomasztóbb lett s az Észak félelme egyre jobban szorította össze jeges ujjaival a szívét.

Egyszer – mint egy második Crusoe – a folyó partján nyomra bukkant, egy nyúlnak az elmosódott nyomára a keményre fagyott havon. Mint megváltás hatott rá ez a felfedezés. Hát mégis van élet Északon! Követni fogja, megnézi, gyönyörködik benne. Egészen megfeledkezve feldagadt izmairól, valóságos extázissal gázolt a mély hóban. A sűrű erdő elnyelte s eltűnt előle a déli gyenge világosság is, de ő csak folytatta a keresést mindaddig, míg ereje egészen cserben nem hagyta és tehetetlenül terült el a hóban. Ott nyögött egy darabig és átkozta őrültségét s azt gondolta, hogy a nyomot csak felizgatott képzelete varázsolta elébe. Késő éjjel volt már, mikor négykézláb visszavánszorgott a kunyhóba, arca bőre egészen megfagyott, lábaiban pedig különös bénaságot érzett. Weatherbee gúnyosan fintorgatta arcát, de meg sem mozdult, hogy segítsen rajta. Tűket szúrt a lábába és fölmelegítette az izzó kályhánál. Egy hét múlva észrevette, hogy a lába elhalt.

De társának is meg volt a maga baja. A kísértetek egyre gyakrabban keltek ki sírjukból s akár aludt, akár ébren volt, nem hagyták nyugodni. Már szinte várta jövetelüket s halálos borzongással fogadta őket. Egy éjjel álmában keresték fel s elvitték magukkal. Rettenetes megdöbbenéssel, kint egy kőrakás mellett ébredt fel, s vad futással menekült vissza a kunyhóhoz. De mert egy darabig a szabadban feküdt, az ő kezei és lábai is lefagytak. Néha valósággal magánkívül volt látogatásai miatt, s végigugrálta a kunyhót fejszével csapkodva az üres levegőt, összetörve mindent, amihez hozzáért. Ezen kísérteties jelenetek alkalmával Cuthfert bebújt takarói közé és felhúzott revolverrel kísérte az őrültet, készen arra, hogy lelövi, ha a közelébe jön. Ez kissé magához térve, észrevette a reá szegezett fegyvert. Gyanakodni kezdett s ettől kezdve félteni kezdte az életét. Egymás minden mozdulatát figyelemmel kísérték ezután s rémülten fordultak meg, ha egyik a másik háta mögé került. Ez a félelem lassanként üldözési mániává fajult, mely még álmukban sem hagyta őket nyugodtan. Kölcsönös félelmükben hallgatólagos megegyezéssel egész éjjel égve hagyták a lámpát s mielőtt lefeküdtek, mindig megtöltötték. Ha az egyik a legcsekélyebb mozdulatot tette, a másik rögtön felébredt s takaróik alatt órák hosszat kísérték figyelemmel társuknak minden lélegzetvételét, kezükben a felhúzott revolverrel.

Az észak félelme, a folytonos szellemi feszültség és a betegség terjedése következtében kivetkőztek minden emberi tulajdonságukból, olyanok lettek, mint az üldözött, vérengző vadállatok. Arcuk, orruk, amint megfagyott, megfeketedett. Lefagyott ujjaik egymás után váltak le kezükről és lábukról, az első vagy a második ízületnél. Minden mozdulat kínzó fájdalommal járt, de a kályha étvágya kielégíthetetlen volt, ami elviselhetetlen kínzást eredményezett felgyötört testüknek. A kályha napról-napra megkövetelte a maga táplálékát – a szó szoros értelmében egy font húst a testükből –, s térden csúszva tették meg az utat az erdőbe, hogy fát szedjenek. Egyszer, ilyenkor, gallyszedés közben, nem bírva tudomással egymás hollétéről, egy bokor két oldalán, kerültek szembe egymással. Hirtelen, minden előzetes jel nélkül, két borzalmas halálfej nézett egymással szembe. A sok kínszenvedés a felismerhetetlenségig eltorzította arcukat, úgy, hogy idegenül nézték egymást. Rémült ordítással ugrottak talpra és rohantak el csonka fájós lábukon. A kunyhó ajtajánál összeesve, kapartak és nyögtek, mint az állatok, míg rá nem jöttek tévedésükre.

Néha-néha elméjük teljesen normálisan működött s egyik ilyen rövid időközben a vetélkedés fő tárgyát, cukorkészletüket, egyenlően felosztották egymás közt. Féltékenyen őrizték a sarokban elhelyezett külön-külön zsákjukat, amelyekben már csak egy maroknyi volt belőle s az egymás iránti bizalomnak utolsó nyoma is eltűnt lelkükből. Egyik nap Cuthfert súlyos tévedésbe esett. Alig tudva megmozdulni, fájó tagokkal, zúgó fejével, elhomályosult szemeivel, Weatherbee zsákját összetévesztette a magáéval.

Januárból még alig pár nap telt el amikor ez történt. A Nap néhány nappal ezelőtt fordult vissza déli mélypontjáról s a déli gyenge napfény már halvány, sárga sugarakat vetett az északi felhőkre. A cukroszsáknál elkövetett tévedés után másnap Cuthfert testileg és szellemileg kissé jobban érezte magát. Közeledett a dél és kissé világosodni kezdett s kivonszolta magát a kunyhó elé, hogy gyönyörködhessen a halvány sugarakban, melyekben a közelgő tavasz előjelét látta. Weatherbee szintén jobban érezte magát és kivánszorgott melléje. Leültek a mozdulatlan szélkakas alatt és vártak.

A halál csendessége vette őket körül. Más éghajlat alatt ilyenkor már csupa várakozás az egész természet. Nem úgy a magas északon.

Szemeik észak felé szegeződtek. A délen tornyosuló hegyek mögött a nap más tájakat már elöntött fényével. Nézték, mint aranyozza be a hamis fény előttük az északi sötét felhőket. Egyre intenzívebb lett a fény –, vörös, sárga, bíbor és zöld színekben játszott. Végül annyira erős lett, hogy Cuthfert azt gondolta, hogy a nap északról kelt fel – csodák csodája, a nap északon látszik! De hirtelen, minden előjel nélkül, ismét elsötétedtek a felhők. Lélegzetüket is visszafojtották, hogy sírva ne fakadjanak. De nini! Egyszer csak előttük volt a havon a szélkakas árnyéka! Árnyék, árnyék! Éppen dél volt. Rögtön hátrafordították a tekintetüket. A hegyek havas teteje mögül arany félkör nézett velük szembe, reájuk mosolygott egy pillanatig, majd ismét eltűnt a láthatár alatt.

Könnyek csillogtak a szemükben, mikor egymásra néztek. Különös ellágyulás kerítette őket hatalmába. Ellenállhatatlan kényszert éreztek, hogy közelebb húzódjanak egymáshoz. A nap ismét visszatért! Velük lesz holnap is, holnapután is és minden látogatása tovább fog tartani, eljön majd az idő is, mikor éjjel nappal az égen lesz, soha sem fog lemerülni a felhők alá. Nem lesz éjszaka. A jeges tél el fog múlni, a szelek fújni fognak, a föld áldott napsugarakban fog fürödni, az élet feltámad. Egymás kezét fogva, el fogják hagyni ezt az elátkozott országot és elmennek Délre. Kezeik –, dagadt, csonka, nyomorék kezeik összetalálkoztak erre a gondolatra.

De úgy volt megírva, hogy ezek a remények soha be ne teljesedjenek. Az Észak csak Észak marad s az emberek cselekedeteit különös okok mozgatják, amelyeket az, aki nem járt Északon nem is tud megérteni.

Cuthfert egy órával később kenyeret sütött a kályhában és – elkezdett azon gondolkozni, hogy mit is csinálhatnak az orvosok az ő lábával, ha egyszer hazakerül. A hazatérés most már nem is látszott olyan távolinak. Weatherbee a közelben kotorászott. Egyszer csak záporeső módjára kezdett káromkodni. Társa meglopta az ő cukorkészletét! Igaz, hogy ami ezután történt, másként is történhetett volna, de hét két holt ember jött elő megint a kövek alól s azok voltak az okozói mindennek. Azok vezették oda még a cukroszsákhoz is. Azok vezették most oda a farakáshoz, azok adták kezébe a fejszét is. Azok nyitották ki ismét előtte a kunyhó ajtaját s biztos volt abban, hogy azok csukták is be a háta mögött. És tudta, hogy most kívül várják, míg megteszi, amivel megbízták.

– Carter! Hallod Carter!

Cuthfert Percy rémülten nézett társa magából kikelt arcára és sietett, hogy az asztal közöttük legyen.

Weatherbee Carter utána ment, nyugodtan, minden sietség nélkül. Sem fájdalom, sem harag, sem sajnálkozás nem látszott többé az arcán, hanem inkább valami szilárd eltökéltség, mint akinek valami dolga van, és azt most minden körülmények közözött el akarja végezni.

– Hallod, mi bajod van?

Az egykori tisztviselő az ajtóhoz ment elzárva a visszavonulás útját, de egy szót sem szólt.

– De Carter, kérlek beszélj!

A művész most gyorsan gondolkozott és gyors mozdulatott tett az ágya felé, amelyen revolvere feküdt. Szemeit egyre az őrültre szegezve, visszalépett az asztalhoz, kezében a pisztolyt szorítva.

– Carter!

A lövés Weatherbeet egész közelről arcában találta, de ugyanabban a pillanatban ő is lecsapott a fejszével s utána elesett maga is. A fejszecsapás Cuthfert törzsének alsó részét találta s ő ugyanabban a pillanatban érezte, hogy alsó testét elhagyja az élet. Aztán teljes súlyával ráesett Weatherbee is, de remegő ujjával még most is az ő torkát kereste. Az erős fejszecsapásra kiejtette kezéből a revolvert és most levegő után kezdett kapkodni, amint tehetetlenül vergődött a takarók között. De valami eszébe jutott. Társa öve után nyúlt, hogy elérje annak vadászkését; egymást szorosan átfogva vergődtek az utolsó küzdelemben.

Cuthfert érezte, hogy ereje lassan elhagyja. Teste alsó részének semmi hasznát nem vette. Weatherbee teste is súlyosan nehezedett reá. Majd valami ismerős szagot érzett –, érezte, hogy ég a kenyere! De hát mit bánja ő azt? Sohasem lesz rá többé szüksége. És van még vagy hat marék cukor a zsákjában – ha ezt tudta volna, igazán nem takarékoskodott volna úgy vele az utóbbi időben! Vajon megmozdul-e valaha a szélkakas? Lehet, hogy éppen most fordul meg. Miért ne? Hát nem látták-e ma is a napot? Kimegy és megnézi. Nem: nem bír. Nem is gondolta volna, hogy ez a Carter olyan nehéz.

És milyen hamar hideg lett a kunyhóban! Bizonyosan kialudt a tűz. Bizonyosan már fagypont alá süllyedt a hőmérséklet és mindjárt csupa jég lesz a szoba. Nem látott még jeget a szobában, de tapasztalatból tudta, hogy ha a kályha kialszik, milyen gyorsan süllyed a temperatura. Az alsó sarokvas az ablaknál már biztosan fehér. Ugyan megtudják-e valaha otthon a sorsát? Mit szólnak hozzá a barátai? A reggeli kávéjuk mellett olvassák az újságban és bizonyosan a klubban is fognak beszélni róla. Szinte látja őket. Azt fogják mondani: „Szegény Cuthfert, kár érte, jó fiú volt!". Mosolygott rajtuk s arra gondolt, milyen jó volna gőzfürdőbe menni. Mennyi ember jár most az utcán! Különös, nem is veszik észre az ő bivalybőr moccasinját és kifakult német harisnyáit. Bérkocsiba fog ülni. A fürdő után nem lesz rossz megborotválkozni. Nem; először enni fog. Marhaszeletet, burgonyát, valami zöld főzeléket – milyen friss minden! És mi ez? Méz, cseppfolyós arabra! De miért hoznak ilyen sokat?

Soha sem bírja megenni. Fölteszi a lábát a cipőtisztító ládájára. A cipőtisztító furcsán néz a szemébe – hát persze bivalybőr bocskor van a lábán. Sietve tovább megy.

Pszt! Bizonyosan a szélkakas fordult meg. Nem; csak a füle zúg. Most már bizonyosan az ablaküveg is csupa jég. A felső sarokvas is biztosan fehér. A mohos tetőgerendák között kis fehér jeges foltok tünedeztek elő. Milyen lassan nőnek! Nem; nem is olyan lassan. Ott van egy másik, sőt egy harmadik. Kettő, három, négy. Már olyan sok, hogy meg sem lehet számolni. Kettő már összenőtt. Most nő hozzájuk a harmadik. Már nincs szabad hely. Egészen összefutottak, mint a fátyol.

No de lesz társasága is. Ha Gábor arkangyal trombitája egykor megtöri az északi csendet, egymás kezét fogva állanak a nagy fehér trón elé. És Isten ítélni fog felettük!

Cuthfert Percy ezzel lehunyta szemeit és elaludt – örökre.

V. FEJEZET

EGY UTASEMBER

 

– Nyeld le!

– De ha mondom, Kid, nem lesz ez egy kicsit nagyon erős? A whisky és a szesz amúgy sem tréfa, de a brandy és a borslé és...

– Nyeld le! Hát hiába csináljon nektek az ember puncsot? – Malemute Kid jóakaratú mosolygással nézte a gőzfelhőn keresztül bajtársait. – Ha majd annyi ideig éltetek ebben az országban, fiaim, mint amennyit én éltem, nyúlpecsenyén és szárított halon, meg fogjátok tanulni, hogy egy esztendőben csak egyszer van karácsony és a karácsony puncs nélkül olyan, mint a leves só nélkül.

– Ebben igazad van –, helyeselt a vastag Jim Beiden, aki azért jött Mazy Mayból, hogy velük töltse a karácsonyt s akiről mindnyájan tudták, hogy két hónap óta nem evett bivalyhúsnál egyebet.

– Nem felejtetted el még azt a kis dolgot, amit a Tanana mellett csináltunk?

– Nem bizony. No, fiúk, mulattatok volna, ha látjátok, hogy harcol részegen az egész törzs. Ez még a ti időtök előtt történt – mondotta Malemute Kid Prince Stanleyhez, egy ifjú aranyásó-tanonchoz fordulva, aki még csak két éve élt közöttük. Egyetlen fehér ember nem volt még a vidéken, és Mason házasodni akart. Ruthnak az apja törzsfőnök volt és – mint az egész törzs –, ő sem akarta odaadni a leányt.

Malemute Kid – aki született mesemondó volt –, ezután elmondta az északi Lochinvar történetét.

– Éppen az első jégzajlás után keltünk át a Yukonon – fejezte be –, s a törzs alig negyedórányira kergetett bennünket. De ennyi elég volt, hogy megmeneküljünk, mert a második jégzajlás miatt már nem tudtak átjönni. Mikor végre eljutottak Nuklukyetóba, már az egész postaállomás felkészülve várta őket. A lakodalomról Roubeau atyát kérdezzétek: ő adta őket össze.

A jezsuita kivette a pipát a szájából, de csak mosolygott, míg a protestánsok és katolikusok egyforma lelkesen ünnepelték. Mikor az első pohár puncsot kiitták, a telhetetlen Bettles kelt fel és belekezdett egyik kedvenc nótájába.

Malemute Kid félelmetes alkotása megtette a hatását és elismerés gyanánt vidám nóták, tréfák és történetek jártak szájról-szájra a kis társaságban. Különböző országok gyermekei felköszöntötték egymás hazáját. Az angol Prince Uncle Samot éltette, az amerikai Bettles a királynő egészségére ivott: „az Isten áldja meg őt!" – a francia Savoy és a német Mayer, a szőrmekereskedők Elzászra és Lotharingiára koccintottak.

Végül, csészével a kezében, Malemute Kid állott fel s rátekintett az olajos papírból készült ablakra, amelyet három hüvelyk vastag jég borított. – Annak az embernek az egészségére, aki ma éjjel úton van, ne fogyjon el az ő elesége, ne dőljenek ki az ő kutyái és mindig gyújtson tüzet az ő gyufája!

Majd ostorpattogást hallottak, Malemute Kid kutyáinak üvöltő ugatását, végül egy szántalp csúszásának neszét, amely a ház előtt állott meg. Abbahagyták a beszélgetést, várva, hogy mi következik.

– Régi ember lehet – suttogta Malemute Kid Prince fülébe – mert először a kutyáival törődik s csak azután magával. – Hallotta tudniillik saját kutyáinak keserves vonyítását, amint az idegen elverte őket az ő kutyáinak etetésétől.

Ezután hangos kopogás hallatszott az ajtón s belépett a jövevény. A fény elvakította a szemét, úgy, hogy egy pillanatig állva maradt az ajtóban, alkalmat adva a bentlevőknek, hogy jól megnézzék. Feltűnő, csinos ember volt, aki a sarkvidéki farkasbőr-és szőrmeruhában festői képet nyújtott. Hat láb és két vagy három hüvelyk magas lehetett, megfelelően széles vállakkal és domború mellel; borotvált arcát a hideg vörösre marta, szempilláit és szemöldökeit fehér zúzmara borította, nagy farkasbőr sapkájának nyak-és fülvédője meg volt oldva –, úgy nézett ki, mint a mesebeli jégkirály. Alsóruhája felett bőröv látszott, két Colt-pisztollyal, vadászkéssel és kutya korbáccsal, vállán nagykaliberü, legújabb mintájú füstnélküli lőfegyver. Mikor feléjük jött, erős, ruganyos léptei ellenére is látták rajta, hogy halálosan fáradt.

Halálos csend fogadta, de kedélyes „Jó estét fiúk!" köszönésére mindenki felélénkült, a következő percben már egymás kezét rázták Malemute Kiddel. Bár sohasem találkoztak, sokat hallottak már egymásról s kölcsönösen felismerték egymást. Kid bemutatta a társaságnak, mielőtt útjáról valamit mondhatott volna, megitattak vele egy csésze puncsot.

– Mikor ment erre az a kosárszán, három emberrel és nyolc kutyával? – kérdezte.

– Éppen két napja. Azok után mégy?

– Igen, az én fogatom. Az orrom elől szöktek meg vele a gazemberek. Már két napot behoztam –, a mostani indulással utolérem őket.

– Nem fog simán menni, azt hiszem – jegyezte meg Beiden, fel akarva tartani a társalgást, mert Malemute Kid már a kávéfőzővel foglalkozott s szalonnát és bivalyhúst vágott.

Az idegen jelentőségteljesen ütött pisztolyaira.

– Mikor indultál Dawsonból?

– Tizenkét órakor.

– Az éjszaka? – volt a magától értetődő kérdés.

– Délben.

A meglepetés moraja futott végig a társaságon.

És joggal, mert éppen éjfél volt s hetvenöt mérföld út a folyó darabos jegén tizenkét óra alatt hatalmas teljesítmény volt.

Majd áttért beszélgetésük más tárgyra, korábbi nagy útteljesítményre. A fiatal utas jó étvággyal ette az egyszerű ételeket, Malemute Kid közben figyelmesen nézte arcvonásait. Hamarosan megállapította, hogy arca becsületes, nyílt, megnyerő és neki nagyon tetszik. Bár még fiatal volt, a sok küzdés és szenvedés mély ráncokat vont rajta. A társalgásban szellemes, egyébként szerény volt, csak szemeinek acélos csillogása mutatta, hogy megállja a helyét akkor is, ha tettekre kerül a sor. Kerek koponyája és szegletes álla makacsságra és határozottságra vallott.

Beiden kérdezte meg tőle, hogy házas-e? Válasz gyanánt kivette óráját, leoldotta az óraláncul szolgáló szíjról és átnyújtotta. Beiden felcsavarta a lámpát és gondosan megvizsgálta az órát s csodálkozó fejcsóválással átnyújtotta Savoy Lajosnak. Számos csodálkozó felkiáltás közben kézről kézre járt az óra, míg eljutott Princehez s észrevették, hogy a keze remeg és szeméből különös ellágyulás látszik. Egy asszony képe volt benne, egy karcsú, törékeny asszonyé, keblén egy kisgyermekkel. Akik még nem látták, kíváncsian nyújtogatták feléje a nyakukat; akik már látták, elhallgattak és elgondolkodtak. Szembe tudtak szállni az éhség kínjaival, a skorbut borzalmaival, a fegyver vagy a vízár általi gyors halállal, de egy idegen asszonynak és gyermeknek a képe valamennyiüket gyermekké tette.

– Sohasem láttam még a kicsikét... fiú, azt írja a feleségem és kétéves – mondott a vándor, visszakapva a kincset. Egy pillanatig még nézte, azután hirtelen visszatette helyére az órát, de nem elég gyorsan, hogy könnyei ki ne csorduljanak.

Malemute Kid egy ágyhoz vezette és kérte, hogy feküdjék le.

– Négykor keltsetek fel. El ne felejtsétek –, ezek voltak az utolsó szavait s egy pillanattal később már a kimerült emberek mély, hangtalan álmát aludta.

– Jupiterre! Vakmerő egy fickó! – jegyezte meg Prince. – Három órai alvás hetvenöt mérföldnyi út után s akkor újra előre! Kicsoda ez, Kid?

– Westondale Jack. Három év óta él már itt, dolgozik, mint egy ló, de csepp szerencséje nincs. Sohasem láttam ezelőtt, csak Sitka Charleytől hallottam felőle.

– Furcsa azért, hogy akinek ilyen gyönyörű fiatal felesége van, itt él ebben az istenverte országban, ahol minden esztendő kettőnek számít.

A társalgást ekkor Bettles kiabálása szakította félbe, akin ismét jelentkezett a puncs hatása. Nemsokára vidám poharazgatás közben ismét megfeledkeztek a sovány koszton eltöltött nyomorúságos esztendőkről. Egyedül Malemute Kid uralkodott magán és néha aggodalmas tekintettel nézett órájára. Egyszer magára vette kabátját és hódbőrsapkáját s kiment a szabadba, kutató tekintetet vetve minden irányba.

Nem is várta meg a kitűzött órát, hanem tizenöt perccel előbb keltette fel vendégüket. A fiatal óriás valósággal meg volt merevedve és hatalmas dörzsölések voltak szükségesek, hogy talpra tudják állítani. Nagynehezen kitámolygott a szobából; kilépve, kutyáit már felszerszámozva, útra készen találta. Szerencsés utat és sikert kívántak neki, Roubeau atya pedig sietve megáldotta és visszarohant a szobába, amit – födetlen kezekkel és fülekkel – nem is lehetett tőle rossz néven venni, mert hetvenkét fok hideg volt.

Malemute Kid megmutatta neki a helyes utat és melegen megszorítva a kezét, ellátta jó tanácsokkal.

– A szánodon száz font halat fogsz találni – mondotta –, mert a kutyáid részére nem kapsz ennivalót Pellyben, ahol pedig bizonyára remélted.

Az utas összerezzent, de nem szakította félbe.

– Embernek és kutyának eleséget egyszerre nem kapsz addig, míg az Öt ujjhoz nem érsz, az pedig jó kétszáz mérföldnyire van innen. A Harminc Mérföld folyón vigyázz a jégre és Barge mellett vigyázz a rövidebb útra.

– De honnan tudod, hogy hova megyek? A hírem már megelőzött volna?

– Én nem tudok semmit s ami a fő, nem is akarok tudni. De azt tudom, hogy az a fogat, amelyet kergetsz, soha sem volt a tied. Azt Sitka Charley adta el a múlt tavasszal. Ő beszélt rólad is egyet-mást. Én most láttalak először; nekem megtetszettél. És aztán a feleséged... a gyermeked...

Kid ezzel elhallgatott és a tárcáját elővette.

– Nem, nem kell – felelt az utas és könnyek peregtek le az arcán, amint megfogta Malemute Kid kezét.

– Hát csak ne kíméld a kutyáidat, menjenek ahogy csak bírnak. Ha elhullanak, nem baj, elég olcsók, tíz dollárért kaphatsz másikat. Kaphatsz az Öt Ujjnál, a Kis Halnál és a Hootaliquánál. Vigyázz, hogy a lábad át ne ázzon – volt az utolsó tanácsa –, és ha huszonöt mérföldnél többet tudsz megtenni, ülj le, rakj tüzet és válts harisnyát!

Alig negyedóra múlt el ezután, mikor a kutyák ugatása újabb vendég érkezését adta hírül. Kinyílt az ajtó s az Északnyugati Territóriumnak egy lovascsendőre lépett be, két félvérű kutyahajcsártól követve. Mint Westendale, ők is állig fel voltak fegyverezve és holtfáradtak voltak. A félvérek hozzá voltak szokva és könnyebben bírták, de a fiatal csendőr nagyon odáig volt. De fajának, makacssága egyenesen tartotta és fogja tartani mindaddig, amíg össze nem roskad a kimerültségtől.

– Mikor ment el innen ez a Westondale? – kérdezte. – Megállott itt, úgy-e?

Ezt ugyan felesleges volt kérdeznie, mert a nyomokból mindent láthatott.

Malemute Kid ránézett Beldenre s az, megértve, honnan fúj a szél, kitérően ennyit felelt: – Elég jó ideje már.

– Gyere csak, fiam, beszélj valamit – figyelmeztette a csendőr.

66

– Úgy látszik, nagyon szeretnéd látni. Valami rossz fát tett a tűzre lent Dawsonban?

– Negyvenezer dollárt vitt odább McFarland Haixytól s a postahivatalnál csekkre váltotta be. Ha utól nem érjük, ki fogja megakadályozni, hogy ismét be ne váltsa pénzre? Mikor ment el innen?

Mindenki leplezni igyekezett megdöbbenését s mert Malemute Kid megadta a jelt, fagyos hallgatás volt rá a válasz.

A csendőr Princehez fordult. Bár nehezére esett, ő sem vallott semmit.

Ekkor Roubeau atyát nézte ki magának, aki nem hazudhatott. – Egy negyedórával ezelőtt –, válaszolta –, de négy órahosszat pihent ő is, a kutyái is.

– Tizenöt percnyi előnye van és kipihente magát! Istenem! – A szegény ember szinte megtántorodott a kimerültségtől és a csalódástól; valamit mormogott, hogy tíz óra alatt rohant Dawsonból idáig és a kutyái is holtfáradtak.

Malemute Kid belediktált egy csésze puncsot s a csendőr ezután az ajtó felé indult, magával akarta vinni a kutyahajcsárokat is. De a jó meleg és pihenésre való kilátás igen csábítóak voltak s azok a legerélyesebben ellenkeztek. Esküdöztek, hogy a kutyák sem bírnak tovább menni, hogy Siwasht és Babettet le kell lőni, mielőtt egy mérföldet megtennének, s hogy a többi sincs jobb állapotban, s hogy legjobb lenne mindnyájuknak pihenni.

– Adtok nekem kölcsön öt kutyát? – kérdezte Malemute Kidhez fordulva. Kid a fejét rázta.

– Kiállítok egy csekket ötezerről Constantin kapitányra – itt van a felhatalmazásom – , kiállíthatok tetszésem szerint.

Ismét elutasító hallgatás.

– Akkor a királynő nevében lefoglalom őket.

Kid hitetlenül mosolyogva, jól felszerelt arzenáljára pillantott s az angol, látva tehetetlenségét, az ajtó felé indult. Mivel a hajcsárok még most is ellenszegültek, hevesen szidta, asszonyoknak, gyáváknak nevezte őket. Az öregebbik félvér arca haragosan pirult ki s azt felelte, hogy ha elindulnak, majd megy ő, de ott fogja hagyni a hóban, mikor nem bírja tovább.

A fiatal csendőr, minden erejét összeszedve, szilárd léptekkel indult az ajtó felé, mindenáron meg akarva mutatni, hogy neki még van ereje. De csak rá kellett nézni, a végső kimerülés jeleit nem tudta letörölni arcáról. A kutyák kimerülten nyúltak el a hóban s majdnem lehetetlen lett volna talpraállítani őket. A szegény állatok keservesen vonítottak az ostorcsapások alatt, mert a hajcsárok mérgükben igen kegyetlenül bántak velük.

– A piszkos, hazug gazember! A szeméből sem nézett jó ki! Tolvaj! Rosszabb, mint egy indián!

A bennlevők nagyon fel voltak háborodva, főképpen azért, mert nem mondotta meg nekik az igazat a szökevény, de az északi ember szerint különben is az embernek legszebb ékessége a becsület. – És még akkor is segítsünk rajta, mikor már tudjuk, hogy mit csinált! – Minden tekintet szemrehányóan fordult Malemute Kid felé, aki felkelt és szó nélkül ürítette ki az utolsó pohár puncsot.

– Hideg éjszaka van, fiúk, komisz hideg éjszaka – ez volt mentegetőzésének első mondata. – Mindnyájan voltatok már úton ilyenkor s tudjátok, mi az. Ha egy kutya elesik, azt nem ütitek tovább. És csak az egyik felet hallottátok. A dolog úgy volt, hogy negyvenezer dollárt, egész megtakarított pénzét átadta Castrel Johnnak, hogy helyezze el jól Canadában. Most már talán milliomos lenne. És amíg ő visszamaradt Circle Cityben, hogy ápolja skorbutos társát, mit tett ezalatt Castrel? Bement McFarland kocsmájába s másnap reggel holtan találták meg a hóban. Szegény Jack hiába tervezgetett, hogy hazamegy az idén és meglátogatja a feleségét és a kisfiát, akit még sohasem látott. Jegyezzétek meg, csak annyit vett el tőle, amennyit Castrel nála vesztett el – negyvenezret. De most már úgyis hiába, mit tehettek vele?

Kid körülnézett hallgatói arcán, észrevette, hogy mindegyiknek ellágyul a tekintete s erre fölemelte csészéjét: – Tehát annak az embernek az egészségére, aki úton van ma éjjel, ne fogyjon el az elesége, ne legyen baja az ő kutyáinak és fogjon tüzet az ő gyújtója! Az Isten segítse meg őt, a jó szerencse kísérje és...

VI. FEJEZET

PAPI ELŐJOGOK

 

Ez a történet egy emberről szól, aki nem becsülte meg a feleségét, valamint egy asszonyról, aki igen nagy kegyben részesítette férjét, mikor hozzáment feleségül. Szerepel benne még egy jezsuita is, akiről mindenki tudta, hogy sohasem szokott hazudni. Jellemző és igen hasznos alakja volt ő a Yukon melléki társadalomnak; a másik férfi szereplése csupa véletlenség. Kiragadott példák a sok mindenféle ember közül, akik elöntötték ezt a vidéket az arany utáni őrület hazájában.

Bentham Edwin és felesége Grace is ezek közül valók voltak. Az l897-i nagy népvándorlás már lecsillapodott, mikor ők érkeztek és letelepedtek az éhínséggel küzdő Dawson Cityben. Mikor azután a Yukon folyó becsukta a boltot és pihenni tért három láb vastag jégtakarója alá, a vállalkozó szellemű házaspár már az Öt Ujj vízeséseinél volt, ahonnan az Arany Város még jó néhány napi járóföld volt észak felé.

Az év folyamán jó néhány szarvasmarhát vágtak le ezen a helyen és a hulladék tekintélyes mennyiséget tett ki. Bentham Edwinnek és feleségének három útitársa egy pillantást vetett ezekre a hulladékokra, egy kis számítást csinált és úgy határozott, hogy itt marad. És egész télen zsákszámra adták el a csontokat és belső részeket a szánkaravánok kiéhezett kutyái számára. Elég mérsékelt áron adták, alig egy dollárt kértek fontjáért. Hat hónappal később, mikor ismét kitavaszodott, a Yukon pedig felébredt, nehéz pénzeszacskóikra ütöttek és hazautaztak délre, ahol ma is boldogan élnek és hatalmasakat hazudnak Klondykerol, amelyet sohasem láttak.

De Bentham Edwin – élhetetlen ember volt. Ha felesége nem lett volna, bizonyosan ott ragad és részt vesz ebben a kutyatáplálék üzletben. De hát az asszony hiúságára akart hatni, elmondotta, hogy ilyen nagy, erős ember minden bizonnyal diadalmaskodik minden akadályon és kiveszi a részét az aranytengerből. Engedelmeskedett, eladta a kutyakoszt-üzletben való részét egy szánért és egy kutyáért és hócipőit észak felé irányította. Szükségtelen mondanunk, hogy Bentham barátunk nem nagy lelkesedéssel ment tovább. A harmadik napon már az asszony járt a kutyák előtt, ő pedig a szán mögött. Ha találkoztak valakivel, természetesen azonnal felcserélték a helyüket. Férfiasságát tehát egyetlen ember sem vonhatta kétségbe, aki szellem módjára szembejött velük az elhagyott ösvényen. Ilyen férfiak is vannak a világon.

Hogy az ilyen férfi és az ilyen asszony, hogy térítik egymást a jó vagy rossz útra, nem tartozik elbeszélésünk keretébe. Az ilyen dolgokat mindnyájan ismerjük, s az az ember, aki ilyesmi után közelebbről érdeklődik, elveszti hitét egy gyönyörű mesében, melynek örök állandóságáról meg vagyunk győződve.

Bentham Edwin gyermeklélek volt férfitestben – gyermek, aki inkább pillangók után szaladgált volna, virágról virághoz s megijedt volna félakkora embertől is, mint ő maga. Önző, síró baba volt, szakállas férfi képébe bújtatva s némi mázával a kultúrának és illendőségnek bevonva. Mindennap találkozhatunk ilyen emberekkel, csak ritkán ismerjük fel őket.

Bentham Grace pedig karcsú, leányos teremtés volt, aki ismerte, tudta, hogy hatalmas erős lélek lakozik benne, de emellett meg voltak benne a női természet örök egyforma tulajdonságai is. Ez az asszony biztatta és bátorította férjét az északi utazásra, ez ment a kutyák előtt, mikor senki sem látta és ez sírt néha magában, hogy miért adott neki az Isten gyenge asszonyi testet.

A különös emberpár így jutott el a régi Selkirk-erődhöz, onnan vagy hatvan mérföldnyi út után a vadonon keresztül a Stuart folyóig. S mikor a rövid nap leáldozott s a férfi levetette magát a hóba és úgy sirt, mint egy gyermek, az asszony volt az, aki odaszíjjazta őt a szánhoz, miközben maga is ajkait harapdálta a minden tagjában sajgó fájdalom miatt – és az asszony volt az, aki nagynehezen elvezette a kutyákat Malemute kunyhójáig. Malemute Kid nem volt otthon, Mayers a német szőrmekereskedő azonban éppen bivalyszeletet sütött és fenyőlevelekből friss ágyat készített.

Laké, Langham és Parker szörnyű izgalomba jöttek és nem ok nélkül, mikor tudomást szereztek az esetről.

Parker éppen oda volt valahol s útjáról Bentham Grace és Malemute Kid társaságában tért vissza. Az előbbi élénken mentegetőzött, hogy férje ezúttal nem veheti igénybe szíves vendégszeretetüket, mert tovább ment, hogy megnézze a Henderson-Creek bányákat, az utóbbi pedig egy kissé fáradt volt még a Stuart folyón megtett úttól.

Hát hiszen jó, majd csak meglesznek a férj nélkül is, de egy asszony – egész télen át nem láttak egyet sem, s jelenléte, ha rövid időre is, kellemes változatosságot ígért életükben. Mind a három ember szerette volna valahogy lefoglalni magának s egymást túllicitálva fáradoztak azon, hogy minél nagyszerűbb lakomát üssenek össze. Bentham Gracenek lehet, hogy szintén ilyen gondolatai voltak, de mindenesetre hosszú idő óta ez ígérkezett az első kellemes órájának.

A csodálatot érdemlő első fogást – mely létrejöttét az ügyes Lake-nek köszönhette –, még alig hozták be, mikor az ajtón hangos kopogás hallatszott.

– Oh! Ah! Fáradjon be, Mr. Bentham! – mondotta Parker, aki kinézett, hogy ki lehet az újonnan érkezett.

– Itt van a feleségem? – kérdezte haragosan a derék ember.

– Hogyne, itt van. Hiszen meg is üzentük Mr. Meyers által – felelte Parker, aki igyekezett legbarátságosabb hangját elővenni, magában csodálkozva, hogy miféle dolog lehet ez az egész. – De fáradjon be. Minden pillanatban vártuk az érkezését és egy helyet fenn is tartottunk önnek. Éppen idejében jött, az első fogáshoz.

– Edwin, drágám, gyere be! – csiripelte Bentham Grace asszony az asztal mellől. Parker ekkor félreállott.

– A feleségemet akarom! – válaszolta nyersen Bentham, tapintatlanul kiemelve saját tulajdonjogát.

Parker már levegő után kapkodott és kevés híja volt, hogy öklével a barátságtalan vendég arcába nem csapott, de mégis erőt vett magán. Mindenki felállott helyéről. Laké elvesztette a fejét és azt kérdezte: Igazán menni akarnak?

S ezzel kezdetét vette a zűrzavaros búcsúzkodás.

– Olyan kedves volt öntől! – Igazán nagyon sajnáljuk! – Istenem! Milyen kedves lett volna! – És éppen most mennek! – Igazán nagyon köszönöm!

És így tovább.

Felsegítették rá a felső ruháit és ki kísérték. Majd bezárult az ajtó és fájdalmas tekintetet vetettek az elárvult asztalra.

– A teremtését! – Langham már nagyon fáradt volt a sok dologtól, még a káromkodás sem ment úgy, mint máskor. – A teremtését! – ismételte, bár tudatában volt, hogy nem végzett tökéletes munkát, de egyelőre hiába gondolkozott férfiasabb kifejezések után.

Milyen okos asszony az, aki ki tudja pótolni gyönge férjének számos fogyatékosságát, akaraterejével helyettesíti ingadozó határozatlanságát, ambícióit átviszi az ő lelkébe és nagy tettekre tudja sarkalni! Milyen okos és milyen ügyes egy asszony az, aki mindezeket meg tudja tenni, még hozzá oly finoman, hogy látszat szerint férje az erősebb s mindenki meg van arról győződve, hogy minden elismerés őt, a férjet illeti, egyedül és kizárólag. És ezt tette Bentham Grace tovább is. Dawsonba néhány font liszttel és egy pár ajánló levéllel érkezett meg, ő pedig rögtön munkához látott, hogy férjét, ezt a nagy gyermeket, az előtérbe tolja. Ő lágyította meg annak a barbárnak a kőszívét, aki a P.C. társaság tejhatalmú ura volt; ő nyitotta meg férje számára a hitel csatornáit is – de mégis Bentham Edwin volt az, aki tüntetően az előtérbe került. Ő hurcolta végig férjét a völgyeken, hegyoldalakon és elhagyott pusztaságokon – de mindenki azt mondotta, hogy milyen energikus ember ez a Bentham! Ő tanulmányozta a térképeket, érdeklődött a bányák iránt, vizsgálta a köveket, tudományt vert abba az üres fejbe – míg mindenki csodálkozott azon, hogy milyen széles látókörű, nagytudományú ember ez a Bentham! A feleségére ügyet sem vetett senki, csak néhány nagyon bölcs ember volt az, aki kezdte sejteni a dolgokat.

Az asszony dolgozott, de a férjéé volt az elismerés és a jutalom. Az északnyugati territóriumon férjes asszonyok nem igényelhetnek bányaterületet megművelésre, tehát Bentham Edwin ment el az aranybizottsághoz és jelentette be igényét a French Hill egyik darabjára, mikor eljött az április, már ezer dollár értékű aranyat mostak naponként, kilátással arra, hogy még számos ilyen napjuk lesz.

A French Hill aljában terült el az Eldorado-mező s itt állott egy kisebb emelkedésen Wharton Clyde kunyhója. Ő ezidő szerint még nem mosott ki ezer dollárt naponta, de már készültek a csatornái, melyek az iszapoló szekrénybe viszik majd a hordalékot s két hét alatt néhány százezer dollár értékű arany fog majd azokban lerakódni. Wharton mostanában gyakran ült magányosan, pipaszó mellett kunyhójában és olyan álmokat szövögetett, amelyekben sem a csatornák, sem a féltonna arany nem játszott szerepet.

Bentham Grace, aki kis tálakban mosott hegy oldali kunyhójában, gyakran nézegetett le az Eldorado-mezőre s vele is megesett, hogy elálmodozott – de ő sem aranyporról. Elég gyakran találkoztak és az északi tavasz sok tárgyat nyújt a beszélgetéshez – szívük érzelmeiről azonban soha sem beszéltek egymással. így volt ez kezdetben. Egy nap azonban az történt, hogy Bentham Edwin goromba volt, gyermekeknél ez gyakran megesik; azonkívül most már a French Hill urának képzelte magát és sokat kezdett tartani magáról, megfeledkezvén arról, hogy mindent feleségének köszönhet. Wharton véletlenül meghallotta ezt s félrehívta Gracet, nyíltan kezdett vele beszélni. Az asszonyt – bár nem akarta meghallgatni –, ez mégis boldoggá tette, de megígértette vele, hogy máskor nem fog ilyeneket beszélni. Az ő ideje még nem érkezett el.

A nap már ismét visszafordult észak felé való útjára, az éjféli sötét engedett a déli napsugárnak, a hó eltűnt, a folyók jege felolvadt s az aranymosás megkezdődött. Naphosszat folyt a víz az iszapolókon keresztül és lerakta sárga kincsét a déli emberek erős keze alá. És ebben a mozgalmas időszakban érkezett el Bentham Grace órája.

Mindnyájunk számára érkeznek el ilyen órák, már mindnyájunk számára, akik nem vagyunk túlságosan hideg vérrel megáldva. Sok ember azért jó, mert veleszületett lustasága nem engedi, hogy rossz legyen. Akiknek már voltak kísértéseik gyönge pillanatukban, megértik ezt.

Bentham Edwin éppen Forkék korcsmájának fenyőasztalán mért aranyport – az ő aranyporának jelentékeny része került erre az asztalra –, mikor felesége lejött a dombról és besurrant Wharton Clyde kunyhójába. Wharton ugyan nem várta ebben a pillanatban, de az sem változtatott a dolgon. És sok baj és kellemetlenség vált kikerülhetővé azáltal, hogy Roubeau atya ezt meglátta, amire lekanyarodott a főútról.

– Gyermekem!

– Ne szólj egy szót sem, Roubeau atya! Bár én sem vagyok a te hiteden, mégis tisztellek, amíg közém és ezen asszony közé nem állsz!

– De nem tudod, mit csinálsz!

– De tudom! És ha te volnál a mindenható Isten, aki engem rögtön a pokol tüzére fog vetni, akkor is szembeszállnék veled ebben a dologban!

Wharton egy széket tolt oda Grace számára és harciasán elébe állott.

– Ülj le erre a székre és ne szólj egy szót sem! – mondotta a jezsuitának. – Én most elmondom a magamét, azután te is beszélhetsz.

Roubeau atya udvariasan meghajtotta magát és szót fogadott. Hajlékony, simulékony ember volt, tudta, hogy eljön az ő ideje is. Wharton az asszony mellé húzott egy széket, arra leült és az asszony kezét kezdte simogatni.

– Hát lesz reám gondja és el fog vinni magával? – kérdezte az asszony bizakodó tekintettel s mintegy védelmet keresve nézett fel rá.

– Drágám, nem felejtette el, hogy mit ígértem magának? Természetesen...

– De elmehetünk most? Az aranymosás...

– Ugyan szót sem érdemel. Rábízom az egészet Roubeau atyára, majd ő beváltja az aranyport a társaságnál.

– De ha meggondolom! Sohase lássam őt többé?

– Adjon hálát az Istennek.

– És elmenjek? Clyde, nem lehet, nem lehet!

– Dehogy nem, hogyne jöhetne. Csak bízza rám. Amint összeszedünk egy kis pénzt, elmegyünk...

– És ha utánunk jön?

– Összetöröm minden...

– Nem, nem. Csak ne verekedjék, Clyde. ígérje meg, hogy nem fog.

– No, jól van. Hát akkor megmondom mindenkinek, hogy lássák el a baját. Látták, mit csinált magával és senki sem szereti.

– Ne tegyen semmit. Ne bántsa.

– Hát mit csináljak? Talán hagyjam idejönni; hogy visszavigye magát az orrom elől?

– Nem, nem –, suttogta az asszony, gyöngéden megsimogatva a férfi kezét.

– Hát akkor ne törődjék vele, hadd intézzem el vele a dolgot. Majd lesz rá gondom, hogy nagyobb baja ne történjen. Bezzeg ő nem törődött vele, hogy magának lesz-e valami baja! Dawsonba nem megyünk vissza. Én majd leküldök egy pár embert, hogy szerezzenek egy csónakot a Yukonon. Keresztül megyünk a pusztaságon és az Indián-folyónál találkozunk velük. Azután...

– És azután?

Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Minden szavuk csupa gyöngédség, csupa figyelem volt. A jezsuita idegesen várt.

– És azután? – ismételte meg a kérdést.

– Hát azután elindulunk csónakon a Fehérló vízesés és a Box-cahon felé.

– Igen?

– Azután a Hatvan Mérföld-folyón a Chilcot, Dyea és a Sajt Water-tavakon át.

– De kedvesem, én nem tudok evezni.

– Maga kis liba! Elviszem Sitka Charleyt is, az ismer minden vizet és minden táborhelyet, a legjobb vezető, akit az indiánok között ismerek. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy a csónak közepén ül, dalol és tréfál. Cleopatra lesz. Jól fogunk utazni, nincsenek moszkítók.

– És azután, Antoniusom?

– Azután gőzhajón San-Franciscóba és a nagy világba. Soha többé vissza nem térünk ebbe az átkozott országba! Gondolja csak meg! Előttünk a világ és oda megyünk, ahova akarunk. Gazdag vagyok! A Waldworth szindikátus félmilliót ad azért, ami még megmaradt a bányában, azonkívül még kétszer-annyit kapok a Társaságtól az aranyért. Elmegyünk az 1900-i kiállításra Párizsba. Ha akarja, elmegyünk Jeruzsálembe is. Megveszünk egy olasz palotát és maga Cleopatra lehet ha akarja. Nem, Lukrécia, Acte, vagy akárki lehet, ahogy maga akarja. De ha nem akarja, nem kell.

– Caesar feleségének felül kell állania mindenen.

– Természetesen, csakhogy...

– Csakhogy én nem leszek a felesége, igaz, drágám?

– Ezt nem mondtam.

– Igaz, hogy azért éppúgy szeret és még gondolatban sem..., de tudom, hogy maga is olyan lesz mint a többi férfi, egyszer megunhat és... és...

– De, hogy unnám meg?

– Ígérje meg, hogy nem fog.

– Helyes, helyes, megígérem.

– Ezt könnyen megteszi kedvesem, de honnan tudja, hogy meg is fogja tartani? Vagy én honnan tudjam? Én olyan keveset adhatok és mégis oly sok, amit adok. Clyde, megígéri, hogy nem hagy el?

– Hogyne, hogyne! Csak ne kezdjen már most kételkedni. Soha, amíg a halál el nem választ bennünket.

– Gondolja meg, hogy egykor én is azt ígértem neki, és most?...

– És most, kedvesem, ne is gondolkozzék többet olyan dolgokon. Én természetesen soha, de soha...

És most találkoztak ajkaik először. Roubeau atya eddig az utat nézte az ablakból, de már nem bírta tovább idegekkel. Megköszörülte a torkát és visszafordult.

– Most te következel, szent atyám! – Warthon arca még piros volt az első ölelés lázától. Hangjában semmi izgatottság nem volt, mikor helyt adott a másiknak. Az eredmény felől semmi kétsége sem volt. Gracenek sem, mert arcán mosoly játszadozott, mikor szembe nézett a pappal.

– Gyermekem – kezdte –, szívem vérzik teéretted! Szépek az ilyen álmok, csak nem valósulhatnak meg.

– És miért, atyám? Én beleegyeztem.

– Nem tudtad mit cselekszel. Nem gondoltál Isten előtt, férjednek tett esküdre. Nekem kell téged ennek az eskünek a szentségéről felvilágosítanom.

– S ha megértem és mégis megteszem?

– Akkor Isten...

– Melyik Isten? A férjem Istenét én nem tudom imádni. Sok Istennek kell lenni.

– Gyermekem! Ne beszélj ilyeneket. Nem is gondolhattál igazán ilyesmire. Értelek. Nekem is voltak már ilyen pillanataim. – Gondolatában otthon volt szülőföldjén, Franciaországban s egy szép, csábító arc jelent meg közte és ez asszony arca között.

– Hát, atyám, elátkozott engem az én Istenem? Én sem vagyok az asszonyok között a legrosszabb. Nyomorúság volt mellette az életem. Miért tűrjem tovább? Miért ne mennék a boldogság után? Nem, nem tudnék többé visszamenni hozzá!

– Akkor leszel csak igazán elátkozott. Térj vissza! Oh, gyermekem...!

– Nem, most már hiába. Amint vetettem az ágyamat, úgy fogok feküdni benne. Elmegyek. Ha megver is az Isten, valahogy majd csak elbíróm. Maga azt nem érti. Maga nem asszony!

– Az én anyám is asszony volt.

– De...

– És Krisztus is asszonytól született.

Az asszony nem felelt. Csend volt. Wharton türelmetlenül simogatta a szakállát és az utat nézte. Grace könyökével az asztalra támaszkodott, arca határozott volt. A mosoly eltűnt róla. Roubeau atya tovább támadott.

– Vannak gyermekeid?

– Egykor szerettem volna, de most már... nem. És hálát adok Istennek, hogy nincs.

– És anyád?

– Él.

– Szeret téged?

– Igen. – Feleleteit szinte suttogta.

– És fivéred? De ez mellékes; az férfi. Van nővéred?

Elhaló „igen" volt a válasz.

– Fiatalabb? Sokkal?

– Hét évvel.

– És jól meggondoltad ezt a dolgot?

Gondoltál reájuk? Anyádra? Nővéredre? Éppen női életének küszöbén áll s ez a meggondolatlanságod nagy kárt fog neki okozni. Elébe mernél állni, az arcába mernél nézni, meg mernéd fogni a kezét, meg mernéd csókolni?

Ezekre a szavakra maga elé képzelte családját és egy síró „Nem, nem!" – kiáltással eltakarta az arcát.

– Pedig ezzel számolnod kell és jobb ha most megteszed.

A pap szemeiben – amelyeket az asszony nem láthatott – igazi részvét volt látható, arca azonban mozdulatlan maradt. Az asszony fölemelte fejét az asztalról, visszafolytotta sírását és igyekezett erőt venni magán.

– El fogok menni. Ők sohasem fognak engem látni és el fognak felejteni. Halott leszek reájuk nézve. És... és... ma elmegyek Clyde-dal.

Úgy látszott, ezzel be van a dolog fejezve. Wharton előre lépett, de a pap visszatolta.

Halk „igen" volt a válasz.

– És imádkoztál érte?

– Sokszor.

– És gondoltál már arra, hogy mi lenne most, ha gyermeked lenne? – Roubeau atya szeme egy pillanatig az ablaknál álló férfiún pihent.

Az asszony arcán árnyék futott keresztül. Védekezőleg emelte fel a kezét, de a pap folytatta:

– El tudsz képzelni egy ártatlan gyermeket a karjaid között? Egy fiút? A leányokkal szemben nem olyan kegyetlen a világ. Hiszen szégyenpad lenne a tulajdon öled! Tudnál olyan büszke lenni a fiadra, mint más szülők a gyermekükre?

– Oh, szánjon meg már! Elég volt!

– Egy megszökött...

– Elég, elég! Visszamegyek! – Ezzel talpraugrott.

– Egy gyermek, akinek sejtelme sincs a rosszról, s mikor felnőtt, egy napon gúnyneveket kiabálnak utána!

– Oh, Istenem, Istenem!

Végigesett a padlón. A pap sóhajtott és felsegítette. Wharton ismét feléjük lépett de visszaintette.

– Ne jöjjön ide, Clyde! Visszamegyek!

– A könnyek szinte ömlöttek a szeméből, de nem is igyekezett letörölni azokat.

– Ezek után? Nem lehet! Nem engedem!

– Ne nyúljon hozzám! – Megrázkódott és visszahúzódott.

– Én akarlak! Az enyém vagy! Hallod! Az enyém vagy! – Majd a pap ellen fordult: – oh, milyen szamár voltam, hogy beszélni hagytalak! Adj hálát az Istennek, hogy nem vagy közönséges ember, mert... Persze, élni kell a papi jogaiddal, úgy-e? No, te ugyan éltél velük! De most ki a házamból, mert csakugyan elfelejtem, hogy ki vagy!

Roubeau atya, meghajolt, megfogta az asszony kezét és megindult vele az ajtó felé. Wharton azonban eléjük állott.

– Grace! Azt mondotta, hogy szeret engem!

– Azt mondottam.

– És most már nem?

– Most is.

– Mondja újra.

– Szeretem magát, Clyde, szeretem.

– Látod, pap! – kiáltotta Wharton. – Hallottad a saját szájából és mégis visszaküldenéd, hogy a pokol kínjait szenvedje annak az embernek az oldalán?

Roubeau atya hirtelen betuszkolta az asszonyt a belső szobába és rázárta az ajtót. – Egy szót sem! – súgta Whartonnak és leült a legközelebbi székre.

– Az ő érdekében! – tette hozzá. A szobában erős kopogás visszhangja hangzott, majd Bentham Edwin lépett be.

– Nem láttátok a feleségemet? – kérdezte a kölcsönös üdvözlés után.

Két fej intett egyszerre nemet.

– Követtem a nyomát a házamtól lefelé – mondotta jelentőségteljesen – és éppen itt, a házzal szemben szakad vége a főúton.

Hallgatói kissé mintha, unták volna a dolgot.

– És... és azt gondoltam...

A pap egy tekintetével elhallgattatta.

– Azt is láttad talán, fiam, hogy ide vezettek a nyomai? – A ravasz Roubeau atyának ugyanis volt rá gondja, hogy széttapossa azokat, mikor egy órával azelőtt bejött Whartonhoz.

– Nem is állottam meg, hogy megnézzem; én... – gyanakodva nézte a másik szoba ajtaját, majd megkérdezte a papot. Ez a fejét rázta, de ezzel sem oszlatta el Bentham gyanúját.

Roubeau atya egy gyors imát suttogott magában, azután felállott: – Ha nem hiszel nekem, miért ne... – és úgy tett, mintha ki akarná nyitni az ajtót.

Egy pap nem hazudhat. Bentham gyakran hallotta ezt mondani és maga is hitte. – De természetesen nem, atyám – felelte sietve. – Csak csodálkoztam egy kissé, hova mehetett a feleségem és azt gondoltam... azt hiszem, hogy Stanton asszonynál van. Gyönyörű idő van, nem igaz? Hallottátok az újságot? A liszt ára leesett negyven dollárra s azt mondják, hogy óriási mennyiségben jön a folyón lefelé. No, de én megyek; Isten veletek.

Az ajtó bezárult mögötte s az ablakból követhették, amint Stantonék felé megy.

Néhány héttel később, a júniusi áradás után két ember evezett a folyó közepére, és igyekezett kifogni egy úszó fenyőtörzset. Hozzákötötték a csónakjukhoz és megindultak lefelé az ár mentében. Roubeau atya azt a parancsot kapta, hogy hagyja ott a felső vidéket és térjen vissza Minookbeli rézbőrű gyermekeihez. Ezek közé ugyanis fehér emberek jutottak s most nagyon kevés időt töltöttek halászatban, de annál többet egy bizonyos istenség szolgálatában, amely átmenetileg számtalan fekete palackban lakozott. Malemute Kidnek is akadt valami dolga az alsó vidéken s így együtt utaztak.

Az egész északi területen egyetlen ember ismerte igazán Roubeau Pál atyát és ez az ember Malemute Kid volt. Egyedül előtte vetette le Roubeau atya a papi zárkózottságát és csak neki tárta fel a lelkét. És miért ne? Ez a két ember igazán ismerte egymást. Hiszen megosztoztak egymással az utolsó darab halon, az utolsó csipet dohányon, közölték egymással a Behring-szoros elhagyott vidékén, a Nagy Deltában, a Poin Barrowtól a Sündisznó folyóig megtett téli úton a legtitkosabb, legbensőbb gondolatokat is.

Roubeau atya elgondolkozva pöfékelt viseltes pipájából és a vöröslő napot nézte, mely az északi láthatár legaljáról küldte feléjük sugarait. Malemute Kid elővette óráját. Pontban éjfél volt.

– Sebaj, öreg fiú! – Kid újra felvette a társalgás fonalát. – Isten egészen biztosan megbocsátja az ilyen hazugságot.

– Igaz, és mégis megmarad a nyoma a lelkemben. A hazugság és ennek büntetése Isten dolga, de... de...

– Hát akkor miért töprengsz rajta? A te lelked tiszta.

– Nem egészen, Kid. Sokat gondolkoztam már rajta és mégis marad a lelkemben. Az a fő, hogy visszatérésre bírtam.

Egy vörösbegy dala hangzott át az erdőborított partról, távolabb egy fogolymadár kereste a párját, a csónak pedig csendesen siklott a vizén lefelé.

 

VII. FEJEZET

 

AZ ÚT TUDOMÁNYA

 

Sitka Charley megcsinálta a lehetetlent. Más indiánok is tudhattak volna annyit az út tudományából, mint amennyit ő tudott, de mégis egyedül ő ismerte a fehér emberek tudományát, az út jogát és törvényeit. Ezeket a dolgokat ő sem egy nap alatt tanulta meg; az öröklött tulajdonságok és képzetek folytán csak lassan hatoltak be az elméjébe. Sitka Charley gyermekkorától kezdve folyton fehér emberekkel volt együtt s az volt a sors rendelése, hogy későbbi élete folyamán is osztozzék velük jóban és rosszban egyaránt, ezzel kiközösítve magát mindörökre saját népe kötelékéből. S tisztelve a fehér emberek hatalmát, felsőbbségét, sokat gondolkozva az ő tudományukon, ezen évek alatt sajátított el belőle nagyon sokat, mindenekfelett pedig az út jogát és törvényeit. S csak sok év tapasztalása tette őt képessé arra, hogy meg is tudja érteni mindezeket. Bár nem volt fehér ember, azt, amit tudott, sokszor jobban tudta, mint a fehér emberek. Indiánnak ennyit tudni: ez a lehetetlenség.

S ebből a tudományából lassankint bizonyos megvetés keletkezett a saját népe iránt – megvetés, melyet rendes körülmények között jól el tudott titkolni, amely azonban most zivataros, soknyelvű káromkodás formájában tört ki. Mikor Kah-Chuctet és Gowhee-t szidta. Ezek úgy lapultak előtte, mint a megvert kutyák – gyávák voltak ahhoz, hogy ráugorjanak. de elég bátrak ahhoz, hogy fogaikat mutogassák. Nem voltak valami szép legények; igaz, hogy Sitka Charley sem volt az. Arcukon nem volt hús; arccsontjaikat utálatos fekélyek borították, amelyek a rettenetes hidegben szenvedett fagyások emlékei voltak. Szemeikben a kétségbeesés és az éhség vad tüze fénylett. Az ilyen elkeseredett, mindenre elszánt emberekben nem lehet bízni. Sitka Charley ezt nagyon jól tudta s ezért elvette tőlük puskáikat és más tárgyaikat, melyeket a tíz nappal azelőtti indulásnál kaptak. Egyedül ő és Eppingwell kapitány tartották meg a puskáikat.

– Előre, rakjatok tüzet! – parancsolta, elővéve zsebéből a kincset jelentő gyufásdobozt és a hozzájáró száraz fakéreg-darabokat.

A két indián meghunyászkodva látott hozzá a száraz gallyak és ágak gyűjtéséhez. Elvoltak gyengülve, gyakran meg kellett pihenniük, mert egyre azon vették magukat észre, hogy szédülnek és térdeik reszketnek. Minden lehajlás után megpihentek, mintha betegek vagy holtfáradtak lettek volna. Szemükben néha a végső csüggedés és lemondás tükröződött vissza, de mindannyiszor feltámadt bennük az egész világegyetemet mozgató, erő, az „Én, Én, Én, élni akarok!"

Könnyű déli szél támadt, mely vadul marta födetlenül maradt testrészeiket s mint megannyi szúró tűt vágta a havat és jeget arcukba. Mikor a tűz végre lobogó lángokkal égett s körülötte elolvadt a hó, Sitka Charley a két ember segítségével védőernyőt rögtönzött körülötte. Ez elég egyszerű eljárás volt: csak egy takaró kellett hozzá, amelyet a szél felőli oldalon, a szél irányában negyvenöt fokos szög alatt kifeszítettek. Ez felfogta a szelet, a meleget pedig visszaverte azokra, akik mögötte kerestek védelmet. Azután zöld fenyőgallyakból szőnyeget terítettek le, hogy testük ne jöjjön érintkezésbe a fagyos földdel. Mikor mindezzel elkészültek, KahChucte és Gowhce a lábaikat vették ápolás alá. Jéggel borított bocskoraikat már erősen megviselte az út, a folyó éles jégdarabjai valósággal rongyokká vagdalták, Siwash-harisnyáik hasonló állapotban voltak s amikor felolvasztották és levetették azokat, lábujjaiknak halálosan fehér vége –, az elhalás különböző stádiumában –, ékesen beszélt az út szenvedéseiről.

Sitka Charley ott hagyva a két embert ruhájukat szárítani, hátat fordított a tűznek. Bizony, ő is szeretett volna leülni a tűzhöz és megmelengetni fájó tagjait, de a becsület és a „törvény" nem engedte. Fájó lábaival baktatott a megfagyott mezőkön – minden lépése kín volt és minden izma szenvedett. Néhol, ahol egy-egy nyílás. fölött csak nemrégen fagyott meg a víz, minden fájdalma ellenére is kénytelen volt meggyorsítani lépteit a fenyegetően recsegő és hajladozó jég miatt. Ilyen helyeken gyors és könnyű lett volna a halál, de most még nem kívánkozott utána.

Rossz hangulata kissé engedett, amint a folyó kanyarulata mögött két indiánt vett észre. Bukdácsoltak és nyögtek, mintha súlyos teher lett volna a vállaikon, pedig a rajtuk levő kevés poggyász alig nyomott pár fontot. Apróra kikérdezte őket s úgy látszott, hogy válaszuk megnyugtatja. Tovább sietett. Nemsokára két fehér ember tűnt fel, kik egy asszonyt közrefogva támogattak. Ezek is olyanok voltak, mintha részegek lettek volna; lábaik remegtek a fáradtságtól. Az asszony alig támaszkodott reájuk; inkább a maga erejéből haladt tovább. Az ő látására öröm futott át Sitka Charley arcán. Igen nagy tisztelője volt Eppingwell asszonynak. Sok fehér asszonyt ismert már, de ez volt az első, aki téli útjain vele volt. Mikor Eppingwell kapitány szóba hozta ezt a veszedelmes utat és felkérte őt segítségre, komolyan megcsóválta a fejét, mert az út ismeretlen északi pusztaságokon keresztül vezetett s tudta, hogy próbára fogja tenni a legerősebb férfiak testét és lelkét egyaránt. De mikor megtudta, hogy a kapitány felesége tényleg velük fog tartani, udvariasan elhárított magától minden további részvételt az útban. Ha az ő fajtájabeli asszonyról lett volna szó, nem törődött volna az egésszel semmit, de ezek a déli asszonyok – nem, ezek nagyon finomak, nagyon törékenyek ilyen útra.

Sitka Charley még nem ismerte az ilyen asszonyokat. Öt perccel előbb még nem is álmodta volna, hogy mégis részt fog venni az expedícióban, de mikor az asszony hozzá fordult, csodálatos mosolyával és tiszta angol beszédével s elkezdett vele beszélni, anélkül, hogy könyörögne vagy rábeszélné őt: úgy érezte, hogy nem tehet mást, el kell menni velük. Ha valami lágyság vagy segítségért való könyörgés lett volna a szemeiben, a hangja reszketett volna vagy szemének fegyvereit használta volna: acélszilárdsággal tudott volna ellentmondani. Tiszta, kutató szemei, csengő hangja, szelídsége, férfiakhoz méltó bátorsága azonban megfosztották őt minden ítélőképességétől. Úgy érezte, hogy ez valami ismeretlen fajta asszony s mikor már néhány napig együtt szenvedték a téli út borzalmait, tudta, hogy az ilyen asszonyok fiai miért lesznek urai a földnek és a tengereknek, s hogy az ő fajtája asszonyainak fiai miért nem boldogulnak velük szemben. Gyöngédek és erősek! Nap-nap után figyelte őt, hogy mikor fárad ki, mikor esik össze a fáradalmak súlya alatt s örökké ezek a szavak tértek vissza elméjébe: Gyöngédek, de erősek! Tudta, hogy ennek az asszonynak a lábai a napos országok puha ösvényeihez vannak szokva, hogy nem szokták meg az északvidéki moccasint és a fagy soha meg nem csókolta őket – s most figyelte és csodálkozott rajta.

Mindig volt egy mosolya vagy egy barátságos szava, melyekből kijutott a legutolsó poggyászhordónak is. Amint az út ismeretlenné vált, úgy látszott, hogy erőt gyűjt a további fáradalmakhoz, mert kissé szótlanabb lett; amikor pedig KahChucte és Gowhce, akik egyre azzal dicsekedtek, hogy ismerik az északi utak minden bokrát, egyszerre kijelentették, hogy nem tudják, hol vannak, a férfiak átkozódásai között az egyedüli barátságos, megbocsátó szavak az ő szájából hallatszottak. Ezen az estén énekelt nekik, amíg úgy érezték, hogy elmúlik minden fáradtságuk és friss reményekkel néznek a jövő elébe. Mikor pedig kezdett fogytán lenni az élelmük s aggódó pontossággal osztottak ki minden falatot, ő volt az, aki fellázadt férje és Sitka Charley mesterkedései ellen s azt követelte, hogy ő is csak éppen annyit kapjon, mint a többiek.

Sitka Charley büszke volt arra, hogy ismeri ezt az asszonyt. Az ő jelenlétében valami ismeretlen jó érzés, valami szélesebb látókör kerítette hatalmába. Ettől kezdve teljesen a saját maga urának érezte magát; nem engedelmeskedett senki fia kívánságainak, egyedül a saját maga által felállított korlátokat ismerte el.

A két ember és az asszony arca felderült, mikor őt meglátták, mert mégis csak Sitka Charley volt az ő támaszuk. De Sitka Charley, ridegen, mint rendesen, visszafojtva minden fájdalmat és látásuk felett érzett örömet, a többiek holléte felől kérdezte ki őket, megmondotta a tűz távolságát, azután folytatta kereső útját visszafelé. Nemsokára egy magányos, sántító, teher nélküli indiánnal találkozott, akinek összeszorított ajkai és homályos tekintete mutatta, hogy közelharcban áll a halállal. Minden lehetőt elkövettek, hogy megmentsék, de a végén mégis csak a gyöngének és szerencsétlennek kell elvesznie és Sitka Charley tudta, hogy már nem sok napja van hátra. Ez az ember nem bírja már sokáig; így tehát vigasztaló, barátságos szót kapott tőle. Utána két másik indián jött, akikre azt a feladatot rótta volt, hogy segítsék Joe-t, a társaságban lévő harmadik férfit előre. Úgy látszik, elhagyták. Sitka Charley egy pillantással átlátta, hogy nyílt lázadásban készülnek kitörni ellene. Nem is érte váratlanul, mikor visszarendelte őket az elhagyott fehér ember keresésére, hogy az övükből elővont vadászkéseik csillogtak feléje. Szánalmas látvány: három gyönge ember, aki a mindenható természet hatalmának súlya alatt egymással viaskodik: Sitka Charley puskatusának ütéseire azonban egykettőre észretértek és mint a megvert kutyák, mentek vissza kötelességüket teljesíteni. Két órával később, a sántító Joe-val közöttük, Sitka Charley kíséretében meg is érkeztek a tűzhöz, ahol az expedíció többi tagjai melengették tagjaikat az ernyő védelme alatt. – Egy-két szóra pajtásaim, mielőtt aludni mennénk – mondotta Sitka Charley, miután elfogyasztották szegényes vacsorájukat, az indiánokhoz beszélt a saját nyelvükön, a fehérekkel már előzőleg elintézve dolgait. – A saját érdeketekben, pajtásaim, egy-két szót szólok nektek; életetekbe kerül, ha meg nem fogadjátok. Megmondom nektek a törvényt; annak a fejére szálljon a saját halála, aki megszegi. Elhagytuk a Hallgatás Dombjait s most a Stuart forrásai felé tartunk. Lehet, hogy egy alvás még, lehet, hogy több, lehet, hogy nagyon sok. de egyszer mégis ha eljutunk a Yukon melléki emberek közé, kiknek sok ennivalójuk van. Jó lesz, ha a törvényhez tartjuk magunkat. Kah-Chutcte és Gowhee, akiket előre küldtem utat taposni, ma elszaladtak, mint az ijedt gyermek. Jól van, megfeledkeztek magukról; felejtsük el. De ezután el ne felejtsetek semmit. Ha megint megtörténnék... – és ezzel puskájához nyúlt s azzal játszott. Holnap ők fogják vinni a lisztet és vigyázni, hogy a fehér ember, Joe, ott ne maradjon az úton. A dobozok meg vannak számolva; ha csak egy is fog hiányozni estére... Értitek? Ma még megbocsátottuk. Bivalyfej és HáromHal megfeledkeztek a fehér emberről és ott hagyták a hóban. Holnap ne felejtsék el, hát, amint világos lesz, ők mennek előre és ők taposnak utat. Hallottátok a törvényt. Vigyázzatok, hogy meg ne szegjétek.

Sitka Charley belátta, hogy lehetetlen a menetet együtt tartani. Elkezdve Bivalyfejtől és Három-Haltól, akik elül az utat taposták, KahChucte-ig, Gowhee-ig és Joe-ig, csaknem egy mérföldnyi hosszúra nyúlt el. Mindenki tántorgott, elesett vagy lepihent, amint jónak látta. Az egész menet szabálytalan időközökben megtartott pihenők láncolata volt. Mindenki erejének legutolsó maradékára támaszkodott már és addig bukdácsolt előre, amíg tartott belőle, de csodálatos módon mindig más valaki maradt utoljára. Ahányszor elesett egy ember; mindannyiszor azt hitték, hogy fel sem kel többé, de mégis csak felkelt, újra és újra. A hús gyenge volt, de az akarat erős. Minden győzelem egy tragédia volt. Az indián megfagyott lábával már nem tudott egyenesen járni, hát négykézláb kapaszkodott előre. Ritkán pihent meg, mert tudta, hogy a hideg azonnal megbosszulja magát. Végül már Eppingwell asszony ajkai is mereven mosolyogtak, mindig derült szemeivel pedig már alig látott. Gyakran meg kellett állania; ilyenkor szívére szorította a kezét és mélyen felsóhajtott.

Joe, a fehér ember, már túl volt minden szenvedésen. Már nem kérte, hogy hagyják magára, nem imádkozott, hogy meghalhasson; jótékony delírium könyörült meg rajta és enyhítette kínjait. KahChucte és Gowhee kíméletlenül vonszolták maguk után, akárhányszor nem sajnálva tőle egy ütést vagy rúgást sem. Reájuk nézve az igazságtalanság netovábbja volt a dolog. Szívükben keserűség és gyűlölet vert tanyát, de féltek. Miért kell saját kínjaikat még ennek az embernek a súlyával tetézni? Hiszen ez egyértelmű a halállal. És ha nem teszik? Akkor pedig Sitka Charley puskájára kell gondolniuk.

Amint a napvilág fogyott, Joe állapota is egyre súlyosabb lett, úgy, hogy alig bírták már tartani s egyre hátrább maradtak a többiektől. Néha mind a hárman elestek a hóban, úgy kimerültek az indiánok is. Pedig a hátukon volt az élet, az erő és a meleg. A liszteszsákokban volt mindenük, ami az élet fenntartásához kellett. Egyre csak erre gondoltak és bizonyossággal be kellett következnie annak, ami bekövetkezett. Éppen egy erdő széléhez értek, ahol ezernyi tűz számára való fa volt, csak meg kellene gyújtani. Aztán ott volt egy vízlyuk is a folyó jegébe vágva. KahChucte ránézett először a fákra, azután a vízre; ugyanazt tette Gowhee is, azután. egymásra néztek. Egy szót sem szóltak. Gowhee tüzet gyújtott, KahChucte pedig vizet merített egy bögrébe és a tűzre tette. Joe közben más világokban kalandozott, idegen nyelven, amelyet ők nem értettek. Lisztet szórtak a bögrébe, míg az egész valami folyós tészta lett és ebből ittak sokszor egymásután. Joe-t meg sem kínálták; igaz, hogy nem is törődött vele. Nem törődött ő már semmivel, még a bocskoraival sem, amelyek ott perzselődtek és füstölögtek a tűznél.

Fehér hó-köd ereszkedett le rájuk, jótékonyan eltakarva őket és fehér jégkristályokat rakva le ruhájukra. És bizonyára még sok mérföldnyi utat jártak volna meg az ő lábaik, ha egyszerre szél nem támad és tovább nem viszi a ködöt. Sőt, ha tíz perccel később jön, akkor is meg lettek volna mentve. Sitka Charley visszanézett, meglátta az ég felé kanyargó füstöt és megsejtett mindent. Azután előre nézett, azokra, akik hívek maradtak és Eppingwell asszonyra.

– Úgy barátaim, hát megint elfelejtettétek, hogy emberek vagytok? Jó. Nagyon helyes. Legalább kevesebb gyomrot kell tömnünk.

Sitka Charley, amint megígérte, átszámolta a lisztes dobozokat, azután az egészet felkötözte a saját vállaira. Joe-t addig rugdosta, míg szegény ördög a fájdalomtól visszanyerte eszméletét és talpraállott. Azután megmutatta neki az utat és előre küldötte a többiekhez. A két indián szökni próbált.

– Megállj, Gowhee! És te is, KahChucte! A liszt annyi erőt öntött a ti lábaitokba, hogy most már versenyt futnátok a széllel? Ne gondoljátok, hogy elmenekültök a törvény elől. Legalább utoljára legyetek férfiak és köszönjétek meg, hogy tele gyomorral halhattok meg. Vissza az erdőszélre, álljatok egymás mellé. Úgy!

A két ember nyugodtan, szó nélkül engedelmeskedett, mert az ember csak a bizonytalan jövőtől fél, a biztos jelentől már nem.

– Gowhee, neked feleséged, gyermeked és egy szarvasbőr sátrad van Chippewában. Mi az utolsó kívánságod?

– Add neki azokat a dolgokat, amelyeket a kapitány neked ígért, a takarókat, a cukrot, a dohányt és a dobozt, amely a fehér emberek szerint való furcsa hangokat ad. Mondd meg, hogy az úton haltam meg, de ne mondd meg, hogy miként.

– És te, KahChucte? Neked sem feleséged, sem gyermeked nincs.

– Egy nővérem van, a koshimi kovács felesége. Az üti őt és ő nem boldog. Add át neki mindazt, ami a szerződés szerint az enyém; mondd meg neki, hogy adja el és az árával menjen vissza az ő népe közé. Ha találkozol azzal az emberrel és te is úgy gondolnád, jót tennél vele, ha ő meghalna. Üti a feleségét és az asszony fél tőle.

– Belenyugosztok, hogy a törvény szerint meg kell halnotok?

– Bele.

– Hát akkor, Isten veletek barátaim. Kívánom, hogy tele fazék és meleg sátor várjon titeket odaát.

Míg ezt mondta, fölemelte puskáját és sok visszhang törte meg a csendet. Alig hallgattak el ezek, mikor más puskák szólaltak meg a messzeségben. Sitka Charley meglepődött. Több lövést is hallott, pedig csak egy puska van a társaságnál. Még egy tekintetet vetett a két mozdulatlan emberre, cinikusan mosolygott az „út törvényein" és sietve indult a hangok felé, hogy – a Yukon-melléki emberekkel találkozzék. Megérkeztek.

 

VIII. FEJEZET

 

EGY KIRÁLY FELESÉGE

 

I.

 

Valamikor, amikor az északi föld még egészen fiatal volt, annak erkölcsi és társadalmi viszonyai fogyatékosságukról és egyszerűségükről egyaránt nevezetesek voltak. Mikor a háztartás gondjai már kiállhatatlanok lettek és az egyedüli élet túlságosan unalmas, a délről ideszármazott vállalkozó szellemű kalandorok, jobb hiányában, lefizették a kialkudott árakat és bennszülött feleséget vettek maguknak. Az asszonyok részére ez valóságos kóstoló volt a paradicsomból, mert meg kell adni, hogy az utolsó fehér kalandor is jobban és emberségesebben bánt velük, mint indián férjeik bántak volna. A fehér emberek éppúgy meg voltak elégedve ezzel, mint az indián férfiak. Leányaikat eladták gyapottakaróért és ócska puskákért, meleg szőrméiket becserélték rossz szövetekért és rossz whiskyért, de a „nap fiai" legalább gyorsan és kellemesen pusztultak el az alkoholtól és a behurcolt betegségektől –, a magasabb kultúra ezen áldásától.

Az árkádiai egyszerűségnek ezen napjaiban történt, hogy Cal Galbraith, aki az országon utazott keresztül, az Alsó folyónál megbetegedett. A Szent Kereszt jóságos nővéreinek – akik befogadták és ápolták – egyhangú életében valóságos üdítő változatosság volt ez az esemény: ők nem is tudták viszont, hogy az ő gyöngéd kezük és önfeláldozó ápolásuk volt az, ami visszaadta neki az életet. Sőt, Cal Galbraith lelkében különös gondolatok kezdtek éledezni, úgy, hogy végül is megakadt a szeme az egyik missziós lányon, Madeline-en. De nem mutatta semmivel, türelmesen várva a jobb időket. A tavasz elérkeztével egészsége is kezdett visszatérni s mikor a nap már nem ment le, hanem aranyköröket írt le az égbolton, teljesen összeszedte erejét és búcsút vett a nővérektől.

Madeline, a misszióslány, árva volt. Apja, egy fehér ember, valahol útközben egy medvével akadt össze és kettőjük közül ő mondott búcsút az árnyékvilágnak. Anyja, az indiánasszony, nem lévén férje, aki megtöltse télre az éléskamrát, visszament az ő népéhez, ahol nemsokára szintén meghalt. A gyermek, Chook-ra, ezután a jó nővérekhez került és innentől kezdve más néven volt ismeretes.

Rokonsága egy züllött nagybácsi volt, aki azzal pusztította életerejét, hogy mértéktelen mennyiséget fogyasztott el a fehér emberek whisky nevű italából. Cal Galbraith illendően meglátogatta ezt a nagybácsit s ketten sok szót váltottak és még több dohányt szívtak el, míg alaposan megbeszélték az ügyet, ígéreteket is tettek egymásnak, a dolog vége pedig az lett, hogy a vén zsivány néhány font szárított halat rakott fakéregcsónakjába, amellyel leevezett a Szent Kereszt nővéreinek missziójához.

Soha senki sem tudta meg, hogy milyen ígéreteket tett, azt sem, hogy mi mindenfélét hazudozott össze – a jő nővérek nem pletykáinak –, de mikor visszatért, hatalmas kereszt lógott a nyakában és vele jött a csónakban Madeline húga is. Még aznap este meg volt a házasság, olyan lakoma kíséretében, hogy két napig egyetlen ember sem halászott a faluban. Madeline azonban már reggel lerázta lábáról az Alsó Folyó mellékének porát s férjével együtt útrakelt egy evezős csónakban, hogy ott éljen a Felső Folyó mellett egy helyen, amely Alsóvidék néven volt ismeretes. És a következő évek folyamán igen jó feleségnek bizonyult, megosztotta férje szenvedéseit és jó ebédeket főzött neki, jó útra is térítette, takarékosságra szoktatta és munkáséletre. Cal Galbraith végül gazdag emberré lett és Circle Cityben házat épített magának; olyan boldog ember volt, hogy aki látogatóba jött hozzá, mind megirigyelte.

De az Észak társadalmi viszonyai is fejlődni kezdtek s a fejlődéssel szaporodtak a társadalom örömei is. Eddig a déli országok csak a fiaikat küldték ide, most azonban sűrűn érkeztek már a leányok is. Nem voltak ugyan többnyire sem feleségek, sem nővérek, de azért új gondolatokkal töltötték meg a férfiak fejét és új irányt szabtak a társas életnek. A régi asszonyok riadtan húzódtak vissza házaikba és elgondolkozva figyelték fehér nővéreik uralkodását.

Majd egy másik áramlat indult meg a déli hegyeken át. Most azok az asszonyok jöttek, akik tényleg uraivá lettek az országnak; az ő szavuk törvény volt, az ő törvényük pedig acélból készült. Lenézték az indián asszonyokat, azok a másik fajta asszonyok pedig, megszellemültek és láthatatlanná váltak. Olyan férfiak, akik szégyenkezni kezdtek a nap leányaival kötött házasságuk miatt s akik kezdték utálni, sötétbőrű gyermekeiket. Igaz, hogy voltak olyanok is, akik hűségesek maradtak régi feleségükhöz és büszkék voltak reájuk. Mikor szokásba kezdett jönni a régi feleségek elűzése, Cal Galbraith hűségesen kitartott az övé mellett. Amivel magára is vonta az asszonyok haragját – az asszonyokét, akik csak most jöttek. Nem értettek semmihez, de azért uralkodtak az országban.

Egyszer csak az történt, hogy a Felsővidék amely messze Circle City felett fekszik – gazdag ország lett. Kutyafogatok szállították oda az élelmet és vissza a rengeteg aranyat; drótok és kábelek zümmögték a legújabb híreket, és a világ kezdte ismerni a Klondike-folyót és Yukon országát.

Cal Galbraith eközben békességes életet élt. Jó férje volt Madeline-nek, aki viszont imádta őt. De azért valahogy mégsem volt megelégedve; valami furcsa vágyat érzett a saját népe után, amelynek életéből ő ki volt zárva, valami olyan vágyat, amely arra készteti a férfiakat, hogy kitörjenek és újra megízleljék az élet tavaszát. Aztán a folyón elképesztő hírek jöttek le az Eldorádó gazdagságáról, a sátorvárosról és a fehér emberek hirtelen meggazdagodásáról. Circle City egészen kihalt. Az egész világ fölkerekedett és megindult a folyón felfelé, az új, csodálatosan fénylő világ felé.

Cal Galbraithnak sem volt többé maradása és szeretett volna a saját szemeivel látni mindent. A mosás befejeztével lemért tehát egynéhány száz font aranyport a Társaság öblös zsákjaiba és ugyanannyiról csekket adatott magának Dawsonra. Azután Dixon Tom gondjaira bízta a bányáját, búcsúzóul megcsókolta Madelinet, megígérte, hogy visszatér, mielőtt a jégzajlás megindulna, azután felült egy fölfelé haladó gőzhajóra.

Madeline várt-várt, mind a három nyári hónapon keresztül etette a kutyákat. Ideje javarészét az ifjú Cal nevelésével töltötte – azután is várt, míg a napok mind rövidebbek lettek. Sokat imádkozott, amint a Szent kereszt nővérei megtanították. Megjött a hó, azután az első jégzajlás. Circle City összes „királyai" visszatértek nyári foglalkozásuktól az aranymosáshoz, csak éppen Cal Galbraith nem. Tom Dixon mégis kapott tőle levelet, sőt a Társaság is kapott tőle levelet, mert a Társaság kutyafogatai alig győzték az asszony házába hordani a legjobb élelmiszereket a megmondták a Társaság emberei azt is, hogy korlátlan hitele van.

Minden időben úgy volt, hogy a férfiak idézték fel az asszonyok előtt az ő fájdalmaikat; ez esetben azonban a férfiak hallgattak s csak maguk között tudtak valakit, aki távol van. Nem sok idő telt azonban el és Madeline mégis híreket kapott Cal Galbraith tetteiről; ugyancsak híreket kapott valami görög táncosnőről is, aki úgy játszott a férfiakkal, mint a gyermekek a babájukkal. Madeline azonban indián asszony volt, és így nem volt neki barátnője, akihez bölcs tanácsért fordulhatott volna. Felváltva imádkozott és terveket kovácsolt; egy éjjel pedig, gyors elhatározása asszony lévén, befogta kutyáit, a fiatal Calt gondosan felkötötte a szánra és útnak indult.

Bár a Yukon vize még folyt, a szélein már állott a jég és a vízfolyás napról napra keskenyebb csíkká olvadt. Rajta kívül, aki már tett meg ilyen utat, senki sem tudta, mire vállalkozik, mikor száz mérföldes útra indul a jégszegélyen: azt sem tudták, milyen rettenetes nehézségekkel kell majd a hátralévő kétszáz mérföldet megtenni a folyó teljesen befagyott jegén. Madeline azonban indián asszony volt, aki tisztában volt mindezekkel s egy éjjel csak bekopogtatott Malemute Kid kunyhójába. Ez felébredt, megetette a dögrováson lévő kutyákat, ágyba fektette az egészséges gyermeket, azután a kimerült asszonyra fordította figyelmét. Lehúzta jéggel borított mokaszinját, miközben hallgatta elbeszélését és kése hegyével belenyúlt az asszony lábába, hogy lássa, milyen mélyen van megfagyva.

Malemute Kid minden férfias jellemvonása mellett is tulajdonképpen gyöngéd, nőies lélek volt, aki megnyerte a bizalmát egy üvöltő farkaskutyának és beismerő vallomást csalt ki a legmegátalkodottabb emberből is. Pedig nem is keresett senkit. A szívek olyan önkénytelenül tárultak fel előtte, mint a virágok a napfényben. Úgy tudták, – hogy még a pap, Roubeau atya, is neki szokott meggyónni. Északföld férfi és női utasai pedig mindig bekopogtak az ő mindenki számára nyitott ajtaján. Madeline-hez sem tudott volna más lenni. Ismerte őt amióta a világra jött s az asszony félindián agyában olyasmit képzelt, hogy benne van összpontosítva a világ minden bölcsessége és oly tisztán látja a jövőt, mint a jelent.

Téves eszmék uralkodtak az országban. A dawsoni társadalmi élet teljesen elütött a megelőzőkétől s az északi föld gyors haladásának sok káros következménye volt. Malemute Kid nagyon jól tudta ezt és tisztán állott előtte Cal Galbraith eltévelyedése. Tudta már, hogy egy elhamarkodott szó gyakran okoz nagy bajokat, azonkívül alaposan megakarta leckéztetni és megszégyeníteni az eltévedt embert. Bevonták tehát Prince Stanleyt, az ifjú bányászt is a megbeszélésbe másnap este, szintúgy részt vett abban a szerencsés Harrington Jack is a hegedűjével együtt. Bettles, aki sokkal volt adósa Malemute Kidnek, még ugyanaznap este befogott Cal Galbraith szánjába, föltette rá az ifjú Calt és megindult vele a Stuart folyó irányában.

 

II.

 

– Úgy! Egykettő – három, egykettő – három. No, most visszafelé! Nem, nem jól van. Kezdje újra. Látja, így kell! – Prince tanította az asszonyt.

– Úgy! Egykettő – három, egy – kettő – három. Vissza! Úgy, most már jobb. Próbálja újra. Hiszen tudja, csak nem szabad a lábát nézni. Egy – kettő – három, egy – kettő – három. Rövidebb lépéseket! Újra kezdeni! Úgy, úgy, most jó. Egy – kettőhárom – egy – kettő – három.

Madeline és Prince együtt járták a keringőt. Az asztalt és a székeket egymásra rakták a fal mellé, hogy több helyük legyen. Malemute Kid, állát tenyerébe támasztva, az ágyon ült és nagy érdeklődéssel nézte őket. Harrington Jack mellette ült s a hegedűjét cincogtatta, követve a táncoló párt.

Érdekes dolog volt a három férfiú vállalkozása az asszonnyal. Legérdekesebb a buzgóságuk volt, amellyel mindenáron meg akarták tanítani táncolni. Egy atlétát sem dolgoztatták volna meg jobban a verseny előtt. Igaz, hogy tanítványuk is jó alany volt, mert Madeline kora gyermekkorától kezdve, elkerülte faja asszonyainak sorsát, a teherhordást és a fárasztó, kínos utakat. Könnyű lábú, nyúlánk asszony volt, aki eddig maga sem tudta, hogy milyen ügyes.

– No, hiszen már egész jól tud táncolni –, jegyezte meg Prince az ágy felé, leültetve kimerült tanítványát az asztalra. – Gyors felfogása van, de jobb lenne, ha sohasem táncolt volna még egy lépést sem. Csak ezt nem tudom megérteni, Kid! – s ezzel Madeline vállalnak egy sajátságos mozdulatát utánozta.

– Szerencséje neki, hogy a missziónál nevelkedett – felelte Malemute Kid. – A teherhordás, tudod az a legrosszabb egy asszonynak. Más indián asszonyt nem tanítottál volna táncolni, de ő csak férjhezmenetele után végzett nehéz munkát. Sok bajon mentek keresztül a férjével együtt. Együtt élték át az éhínséget is a Negyven-Mérföldben.

– És ezt a vállrángatást nem tudjuk kinevelni belőle?

– Nem tudom. Talán, ha sokat fog sétálni a mestereivel. Valahogy majd leszokik róla, nem igaz, Madeline?

Az asszony igent intett. Ha Malemute Kid, aki mindent tud, azt mondja, hogy igen, akkor úgy van.

Ismét feléjük közeledett, szerette volna újra megkezdeni a táncot. Harrington, figyelmesen kezdte végignézni, mint a lovakat szokás. A vizsgálat eredménye kielégítő lehetett, mert hirtelen érdeklődéssel megkérdezte: – Mit kapott magáért az a csavargó nagybátyja?

– Egy puskát, egy takarót és húsz üveg pálinkát. A puska el volt törve.

Az utolsó mondatot megvető grimasszal kísérte, mintha meg volna botránkozva, hogy milyen kevésre értékelték leányságát.

Elég jól beszél angolul, sokat átvett férje beszédjének sajátosságaiból, de meg lehetett érezni rajta az indián kiejtést is, az idegenszerű torokhangok használatát. Mesterek ezt is igyekeztek kiverni belőle és nem minden eredmény nélkül.

A legközelebbi szünetben Princenek ismét volt egy megjegyzése:

– Azt mondom Kid, nem jól csináljuk. Nem jól csináljuk. Bocskorban soha sem fogja megtanulni. Cipellőt kellene húzni a lábára és parkettre vinni!

Madeline fölemelte a fél lábát és megvetően kezdte nézegetni idomtalan mokaszinját. Az előző években, Circle Cityben és a Negyven-Mérföldben sokat táncolt már ilyen lábbelivel, de akkor eszébe sem jutott ilyesmi. De hát – ha Malemute Kid így tudja, ő bizonyára jobban tudja.

Malemute Kid tudta és jó szemmértéke volt. Feltette tehát sapkáját, felvette a kabátját és lement a hegyről, hogy felkeresse Eppingwell asszonyt. Az ő férje, Eppingwell kapitány, mint magasállású kormányzósági tisztviselő, előkelő szerepet játszott a társadalmi életben. Kid egyik kormányzósági bálon látta, milyen szép lába van az asszonynak. Tudta azt is, hogy amilyen szép, éppen olyan jószívű is és hogy bátran kérhet tőle egy kis szívességet.

Visszatérve, Madeline visszavonult egy percre a belső szobába. Mikor ismét megjelent, Prince egész magánkívül volt a bámulattól.

– Jupiterre! – dadogta. – Ki gondolta volna! A kis huncut! Ez az asszony...

– Egy angol asszony –, szakította félbe Malemute Kid – angol lábbal. A leány kislábú törzsből származik. A bocskor egy kissé kiszélesítette a lábát, de nem lett idomtalan a teherhordásban és a kutyák utáni szaladgálásban.

Ettől a magyarázattól Prince csodálkozása nem lett cseppet sem kisebb. Harringtonban felébredt a kereskedői szellem s amint a jó cipőbe burkolt szabályos lábat és bokát nézte, eszébe jutott a lista: egy puska, egy takaró és húsz üveg pálinka...

Madeline egy király felesége volt, egy királyé, aki sárga kincsével megvásárolhatta volna egy tucat divatárus boltját és az asszony lába még sem ismert más lábbelit, mint a vörösre cserzett bőrből készült moccasin. Először némi félelemmel nézte a fehér szatén félcipőt,, de gyorsan átérezte a férfiak szemeiből tükröződő csodálatot. Arca kipirult a büszkeségtől. Egy pillanatig szinte megrészegedett asszonyi szépségének tudatától, közben elkeseredetten mormogta, hogy „a puska törött volt"!

És így folyt tovább a tanulás. Malemute Kid mindennap kiment vele egy hosszabb sétára, hogy a tartása megjavuljon és lépései rövidebbek legyenek. Kevés valószínűsége volt annak, hogy valaki felismerje; Cal Galbraith szinte elveszett a rengeteg bevándorló idegen között. Azután az északi fagynak kegyetlen csípése van s a gyönge délszaki nők, hogy arcukat védjék a hideg ellen, álarcot viseltek. Eltakart arccal, tetőtől talpig prémekbe burkoltan még az anya és leánya sem ismerték volna fel egymást az utcán.

A tanulás gyorsan ment. Eleinte nehezebb volt, az igaz, de később annál hirtelenebb javulás mutatkozott. Ez abban a pillanatban következett be, amikor Madeline felpróbálta a fehér szaténcipőt és ebben megtalálta önmagát. Ekkor kezdett büszke lenni – eltekintve minden önmaga iránti elfogultságtól – renegát apjára is. Eddig idegen, alacsonyabb rendű asszonynak tartotta magát, akit urának kegyelme váltott meg. Férjét félistennek gondolta, aki őt is magához emelte, bár erre semmivel okot nem szolgáltatott. Azt azonban soha, még az ifjú Cal születésekor sem merte volna hinni, hogy egyenrangú volna vele. Azon a napon, amelyen felpróbálta a fehér cipőt, feltűnt neki három barátjának meglepetése; ettől kezdve gondolkodóba kellett esnie a dolog felett. Egy láb és egy boka volt az egész – de elég alap volt arra, hogy összehasonlításokat tegyen. Emelkedni kezdett a saját szemeiben, úgy hogy már a fehér asszonyok félisteni voltába vetett hite is megrendült. Ezután már azok is csak asszonyok voltak és miért ne lehetne ő is olyan asszony, mint a többi? És olyan lázasan igyekezett utolérni őket, hogy három tanítómestere sokszor késő éjszakáig beszélgetett az asszonyok örök rejtelmességéről.

Eközben múlt az idő és közeledett a karácsony ünnepe. Bettles néha-néha üzeneteket küldött a Stuart folyó mellől az ifjú Cal hogylétéről. Nemsokára nekik is vissza kellett térni. Egy-egy járókelő, zenét és lábak ritmusos kopogását hallva Kid házából, be-benézett hozzájuk, de nem látott mást, mint a hegedűt cincogtató Harringtont és az unalmában tánclépéseket próbálgató Kidet és Princet. Madelinet soha nem látta senki, mert ilyenkor sietve menekült be a belső szobába.

Egy ilyen estén Cal Galbraithlbraith is betoppant hozzájuk. Madeline nagyszerűen haladt – nemcsak a sétában, a testtartásban, az ügyességben, hanem az asszonyi kacérságban is. Sokszor ostromolták, de mindannyiszor fényesen kivédte – nemcsak hogy kivédte, hanem legyőzte, rabszolgáivá tette és dédelgette imádóit, a legcsodálatosabb sikerrel. Ezek önkéntelenül, ellenállhatatlanul meghajoltak előtte – nem szépségének, nem eszének, hanem, annak a meghatározhatatlan asszonyiságnak, amelynek a férfi nem tud ellenállni, bár meg sem tudja magyarázni. A szoba vígságban és jókedvben úszott, amikor ő és Prince az utolsó táncot lejtették, Harrington hamis hangokat nyúzott ki a hegedűjéből és Kid, egészen elvesztette a fejét, felkapta a seprőt és azzal táncolta körül a szobát.

Ebben a pillanatban erős kopogás hangzott az ajtón s gyors pillantásuk észrevette, hogy a kilincs megmozdul. De ilyesmi megesett már azelőtt is. Harrington félbe sem szakította a muzsikát. Madeline a nyitott ajtón beugrott a belső szobába, a seprű gyorsan az ágy alá került a Cal Galbraith és Savoy Lajos ugyane pillanatban dugták be a fejüket az ajtón, de már csak Princet és Malemute Kidet látták, akik egymás karjaiban vadul táncolták végig a szobát.

Indián asszonyok szokás szerint nem szoktak elájulni még akkor sem, ha okuk van rá, de Madeline most oly közel volt hozzá, mint még soha életében. Teljes egy óra hosszat kuporgott a padlón, hallgatva, mint hullámzik a férfiak mély hangja a másik szobában. Mint gyermekkorunkra emlékeztető ismeretes hangok, úgy hatott Madeline fülére férje hangjának minden ismert rezgése, úgy hogy alig bírt a lábán megállani és félig ájultan, ülve támaszkodott neki az ajtónak. Szerencséjére, sem nem látta, sem nem hallotta, hogy mikor vesznek búcsút egymástól.

– Mikor akarsz visszamenni Circle Cirybe? – kérdezte tőle egykedvűen Malemute Kid.

– Nem sokat gondolkoztam még róla – felelte. – Nem is gondolok rá addig, míg a jég olvadni nem kezd.

– És mi van Madeline-nel?

Galbraith kissé elpirult a kérdésre és lesütötte a szemét. Malemute Kid megutálhatta volna ezért, ha nem ismerte volna annyira az embereket. De mert ismerte, haragja azok az asszonyok és leányok ellen támadt fel, akik bejöttek az országba s nem elégedve meg azzal, hogy elfoglalják a bennszülött feleségek helyét, rossz gondolatokat támasztanak a férfiak fejében és szégyent hoznak reájuk.

– Azt hiszem, hogy egészen jól van – felelte a Circle Citybeli király szinte mentegetőzve. – Tudod, hogy Tom Dixon gondozza a bányámat, és gondolkodik arról, hogy neki is meglegyen mindene.

Malemute Kid a karjára tette a kezét és elhallgattatta. Kiléptek a szabadba. Fejük felett a sarki fény pompázott csodás színeiben, alattuk terült el az alvó város. A messzeségben egy magányos kutya ugatott. A király ismét elkezdett volna beszélni, de Kid hallgatást intett neki. A kutyák hangja megsokszorozódott. Kutya kutya után kezdett el ugatni, míg tele torokból jövő ugatásuk betöltötte a levegőt.

Cal Galbraith kissé összerázkódott, mikor az ugatás panaszos nyögésben ért véget. Kid tisztán olvasott a gondolataiban s követte az éhség-betegség napjaiban, mikor vele volt a hűséges, türelmes Madeline, aki megosztott vele minden bajt és fáradalmat, de sohasem panaszkodott. Már csaknem kísértésbe jött, hogy kijátsza ütőkártyáját, de ez a lecke nem volna elég erős. Tehát elbúcsúzott tőle egy kézszorítással és hallgatta, hogyan csikorog a hóban a dombról lefelé igyekvő „király" bocskora. A megijedt Madeline teljes ellentéte volt az egy órával előbbi jókedvű teremtésnek, akinek a kacagása, egészséges arca és ragyogó szemei elfeledtették a három emberrel a helyzet minden szomorúságát. Szótlanul, összeroskadtan ült egy székben, amelyet Prince és Harrington odatettek számára. Malemute Kidnek ez nem tetszett, így nem lesz jó. Ha eljön az ideje, hogy férjével találkozzék, büszkén és fölényesen kell viselkednie. Úgy kell tennie, mintha fehér asszony volna, különben a győzelem nem lesz győzelem. Szigorúan, leplezetlenül feltárta előtte a helyzetet és a női nem fölényét a férfiakkal szemben – amíg be nem látja, hogy a férfiak tulajdonképpen játékszerek a nők kezében.

Karácsony estéje előtt néhány nappal Maletnute Kid ismét meglátogatta Eppingwell asszonyt. Ez rögtön összeszedte minden felesleges ruhadarabját, sőt elmentek a Társaság boltjába is, onnan pedig Malemute Kid lakására, hogy megismerje Madelinet. És most olyan jelenet következett, amilyet ez a kunyhó még sohasem látott. Szabtak, varrtak, férceltek ahogy csak nők tudnak ruhán dolgozni.

Eppingwell asszony tehetséges asszony volt, úgy hogy mikor Madeline elvégezte az iskoláját, úgy megváltozott, hogy szinte félni kezdtek tőle. Prince sokkal inkább valóságos, mint színlelt tisztelettel segített fel reá egy Hudson Bay-kabátot, míg Malemute Kid, aki a karján vezette, egyáltalán nem érezte, hogy növendékét vezeti. Harrington ment a menet élén, míg lejutottak a városba. Elérve az Opera hátsó kapujához, levettették vele a kabátot és leterítették a hóba. Lerúgva lábáról Prince bocskorját, szatén félcipőjében állott előttük. Egy pillanatig mintha habozott volna, de feltárták előtte az ajtót és bevezették.

– Hol van Freda? – kérdezték a régiek, míg az újak oly buzgón érdeklődtek, hogy ki az a Freda. Az egész bálterem az ő nevétől visszahangzott. Azt kérdezte minden száj. Az érdemes „aranyifjúság" – a bányák kérgeskezű munkásai, akik azonban büszkék voltak előkelő társadalmi állásukra – vagy gyöngéd tekintettel nézegették a karcsú bokákat és hazudtak hatalmasakat – mert minden az arany ifjúságé – vagy pedig összeráncolt homlokkal méregették, bosszankodva tudatlanságuk miatt. Valami negyven alsó-és felsővidéki „király" volt a teremben, aki mind nagy reményekkel fogott a vadászathoz, magában fontolgatva, hogy mennyi aranypor lesz hozzá szükséges.

– Melyik lehet az a Freda? – Időnként a görög táncosnőt gondolták annak, de minden kísérlet a felfedezésre csalódást okozott. Malemute Kid maga is belevegyült a vadászatba, megjelenésével valóságos pánikot idézve elő versenytársai között, akik tudták, hogy ember a talpán. Kidnek leginkább egy pompás teremtés tetszett meg, aki mint „Sarki fény" pompázott végig a teremben. A többi aranyásó figyelme inkább az „Orosz hercegnő" felé irányult, aki leginkább keltett feltűnést s így nem lehetett más, mint Moloff Freda.

A négyes alatt elégedett mormogás futott végig a tömegen. Fölfedezték. Régebbi bálokon Freda az egyik figurában egy utánozhatatlan lépést produkált és ugyanazt a sajátságos mozdulatot csinálta most az „Orosz hercegnő". Az általános: „no nem megmondtam!" felkiáltások közben rájöttek azonban arra is, hogy a „Sarki fény" és egy másik Maszk a „Sarki szellem" ugyanazt a lépést csinálják.

Bettles hosszú útjából hazatérve, egyenesen a bálterembe sietett. Ruhája, bajusza, moccasinja még csupa jég volt, de ez nem vont le semmit az élvezetből. Az északi táncmulatságoknál nincs sok formalitás; a hosszú teleken át sínylődő emberek megfeledkezve minden másról, egész lelkükből vesznek részt a mulatságban. Csak a legfelsőbb hivatalos körökben, hivatalos alkalmaknál szerepelnek előírt formaságok. Itt azonban a rangkülönbség nem jutott szerephez. Milliomosok és szegények, kutyahajcsárok és lovascsendőrök nyújthatták karjukat a legelőkelőbb asszonyoknak és járhattak velük egy-egy táncot. Bár egyszerűek voltak az ő örömeik, parlagiasak a bókjaik, nem hangzottal durvaságok – inkább valami nyers lovagiasság jellemezte a helyzetet.

Cal Galbraith a götög táncosnő utáni keresésében egyszer összeakadt az orosz hercegnővel. Egy táncot lejtve vele, hajlandó lett volna összes millióiba fogadni, hogy az nemcsak hogy nem Freda, hanem egyszer már valahol át is karolta ezt a derekat, hogy hol és mikor, azt igazán nem tudta volna megmondani, hanem valami bensőbb ismeretség gondolata úgy magával ragadta, hogy most minden törekvése kilétének felderítésére irányult. Malemute Kid bizonyára inkább segíthetett volna neki ebben, ahelyett, hogy félrevonul a „hercegnővel" és igen komolyan suttog vele néhány percig. De Harrington Jack volt az, aki legodaadóbb lovagjává szegődött az orosz hercegnőnek. Egyszer félrevonta Cal Galbraithot és a legvadabb hazugságokat beszélve be neki kilétéről, esküdözött, hogy meg fogja hódítani. Ezzel végképp megzavarta a Circle Citybeli királyt, mert az ember természeténél fogva többnejü s az megfeledkezve Madeline-ről és Fredáról, teljesen utána vetette magát.

Már többen beszélték, hogy az „orosz hercegnő" nem Moloff Freda. Az érdeklődés tetőpontjára hágott. Szóval egy ismeretlen új csillag. Fredát nem sikerült megtalálni, most pedig valakit találtak, de nem tudják, hogy kicsoda. Még az asszonyok sem tudták, hogy ki lehet, pedig azok ismertek minden jó táncosnőt a városban. Egyesek úgy vélték, hogy a hivatali előkelőségekhez tartozik, némelyek pedig megjósolták, hogy el fog tűnni, mielőtt álarcát levetné. Sőt volt, aki azt mondotta, hogy a Kansas-cityi Starnak a nőriportere, aki hasábonként kilencven dollárt fog kapni a báli tudósításáért.

Egy órakor az összes párok lementek. a földszintre. Kezdték az álarcokat levetni, olyan hangos jókedv és nevetés közben, mintha csupa gondtalan gyermekből állott volna a társaság. A csillogó „Sarki fény"-ről kiderült, hogy nem más, mint a néger mosónő, aki a bányászok ruháinak mosásából keresett vagy ötszáz dollárt havonként. A két „Napkutya" serkedező bajuszt viselt a szája fölött s felismerték őket, mint egy kisebb bánya két testvér-tulajdonosát. Az egyik első pár – akik nem nagyon siettek az álarc levételével – Cal Galbraith és a „Sarki szellem" volt, velük szemben állott Harrington az orosz hercegnővel. A legnagyobb rész levetette az álarcot, de a görög táncosnő még nem került elő. Minden szem erre a kis csoportra szegeződött. A sürgető kiabálásra végre fölemelte Cal Galbraith társának maszkját. Freda gyönyörű arca és csillogó szemei tűntek a nézők elé. Csodálkozó felkiáltásaik nemsokára elhallgattak, mert az orosz hercegnő rejtelme megoldásra várt még. Arcát még elfedte a maszk és Harrington Jacknak nehéz küzdelme volt vele. A közönség lábujjhegyre ágaskodva nézte őket. Végre lerántotta az álarcát róla és az egész társaság nevetésben tört ki. Ez aztán jó tréfa volt. Egész éjszaka egy bennszülött indiánasszony után futkostak!

De azok, akik felismerték – és elég sokan voltak –, hirtelen elhallgattak, mire rövidesen halálos csend lett. Cal Galbraith haragosan, hosszú lépésekkel közeledett feléjük és indián nyelven támadt neki Madeline-nek. Ez azonban nem jött ki a sodrából s szemmelláthatólag megfeledkezve arról, hogy minden tekintet rajtuk függ, angolul felelt vissza, Sem haragot, sem félelmet nem árult el s Malemute Kid maga is csodálkozott előkelő egykedvűségén. A „király" valósággal le volt súlytva, hogy közönséges siwash felesége annyira túltett rajta.

– Menjünk! – mondotta végül. – menjünk haza!

– Bocsánatot kérek – válaszolt az asszony –, úgy állapodtunk meg, hogy Harrington úr fog a vacsorához vezetni. Azonkívül még vannak elfoglalt táncaim.

Harrington karját nyújtotta, hogy elvezesse. Malemute Kid jónak látta közelebb húzódni. A circle city-i király egészen magánkívül volt. Kétszer is az övéhez kapott a késéért, míg Malemute Kid ugrásra készen állt, de az elvonuló pár mégis baj nélkül érte el a vacsorázóterem ajtaját, ahol osztrigát árultak tányéronként öt dollár árban. A kívülmaradtak megkönnyebbülten sóhajtottak fel, párokba verődtek össze és megindultak utánuk. Freda, aki Cal Galbraith karján vonult be, kissé duzzogott, de mégis jó szíve volt s végül megosztoztak egy tányér osztrigán. Hogy mit beszélt Freda nem derült ki, csak annyit láttak, hogy az arca kivörösödik és valamit mormog – kétségkívül bosszút esküszik.

A vacsorázó társaság egyszerre elhallgatott, mert Cal Galbraith egyszerre odalépett felesége asztalához. Mindenki lélegzet-visszafolytva leste, hogy mit fog csinálni. Harrington kék szemei merően figyelték minden mozdulatát s térdén az abrosz alatt egy Smith and Wesson pisztollyal játszott. Madeline, mintegy véletlenül, minden érdeklődés nélkül felpillantott.

– Szabad... Szabad a legközelebbi fordulóra felkérnem? – dadogta a „király".

IX. FEJEZET

ÉSZAKI ODISSZEA

 

I.

 

A szánok az ostorok pattogása és a kutyák csengőinek csillingelése közben sírták a havon örök panaszukat, de az emberek és a kutyák is fáradtak voltak s nem válaszoltak. Az utat frissen hullott hó lepte el és ők messze útról jöttek s igen nehezen haladtak előre. Már majdnem besötétedett, de nem látszott tanyának való hely, ahol eltölthessék az éjszakát. Hó hullott a mozdulatlan levegőből – nem pelyhekben, hanem finom apró kristályokban. Nagyon meleg volt – tíz fok a fagypont alatt – úgy, hogy az emberek meg sem érezték. Meyers és Bettles lekapcsolták fülvédőiket, Malemute Kid pedig éppen levetette bundáját.

A kutyák délután már nagyon ki voltak merülve, de most mintha új erőre kaptak volna. A ravaszabbak pláne nyugtalankodtak, türelmetlenek voltak a lassú haladás miatt, füleiket hegyezték és szaglásztak. Ez átragadt nyugodtabb kartársaikra is, akik szintén segítettek továbbterjeszteni a ragályt. Az elöl haladó szán vezérkutyája végül maga is elégedett vakkantást hallatott és nekifeküdt a húzásnak. A többiek buzgón követték a nyomát. Mindenki, az emberek is meggyorsították lépteiket, hogy a sietők el ne tapossák őket. A nap minden fáradalmáról megfeledkeztek, sőt kezdték a kutyákat bátorítani. Ezek vidám csaholással feleltek. Gyors galoppban rótták az utat a végtelen hómezőn.

– Hajrá! Hajrá! – kiabálták az emberek, amint a szánok hirtelen lekanyarodtak az útról.

Még száz yardnyi bukdácsolás választotta el őket egy kivilágított ablaktól, amely barátságos kályhatüzet és egy csésze meleg teát jósolt mindnyájuknak. De úgy látszik, a barátságos hajlék mát tele volt vendégekkel. Három tucat hang üdvözölte őket belülről és legalább ugyanannyi bozontos kutya rohant feléjük. Kinyílt az ajtó és egy ember, aki az északnyugati lovascsendőrség vörös tunikáját viselte, gázolt feléjük térdig hóban, korbácsa nehéz nyelével osztva igazságot részrehajlás nélkül a kutyái között. Ezután kezet fogtak egymással. Malemute Kidet saját házában egy vendég fogadta.

Prince Stanley, akinek tulajdonképpen fogadnia kellett volna és akitől a meleg kályhát és a forró teát várták, a vendégekkel volt elfoglalva. Legalább egy tucat ember szorongott bent, mind a királynőt szolgálták, részint mint törvényeinek végrehajtói, részint mint postájának szállítói. Sokféle fajhoz tartoztak, de a közös hivatás szinte egyformává tette őket – magas, izmos, erőteljes emberek voltak, napbarnított arcúak és víg kedélyűek, akik tiszta, bátor szemekkel nézték a világot. Valamennyien a királynő kutyáit hajtották, megfélemlítették ellenségeit, ették sovány kosztját és – boldogok voltak. Ezek az emberek ismerték az életet, nagy tetteket vittek véghez és regényeket éltek át, amiről ők mindről nem is tudtak.

Mint mondottuk, sokan voltak a vendégek. Kettő Malemute Kid ágyán nyújtózkodott végig és énekelte azokat a dalokat, amelyeket még francia őseik énekeltek abban az időben, mikor először léptek az északnyugati territórium földjére és házasságra léptek indián feleségükkel. Bettles ágya hasonlóképpen meg volt szállva, mert azon három vagy négy „voyageur" ült, egyikük elbeszélését hallgatva, aki Wolseley csónakbrigádjában küzdött Khartum előtt. Mikor ez kifáradt, egy cowboy kezdett beszélni királyokról, udvarokról, lordokról, hercegnőkről, akiket akkor látott, amikor Buffalo Billel együtt járták be Európa fővárosait. Egy sarokban két félvér – két régi bajtárs – szerszámot javított és beszélgetett azokról az időkről, amikor Északnyugaton a forradalom tombolt és Louis Riel volt a király.

Hangos nevetgélés és nyers tréfák hallatszottak. Útközben, szárazon és vizen véghezvitt nagy tetteket beszéltek el egymásnak, minden elbeszélés eszébe juttatva valakinek egy újabb történetet. Princet egészen háttérbe szorították ezek a sokat tapasztalt „öregek", akik látták, hogy készül a történelem s a nagy, kiváló tetteket is csak mindennapi eseményeknek tekintették.

Mikor a társalgásban kezdtek már kifáradni, megtömték az utolsó pipájukat és kiborították összecsavart hálózsákjaikat, Prince pedig bajtársához fordult felvilágosításért a társaság tagjainak kilétére vonatkozóan.

– Azt tudod, hogy ki az a cowboy – felelt Malemute Kid, hozzákezdve bocskora kifűzéséhez – és azt sem nehéz észrevenni, hogy abban, aki mellette ül az ágyon, angol vér kering. Ami pedig a többieket illeti, azok a „coureur du bois"-k leszármazol, Isten tudja, hányféle fajból összekeveredve. Az a kettő, – aki most jött be az ajtón, szabályszerű félvér – „bois brulés". Az a fiú, aki a nadrágját javítja – figyeld csak meg a szemöldökét és az állat – arra következtet, hogy anyjának valamikor egy skót emberrel volt ismerettsége. Az a csinos fickó, aki a sapkáját a feje alá teszi, egy francia félvér – hallottad, miket beszélt, nemigen szereti a szomszédságban levő két indiánt. Azt tudod, hogy amikor a félvérek Riel alatt fellázadtak, az indiánok segítettek a rendet helyreállítani és azóta nem sok szeretetet mutatnak egymás iránt.

– És ki az a mogorva képű fickó a kályha mellett? Meg mernék rá esküdni, hogy angolul sem tud. Egész este ki sem nyitotta a száját.

– Ebben nincs igazad. Egészen jól beszél angolul.

Nem figyelted az arcát, mikor a többieket hallgatta? Én igen. Csak sem nem rokona, sem nem barátja a többinek. Mikor a saját nyelvükön beszélgettek, nem értette meg őket. Én magam is gondolkodtam, miféle lehet. Találjuk ki.

– Dobjatok egy pár jó darab fát a kályhába – rendelkezett Malemute Kid, parancsoló tekintetét egyenesen a szóban levő emberre szegezve.

Az rögtön engedelmeskedett.

– Valahol fegyelmet neveltek bele – jegyezte meg halkan Prince.

Malemute Kid bólintott, lehúzta harisnyáját s az alvó emberek között egyenesen a kályhához ment. Ott felakasztotta az átázott ruhadarabokat néhány már ott száradó hasonló dolog mellé.

– Mikor gondolod, hogy Dawsonba érsz? – kérdezte az ismeretlentől.

Az egy darabig szembenézett vele, mielőtt felelt volna. – Azt mondják, hogy hetvenöt mérföld. Igaz? Akkor két nap múlva.

Kiejtése csaknem tökéletes volt és nem kellett keresnie a szavakat.

– Jártál már azelőtt ebben az országban?

– Nem.

– Az északnyugati territóriumból való vagy?

– Igen

– Ott születtél?

– Nem.

– Ejnye, hát hol az ördögben születtél? Nem ezek közül való vagy – és Malemute Kid az alvó kutyahajcsárokra mutatott. – Honnan kerültél ide? Láttam már a tiedhez hasonló arcokat, csak azt nem tudom, hogy hol.

– Én ismerlek téged – felelte ez.

– Honnan? Láttál már valamikor?

– Nem, csak a barátodat, azt a papot, de már régen. Ő kérdezte engem, láttam-e téged, Malemute Kidet. Ő nekem enni adta. Én nem maradok itten soká. Hallottad tőle rólam beszélni?

– Persze, te vagy az a legény, aki vidrabőrökért vett kutyákat?

Az ember bólintott, kiverte pipáját és azzal jelezte, hogy nem kíván tovább társalogni, hogy bebújt hálózsákjába. Malemute Kid kifújta a lámpát és bebújt Prince mellé az ágyba.

– No hát ki az?

– Nem tudom – valamit kezdtem vele beszélgetni, de úgy elhallgatott, mint egy csiga. Az bizonyos, hogy olyan fickó, aki fel tudja kelteni az ember kíváncsiságát. Hallottam már róla. Nyolc évvel ezelőtt az egész partvidék róla beszélt. Valami titokzatos ügye volt. Valahonnan északról került le, a tél kellős közepén, sok ezer mérföldnyiről, átkelve a Behring-tengeren, úgy sietett, mintha ördög kergette volna. Soha senki nem tudta meg, hogy honnan jött, de az bizonyos, hogy nagyon messziről. Már akkor nagyon meg volt viselve az úttól, mikor a Golovia-öbölbeli svéd missziótól élelmiszereket kért és a dél felé vezető út után kérdezősködött. Ezt csak utólag hallottuk. Azután elhagyta a tengerpartot és egyenesen a Norton-szoros felé igyekezett. Rettenetes időben, szélvészben, hóviharban utazott, de célt ért, pedig más ezer ember bizonyosan ott hagyta volna a fogát. Elért Pastilikba. Mindössze két kutyája maradt meg és csaknem meghalt az éhségtől.

– Annyira sürgős. volt az útja, hogy Roubeau atya ellátta élelmiszerekkel, de kutyát nem tudott neki adni, mert csak az én megérkezésemet akarta bevárni, azután ő is útra akart kelni. Ulysses úr azonban nagyon jól tudta, hogy kutya nélkül nem lehet elindulni. Tehát ott töltött még egy pár napot. Szánján gyönyörűen kidolgozott vidrabőrök voltak – tengeri vidrabőrök, tudod – megértek aranyban annyit, amennyit nyomtak. Volt ott akkor Pastilikben egy orosz kereskedő is, egy Shylock, akinek olyan sok kutyája volt, hogy néhányat le akart vágni. Nem sokat alkudoztak s mikor a különös idegen megindult délnek, már fényes kutyafogatai voltak. Magam is láttam, tényleg gyönyörűek voltak. Ahogy nézegettük és számoltuk, rájöttünk, hogy legalább ötszáz dollárjába került neki egy kutya. És ez nem azért volt, mintha az idegen nem ismerte volna a tengeri vidra értékét; ő maga is valami indiánféle volt és abból, amit vele beszéltünk, láttuk, hogy volt már dolga fehér emberekkel.

– Mikor letisztult a jég a tengerről, Nunivak szigetről kaptuk azt a hírt, hogy ott járt és élelmiszereket vett. Azután eltűnt a látóhatárról és nyolc év óta most hallok róla először. Honnan jöhetett? Mit csinált ott? Miért jött el onnan? Indián, senki sem tudja, merre járt és fegyelmezett ember, ami ritka dolog indiánoknál. Itt van egy másik északi rejtély, amit megfejthetsz, ha kedved van, Prince.

– Köszönöm szépen, de már van elég belőle – válaszolta Prince.

Malemute Kid már mélyeket szusszantott, a fiatal bányász azonban még a sötétbe bámulva várt, míg az álom lezárja szemeit. Mikor végre elaludt, akkor is az foglalkoztatta álmában, amit az este hallott: végtelen hómezőkön járt, kutyákkal vesződött s embereket látott élni, szenvedni és meghalni.

Másnap reggel, még napfelkelte előtt, a kutyahajcsárok és csendőrök megindultak Dawson felé. Azok a hatalmak, amelyek Őfelsége érdekeit szolgálják és urai a kis embereknek, úgy látták azonban szükségesnek, hogy ott ne legyen hosszú pihenésük, mert egy héttel később ismét megjelentek a Stuart-folyónál, hatalmasan megrakva a Sós Víz felé irányított levelekkel. Kutyáikat azonban pihentekkel cserélték fel; ezek azután kutyák voltak.

Az emberek nagyon vágytak már egy kis pihenőre, de Klondike egészen új vidék volt számukra és szerették volna látni az aranyvárost, ahol annyi az aranypor, mint a víz és a tánctermek mindig zajosak a sok mulatságtól. Épp olyan egykedvűen szárítgatták tehát harisnyáikat és szívták pipáikat, mint előbbi látogatásuk alkalmával.

A vidrabőrös ember kissé nyugtalannak látszott; nem is igen figyelt a beszélgetésre, hanem egyszerre félrevonta Malemute Kidet egy sarokba és suttogva hosszabb ideig tárgyalt vele. Prince kiváncsi tekintetet vetett feléjük, de kíváncsisága nem nyert kielégítést, mert azok felvették kabátjukat és kimentek a szobából. Mikor visszatértek, Malemute Kid elővette aranymérlegét, kimért hatvan unciát és beletette azt az idegen zsákjába. Ekkor a kutyahajcsárok főnökét is belevonták a tárgyalásba, amely szemmel láthatólag üzleti szellemet vett fel. A karaván másnap megindult a folyón felfelé, de a vidrabőrös, aki néhány font élelmiszert kapott tőlük, visszafelé indult, Dawsonba.

– Igazán nem tudom mire vélni – mondotta Malemute Kid Prince kérdezősködéseire –, a szegény ördög egy vagy más okból mindenáron meg akart válni a szolgálattól, és annyira fontoskodott, hogy még az okát sem akarta megmondani, hogy miért. Úgy van vele, mint némelyek a katonasággal, két évre állott szolgálatba s az egyetlen útja a szabadulásnak az, ha pénzzel kiváltja magát. Nem szökhet meg egyszerűen, mert akkor nem maradhatna itt, pedig feltétlenül itt akar maradni az országban. Azt mondja, hogy amikor Dawsonban járt, elhatározta magát az itt maradásra, de egyetlen centje sem volt és én vagyok az egyetlen ember, akivel két szót beszélt életében. Meg is beszélte a dolgot az alkormányzóval és megtett minden intézkedést arra az esetre, ha tőlem pénzt kaphatna – természetesen kölcsönbe. Egy év alatt vissza fogja fizetni, azt mondja. És képzeld! Mikor kimentem vele, majdnem sírva fakadt. Könyörgött és panaszkodott, levetette magát előttem a hóba, úgy, hogy nekem kellett fölemelnem. Úgy düllöngött, mint egy részeg ember. Aztán azt mondta,, hogy ezért a célért dolgozott már évek óta és nem bírná el, hogy most csalódjék. Megkérdeztem, hogy mi az a cél, de nem akarta megmondani. Azt mondotta, hogy valaki megakadályozhatná annak elérésében, pedig nagyon közel van hozzá. És, hogy két évig nem mehetne Dawsonba, ha szolgálatban kellene maradnia, akkor pedig már késő lesz. Soha életemben ilyen embert még nem láttam. Mikor azt mondottam, hogy megkapja, megint nekem kellett a hóból felszednem. Mondtam neki, hogy vizsgálja meg jobban azt az aranyat. Azt hiszed megtette? Dehogy! Esküdözött, hogy az enyém lesz minden, amit szerez, hogy olyan gazdaggá fog engem tenni, ami egy fösvény vágyait is felülmúlja és más ilyen bolondságokat beszélt. Emlékezz rá, Prince, itt van valami a dolog mögött; fogunk még hallani róla, ha itt marad az országban.

– És ha nem marad?

– Akkor nagyot csalódtam az emberekben és hatvan unciám oda van.

A hosszú éjszakákkal megjött a hideg is és a nap ismét egész napon át bújócskát kezdett játszani a déli láthatár mögött, mielőtt Malemute Kid emberéről valamit hallott volna. De végre január első napjaiban, egy hideg reggelen egy hatalmasan megrakott szán fordult be a Stuart-folyó melletti kunyhója felé. A vidrabőrös ember érkezett meg s vele jött még egy ember, akinek megteremtésekor Isten úgy látszik, kissé szórakozott lehetett. A szerencse, vakmerőség, pénz és piszok soha nem kerülhetett szóba e vidéken, anélkül, hogy Gunderson Axel nevét fel ne említették volna. Ha pedig ebből a témából is kifogytak, új erőre kapott a beszélgetés, ha szóba került a felesége, aki mindezen javakban osztozott vele.

Amint említettük, Isten kissé szórakozott lehetett, mikor Gunderson Axelt teremtette s véletlenül azoknak az embereknek a mintájára alkotta meg, akik akkor éltek, mikor a világ még egészen új volt. Teljes hétlábnyi magasságra emelkedett termete festői ruhájában, mely messziről arra engedett következtetni, hogy viselője gazdag, Eldorádó-beli „király". Melle, nyaka és végtagjai a mesebeli óriásokra emlékeztettek. Jó háromszáz fontnyi súlyú csontjainak és izmainak hordására szolgáló hócipői teljes yarddal hosszabbak voltak, mint más közönséges emberé. Széles arca, bozontos szemöldöke, erős álla és halványkék szemei, valamint arckifejezése olyan emberre vallottak, aki hozzá van szokva, hogy akaratát, ha másként nem megy, erőszakkal vigye keresztül.

Prince lehúzta kesztyűit keskeny, nőies kezeiről és a kutyákat kezdte etetni, közben le nem véve szemeit a három vendégről, akikhez hasonlók ritkán fordulnak meg együtt élő ember házában. A különös idegen, akit Malemute Kid Ulyssesnek nevezett el, szintén érdekelte, de most minden figyelmét Gunderson Axel és felesége kötötte le. Az asszony nagyon ki volt merülve, mert kissé elpuhult a jólétben, amelyet hosszú időn át élvezett, amióta férje a partvidék urává lett. Úgy támaszkodott annak széles melléhez, mint a virág a kőfalhoz, bágyadtan viszonozva Malemute Kid szíves üdvözlését és pezsgésbe hozva Prince vérét, mikor mély, sötét tüzű tekintetét véletlenül reá vetette. Mert Prince erős, egészséges férfi volt, aki kevés asszonyt látott az utolsó hónapokban. Pedig az asszony idősebb volt, mint ő s azonkívül indián volt. De előnyösen különbözött minden indián nőtől, akit eddig látott. Sokat utazott – járt a Prince hazájában is, amint a beszélgetés folyamán megtudta – és talán ő volt a legműveltebb fajának összes asszonyai között. El tudott készíteni minden ételt a napon szárított halból és jó ágyat tudott vetni a havon, de a végigélvezett sokfogásos ebédek után az ilyen ételek már nem ízlettek neki. Ismerte a bölénynek, a medvének és a kis kék rókának, valamint az északi tenger hatalmas kétéltű állatainak szokását; jártas volt az erdőknek és vizeknek minden tulajdonságaiban; a hóra írott emberi, állati és madárnyomokat úgy tudta olvasni, mint egy nyitott könyvet és Prince észrevette, hogy elolvassa és mosolyog a háznak a falra függesztett házszabályain. Ezeket a szabályokat a fáradhatatlan Bettles foglalta írásba, még abban az időben, mikor jókedve és humora közmondásos volt. Prince mindig befelé fordította az írást a falnak hölgyek érkezésekor, de ki gondolta volna, hogy ez az indián asszony is el tudja olvasni? Most már minden későn volt.

Szóval ez volt a Gundelson Axel felesége, akinek a nevét mindig együtt emlegették a férjével s aki kézt kézben tartva, együtt ment vele hosszú északi útjaira. Az asztalnál Malemute Kid régi ismerősökről beszélgetett vele s Prince lerázva az első pillanatban támadt előítéletet, szintén belevegyült a társalgásba. Beszélgetése szellemes volt, míg lassúbb észjárású férje rendszerint csak helyeselt és bólogatott. Szemmel láthatóan büszke volt feleségére; minden pillantása és mozdulata azt mutatta, hogy igen nagy tiszteletben tartja. A hódbőrös ember szótlanul evett, oda sem figyelve a víg tréfákra és még mielőtt a többiek befejezték volna az étkezést, felkelt és kiment a kutyák közé. Nemsokára azonban utastársai is felöltöztek és kimentek utána.

Néhány nap óta nem esett már a hó s a szán úgy siklott a keményre fagyott úton, mintha sima jég lett volna. Ulysses haladt az első szán előtt, a másodikat Prince és Gunderson Axel felesége vezették, míg az utolsót Malemute Kid és a szőke hajú óriás hozták.

– Nem nagy út az egész, Kid – mondotta az óriás. – Sohasem járt még ott, de sok jót beszélt róla s egy térképet is mutatott, amelyről még akkor hallottam, mikor évekkel ezelőtt Kootenayban jártam. Szerettem volna, ha te is velünk jössz, de furcsa egy ember ez; azzal fenyegetőzött, hogy itt hagy, ha más is jön velünk. De ha visszajövök, velem fogsz jönni és beveszlek feles társnak a városi üzleteimbe.

– Nem, nem! – kiáltotta, mikor Kid félbe akarta szakítani –, ez már elintézett dolog. Nekem szükségem van arra, hogy két fejjel tudjak gondolkozni. Ha minden jól megy, csinálunk egy másik Cripple Crecket! Ha dolgozunk, igazán milliókat milliókra tudunk halmozni. Én már gondolkoztam a dolgon. Várost építünk – pár ezer munkás – jó viziutak – gőzhajóközlekedés – nagy átmenő kereskedelem – talán egy vasútvonal is kiépül – gőzmalmok, villanyvilágítás – bankok – kereskedelmi társaság... Csak el ne mondd senkinek, míg vissza nem jövök.

A szánok megálltak ott, ahol az út a Stuart-folyó jegét keresztezte. Végtelen hó-és jégmező terült el előttük az ismeretlen Kelet irányában. A hócipők lekerültek a szánok hátuljáról. Axel Gunderson kezet fogott a házigazdákkal és előre ment, hatalmas cipőit jó félyardnyira süllyedtek a kemény hóba. Az asszony az utolsó szán mögé lépett; úgy látszott, hogy gyakorlata van a hó taposásában. A csendet szíves üdvözlő kiáltások szakították meg, a kutyák csaholtak s még a hódbőrös ember is jókedvűen pattogtatta az ostorát.