— Rendben van — fogadta el a visszautasítást Nikoya. — Akkor dobd bele csak te azt a pálinkásüveget a vízbe és meglátod, mi lesz. Nekünk egy kutya meg egy ember bukkant fel. Neked az ördög fog megjelenni.

— Szeretném látni az ördögöt! —mondta Jose, új rá meghúzva az üveget.

— A pálinka bátorságot ad, nagyon igaz. Mert szörnyen kíváncsi vagyok az ördögre.

Átadta társának az üveget, intve hozzá, hogy igya ki egészen, aztán rászólt:

— Na, most hajítsd a vízbe!

Az üres üveg hatalmasat loccsant, és a kihívásnak azonnal foganatja lett. Ugyanazon a helyen felmerült az óriás póknak teteme. Ez már több volt, mint amit a közönséges indián gyomor elviselhetett, A két legény úgy meghőkölt, hogy kifordultak mindketten a csónakból. Mikor felbukkantak a vízből, azon módon nekivágtak a víz sodrának, amely aztán lassan utánuk szállította felborult csónakjukat is.

Nikoya és Concordia is jobban megrémültek, semhogy kacagni tudnának. Összeölelkeztek és úgy bámulták a bűvös folyót, fél szemmel pedig a legényeket figyelték, akik elfogták a csónakjukat, partra húzták, majd elrejtették a parthajlásban.

A nap már alacsonyan járt, mikor a lányok újra nekibátorodtak, hogy kipróbálják a varázslatos vizet. Sok vita után határozták el, hogy most egyszerre dobnak bele egy-egy rögöt. És rögtön megjelent egy nő meg egy férfi, Francis és a Királynő. A lányok hanyatt estek a cserjés közé, és onnan figyelték aztán észrevétlen, hogyan úszik ki Francis a Királynővel.

— Ez is úgy történt, minden úgy történik, ahogyan beledobunk valamit a vízbe — súgta Nikoya Concordiának.

— De ha egy valamit dobunk bele, akkor egy jön fel, ha kettőt, akkor kettő.

— Úgy van — mondta Nikoya. — Próbáljuk ki még egyszer. Hajítsunk ketten. Ha semmi sem jön fel, akkor még sincs varázshatalmunk.

Együtt hajítottak be újra egy-egy rögöt, mire megint megjelent két ember. Ezek, Henry és Leoncía, tudtak úszni, és egymás mellett értek partot, hogy aztán mint az előbbiek, ők is eltűnjenek a fák közt.

A két indián lány soká tanakodott. Megállapodtak benne, hogy íme, mióta nem dobnak bele a vízbe semmit, nem is jön fel semmi, az meg már ki volt próbálva, hogy mihelyt belehajítanak valamit a vízbe, rögtön jön is fel valami. Tehát a varázshatalmuk igaz. Egész estig ott ültek a víz mellett, aztán visszamentek a falujukba azzal a szent meggyőződéssel, hogy az Istenség varázsvesszővel áldotta meg őket.

XXII. FEJEZET

 

Torres csak egy nap múlva érkezett San Antonióba, azután hogy megmenekült a föld alatti folyón. Gyalog, fáradtan, sárosan érkezett meg, egy kis indián fiú loholt a sarkában, aki Da Vasco sisakját vitte. Mert Torres meg akarta mutatni a kormánybiztosnak meg a bírónak a sisakot, különös kalandjának tanújeléül, melynek elmondása felett előre mulatott magában.

A főutcán mindjárt találkozott a kormánybiztossal.

— Ön az valóban, senor Torres? — vetett keresztet ünnepélyesen a kormánybiztos, mielőtt kezet fogtak.

Torres szó szerinti kézzelfoghatósága, hozzászámítva még a rászáradt mocskot is, meggyőzhették a kormánybiztost barátja való létéről. Azután dühösen kiáltott fel:

— És itt már holtnak tartottuk! — mondta. — Ez a caroo kutya, ez a Jose Mancheno, azt mondta, hogy meghalt, és ott fekszik a Maya-hegység gyomrában, az ítélet harsonájára várva.

— Ő bolond, én pedig alkalmasint Panama leggazdagabb embere vagyok — felelte Torres méltósággal. — Mert mint az ősi és hősi honfoglalók, minden veszéllyel dacolva eljutottam a kincshez. Láttam. Hát...

Torres zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a Királynőtől csent drágaköveket, de üresen vonta vissza kezét. Egy sereg kíváncsi szem bámulta már őket az utcán, akiknek feltűnt elnyűtt külseje.

— Sok mondanivalóm van önnek — mondta a kormánybiztosnak — úgyhogy itt nem beszélhetünk nyugodtan. Én négyszáz éves halottak társaságából jövök, akik azonban nem váltak porrá, hanem én kellett, hogy tanúja legyek második haláluknak. Keresztülmentem hegyeken, fenn jártam a gyomrukban, egy tálból ettem az „elveszett lelkekkel" és belenéztem a „Világ Tükrébe". Csak azt mondhatom önnek, drága barátom, és önnek, tisztelt bíró úr, hogy magammal együtt önöket is gazdaggá teszem.

— Talán egy kissé az üveg fenekére nézett, — csipkelődött hihetlenül a kormánybiztos.

— Egyebet víznél nem is láttam, mióta elhagytam San Antoniót hangzott a felelet. — Most aztán hazamegyek és iszom egy nagyot, aztán lehántom ezeket a condrákat magamról, megfürdök és tisztességes ruhát veszek.

Mikor Torres elindult, háza előtt egy rongyos kis fickó szaladt hozzá és egy borítékot nyújtott át neki, aminek külsejéről már tudta, hogy Regantől való távirat.

Jól intézte. Még három hétig tartsa távol New Yorktól a társaságot. Ötvenezer, ha sikerül.

Torres ceruzát kért a fiútól és a boríték hátára írta a választ.

Küldje a pénzt. A társaság sose tér vissza a hegységből, ahol elveszett.

Még két esemény halasztotta el Torres hazaérkezését. Mikor belépett az öreg Rodriguez Fernandez ékszerüzletébe, a vén maja papba botlott bele. Úgy hökkent vissza, akár valami kísértettől. Hiszen biztos volt benne, hogy a vénember megfúlt a Bálványok Termében.

— Minden jó lélek dicséri az Urat! Távozz, vén pap! Ez csak a lelked, amit látok, és én utálom a kísérteteket.

De a kísértet megragadta a karját, annyira, hogy le se rázhatta.

— Pénzt — dadogta a vénember. — Adj pénzt, én visszafizetem. Én, aki ismerem a maják kincseinek titkát. Fiam odaveszett a hegy gyomrában, a gringók is odavesztek. Segíts megmentenem a fiamat. Nekem csak ő kell. A kincs legyen a tiétek. De emberek kellenek és a fehér embereknek hatalmas pora, ami szétvesse a barlangot elzáró sziklákat, úgy, hogy a víz lefolyjon. A fiam nem fúlt meg. Csak ott tartja fogva a víz, abban a csarnokban, amelyben a rubinszemű Chia és Hzatzl állnak. Csak az ő szemük árán megvehetni a világ minden puskaporát. Adj hát pénzt, hadd vegyem meg a port.

De Torres különös lelki berendezésű ember volt. Ritka ellenszenvet érzett minden pénzkiadás iránt. És minél több pénze volt, annál jobban erősödött ez az ellenszenve.

— Pénzt? — förmedt az öregre, és félrelökte a bolt ajtajából. — Hát van nekem pénzem? Hiszen olyan toprongyos vagyok, mint egy koldus. Még a magam számára sincs pénzem, nemhogy neked, vén pap. Amellett te vezetted a fiadat a maják hegyei közé, nem én. A te lelkeden szárad, nem az enyémen, hogy a fiad belepottyant a Chia lábai alatt megnyílt verembe, amit nem az én, hanem a te őseid ástak.

De az öreg pap tovább kunyorált, úgyhogy Torres végül olyat rúgott belé, hogy az öreg elvágódott a kövezeten.

Rodriguez Fernandez boltja kicsike volt és szurtos. Portékája is kevés volt és éppoly szurtos, egy kicsiny és szurtos üvegszekrénybe zárva az áruasztalán. A bolt szutykát, szemetét nemzedékeken át senki sem takarította el. Százlábúak és svábbogarak egész nyájjal tanyáztak a fal körül. A pókok befontak háromszorosan minden szögletet, és amint egyik éppen átmászott a mennyezeten, Torres félreugrott alóla. Volt vagy héthüvelyknyi rovar, s nem örült volna, ha történetesen a nyaka és inge közé esik, csupasz bőrére. Különben maga Fernandez is úgy mászott elő boltja mélyéből, mint egy zsákmányra leső óriáspók, mint egy Shylock, legfeljebb piszkosabb még az eredetinél is.

Az ékszerész csupa nyájasság volt Torreshez, majdnem boltja szemetét túrta fel az orrával, annyira hajlongott előtte. Torres csak úgy találomra kivett vagy egy tucat követ zsebéből, kiválasztotta közülük a legkisebbet és a többit visszacsúsztatva szó nélkül az ékszerész elé tette.

— Szegény ember vagyok én — nyöszörögte az ékszerész, miközben Torres figyelmét nem kerülte el, mily élesen vizsgálja a gemmát.

De aztán úgy lökte félre az asztalon, mint aminek értéke nagyon csekély, és kérdőn nézett a kő tulajdonosára. Torres némán várt, tudta, hogy evvel csak jobban felszítja a vénember kapzsiságát és bőbeszédűségét.

— Azt értsem ebből, hogy tisztelt senor tanácsomat kéri, mennyit ér ez a kő? — makogta végül az ékszerész.

Torres csak biccentett.

— Ez ásatag kő. És kicsike. Mint ön is láthatja, nem is arányos. Tehát sok elvész belőle a csiszolás alatt.

— Mennyit ér? — kérdezte türelmetlenül Torres.

— Szegény ember vagyok én — ismételte a boltos.

— Nem kértem rá, hogy megvegye, vén bolond. De ha már felveti a kérdést, hát mennyit adna érte?

— Mint mondtam, tisztelt senor, én nagyon szegény ember vagyok. Van olyan napom, hogy nem adhatok ki tíz centavót füstölt halra. Van olyan nap, mikor nem ihatok egy korty vörösbort, ami felüdítse a szervezetemet, pedig ezt már inaskoromban megszoktam, nem Barcelonában, hanem messze attól, Itáliában, mert ott inaskodtam. Olyan szegény vagyok, hogy nem bírok drága ékköveket megvásárolni...

— Ha haszonnal adhatja is el? — vágott közbe Torres.

— Ha biztos volnék a haszonról — mekegte a vén ember. — Igen, akkor megvenném, de szegény ember lévén, csak keveset fizethetek.

Közben a követ újra felvette és gondosan megvizsgálta...

— Adnék — kezdte tétován — adnék... de hát kérem tiszteit senor, tudja hogy nagyon szegény ember vagyok. Ma is még csak egy kanálka hagymamártást ettem egy kis kenyérhéjjal...

— Az istenit! Vén bolond, mennyit ad érte, azt mondja! — ordított rá Torres.

— Ötszáz dollárt... pedig így is kétlem, hogy valamicske hasznom marad rajta.

Dacára Torres örömének, hogy ilyen kis kőért ekkora összeget kapna, tettetett türelmetlenséggel nyúlt a kő után. De az öreg elhárította kezét, megrökönyödve, hogy a jó üzlet esetleg fuccsba megy.

— Mi régi barátok vagyunk — mekegte. — Még akkoriból emlékszem önre, mikor mint fiú jött át San Antonióba Bocas del Toróból. Hát ilyen öreg barátok közt legyen kikerekítve az összeg hatszázra.

Torres eközben a Királynő kincseinek mérhetetlen értékéről gondolkozott az Elveszett Lelkek Völgyében.

— Nagyon jól van — szólt gyorsan és gavalléros mozdulattal elkapva és zsebre rakva a követ. — Ez egy barátomé. Kölcsönt akar venni rá tőlem. Tehát ötszáz dollárig adhatok rá neki. Köszönöm a felvilágosítást. Majd úgy fogom viszonozni, hogy adott alkalommal, ha összejövünk a pulqueriában, annyi vörösbort fizetek önnek, amennyit el sem visz a lábán.

Ezzel Torres kiment az üzletből. Semmiképp sem titkolta csúfondáros diadalmát, hogy rá tudta szedni ezt a vén spanyol rókát, hiszen tudta, hogy az ő becslése még mindig csak fél ára a drágakövének.

*

Eközben Leoncia, a Királynő és a két Morgan is leereszkedtek egy sajkán a Gualaca-folyón a tengerpartra. Megérkezésük előtt azonban különös dolog történt a Solano-haciendán. A kanyargó kerti úton egy vén boszorka, akinek aszott arcából sorvasztó tűz sugárzott, melyet alig rejtett el a fején átvetett fekete sál, és egy oly különös látogató baktatott a haciendába, amilyet az még sosem látott.

Kínai volt, javakorú, kövér ember, holdvilág képe jóságosan és kedélyesen ragyogott, mint ez nem ritka kövér egyéneknél. Yi Poonnak hívták, ami azt jelentette, hogy Almábafőtt Habja, és viselkedése tényleg ilyen édes és simándi volt. A vén boszorkánnyal szemben, akit félig ő támogatott, a gyöngédségnek és nyájasságnak valóságos kivonataként viselkedett. Ahányszor a vénasszony megtántorodott a gyöngeségtől és talán el is esett volna, ott tartotta karjában, míg új erőhöz és lélegzethez jutott. A haciendáig háromszor történt ez meg, s ilyenkor egy csavaros fejű üvegből egy nagy kanál francia brandyvel is megitatta a vén nőt.

A vén szipirtyót aztán leültette egy árnyékos zugba a ház teraszán, míg ő maga bátran bekopogtatott a főajtón. Az ő szokott üzleti útja a hátsó ajtó volt, de időközben azt is megtanulta, mikor kell a főajtón kopogni.

Egy indián szolgáló nyitott ajtót, s ez vitte a látogató hírét Enrico Solanóhoz, aki vigasztalan volt, fiaival együtt, azóta, hogy Ricardo elmesélte, hogyan veszett el Leoncia a Maya-hegység gyomrában. Az indián szobalány visszatért a kínaihoz, és azt mondta, hogy az uraság rosszul érzi magát és senkit sem fogad, egy kínait éppenséggel nem.

— Húhh! — mondta erre Yi Poon, aki eléggé bízott benne, hogy a második üzenete hatékonyabb lesz. — Én nem vagyok kuli. Én kínai polgár vagyok. Művelt ember vagyok. Beszélek spanyolul. Beszélek angolul, írok angolul is, spanyolul is. Nézzed csak, írok senor Solanónak spanyolul. Te nem tudod elolvasni. Azt írtam ide, hogy én Yi Poon vagyok Colónból. Nagy üzletről van szó. Azért jöttem senor Solanóhoz. Nagyon fontos és titkos üzlet. Ide írtam. Persze te így sem tudod elolvasni.

Azt nem mondta, hogy azt írta a papirosra, hogy:

Senorita Solano. Nagy titkot tudok.

Alessandro, Solano termetes fiai közül a legidősebb kaphatta meg az újabb üzenetet, mert ez jött az ajtóhoz, megelőzve a cselédet:

— Közölje velem azt az üzletet! — rivallt rá a kövér kínaira. — Mi az? Gyorsan?

— Nagyszerű üzlet — hangzott Yi Poon felelete, aki elégedetten szemlélte a másik felindultságát. — Én nagy pénzeket forgatok meg. Én titkokat vásárlók. Én eladok titkokat. Nagyszerű üzlet.

— Mit tud senorita Solanóról? — kiáltott rá Alessandro vállán ragadva őt.

— Mindent. Nagyon fontos titkokat...

De Alessandro nem bírta tovább türtőztetni magát. Csaknem berántotta a kínait a szobába és a vállánál taszigálta be a nappaliba Enrico elé.

— Hírt hoz Leonciáról? — kiáltotta Alessandro.

— Hol van ő? — kérdezték kórusban.

— Ohó! — gondolta Yi Poon. Ekkora izgalom, ha össze is vágott az üzletével, mégis megdöbbentette. Enrico pedig félelemnek vélve ezt a döbbenetet, fiait csendre intette és nyugodtan kérdezte a kínaitól:

— Hol van ő?

— Ohó! — gondolta Yi Poon. — A senorita elveszett. Ez új titok. Még hasznot húzhat belőle valamikor. Egy csinos lánynak az elveszése olyan előkelő és gazdag családból, mint a Solanók, Latin-Amerikában nem értéktelen értesülés. Ha majd férjhez megy, mint ahogy már hallotta rebesgetni ezt Colónban, és aztán összekoccan a férjével, vagy fordítva, akár ő, akár a férje, nagyon szívesen fizet valami titokért, akár mert elhallgatja, akár mert közreadja.

— Ez a senorita Leoncia — mondta végül — nem az önök lánya. Más papája és mamája volt.

Ám Enrico jelen fájdalma túl nagy volt a lány elvesztésén, semhogy megrebbentette volna őt egy ilyen régi titok bolygatása.

— Úgy van — bólintott. — Bár ezt nem tudják családom körén kívül, én mint csecsemőt fogadtam közénk. Fura, hogy önnek tudomása van erről. De nem érdekelhet engem olyasvalami, amit már rég tudok. Azt szeretném tudni, hogy most hol van ő.

Yi Poon komolyan és részvéttel rázta fejét.

— Ez más titok — magyarázta. — Lehet, hogy nyitjára jövök. Akkor eladom önnek. De nekem a régi titok van birtokomban. Ön nem tudja senorita Leoncia papájának és mamájának a nevét. Én tudom.

Enrico Solano nem tudta elrejteni érdeklődését erre a kísértésre.,

— Beszéljen — mondta. — Mondja meg a neveket, és én megfizetem.

— Nem — rázta a fejét Yi Poon. — Nagyon rossz üzlet volna, így nem köthetjük meg. Fizessen először, aztán megmondom. Az én titkaim jó titkok. Ha ötszáz pezót fizet és megtéríti Colónból ide és vissza az útiköltségemet, akkor megmondom a senorita Leoncia papája és mamája nevét.

Az öreg Enrico beleegyezőleg bólintott, és éppen küldeni akarta Alessandrót a pénzért, mikor az indián lány rontott a szobába. Sosem látták még ennyire magából kikelve. Kezét tördelte és zokogott, de látták, hogy örömében.

— A senorita! — sipította végül, és a teraszra intett ragyogó szemmel. — A senorita!

Yi Poont és titkát elfeledték. Enrico és fiai kiözönlöttek a széles teraszra, ahol Leoncia, a Királynő és a két Morgan éppen most ugrottak le a poros öszvérekről, melyek a Gualaca-folyó torkolatától hozták őket. Ugyanakkor pedig két indián szolga elutasította a kövér kínait és vén boszorka társát.

— Jöjjenek máskor— mondta nekik. — Most nagyon el lesz foglalva senor Solano.

— Biztos, hogy eljövök még — biztosította Yi Poon udvariasan, szemrehányás és kedvetlenség nélkül, hogy éppen akkor szakítódik félbe az üzlete, mikor már a pénzt számlálnák le a markába.

De nehéz szívvel távozott. A terep nagyon alkalmas volt üzletei számára. Ha nincs ott a két féltékeny indián szolga, bizonyára megkerüli a haciendát, hogy kihallgassa az újonnan érkezettek beszélgetését. Lefelé menet aztán dupla adag brandyt adott a vénasszonynak, hogy erőt öntsön tagjaiba, ne tehénkedjék rá egész úton.

Enrico Leonciát lekapta az öszvérről, és szenvedélyesen karjába szorította. Néhány percig egyéb sem volt, mint zajos latinos vetélkedés, hogy melyik fivére szorítsa hamarabb karjába Leonciát. Francis közben szintén lesegítette a Királynőt nyergéből, és vártak egymás mellett kéz a kézben, míg fogadtatásukra került a sor!

— Ő a feleségem — mondta Francis Enricónak. — Kincs után mentem a Kordillerákba, és íme, mit találtam. Mi ennél nagyobb szerencse?

— És feláldozott egy nagy kincset ő is — mondta nagylelkűen Leoncia.

— Királynője volt egy kis országnak — tette hozzá Francis, hálás és bámuló pillantást cserélve Leonciával, aki folytatta:

— Megmentette mindnyájunk életét, és feláldozta királyságát ezért.

És Leoncia nagylelkűségi rohamában megölelte a Királynőt, elvonta Francistől, és ő vezette be a haciendába.

XXIII. FEJEZET

 

A középkori spanyolság és az újvilág minden pompáját egyesítette Torres ruházata abban, hogy Panama egyik nagy hacienderójának hasson, amint a Solanók hajléka felé lovagolt a tengerparton. Mellette szaladt a nagy fehér kutya, mellyel együtt érkezett meg a föld alatti folyóból, és amelynek irama azt mutatta, hogy Torres legjobb ménje sem bírna vele versenyezni. Amint Torres befordult a haciendához vezető ösvényre, elhaladt Yi Poon mellett, aki éppen a vén banyát pihentette. Persze az a méltóság, amelyet magára öltött, megtiltotta, hogy tüzetesebben érdeklődjék olyan közönséges halandók iránt, mint a kínai és egy banya. Csak éppen átfutott rajtuk pillantása.

De Yi Poon keleti szemét nem kerülte el egyetlen mozzanat sem. Yi Poon azt gondolta: ez itt nagyon gazdag embernek látszik. A Solanók barátja. Odalovagol most. Lehet, hogy éppen Leoncia vőlegénye. Vagy a vőlegényének dühös vetélytársa. Mindenesetre becses lesz neki Leoncia születésének titka, és gazdagnak, igen gazdagnak látszik.

Benn, a hacienda nappalijában mindnyájan együtt voltak. A Királynő elbeszélése közben megemlítette Torrest is, és villogó szemmel nevezte tolvajnak, aki a drágaköveiből ellopott; majd éppen azt mesélte, ahogy kutyájával együtt a forgóba zuhant, mikor Henry és Leoncia, akik az ablaknál álltak, egyszerre felkiáltottak:

— Farkast emlegetünk! — mondta Henry. — És Torres maga itt jön a kerten át.

— Én beszélek vele legelőször! — szólt Francis, jelentősen lengetve karját.

— Ne-ne-ne! — csitította őket Leoncia. — Torres nagyszerű hazudozó. Ezt már mind tapasztaltuk. Tréfáljuk meg! Most szállt le nyergéből. Mi négyen eltűnünk. Apuskám! — intett Enricónak és fiainak. — Üljenek le és búslakodjanak az elvesztemen. Ha belép ez a csirkefogó, rettentő kíváncsiságot mutassanak. Senki sem képzeli, micsoda hazugságot fog kieszelni felőlünk. Mi négyen bújjunk ide a függöny mögé. Gyerünk! Mind helyünkre!

Torres tehát egy gyászoló társaságra talált, amelynek valódi érzése még olyan közel volt, hogy nem volt nehéz színleg megismételni. Enrico, miután felkelt a vendég üdvözletére, visszaroskadt székébe. Torres két kézzel szorongatta az övét, és olyan mélységes részvéttel volt, hogy megszólalni sem bírt.

— Haj bizony! — rebesgette végül. — Odavannak. Meghalt csodaszép Leonciájuk is. Vele a két gringo, a Morganek. Mint Ricardo is tudhatja, ott vesztek el a Maya-hegység gyomrában. Az ott valósággal a rejtelmek hona — folytatta, miután időt hagyott Enrico fájdalomkitörésének. — Mellettük voltam haláluk percében. Ha tanácsomat követik, most is élnek. De ők a két gringóra hallgattak. Hihetetlen veszedelmeket álltam ki, míg áthatoltam a hegy belsején, lenéztem az Elveszett Lelkek Völgyébe, majd visszatértem, a hegy gyomrába, ahol már holtakra találtam...

Itt a fehér kutya rontott a szobába egy indián szolgát hurcolva magával pórázán, és remegve, nyüszítve, amint a szoba sok-sok szaga közül megismerte régi úrnőjét. De mielőtt odaszaladt volna a függöny mögé, amely a Királynőt rejtette, Torres elkapta a nyakláncát és átadta az indián szolgáknak.

— Majd mesélek aztán erről az ebről is — folytatta Torres. — De előbb ezt nézzék meg! — vett ki egy marék drágakövet a zsebéből. — Én megleltem a maják kincsét, íme. Én vagyok Panama leggazdagabb embere, a leggazdagabb egész Amerikában. Hatalmas leszek...

— Ott volt a lányom mellett, mikor meghalt? — szakította félbe zokogva Enrico. — Nem volt egy szava sem rólam?

— De igen — zokogta vissza Torres az elképzelt haláljelenet fölötti meghatottságában. — Az ön nevével ajkán halt meg. Utolsó szavai...

De ekkor szeme kidülledt és nem tudta befejezni mondatát, mert Henryt és Leonciát pillantotta meg, akik a világ legtermészetesebb módján mentek végig a szobán, nyugodtan beszélgetve. Észre sem vették Torrest, úgy lépkedtek nagy beszélgetésben az egyik ablakhoz.

— Azt mondta, hogy a lányom utolsó szava... — faggatta Enrico.

— Én... én hazudtam — dadogta Torres, miközben igyekezett összeszedni magát, hogy kimeneküljön a csávából. — Én azt hittem, hogy biztos a haláluk és sohasem jönnek vissza a világba. És azt gondoltam, enyhítem a csapást, hogyha azt mondom, hogy önről szóltak utolsó szavai. Aztán itt van ez a Francis, akit kegyébe fogadott. Azt gondoltam, jobb, ha holtnak hiszi, mintsem megtudja, micsoda gazember.

Eközben a kutya szüntelenül ugatott a függöny felé, s nagy dolgot adott a két indián szolgának, hogy visszatartsa. De Torres, anélkül, hogy gyanút fogna, továbbment végzete útján.

— A völgyben van egy féleszű teremtés, aki azt hiszi, varázslattal olvas a jövőben. Visszataszító, vérszomjas némber. Engem nem vesztegetett meg a szépsége. Mert szép, akár egy varangy is szép azoknak, akik a varangyokban szépséget látnak. Láthatja, mi történt, ő valami titkos úton elküldte Henryt és Leonciát a völgyből, míg Francist ottmarasztotta magánál bűnös viszonyban... Mert bűnös a viszonyuk, minthogy a völgyben nem kelhetnek össze törvényesen. Ó, nem ebbe a szörnyű teremtésbe gabalyodott bele Francis, hanem nyomorú kincseibe. És ez a gringo Francis, akit keblére fogadott és aki magára Leonciára is kivetette aljas hálóját, ó, tudom, miről beszélek. Én láttam...

Örömteli ugatásba fúltak szavai: ezúttal Francis meg a Királynő lépkedtek végig beszélgetésbe merülve a szobán. A Királynő megcirógatta a kutyát, amely két lábra állott és mellső lábait a vállára tette, úgyhogy egy fejjel túlmagaslotta őt.

Torres megrökönyödésében csak kiszáradt ajkait nyaldosta, és hiába gyötörte agyát valami mentő ötletért, ami kirántsa ebből a kalamajkából.

Az öreg Enrico kacagása robbantotta szét a feszültséget legelőször. Fiai vele kacagtak, úgyhogy a könnyük is kicsordult.

— Én is elvehettem volna őt. Hiszen térden csúszva kért rá — mondta Torres maró gúnnyal.

— Na, most én megkímélem mindnyájukat egy piszkos munkától, azzal, hogy ezt az embert kilököm innen — mondta Francis. De Henry hirtelen közbelépett.

— Nekem is tetszik ez a piszkos munka.

A két Morgan már Torres felé törtetett, mikor a Királynő felemelte a kezét.

— Először hadd végezzek vele én, mert ott van övében az a tőr, amit tőlem lopott. Adja vissza!

— Ej! — mondta Enrico, mikor ez megtörtént. — Vajon nem kellene, drága asszonyom, az ékköveket is elvenni tőle, amiket öntől lopott?

Torres nem habozott. Zsebébe nyúlt, s egy marék drágakövet tett az asztalra. Enrico a Királynőre nézett, aki várakozóan állt.

— A többit is — mondta Enrico.

És Torres még háromszor annyi gyönyörű ásatag ékkövet tett a többi mellé. Aztán, mikor még mindig gyanakodva nézték, kifordította mindkét üres nadrágzsebét, és méltatlankodva szólt:

— Melyikük akar megmotozni, mint egy közönséges zsebmetszőt?

— Én — mondta Francis.

— Én is ragaszkodom hozzá — mondta Henry.

— Hát akkor ketten — egyezett bele Francis —, aztán segíthetünk neki lefelé a lépcsőn.

Egyemberként fogták Torrest galléron és hajították ki az ajtón. Ezután a Királynő felmarkolta a drágaköveket az asztalról, és Leonciához vitte:

— Fogadja el tőlem és Francistől nászajándék gyanánt, Henrynek és magának.

*

Yi Poon otthagyva a banyát a parton, visszaoldalgott, hogy a bokrokból figyelje a házat. Örömében vihogott, mikor látta, hogy a gazdag caballero olyan gyorsan érkezik le a lépcsőn, hogy nem tud megállni a lábán. De Yi Poon sokkal okosabb volt, semhogy megmutassa, amit látott. Torres lován már a domb közepén járt, mikor Yi Poon elébe került. A mennyei birodalom fia alázatosan szólította meg. Torres vad dühében mégis a lovaglóostorát emelte rá. De Yi Poon nem csüggedt el.

— Senorita Leonciáról tudok egy nagy titkot— mondta gyorsan, miközben kikerülte a csapást, s aztán, miközben Torres fenyegetőleg újra magasra emelte korbácsát, hozzátette: — Tetszenék-e önnek, ha más kaparintaná meg ezt a szép senorita Leonciát?

Torres erre leeresztette ostorát.

— Halljam! Mi az a titok? — mondta nyersen.

— Nem szeretné, ha más venné el Leonciát?

— Mondjuk, hogy nem?!

— Akkor, mondjuk, hogy van egy titka, amivel megakadályozhatná ezt.

— Nos, mi az? Bökje ki!

— De előbb hatszáz dollárt fizessen nekem. Akkor megtudja a titkot.

— Megfizetem — mondta készségesen Torres, bár esze ágában sem volt, hogy megtartsa a szavát. — Előbb mondja meg! Akkor, ha nem hazugság, megfizetem. Nos!?

Yi Poon a mellső zsebéből egy papírgöngyöleget vett elő, azzal nagy nehezen rávette magát, hogy odavezesse Torrest a partra a banyához.

— Ez az öregasszony nem hazudik — kezdte a kínai. — Ő beteg, nemsokára meghal, ő félt és meggyónt a papnak Colónban. A pap azt mondta, hogy meg kell vallani a titkot, vagy pokolba jut. Így hát ő nem hazudik.

— Nos, hátha nem hazudik, mi az, amit el kell mondania?

— De fizet?

— Persze. Hatszázat.

— Nos, ez a vénasszony Cadízban született, az óhazában. Cseléd volt ottan és dajka. Egyszer egy angol családhoz szegődöttel, amely szülővárosába jött lakni. Sokáig volt ennél a családnál. Velük ment vissza aztán Angliába. Tudja, hogy a spanyol vér nagyon forró. Ő is megszédült. A családnak volt egy kis lánycsecsemője. Ellopta ezt, kicserélte a magáéval, és Panamába szökött. Ezt a kis lánycsecsemőt fogadta lányává senor Solano, mert csak fiai voltak, lánya nem. De a vénasszony nem közölte a kislány családjának nevét. Ez a család nagyon előkelő, nagyon gazdag. Angliában mindenki ismeri. Morgan a neve. Hallotta már ezt a nevet?

Colónba hírét hozták San Antonióból, hogy senor Solano lányát egy angol gringo veszi el, akit Morgannek hívnak. Nahát, ez a gringo Morgan Leoncia fivére.

— Ah! — kiáltott fel Torres kaján örömmel.

— Hát most fizesse meg a hatszáz dollárt — mondta Yi Poon.

— Örüljön, hogy él, bolond! — mondta Torres csúfondárosan. — Talán majd jobban megtanulja a titkokkal való kereskedést. A titok nem cipő vagy mahagónifa. A titok csak egy kis kavarodás a levegőben. Jött és eltűnt. Csak egy kísértet. Ki látta? Ön követelheti a cipő vagy mahagónifa árát, de sohasem egy titokét, amit már elmondott.

— Akkor mi kísértetekről beszéltünk, és a kísértetek eltűntek — mondta nyugodtan Yi Poon. — Én semmiféle titkot nem mondtam el. Ön álmodott. Ha elmondja valakinek, az megkérdi, hogy ki mondta önnek. Erre ön azt mondja: Yi Poon. De Yi Poon azt feleli: én nem. És akkor önnek azt fogják mondani, kísértetet látott, és kinevetik. Igaza van, hogy a rossz titok csak kísértet, de az enyém jó titok, szolid titok. Ön kézzel foghatja azt a papírt, amire rá van írva és a törvény pecsétjével ellátva. Van olyan bizonyítékom is, amibe beletörne a foga, ha beleharapna. Mert az én titkom ilyen. Vagy megfizeti a hatszáz dollárt, vagy kinevetik.

— Rendben van — adta meg magát Torres. — Mutassa hát a bizonyítékait, amibe beletörhet a fogam.

— Fizesse meg a hatszáz dollárt!

— Ha megmutatta a bizonyítékot.

— Csak akkor, ha kezembe van a hatszáz dollár. Mert az ön ígérete kísértet. Én nem kötök kísértetekre üzletet. Pénzt akarok látni, amibe beletörjék a fogam, ha beleharapok.

És Torres, miután megfizette az összeget, teljesen meg volt elégedve a bizonyítékkal, mely régi levelekből, egy medálból és egy csecsemőjátékszerből állott. Aztán nemcsak biztosította Yi Poon megelégedéséről, hanem még ráfizetett száz dollárt az összegre, hogy újabb megbízással lássa el Yi Poont.

*

Időközben a hálószobájukkal szomszédos öltözőjükben tiszta fehérneműt váltva és megborotválkozva, Francis és Henry együtt énekelték:

 

Bőgő szélre, tengermélyre!

Vidám ördögnép, hahó!

Árbocfának vetve hátunk.

Reszket tőlünk a hajó.

 

Leoncia lakosztályában egy csomó indián szobalánytól körülvéve, félig vidáman, félig szomorúan, de bájos és teljes nagylelkűséggel vezette be a Királynőt a civilizált nők öltözködésének titkaiba. A Királynő, mint igazi nő, el volt ragadtatva a gyönyörűségtől, amint Leoncia öltözőszobájában ruháinak szabását, kelméjét és díszeit szemlélte. Aztán itt egy fodrot kellett feltenni, ott szűkíteni kellett valamicskét, másutt bővíteni Leoncia ruháján, hogy jó legyen.

— Nem! — mondta Leoncia. — Önnek nem kell fűző. Ön az az egy nő száz közül, akinek sohasincs rá szüksége. A legkarcsúbb nő, akit valaha láttam. Ön gyönyörű menyasszony, és Francis csak büszke lehet önre.

A fürdőszobában Francis abbahagyta az éneket, mert kopogtak, és Fernando, a legifjabb Solano egy sürgönyt adott át neki. Ez így szólt:

 

Fontos azonnali visszautazása. Minden papírja ingadozik, kivéve a Tampico Petróleumot, amely szilárdabb, mint valaha. Táviratozzon, mikorra várhatom. Megérkeztéig tarthatom a kötéseket!

Bascom

 

A nappaliban Enrico és fiai borosüvegeket dugaszoltak ki.

— Visszakaptam a lányomat csak azért, hogy megint elveszítsem őt. De így könnyebb elveszítenem őt, Henry. Holnap megtartjuk az eljegyzést. Hamarabb nem lehet. Biztos, hogy Torres, ez a gazfickó, telesuttogja egész San Antoniót Leonciának legutóbbi kalandjairól Francisszel.

Mielőtt Henry háláját nyilvánította volna, a Királynő és Leoncia lépett be. Erre felemelte poharát, és így szólt:

— A menyasszonyra!

Leoncia semmit sem értve a dologból, felvette a poharat és a Királynőre nézett.

— Nem-nem! — mondta Henry, és elvéve tőle a poharat, a Királynőnek akarta adni.

— Nem-nem! — mondta Enrico. — Egyik sem, amíg nem jogos a köszöntő. Majd csak én:

— A jegyespárra!

— Henry és te egybekeltek holnap, Leoncia! — magyarázta Alessandro Leonciának.

Bár az újság váratlan és keserves volt Leonciának, összeszedte magát. Vidámságot erőltetve Francis felé, s így kiáltott:

— A házastársakra!

Nem kerülte el eközben a figyelmét, hogy Francisnek is mekkora küzdelmébe kerül önuralmát megőrizni a hírre. Fájdalmába titkos öröm vegyült, és csaknem diadalmaskodva látta, hogy Francis az első alkalmat megragadja, hogy otthagyja a szobát.

Odakünn megmutatta a sürgönyt Fernandónak, és elmondva, hogy vagyona forog kockán, kérte, adjon rendelkezésére egy lovas küldöncöt, aki elviszi válaszát a San Antonió-i dróttalan távíróba.

Leoncia nemsoká késett, hogy kövesse Francist. A könyvtárban lelte meg, az íróasztalnál ült, előtte egy üres sürgönylap, s egy nagy fényképre bámult, melyet a falról akasztott le. A lánynak ez túl sok volt. Önkéntelen zokogásban tört ki, mire a férfi térdén kúszott hozzá, hogy aztán karjába vegye. És mielőtt észrevették volna ajkuk forrón összetapadt.

Leoncia azonban kifejtette magát Francis karjából, és rémülten tekintett rá:

— Ennek véget kell szakítani, Francis — mondta. — Többet mondok, nem szabad itt maradnia eljegyzésem alatt sem. Ha itt lesz, nem állok jót magamért. Éppen most van indulóban egy gőzhajó Colónba. El kell utaznia a feleségével. Én szeretem, tudja.

— A Királynővel nem vagyunk törvényes házastársak! — mondta Francis. — Az a pogány szertartás a Nap Oltára előtt nem volt esküvő. Biztosítom, Leoncia, még nem késő...

— Házasság vagy nem házasság — felelte a lány —, el kell utaznia ma este, vele együtt. Másként megőrülök. Én tudom, hogy nem bírom el, hogy itt legyen és én Henryhez menjek. Ne értsen félre. Én szerelem Henryt. De nem úgy, mint magát.

Elkapta Francis kezét, és szívéhez szorította.

— Ez volt az utolsó! Most menjen!

De Francis karja már dereka köré kulcsolódott, és nem bírta tőle megtagadni ajkát. Mikor végre kiszakította magát öleléséből, ezúttal el is szaladt tőle. Francis lehajtotta a fejét, megadóan, ahogy a lány döntött, majd felkapta a képet:

— Ezt meg akarom tartani — szólt.

— Nem szabad — vetett még egy utolsó gyöngéd mosolyt rá a lány, majd hozzátette. — Különben legyen!... Azzal távozott.

*

Yi Poonnak volt egy megbízása, amire Torrestől száz dollár előleget kapott. Másnap reggel, abban az órában, mikor Francis és a Királynő Colónba utaztak, Yi Poon megjelent a Solano-haciendában. Enrico, aki a verandán szivarozgatva nagyon meg volt elégedve magával és a világ menetével, megismerte előző napi látogatóját, és szívesen fogadta. Mielőtt még szót váltottak volna, Enrico elküldte Alessandrót az ötszáz pezóért, amiben megegyeztek. És Yi Poon nem zárkózott el tőle, hogy másodszor is el ne adja titkát. Mégis annyiban megtartotta Torresnak adott szavát, hogy csak Leoncia és Henry jelenlétében akarta elmondani a titkot, másként nem.

— Ezt a madzagot — szabadkozott Yi Poon, miközben elővette a papírgöngyöleget. — Ezt a madzagot, amely a titok bizonyítékai köré csavarodik senorita Leonciának szabad csupán legelőször felbontani, aztán annak a férfiúnak, akihez feleségül akar menni. Ha ez megtörtént, akkor mindenki megtudhatja.

— Ez rendjén is van, minthogy ők mindnyájunk közül legjobban vannak érdekelve — egyezett bele Enrico, de, bár közönyösnek igyekezett látszani, mohó türelmetlenséggel várta, hogy Leoncia és Henry félrevonulva megszemléljék a göngyöleg tartalmát.

Nagyobb bámulatára, Leoncia egyszerre csak elhajította az okmányszerű papírtekercset, amit Henryvel átolvastak, és túl boldogan vetette magát a nyakába, hogy összevissza csókolja őt. Majd Enrico azt látta, hogy Henry lesújtottan lép hátra, és így szól:

— Édes istenem, Leoncia! Hát vége mindennek! Sohasem lehetünk férj és feleség.

— Mi az? — horkant fel Enrico. — Mikor minden készen áll már? Mit gondol, uram! Ez sértés! El kell vennie őt, és még ma!

Henry csaknem meglágyulva nézett Leonciára, hogy beszéljen helyette:

— Az minden isteni és emberi törvény ellen történne — mondta a lány. — Senki sem veheti el a nővérét. Most már megértem Henry iránt való különös vonzalmamat. Ő a bátyám. Édestestvérek vagyunk, ha -ezek a bizonyítékok nem hazudnak.

Yi Poon ezzel már hírt vihetett Torresnek, hogy a házasság meghiúsult.

 

XXIV. FEJEZET

 

Colónban elcsípték az United Fruit Companynek egy hajóját, és jó csatlakozást kaptak New York felé. Megérkezve New Yorkba, Bascom fogadta őket, és Francis autóján száguldottak a palota felé, mely ékes épületet még Francis apja emeltette sok milliójából.

Voltaképp a Királynő alig ismert még eddig többet a nagyvilágból, mint akkor tudott felőle, mikor otthagyta a völgyet, a föld alatti úton át. Ha alacsonyabb rangú személyiség, megdöbbentette volna a civilizáció pazarsága. Így azonban az egészet úgy fogadta, mintha minden ajándék volna számára királyi férjétől. Mert Francis királyi volt, akit rabszolgák szolgáltak ki. Nem vette-e észre a gőzhajón, vasúton? És itt is. A sofőr kinyitotta a limuzin ajtaját. Más szolgák a poggyászt vitték. Francis semmihez sem nyúlt, csak neki nyújtotta a karját. Még Bascom is csak Francis kiszolgálására volt ott, pedig látta, hogy ő nem szolga, ő egy elrejtett völgy királynője volt, s egy csomó vademberen uralkodott. Itt, oly sok hatalmas király birodalmában férje mégis egyik király volt. Boldogan vette észre, hogy királynői méltósága nem szenvedett csorbát azzal, hogy Francis felesége lett. Az épület berendezése gyermeteg örömmel töltötte el. Elfeledkezett a szolgákról, akárcsak otthon, tó fölötti lakában, összecsapta kezét a nagy előcsarnok és a szobrok láttára, és bekandikált a legközelebbi lakosztályba. Ez a könyvtár volt, amelyet már látott a Világ Tükrében, azon a napon, amikor Francis odaérkezett. És a kép megvalósult most, ahogy Francisszel belépett ide és a karja az ő derekán volt. Így látta akkor az olvadt érc tükrében. Emlékezett a telefonra, a házi távíróra is, és, ahogyan a képen történt, tényleg kíváncsian odament, hogy megszemlélje, miközben Francis karja még mindig a derekán nyugodott.

— Ez épp olyan varázslat, mint a Világ Tükre — mondta Francisnek, félig állítón, félig kérdőn. — Tudom, hogy ez titkokat mond el neked, itt benn, a szobában a külső világból, mint az én aranygömböm. Hírül hozza a bajokat. Nagyon egyszerű. De ugyan mi bajt hozhat neked a világból, aki egy hatalmas királya vagy?

Eközben ámulva szemlélte tovább a nagy vasútvonalak térképeit, bányavidékek, béklyóba vert vízesések, szédítő meredélyek felett átvezetett vasutak fényképeit, és mindazt a sok csudát, amelyet a huszadik század gépcivilizációja teremtett.

— De ha bajaid is támadnának — folytatta a Királynő —, már nem segíthetnék rajtad. Nincs meg többé az aranygömböm, nem látom többé a világot benne, és nem vagyok a jövő úrnője. Csak nő vagyok, aki oly gyámoltalan ebben az óriás világban, ahová elhoztál. Csak a feleséged vagyok, Francis, de büszke vagyok rá.

Francis csaknem szerelmes volt bele most, és forrón szorította magához. Édes teremtés, gondolta. Nincs benne sem bűn, sem ármány, nem más, csak szerető és szeretetre méltó nő. Sajnos, Leoncia mindig kettőnk közé fog állni.

A Királynő újabb csodát látott most, amint Francis a telefonon Bascom irodáját kérte, és azt mondta:

— Mr. Bascom okvetlen visszaérkezik fél óra múlva. Itt Francis Morgan beszél. Öt perccel ezelőtt ment el innen Mr. Bascom. Ha megérkezik, mondja meg neki, hogy utána indultam. Nagyon fontos. Köszönöm. Isten vele!

Természetesen a ház minden csodájánál jobban megrettentette a Királynőt, amikor Francis kijelentette, hogy most rögtön el kell távozni egy Wall Street nevű helyre.

— Mi az? — kérdezte kedvetlenül a Királynő. — Elhurcolhat valaki mellőlem téged, mintegy rabszolgát?

— Ez nagyon fontos üzlet — felelte neki Francis mosollyal és csókkal.

— Hát mi az az Üzlet, hogy az uralkodik rajtad, király létedre? Az Üzlet talán annak az istenségnek a neve, amit úgy imádtok, mint az én népem a Napistent?

Francis megmosolyogta meghatározásának teljes szabatosságát, s így felelt: — Igen, ez a nagy Amerikai Isten. Rettenetes, mert a csapása kivédhetetlen és borzalmas.

— Talán kegyvesztett lettél nála?

— Olyanformán. Bár nem tudom az okát. El kell mennem a Wall Streetre.

— Ez az oltára?

— Ez az oltára. Itt kell megpróbálnom valami áldozattal kiengesztelni őt.

Francis megölelte és megcsókolta, míg ő szerencsét kívánt neki áldozatához, távozásakor.

Sok megbámulnivalója akadt még a következő órák alatt a házban. Többek közt azon a spanyolul beszélő francia hölgyön is csodálkozott, aki hét más nővel együtt szolgálatára volt rendelve, holott maguk is királynőknek látszottak. Végül újra lejött a könyvtárba, ahol a sejtelmes telefon és távíró állt.

Emlékezve, hogyan hallgatta Francis a telefont, ő is füléhez emelte a kagylót. Női hang ütötte meg a fülét, oly közelről, hogy meglepetésében leejtette a kagylót és hátrahőkölt. E pillanatban Parker, Francis régi komornyikja lépett a szobába. Nem vette őt észre előbb, de oly elegáns volt a ruhája és méltóságos a magaviselete, hogy Francis barátjának nézte, nem pedig szolgájának, akárcsak Bascomot.

Parker ünnepélyes képe zavart nevetésre indította, és kérdőleg mutatott a telefonra. Parker beleszólt a kagylóba: „Tévedés!", és visszaakasztotta. Eközben nagy forrongásban voltak a Királynő gondolatai. Hiszen nem istenség vagy szellem szólalt meg a varázsszerszámból hanem egy női hang.

— Hol van ez a nő? — kérdezte.

Parker merevre húzta magát. Ünnepélyes feleletet adott, és meghajolt.

— Hát egy nő rejtőzködik itt? — kérdezte a Királynő. — Női hang szólt abból, talán innen, a szomszéd szobából.

— A központ volt — mondta Parker.

— Bánom is én, akármi a neve — mondta a Királynő. — Nem tűrök más nőt itt. Mondja neki, hogy takarodjék innen. Én nagyon haragszom.

Parker erre még merevebb és még ünnepélyesebb lett. A Királynő megijedt, hogy talán valami hatalmasabb király, mintsem gondolta, és ő nagyon kicsinylőleg bánik vele. Megragadta a kezét, és ellenkezése dacára maga mellé húzta a kerevetre. Majd, hogy nagyobb legyen Parker kényelmetlensége, belemarkolt egy cukorkásdobozba, és csokoládét tömött a szájába, valahányszor Parker tiltakozásra nyitotta fel.

— Mondja csak — kérdezte, miután már csaknem megfullasztotta. — Többnejűek a férfiak ebben az országban?

Parker meg volt rökönyödve ekkora bizalomtól.

— De hiszen nincs itt önön kívül, asszonyom, más nő a házban, kivéve a személyzetet — próbálta magyarázni. — Az a hang, amit hallott, innen mérföldekre levő nőnek a hangja, aki önt szolgálja, vagy bárkit, aki igénybe kívánja venni a telefont.

— Tehát ennék a varázsszerszámnak a rabszolganője? — kérdezte a Királynő, akinek derengeni kezdett agyában az eszköz micsodasága.

— Igen — felelte a férje szolgája. — Az a nő a telefon rabszolganője. Jöjjön, asszonyom, megmutatom önnek — tette hozzá, mert szabadulni akart ebből a lehetetlen helyzetből, amilyent nem pipált egész inasi gyakorlata alatt. — Ez a rabnő éjjel-nappal rendelkezésére áll... Ha kívánja, összeköti önt a férjével, és beszélhet vele...

— Igen?

Parker odavezette a telefonhoz, és aztán magyarázni kezdte:

— Először a rabnővel beszél. Amint füléhez veszi a kagylót, mindig ezt mondja: melyik számot? Néha nagyon ideges. De ha ön azt mondja:

Eddystone 1292, akkor ő megismétli: Eddystone 1292, és aztán hozzáteszi: tessék! És akkor ön megmondja, hogy Mrs. Morgan, és szeretne beszélni Mr. Morgannel, mire egy kis várakozás után valószínűleg Mr. Morgan fog megszólalni a kagylóban.

— Sok-sok mérföldről ide?

— Igen, asszonyom, akár a szomszéd szobában volna. Mikor pedig végeztek, újra felakasztja a kagylót, mint látta.

És tényleg, mindaz, amit Parker elmondott, beteljesedett. A rabszolganők engedelmeskedtek, és ő beszélgethetett és nevetgélhetett férjével, aki bocsánatát kérte, hogy nem jöhet korábban haza, mint délután ötre.

*

Francis egész napja ugyancsak elfoglalt és zaklatott volt.

— Micsoda titkos ellensége van önnek? — kérdezte ismételten Bascom, mialatt Francis kicsinylőleg rázta a fejét. — Mert lássa, az ön kötésein kívül, egészen rendesek az üzletek, csak az ön papírjai esnek folyvást. A Frisco Consolidated éppúgy a Montana Lode, Death Valley Cooper, North Western Electric stb. Vegyük az Alaske Trodwellt, amely olyan szolid volt, mint a szikla, csak tegnap kezdődött ellene a hajsza, ma már nyolc pontot esett. És mindenik, amelyikben ön érdekelve van. Más érdekeltségek nincsenek belekeverve. Az egész piac szilárd.

— Így tehát Tampico Petroleum is szilárd. Pedig abban vagyok a legjobban érdekelve mind közt.

Bascom csüggedten vont vállat.

— Azt mondja meg, nem gondol-e valakire, aki ilyen ellensége lehet!

— Nem, Bascom, az életemre mondom. Egy lélekről sem tudok. Én nem szereztem magamnak ellenségeket, hiszen mióta atyám meghalt, nem vettem részt üzletekben. Tampico Petroleum az egyetlen, amelyikkel foglalkoztam, és az rendben is van. Tessék — ment a távíróhoz. — Fél pontot emelkedett, ötszáz osztalék.

Bascom a fejét rázta:

— Itt van a mexikói forradalom és a mi gyatra adminisztrációnk. Ha Tampico Petroleum megrázkódtatást szenved, akkor önnek vége van, tönkrement. Egyetlen mentséget látok, ha valami fedezetem volna, amivel kibírjam.

— Mennyi kellene? — kérdezte Francis.

— Egymillió, a mai zárlat előtt. Aztán legkevesebb húszmillió a következő három hétre, ha a világbéke így marad és ha a nagyobb piacok csak a legutóbbi hat hónap változásait szenvedik.

Francis a kalapjáért nyúlt.

— Megyek, a milliót megszerzem a mai zárlat előtt. És reményem van, hogy a többit is, Colintól.

— Gondolja meg — jegyezte meg Bascom, miközben kezet ráztak —, hogy éppen ennek a rablótámadásnak a következetessége a fenyegető. És ez nem afféle lidércnyomásos veszedelem. Akárki csinálja, nagyszabású dolog.

*

Aznap délután és este még többször felhívta a Királynő a rabnőt, hogy beszélhessen a férjével. Nagy örömére az ágya mellett, hálószobájában is talált telefont, s mikor innen felhívta Colin irodáját, jó éjt kívánhatott Francisnek. Csókot is váltottak, úgyhogy a levegőbe csattantották el egymás számára.

Nem tudta, mennyit aludt, mikor felrezzent. Nem mozdult meg, csak úgy félig nyitott pillái alól látta, hogy Francis kandikál az ajtón. Mikor csöndben visszahúzódott, a Királynő kiugrott az ágyból és az ajtóba szaladva látta, amint férje lefelé tart a lépcsőn.

Nagy baj lehet az Üzletistennel, gondolta a Királynő. Aztán megfigyelte, hogy férje a csodás könyvtárterembe tartott, bizonyára, hogy felolvassa a rettenetes Üzletisten üzeneteit, furán kattogó varázsszerszámán. Erre gyorsan rendbe szedte szétborzolt haját a tükör előtt, és ajkán szerelmes mosollyal felöltötte egyik pongyoláját a sok közül, amelyek Francis figyelméből mind készen várták.

A könyvtár küszöbén tétovázni kezdett, mert valami más hangot is hallott, nemcsak Francisét. Először azt gondolta, a telefonból jön, de aztán belátta, hogy ehhez túl hangos. Bekandikált, és akkor egymással szemben, két karosszékben, Francist és egy másik férfit látott. Francis arca petyhüdt volt az egész napi fáradozástól, s még mindig utcai ruhájában volt, míg társa már estélyi öltözetben. Hallotta, hogy egyszerűen Francisnek szólítja a férjét, aki őt viszont Johnnynak. Ez a bizalmas érintkezés arra vallott, hogy benső barátok.

— Azt már ne mondd nekem, Francis, hogy anélkül kódorogtál keresztül-kasul Panamán, hogy ott ne hagyd néhány senoritánál a szívedet.

— Csak egynél — felelte Francis, majd egy kis szünet után hozzátette. — Annál valóban ottmaradt a szívem, de az eszemet nem vesztettem el vele együtt. Johnny, Johnny, te nagy nőcsábász vagy, de mondhatom, leckét vehetnél ez esetben tőlem. Mondhatom, hogy Panamában a világ legcsodálatosabb nőjére találtam. Olyan nőre, akiért, tudom, érdemes élni, de meg tudnék halni is éppúgy, érte. Édes, tüzes, nemes teremtés, aki valóságos eszménye a nemének.

A Királynő, férje elragadtatott arcát látva és áradozó szavait hallva, mélységes boldogsággal és önbizalommal töltötte el. Hiszen nagyobb szerelmet el sem képzelhetett.

— No és a hölgy... hát... izé... viszonozta? — kockáztatta meg Johnny Pathmore.

A Királynő látta, hogy Francis ünnepélyesen bólint, mikor így felelt:

— Úgy szeret ő is, mint én őt... Föltétlen biztos vagyok erről. Várj! —állt fel hirtelen. — Megmutatom őt neked.

Miközben az ajtónak tartott, a Királynő a hallottakon dévaj örömmel tele, hirtelen elrejtőzött egy nagy ajtó mélyedésében, mely azé a szobáé volt, amit a szobalány társalgónak nevezett. Huncutul elképzelve Francis ámulatát, aki nem találja őt a hálószobában, utána lesett, amint felszaladt a lépcsőn. Majd nyomába sietett. Egy kis megrezzenéssel állapította meg aztán, hogy Francis nem is látszott olyan megdöbbentnek, hogy nem találta meg őt. Kezében valami összegöngyölt, fehér kartonlapot hoz. Nem néz se jobbra, se balra, hanem egyenest a könyvtárszobába tart.

Mikor bekukkantott utána, látta, hogy kigöngyölíti a lapot Johnny Pathmore szeme elé tartja, és így szól:

— Ítéld meg magad. Ez ő!

— De minek beszélsz oly gyászosan felőle, öregem? — kérdezte Johnny, miután alaposan megszemlélte a fotográfiát.

— Mert már későn találkoztunk. Én kénytelen voltam más nőt elvenni. És őt elhagytam örökre, hogy néhány óra múlva hozzámenjen valakihez, akivel való házassága el volt végezve, mielőtt találkoztunk volna. Az a nő pedig, akit elvettem, tudd meg, kérlek, hogy jóságos, szépséges, nagyszerű nő. Örökké bírni fogja minden hódolatomat. Sajnos, szívemet soha.

Ez a kendőzetlen igazság szörnyű hatással volt a Királynőre. Szívéhez kapott görcsösen, és közel volt az ájuláshoz. Bár a könyvtárban tovább beszéltek, egy szót sem értett többé belőle, míg azon küszködött, hogy megőrizze erejét. Végül, mintha az imént boldogságtól ragyogó nőnek és asszonynak kísértetévé válna, megroskadva támolygott fel a lépcsőn. A hálószobában vége volt önuralmának. Lehúzta Francis jegygyűrűjét, és rátaposott. Önkívületben reszketve vetette magát az ágyra, és hogy Francis, miközben szobájába menet benézett hozzá, teljesen mozdulatlannak látta őt, az tette, hogy talán nem is volt eszméleténél.

Egy óra múlva azonban, melyből minden perc egy századdal ért föl, azt gondolta, már elaludhatott a férje. Ekkor felkelt, vette azt a nyers drágakövekkel kirakott nyelű tőrt, amelyet még az Elveszett Lelkek Völgyéből mondhatott magáénak, és lábujjhegyen férje szobájába ment. Ott állt az öltözőasztalán Leoncia nagy fényképe. Egy ideig tétovázott férje és Leoncia között, úgyhogy tusakodásában megvérezte tenyerét a tőr érdes markolatján. Végre az ágy mellett szúrásra emelte a tőrt. De szemén könnyzuhatag tolult ki, s nem látott többé, a tőr kiesett a kezéből, és hangosan felzokogott.

Aztán újra erőt merített, és az öltözőasztalhoz ment. Ceruzát és egy noteszt lelt rajta. Két szót írt egy lapra, s kitépve a noteszből, Leoncia arcképére illesztette.

A fénykép kartonja fényezett fakeretbe illeszkedett bele. A Királynő felkapta a tőrt, és azzal döfte oda a noteszlapot a képre, úgy hogy a tőr hegye éppen Leoncia szemöldei közé fúródott, és a tőr nyele még rezgett egy darabig a fában.

 

XXV. FEJEZET

 

Időközben odalenn, Panamában, a kis öreg bíró, aki egészen a kormánybiztos eszköze volt, ott szunyókált a San Antonió-beli törvényszéken. Szinte álomban motyogott és bólogatott csak időnként az ügyre, amely pedig elég fontos volt, lévén az húszévi kényszermunkára szóló ítélet San Oranba, ahol tíz évnél többet a legerősebb s kénye-kedve szerint élő gyarmatos sem bír ki. De a bírónak nem volt szüksége latolgatni az ügyet és előadni érveit az ítélethez, mert az ítéletet már készen kapta érvestül, mindenestül a kormánybiztostól. A vádlott védője befejezte a beszédét, a porkoláb tüsszentett és a bíró felébredt. Bambán nézett maga körül és így szólt:

— Bűnösnek találtatik.

Senki sem lepődött meg, maga a fogoly sem.

— Holnap reggel az ítélet kihirdettetik... Következő per!

Így rendelkezett a bíró, és már elhelyezkedett, hogy a következő szundítását megkezdje, mikor Torrest és a kormánybiztost látta a terembe lépni. A kormánybiztos kacsintására rögtön feloszlatta aznapra az ítélőszéket.

— Voltam Rodriguez Fernandeznél — magyarázta aztán a kormánybiztos, mikor kiüresedett a terem. — Azt mondta, nyers ékkő volt, amely sokat vesztene súlyából a csiszolással, mindazonáltal adna érte ötszáz dollárt. Mutassa meg csak senor Torres a bíró úrnak a többit is, a nagyobbakat, egész marokkal.

Erre Torres hazudni kezdett. Hazudnia kellett, hiszen nem vallhatta be, hogy a drágaköveket hogyan vették el tőle a Solanók és Morganek, mielőtt kidobták a haciendából. Oly meggyőzőleg hazudott, hogy maga a kormánybiztos is hitt neki, míg a bíró, kivéve a brandy-és likőrügyet, nem érdeklődött más iránt, mert mindent elhitt, amit a kormánybiztos elrendelt számára hinnivalóul. Elég az hozzá, hogy Torres előadta, hogy az ékszerész értékükön alul becsülte a drágaköveket és elküldte azokat Colónba ügynökével, hogy onnan majd New Yorkba Tipperyhez irányítsák, akivel már érdemes lesz üzletet kötni.

Amint kijöttek a törvényteremből és lehaladtak a lépcsőn, melynek oszlopai szeplősek voltak a sok golyónyomtól, amiket a különböző forradalmak hagytak bennük, a kormánybiztos így szólt:

— A drágakövek után való vállalkozásunknak a törvény égisze alatt kell végbemennie. Mindketten szeretjük kitűnő barátunkat, a bíró urat, tehát bizonyos szerény osztalékot is kilátásba helyezünk a számára, bárhogy sikerüljön a kalandunk, ő helyettesít addig minket San Antonióban, míg odaleszünk, s ha kell, támogat majd a törvény hatalmával.

Egyik oszlop mögül történetesen Yi Poon hallgatta őket. Nem puszta véletlenből volt itt. Rég tudta, hogy különösen a törvényszékek körül burjánzanak azok az ügyek, melyeknek titkait hasznosítani lehet alkalomadtán. Sohasem tudni.

Ezen a reggelen csak egyetlen biztató személyiséget csípett fel, és ez egy rongyos, vén munkás volt, aki részegnek látszott, mégis meg akart halni, ha gyorsan nem jut egy korty italhoz. Csipás volt és kétségbeesett elhatározás tükrözött kiaszott vonásaiból. Mikor a törvénykezésnek vége szakadt, Yi Poon akkor állott fel leshelyén az oszlop mögött.

— Mi lehet ez? — kérdezte Yi Poon magától. Benn San Antoniónak három korifeusa. Vajon mi összeköttetésük lehet ezzel a részeg munkással, aki úgy reszketett azért a korty pálinkáért? Yi Poon nem tudta, miért, de érdemesnek találta a várakozást a rettenetesen izzó napsugarak ellenére, melyek elől az oszlop mögé menekült. Az öreg munkás feltámolygott a lépcsőn, és sikerült neki Torrest elválasztani társaitól. Nem kerülte el Yi Poon figyelmét egy szemvillanás vagy egy fintor sem a kettőjük beszélgetéséből, nemhogy a szavaik.

— Mit akarsz? — kérdezte nyersen Torres.

— Pénzt, egy kis pénzt, az isten szerelmére senor, egy kis pénzt —nyöszörögte a vén munkás.

— Megkaptad a pénzed — förmedt rá Torres. — Mikor elutaztam, kétszer annyit kaptál, mintamennyiben megegyeztünk. Két hétig egy centavóhoz sincs jogod.

— Adós vagyok — siránkozott a vénember, miközben úgy reszketett a delíriumtól, mintha a hideg lelné. — Nem kapok egypohárnyi hitelt sem többet, és ezer kínt szenvedek a kis pálinkám nélkül.

— Undok disznó vagy.

Az öreget erre, úgy tetszett, különös méltóságérzés fogja el, amely kihúzatja vele megroggyant tagjait és remegését is megszünteti, miközben komolyan így szól:

— Öreg vagyok, nincsen már erő az inaimban, és elég vér a szívemben. Dolgozni sem bírok megrokkant tagjaimmal, pedig tudom, hogy a munka megkönnyebbülés és feledés. A táplálék utálat a számnak, és gyötri a gyomromat. A nők? Akár a pestist, annyira kívánom őket. A gyermekeimet eltemettem. Az isten se néz rám. A halál rémülettel tölt el, ahányszor lepihenek. Jóistenem! Csak a pulque az egyetlen, ami egy kis életet olt belém. Csak a pálinka. Hogy miért iszom sokat? Mert sok felejtenivalóm van és kevés időm, amíg itt lézengek a nap alatt, aztán a sötétség ráborul szemeimre örökre.

Torrest nem indította meg az öregember siránkozása. Türelmetlenül megfenyegette, és menni akart.

— Néhány pezót, csak egy marok pezót — könyörgött a vén munkás.

— Egy centavót sem — végzett vele Torres.

— Jól van — mondta az öreg épp ilyen hangon.

— Mit értsek ebből? — rivallt rá Torres, gyanút fogva.

— Elfeledted? — hangzott a válasz olyan jelentősen, hogy Yi Poon tudta, hogy ez az, amiért a munkás pénzt kap Torrestől.

— Megfizetlek, hogy felejtsél, ahogy megegyeztünk — mondta Torres.

— Sosem fogom elfeledni, amit öreg szemem látott, hogyan szúrtad le hátulról senor Alfaro Solanót — felelte a munkás.

Yi Poon kis híján elárulta jelenlétét az oszlop mögött. Hisz a Solanók neves és gazdag emberek. Hogy Torres meggyilkolta valamelyiküket, ez valóban pénzt érő titok volt.

— Te barom, te undok disznó — szorította dühösen ökölbe a kezét Torres. — A nagylelkűségemért fenyegetsz így? Egy mukkot szólsz, és már mégy San Juanba. Tudod, mit jelent az? Hogy se éjjel, se nappal nem hagy pihenni a rettegés a keselyűktől, akik végre is lakomát csapnak ronda tetemeden. San Juanban majd nem lesz pulque. Nos, hát ezt akarod, mi?... Ha meg nem, várod a két hetet, sosem iszol több pálinkát, és keselyűk fognak lakmározni belőled.

Torres sarkon fordult, és elment. Yi Poon megvárta, amíg Torres távozik társaival együtt, akkor odament a pálinkáért nyögő és nyöszörgő munkáshoz, aki úgy vonaglott a földön, mintha máris keselyűk szaggatnák a húsát. Yi Poon szó nélkül mellé ült. Aranyés ezüstpénzt húzott elő a zsebéből, és elkezdte számlálni, csengetve-pengetve tenyerén, ami úgy hangzott az elgyötört munkás fülének, akár valami bűvös pálinkaforrás csobogása.

— Mi okos emberek vagyunk — szólalt meg végre a kínai, kenetes spanyolsággal tovább csörgetve a pénzt, miközben a munkás is tovább vinnyogott néhány pálinkára való centavóért. — Mi bölcs emberek vagyunk, és itt üldögélve elmeséljük egymásnak, amit asszonyokról, emberekről, szerelemről, bosszúról, hirtelen halálról, vöröslő dühről, hátulról ölő gyilokról tudunk. Hát, ha te elmondasz nekem valamit, ami kedvemre való, akkor annyi pulquét ihatsz, hogy a füled se látszik ki belőle, és akár bele is fúlhatsz. Szereted-e a pálinkát? Szeretnél-e most mindjárt egy kis pálinkát?

Aznap éjszaka a kormánybiztos és Torres felszerelték expedíciójukat a sötétség leple alatt, s ugyanakkor a Solano-hacienda nagy mozgalmaknak volt tanúja.

Vacsora után kávénál ült a család, cigarettaszó mellett, és Henry már mint családtag szerepelt a széles verandán. A holdvilágnál különös alakot vettek észre, felbaktatóban a lépcsőn.

— Mint egy kísértet — mondta Alvarado Solano.

— Kövér kísértet — jegyezte meg karcsú testvére, Martinez.

— Az a kínai, aki megmentett attól, hogy elvegyem Leonciát — mondta Henry Morgan.

— Mit kívánsz, kedves kínaim? — szól Alessandro ridegen, mint legidősebb testvér.

— Csinos kis új titok. Nagyon csinos, ha megadják az árát — motyogta Yi Poon büszkén.

— Nagyon költségesek a titkai — mondta kedvetlenül Enrico.

— Ez bizony nagyon költséges lesz — hagyta rá a kínai.

— Menjen a dolgára! — felelte Enrico. — Soká élhetek még, de már nem vagyok kíváncsi több titokra, halálom órájáig.

De Yi Poon biztos volt a dolga felől.

— Valamikor egy kedves fivére volt — kezdte. — De meghalt, gyilokkal a hátában. Nos, nem érdekes titok?

Enrico hirtelen felugrott.

— Tudja? — faggatta mohón.

— Mennyit fizet? — érdeklődött Yi Poon.

— Mindent, amim van — kiáltotta Enrico, és Alessandróhoz fordulva hozzátette:

— Alkudj meg vele, fiam. Fizesd meg becsületesen, ha szemtanút tud állítani.

— Tudok tanút — mondta Yi Poon. — Szemével látta, amit senor Alfaróba hátulról kést döfött. A neve...

— Nos, nos?—lihegett Enrico.

— A neve: ezer dollár.

Enrico elfeledte, hogy fiának engedte át az alkut.

— Ide a tanújával! — mondta.

Mire Yi Poon csöndesen leszólt a lépcsőn, és felébresztve a bokor alatt kapatosán szundikáló munkást, az valóban úgy támolygott fel a lépcsőn, mintegy kísértet.

*

Ugyanebben az időben a város végén húsz ember, köztük Rafael, Ignatio, Augustino és Vicente, a csendőrök, több, mint húsz felpakolt öszvért tereltek össze, és a kormánybiztos parancsát várták, hogy valami rejtélyes kalandra induljanak a Kordillerákba. Csak azt tudták, hogy a többi öszvér közt van egy hatalmas állat, amely kétszázötven font dinamitot visz. Azt is tudták, hogy Torres miatt késlekednek, aki a rettenetes caroo orgyilkossal Jose Manchenóval lovagolt el, akit csak a kormánybiztos kegye mentett meg a kötéltől. Torres ott várt a parton, és az orgyilkos lovát tartotta, meg egy vezeték lovat. A caroo a Solanók haciendája felé lopózott a kanyargó ösvényen. Nemigen tudta Torres, hogy alig húsz lépésre tőle, a parti bokrok közt ott alszik a részeg munkás, és mellette a józan és éber kínai kucorog, aki éppen most tömött ezer dollárt a zsebébe. Yi Poonnak alig volt ideje ebbe a rejtekbe rántani be a munkást, míg Torres ellovagol, aki aztán majdnem mellettük állt meg.

A haciendában az egész család aludni tért. Leoncia éppen a haját bontotta le, mikor kavics koccant az ablakán. Jose Mancheno állt az ablak alatt, s hallgatást intve neki, egy kis cédulát adott át, és rejtelmesen így szólt:

— Ez az írás egy idegen kínaitól való, aki itt áll száz lépésre a bokrok közt.

A cédulán Torres elferdített kézírásával ez állt:

„Előbb Henry Morganről közöltem egy titkot, most Francis Morganről tudok egyet. Jöjjön, hadd mondjam el!"

Leoncia szíve nagyot dobbant Francis nevének hallatára, és miközben köpenyt vett és követte a caroót, esze ágában sem volt, hogy nem a kínai várakozik rá.

Yi Poon a parton Torresre leskelődve meglátta az orgyilkost a Solano senoritával, akit úgy hozott a vállán összekötözve, mint egy zsákot. Nem tanakodott rajta, mit kell tennie. Csak még azt nézte végig, amint Leonciát a vezeték ló nyergébe kötik, és elvágtatnak vele a parton, egyik oldalon Torres, a másikon a caroo. A kínai otthagyta a részeg munkást, hadd aludjék, és nagy potrohával elfulladva loholt fel a haciendához. Nem kopogott, hanem dörömbözött és rugdosta az ajtót, legföljebb különböző kínai istenségekhez folyamodott közben, hogy mielőtt meghallgatnák, bele ne lőjön bentről a hasába valamelyik pulykamérgű Solano.

— Menjen a pokolba — förmedt rá Alessandro, amint ajtót nyitva felismerte a sűrű látogatót.

— Nagy, nagy, nagy titok — lihegte Yi Poon. — Nagyon nagy titok.

— Holnap jöjjön a titkával, akkor megalkuszunk.

— Nem eladó titok — kapkodott lélegzetért Yi Poon. — Ajándékba hozom. A senoritát, a nővérét ellopták. Lóra kötötték, úgy nyargaltak el vele a parton.

Persze Alessandro, aki fél órája se volt, hogy jó éjszakát kívánt Leonciának, erre csak hangosan hahotázott. Ki akarta rúgni a vén, kövér titokbábát. Yi Poont ez kétségbe ejtette. Elővette az ezer dollárt és Allesandro kezébe tette.

— Nézze meg! Ha a senorita a házban van, megtarthatja ezt a pénzt. Ha nem leli, csak akkor adja vissza.

Így Alessandro meggyőződött a dologról. Fél perc múlva fel volt lármázva a ház. Kisvártatva a lovas szolgák, akiknek a szeme csaknem leragadt az álomtól, egyre-másra nyergelték a lovakat, öszvéreket, és hordták ki maguknak és a Solanóknak a fegyvereket.

*

A Solanók fel-alá nyargaltak a parttól a Kordillerákba vezető ösvényen vaktában, vaksötétben a nőrablók nyomában. Véletlenül harmadnap hajnalban Henry egyedül akadt rá a nyomra, úgyhogy ott érte a húsz emberből álló csapatot reggelizés közben Leonciával, ahol az öreg maja pap először pillantotta meg Chia szemét, vagyis az Isten Lába nyomában. Egynek húsz ellen nem lehet felvenni a harcot. Henry Morgan angolszász esze azonban kitalálta, hogy el lehet kötni a dinamittal terhelt öszvért. El is lopta.

Nem vitte messze. A bokrok oltalmában kibontotta az öszvér csomagját, és teletömte a zsebét dinamitgaluskákkal, gyutacsokkal és gyújtózsinórral. Fájdalmas pillantást vetett az ottmaradó dinamitcsomagra, hogy nem robbanthatja fel, mert akkor Leonciát nem szöktethetné el.

Amint Francis csinálta az ezüstdollárokkal Juchitannál, éppúgy akarta most Henry fedezni a visszavonulásukat dinamitcsomagokkal... és bizonyos távolságra elhelyezett egy-egy kupac dinamitot, amerre majd Leonciával szöknek.

Három órába került, míg az Isten Lába nyoma körül ólálkodva, Henry észre bírta vétetni magát Leonciával. Aztán újabb két drága órát vett igénybe, míg a lány alkalomra lelt, hogy megszökjék elrablóitól Henryhez. Csakhogy szökését mindjárt fölfedezték, és a csendőrök Torresszel együtt gyorsan a nyomukba értek.

Mikor Henry egy szikla mögé tolta Leonciát, és maga harcra készült fegyverével, a lány tiltakozni kezdett.

— Nincs mentségünk, Henry! Nagyon sokan vannak. Ha harcolni kezdesz, megölnek. És akkor csakugyan mi lesz velem? Jobb, ha egyedül elmenekülsz és segítséget hozol, és engem visszaadsz nekik, mintha megölnek téged, és engem úgyis visszavisznek.

De Henry a fejét rázta:

— Dehogy fognak el, drága kis nővérem! Bízzál bennem, és figyelj ide! No már jönnek is. Ide figyelj!

Torres, a kormánybiztos és társaságuk láthatóvá vált, s ugyancsak siettek előre. Henry azonban nem őket vette célba, hanem előttük az első dinamitkupacot. Mikor meghúzta a ravaszt, egyszerre füstfelhő burkolta be az egész csapatot. Mikor ez lassan eloszlott, szerteszét szaladt ember, állat, úgy megijedt a robbanástól.

Henry kézenfogta Leonciát, és tovamenekültek. Csak a második dinamitkupacon túl álltak meg, hogy kissé kifújják magukat.

— Nem jönnek majd olyan gyorsan ezentúl — mondta diadalmasan. — És minél tovább követnek, annál lassabban jönnek majd.

Valóban a társaság nagyon óvatosan és lassan nyomult előre, mikor másodszor is felbukkant.

— El kellene pusztítanom őket — mormogta Henry. — De nincs szívem hozzá. Egy kissé azonban rájuk riasztok.

Megint belelőtt a felhalmozott dinamitba, és megint tovamenekültek. De ezúttal hozzájuk közelebb robbantotta fel.

Mikor a harmadik kupacot is felrobbantotta, felsegítette Leonciát ott várakozó lovára, maga pedig a kengyelébe kapaszkodott, hogy így nyargalva indulhassanak el.

XXVI. FEJEZET

 

Francis azt parancsolta Parkernek, hogy nyolc órakor költse fel, és Parker, mikor csöndesen belépett a hálószobájába, gazdája még aludt. Amint lábujjhegyen járva előkészített mindent számára, egyszerre csak észrevette a tőrrel átfúrt papírszeletet a fényképen. Egy darabig bámulta a különös jelenséget, aztán óvatosan kinyitotta Mrs. Morgan hálószobáját, és bekandikált. Rá rögtön odalépett Francishez, és megrázta a vállát. Francis álomittasan nyitotta ki a szemét, de újra becsukta.

— Itt az ideje felkelni, uram — mondta a komornyik.

— Hagyjon még egy percet pihenni, Parker — ásított Francis.

De Parker újra megrázta

— Fel kell kelnie azonnal, uram. Azt hiszem, valami történt Mrs. Morgannel. Nincs a szobájában, és egy furcsa üzenet van tőle, késsel odaszegezve egy fotográfiához. Nem tudom, uram...

Francis menten kiugrott az ágyból. Egy percig ő is nagyot bámult a fénykép előtt, aztán kihúzta a tőrt belőle, és elolvasta a papírlapot. Majd újra elolvasta, mintha nem bírná megérteni. Pedig igen egyszerű kis mondat volt:

— Adios, örökre!

Különösen azért rázta meg a tőr látványa Leoncia szemöldei közt, mert úgy emlékezett, már látta ezt éppen így a Királynő fölötti rezidenciájában abban a különös, olvadt fémtükörben.

— Igen!... — Fogta a tőrt és visszaszúrta a fényképbe Leoncia homlokába, hogy így nézze el újra sokáig.

A dolog magyarázata egyszerű volt. A Királynő elejétől fogva kimutatta Leoncia iránti féltékenységét és itt, New Yorkban ott lelve vetélytársa képét férje hálószobájában, nem kellett találgatni, mit jelent ez. Erre következett a tőrdöfés... De hol van ő? Hova mehetett?... Hiszen olyan idegen volt ebben a nagyvárosban, aki varázseszköznek nevezte a telefont és templomban a Wall Streetet és az üzletet istenségnek. Úgy élt itt, akár a Marsból csöppent volna le. Hova tűnhetett el? Egyáltalán életben van-e még?

A Morgue-ra gondolt, ismeretlen hullára, tengerből kivetett tetemre s effélére. Parker rezzentette fel.

— Miben lehetek szolgálatára, uram? Hívjuk fel a rendőrséget? Édesapja mindig...

— Igen, igen — szakította félbe hirtelen Francis. — De egy magándetektívet hívjon fel. Azt a fiatalembert... ha emlékszik a nevére?

— Birchman, uram — felelt azonnal Parker. — Ideküldetem őt nyomban.

Erre aztán Francis valóságos hajszát indított felesége után, melyben maga is részt vett. Nemcsak Birchmant, hanem egy csomó más detektívet is mozgósított, akik úgy átkutatták New Yorkot, akár valami sűrű fésű fogai a hajat. Chicagót és Bostont is átkutatták hasonló módon.

Miközben egyfelől ismeretlen Wall Street-béli ellenfele támadásait kellett kivédenie, másfelől felesége nyomát kergetnie, Francis valósággal nomád életet élt. Elfeledte a rendes kelést, fekvést, hozzászokott, hogy felugrasszák asztala mellől, kirángassák ágyából különböző üzenetekkel, hol az üzlet érdekében, hol eltűnt felesége miatt. De ennek semmi nyomára nem leltek, sem vasúton, sem hajón, úgyhogy Birchman szerint a városban kellett lennie.

Francis erre az összes külvárost, összes szállót, összes kórházat és mentőállomást megfigyelte, és sikerült elfognia egy csomó öngyilkosjelöltet ez utóbbi helyeken, és másik csomó szerelmespárt a kisebb zugszállókban; de az elfogottakról végül kisült, hogy csak hasonlítanak eltűnt feleségére.

Éppígy folyt tovább az elkeseredett csata a tőzsdén, úgyhogy Francis és Bascom megállapította, hogy már-már válságossá válik a helyzetük.

— Hacsak elkerülhetnénk azt, hogy a Tampico Petroleumot is belevessük ebbe az örvénybe — fohászkodott Bascom.

— A Tampico Petroleum lesz a megmentőm — mondta Francis. — Olyan lesz, mint egy új hadsereg felvonulása a kifáradt hadakozók közé.

— De ha felteszem, hogy ellenfelünk elég hatalmas arra, hogy ezt az utolsó mentségünket is feleméssze, mi lesz akkor? — kérdezte Bascom. Francis vállat vont.

— Akkor tönkrejutok. Atyám is ment már tönkre vagy tízszer, mielőtt meggazdagodott. Mit törődöm ilyen semmiséggel?

*

Ezen idő alatt a Solano-haciendán lassan folytak az ügyek. Mi sem történt azóta, hogy Henry dinamittal megszabadította Leonciát elrablóitól. Még Yi Poon sem jelentkezett többé új titokkal. Mindössze Leoncia változott közönyössé minden iránt, úgyhogy ebből az állapotból nem tudta senki felrázni az egész családban.

De Leoncia érzéketlensége nem gátolta meg a Solano fivéreket, apjukkal együtt, hogy folyvást ne ógjanak-mógjanak, vitázzanak egymás közt az Elveszett Lelkek Völgyének kincseiről. Csak egyről értesültek azóta. Ez az volt, hogy Torres expedíciója visszaküldte Vicentét és még egy társát San Antonióba, hogy még két öszvérrakomány dinamitot hozzanak. Henry volt az, aki végre is Enricóval tanácskozva, engedelmet kapott tőle, hogy Leonciával beszéljen.

— Kedves nővérem — mondta neki —, mi felkerekedünk, hogy megnézzük, mit csinál az a lókötő Torres és a csapata. Tudjuk, hogy a dinamittal fel akarják robbantani az Elveszett Lelkek Völgyébe vezető út száját. De azt, hogy hová süllyesztette az Álmodó Úrnő a kincset, csak mi tudjuk, Torressék nem. Azt gondoltuk, hogy így több lehetőség kínálkozik nekünk, hogy mi hozzuk el a kincset orruk elől. A legfontosabb azonban mindebből az, hogy tégedet is magunkkal akarunk vinni.

De Leoncia búskomoran rázta erre a fejét.

— Nem, nem akarom többé látni az Elveszett Lelkek Völgyét, sem hallani nem kívánok róla többé. Ott vette el tőlem Francist az a nő.

Könnyek gyöngyöztek végig az arcán, miközben elfordult. Aztán lemenve a veranda lépcsőjén, céltalanul elbolyongott a domboldalon, és szomorúan, édes álmodozással visszaidézte a Francisszel töltött órák emlékeit. Annyira el volt ebben merülve, hogy meg sem hallotta annak a bérkocsinak a zörgését, mely San Antonióból közeledett a part melletti országúton. Azt a hölgyet sem látta meg, akinek divatos öltözete New York valamelyik női szabójára vallott, és aki most a kocsiból kiszállva gyalog jött egyenest feléje. Ez a hölgy pedig nem volt más, mint a Királynő, Francis felesége.

Leoncia éppen egy kis fényképet húzott elő kebléből, és mindenről megfeledkezve mélázott el rajta. Akkor nézett csak fel, mikor már a Királynő mögéje érkezett és már rápillantott a Leoncia kezében tartott kis fényképre is. A Királynő kis tőrt szorongatott a kezében, és talán féltése dühében Leoncia szívébe döfi, ha az csak egy csöppet megrezzen láttán és félelmet árul el. De Leoncia közönyösen fordult feléje, és hűvös udvariassággal üdvözölte Francis Morgan nejét. Ez lefegyverezte a Királynőt, úgyhogy csupán rárivallt Leonciára:

— Ön romlott teremtés! Romlott teremtés!

— Miért? — kérdezte tőle csodálkozva Leoncia. — Miért vagyok romlott teremtés?

— Mert tolvaj! — tüzelt a Királynő. — Mert férjes nő létére elveszi más férjét. Mert hűtlen férjéhez, ha mindjárt képzeletben is, mert nincs alkalma hozzá a valóságban.

— Nekem nincs férjem — felelte nyugodtan Leoncia,

— Henry Morgan! — kiáltott rá a Királynő. — Megesküdtek elutazásunk után.

— Nem — válaszolta Leoncia —, nem. Henry Morgan a fivérem. Apja apám, anyja anyám volt. Édestestvérek vagyunk.

— És Francis? Neki is nővére ön?

Leoncia a fejét rázta.

— És ön szereti őt! — kiáltotta a csalódás gyötrelmétől remegve a Királynő.

— Ő az öné — válaszolta Leoncia.

— Nem! Mert ön elvette őt tőlem!

Leoncia csöndesen és szomorúan ingatta a fejét, és eltűnődött a Chiriqui-lagúnák tündöklő tükre felett. Majd hosszú, mindkettőjüket elernyesztő hallgatás után lassan így szólt:

— Higgyen, amit akar!

— Én sejtettem mindent elejétől fogva! — kiáltott fel a Királynő. — Önnek különös hatalma van a férfiak fölött. Én sem vagyok csúnya nő. Én is sok férfiszemet figyeltem már meg, amely vágyóan tapadt rám. Még az Elveszett Lelkek korcs férfinépe is mind szerelmes volt belém. De ön különös hatalmával mégis megbabonázta Francist, úgyhogy még a karjaim közt is önre gondoljon. Én tudom! Tudom, hogy ott is önre gondolt!

Ezt már a szenvedélytől elkínzottan, megtörten sikoltotta. És a következő pillanatban megtámolyodott, a tőr kiesett a kezéből, és a tőr mellé, a földre roskadt. Kezét arcába temetve ott vonaglotta fájdalom görcseiben.

Leoncia érzéketlenségére azonban még ez is alig hatott. Csaknem szórakozottan és gépileg hajolt le hozzá, hogy gyöngéden feltámogassa. Sok időbe tellett, míg a Királynő megnyugodott, és aztán hirtelen elhatározással beszélni kezdett:

— Én abban a pillanatban otthagytam Francist, amelyben megtudtam, hogy önt szereti — mondta. — Beledöftem a tőrömet az ön fényképébe, melyet ő ott tartott hálószobájában, és azért jöttem ide, hogy ugyanazt tegyem a fénykép eredetijével. De hát nincs igazam! Ön nem tehet róla, sem Francis. Az én hibám, hogy nem nyertem meg a szívét. Nem önnek, nekem kell meghalnom. De előbb vissza kell térnem a völgybe, hogy elhozzam kincsemet. Abban a templomban, amit Wall Streetnek hívnak, nagy baj szakadt Francisre. Elveszik minden kincsét, ha nem jön segélyére más kincs. Nekem van kincsem, és nincs veszteni való idő. Akar támogatni ebben engem? Francisért történik.

XXVII. FEJEZET

 

Így történt, hogy az Elveszett Lelkek Völgyébe két kincskereső csoport hatolt be két oldalról. Egyik oldalon gyorsan haladtak a Solanók. Sokkal lassabban jutottak előre Torresék. Több dinamit kellett a barlang szájának kirobbantására, mint gondolták, aztán le kellett csapolniuk a vizet, úgyszintén eltakarítani a honfoglalók csonthalmazát. De Torres mindenesetre kiszedte közben Chia rubin-és Hzatzl smaragdszemét.

Időközben a másik csapat késlekedés nélkül odaérkezett, ahol a föld alatti folyó a Gualaca-folyóba ömlött. Itt nem lehetett csónakkal behatolni. De a Királynő annyit bámulta már a Világ Tükrében a völgybe vezető utat, hogy minden lépést ismert hozzá. Feljebb, a sziklák közt bokroktól eltakart kis barlang nyílt. Ide húztak fel néhány könnyű sajkát a magukkal hozott kötelekkel, és aztán vállukra vették őket. A barlang kanyargó útjai levezették a csapatot a föld alatti folyóhoz, ahol az kényelmesen hömpölygött széles medrében, és könnyen evezhettek felfelé rajta. Ahol forgókra, vízesésekre, szűkületekre akadtak a folyón, ott a Királynő mindig megmutatta nekik a leghelyesebb kiutat, amelyen tovavihették vagy tovahúzhatták a vízen csónakjukat.

— Itthagyjuk a csónakokat — mondta egy helyütt a Királynő, és erre fáklyafény mellett lehorgonyozták őket. — Nem messze van már a kijárat. Ez majd egy kis nyílás lesz egy magas sziklafalban, amely bokrokkal és burjánnal van beborítva, s ahonnan egyenesen a régi, tó fölötti házamra látni le. A kötelek szükségesek lesznek, de a meredély különben mindössze vagy ötvenlábnyi.

Henry zseblámpával a csapat élén haladt és a menetet Leoncia zárta be, ügyelve, nehogy valamelyik megrettent indián szolga visszafusson. Ám mikor a barlang szájához érkeztek, a barlangnak nem volt szája. Az utat szilárd, áthághatatlan sziklatörmelék zárta el.

— Ki tehette ezt? — kiáltotta haragosan a Királynő.

De Henry tüzetesebb vizsgálódás után felvilágosította:

— Hegycsuszamlás az egész — mondta. Csak éppen a legfelsőbb réteg omlott le, úgyhogy nem lesz nehéz eltisztogatni utunkból. Szerencsére hoztunk magunkkal dinamitot, amivel robbantsunk.

Egész délután és egész éjjel dolgoztak aztán. Túlságosan merészen nem lehetett robbantaniuk, mert Henry attól tartott, hogy újabb sziklaréteget indít meg kívül a hegyoldalon. Reggel nyolcra jutottak oda, hogy megpillanthatták egy kis résen át a napvilágot. Tíz óra felé felfedezték, hogy egy tíztonnás sziklatömb gördült a barlang szájába. A kezüket kidughatták mellette a forró napra, de a sziklát nem bírták tovahengeríteni, úgyhogy egy végső nagy robbantás mellett kellett dönteniük.

— Azt már úgyis tudják az eddigi dördülésekből, hogy látogatók érkeztek a nyakukra — nevetett Henry, miközben elkészítette a gyutacsot.

*

Tényleg, a völgy egész népessége figyelmes lett a dördülésekre, és most aggódóan gyülekezett össze a Nagy Házban a Napisten oltára előtt. Az előző látogatók oly sok zavart csináltak, még a Királynőjüket is megszöktették, úgyhogy most az Elveszett Lelkek arra kérték a Napistent, mentse meg őket minden látogatótól. A pap szenvedélyes beszédet tartott nekik, melynek hatása alatt elhatározták, hogy minden tárgyalás nélkül, föltétlen lemészárolnak minden jövevényt, bárki legyen az.

— Magát Da Vascót is — kiáltotta a pap.

— Magát Da Vascót is — felelték az Elveszett Lelkek.

Kopját, buzogányt, íjat szorongattak valamennyien, és így könyörögtek az oltár előtt várakozva. Minden percben hírnökök érkeztek a tótól, és elmondták, hogy bár a hegy meg-megrázkódik a dördülésektől, ember nem mutatkozik.

A kis tízéves lányka újságolt el legelőször különös dolgot. Ugyanis, míg minden szem a völgy tóparti meredélyére volt szögezve, senki sem várta, hogy a völgy ellenkező oldalán is megjelenhetnek vendégek. A kislány pedig innen szaladva kiáltozta:

— Da Vasco! Da Vasco!

Mindnyájan odanéztek, és ekkor alig száz lépésre Torrest és a kormánybiztost pillantották meg kíséretükkel, amint most bukkantak ki a nyílt terepre a fák közül. Torres most is az ősétől csent sisakot viselte.

A nép sietett üdvözölni őket. Márhogy kopja-és nyílzáporral, mely mindjárt leterítette Torres két emberét. Erre a csendőrök fegyverei sem várattak magukra az üdvözlés viszonozásával. A válasz oly váratlan volt és oly közeli, hogy nagyon sokan estek el a tömegből. Viszont ilyen közelről már ez sem állította meg a tömeget. Elérték a jövevényeket, és elkeseredetté kézitusa keletkezett. A puskáknak így nem sok előnye volt, és a csendőrök egyre-másra zuhantak le a dárdadöfésektől, buzogánycsapásoktól.

Szerencsére a revolvereket a közelharcban is használhatták, és végül is a Holt Lelkek maradtak veszteségben. Aki tudott, menekült közülük, ám a jövevényeknek is több mint fele a földön haldokolt. Az asszonyok a vadak harcmodoraként a sebesültekre is rávetették magukat, hogy megadják nekik a kegyelemdöfést. A kormánybiztos toporzékolt dühében és kínjában. Egy nyíl fúrta át a karját, amitől végül is Vicente szabadította meg, úgyhogy letörte a tollas felét, s visszafelé húzta ki a karjából.

Torres sértetlen volt, azonkívül hogy egy buzogánycsapástól sajgott egyik válla. Most ujjongott örömében, mert a vén papot ott látta halódni a földön a kislány térdén nyugtatott fejjel.

Miután nem voltak olyan súlyosak a sebesültek, hogy ideiglenesen be ne tudták volna kötözni magukat, Torres és társa a tó felé vették útjukat, megkerülték azt, és odaérkeztek a Királynő rezidenciájához. Csak a vízből kiálló, megszenesedett gerendacsonkok mutatták, hol állt valaha. Torres zavarba jött. A kormánybiztos dühbe gurult.

— Itt, ebben a házban volt az ékszeresláda — dadogta Torres.

— Kacsalábon forgó láda — sziszegte feléje a kormánybiztos. — Senor Torres, én mindig sejdítettem, hogy ön rettentő ostoba.

— Honnan tudtam volna, hogy a ház leégett?

— Kellett volna tudnia, miután mindenben okosabb másnál — vágta vissza a kormánybiztos: — De engem nem állít falhoz többé. Én szemmel tartottam önt. Láttam, amint elcsaklizta a maja istenségek szemét. Ezeket most azonnal megfelezi velem.

— Várjon, várjon egy kicsit, ne ágáljon — csillapította Torres. — Hadd nézzünk szét előbb! Természetesen megosztozunk a négy kövön, de mi ez a négy ahhoz, ami a ládában van! Itt egy keskeny ház állt. A láda a vízbe eshetett, mikor a tető beomlott. A vízben pedig nem olvad el a drágakő.

A kormánybiztos beküldte a tóba az embereit, hogy kutassák ki a fenekét a gerendacsonkok közt, és mindnyájan begázoltak vagy beúsztak a tóba, csak arra ügyelve, hogy az örvény el ne kapja őket.

Augustino, a hallgatag fedezett fel valamit egészen a part mellett:

— Valamin állok itt — mondta, ahol a víz alig ért a térdéig.

Torres odarohant, és lebújva a víz alá, megismerte a ládát:

— Ez az, biztos! — mondta. — Jöjjenek! Húzzuk ki a partra, ott aztán megvizsgáljuk.

De mikor ez megtörtént és már nyitották a fedelét, a kormánybiztos közbelépett:

— Menjenek vissza a vízbe! — parancsolt rá embereire. — Még egy csomó ilyen láda van ott és nem ért semmit az egész expedíciónk, hogyha nem leljük meg őket. Ez az egy láda a költségeinket sem téríti meg.

Míg minden ember vissza nem gázolt a vízbe, Torres nem nyitotta ki a ládát. Akkor aztán a kormánybiztosnak elmeredt a szeme. Csak értelmetlen motyogást hallatott.

— Nahát, hiszi-e már? — kérdezte Torres. — Ez megbecsülhetetlen! Mi vagyunk a leggazdagabb emberek Panamában, Dél-Amerikában, az egész világon. Ez a maják kincse. Hallottunk róla meséket gyermekkorunkban. Apánk, nagyapánk sokat ábrándozott erről. A honfoglalók nem bírták elharácsolni. És most a mienk... a mienk!

Mialatt ketten csaknem meggárgyulva álltak ott, nem vették észre, hogy embereik egymás után kimásznak a partra, és lassan félkörbe állnak mögöttük, hogy a láda tartalmára meredjenek. Éppúgy senki sem vette észre, hogy a bokrok közül közben az Elveszett Lelkek lopóznak a hátuk mögé és egy másik félkört alkotnak már köröttük.

Így érte őket a támadás. Dárda, nyíl halálos tíz lépésről, kivált, ha elég idő van jól célba venni az áldozatot. A csapat kétharmada már a földön hörgött utolsót. Vicentét, aki közvetlen Torres mögött állt, nem kevesebb, mint két dárda és öt nyíl fúrta keresztül. Akik még mozogtak a csapatból, nem értek rá fegyverükhöz kapni, inert már munkához láttak az Elveszett Lelkek buzogányai is. Rafaelnek és Ignatiónak csaknem egyszerre loccsant szét az agyvelejük. És mint szokták, az Elveszett Lelkek asszonyai nem soká hagyták sebesülteknek a sebesülteket.

Torres és a kormánybiztos élete már csak pillanatok hajszálán függött, mikor a hegy hatalmasat dördült, és rá nyomban sziklazápor zúdult alá. Ez változtatott a helyzeten. Az Elveszett Lelkek rémülten menekültek a bokrok védelmébe. Torres és a kormánybiztos pedig felnéztek a sziklafalra, — amelynek egyik pontján az eloszló füstből egyszerre Henry Morgan és a Királynő alakját látták a napfényre bukkanni.

— Vegye célba a nőt — horkant fel a kormánybiztos. — Én majd a gringónak teszek pontot az életére utolsó munkája után.

Mindkettő a vállához kapta a fegyverét, és elsütötték. Torres golyója menten átfúrta a Királynő mellét. De a kormánybiztos, a sokmedáliás céllövőbajnok, ezúttal elvétette lövését. A másik pillanatban Henry golyója érte a csuklóját, úgyhogy az vállához csapódott föl, ahonnan csempén esett vissza. Mikor a puskája mellé zuhant a földre, tudhatta, hogy soha életében fegyverrel célozni többé nem fog ezzel a szétroncsolt jobb csuklójával.

Pedig Henry sem célzott jól. Szeme még káprázott a napfényben a barlang sötétjéből jövet. De mire másodszor is elsütötte volna fegyverét a kormánybiztosra, az Torresszel együtt vad iramban a bokrok közé menekült.

*

Vagy tíz perc múlva, ahogyan a sebesült kormánybiztos előrement, Torres látta, hogy egy bennszülött asszony ugrott elő egy fa mögül, és egy óriási kődarabbal, amit két kézzel lendített neki, agyoncsapta a kormánybiztost. Torres előbb rálőtt az asszonyra, de aztán keresztet vetett a rettenettől, és továbbloholt. Mert mögötte már hangzott a Solanók és Henry csörtetése, és visszaemlékezett arra a képre, amelyet a Világ Tükrében pillantott meg és akkor nem akart végigszemlélni a saját haláláról. Megrebbent, vajon ilyen közel volna hozzá? De hát azon a képen nem voltak sem fák, sem bokrok, semmi növényzet, csak puszta szikla, égető napfény és állati csonthalmazok. Új erőt adott neki ez. Hátha nem mára szól ez a jóslat, sőt erre az évre sem! Ki tudja? Húsz év is beletelhetik, míg bekövetkezik!

A bozótból egy négyszög alakú puszta meredélyre érkezett, amelyet mintha régen szétmállott lávakő alkotott volna. Semmi út nem vezetett át rajta, s óvatosan indult el, hogy a meredélyen túl kezdődő bozótban elvesztik majd üldözői a nyomát. Megint hitt már jó csillagában, úgyhogy nyomban ki is alakult előtte megmenekülésének módja. A sötét beálltáig valami biztos rejtekhelyet keres. A sötétben aztán majd visszalopózik a tóhoz, az örvényhez. Ha ezt elérte, nem fél már senkitől. Beleveti magát. A föld alatti vízi utat már megtette egyszer. És képzeletében már megjelent a Gualaca-folyó, amint a szabad ég alatt a tenger felé hömpölyög a szépséges tájék keblén.

No és nem viszi-e magával a Chia és Hzatzl szemét, két gyönyörű rubint és smaragdot? Elég gazdag ezzel is. Sok ember beérné vele. Mi az, hogy nem sikerült megkaparintani a maják kincsét, hogy a világ leggazdagabb embere legyen? Elég ez is. Egyelőre nem kívánt egyebet, mint hogy mihamarabb sötét legyen, hogy megkezdhesse menekülését a Gualaca-folyó szépséges tájai felé.

Annyira el volt foglalva elméje a képzeletbeli tájak szemléletével, hogy nem vett rá időt a lába elé nézni. Egyszerre csak csúszni kezdett lefelé. De itt nem örvény sodorta alá. Hanem omló sziklatörmelék, amely úgy elindult a lába alatt, hogy hiába fordult hasra és kapaszkodott kézzel-lábbal, ez csak késleltette, de nem állította meg csúsztában.

Fulladozva, szédelegve pihent egy darabig a szakadék fenekén. Mikor kezdte visszanyerni teljes eszméletét, úgy tetszett neki, keze valami különös holmiba markol. Esküdni mert volna, mielőtt megnézte, hogy fogak. Borzadva nyitotta ki végül a szemét, hogy megvizsgálja. Valóban egy fogsor volt, egy idő fehérítette állati koponya fogsora. Egy disznó koponyája. Csupa csontokon hevert, disznó és egyéb apróbb állatok csonthalmazán.

Visszaemlékezett a Királynő nagy aranygömbjére. Ó, jóságos Szűzanya! Itt van, azon a helyen! Fel sem kellett pillantania. Tudta, hogy kráter fenekén van. Kétszáz láb magasan vonult tőle a kráter széle, körben. Mindenütt ilyen törmelék vagy sima sziklafal. Halandó ember nem mászhat ki innen a maga erejéből, erről már biztos lehetett.

A verem feneke kör alakú volt, lehetett vagy tíz láb átmérőjű, és egészen állati csonttörmelék alkotta, csak azt nem tudta, hogy ez milyen vastag.

Vajon mivégre csinálták az ősi maják ezt a borzalmas vermet? — kérdezte magától, mert meg volt győződve, hogy ez nem a természet munkája.

Alkonyatig még megpróbálta jó néhányszor megmászni a verem falait, de sikertelen. Közben le-lekucorgott pihenni a hanyatló nap árnyékába, a forróságtól és szomjúságtól kicserepesedett ajkkal. A verem valóságos olvasztókemence volt, úgyhogy a veríték csak úgy ömlött róla. Egész éjjel azon töprengett, hogyan menekülhetne meg. De ennek még csak reménye sem kínálkozott. Borzadállyal gondolt a holnapra, hisz tudhatta, hogy emberi szervezet nem bírhatja ki tíz teljes órahosszat a perzselő hőséget, amely ezt a vermet átfűti. Holnap estig minden csöpp nedvesség elpárolog a testéből, úgyhogy a naptól összeaszalt múmiává válik.

A virradat közelgetésével növekvő rémülete szárnyakat adott képzeletének, és egyszerre a menekülés új módja jelent meg előtte. Ha egyszer felfelé nem juthat ki, hátha lefelé nyílna út erre. Milyen ostoba volt! Az éjjeli hűvös órák alatt dolgozhatott volna, és most a növekvő forróságban kell tennie. Persze hogy kell lennie alul egérútnak. Másként hogyan lenne ilyen száraz a verem? Másként tele lenne esővízzel vagy legalábbis iszapjával. Ó, milyen ostoba volt!

Elkezdett ásni lefelé a verem egyik oldalán, a másikhoz hányva halomra a törmeléket. Olyan kétségbeesetten kaparta két kézzel, hogy tenyere felhasadt, ujja hegyei vérzettek, körmei leszakadtak. De erős volt benne az élet szeretete, és tudta, hogy ez a verseny a kelő nappal életre-halálra megy. Minél mélyebbre ásott le, a törmelék annál tömörebben állt össze, úgyhogy fegyvere tusát használta ásónak és kapának, hogy aztán kihányhassa a törmeléket kezeivel.

Délelőtt volt még, mikor forogni kezdett vele a világ a hőségtől. A sziklafalon ahonnan eltakarította a csonthalmazt, írásra bukkant, melyet nyilván késheggyel karcoltak bele durván. Megújuló reménnyel ásott tovább, szakasztott úgy, mint a kutya, fejét beledugva a gödörbe és lábaival hátrarugdosva, amit a keze kikapart. A törmelék sok része így visszaesett a hátára. De nem törődött semmivel. Végre az írás tisztán állt egészen előtte, s elolvashatta:

Peter McGill, Glasgowból 1820. márc. 12. Megmenekültem ebből a Sátán-veremből úgy, hogy itt leástam és kijáratra leltem.

Kijárat! Ez alatt a felírás alatt kell lennie! Torres őrjöngve ásott tovább. Olyan volt már a mocsoktól, mint valami óriási vakond. Szeme-szája tele volt földdel, úgyhogy néha ki kellett köhögnie és törölnie arcából. Kétszer elájult. De a nap, mely egyre jobban paskolta őt lángostorával, munkára gyötörte újra és újra. Már megtalálta a kijárat felső részét. Nem ásott le az aljáig, mert szűkebb nyíláson is kifért vézna alakja: itt keresztülfúrta magát rajta a halálos napsugarak elől. A hűvös sötétség enyhet adott, de az öröm váratlan sikerén oly erősen kezdett dobogni a szíve, hogy újra elájult.

Felocsúdva, elfeketült és feldagadt ajkai hálaénekre nyíltak, így mászott tova a kijárón. Mászott, mert a folyosó oly alacsony volt, hogy egy törpe sem állt volna fel benne. Az egész hely valóságos kripta volt. Mindenfelé csonthalmok hevertek, amik csikorogtak tenyere és térdei alatt, és fel is sértették. Vagy ötven lépésre egyszerre világosság kezdett derengeni előtte. De minél jobban közeledett hozzá, a kimerültség annál jobban erőt vett rajta. Tudta, hogy ez nem az éhségtől van, hanem a szomjúságtól. A legszörnyűbb kimerültség. Egy kis víz, néhány korty víz kellett volna, hogy újra erőre kapjon.

Ahogy egyre közeledett a világossághoz, észrevette, hogy a kijárat egyre menetelesebb lesz. A nyílás közelében újabb csonthalmazokba botlott. De alig törődött velük. Valamit mintha hallott volna régente rebesgetni ezekről a csontokról, de most jobban ki volt merülve, semhogy töprengjen rajta.

Most vette észre, hogy a kijárat nemcsak egyre meredekebb, de egyre szűkebb is lett. A világra olyan, mint egy patkányfogó, amelyben ő a patkány. Révedő szemmel és növekvő rettegéssel látta ezt, és mikor odaért a nyíláshoz, valóban tapasztalhatta, hogy a világot ígérő nyílás olyan keskeny kis rés, amin nem fér ki a teste. Most vette észre azt is, hogy a csontok alatta embercsontok. Kínosan, dugta ki a fejét a lyukon. A napsugarak megcirógatták az arcát, de a kegyetlen szikla nem engedte ki a sóvárgott boldog szabadba. Hogy még őrjítőbb legyen ez a csapda, talán száz lépésre sem volt tőle a folyó fával szegett, fűborította partjával és hűs hullámaival. És a fáktól beárnyékolt vízben az Elveszett Lelkek törpe teheneiből állt néhány, nyugodtan váltogatva néha lábait. Legalább azt akarta volna látni, hogy ezek a tehenek igyanak. De úgy látszik, jóllaktak már vízzel. Átkozottak! Ostobák! Miért nem isztok?

Végre egy szarvasbika csörtetett ki a fák közül, hátrahúzott füllel figyelve, és begázolt a vízbe. Torres hallotta a víz locsogását, és azt a csemcsegést, amelyet az állat szomja csillapítása közben okozott. Ez már túl sok volt. Kínordítás fakadt ki torkából.

A szarvasbika tovaszökellt. A tehéncsapat csodálkozva fordította fejét a lyuk felé. De Torres már nem látta és nem hallotta ezt. Újra eszméletét vesztette.

Magához térve, keserves küzdelemmel, úgyhogy csaknem leszakította mindkét fülét, mégis sikerült kihúzni fejét a nyílásból. Akkor nézte meg tüzetesebben társát, a szétesett csontvázat és koponyát. A hunyó nap csaknem egyenesen végigtűzött a kelepcén, és a csontváz mellett rozsda ette kést vetetett észre Torresszel. A hegye le volt törve. Ez mutatta, hogy ezzel karcolták azt az írást a nyílás fölé. Torres csaknem őrjöngeni kezdett:

— Ó, Peter McGill, te nyomorult, átkozott lélek. Becsaptál. Nesze, nesze, nesze!

Utolsó erejével marokra fogva a kést, bedöfte a halálfej orra és szeme gödrébe. Aztán a többi csontot is odacsapkodta a sziklafalhoz, és túrta velük maga körül a glasgowi Peter McGill haló porát, aki csúfondárosan megcsalta.

Még egyszer beerőszakolta vérző kobakját a nyílásba, hogy végigpillanthasson a homályosuló nappalon, melyet hazug dicsfénnyel sugárzott be a leáldozó nap, mielőtt az éjjel halálos sötétjébe fojtotta volna, így tett vele is a maják ördögi csapdája.

A tehéncsapat még ott állt. Néha lábukat váltogatták és farkukkal csapkodtak. Majd visszatért a megrettent szarvasbika is közéjük, hogy folytassa megzavart ivását.

XXVIII. FEJEZET

 

Nem ok nélkül kapta Regan ismerőseitől azt a nevet, hogy a Wall Street farkasa. Ravasz állat volt... Csak időközönként tombolta ki vakmerő játékszenvedélyét, mint valami időszakos ivó. Egyébként úgy viselkedett, mint az üzletemberek legátlagosabbika. Hosszú pályafutása alatt legkevesebb ötször vágott eret a tőzsdén, hogy mindannyiszor milliókat tegyen zsebre. Apróbb nyereségekre sohsem pályázott, és sohsem indult játékba gyakori időközökben. Néha éveken át nem hallatott magáról, úgyhogy az emberek azt hitték, a vén farkas már megszelídült. És ekkor, mint a villámcsapás sújtott azok közé, akiket meg akart semmisíteni. Éveket szánt rá, hogy alaposan előkészítse egy-egy haditervét.

Így készítette el Francis Morgan Waterloojának tervét is. Bosszúvágy is fűtötte ebben, nem az élő, a holt Morgan ellen. Francis atyját annak idején nem merészelte megtámadni. Mert ha ő a Wall Street farkasa volt, az öreg Morgant a Wall Street oroszlánjának hívták haláláig.

Így aztán az atyáról a fiúra vitte át a harcot. Persze szemben a legjobb barátságot mutatta. Az öreg Morgan halálát megelőző hét év alatt megpróbálta mindenképp elgáncsolni őt. De sohasem sikerült. Azt nem is álmodta, hogy az öreg Morgan sejti fondorlatait. Pedig az nemcsak sejtette, de kétséget kizárólag meg is bizonyosodott róla, és nyomban ügyesen kivédte álnok üzlettársa csapásait. Ha Regan tudta volna ezt, akkor lenyeli a keserű pirulát és nem gondol bosszúra. Minthogy azonban az öreg Morgan ténykedéseiben éppoly alattomosságot látott maga ellen, mint az övé volt, ennélfogva tétovázott, hogy tönkrejuttatására iparkodjék, s aztán utána a fiáéra.

Várnia kellett. Előbb Francis megelégedett azzal, hogy pénze szerényen, de biztos vállalatokban kamatozzék, mikben még apja helyezte el. Így mindaddig alkalma sem lehetett Regannek, hogy tönkretételére törjön, míg Francis kockáztatásokba nem bocsátkozott, így például, mióta Francis busás nyereség reményében nagy beruházásokat tett a Tampico Petroleum vállalatba. Még ezután is hosszú hónapokat vettek igénybe az előkészületek Francis vagyona elleni harcra.

Kereken szólva két évre volt szüksége. Több nagy bank és vállalat igazgatója vagy főrészvényese volt, amikben Francisnek súlyos érdekeltsége volt. Meg kellett szereznie lassan a többi helyeket is, hogy aztán az összes titkos üzleti pilléreket kezében tartva, váratlan rázza meg az óriási Morgan-vagyon alapjait, és döntse az egészet halomra.

Már itt tartott. Mindössze egy csekélység állt útjában. A Tampico Petroleum. Ennek részvényeiből csak nagyon csekély rész forgott a piacon, s Regan nem bírt megkaparintani belőlük többet. Francis tulajdonában volt az oroszlánrész, s Francis néhány nagyon bizalmas barátja mászott még bele alaposan a vállalatba.

Regan néhány bizalmas emberén kívül senki sem tudta, hogy az egész hercehurcát ő intézi. Bascomot éppen a harc titkossága és irgalmatlansága szerelte le. Francis minden érdekeltsége egyre rosszabbul állt, akár valami roppant és feltartózhatlan omlás keletkeznék vagyonában. Bármibe kapott, veszteséggel zárult, s ezek a veszteségek hatalmasak voltak.

Erre következett a nyilvánosság bevonása a küzdelembe. Vészhírek járták be a piacokat, ügynökök ezrei szaladgáltak mindkét részről, a fél világ mozgósítva volt. Ezt a helyzetet akarta Regan felhasználni a döntő csapásra.

Ám mindezen zenebonában, mint a szikla a tengerben, úgy állt a Tampico Petroleum. Hiába várta Regan azt a percet, amikor Francis kénytelen lesz piacra vetni ezt az utolsó értékét is, hogy megmentse vele a többit, hogy aztán a kegyelemdöfést adja meg a Morgan-vagyonnak.

*

Francis Bascom privát irodájában ült.

— Úgy látszik, nem bírjuk ki tovább, mint holnap reggelig. Akkor dobra kerül mindene, és önnel együtt én is tönkrejutottam — mondta Bascom.

Tizenkét óra volt. Francis órájára pillantott, és így szólt:

— Dobja piacra az összes Tampico Pet részvényeket. Ez haladék lesz holnapra.

— És aztán?

Francis vállat vont.

— Ki volna barátja, aki kisegítené? — töprengett Bascom.

— Most? — szólt Francis keserűen.

Itt Bascom felsorolt néhány nevet, bár maga is, Francis is tisztában voltak, hogy reménytelen hozzájuk folyamodni. Végül Charley Tippery került szóba.

— Igaz, hogy az öreg egy petákot sem kockáztat biztos haszon nélkül, de talán a fia ráveszi, hogy kivételt tegyen velem.

Néhány perccel utóbb Francis már Charley Tippery irodájában volt. A Tippery-cég New York legnagyobb ékszerkereskedése. Vagy talán legnagyobb az egész világon.

Francis nagyjában előre látta itt a lehetőségeket.

— Ismerem apámat — mondta neki a fiatal Tippery. — Nem bízik bennem egy jottányit sem. A cég fennállása óta nagyapám egyszer ezer dollárt kölcsönzött egy barátjának, amit nem kapott vissza. Azóta ez ürügy, hogy senkinek sem kölcsönzünk kétszeres biztosíték nélkül egy pennyt sem. Természetesen azért mindent megpróbálok az érdekedben, és bármi történik, holnap reggel kilencre nálad leszek...

— Meleg napom lesz holnap, és már nyolckor el kell mennem hazulról — felelte Francis kényszeredett mosollyal.

— Akkor ott leszek nyolcra — válaszolt a Fiatal Tippery. — Közben pedig rajta leszek, hogy tehessek valamit. Hátha akad valami mentő eszme...

*

Aznap délután még egy találkozója volt Francisnek. Mikor visszatért Bascom irodájába, az azzal fogadta, hogy Regan óhajtja látni, mert fontos tudósításai vannak a számára.

— Rohanok oda rögtön — szólt Francis kalapját kapva. — Ő apám legjobb barátja volt, és ha valaki ki tud rántani, akkor ő az.

— Ne bizakodjék túlságosan ebben — felelte Bascom, s kissé habozott, rukkoljon-e ki őszintén a véleményével. — Én már puhatolóztam Regannél, hogy vajon számíthatunk-e rá szorultságunkban? És aztán megvallottam őszintén, hogyan állunk. Erre ő ötölt-hatolt. Ezt mindenki tud. Sőt többet mondok. Olyan érzésem volt, hogy... hogyan is mondjam?... hogy mintha valaki kárörömet vagy ellenséges érzületet vettem volna észre rajta...

— Képtelenség — nevetett Francis. — Sokkal jobb barátok voltak apámmal.

— Nos, én csak figyelmeztetem. És bármit hisz, arra kérem, várja meg mindenesetre, míg ő nyilatkozik, mintsem ön tálaljon ki előtte mindent.

Reganhez érkezve, ez mindjárt ezen kezdte:

— Alaposan benne vagyunk az örvényben, mi?

— Ó, annyira nem, hogy ne tudnék lélegzetet kapni. Még messze vagyok a megfulladástól! — felelte mosolyogva Francis.

— De hát a Tampico Petróleumot is piacra dobta javarészt! —jegyezte meg Regan. — És amint piacon volt, rögtön lenyomták, ami nagyon különös.

Most először volt Francisnek az az érzése, hogy Bascomnak igaza lehet. Még óvatosabb lett, és így felelt:

— Már régóta tapasztalok különös dolgokat az üzleteim körül. De csak hadd okvetetlenkedjenek. Majd csak kiállanak a nyílt porondra, ha megunták ezt az orvhadjáratot ellenem.

— De hát nyakig benne van már, fiam! A Tampico Pet, úgy tudom, az utolsó mentsége.

Francis a fejét rázta, és nem rettent vissza a füllentéstől:

— Ezt nem mondhatnám. Még olyan segélyforrásaim is vannak, amiről nem is álmodnak ellenfeleim. Persze, Regan, ezt bizalmasan árulom el önnek, aki apám barátja volt.

— Ez csak szemfényvesztés! — mondta Regan. — Ön kimerítette öregének minden segélyforrását. Most azonban port akar hinteni a szemembe.

Regan várt, és eközben Francisban kialakult, hogy viselkedhetik legügyesebben:

— Nos hát, igaza van — dörmögte. — Semmi mentségem többé. Emlékezzék tehát apámra, barátságukra, és mentse meg a fiát. Ha ön áll mellém, tönkresilányítom mindet...

Erre aztán a Wall Street farkasa kimutatta foga fehérét. Odamutatott Francis apjának arcképére, és így szólt:

— Tudja, miért lóg itt ez a kép évek óta az irodámban?

Francis biccentett. Hiszen nem kellett magyarázni, hogy a régi barátság miatt lóg ott az apja képe. De Regan gúnyosan vigyorgott:

— Nos, igen, hogy el ne felejtsem őt! De tudja, miért? Emlékezzék csak a Cosmopolitan Railways Marger-ügyre! Emlékezzék, hogyan húzta keresztül számításaimat az öreg Morgan. És aztán a többire. Hát azért lóg itt a képe, hogy mindennap lássam, emlékezzek és várjak az én órámra. Most aztán ez elérkezett.

Francis felállt, és megvetőleg mérte végig ellenségét:

— Lássa, én öt perc alatt megfojthatnám itt önt. De szégyelleném érte magam, mert ön még csak nem is farkas, aminek nevezik. Csak egy ronda, álnok hiéna. Már mondták ezt nekem, de nem hittem. Most már tudom, hogy igazuk volt. Fúj! A levegője is büdös ennek az irodának, akár egy hiénaodúnak. Csak az a kár, hogy apám megszánta annak idején és nem hágott a nyakára, hanem rám hagyta ezt a piszkos munkát.

— Nono, már ez eddig is kissé sokba került önnek — vigyorgott utána Regan. — És innen fog megindulni a Morgan-vagyon temetési szertartása, ebből az irodából.

Másnap reggel Francis a nyolc órát sem várta be otthon, mert Washingtonból dróttalan táviratot kapott az állami hivatalból bizonyos haladék ügyében, s ez sürgősen, kora reggel elszólította hazulról.

De Charley Tippery sem volt első látogatója a Morgan-palotának. Valamivel nyolc óra előtt látogatók érkeztek, s félrelökdösve a portást, szolgákat, ugyancsak dolgot adtak Parkernek. Henry és Leoncia voltak az érkezők, akik az utazásból azon módon napégetten, porosan állítottak be.

— Ide nem szokás ilyen módon berontani. Mr. Morgan különben sincs itthon — állt eléjük Parker.

— Hova ment? — kérdezte Henry, aki egyik kezében egy kézitáskát lógatott. — Azonnal beszélnünk kell veje. Ki az ördög maga?

— Én Mr. Morgan belső komornoka vagyok — felelt ünnepélyesen Parker. — És ki ön?

— Én is Morgan vagyok. Mondja meg, micsoda telefonszám alatt beszélhetek vele.

— Mr. Morgan nagyon el van foglalva ma — nyakaskodott Parker.

— Ördög és pokol! — vágott bele Henry. — Hisz nem titok az. Minden újság tele van a veszteségeivel. Én fontos üzleti ügyben keresem.

De Parker erre sem tágított.

— Tessék megmondani, micsoda üzletről van szó!

Henry már letette a földre a kézitáskát, hogy majd kirázza a benső komornokból Francis telefonszámát. De Leoncia közbelépett.

— Mondja meg neki!

— Nem! — szólt Henry. — Nem mondom meg neki... hanem megmutatom. Jöjjön hát, benső komornyik — kapta fel a kézitáskát, és ment be a könyvtárba. — Hallgasson hát meg! Mi azért jöttünk, hogy kihúzzuk Francis Morgant ebből a csávából. Milliókat hozunk a számára, itt ebben a táskában... Nézze!

Elkezdte bontogatni a táska szíjait, miközben Parker nem annyira bolondnak, mint inkább kitanult gonosztevőknek tartotta őket. Biztos volt benne, hogy míg őt itt ezek szóval tartják, addig cinkostársaik valahol hátul fosztogatnak a palotában, és arról is biztos volt, hogy ez a táska dinamittal van tele. Menekülni akart, de Henry galléron fogta. A másik kezével pedig belenyúlva a táskába, egy marék csiszolatlan drágakövet tartott a komornyika orra elé.

— Remélem, meggyőztem — szólt. — Hát legyen engedelmesebb házőrző kutya, és vakkantsa már ki, hol van gazdája!

— Tessék helyet foglalni — hajolt meg erre udvariasan Parker. — Egy perc múlva itt vagyok Mr. Morgan titkos telefonszámával, amit tegnap kaptam meg csak tőle, s a hálószobájában van följegyezve.

Mihelyt Parker künn volt a könyvtárszobából, összehívta az egész cselédséget, és elállatta velük az összes kijáratokat. Néhányat pedig a palota padlására küldött, hogy elcsípjék a netán behatolt cinkostársukat. Maga pedig a telefonon a legközelebbi rendőrőrszobát hívta fel.

— ...Igen, uram — ismételte a szolgálattevő tisztnek. — Vagy bolondok... de inkább szélhámosok. Azonnal küldjön karhatalmat, letartóztatni őket.

*

Időközben azonban nyolc óra lett, és Charley Tippery érkezett a palotába. Benézve a könyvtárba, ott találta Henryt és Leonciát. Ő, Parkerrel ellentétben, semmi gyanúsat nem talált napégette s porlepte külsejükön, s mikor bemutatkoztak egymásnak és elmondták jövetelük célját, megtudták, hogy ugyanazon szándék vezette őket ide.

— Francist csak készpénz vagy föltétlen jó más biztosíték mentheti meg. Én magammal hoztam, amit össze tudtam szedni az éjjel, de ez nem lesz elég...

— Mennyi az? — kérdezte Henry évődően.

— Egymillió nyolcszáz! És ön mennyit hozott?

— Ezt a csekélységet — mutatott Henry a kinyitott kézitáskába, nem tudva, hogy egy ékszerkirály trónörökösével beszél.

Charley Tippery, miután néhány követ külön és az egész állományt együtt megszemlélte, nagy ámulatba esett.

— Ez milliókat és milliókat ér! — kiáltott fel. — Mi a szándéka vele?

— Pénzzé tenni és kirántani vele Francist a csávából — felelt Henry. — Ez csak biztosíték?

— Zárja be a táskát! — mondta Tippery. — Telefonálok apámnak, hogy még otthon találjuk. Csak ötpercnyi út ide az üzletünk.

Éppen mikor befejezte, egy rendőrtiszt jelent meg két rendőrrel.

— Itt vannak, ezek azok, hadnagy úr — mutatott Parker a társaságra. — Bocsánat, Mr. Tippery, nem önre értettem. De amazok ott vagy bolondok, vagy ami valószínűbb, szélhámosok...

— Dehogyis tartóztat itt le valakit, hadnagy úr — mosolygott a rendőrtisztre Tippery. — Visszaküldheti egészen nyugodtan az embereit. Önt esetleg megkérjük, hogy velünk tartson, mint őrségünk, és ha kíváncsi arra az arcra, amit apám fog vágni ennek a táskának a tartalmára. Sokmilliónyi értékű drágakővel van tele. De gyerünk, ne töltsük az időt.

XXIX. FEJEZET

 

— Nos, vége mindennek — nevetett egyet Francis Bascomra fél tizenkettőkor. — Elértük a fagypontot. Mostantól már a semminél kevesebbünk lesz. Minden percben egyre kevesebb. Jobb volna azonnal megüttetni a dobot a vagyonomra.

Bascom éppen fel akarta venni a telefonkagylót, hogy bejelentse Morgan és saját vagyonára a csődöt, mikor a másik szobában egy ismerős kalóznóta hangzott fel, s ennek hallatára Francis megfogta Bascom karját.

— Várjon csak! Hallgassa csak!

És hallgatták, hogy:

 

Bőgő szélre, tengermélyre!

Vidám ördögnép, hahó!

Árbocfának vetve hátunk,

Reszket tőlünk a hajó!

 

Amint Henry bebukott az ajtón, nagy kézitáskát cipelve, Francis nyomban belevágott a nótájába.

— Mi történt? — kérdezte Bascom Tipperyt, aki szintén belépett.

Tippery Henryre mutatott, aki zsebébe nyúlt és egy hatalmas papírcsomagot vont elő. Erre elállt a Bascom lélegzete, sőt a Francisé is. A csomag minden egyes lapja egymillió dollárról szóló csekk volt.

— És még néhányszor ennyi van ott, ahonnan ez jött — szólt vígan Henry.

— Csak egy szót szóljon, Francis, és koldusbotra juttatjuk az egész hiénafalkát, amely az ön elestére les. Minden száj tele van a bukása hírével. Mindenki készen áll, hogy a tetemére ugorjon és belevássa a fogát. Nos, még az aranytömést is ki fogják szedetni a fogukból, hogy fizessenek.

— Szóval megtalálta Sir Henry kincsét. Gratulálok! — mondta Francis.

— Nem megtaláltam, hanem megtaláltuk. Egy rész az enyém. A másik rész a Solano családé, a harmadik rész itt van már az Ékszerészek és Kereskedők Nemzeti Bankjában. Az ön része. Rendelkezzék vele.

Francis helyett Bascom intézkedett. Már ki is adta utasításait, hogy akkora árat ígérjenek készpénzben minden részvényért amekkorát Regan-egész vagyonával sem fizethet meg.

— Torres meghalt! — mondta el közben Henry.

— Hurrá! — hangzott Francis felelete.

— Mint egy patkány a patkányfogóban. Láttam, amint kidugta a fejét rajta. Nem volt gyönyörű látvány. De a kormánybiztos is halott. És valaki más is...

— Csak nem Leoncia? — kiáltotta Francis.

— Nem. Hanem a felesége, Mrs. Morgan. Torres lőtte le. Készakarva lőtt rá. Mellette voltam, mikor elesett. De hadd mondjam a többi újságot. Leoncia itt van a szomszéd irodában és várja önt. De előbb fel kell világosítanom önt valamiről. Ej! Ha én is az a kövér kínai lennék, most egymilliót kérnék öntől ezért a titokért.

— Ki vele... mi az? — kérdezte türelmetlenül Francis.

— Jó hír, természetesen. A legjobb a világon. Ugyanis kisült, hogy nővérem van.

— Micsoda beszéd? — szólt nyersen Francis. — Tudtam, eddig is, hogy nővérei vannak Angliában.

— De nem értett meg — évődött tovább Henry. — Ez egészen újdonsült nővér, és a világon a legszebb lány.

— De mit érdekel engem ez? — vágott közbe Francis.

— Mert ön elveszi őt. És én teljes beleegyezésemet adom hozzá...

— Nem én, ha tízszer olyan szép is. Olyan lány nincs a világon, akit én elvegyek — rázta fejét Francis.

— Pedig ezt az egyet mégis elvenné. Én tudom. Fogadni mernék rá.

— Ezret egy ellen, hogy nem!

— Rendben van! Ezerötszáz dollár van e percben a zsebemben. Hát menjen át az irodába, és nézze meg őt!

— Itt van Leonciával?

— Nem. Egyedül.

— Azt mondta, Leoncia itt van.

— Tényleg? Hát igen, Leoncia van itt.

Francis itt már méregbejött.

— Mit járatja itt velem a bolondját? Egyik szavával azt mondja, hogy újdonsült nővére van itt, másikkal, hogy a felesége.

— Ki mondta, hogy nekem feleségem van? — mondta Henry.

— No, elég! — felelte Francis. — Megyek, és üdvözlöm Leonciát. Önnel majd később beszélek, ha visszanyeri az ép eszét.

Már indult, de Henry visszatartotta:

— Csak még egy pillanatot, Francis! Hadd fejtem meg önnek ezt a talányt. Én nem vagyok nős. Csak egy nő vár ott önre. Ez a nővérem. És ez senki más, mint Leoncia.

Jó ideig tartott, míg Francis fejébe tudta venni a való helyzetet, és rohant az ajtónak. Henry azonban újra megfogta:

— Nos hát, megnyertem a fogadást?

De Francis szó nélkül félretaszította, és már kívül volt az ajtón.