NNCL1328-4E8v1.0
JACK LONDON
Fordította: Tersánszky J. Jenő
A MAJÁK
KINCSE
NÉPSZAVA KIADÓ
1990
Kiadja a Népszava Kiadó Vállalat
A kiadásért felel: Kiss Jenő vezérigazgató
Nyomta: a Pécsi Szikra Nyomda (90—1150)
Felelős vezető: dr. Farkas Gábor igazgató
Felelős szerkesztő: Pintér Mária
Műszaki vezető: Bősze Lajos Műszaki
szerkesztő: Bors Krisztina
Fedél: Szlifka Anna
Megjelent 14,00 (A/5) ív terjedelemben
Budapest, 1990
Bőgő szélre, tengermélyre!
Jókedvet s szerencsét hajszolsz?
Figyelj hát reám, zsivány!
Aki tengerre száll érte.
Megtalálja mindahány.
Kórus: Bőgő szélre, tengermélyre!
Vidám ördögnép, hahó!
Árbocfának vetve hátunk.
Reszket tőlünk a hajó.
Elő a pisztolyt, a gyilkot!
Ünnep nekünk az a nap.
Ha ágyú ordítja nótánk
S puska nyit nekünk utat.
Kórus: Bőgő szélre, tengermélyre!
Vidám ördögnép, hahó!
Árbocfának vetve hátunk.
Reszket tőlünk a hajó.
Dicsőség és martalék vár,
Szélvész hullámbércre hány.
Kegyelemért sír a matróz
S vért csurgat a kapitány.
Kórus: Bőgő szélre, tengermélyre!
Vidám ördögnép, hahó!
Árbocfának vetve hátunk.
Reszket tőlünk a hajó.
Itt a zsákmány, vidd hajódra.
Itt láttad, ki a derék.
Szép lány, rakomány jutalmad
S cápáké a maradék.
Kórus: Bőgő szélre, tengermélyre!
Vidám ördögnép, hahó!
Árbocfának vetve hátunk.
Reszket tőlünk a hajó.
I. FEJEZET
Ezen a késő tavaszi reggelen igen gyorsan követték egymást Francis Morgan élményei. Ha valaha valaki, visszafelé az időben, belecseppenhetne az újvilági latin dráma faragatlan, kezdetleges, vörös, tragikus, érzelgős és szenvedélyes világának kellős közepébe, hát Francis Morgant ebbe cseppentette bele végzete, és ez a végzet egészen váratlan érte őt.
Lustaságában még nem észlelte, hogy a világban valami készül ellene, és alig nyugtalankodott. Aki késő éjjelig kártyázik, az rendesen későn kel. Süteményből és gyümölcsből álló késő reggelijét ott költötte el a könyvtárhoz szolgáló verandán... rendkívül elegáns helyiségben, ahonnan nemrég még édesatyja intézte kiterjedt üzleteit.
— Parker — szólt inasához, aki előbb az atyjáé is volt — észrevette, hogy atyám hízott volna valamelyest utolsó napjaiban?
— Dehogy, uram — hangzott a felelet, melyben benne volta begyakorolt szolga minden köteles alázata, de amelyet egy önkéntelen mérlegelő pillantás kísért a fiatalember nagyszerű testalkatára —. Az édesapjának, uram, mindig sovány maradt az alakja. Széles vállú volt, beesett mellű, nagy csontú, de sovány, mindig sovány, uram, csípőben. Ha levetkőzött, uram, fürdéshez, megszégyenült volna teste mellett a város legtöbb ifja.
Mindig törődött magával; mutatták az ágyban való gyakorlatai. Fél órát minden reggel. Semmi ebben meg nem akadályozta. Imádkozásnak nevezte.
— Igen, kitűnő kötésű ember volt — felelte tunyán a fiatalember, a távírógépre és az apja által bevezetett több telefonra pillantva.
— Az volt — igenlette készségesen Parker. — Sovány volt, arisztokratikus, vállával, csontszerkezetével, mellével. És ön örökölte ezt, uram, csak még jobban megnemesedve.
A fiatal Francis Morgan, a jó izmokon kívül még egy csomó millió örököse, kényelmesen dőlt hátra az óriás bőr karosszékben, egy teljes erejében, sőt fölös erőben lévő állatseregletbeli oroszlán módjára nyújtva ki lábát, aztán végigfutott egy reggeli lap vezércikkén, amely a panamai Culebre Cut-papírok újabb eséséről értesítette.
— Ha nem tudnám, hogy ez nekünk, Morganeknek nem tulajdonságunk — ásított —, hát már meghíztam volna ebben az életben... Nemde, Parker?
Az idősebb inas, aki elmulasztott mindjárt válaszolni, megrezzent az utóbbi megszólításra, amely élesen szakította meg a szünetet.
— Igen, uram — mondta sebten. — Már úgy értem, hogy nem, uram. Ön ereje teljében van.
— Nem! Az életére mondom — biztosította őt a fiatalember. — De ha nem is hízom, bizonyára elpuhultam… Nemde, Parker?
— Igen uram. Nem, uram, nem, úgy értem, hogy nem, uram. Éppen olyan, mint amikor három évvel ezelőtt a kollégiumból hazajött.
— És vakációnak tekintem a henyélést — nevetett Francis. — Parker!
Parker csupa figyelem lett. Gazdája szörnyen tusakodott magával, mintha mélységes fontossága lenne a problémának, mialatt vékony fogkefeszerű bajszát dörzsölgette, amelyet újabban kezdett növeszteni.
— Parker, halászni megyek.
— Néhány horgászvesszőt rendeltem. Kérem, tegye a többihez és csomagolja be nekem az egészet. Azt gondoltam, hogy kétheti kirándulásra van szükségem. Ha nem megyek, biztos, hogy hájasodni kezdek, és megcsúfolom az egész családfámat. Csak tud Sir Henryről?... Az eredeti vén Sir Henryről, a vén kalózról?
— Igen, uram, olvastam róla.
Parker megvárta az ajtóközben, míg gazdájának beszélhetnékében beáll az apály s elbocsátja őt, hogy intézkedjék.
— Nem nagyon büszkélkedhetem ősömmel, a vén kalózzal —jegyezte meg Francis.
— Dehogyisnem, uram — tiltakozott Parker. Ő Jamaika kormányzója lett. Tisztelet övezte halálakor.
— Kegyelem tette, hogy nem akasztófán végezte — nevetett Francis —, az igazság az, hogy ő az egyetlen foltja annak a családnak, amelyet ő alapított. De amit mondani akarok, az, hogy én nagyon hálásan tekintek vissza rá. Megőrizte jó alakját, és pocak nélkül halt meg, hála istennek. Jó örökséget hagyott. Mi Morganek sohasem találtuk meg elrejtett kincsét, ellenben rubinok helyett a keskeny csípő az, amit örökségbe kaptunk tőle.
Ez az, amit szilárd jellemnek neveznek a származásnál... ahogy a tanárom tanította az élettanban.
A beálló hallgatásban Parker eltűnt a helyiségből, miközben Francis Morgan a Panama hasábjaiba temetkezett, ahonnan megtudta, hogy a csatorna megnyitása a forgalomnak nem várható a következő három hétben.
Megszólalt az egyik telefon, és a civilizáció villanyidegeinek közvetítésével első ízben nyújtotta ki csápjait a Végzet és lépett érintkezésbe Francis Morgannel a könyvtárban.
— De kedves Mrs. Carruthers — tiltakozott a kagylóba. — Akármi van, csak helyi jelentőségű zavar. Tampico Petroleum szilárd. Ez nem szemfényvesztő ajánlat. Ez törvényszerű beruházás. Tartson ki mellette. Ragaszkodjék hozzá... Néhány minnesotai farmer jött a városba, és meg akar vásárolni néhány kötvényt, mert oly szolidnak látszik, amilyen valóban... Mi az a két pont, amivel kiugrott? Ne adja el. Tampico Petroleum nem lottó; vagy rulettkockáztatás. Megbízható iparvállalat. Ha nem volna olyan hatalmas, magam finanszíroznám... Igen, oly szolid, akár az Angol Bank... Haha! Tegnap éjszaka Dicky meg én söpörtük be a téteket. Kedves parti volt, bár Dickynek túl heves a vérmérséklete a bridzshez... Haha! Az én vérmérsékletem?... Igen?... Mondja meg Harrynek, elmegyek pár hétre... Pisztrángot halászni, tudja, tavasz van, a zúgó vizek, a zsongó áramok, a rügyek, a virágzás és a többi!... Igen! Isten vele! És tartson ki a Tampico Petróleummal. Ha esik, miután azok a minnesotai farmerek az emelkedésére pályáznak, vegyen valamivel többet. Én is veszek. Ez talált pénz... Igen... Sokkal jobb papírok, semhogy egy kis ingadozásra el kellene adni őket, mert soha többé nem fognak esni... Természetes, hogy tudom, miről beszélek. Nyolc órát aludtam éppen, és egy kortyot sem ittam... Igen, igen. Isten vele!
Kényelmes székében megnyomta a távíró gombját, és unottan átfutotta. De aztán növekvő érdeklődéssel kísérte a vett hírt.
Parker egy csomó hajlós horognyéllel tért vissza, melyek mindenike valósággal remekbe készült. Francis felugrott, a távírókészüléket félrelökte és elfeledte. A gyermek örömével vizsgálta meg a játékát.
Megsuhogtatta a horgokat a levegőben, míg olyan éles hangot nem adtak, mint az ostor, meglengette őket lassan és kiszámítottan a magas mennyezet alatt, mintha a padlón valami láthatatlan, pisztrángtól nyüzsgő tó mélyébe eresztené.
Megszólalt az egyik telefon. Francis arcán jól látszott a kelletlen megrezzenés.
— Az isten szerelmére, válaszoljon, Parker! — szólt rá. — Ha valamely ostoba börzéző nő, mondja neki, hogy meghaltam, vagy részeg vagyok, vagy tífuszban fekszem, vagy megházasodtam. Egyszóval valami csávában vagyok.
Parker egy pillanatnyi párbeszéd után azzal a diszkrét, választékos hanggal, mely egyedül illett a helyiség hűvös, tiszta, nemes méltóságához, így szólt:
— Mr. Bascom, uram. Önnel kíván beszélni.
— Mondja neki, menjen a pokolba — felelte Francis.
— Mr. Bascom azt mondja, üzletről van szó, uram, és csak egy percét venné igénybe — unszolta Parker finoman és halkan.
— Jól van — támasztotta oda Francis gondosan a horognyelet egy asztalhoz, és a telefonhoz ment.
— Halló — mondta a telefonba. — Igen, én vagyok Morgan. Mi van?
Hallgatta egy percet, akkor idegesen félbeszakította: — Eladni... az ördögöt! Szó sincs róla... Természetesen, örülök, hogy ezt hallom. Még ha tíz pontot hág, amit nem akarnék, akkor is tartsa meg mind. Törvényszerű emelkedés is lehet ez, és sohasem esik vissza aztán. Szolid papír ez. Sokkal értékesebb a jegyzésénél. Én tudom, na a közönség nem is. Mához egy évre kétszázzal jegyzik... ez az, ha Mexikóban forradalom üt ki... Most én megyek néhány hétre halászni... Isten vele!
És mialatt Francis boldogan tért vissza halászhorgaihoz, a Végzet ott dolgozott hivatalos órán túl is Thomas Regan magánirodájában — az alsóvárosban. Thomas Regan ugyanis éppen az olajvállalat kiküldöttének jelentését kezdte tanulmányozni, aki két hónapot töltött el annak kikémlelésével, micsoda kilátásai és szándékai vannak tényleg a Tampico Petróleumnak.
Egy szolga névjegyet hozott be azzal a tudósítással, hogy a látogató tekintélyes és idegen. Regan meghallgatva őt, rápillantott a névjegyre, és így szólt:
— Mondja meg senor Alvarez Torres of Ciodad de Colonnak, hogy nem fogadhatom.
Öt perc múlva a szolga visszajött, ezúttal a névjegyre írott üzenettel. Regan vigyorgott, miközben olvasta:
„Kedves Mr. Regan,
Tisztelt Uram.
Van szerencsém értesíteni, hogy nekem tudomásom van a Sir Henry
Morgan régi kalózévekben elásott kincse helyéről.
Alvarez Torres"
Regan a fejét rázta és a szolga már majdnem kinn volt a szobából, mikor gazdája visszahívta.
— Engedje be... ez egyszer.
Míg magában volt, Regan elkuncogott azon az ötleten, amit a fejében forgatott. „Az éretlen kölyök — motyogta bele a szivarja füstjébe —. Azt hiszi, hogy az apja, a vén oroszlán szerepét el bírja játszani. Egy kissé le kell törni őt, és az öreg, deres Thomas Regannek gondja lesz rá, hogy el is érje "
Senor Alvarez Torres angol beszéde éppoly kifogástalan volt. mint divatos tavaszi ruhája, és bárha halványsárga bőre rávallott latin-amerikai származására, és bárha fekete szemeiből kiragyogott a régi spanyol és indus keveredés, azért olyan telivér New York-i volt, amilyennek csak Th. Regan kívánhatta.
— Nagy erőfeszítések és évek kutatása árán végre nyitjára jöttem a Sir Henry Morgan rablott aranyának — kezdte. — Természetesen a Moszkitó-parton van. Már itt megmondom önnek, hogy nincs ezer mérföldre a Chiriqui Cagimától, és minden valószerűség szerint Bocas del Toro jelölhető meg a hozzá legközelebbi városnak. Én Párizsban nevelkedtem ugyan, de ott születtem, és úgy ismerem a környéket, akár a tenyeremet. Egy kis schooner... a kirándulás olcsó, nagyon olcsó... de a visszatérés, a jutalom... a kincs!
Senor Torres úgy gondolta, ékesszólóbb lesz az, ha nem szól többet, míg Th. Regan furfangos emberekkel érintkező furfangos ember lévén, elkezdte faggatni és keresztkérdések közé szorítani őt adataival, akár valami vizsgálóbíró.
— Igen — tette hozzá senor Torres —, némileg zavarban vagyok... hogy is mondjam?... a pillanatnyi költséget illetőleg.
— Pénz kell — olvasta rá durván a tőzsdés, mire Torres készséges egyetértéssel hajolt meg.
Még sokat mondott el az éles faggatásra.
De Regan hirtelen megszakította, olyan ember módján, aki alárendelt fickókkal szokott érintkezni. Egy csekket állított ki Alvarez Torres névre, és mikor ez az úriember rápillantott, ezerdollárnyi összeget olvasott rajta.
Nos, az eszmém ez — mondta Regan. — A históriájából egy szót sem hiszek. De van egy ifjú barátom... Szívemen viselem a fiú sorsát... Nagyon sokat lebzsel a városban, villanyfényben és a benne ragyogó hölgyek körül, és a többi... ért engem? — Senor Alvarez Torres úgy hajolt meg, mint egyik világismerő ember, a másik felé. — Hát — folytatta Regan — az egészsége, meg a vagyon érdekében, meg a lelke jóvoltáért, a legjobb, ami történhetik vele, egy ilyen kincskereső kirándulás, kaland, próba és... már megértett, biztos vagyok benne.
Alvarez Torres megint bólintott.
— Önnek pénz kell — folytatta Regan. — Próbálja meg ennek az ifjúnak felkelteni az érdeklődését. Ezt az ezer dollárt fáradságáért kapta. Ha sikerül belelovalnia őt, hogy elmegy a vén Morgan kincse után, akkor kétezret kap még. Ha pedig annyira sikerül belelovalnia őt, hogy három hónapig odamarad, még kétezer... hat hónap pedig ötezer. Ó, higgye meg, ismertem az apját. Bajtársak, társak, mondhatnám, testvérek voltunk csaknem. Rááldozok némi pénzt, csak hogy az egészséges férfiasság útjára vezessem a fiát. Mit szól hozzá? Ez az ezer dollár az Öné, hogy elkezdje vele. Rendben van?
Senor Alvarez Torres remegő ujjakkal sodorgatta kezében a csekket.
— Én ... izé... elfogadom — dadogta nagy készséggel. — Én... hogy is mondjam?... parancsoljon velem.
Öt perccel később Torres már a játékban való szerepe felől teljesen informálva kelt fel. A tőzsdés leleményes üzleti szelleme máris csengő pénzre váltotta számára a vén kalóz kincsét. Azért hát majdnem vígan, de mégis fennkölten így szavalt:
— A legmulatságosabb pedig az benne, Mr. Regan, hogy a dolog igaz. Nekem csak pénz kell hozzá. Ön nagylelkű, tehát én az ön érdekében is megteszem, ami tőlem telik... Hogy én a képzelet embere vagyok, azzal csak dicsekszem. De ez komoly, valóság az, hogy a Sir Henry Morgan elásott kincseihez igazi ez a nyom. A nyilvánosság számára hozzáférhetetlen adatok birtokába jutottam, magában a családomban, elődeim iratai közt, akik hiábavaló kutatással tékozolták el életüket. Pedig az igazi nyomon voltak, kivéve, hogy okoskodásuk húsz mérföldet tévedett a helyben. Az adatok tették ezt. Azért tévedtek, mert, gondolom, készakart mesterkedés volt az adatokban; talány, rejtvény, elburkolás. Egyedül én bukkantam rá és oldottam meg ezt. Minden régi hajós ilyen mesterkedésekkel élt a megrajzolt térképen, így rejtette el az én spanyol fajtám a Hawaii-szigeteket öt hosszúsági fokkal messzebb.
Mindez akár görögül lett volna mondva Th. Regannek, aki csak mosolygott rajta. Alig távozott senor Torres, mikor Francis Morgan bukkant be.
— Azt gondoltam, betoppanok valami tanácsért — mondta köszönés után. — És kihez, ha nem önhöz fordulnék, aki oly meghitt volt atyámmal az üzleteiben? Tudom, hogy a legnagyobb vállalkozásokban társak voltak. Mindig mondta nekem, hogy megbízhatom az ön ítéletében. Nos hát, itt vagyok, és halászni akarok indulni. Mi van a Tampico Petroleum emelkedésével?
— Emelkedésével? — felelte Regan, kitűnően adva a tudatlant a szóban forgó ügy felől, amelynek éppen ő készítette elő a megrontását. — Tampico Petroleum?
Francis bólintott, egy székbe vetette magát, és rágyújtott egy cigarettára, miközben Regan a távírót nézte.
— Tampico Petroleum, két pontot emelkedett... dolga lesz vele —vélte.
— Ezt mondom én is — igenlette Francis. — Lesz vele dolgom. De ön valami stiklire gondol. Nem pedig a valódi értékére. Ám téved. Mert a papír nagy értékű. Ezt úgy mondom, suba alatt, önnek. A Tampico Petroleum részvényei minden pénzt megérnek. Ez nem szemfényvesztés. Tudósításaim vannak róla. Olyan kitűnőek, hogy a haja égnek állna, Mr. Regan! Mint minden barátomnak mondom, az az igazi, törvény szerint való jó üzlet. Ez pedig olyan, hogy az az egész pénz sem tudná megingatni, amit atyám hagyott rám, már úgy értem, a készpénz, nem a beruházott tőke. Vagyis az, amivel rendelkezhetünk.
— Szükségben van? — kérdezte az öreg.
— Ó, tisztességes kis summám van, amivel dolgozhatok — volt a fiatalabbnak vidám felelete.
— Úgy véli?...
— Bizonyára. Egészen így van. Ha esni fog a Tampico, akkor megvásárlom. Talált pénz!
— Mégis körülbelül mennyit vásárolna meg? — hangzott rá a faggató közbeszólás, amely kedélyes és helyeslő mosoly alá volt rejtve.
— Mondom, hogy rengeteg az. amit kaptam — hangzott Francis Morgan rögtöni válasza.
— Nem néztem még meg azt a Tampicót. hogy hozzámérjem valamihez, Francis, de abból a kevésből, amit láttam, mondhatom, jól fest.
— Jól fest! Mondom, Mr. Regan, hogy tiszta és törvényes ügy, és szégyen volna piacra vetni. Nem kell tönkretennem valakit vagy valamit, hogy sikert érjek el. Nem is tudom elmondani, hogy a Tampico hány százmillió barrel valódi kőolajat jelent. Találtam egy forrásra csak az Huesteca-mezőn, amely hat hónapja 27 000 barrelt önt naponta. Ez még most is tart. Ez az a csöpp az állományból, amit most piacra vetettünk. Természetesen — köztünk maradjon — nagyszerűen állunk, és nincs szükségünk az egekig reklámozni a Tampico Petróleumot.
— Ne törődjön vele, fiam! Ön elmegy halászni, és megfeledkezik róla — itt Regan várt egy kicsit, majd finoman azt színlelve, mintha csak most jutna eszébe, felvette Alvarez Torres térképét, a megjelölt hellyel. — Nézze, ki látogatott meg ma! — Mintha valami ötlete támadna, Regan kezében tartotta egy percig a térképet. — Minek csak pisztránghalászatra menni? Utóvégre is csak üdülés ez. Íme, itt van valami, minek érdemes a kihalászására indulni, ami valódi üdülés igazi férfi számára. Nem olyan, mint a Persian Palace-ben való üdülés jéggel, pincérrel, villanycsengővel. Az édesatyja több mint büszke volt mindig öreg kalóz ősükre. Dicsekedett vele, hogy hasonlít hozzá, és ön bizonyára hasonlít az öregéhez.
— Sir Henry — mosolygott Francis a térképért nyúlva —. én is büszke vagyok a vén csirkefogóra.
Kérdőleg nézett föl a térkép szemléléséből.
— Valószínű, hogy széltolás — magyarázta Regan. — Ez az ember dicsekszik, hogy ott született a Moszkito Coaston, és a saját családja magánirataiból kapta ezt a tippet. Nem hiszem el ugyan egy szavát sem. Sem időm, sem kedvem nincsen, hogy az üzleteimen kívül hiszékeny legyek bármi ügyben.
— No hiszen. Sir Henry tényleg mint szegény ember halt meg — mondta Francis —, és sose találtak egy fillért sem elrejtett kincséből.
— Jó halászat lenne — vigyorgott kedélyesen Regan.
— Azért szeretnék találkozni ezzel az Alvarez Torresszel. Bolondnak bolond a szerencséje — válaszolta a fiatalember.
— Bolondnak bolond a szerencséje — folytatta Regan. — Bár kénytelen vagyok hozzátenni, hogy ez a széltolás szörnyű sok valószínűséget rejt. Hej, ha fiatalabb volnék. De hát ördög vigye, engem ideköt a munkám.
— Ön megmondhatná, hol találkozhatom vele? — kérdezte Francis. Nem tudva, hogy a nyakát annak a hálónak bogai közé tudja, amelyet Thomas Regan látható alakjában a láthatatlan Végzet vétett neki.
Másnap megtörtént a találkozás, Regan irodájában. Senor Alvarez Torres megrezzent, de összeszedte magát, mikor először pillantott Francis arcára.
Ez nem kerülte el Regan figyelmét, aki vigyorogva kérdezte:
— Magára a vén kalózra hasonlít tán?
— Igen, nagyon meghökkentő hasonlatosság — hazudta vagy félig hazudta Torres, mert fölfedezte a Sir Henry Morgan arcképéhez való hasonlatosságot, noha ugyanakkor lelki szemei előtt egy másik, életben levő férfi is megjelent, aki, amiképp Francis és Sír Henry egymáshoz hasonlított, éppannyira hasonlított mind a kettőjükhöz.
Ezután modem térképeket és öreg mappákat teregettek ki. úgyszintén régi, tintájuk fakult idő sárgította papírra kézírással írt okmányokat, és egy félóra múlva Francis kijelentette, hogy az általa legközelebb fogandó hal vagy a Bull-, vagy a Calf-sziget körül úszkál, a Chiriqui-lagúnák eme két szigete körül, amelyek egyikén vagy másikán van a kincs rejteke Torres állítása szerint.
— Ma éjjel vonatra ülök New Orleans felé — jelentette ki Francis. —Ennek közvetlen csatlakozása van az United Fruit Company hajójával Colon felé. Ó! már utánanéztem ennek tegnap este elalvás előtt.
— De ne béreljen Colonban schoonert — tanácsolta Torres —, inkább a hegyvidéki utat válassza lóháton Belénbe. Ezen a helyen érdemes hajót bérelni, mert a matrózok nincsenek megrontva, és általában mindenki tisztességes.
— Hallgasson meg csak! — bólintott Francis — mindig meg akartam nézni azt a tartományt odalenn. Hajlandó, senor Torres, hogy vonatra üljön ma éjjel? Természetesen ért engem, miután én leszek a kincs tulajdonosa, a költségeket is én viselem.
De Regan ravasz kacsintására Alvarez Torres hirtelen bizalmassággal így hazudott:
— Sajnálom. Mr. Morgan, később csatlakozhatom csak önhöz. Valami kis ügyem akadályoz... Hogy is mondjam? Valami jelentéktelen kis peres dolog, amit el kell intéznem. Nem mintha a kérdéses összeg fontos volna. De családi ügy, és ezért fontos fölöttébb. Mi Torresek büszkék vagyunk; ami ostoba dolog, elismerem, ebben az országban, de ez nekünk nagyon komoly.
— Majd aztán csatlakozhat, és ha ön eltévedt, senor Torres helyes útra vezetheti — biztatta Regan Francist —, és hogy el ne felejtse, meg kell állapodniuk a kincsen való osztozás feltételein is senor Torresszel... ha persze valaha megtalálják.
— Mi az ön véleménye erre nézve? — kérdezte Francis.
— Egyenlően osztozkodni, ötven százalékra — felelt Regan, nagyszerűen közvetítve az osztozkodást a két ember között valami felett, amiről biztos volt, hogy nem létezik.
— És ön követne, mihelyt tehetné? — kérdezte Francis a latin-amerikait.
— Mr. Regan, ön is eljárhatna abban a kis perben, nemde?
— Hogyne, fiam — hangzott a felelet. — És ha szükséges, előlegezzek költséget is senor Alvereznek?
— Persze! — rázta meg Francis Regan mindkét kezét. — Gondot vesz le rólam. Mennem kell csomagolni és a vonathoz indulnom. Isten vele, senor Torres, amíg valahol Bocas del Toro körül találkozunk, vagy valami barlangban Bull-vagy Calf-szigetén... azt mondja. Calfon? Jó, hát addig is adio!
Senor Alvarez Torres még egy ideig ottmaradt Regannel. és pontos utasításokat kapott tőle eljátszandó szerepére, melyet Francis expedíciójának hátráltatásával és felültetésével kellett kezdenie.
— Röviden — fejezte be Regan —, én majdnem azzal sem törődöm, ha sohasem jön vissza... ha ön ott bírja tartani őt, egészsége szempontjából, bármennyi ideig.
II. FEJEZET
A pénz nem csal meg, akár az ifjúság, és Francis Morgan, akinek mind a kettő: a pénz is, az ifjúság is megadatott, három héttel rá, hogy búcsút vett Regantől, egy délután ott volt közvetlen a part mellett, a szélcsendben vesztegelő schoonerje, az Angehque fedélzetén. A tenger tükörsima volt, szellő alig fodrozta. Kelletlen unalmában, megkérte a kapitányt, aki félvér volt, jamaicai néger és indián keverék, hogy eresztessen le csónakot.
— Úgy vélem, lőhetek egy papagájt, vagy majmot, vagy valamit — magyarázta egy tizenegy fok erős Zeiss-messzelátón fürkészve a dzsungel-borította, félmérföldnyire fekvő partot.
— Nagyon félő, uram, hogy megcsípi önt a labarri, amelyik halálos mérgű vipera ezen a tájon — vigyorgott az Angelique félvér kapitánya és tulajdonosa, aki csípős nyelvét jamaicai őseitől örökölte.
De Francis nem rettent vissza, mert ugyanakkor a kezében tartott messzelátón át először is a parton belül fehér haciendát látott meg, másodszor, közvetlen a parton, fehér ruhás nő körvonalait, végül azt vette észre, hogy a nő szintén őt és a schoonert vizsgálja látcsövén.
— Eresztesse le a csónakot, kapitány — rendelkezett. — Kik laknak errefelé? Fehér emberek?
— Enrico Solano és családja, uram — hangzott a felelet. —Szavamra, tekintélyes régi, spanyol nemesi család, és az ő birtokuk ez az egész szép vidék a tengertől a Kordillerákig, valamint a Chiriqui-lagúnák is. Földekben való hatalmas gazdagságuk ellenére szörnyen szegények. De büszkék és indulatosak, akár a paprika.
Mialatt Francis keskeny kis sajkán a partnak evezett, a kapitány eleven szeme észrevette, hogy sem fegyvert, sem pisztolyt nem visz magával a tervezett papagáj-és majomvadászatra. Ugyancsak megpillantotta a kapitány a dzsungel sötét pereme előtt a fehér ruhás úri alakot is.
Francis egyenest a fehér korallhomokos partnak evezett, nem véve fáradságot, hogy visszaforduljon, s megnézze, vajon a nő ottmaradt-e, vagy eltűnt. Elméjében csak az ifjú ember egészséges gondolata kóválygott, hogy egy vidéki úri hölggyel találkozhat, avagy egy félvad fehér nővel, vagy legalábbis egy hamisítatlan idevalósi nővel, akivel eltréfálkozhat vagy elcseveghet pár órát ebben a szélcsendben, amely mozdulatlanságra kárhoztatja őket. Mikor a csónak partot ért, kiugrott, és erős karjával eléggé kihúzta a csónak orrát a homokba, hogy ott ragadjon saját súlyánál fogva. Aztán körülnézett. A part egész a dzsungelig puszta volt. Bátran indult előre. Minden ilyen idegen parton, minden utasnak joga van útbaigazítást kémi a lakosoktól — volt ösztökélő gondolata.
De jóllehet, csak néhány percnyi szórakozás volt a szándéka, ez leghőbb reményein túl is beteljesedett. A nő, akit első pillantása lánynak, nagyon érettnek, mégis lánynak ítélt, úgy bukkant fel a dzsungel zöld fala előtt, akár egy keljfeljancsi, és két kézzel megragadta a karját. Meglepte őt szorításának bizalmassága. Szabadon maradt kezével feltolta homlokából kalapját, és a Morganeknek ezzel a megzavarhatatlanságával hajolt az ifjú hölgyhöz, amely semmin sem ütközik meg. Mire újabb meglepetés érte, vagy innen a meglepetéseknek egész sorozata. Nemcsak a hölgy halványbarna szépsége kapta meg egy csapásra, hanem az a komolyság, amely szemébe fúródó tekintetéből áradt. Szinte úgy tetszett neki, hogy a nő ismeri őt. Tapasztalatai szerint idegen így nem nézhetett valakire.
Most azonban egy csavarintást érzett a karján, miközben a nő feszülten suttogta;
— Gyorsan kövess!
Egy percig habozott. A nő hevesen megrázta őt, és megpróbálta maga után húzni. Azzal az érzéssel, hogy nagyon szokatlan ez a játék, olyan, amilyen csak Közép-Amerika partjain eshetik meg az emberrel, mosolyogva engedett a nőnek, alig tudva, vajon önként követi, vagy a nő erélye cipeli be a dzsungelbe.
— Azt tedd, amit én — szólt hátra a nő, s ezúttal már csak félkézzel vezette őt.
Francis mosolyogva engedelmeskedett, s az ágak alatt lehajolt, ahol a nő, és átsiklott, ahol az, miközben John Smith és Pocahontas története játszott képzeletében.
A nő egyszerre megállította, és leülve maga mellé vonta őt.
Aztán egyszerre kebléhez szorította, s ezt lihegte:
— Hála istennek! Ó, irgalmas Szűz!
Mivel akkora volt rajta a nő igézete, és ez látszott az eset nyitjához vezetni, hát helyeslésül mosolyogva szívére szorította kezét.
— Sohsem akarsz komoly lenni? — fakadt ki rá a nő, észrevéve mozdulatát.
Francis erre rögtön és éppoly mélységesen, mint természetesen, komollyá vált.
— Kedves kisasszony... — kezdte. De gyors legyintés akasztotta el, és növekvő csodálkozással látta, hogy a nő lehajol és hallgatózik. mialatt egy csomó ember lihegését és dobaját hallotta néhány lépésnyire távolból.
Kezéhez puha, meleg kacsó ért, csöndre intve őt, majd a nő otthagyta, olyan hirtelenséggel, amit már rendes szokásának tartott, és eltűnt az ösvényen. Csaknem füttyentett ámulatában. Meg is tette volna, ha nem hallja meg a közelben a nő hangját, spanyolul, élesen megszakítva férfihangoktól, melyek szintén spanyolul, félig alázatosan, félig makacsul és zúgolódóan feleltek neki.
Hallotta, amint tovamennek, még mindig beszélve, és ötpercnyi halálos csönd után a nő erélyes hívó hangját hallotta újra, hogy jöjjön elő:
— Ejha! Vajon mit tenne Regan ilyen körülmények közt? — mosolygott magában, miközben engedelmeskedett.
Francis követte, de már nem fogta a kezét, a dzsungelén át a parthoz. Mikor a nő megállt, megállt ő is vele szemközt, még mindig azzal a benyomással, hogy csak játék az egész.
— Top! — kacagott egyet, megbökve a nő vállát.
A nő ragyogó sötét szeméből harag lobbant elő.
— Bolond! — kiáltotta, fogkefényi bajuszához nyomva ujját, amit Francis túlságos bizalmasságnak vélt. — Mintha ezzel álcázhatnád magad!
— De kedves kisasszony... — tiltakozott, biztos lévén, hogy nem ismerik egymást.
A nő válasza, amellyel beszédébe vágott, éppoly valószerűtlen és bizarr volt, mint minden más, amit tett. Oly gyorsan történt, hogy Francis észre sem vette, mikor kapta elő a kis ezüstrevolvert, melynek csövét nemcsak gyomrának tartotta, hanem oda is nyomta.
— De kedves kisasszony... — próbált ellenkezni.
— Nem akarok beszélni veled! — hallgattatta el a nő. — Menj vissza a schooneredre, és vitorlázz el... — Francisnek úgy tetszett, néma zokogás szünetben, mely után a nő így fejezte be: — örökre innen. Szája ezúttal is beszédre nyílt, amit azonban elsenyvesztett ajkán a pisztoly csövének gyomrára irányzott nyomása.
— Ha visszajössz valaha, a Madonna tanúm, hogy magamba lövök.
— Azt hiszem, akkor jobb távoznom — mondta Francis könnyedén, amint a csónak felé fordult. Zavartan ment a part felé mosolyogva önmagán: azon az értelmetlen és mulatságos figurán, amilyet itt játszott. Hogy megőrizze önérzetének utolsó morzsáját, nem vette figyelembe, hogy a nő követi. Mikor a csónak orrát kiemelte a homokból, látta, hogy gyönge szél borzolja a pálmák koronáját. Közvetlen mellette, hosszú csíkot vont a szél a vízen, míg távolabb, a tükörsima Chiriqui-lagúnák bejárata úgy csillogott, mint valami délibáb a fodrozó tenger fölött.
Zokogás tartotta vissza attól, hogy a csónakba ugorjék. Visszafordult. Az idegen ifjú nő sírt, kezében alácsüngetve a revolvert. Nyomban hozzálépett, és kérdően, részvéttel érintette meg a karját. A nő megremegett érintésétől, de elhúzódott tőle, és szemrehányóan tekintett rá, könnyein át. Egy vállvonással megadva magát annak, hogy a helyzetet úgysem értheti meg, vissza akart fordulni a sajkához, mikor a nő megállította:
— Utóvégre is... — kezdte a nő. De elakadt, és nagyot nyelt. — Megcsókolhatnál búcsúzóul.
Hevesen kiterjesztett karral lépett előre, de a revolver ott rezgett jobbjában. Francis tétovázott egy pillanatig, majd magához ölelte a nőt, hogy egy csodálatosan szenvedélyes csókot kapjon tőle. Aztán a nő a vállára hajtotta a fejét, és úgy tört ki újabb sírásba. Akármennyire is igézet alatt volt Francis, azért érezte, hogy a nő kezében levő revolver agya ott nyomja a hátát. S mikor a nő, felvetve könnyáztatta arcát, újra és újra megcsókolta őt, Francis azon tanakodott, vajon aszfaltbetyárság-e tőle, mikor ugyanúgy viszonozza a nő csókjait.
Olyan érzése volt, hogy nincs mit törődnie vele, meddig tart ez a gyöngéd jelenet. Annál inkább meghökkentette, hogy a nő hirtelen elhúzódott tőle, miközben az aggodalom és megvetés kifejezése visszatért arcára, s fenyegetően intett revolverével a csónak felé, hogy szálljon be.
Francis vállat vont, mintha azt mondaná, hogy egy kedves úrinőnek nem tud nemet mondani. Engedelmesen ragadta meg az evezőket, hogy szemközt maradva a nővel, tovainduljon.
— A Szent Szűz óvjon meg állhatatlan szívemtől! — kiáltotta a nő, szabad kezével egy medált szakítva le kebléről, amelyet a köztük levő vízbe dobott.
Francis most három, puskával fel fegyverzett embert látott a dzsungel széléről futva közeledni a nő felé, aki összeesett a parton. Miközben felemelték őt, észrevették Francist. aki erőteljes csapásokkal kezdett evezni. Válla fölött néhányszor odapillantott az Angelique-re, amely lassan közeledett feléje a vízen. A következő percben a parton levő három férfi közül egy idősebb, szakállas ember ráirányította a lány messzelátóját. És a következő percben a messzelátót elhajítva, célba vette fegyverével.
A golyó egy lépésre súrolta a vizet a csónak szélétől, és Francis látta, amint a lány felugorva felüti a fegyver csövét, és megakadályozza a második lövést. Utána, derekasan evezve, még látta, amint a férfiak odahagyva őt, fegyverükhöz kapnak, és látta, amint a nő revolverével a puskájuk leeresztésére kényszeríti őket.
Az Angelique a széltől útjába hajtva eléje jött, és Francis gyors szökésekkel a fedélzetre kúszott. Kamaszos csintalansággal búcsúcsókot hintett a leány felé, aki néhány lépést tett előre, és aztán az idős, szakállas férfi vállára omlott.
— Mint a paprika, olyan tüzesek és bolondok ezek a gőgös Solanók, az istenfáját! — vigyorította Francisre a félvér kapitány fehér fogait.
— Tisztára bolondok, mindnek hiányzik egy kereke — nevetett vissza
Francis, miközben a hajókorláthoz ugorva, újabb csókokat vetett az idegen hölgy felé.
Mielőtt éjfélkor a parti szél a Chiriqui-lagúna és Bull és Claf külső szélére vitte volna az Angelique-et, a kapitány horgonyt vetett, hogy úgy várja be a napvilágot. Reggeli után egy jamaicai néger matrózt véve evezősnek a csónakba, Francis kikötött Bull szigetén, hogy szétnézzen ott. Ez a nagyobbik sziget volt, és azt hallotta róla a kapitánytól, hogy az évnek ezen a szakaszán valószínűleg gyöngyhalász indiánokat talál rajta a kontinensről. — Francis aztán azt találta, hogy nemcsak 30 szélességi fokra van New Yorktól, hanem háromezer évszázadra is a civilizációtól, csaknem az őstörténelem első napjainál.
A gyöngyhalászok meztelenek voltak, eltekintve a lágyékukat takaró töltényövtől. Rettentő nehéz, rézveretes mordályaikkal csavargó koldusnak vagy elvetemült gyilkosoknak látszottak. Bull-sziget az övék volt: ezt megmondták neki a jamaicai matróz tolmácsolásával. De a Calfot, azt mondták, a gyöngyhalászévszakra most valami lehetetlenül bolond szállotta meg, aki irgalmatlan kényúri viselkedésével még őket is megfélemlítette.
Mialatt Francis egyiküket, egy ezüstdollárt nyomva a markukba, üzenettel küldte ahhoz a titokzatos gringóhoz, akivel beszélni akart, a többiek ott tolongtak Francis csónakja körül, kérencsélve, bámészkodva. Arcátlanul a pipáját is ellopták, amit azon melegen vett ki a szájából s a csónak szélére tett. Nyomban fültövön vágta a tolvajt, és a következő tolvajt is, aki már átvette a pipát, így aztán visszakapta a pipáját. De a vadak mordályaikhoz kaptak, és a késük fenyegetőleg csillant meg a napon, Francis ismétlőpisztolyával tudta csak sakkban tartani a csapatot, amíg végre egy tömegben, mogorván, sugdosódva visszahúzódtak.
Közben megérkezett a küldönc, és átadta neki a gringo ceruzával firkantott üzenetét.
— Mars! — ennyi volt.
— Azt hiszem, magamnak kell átmennem — mondta Francis erre a néger matróznak, akit maga mögé tolt.
— Nagyon vigyázzon és nagyon óvakodjék, uram! — intett a néger. — Ezek az esztelen állatok hajlandók minden gonosz cselekedetre, uram.
— Ülj a csónakba, és evezz át velem — parancsolt rá kurtán Francis.
— Nem uram, sajnálom — felelt a fekete. — Én matróznak szegődtem Trefethen kapitányhoz, de nem szegődtem öngyilkosságra... Nem evezhetek át önnel, uram, a biztos halálba. Legjobb, amit tehetünk, ha itthagyjuk ezt a veszedelmes helyet, amely minden bizonnyal annál veszedelmesebb lesz, minél tovább maradunk itt.
Francis utálattal és bosszúsággal tette zsebre ismétlőpisztolyát, hátat fordított a töltényövruhás vadembereknek, és elindult a pálmák közt. Ott érkezett le a partra, ahol a föld ősi nyugtalansága a talajból egy nagy kőtömböt lökött fel. A Calf homokján, a keskeny csatornán keresztül, egy csónakfenék körvonalait látta. Fakéregből tákolt, rongyos sajka volt, oldalára fordulva. Mikor kilocsbátotta belőle a vizet, észrevette, hogy a gyöngyhalászok utána lopódzottak, és a kókuszpálmák közül leselkednek rá; gyenge szívű matróza azonban sehol sem volt látható.
Percek alatt átgázolt a csatornán, de alig volt a Calf partján, mikor újabb goromba meglepetés fogadta, egy magas, mezítlábas fiatalember részéről, aki egy pálma mögül ugrott elő, ismétlőpisztollyal a kezében, és rárivallt…
— Mars! Eltakarodj innét!
— A kalendárium minden szentjére! — mosolygott félig jókedvűen, félig keserűen Francis. Ezen a tájon nem mozdulhat meg senki anélkül, hogy fegyvert ne tartsanak a hasának? És mindenki azt mondja: takarodj azonnal!?
— Senki sem hívta ide — válaszolt az idegen. — Minek is tolakodik ide! Lóduljon a szigetemről! Fél percet adok rá.
— Elszomorít, barátom — biztosította őt őszintén Francis, miközben szeme sarkából kimérte a legközelebbi pálmatörzsig való távolságot. — Bárkivel találkozom itt, vagy őrült, vagy goromba, vagy egyszerűen csak szabadulni akar tőlem, amit hasonló érzéssel veszek tudomásul magam is. Hiszen azért, amiért ön sajátjának nevezi ezt a szigetet, ez még nem feltét...
A mondatot félbeszakította, s gyorsan egy pálma oltalmába ugrott. Egyszerre érkezett a törzs mögé azzal a golyóval, amelyik annak ellenkező oldalába fúródott.
— Nos csak ezért! — kiáltotta, amint ő is küldött egy golyót a másik pálma törzsébe. A további néhány perc alatt vagy lőttek, vagy óvatosan céloztak és mikor Francis nyolcadik és utolsó lövését is elsütötte, kellemetlenül érte az a tudat, hogy az idegentől csak hetet számlált meg.
Cselből kidugta a fa mögül parafa sisakját, melyet rögtön átlyukasztott az idegen utolsó golyója.
— Milyen pisztolyt használ? — kérdezte tőle ekkor hűvös udvariassággal.
— Coltot — hangzott a felelet.
Francis vakmerőén a nyílt térre lépett ki, így szólva:
— Akkor kilőtte a golyóit. Megszámláltam, nyolc volt. Most már beszélhetünk.
Az idegen szintén kilépett, és Francis nem tehette, hogy meg ne csodálja jó növését, dacára annak a piszkos kanavásznadrágnak és gyapotingnek, amely összes öltözéke volt — egy lapótya sombreróval együtt. Aztán úgy tetszett, mintha már ismerné valahonnan őt, és nem jutott eszébe, hogy önmaga mására néz.
— Beszéljen! — vigyorogta rá az idegen, eldobva pisztolyát, és kést rántva. — Most le méltóztatjuk vágni két fülét, sőt, lehetséges, meg is skalpoljuk kegyedet.
— Hu! Ön valóban szende, bájos kis állat ebből a rengetegből — adta vissza Francis növekvő utálattal és méreggel... ö is előhúzta vadonatúj, fénylő vadászkését. — Hallja! Menjünk inkább ökölre, mintsem ezekkel a krajcáros késekkel bajlódjunk.
— Nekem a füle kell — felelt kedvesen az idegen, és lassan közeledett.
— Hogyne. Csak előbb gyerünk ökölre, és aki leteríti a másikat, azé az ellenfél füle.
— Rendben van! — A vászonnadrágos fiatalember visszadugta kését.
— Nem túlságosan rosszul járna az a mozi, amelyik levenné ezt a jelenetet — mosolygott Francis, eldugva a kését. — Ide vigyázzon csak! Most önnek rohanok, először és utoljára nyilván!
Szó és tett egyszerre történt, de dicsőséges rohama gyalázatban végződött. Mert az idegen, látszólag elfogadva a rohamot, hátraugrott összezúdulásuk elől és hanyatt vágódva ugyanakkor Francis gyomrába rúgott, olyképp, hogy Francis rohamában vad bukfencet vetett.
Francisből kimaradt a lélegzet, ahogy a homokra puffant, és ellenségének rázúduló teste kiszorította belőle a maradék szuszt is. Amint szótlan ott feküdt a hátán, kíváncsian szemlélte a ráhajló és rábámuló arcot.