A lábszárcsontok

„Hadipajzsukkal szálltak a sírba

és fejük kardjukon nyugodott.”

– Szomorú dolog volt az öreg lady megtérését látni. Akuli herceg neheztelő tekintetet vetett arra a helyre, ahol a kukui-fa árnyékában egy öreg wahine (hawaii-beli nő) kézimunkával a kezében letelepedni készült.

– Úgy van – intett felém a herceg félig bosszúsan –, Hiwilani öreg korára visszatért a régi utakra, az ősi hithez, természetesen csak titokban. És higgye el, még a gyűjtésre is ráadta magát. Látnia kellett volna a csontgyűjteményét! Hálószobája mellett tartotta a csontokat nagy urnákban, és körülbelül teljes rokonságát reprezentálták, talán egy fél tucat híján, amelyeket Kanau ütött el kezéről. Az a mód, amelyen az ilyen csontak felett viaskodtak, szinte félelmetes volt. Gyermekkoromban mindig erősen megilletődtem, ha beléptem tágas, mindig félhomályba borított szobájába, és tudtam, hogy az egyik urnában van mindaz, ami anyai nagynénémből megmaradt, a másikban dédapám fekszik és sorban mindegyik a maradványait őrzik őseim hosszú, titokzatos sorának, akiknek magzataként élek és lélegzek magam is. Hiwilani végül is teljesen behódolt a bennszülött szokásoknak, gyékény volt fekvőhelye a kemény folyosón, és tűzre vetette azt a hatalmas, királyi négyoszlopos ágyat, amelyet nagyanyjának Lord Byron ajándékozott, Don Jüan Byran unokatestvére, aki 1825-ben érkezett ide a Blonde fregatton.

– Újra felvett minden bennszülött szokást, és mintha most is látnám, amint kiharap egy darabot a nyers halakból, és aztán odadobja szolgálóinak, hogy egyék meg. Azoknak kellett megenniök az ő poi-ját és minden egyebet, amit ő maga nem tudott elfogyasztani. Ő...

De hirtelen elhallgatott és táguló orrlyukain, mozgékony arcának kifejezésén láttam, hogy most a levegőben olvas, és meg akarja állapítani annak a szagnak eredetét, amely megcsapta.

– Az ördög, aki ezt csinálja! – kiáltott felém – hisz ez az égig bűzlik. És arra vagyok ítélve, hogy ezt érezzem, amíg meg nem váltanak tőle.

Könnyű volt rátalálni arra, ami undorát előidézte. A vénasszony a hala-nak, a déli óceán ananászának gyümölcséből szerelmi láncot készített. A gyümölcs diószerű héjának szeleteit kagyló alakúra hajlította és éppen fel akarta akasztani a hau-fa hajlott belső kérgére. A szag valóban nagyon erős volt, de nekem, malahininek (jövevénynek), ez a szőlőéhez hasonló gyümölcsillat nem volt kellemetlen.

Akuli herceg limuzinja egy negyedmérföldnyire innen tengelytörést szenvedett, és mi ketten ennek a hegyi tanyának tökéletes lugasában kerestünk menedéket a nap heve elől.

Alacsony, fűvel benőtt ház volt, csodás begóniák között állott, melyek fűzfaszerű, férfikar-vastagságú ágaikon több mint embermagasságra emelték gyönyörű virágaikat. Itt felfrissültünk a kókuszdiótejtől, s ezalatt egy cowboy tizenkét mérföldet lovagolt a legközelebbi telefonállomáshoz, hogy másik gépet rendeljen a városból.

A várost magunk is láthattuk, mint kis füstgomolyagot a látóhatár szélén, mikor végigjárattuk szemünket a végtelen cukornádmezőkön, a hullámzó dombokon s a tenger ködbevesző kékjén, amelyből Oahu szigete mint hatalmas opálkő, fénylett a messzeségben. A város Olokona volt, Lakanaii fővárosa.

Hawaii szigetei közül Mauit a völgyek szigetének, Kauait a kertek szigetének nevezik; Lakanaiit pedig, amely Oahuval szemben fekszik, ősidőktől fogva a szigetek gyöngyének. Se nem legkisebb, se nem legnagyobb köztük, hanem a legősibb, a legvadabb szépségű és nagyságához képest a leggazdagabb növényzetű. Itt terem a legtöbb cukornád holdanként, itt legzsírosabb a hegyi marha húsa, legbővebb az eső, anélkül, hogy pusztítóvá válna. Hasonlít Kauaihoz, mivel ez a legelőször’ kialakult, legrégibb sziget, amelynek így volt ideje, hogy termőtalajjá morzsolja a lávaköveket és a coloradói grand-kanyonokhoz hasonló mélyre ássa ki folyómedreit, melyek számtalan, több ezer lábnyi magas vízesésben hullanak alá a magasból, vagy válnak párafelhőkké, hogy elmerülve a levegőégbe, mint a harmat, langyos eső alakjában ereszkedjenek le a földre.

De Lakanaiit könnyű leírni, hogyan írjam le azonban Akuli herceget? Ha valaki meg akarja ismerni, előbb egész Lakanaiit kell a legaprólékosabban ismernie. Azonkívül pedig a világ nagy részét is meglehetősen! Mindenekelőtt Akuli hercegnek nem elismert vagy törvényes joga ez a cím. Továbbá Akuli annyit jelent, hogy „squid”. Squid herceg alig lehetett méltó cím Hawaii legrégibb alii-törzsének leszármazottja számára. Ősi, elzárkózott család volt ez, melyben, a régi fáraók módjára, testvérházasságot kötöttek az uralkodók, minthogy rangjukon alul nem házasodhattak, és az általuk ismert világban nem volt senki, akinek rangja az övékkel egyenlő lett volna – pedig a dinasztia tisztaságát minden behatással szemben meg kellett őrizni.

Hallottam Akuli herceg történeti énekeit, melyeket apjától örökölt, azokat a végtelen családfákat, amelyekkel igazolta, hogy ő a legelső alii Hawaiiban. Wakeával, a hawaiibeliek Ádámjával és Papával az ő Évájukkal kezdte, és már több nemzedéket sorolt fel, mint ahány betű van az ábécében, míg eljutott Nanakaokóhoz és nejéhez, Kahihokalanihoz, akik első, Hawaii-n született ősei voltak. Később, de még mindig nagyon régen, családfája elszakadt UA-családfájától, amelyből a Kauai és Oahui királyok származtak.

A tizenegyedik században, a lakanaii történészek szerint, midőn a testvérek családjukban egymással összeházasodtak, mivel senki más nem volt hozzájuk méltó, törzsükbe isteni eredetű friss vér Ömlött. Hoikemaha Samoáról érkezett kettős-canoe-jában, a csillagok és az ősi hagyományok által vezettetve. Egy alacsonyabb aliit vett nőül és mikor három fia megnőtt, visszatért velük Samoára, magával hozva legfiatalabb fitestvérét. De vele együtt jött Kumi is, Tua Manua fia, aki Polinézia legelőkelőbb családjából származott, és alig állott az istenek és félistenek mögött. Így vetett magot Kumi kiváló törzse Lakanaii alii-családjában nyolc évszázaddal ezelőtt, és ettől kezdve töretlenül származott le tovább egészen Akuli hercegig.

Őt Dél-Afrikában láttam először, a Black Watch-ezred tiszti étkezőjében. Oxfordi kiejtéssel beszélt. Nem sokkal azelőtt volt ez, hogy a híres ezredet Magersfontainnél megtizedelték. Ugyanannyi joggal beszélt oxfordi kiejtéssel, mint amennyivel a tiszti étkezőben volt, mivel Oxfordban nevelkedett és a királynő zsoldjában állott. Vele volt mint vendége, hogy a háborút közelebbről megszemlélje, Cupido herceg is, akinek ez csak becézőneve volt, mert valójában Jonah Kuhio Kalanianaolénak hívták és hercege volt egész Hawaiinak, beleértve Lakanaiit is, és uralkodott volna is a sziget felett, ha a haole-ok (fehérek) nem tekintették volna ezt lázadásnak és hódításnak; uralkodott volna, annak ellenére, hogy családfája nem volt olyan közvetlenül isteni származású, mint Akuli hercegé. Mert Akuli herceg lett volna Lakanaii királya, ha nagyapját le nem taszítja a trónrál az első és leghatalmasabb Kamehameha.

Ez 1810-ben történt, a szantálfával való kereskedés idejében; ebben az évben jött el Kauai királya, hogy meghódoljon és Kamehameha kezéből egyék. Ugyanebben az évben győzték le és igázták le Akuli herceg nagyapját is, aki még a „régi iskolához” tartozott. O még nem gondolt arra, hogy a sziget felett való uralom összefügg az ágyúkkal és a puskaporral. Kamehameha előrelátóbb volt, fehér embereket fogadott szolgálatába, mint például Isaac Davis főmatrózt, aki egyedül maradt életben a Fair American schooner lemészárolt legénységéből, továbbá John Youngot, az Eleanor vitorlás elfogott kormányosát. És Isaac Davis, John Young, hozzájuk hasonló kalandortársaikkal, az elfogott Iphigeniáról és a Fair Americanről származó hatfontos vaságyúk segítségével szétszórták Lakanaii királyának hadicsónakjait és megrendítették harcosainak bátorságát, majd visszatérve Kamehamehához megkapták azt, amit szerződésben kikötöttek maguknak. Isaac Davis 600 érett, kövér disznót, John Young pedig 500-at.

És így a kezdetleges kultúrák minden vérfertőzése, kéje, a hordáknak emberi társadalommá való lassú fejlődése, véres gyilkosságok és kegyetlen ütközetek sora, a félistenek fiatalabb ágaival való összekeveredések után itt áll Akuli herceg, Squid herceg, világfi, Oxfordi neveléssel, tökéletes huszadik századbeli, tisztavérű polinéziai, mint élő híd az évszázadok ezrein keresztül, bajtársam és barátom, útitársam, amint velem együtt kiszállott elromlott, 7000 dolláros limuzinjából egy begónia-paradicsomban, 500 méternyire a tenger és Olokona főváros felett, és anyjárál mesél nekem, aki öreg korára visszatért ősi vallásához, az ősök tiszteletéhez és körülvette magát ősei idők mélyébe vesző sorának összegyűjtött csontjaival.

– Kalakaua király hozta ezt a gyűjtőszenvedélyt Oahuba – folytatta Akuli herceg –, és a királynő, Kapiolani, megkapta tőle. Mindent gyűjtöttek: régi makaola-gyékényeket tapákat, tök alakú kancsókat, kettős-canoe-kat és bálványokat, amelyeket a papok az 1819-i általános rombolásból meg tudtak menteni. Évek óta nem láttam gyöngyházas szigonyt, de biztosra veszem, hogy Kalakaua tízezret gyűjtött össze belőlük, hogy az emberi csontokból készültekről, a tollas köpenyekről, sapkákról, pajzsokról, kődorongokról és phallis-alakú poitörőkről ne is beszéljek. Mikor ő és Kapiolani királyi utazásokat tettek végig a szigeten, vendéglátóiknak el kellett rejteniök családi ereklyéiket. Mert elméletben az alattvalók vagyona a királyé; és Kalakauánál az elmélet a gyakorlatba ment át, ha régi tárgyakról Volt szó.

Őróla apámra is átszállt ez a gyűjtőszenvedély és Hiwilanit is megfertőzte. De apám ujja hegyéig modern volt. Nem hitt sem a kahunák (papok), sem pedig a hittérítők isteneiben. Semmiben sem hitt, csupán a cukorrészvényekben, lótenyésztésben és abban, hogy nagyapja bolond volt, hogy nem fogadott fel egypár Isaac Davist, John Youngot, mielőtt Kamehamehával háborúba kezdett. Így ő csak kedvtelésből gyűjtögetett; de anyám igen komolyan csinálta a dolgot. Ezért kutatott a csontok után is. Emlékszem, volt neki egy csúf régi bálványa, amely előtt panaszkodni szokott és amelyet átölelt. Most a dékán múzeumában van. Halála után én küldtem oda, csontjait pedig az alakonai királyi mauzóleumba.

Nem tudom, emlékszik-e rá, hogy anyai nagyapám Kaaukuu volt, egy valóságos óriás. Mikor a mauzóleum épült, gondosan megőrzött és megtisztított csontjait felszedték temetkezési helyükről és a mauzóleumban helyezték el. Hiwilaninak volt egy öreg alkalmazottja, Ahuna. Anyám ellopta egy éjjel a kulcsot Kanautói és megparancsolta ennek az Ahunának, hogy lopja el apja csontjait a mauzóleumból. Aztán elrejtette őket egyik nagy urnájában. Egy napon, kisfiú voltam még és kíváncsiságomban, vajon Kaaukuu valóban akkora volt-e, mint amilyennek a hagyomány hirdette, kiszedtem sértetlen alsó állkapcsát az urnából és magamra vettem. Keresztülszorítottam rajta oldalt fejemet, és az úgy fogta körül nyakamat és vállamat, mint a ló szerszáma. Minden fog benne volt még az állkapocsban, fehérebben, mint a porcelán, egyik sem volt lyukas, zománcuk fényes volt és hibátlan. Életem legnagyobb verését kaptam ezért a csínyért, anyám még Ahunát is elhívta, hogy segítségére legyen ebben, de az esemény mégis hasznomra vált. Megnyertem bizalmát, mivel látta, hogy nem félek a halottak maradványaitól, és ennek köszönhettem oxfordi neveltetésemet is, amint tüstént meg fogja látni, ha csak közben kocsink meg nem érkezik.

Ahuna egyike volt azoknak az öregeknek, akiket teljesen betöltött az uruk iránt érzett, velük született szolgai tisztelet. Többet tudott anyám és apám családjáról, mint ők maguk. Tudta azt is, amit rajta kívül senki más halandó sem ismert, az elmúlt századok temetkezési helyeit, ahol anyám és Kanau ősei feküdtek. De Kanau nem tudta titkát kivenni belőle, mert az öreg hitehagyottnak tekintette őt.

Hiwilani évekig küzdött az öreg makacsságával. Ma sem tudom, hogy tudott végre sikert elérni. Persze, ami a legfontosabb, ő még hitt a régi vallásban. Talán az késztette Ahunát arra, hogy egy kissé fellebbentse a titok fátyolát. De lehet, hogy anyám félelmet keltett benne; mert sokat tudott az öreg Huni varázsló művészetéből és olyan színezetet tudott adni a dolognak, mintha benső visszhangban lenne Ulival, aki minden varázsló főistene. Tudott segítségére lenni a kahunalapaau-nak (medicine man), mikor az eljött, hogy imádkozzék Lonopuhához és Koleamokuhoz; tudott álmokat és látomásokat megfejteni, jeleket magyarázni; ismerte Maiala, a gyógyító isten tiszteletének szabályait; bűvölő éneket, mellyel elszédítette az embereket; és jobban értett a Kahuna hoenohóhoz, amit ma spiritizmusnak neveznek, mint bárki más. Magam is láttam, amint önkívületbe esett és jósolt. Az aumakuák testvérei voltak, s a lerombolt templomok oltárain áldozatokat mutatott be nekik, könyörgök hosszú sorát vezetve, ami előttem épp annyira érthetetlen volt, mint hajának égnek meredése. Ami az öreg Ahunát illeti, őt le tudta térdepeltetni, hogy ugyanúgy könyörögjön és siránkozzék, mikor megcsapta az igazi misztérium szele.

Mégis, azt hiszem inkább, hogy az anaanával fogta meg az öreget. Egy napon anyám körömvágó ollóval leszelte egy hajfürtjét. Ez a hajfürt volt az, amit mi maununak, csaléteknek nevezünk. Tudtára is hozta, hogy egy hajfürtje birtokában van. Azt is tudomására hozta, hogy ezt a fürtöt elásta. Azután minden éjjel Ulihoz imádkozott és könyörgött.

– Ez bizonyára haláltkérő-ének volt? – kérdeztem Akuli hercegtől, míg cigarettára gyújtott.

– Bizonyára, és Ahuna félt is tőle. Eleinte hajfürtjének rejtekét igyekezett megtalálni. Mikor ez nem sikerült, egy pahiuhiu varázslót bízott meg a kereséssel. De Hiwilani keresztezte ezt a játékot, kényszerítvén a varázslót, hogy apoleót gyakoroljon felette, ami abban áll, hogy valakit hosszabb ideig megfosztunk beszélőképességétől, anélkül, hogy másképp ártalmára lennénk.

Ebben az időben Ahuna sorvadni kezdett, és mindinkább hullához vált hasonlóvá. Kétségbeesésében Kanuhoz fordult. Véletlenül jelen voltam az esetnél, és el tudom önnek mondani, miféle ember volt az én apám.

– Te disznó – kiabált Ahunára –, te disznófejű, bűzös hal! Halj meg, és legyen vége a dolognak! Hiszen te bolond vagy! Az egész dolog marhaság. Minden marhaság. Howard, a részeg haole, meg tudja győzni a misszionáriusokat, az erős pálinka meggyőzi Howardot. Az orvos azt mondja, nem él már hat hónapot. De még az erős pálinka is hazudik. Az élet is hazugság. Nehéz idők járnak felettünk és esik a cukor ára. Fajlovaim közt betegség pusztít. Szeretnék száz évig aludni, hogy mire felébredek, a cukor száz ponttal drágább legyen.

Apám a maga módjára filozófus volt, jó adag száraz humorral; rövid szentenciákat szokott kibökni. Összeütötte kezét. – Hozz egy labdát – szólt hozzám –, nem, két labdát. Aztán Ahunához fordult. – Menj és halj meg, öreg pogány, sötétség maradványa, de ne itt. Én vígságot és nevetést kívánok, a zene finom csengését, az ifjúság szépségét, és nem nyavalyás békák brekegését, nem dülledt szemű hullákat magam körül, amelyek még fenn járnak roggyant lábakon. Még idejében idejutok magam is, ha majd elég sokáig éltem. Igazán sajnálnám, ha nem élnék elég ideig. Minek is fektettem be legutóbb azt a 20 000 dollárt Curtis ültetvényébe. Howard figyelmeztetett, hogy az árak esni fognak, de azt hittem, hogy csak a pálinka beszél belőle. És Curtis kiadta a lelkét, fő-lunája megszökött leányával, a cukorvegyész typhoidot kapott és így mindent elvisz az ördög.

Összecsapta tenyerét és parancsot adott a szolgáknak: Hozzátok ide az éneklő fiúkat és elegendő hula-táncost. Küldjetek el az öreg Howardért is. Valakinek fizetnie kell, és én egy hónappal meg akarom rövidíteni hat hónapját. De mindenekelőtt zenét. Ez erősebb, . mint az ital és jobban hat az ópiumnál.

Hej, micsoda zene volt az! Nagyapámat, az öreg vadembert, egyszer meghívták egy francia fregattra, ahol először hallott zenekart játszani. Mikor a kis hangversenynek vége volt, a kapitány szerette volna tudni, melyik darab tetszett neki legjobban, és ezért megkérdezte, nem akarja-e megismételtetni valamelyiket? Nagyapám magyarázni kezdett, és mit gondol, melyik darab tetszett neki?

Nem tudtam válaszolni; a herceg másik cigarettára gyújtott.

– Természetesen a legelső. Nem a program legelső száma, hanem a hangolás, amely azt megelőzte.

Nevetve néztem Akuli hercegre, ő pedig, újabb neheztelő tekintetet vetve az öreg wahinére és a félig kész hala-leire, visszatért az ősi csontok történetének elbeszélésére.

– Így álltak a dolgok, mikor az öreg Ahuna végre engedett Hiwilaninak. Nem adta be teljesen a derekát, hanem kompromisszumot kötött. Itt kerülök én is a históriába. A megegyezés szerint Ahuna elhozza anyám anyjának és nagyatyjának (Kaaukuu apjának, akiről azt tartották, hogy még hatalmas fiainál is nagyobb volt) csontjait, anyám pedig visszaadja neki hajfürtjét, amelynek birtokában pusztulást tudott volna reá hozni. Még azt is kikötötte, hogy nem kell elárulnia a Lakanaiin fekvő többi alii temetkezési helyét. Mindazáltal túlságos öreg volt ahhoz, hogy egyedül vigye véghez a dolgot, valakinek segítenie kellett, aki így szintén megtudja a titkot, ez pedig én voltam. Apámon és anyámon kívül én voltam a legfőbb alii, de ők sem voltak előkelőbbek nálam.

Így léptem én is a színre, mikor bevezettek abba a homályos terembe, ahol a két különös öreg alkudozott a halál felett. Micsoda pár volt ez? Anyám a tehetetlenségig kövér, Ahuna sovány és törékeny, mint egy csontváz. Anyám azt a benyomást keltette, hogyha hátára fekszik, nem tud többet felkelni, csak ha keljfeljancsiként nehezéket tesznek a lábára; Ahuna fogpiszkáló alakja pedig azzal látszott fenyegetni, hogy darabokra törik az első érintésre. De megegyezésük után is volt még némi akadály. Apám álláspontja rám is hatással volt, és így megtagadtam a csontkereső expedícióban való részvételemet. Megmondtam, hogy egy csöppet sem törődöm családom és egész nemzetségem csontjaival. Tudja, éppen akkor fedeztem fel Verne Gyulát, akinek műveit az öreg Howard kölcsönözte nekem és nyakig merültem az olvasásba. Mit érdekeltek engem a csontok? Mikor ott volt az északi sark, a föld középpontja és az üstökösök, melyeken átszáguldhattam egyik csillagtól a másikig! Természetes volt, hogy nem akartam elmenni a csontkereséshez. Azt mondtam, hogy apám elég erős hozzá, hogy elmenjen a csontokért és ők ketten majd osztozhatnak abban, amit haza fog hozni. De anyám azt mondta, hogy apám csupán dilettáns gyűjtő, sőt azt hiszem, még erősebb szavakat használt.

– Ismerem jól – biztosított engem –, eladná anyja csontjait is egy fajparipáért vagy akármilyen csekélységért.

De én apám szkepticizmusát osztottam és megmondtam anyámnak, hogy az egész dolgot bolondságnak tartom. – Mit érnek a csontok – kérdeztem –, hiszen a mezei egereknek, a patkányoknak, meg a halaknak is vannak csontjaik. A különbség az ember és az állat között nem a csont, hanem a lélek. Hiszen a bikának nagyobb csontjai vannak, mint az embernek, sőt sok halnak is, amelyeket megettem, ha pedig csontokról van szó, akkor a bálna a teremtés koronája.

Ez őszinte beszéd volt, megfelelt a hawaii erkölcsöknek, mint ahogy azt ön is tudja. Anyám ugyanolyan őszintén válaszolt és sajnálta, hogy nem pusztított el engem csecsemőkoromban. De aztán afölött is sajnálkozott, hogy egyáltalán megszült. Innen már csak egy lépés volt, hogy anaanát gyakoroljon felettem. Mikor ezzel megfenyegetett, életem legbátrabb cselekedetét hajtottam végre. Az öreg Howard egy sokpengéjű kést ajándékozott nekem, volt abban dugóhúzó, csavarhúzó és más hasonló eszközök, valamint egy finom kis olló is. Már azon a fokon voltam, hogy a körmeimet is gondoztam.

– Itt van – és anyám kezébe adtam –, láthatod, hogy mennyit tartok az egész dolog felől. Gyakorolj felettem anaanát, ha tudsz.

Mondhatom, hogy ez bátor cselekedet volt. Még csak tizenöt éves voltam, állandóan misztériumok környékeztek, kétkedésem pedig újkeletű volt és még nem túlságosan komoly. Fényes nappal könnyebb volt kételkedni, de a sötétségben féltem. Itt, a homályos helyiségben, körülöttünk a nagy urnákban a halottak csontjaival, az öreg hölgy alaposan megrémített. De én bátor voltam és nem engedtem. Nyers szavakat mondtam, mire anyám könnyekbe tört ki. De könnyek egy idősebb nő arcán, aki háromszázhúsz fontot nyom, nem keltenek elég mély hatást, és én csak még jobban megkeményítettem szívemet.

Erre újból megváltoztatta harcmodorát, és megint a halálról kezdett beszélni. Sőt megidézte a halottakat is, és bár én minden erőlködésem mellett sem láttam semmit, Ahuna megpillantotta Kaaukuu apját a szögletben, amint letérdel a padlóra és könyörög. De én nem láttam semmit.

– Hagyd, hogy ő maga beszéljen – szóltam anyámnak, de ő csak továbbra is a szellem helyett beszélt és ünnepélyesen felszólított, hogy menjek el Ahunával a temetőbe, és hozzam el azokat a csontokat, amelyeket anyám kívánt. De én azzal érveltem, hogyha a halottakat fel lehet szólítani arra, hogy pusztító betegségekkel öljék meg az élőket, és ha ők sírjukból fel tudnak kelni, hogy anyám szobája szögletébe jöjjenek, akkor magukkal hozhatnák csontjaikat is, hogy itt elraktározzák őket, s azután, szépen jó napot mondhatnak és visszatérhetnek oda, ahonnan jöttek, az alvilágba, vagy az égbe, a hol nem kell adót fizetniök.

Erre anyám Ahunára uszította Kaaukuu apjának szellemét, aki véleménye szerint a szoba sarkában rejtőzött, és ez megparancsolta Ahunának, hogy fedje fel anyám előtt a temetkezési helyet. Én igyekeztem megkeményíteni Ahuna szívét, és azt mondtam neki, hogy bízza rá a szellemre magára a titok felfedését, annál is inkább, mert azt senki nála jobban nem tudhatja, hiszen majdnem egy évszázadot töltött el ezen a vidéken. De Ahuna a régi iskolához tartozott; egy jottányi szkepticizmus sem volt benne. Minél jobban rémítette őt Hiwilani, annál jobban hánykódott a földön, és annál erősebben jajgatott.

De amikor ő is kérlelni kezdett engem, engedtem. Megsajnáltam; de ezenfelül bizonyos csodálatot is éreztem iránta. Bár a sötétség fia volt, mégis értékes anyagból volt gyúrva. Most a kegyetlen titokzatosságtól való félelmében, Hiwilani hatalmába vetett hitében, két kötelesség között hányódott. Anyám az élő alii volt, az alii kapo (szent főnöknő), akit tisztelnie kellett, de még inkább kellett tisztelnie a halott aliik hosszú sorát, akik joggal elvárhatták tőle, hogy nem fogja megzavarni nyugalmukat.

Én hát beleegyeztem, de nekem is voltak feltételeim. Apám, bár a modern eszmék híve volt, állhatatosan megtagadta tőlem, hogy Angliába mehessek tanulni. Elegendő oknak tekintette, hogy a cukorárak leestek. Anyám, a régi tradíciók követője, kinek pogány szelleme túl sötét volt ahhoz, hogy a nevelésnek nagyobb jelentőséget tulajdonítson, még állhatatosakban ellenezte ezt a tervet, hiszen nagyon jól tudta, hogy a nevelés hitetlenséget kelt a régi eszmék iránt. Én pedig tanulni akartam mindent, természettudományokat, művészetet, filozófiát, mindent, amit csak az öreg Howard tudott, aki a sír szélén is lenézően mosolygott a babonákon és Verne Gyulát adta nekem olvasni. Ő is oxfordi volt, mielőtt vademberré lett, és ezt a bogarat is ő rakta a fülembe.

Végül is Ahuna és én – régi és az új iskola egyesülése –, megnyertük a játszmát. Anyám megígérte, hogy megszerzi apám beleegyezését az oxfordi tanuláshoz, még akkor is, ha hosszadalmas ivásba kellene, hogy belehajszoljon, ami pedig emésztési zavarokat idézhet elő. Kísérőül Howardot is mellém akarták adni, hogy majd tisztességgel eltemethessen Angliában. Különös ember volt ez a Howard, egyéniség a javából. Róla is el akarok mondani egy rövid történetet. Akkor történt, mikor Kalakaua világ körüli utazását megkezdette. Emlékezhetik rá, mikor Armstrong, Judd és egy német báró részeg inasa kísérték. Kalakaua azt az ajánlatot tette Howardnak...

De most bekövetkezett az a kellemetlen dolog, amitől Ahuna régóta tartott. Az öreg wahine befejezte lei hala-ját. Mezítláb, a nőiesség minden dísze nélkül, csupán egy kopott, kimosott ingben, arca ráncokkal telve, munkában kidolgozott kezekkel, meghajolt a herceg előtt és nyakába akasztotta a leit. Igaz, a hala friss szaga meglehetősen erős volt, de én mégis szépnek találtam az aktust, sőt még az öregasszonyt is. Annyira beleéltem magamat a herceg elbeszélésébe, hogy önkéntelenül is Ahunához véltem hasonlónak az asszonyt.

Valóban, még most, a huszadik század második tizedében sem könnyű dolog aliinek lenni Hawaiiban. Legyenek bár a modern idők fiai, nyájasoknak és egyben királyiaknak kell lenniök a hagyományokhoz ragaszkodó emberekkel szemben. És a herceg is – országtalan herceg, hiszen szigetét rég annektálták az Egyesült Államok, hogy a Hawaii-szigetek többi részével egyetemben közös territóriumot alkossanak belőlük – bár borzadt a hala illatától, egy mozdulatával sem árulta el undorát. Kecsesen meghajtotta fejét, és tiszta hawaii nyelven mondott királyian leereszkedő szavai bizonyára az öregasszony legszebb emlékévé avatták ezt a csodálatos eseményt. Még a felém vetett arcfintor is elmaradt volna, ha a herceg nem lett volna teljesen biztos a dolgában.

– És így – fejezte be a herceg, miután az öregasszony, örömtől kábultan eltotyogott –, Ahuna és én elindultunk tetemrabló kalandunkra. Ismeri az Iron-bound partot?

Igent intettem, miután jól ismertem a viharvert lávapartot, amely valóban iron-bound (vassal elzárt) volt, legalább ami a hajók kikötését és horgonyzását illeti, hatalmas, megközelíthetetlen, több ezer láb magas szirtjeivel, melyeknek csúcsa felhőbe borul, lábukat a passzátszél korbácsolta tenger fehér tajtékja ostromolja, a köztük lévő távolságot pedig zúgó, nap-és holdfényben egyaránt szivárványzó vízesések ezrei töltik ki. Völgyek, vagy helyesebben hasadékok szakítják meg itt-ott a kiklopsi falakat; magas, meredek falakkal övezett fennsíkokra vezetnek, melyek nagy része emberi lábak számára járhatatlan, s csupán a vadkecskéknek nyújt menedéket.

– Szóval nem nagyon barátságos vidék – válaszolt Akuli herceg bólintásomra –, de ön csupán a hajók fedélzetéről láthatta. Pedig vannak itt lakott völgyek is, amelyeket szárazon nem lehet megközelíteni, csupán csónakon, s akkor is csak az év két hónapjának bizonyos napjain. Huszonegy éves koromban vetődtem ide egy vadászat alkalmával és három hétig vesztegeltem a vihar miatt. Végül is hatodmagammal kiúsztunk a zátonyövön, de csak hárman értük el a ránk várakozó canoe-kat, kettőt tört karral vetett a hullám a partra. A társaság többi tagja kénytelen volt tíz hónapot ott tölteni, a következő évig, pedig köztük volt Wilson is, a Wilson & Hall cukorgyáros cég tagja, Honoluluból, aki éppen házasodni készült.

Egyszer lábam elé esett egy kecske, melyet vadász lőtt le több ezer lábnyi magasságból. Elhiheti, hogy tíz percig úgy látszott, mintha az egész vidéken kecskék és kövek hullanának alá. Egy evezősöm eltévesztette az ösvényt Aipio és Luno két kis völgye között. Először ezerötszáz lábnyira zuhant le, majd újabb háromszáz lábnyira és fennakadt egy sziklán. Nem temettük el; akkor még nem találták fel a repülőgépet. Most is ott fekszik még, és hacsak földrengés vagy vulkanikus erő el nem mozdítja, ott fog feküdni ítéletnapjáig.

Jó Istenem! Mikor másnap országfejlesztő bizottságunk, bele akarván kapcsolódni a honolului turistaforgalomba, kikérte a mérnökök véleményét, hogy mibe kerülne az Ironbound part körül egy kilátó-út építése, negyedmillió dollárra becsülték mérföldenként.

Mi ketten pedig, az öreg Ahuna és a fiatal gyerek, elindultunk erre a nehéz útra egy öreg emberektől vont canoéban. A legfiatalabb, a kormányos is hatvan éven felül volt, a többi mind legalább is hetven. Összesen nyolcan voltak, és éjjel indultak el velünk, a hold világa mellett. Még ezek az egész életükben megbízható emberek sem sokat tudtak a titokról, és csak a titok bejáratáig vihettek bennünket.

És ez a bejárat a Ponuloo-völgy volt, ahova a harmadik nap délutánján érkeztünk. Az öreg legények nem voltak nagyon erősek az evezésben. Különös utazás volt ez, a vadvizek közepette, s az öreg tengerészek csapatából nem egyszer dőlt ki, sőt el is alélt egyik-másik, egyikük pedig a második nap reggelén meg is halt. A tengerbe temettük. Életem legkülönösebb látványa volt az a pogány ceremónia, mellyel e vén emberek ősz testvérüket eltemették. Én pedig csupán tizenöt éves voltam, alii kapo felettük, a pogány vér parancsa szerint, és örököse a felettük való uralomnak az ősi pogány jog értelmében; egyben pedig Verne Gyuláért rajongtam és Angliába készültem, hogy ott járjak iskolába. Így szerzi az ember a tapasztalatokat. Nem csoda, hogy apám filozófus volt, aki a saját élete tükrében figyelhette meg az emberi történet fejlődését az emberáldozatoktól és a bálvány-imádástól kezdve a magasabbrendű vallásokon keresztül egészen az atheizmusig. Nem csoda, hogy mint a régi ecclesiasták mindent hiúnak tartott és belemerült a cukorrészvényekbe, az éneklő fiúkba és a hula-táncosokba.

Akuli herceg egy darabig saját gondolataiba mélyedt.

– Ó, igen – sóhajtott –, én magam is nagy változásokat értem meg. Kelletlen arcot vágott, mert a hala-lei szaga nagyon csavarta az orrát. Ez a régi idők szaga – mondta engedékenyebben – nekem már modern szagom van. Apámnak igaza volt, a legkedvesebb dolog, ha a cukor száz ponttal felmegy, vagy négy ászt kap az ember pókerben. Ha a nagy háború még egy évig tart, egy és háromnegyed milliót vágok zsebre, ha holnap kitör á béke és magával hozza az elkerülhetetlen besszet, legalább száz ember veszti el segítségemet és megy vissza régi bennszülött otthonába, melyet apám és én alapítottunk részükre.

Két kezét összeverte, mire az öregasszony, tőle telhető erővel sietett, hogy szolgálatára lehessen. Meghajolt a herceg előtt, ez pedig ceruzát és noteszt vett elő mellényzsebéből.

– Ősi fajomból származó öregasszony – szólítatta meg –, minden hónapban fogsz kapni egy darab írott papirost, melyet bárhol, bármelyik kereskedő bevált tíz aranydollárra, amíg csak élsz. Lásd, ide írom ezt emlékeztetőül, evvel a ceruzával, erre a papírra. Azért teszem ezt, mert fajomból való vagy és szolgálatomra voltál és megtiszteltél engem a mai napon gyékényeddel, hogy üljek rajta és feldíszítettél háromszor áldott és gyönyörűséges halaleiddel.

Borús és kétkedést kifejező szemeit felém fordította:

– Igaz ugyan, hogy ha holnap meghalnék, a jogászok nemcsak vagyonom felett való szabad rendelkezési jogomat vonnák kétségbe, hanem megtámadnák jótékony intézkedéseimet is azon a címen, hogy nem voltam tiszta öntudatnál.

De térjünk vissza az elbeszéléshez. Jó idő volt abban az évben; de még így is összegyűlt Pomiloo völgyének fél lakossága a meredek, keskeny parton, míg gyönge öreg evezőseinkkel megkíséreltük a partraszállást. Kivártuk a legkedvezőbb hullámot és part felé ragadtattuk magunkat vele. Természetesen a csónak elmerült és az evezőkarok összetörtek, de a parton levők sértetlenül húztak ki bennünket a fürdőből.

Ahuna rendelkezett: éjszaka mindenki házában maradjon, a kutyákat meg kell kötni, sőt szájukat is betömni, hogy ne ugathassanak. Éjjel pedig Ahuna és én kilopództunk, úgy hogy senki sem tudta, jobbra mentünk-e vagy balra, vagy a völgyön felfelé, a csúcs irányába. Szárított, kemény poit és akut vittünk magunkkal; az eleség mennyiségéből láttam, hogy többnapi járás van előttünk. Micsoda út volt az! Égbe meredő Jákob létrája, a meredek első része is háromezer láb magas volt a tenger színe felett. És mi ezt a sötétben másztuk meg!

A tetőn, a falu látókörén kívül, reggelig a kemény szikla egy mélyedésében aludtunk, melyet Ahuna már ismert és amely olyan szűk volt, hogy egymás mellé kellett simulnunk. És az öreg legény, attól való félelmében, hogy fiatalkorom mély álmában mozgolódni találok, a külső oldalamra feküdt, egyik karjával átfogva engem. Reggel láttam, miért. Közöttünk és a meredély széle közt alig volt egylábnyi távolság. A szikla végére csúsztam, hogy letekintsek a szürkületben majdnem végtelennek, látszó mélységbe és majd beleszédültem. Több mint félmérföldnyire lábunk alatt a tenger terült el; és éjjel jöttünk fel erre a helyre!

A legközelebbi völgy mélyén megtaláltuk a régi lakosság nyomait. Az egyetlen út egy keskeny ösvény volt, mely a szédületes hágókon át vezetett egyik völgyből a másikba. De bármily gyöngének és öregnek látszott Ahuna, fáradhatatlan volt. A legközelebbi völgyben egy öreg bélpoklos rejtőzködött. Nem ismert engem, mikor pedig Ahuna megmondta, ki vagyok, leborult előttem, majdnem átölelte lábamat és ajaktalan szájával hosszú mele-t mormolt el egész nemzetségemről.

A következő völgy látszott az igazinak. Hosszú volt és olyan szűk, hogy talaján egy embernek való taro sem igen teremhetett volna meg. Nem volt kijárata sem; a patak, amely keresztülfolyt rajta, többszáz lábnyi magas vízesésben hullott le a tenger felé. Istentől elhagyatott hely; talaját csupasz láva alkotta, melyben csak itt-ott tudta felemelni fejét egy-egy szegényes fűszál. Mérföldeken át haladtunk ebben a kanyargó vágásban a tornyosuló sziklák között, mindig beljebb hatolva az Ironbound partja mögött elterülő világ rejtelmeibe. Nem tudom, milyen messze hatolt be a völgy a hegyvilágba, de a folyam vízbőségéből ítélve, nagy távolság lehetett. Nem haladtunk rajta végig; láttam, amint Ahuna kutató tekinteteket vet a szirtekre, amiből tudtam, hogy a csupán előtte ismeretes jelzéseket keresi. Végül hirtelen megállt; a jelek célhoz vezették. Ledobta a magával hozott eleséget és felszerelést. Körüljártattam szemem a kemény, zord sziklákon, nem is álmodhattam, hogy ezekben a meztelen, gyémántkemény kövekben lehetne a keresett sír.

Ettünk, azután munkához láttunk. Csupán az volt a különbség köztünk, hogy én, Ahuna engedélyével, fenntartottam a cipőmet. Az öreg oldalt állott tőlem, egy mély medence szélénél; most még soványabbnak látszott.

– Merülj le a medencébe ezen a helyen – mondta –, tapogasd végig a sziklát kezeddel és másfél öl mélységben egy bemélyedést fogsz találni. Mássz be oda, fejjel előre, de vigyázz, nehogy a kemény láva megsebezzen.

– És akkor?

– Látni fogod, hogy a mélyedés kiszélesedik. Mikor nyolc ölet haladtál, emelkedj fel lassan, és fejed a víz fölé kerül, egy üregben. Akkor várj rám. A víz nagyon hideg.

A dolog nem nagyon tetszett. Nem is annyira a víz vagy a sötétség, hanem a csontvázak miatt.

– Menj te előre! – kértem; de ő kijelentette, hogy ezt nem teheti.

– Te vagy az én aliim, hercegem, és lehetetlen, hogy előtted hatoljak be királyi őseid szentelt temetkezési helyére.

De én nem voltam ezzel a megoldással megelégedve.

– Hagyd már ezt a hercegséget – mondtam –, nincs ennek most semmi értelme. Menj előre és nem szólok többet semmit.

De ő megintett engem.

– Nem csupán az élőknek kell kedvére tennünk, hanem még inkább a holtaknak. Nem hazudhatunk a halottak előtt.

Egy félóráig eredmény nélkül vitatkoztunk. Én nem akartam, ő meg egyszerűen nem tudott engedni. Büszkeségemre való hivatkozással akart rám hatni. Őseim hősi tetteiről énekelt; különösen arra emlékszem, amint Mokomokuról, dédapámról, a hatalmas Kaaukuu óriás apjáról mondta el, hogyan ugrott egy ütközetben háromszor is ellenségei közé, mindkét kezével felragadva egy-egy embert és addig ütve össze fejüket, míg csak meg nem haltak. De ez nem hatott rám. Pedig igazán sajnáltam Ahunát, aki szörnyen félt, hogy az expedíció sikertelen marad. De csodáltam is az öreg legényt, talán nem utolsósorban azért a tettéért, hogy közém és a mélység közé feküdt aludni.

Végre, igazi alii-tekintéllyel megparancsoltam neki: – Azonnal kövess engem! – és alámerültem. Minden úgy volt, ahogy mondta. Megtaláltam a bejáratot a föld alatti folyosóhoz, óvatosan keresztülúsztam rajta és csak egyszer ütöttem bele vállamat a lávakőbe, majd felemelkedtem a sötétben. Mielőtt harmincig számolhattam volna, ő is felemelkedett a vízből, vállamra tette kezét, hogy megnyugtasson és utasított, hogy mögötte ússzam, körülbelül száz láb távolságra. Akkor feneket értünk és felfelé másztunk a sziklákon. És bár sötét volt, emlékszem, örültem, hogy túlságos magasan voltunk a százlábú bogár számára.

Az öreg gondosan lezárt hasas palackot hozott magával, telve cetolajjal, melynek legalább harminc évvel ezelőtt kellett a Lahaina-partra érkeznie. Szájából vízmentesen zárt gyufaskatulyát vett elő, mely két egymásba illesztett kovakőlemezből állott. Meggyújtotta az olajos kanócot és én csalatkozva néztem körül. Nem volt az sírkamra, hanem olyan lávabarlang, amilyen sok van a szigeteken.

Kezembe nyomta a tökmécset és elindított maga előtt az útra, amely, mint mondotta, nem lesz túlságosan hosszú. De saját ítéletem szerint hosszú volt, legalábbis egy mérföld, bár akkor öt mérföldnek tetszett előttem; és erősen emelkedett. Mikor végre megállított, tudtam, hogy célhoz értünk. Letérdelt öreg tagjaival az éles lávakövekre és két gyenge karjával körülölelte térdemet. Szabad kezemet a saját fejére helyezte és énekelt hozzám reszkető, vén hangján családfám hosszú vonaláról és alii-voltom szentségéről. Végül ezt mondta:

– Ne mondj el semmit abból, amit most látni fogsz, akár Kanaunak, akár Hiwilaninak. Kanauban nincs áhítat. Elméjét betölti a cukor- és a lótenyésztés. Tudom róla, hogy eladta azt a tollruhát, melyet nagyapja viselt egykor, egy angol gyűjtőnek nyolcezer dollárért, és hogy a pénzt még a következő napon elveszítette a Maui és Oahu közötti pólómérkőzésen. Anyád, Hiwilani, mélyen vallásos, talán túlságosan. Már megöregedett és a kelleténél többet foglalkozik varázslattal.

– Helyes – feleltem –, senkinek sem fogok szólni. Hiszen ha bárkinek szólnék, vissza kellene jönnöm erre a helyre. Ide pedig nem szeretnék még egyszer visszatérni. Inkább bármi mást.

– Akkor jól van – felelte, felegyenesedett és hátralépett, hogy én léphessek be elsőnek. Még ezt is mondta:

– Anyád már megöregedett. Én el fogom neki vinni anyjának és nagyatyjának csontjait. Ő haláláig gondozni fogja azokat; ha azonban én előtte halnék meg, neked kell gondoskodnod arról, hogy a csontok a királyi mauzóleumban nyerjenek elhelyezést.

– Ismerek minden szigeti múzeumot – Akuli herceg itt visszaesett a tájszólásba –, és biztosítom, valamennyi együtt nem ér annyit, mint amit a mi Lakanai sírkamránkban láttunk. Tudja, a történelem is igazolja, hogy mi vagyunk a sziget legősibb családja. És mindaz, amiről csak valaha is hallottam, de még annál is sokkal több, itt volt összegyűjtve. Csodálatos hely volt. Ahuna, temetkezési énekeket és meleket dúdolva, körüljárt, s újabb meg újabb mécseket gyújtott meg. Itt volt az egész hawaii nemzetség, az idők kezdetétől fogva. Egyik csontrakás a másik mellett, valamennyi, amint illik, tapával borítva, úgyhogy bárki más egy postai csomaglerakodó helynek tarthatta volna ezt a helyet.

És mennyi minden! Kahilik, amelyek, mint tudja, légyhajtókból királyi szimbólumokká fejlődtek, másfél-két rőf hosszú nyelekkel. Micsoda nyelek voltak! Kauila-fából készültek, gyöngyházzal és elefántcsonttal kirakva, finom csontfaragással, amelynek művészete már egy évszázaddal ezelőtt kihalt. Volt ott egy évszázados családi mennyezetes ágy is. Sok olyan dolgot láttam, amelyet mindaddig csak hallomásból ismertem. Emberi hajfonaton csüngő pahoák, cetfogak módjára összeillesztve, melyeket csak a legmagasabb rangúaknak volt szabad viselniök. Ritka, régi tapák és gyékények; kalapok, leik, pajzsok és lábbelik, felbecsülhetetlen értékben, a legrégebbiek kivételével mamo, iwi, akakane és o-o tollból. Láttam ott mamo-köpenyeket, melyek különbek voltak a honolului püspöki múzeum legszebb darabjainál és legalább egy félmillió dollárt értek. Jóságos ég, gondoltam, szerencse, hogy Kanau nem tud minderről.

Sose láttam ilyen gyűjteményt! Berakott övek, kancsók, kagylóvésők, olona-fonalból készült hálók, ie-ie kosarak halmaza, mindenfajta csontból készült szigonyok és kagyló-kanalak. Rég elfelejtett hangszerek: ukukék, orr-furulyák, kiokiók, melyeket hasonlóképpen az orrlyukon át fújtak. Tabu-poi edények és kéziedények, a csónakok isteneinek balkezes fejszéi, lávakő-lámpák, kőmozsarak és törők, poi-morzsolók.

És még rengeteg balta, gyönyörű példányok, egy uncia súlyú, legfinomabb bálvánnyal kifaragottaktól kezdve tizenöt fontos favágóbaltákig, soha nem látott pompás nyelekkel.

Sok kaekeeke is volt ott – ősi dobunk, a kókuszfa kivájt ágaiból, cápabőrrel bevonva. Ahuna kezembe adta Hawaii legrégibb dobját és elmondta történetét. Szemlátomást nagyon régi volt, és Ahuna alig merte megérinteni, mert félt, hogy a szúette fa hamuvá esik szét, ha csak hozzányúlnak a dobot még mindig borító rongyos cápabőrhöz.

– Ez a legeslegrégibb kaekeeke, minden későbbi ivadék apja, Kila, Moikeha fia, hozta magával Raiateáról, a Csendes-óceán déli részéről. Kila fia pedig ugyanezt az utat tette meg és tíz év múlva visszatérve, magával hozta Tahitiról az első kenyérfát, amelyet elültetett Hawaii földjén.

És csontok és ismét csontok, rendezett sorokba rakva. Hosszú csontok keskeny kötegén kívül voltak ott teljes csontvázak is, tapával takartan, finom fából készült egy-, két-, háromszemélyes canoe-kban fekve, melyeknek wiliwili-fából készült evezővilláik voltak; a finom evezők kezükhöz erősítve, mintha – ültükben előrehajolva – siklanának tova. És mellettük feküdt pajzsuk, rozsdás öreg pisztolyokkal, karabélyokkal, mordályokkal, ötcsöves, fantasztikus, hosszú Kentucky-beli puskákkal egyetemben; muskétákkal, melyeket a John- és Hudson-öböl társasággal való kereskedésben szereztek, fogas kardokkal, fanyelű tőrökkel, íjakkal és lándzsákkal, melyeknek nyele ember-, madár-és halcsontból, meg tűzben edzett fából készült.

Ahuna kezembe nyomott egy lándzsát, melynek nyele egy finom művű emberi lábszárcsont volt, és annak is elmondta a történetét. De előbb feltakarta a mellette fekvő hosszú kar- és lábcsontokat, melyek gondosan két csomóba voltak rakva.

– Ez itt – mutatott rá az egyik csomó szomorú maradványaira – Laulani. Felesége volt Akaikónak, akinek csontjait most a kezedben tartod; sokkal nagyobb volt és hatalmasabb, semmint elképzelnéd, háromszáz fontos, hét láb magas óriás, háromszáz évvel ezelőtt. Ezt a lándzsanyelet pedig Keola lábszárcsontjából csinálták, aki a maga idejében hatalmas erejű birkózó és futó volt. Ő is szerette Laulanit, aki megszökött vele. De egy ma már elfelejtett ütközetben, melyet a Kalini parton vívtak meg, Akaiko berontott az ellenség sorába és sikeres támadásra vezette övéit, rátámadt felesége szeretőjére, Keolára, leütötte őt és hosszú késsel szúrta át nyakát, így harcoltak a régi időben is, mint mindig, a férfiak a nőért. Mert Laulani gyönyörű volt; ezért kellett Keolának lándzsanyéllé változni őmiatta; alakja királynői, egész teste gyönyörűséget sugárzott. Tíz nemzedéken keresztül megmaradt szépségének híre. Apád énekes-gyermekei ma is éneklik a róla elnevezett hula-t. Ez volt Laulani, akinek csontját most a kezedben tartod. Én csak hallgattam Ahuna elbeszéléseit, miközben forróság és hideg futott át rajtam. Howard kölcsönadta nekem Tennyson műveit és én sokszor ábrándoztam a Király-idillek felett. Itt voltak most ők hárman, Arthur, Launcelot és Guinever. Ez a vége hát mindennek – gondoltam –, életnek, küzdelemnek, szerelemnek, hogy öregasszonyok és kuruzslók idézzék elhalt szellemüket, hogy gyűjtők alkudozzanak csontjaikért, melyek árát cukorültetvényekbe és tenyészlovakba fektetik bele.

De az én elmémet megvilágosította ez az élmény. Megtanultam a nehéz leckét a sírkamrában. Így szóltam Ahunához:

– Ezt a lándzsát, melynek nyele Keola lábszárcsontjából van, magammal viszem. Sohasem fogom eladni, mindig magammal fogom hordani.

– És milyen célból?

– Hogy a reá való gondolás tisztán, tartsa kezemet és megszilárdítsa lábamat, hogy megerősítsen az a tudat, hogy háromszáz évvel halála után kevés emberből maradt meg csak egy lándzsanyélhez való is.

Ahuna lehajtotta fejét, és dicsérte bölcs belátásomat. De abban a pillanatban a régen szétfoszlott olona-húr elszakadt, szegény Laulani gyengéd csontja kiesett a markomból és végiggurult a kőpadlón. Az egyik lábszárcsont félregurult egy canoe sötét árnyékába, és én éppen azt akartam a magam számára megszerezni. Siettem hát, hogy segítségére legyek Ahunának a csontok összeszedésében, úgyhogy nem vette észre annak az egynek a hiányát.

– Ez pedig – mutatott rá Ahuna egy másik ősömre – a te dédapád, Mokumoku, Kaaukuu apja. Nézd csontjainak a nagyságát. Óriás volt. Én fogom vinni, mert neked elég lesz Keola hosszú lándzsáját magaddal hoznod. Ez meg itt Lelemahoa, nagyanyád, őt te fogod vinni. De a nap a vége felé jár, és nekünk a sötétség beállta előtt vissza kell úsznunk oda, ahonnan jöttünk.

És Ahuna, amint egymásután kioltotta a mécseket, az olajba nyomva a kanócot, nem vette észre, hogy Laulani csontját is nagyanyám csontjai közé kevertem.

Az Olokonából elindított autó kürtje zavart fel bennünket, és félbeszakította a herceg elbeszélését. Elköszöntünk az újonnan nyugdíjazott öreg wahinétől és útnak indultunk. Egy fél mérföldet tettünk meg, mikor Akuli herceg befejezte meséjét:

– Visszatértünk Hiwilanihoz, akit a következő évben történt elhalálozásáig boldogított az a tudat, hogy két őssel többet őriz homályos szobájának urnáiban. Betartotta az egyezményt és rábeszélte apámat, hogy engem Angliába küldjenek. Az öreg Howard is velem jött, nagyon büszkélkedett velem, és három évig vezette az orvosokat orruknál fogva; akkor aztán családja mellé temettem. Sokszor azt hiszem, ő volt a legkitűnőbb ember, akit ismertem. Hazaérkeztem után halt meg Ahuna, az aliik titkának utolsó őre. Halálos ágyán újra könyörgött, hogy ne áruljam el senkinek a névtelen völgy titkát és magam se térjek oda vissza többé.

Sok mindenről nem számoltam még be, amit akkor láttam. Ott voltak Kuminak a csontjai, aki majdnem félisten volt, a samoai Tui Manuának fia; időtlen idők előtt házasodott be családomba s isteni eredetű vérrel termékenyítette meg azt. És dédanyám csontjai, aki a lord Byron ajándékozta oszlopos ágyban aludt. Ahuna utalt a tradícióra, amely szerint ennek az ajándékozásnak éppúgy megvolt az oka, mint annak, hogy a Blonde oly sokáig horgonyzott Olokonán. És én kezemben tartottam a nyomorult csontokat, melyeket egykor üde hús takart, melyekben a lélek isteni szikrája és forró szerelem lakozott és elképzeltem a meleg karokat, ajkat és szemet, melyeknek én is létemet köszönhetem. Hasznos tapasztalat volt ez. Igaz, én haladó ember vagyok, nem hiszek a régi titokzatosságokban és a kahunákban. Mégis, sok mindent láttam abban a barlangban, amit még önnek sem merek elmondani, s aminek titkát egyedül őrzöm az élők között. Nincsenek gyermekeim, velem kihal ősi családom. Mi a huszadik században élünk és gazolin szagunk van. Mégis velem fog sírba szállni az ősi dolgok tudása. És sohasem megyek el újból a sírkamrába. De senki más sem fogja azt többé megpillantani; hacsak a földrengés fel nem borítja a hegyek rendjét és nem hozza napvilágra, ami most ottan rejtve van..

Akuli herceg elhallgatott. Arcán a megkönnyebbülés érzésével levette nyakáról a lei halát és fellélegezve behajította az út mentét borító lantana-sűrűségbe.

– Hát Laulani csontja? – tudakozódtam tovább. Nem válaszolt azonnal; mérföldnyi legelő mellett haladtunk el, melyet cukornádföldek váltottak fel.

– Még most is megvan – mondotta végre –, és azonkívül mellette van Keola is, akit ifjan öltek meg szerelme miatt, s akinek csontjából lándzsanyelet készítettek. Ezt a néhány csontot jobban tisztelem, mint bármi mást. Serdülésem legértékesebb idején jutottak hozzám. Tudom, hogy egész életem menetére befolyást gyakoroltak és bélyegüket rányomták szellememre. Mérsékletre és alázatosságra tanítottak a világgal szemben, erre pedig apám vagyona sohasem bírt volna rá.

És gyakran, mikor egy nő már majdnem hatalmába kerített, eszembe jutott Laulani lábszárcsontja. Amikor pedig fiatal férfi voltom már-már fennhéjázóvá vagy kicsapongóvá tett, megtekintettem Keola maradványát, a lándzsanyelet, Keoláét, aki egykor gyors lábú, erős izmú szerető volt és egy királynak rabolta el a feleségét. Az ezek felett való elmélkedés mélyen áthatotta elmémet, és bátran mondhatom, hogy ezeken alapszik vallásom, vagy életbölcsességem is.

Waikiki, Honolulu, Hawaii-szigetek,

1916. július 16.