Makaloa gyékényén

A hawaii nők nemesen és szépen öregszenek, nem úgy, mint más forró égövi fajok asszonyai. Az az asszony is, aki ott ült a fa alatt, az évszázados kenyérfa alatt, nem látszott többnek ötvenesztendősnél; a világ bármely szakértője sem gondolta volna idősebbnek. Pedig hatvannégy éves elmúlt. Gyermekei, unokái és Roscoe Scandwell, aki immár negyven esztendeje él vele házasságban, mind nagyon jól tudták, hogy június huszonkettedikén tölti be hatvanötödik életévét. Nem mintha talán szándékosan takargatta volna az idők nyomait külsején; ó, nem! Mégis, pápaszemén kívül semmi sem emlékeztetett magas korára; pápaszemén kívül, melyet újságolvasáskor orrára helyezett, ha azonban unokái seregét akarta látni – fél tucat unokája játszadozott körülötte akkor letette újból.

Előkelő jelenség volt, akárcsak az az ősrégi árnyékos fa, mely úgy védte az alatta letelepedett nőt, mint valami nagy ház; kényelmesen és tágasán rendezkedett be árnyékának oltalmában; előkelő jelenség volt, akárcsak az a messzire nyúló kerítés, melynek egy-egy lábnyi darabja kerek kétszáz dollárba került, s amely értékes, szép, nemes nyaralót vett körül. Vagy száz láb magas kókuszpálmákon keresztül csillogott az óceán. A sziklákon túl az óceán egybeolvadt a látóhatárral, a legvilágosabb kéktől a legsötétebbig, minden árnyalatban. A sziklákon innen pedig a színskála minden elképzelhető színe: a smaragd, türkiz és zafír színei ragyogtak.

És ez csak egyike volt a Martha Scandwell féltucat házának. Városi háza Honoluluban emelkedett; valóságos palota volt. Hegyvidéki házának vendégszeretét és derűjét számtalan vendég érezte már az évek folyamán, nemkülönben három vidéki házáét. De ez a waikiki ház sem maradt el a többi mögött, sem szépség, sem pazar berendezés, sem előkelőség tekintetében. Két japán kertészfiú a hibiszkuszokkal foglalkozott, a harmadik pedig az éjjel nyíló cereusz-sövényt nyeste. Egy negyedik japán szolga, aki a ház körül dolgozott, teáskészletet hozott a házból; bájos japán leányka követte, pillangószerű ruhájában szinte röpködve, és szolgálatkészen várta úrnője parancsait. Másik japán leány törökös fürdőköpenyekkel haladt a kerítés mentén lefelé, ahol a gyermekek éppen akkor tűntek fel fürdőruhában. Hátrább két fehér nemzeti ruhába öltözött kínai gyermekgondozónő ügyelt egy-egy gyermekkocsiban fekvő csecsemőre.

És ez mind, mind: szolgálók, gyermekgondozónők és unokák, mind Martha Scandwellé! Valamennyiük bőre hasonlóan csillogott: nyolcadrésznyire hawaii színezetű volt, mintha csak a déli nap sütötte volna a szokottnál barnábbra fehér bőrüket. Hiszen majdnem tisztán fehér vér folyt ereikben. A nagyapa, Roscoe Scandwell, teljesen fehér volt, egyenesen az újangliai puritánoktól származott. Martha pedig hawaii uralkodó fajtából való volt, mely a legrégibb idők óta állandóan fehérekkel keveredett, évezredek óta, még mielőtt az írást elsajátították szigetükön.

Egyszer csak autó állt meg a közelben; hatvanévesnek látszó nő szállt ki belőle; a kerítés mentén egyenesen Martha Scandwell felé tartott oly ruganyos frissességgel, mintha csak jól ápolt negyvenesztendős asszony volna. Pedig bizony hatvannyolc esztendős volt már! Martha felemelkedett ültéből, hogy köszöntse, szívélyes hawaii szokás szerint, igaz megindultsággal és örömmel, komoly méltósággal és bensőséggel ölelte és csókolta meg vendégét. – Martha, kedves testvérem! – és – Bella, kedvesem! hallatszott újra meg újra. És meséltek, kérdezgettek erről a bácsiról, arról a néniről, és a többiekről, mindegyikről. Majd az első öröm izgalmainak csillapultán, leültek egymás mellé a teásasztalkához, és szemük még mindig gyengéd szeretettel csüggött egymáson. Úgy hittétek volna: évek óta nem találkoztak, nem ölelték egymást, nem szólhattak egymáshoz. Az igazság azonban az, hogy két hónap telt el utolsó találkozásuk óta. Két asszony: hatvannégy és hatvannyolc esztendősek. De mindkettőjükben volt valami Hawaii szigetének napsugaras, szerető szívéből.

A gyermekek megrohanták Bella nénit, aki összecsókolta őket, mielőtt a gyermeklányok fürödni vitték volna őket.

– Hol vannak Annie és Margaret? – kérdezte a vendég.

Martha elnézően vonta meg gyönyörű vállát, a maga méltóságos módján, amint leányaira gondolt, akik erre a délutánra gondjaira bízták gyermekeiket.

– Margaret a Szépítő Bizottság ülésére ment; azt tervezik, hogy a Kalakaua-avenuet hibiszkusszal ültetik be – válaszolta. – Annie pedig nyolcvan dollárt ad ki, hogy hetvenötöt gyűjtsön a brit vöröskereszt egylet számára. Ma van a gyűjtőnapja, tudod.

Majd Roscoe legújabb üzleti sikeréről beszéltek.

– Férjeink igazán jól helyezték el hozományba kapott pénzünket – jegyezte meg, Martha. – És boldoggá tettek bennünket...

Martha hangja elakadt, ahogy testvérére pillantott.

– Boldoggá tettek mindannyiunkat, Bellát kivéve – egészítette ki Bella. – Ugye, ezt gondoltad magadban?

– Szerencsétlen házasság volt az – suttogta Martha lágy, szerető hangon, melybe lelke minden részvétét belevitte. – Olyan fiatal voltál. Nem kellett volna, hogy Róbert bátyánk rábeszéljen.

– Csak tizenkilenc éves voltam – bólintott Bella. – George Castner nem volt hibás. Robert bácsink bölcs volt, tudja, milyen erélyes, állhatatos, okos ember George Castner. George már akkor, ötven esztendővel ezelőtt felismerte, mily nagy értéket képviselnek a nahalai vízművek. Megvette a vállalatot, és hogy milyen eredményt ért el, tudod. Ma is élvezem előrelátásának gyümölcseit. Még a síron túl is segít George Castner. Hiszen már majdnem szégyenkeznem kell érdemtelen bevételeim miatt... Nem, házasságunk semmi esetre sem George Castner miatt lett szerencsétlen. Még ma is boldogan élhetnék oldalán.

Nyugodt arcán árnyék suhant keresztül; Martha érezte, hogy jelentős dolgokat fog közölni. – Nem George Castner hibája volt. Ha valaki hibás volt, csak John bácsi volt az.

– John bácsi? – kiáltott fel csodálkozva Martha. – Talán Robert bácsit akartál mondani? Nem értem!

Bella titokzatosan mosolygott: – John bácsi, mondtam, hogy John bácsi!

– Hiszen Robert bácsi adott George Castnerhez feleségül.

– Úgy van. De nem a férjről van itt szó, hanem egy lóról. John bácsitól kértem lovat kölcsön; ha nem teljesítette volna kérésemet, semmi sem történt volna. Ez volt mindennek az oka.

Hallgattak. Sokatmondó csend következett, melyet a visszatérő gyermekcsapat szakított félbe. Hiába intették az ázsiai gyermeklányok a kicsinyeket, újra meg újra ott lármáztak nagyanyjuk körül, míg Martha szelíden el nem küldte őket.

– Csendesen, gyerekek! Menjetek, játszani. Nagymama és Bella néni beszélgetni szeretnének.

És mikor a vidám csapat már messze szaladgált, Martha gyengéd részvéttel nézett testvére szomorú arcvonásaira. Várt. Ötvenesztendős titkokat, fél évszázados szenvedéseket takart ez az arc.

Martha szólalt meg elsőnek; hawaii szívének minden szerető melegét belopta hangjába.

– Bella – mondta –, hiszen soha semmit nem tudtunk meg. De, jaj mennyit töprengtünk, találgattunk. Újra meg újra...

– És nem kérdeztetek soha – suttogta Bella hálásan.

– De most kérdezlek. Ezen a szép alkonyórán, életünk alkonyán, mondj el nekem mindent. Hallgasd a gyermekeket! Hihetetlennek látszik, hogy az én unokáim ezek, gyermekeimnek gyermekei – hiszen csak tegnap voltam könnyelmű, szabad, vidám fiatal leány, aki virágot szedtem és lovagoltam, úsztam és szerelmes ifjakat ugrattam. És ez alkonyórán felejtkezzünk el mindenről, felejtsük el egész környezetünket, nincs a világon rajtunk kívül más, csak mi ketten, szerető, összetartozó testvérek.

Mindketten könnyeztek. Bella egész testében reszketett.

– Azt hittük, George Castner a hibás – folytatta Martha. – Találgattuk a részleteket. Hidegvérű férfi volt, te pedig meleg hawaii leány. Walcott testvérünk mindig azt mondta, bizonyára meg is ütött...

– Nem, nem! – vágott szavába Bella. – George Castner nem volt brutális. Sokszor szinte kívántam, hogy az legyen. Soha kezet nem emelt rám. Egyetlen rossz szavát nem hallottam. Soha, soha – elhiszed-e?

– Hidd el kérlek –, soha egyetlen szóváltás nem volt közöttünk. De háza, a mi házunk, szürke volt örökké és hideg. Nem volt abban a házban, ott Nahalában, más szín, csak hideg sivár szürkeség. És az én lelkem tele volt a hawaii nap, a hawaii föld, a hawaii faj sugaras színeivel. És hideg és szürke volt ő is, a férjem, ott Nahalában, hideg és szürke, mint azok az arcképek, amelyeket oly sokat néztünk, mikor iskolába jártunk. Hiszen te ismerted, tudod, mily hideg és szürke volt. Szürke, volt a bőre is; sem napfény, sem más időjárás, sem érzelmek meg nem változtatták színét soha. És ilyen szürke volt a lelke is..

– Tizenkilenc éves voltam csupán. És Robert bácsi bölcs volt és előrelátó. Ő határozta el ezt a házasságot. Mit tudhattam én? Robert bácsi arról beszélt, hogy Hawaii jövője a fehérek kezében van. Hawaii jövője a cukor. És George Castner, ez a kitűnő fehér férfi, tudja ezt. Ötven évvel ezelőtt történt mindez. Robert bácsinak igaza volt, ezt ma már tudjuk. Aztán azt magyarázta Robert bátyánk, hogy minden okos hawaii leány fehér emberhez megy feleségül. A fehérek gyarapítják vagyonukat, gazdaggá teszik asszonyaikat. Rámutatott nagyapánkra, Roger Wiltonra, aki hawaii nagyanyánk szegény kis „mauka”-ját olyan naggyá és gazdaggá építette ki.

– Tizenkilenc éves voltam csupán. Mit tudtam a házasságról. Akkor tértem haza a királyi főiskolából. Mert hiszen tudod, ugye, hogy mi leányok azelőtt odajártunk. Te nem, te már az állami iskolát látogattad, Martha! Nem tudtam semmit szerelemről, szerelmesekről. Láttam, hogy a lányok férjhez mennek, ez a kötelességük. Anyánk, nagyanyánk is férjhez mentek; nekem pedig az a kötelességem, hogy George Castner felesége legyek. Legalábbis ezt mondta Róbert bácsi, és én bölcsnek tartottam őt. Így hát beköltöztem férjemmel abba a nahalai házba.

– Hiszen emlékszel arra a házra! Fának, árnyéknak nyoma sem volt! Tenger, hegyek és szél mindenütt. Magányban éltünk. George a Glennek megbízásából vezette Nahala gazdaságát, a Glennek ugyanis visszatértek Skóciába. Ezernyolcszáz dollárt fizettek évente, meg ökröket, lovakat és minden egyebet.

– Szép fizetés volt az akkor – jegyezte meg Martha.

– George Castner munkájához képest bizony kevés volt. Három évet töltöttem vele, és nem emlékszem, hogy egyetlenegyszer is fél ötnél később kelt volna fel. Reggeltől estig dolgozott, tervezett, lótott-futott. Becsületes és áldozatkész volt. És elhinnéd-e, Martha, hogy abból az ezernyolcszáz dollárból ezerhatszázat félretett évente? Kétszáz dollárból éltünk ketten három éven keresztül. Igaz, George nem dohányzott és nem ivott. Nagyon szerényen öltözködtünk. Magam varrtam ruháimat, gondolhatod, milyen voltam bennük! És minden munkát egymagam végeztem a ház körül, sütöttem, főztem...

– Te, aki egész sereg szolgálóhoz szoktál hozzá otthon – jegyezte meg Martha.

– És milyen szerényen főztem! Mindig ugyanazt, reggel, délben, este! Ha a seprűm tönkrement, nem volt pénzem, hogy másikat vegyek.

Felállt. Sétálgatott; arca nem látszott. Aztán visszafordult és visszaült a helyére. Szép, magas termetű volt Bella Castner. Most a távolba merengett. Bőre teljesen haoli-fehér volt, de mozgása, termete, fenséges fejtartása, sugárzó szeme, ívelt szemöldöke és szájának lágy vonala, mely édes csókokról beszélt még hatvannyolc éves korában is, mind, mind ősrégi hawaii vérre vallott, melynek a haoliak fehér színe idegen. Még Marthánál is magasabb, királynőibb.

– Tudod – nevetett Bella –, hogy szegény emberek hírében álltunk. Mit bánjuk azt mi, mit gondolnak rólunk, szokta George mondani. Csak várj türelmesen, Bellám, és higgy bennem, húsz év múlva mi leszünk a gazdagok. A többiek akkor sem tartanak majd tovább, de mi... George-nak igaza volt, bár ő maga nem élte meg diadalát. Húsz év múlva ezer dollárom volt havonta. Ma? Nem is tudom, mennyi. Akkor azonban tizenkilenc éves voltam csupán. Szerettem volna így szólni férjemhez: Most élünk, ma. Hátha húsz év múlva nem is élünk már. Új seprűre van szükségem. És a jobb minőségű kávé oly kevéssel volna drágább, mint a rossz. Aztán meg, miért ne ehetném vajban sült tojást? Új asztalneműre is szükségünk volna, hiszen szégyellem magam, ha egy-egy vendég bevetődik hozzánk. Igaz azonban, hogy nem igen merészkednek ide a vendégek.

– Várj türelmesen, Bella – felelte volna George. – Néhány rövidke esztendő múltán mindnyájan büszkék lesznek rá, hogy asztalunknál ülhetnek; mi leszünk a környék legtekintélyesebb emberei. Vetélkedni fognak barátságunkért azok, akik tudniillik életben lesznek akkor. Mert sokan meghalnak addig. Emlékszel Stevensre? Emlékszel, hogy élt még múlt évben, vidáman, szabadon? És közköltségen kellett eltemettetni. Aztán Hal fivéred. Ahelyett, hogy példámat követné, jár a maga útjain; öt esztendő alatt elpusztul és nagybátyjai szíve megszakad majd. Aztán Lilolilo herceg! Nem lesz Hawaii királya, nem éri meg szegény!

– George-nak igaza volt és mégsem volt igaza. Hal meghalt. És Lilolilo herceg is meghalt. De George-ot mindketten túlélték. George is meghalt, George, aki nem dohányzott, nem ivott, soha nőt erősen át nem karolt, és egy másodpercnél tovább nem csókolt, elpusztult. George, aki azt hitte, soha meg nem hal, elment Hal és a herceg előtt.

– Légy türelmes, Bella – csitított volna Robert bácsi. – George Castner a jövő embere. Küzdelmeitek az ígéret földjéhez vezetnek. Hawaiiban nem sokáig lesz a hawaii az uralkodó fajta. Ahogy a hawaiiak egészsége pusztul, úgy ragadják ki kezükből a haoliak a hatalmat. Mindenütt így volt ez, ahol haoliak éltek. Forradalmak és változások előtt állunk. És végre a haoliak ragadják kezükbe a politikai hatalmat. Akkor George Castner lesz az első férfi Hawaiiban. És te leszel Hawaii első asszonya. Hidd el, én mondom ezt, aki félig hawaii, félig haoli vagyok. Várj türelemmel, Bella.

– Kedves Bellám – mondta volna John bácsi. – Hála istennek, ő soha nem intett volna türelemre. John mindent tudott. Szeretett engem, tudom. Bölcs volt és melegszívű. Robert bácsi és George Castner hidegek és előrelátók voltak. John bátyánk egészen hawaii volt. – Kedves Bellám, többet nem szólt volna. De mégis mindent tudott. Emlékszel, hogy szerette Naomi hercegnőt. Csak őt szerette; egyszer szeretett életében. És Naomi hercegnő halála után különcnek tartották. Talán az is volt. De ismert engem és hűséges maradt egyetlen szerelméhez. Kedves Bellám, csak ennyit szokott mondani, de tudom, mit gondolt ilyenkor magában.

– És én mindössze tizenkilenc éves voltam, nem ismertem mást a világból, csak ragyogó gyermekkoromat Kilohanában, a királyi iskolát Honoluluban és szürke férjemet; aztán meg két gyermektelen nagybátyám is volt, egyikük hideg, jövőbe tekintő, a másik álmodozó, megtört szívű szerelmese a halott hercegnőnek.

– Nagybátyánk mindegyike ötezer dollárt adott át George-nak házasságunk napján. De George arra kért bennünket, tartsuk ezt titokban. Csak mi négyen tudtunk hát róla. Földet vásárolt azon a pénzen, felső Nahalát. Ma csak egyik része negyvenezer dollárt hoz évente.

De vajon megérte-e mindez azt a tengersok nélkülözést? Csak egyszer ölelt volna forrón karjaiba! Néha kedvem lett volna örökös egyhangú ételeinket arcába vágni, vagy számadásai felett őrült táncba fogni, hogy valamiképpen indulatba hozzam George-ot. Látni akartam, amint elveszti önuralmát, hallani akartam, amint fenevaddá változik. Mindent, csak azt a hideg, szürke, egyforma félistent ne láttam volna.

Bella komor arckifejezése eltűnt; könnyedén elnevette magát.

– Tudod, mit csinált ilyenkor? – folytatta. – Megtapogatta érverésemet, megfogta fejemet és megállapította, hogy beteg vagyok, azt mondta, korábban kell lefeküdnöm, majd meglátom, másnapra milyen egészséges leszek. És korábban feküdtem le ilyenkor. Tudod-e mikor feküdtünk le rendesen? Kilenc óráig a legritkább esetben maradtunk ébren. Rendesen nyolc órakor tértünk nyugovóra. Nem ebédeltünk soha. Emlékszel barátságos, vidám ebédeinkre Kilohanában? Nahalában csak vacsoráztunk. Aztán vacsora után George még egy-egy óráig üldögélt az újsággal, mialatt jómagam az asztal túlsó végében foldoztam férjem fehérneműjét és harisnyáit. És mikor George lefeküdt, én is lefeküdtem. És George mindig ugyanúgy vetkőzött le. Először kivette zsebéből óráját, letette az asztalra, aztán beírta a nap eseményeit könyvébe, levetette cipőjét, napról napra ugyanazzal a kínos pontossággal, előbb a jobbat, aztán a balt, s változhatatlanul odaállította őket az ágy lábához.

A világ legrendesebb embere volt. Kétszer nem vette fel ugyanazt a fehérneműt. Magam mostam fehérneműjét. Bántóan tiszta volt. Kétszer naponta borotválkozott, több vizet használt, mint tíz másik. És többet dolgozott, mint két másik haoli. És látta a nahalai vízművek jövőjét.

– És gazdaggá tett, de nem tett boldoggá – mondta Martha.

– Mit érne a világ minden gazdagsága? Mi a jólét egyetlen férfihez képest, aki társam lehetett volna, sorsom osztályosa – szenvedésben, örömben részesem.

Hangja elhalkult és a két testvér ismét hallgatva ült egymás mellett. Ekkor a kerítés mellett öreg, töpörödött, százesztendős anyóka közeledett feléjük. Bella előtt földre vetette magát, és régi hawaii szokás szerint réges-régi dalt dúdolt fogatlan öreg szája Belláról, Bella őseiről; üdvözölte énekében a hazatértet, aki tengeren túlról, Kaliforniából, íme, ismét hazaérkezett. És mialatt énekelt, kezével simogatta Bella selyemharisnyás lábát térdtől bokáig.

Martha és Bella szeme könnyben úszott. Aztán kikérdezték az öreget családja felől, hogyléte után tudakozódtak, unokái és dédunokái után kérdezősködtek. És az öregasszony válaszolt kérdéseikre, az öregasszony, aki dajkálta őket valamikor, valamint nagyanyái dajkálták Bella és Martha nagyanyáit. Azután Martha felállt és pénzt csúsztatva az öreg kezébe, elkísérte a bungalóba, s lelkére kötötte a japán szolgálólánynak, hogy vendégelje meg ősi szokás szerint hawaii étellel, olyan étellel, amilyen fogatlan, öreg szájnak való. Mert Martha ereiben, noha részben fehér ősöktől származott, hawaii vér folyt, és megtartotta a hawaii ősi szokásokat. És követte őseit minden szokásukban.

Bella szeme büszkén tapadt visszatérő testvérére. Kedvtelve nézte fenséges mozdulatait és szeretettel ölelte át. Martha alacsonyabb volt valamivel Bellánál, de arányos, karcsú termete az évek folyamán szinte megnövekedett. Polinéziai királynői termetét drága fekete csipkeruha borította. És mialatt a két nővér folytatta abbahagyott beszélgetését, minden szemlélő megfigyelhette volna, mennyire hasonlítanak egymásra. Egyenes metszésű profiljuk, széles, nyílt homlokuk, dús acélszürke hajuk, édes szájuk, melyen évszázadok biztonsága és beteljesültsége ült, finom, ívelt szemöldökük a mély, hosszúkás barna szemekkel, mind egy fajra vallottak. Kezüket a kor alig változatta meg: csodálatosan szép női kezek voltak, hosszúkás, karcsú ujjakkal, amelyeken meglátszott, hogy csecsemőkorukban szerető gonddal ápolták és formálták hawaii nők, akiknek egyike limut, poit és iamakát evett.

– Egy év múltán – folytatta Bella – már majdnem megszerettem férjemet. Hiszen ilyenek a nők. Én legalább ilyen voltam. És George igazságos, jó ember volt. A puritánok minden erényével ékeskedett. Lassan-lassan megszoktam, megkedveltem és már-már beleszerettem. És ha John bácsi nem kölcsönözte volna lovát, akkor bizonyára boldogságban élhettem volna George oldalán; persze bizonyos boldog megalkuvásban.

– Hiszen nem ismertem különb férfit, más férfit. Boldogan ültem az asztal végében George mellett, mialatt újságját olvasta, s megörültem, ha lovának dobogását hallottam, mikor hazatért.

– És minden jó lett volna, de George egyszerre csak elutazott. Elsőízben kellett Glennekhez utaznia. Két hétig maradt távol. Aztán a nahalai birtokra ment. Akkor eszébe jutott, hogy nekem is szükségem lehet légváltozásra. Magam is örültem, hogy elkísérhetem Georgeot Honoluluba, George azonban Kilohana mellett döntött; kiszámította ugyanis, hogy így sokkal többet takaríthatunk meg, mintha Honoluluba mennék vele, és azt is számításba vette, mennyi nyomorúságos élelmet takarítunk meg, ha nem maradok egymagamban Nahalában. Így aztán hazakerültem Kilohanába És Kilohanában John bácsi teljesítette kérésemet, kölcsönadta azt a bizonyos lovat.

– A mennyországban éreztem magam Kilohanában. Az első napokban el sem akartam hinni, hogy annyi élelmiszer van a világon, amennyit ott találtam. Azok az óriási konyhák! Hiszen Kilohanában az utolsó cseléd legutolsó hozzátartozói többet és jobbat ehettek, mint jómagam George férjem jóvoltából Nahalában! Emlékszel, hogy minden étkezésre egy-egy ökröt öltek, s minden alkalommal friss hal került az asztalra, mindig a legritkább és legfinomabb fajtából.

– És az a sok meleg szeretet, családunk meleg, szerető szíve! Hiszen ismerted John bácsit. És bátyáink, Walcott és Edward is otthon voltak, húgaim is valamennyien, csak te meg Sally voltatok iskolában. Elizabeth és Janet nénéink is ott voltak férjükkel és gyermekeikkel. Az a sok-sok kedves mosoly és ölelő kar! Úgy éreztem magam, mint a hajótörött, aki hosszú idő múltán először jutott partra.

Azután egyszer csak megérkeztek ők. Lóháton jöttek Kawaihae felől, ott szálltak partra a királyi jachtról. Vidám, szép ifjú lovascsapat volt, kettesével lovagoltak vagy harmincan, mindnyájan virágokkal koszorúzva, nevettek és boldogok voltak. Gyönyörű tenyészlovakon érkeztek, száz szolga kíséretében. Igazi királyi felvonulás volt, Lihue hercegnő rendezte a kirándulást, amelyen unokaöccsei is részt vettek. Lilolilo herceg, akiben mindnyájan a jövendő királyt láttuk és testvérei, Kahekili és Kamalau hercegei. A hercegnő kíséretében volt Ella Higginsworth, akinek ereiben nemesebb vér csörgedezett a királyi családénál is, azonkívül Dora Niles, Emily Lowcroft és aztán... de ki tudná mindnyájukat felsorolni! Ella Higginsworth iskolatársam volt a királyi iskolában, nagyon örvendtünk egymásnak. Nálunk, pihentek egy óra hosszat; Ella újra meg újra megölelt, s beszélgettem a többi nővel is. Ella pedig szólt rólam a hercegnőnek, aki meghívott, hogy két nap múlva menjek én is velük, vegyek részt a kirándulásukon. Ó, szinte megbolondultam az örömtől ennyi szépség és vidámság láttára, hiszen oly sokáig nélkülöztem mindezt Nahalában. Tizenkilencéves voltam csupán, egy hét múlva töltöttem volna be a huszadik esztendőmet.

– Igazán nem sejthettem, mi fog történni. Annyira elfoglaltak a nők, hogy még csak észre sem vettem Lilolilo herceget, aki a férfiak csoportjában volt. Sohasem vettem még részt ilyen kiránduláson; mert gyermekkoromban kicsinek tartottak az effajta mulatságra, később pedig iskolában voltam és utána azonnal férjhez mentem. De tudtam, mit jelent ez a kirándulás számomra: kétheti paradicsomi boldogságot, mely sajnos, nagyon rövid a bekövetkezendő hosszú nahalai évekhez képest. Megkértem hát John bácsit, kölcsönözzön számomra lovat. Tulajdonképpen nem egyet, hanem hármat. Egyiken magam ültem, másikon, egy cowboy kísért, a harmadik pedig málháimat hozta. Lovagoltam! Nem volt szükségünk automobilra, nem, nekem magamnak volt lovam! John bácsi Hilót bocsátotta rendelkezésemre. Bizonyára nem ismerted Hilót legjobb idejében, de hallanod kellett róla. Hiszen akkor iskolában voltál; mire hazaérkeztél – a következő esztendőben – Hilo már nyakát törte. Emlékszel arra a balesetre? Hogy is hívták lovasát, azt a fiatal amerikai katonatisztet?

– Bowsfield hadnagyra gondolsz? – segítette ki Martha.

– Igen, Bowsfield. Én voltam Hilónak első nőlovasa. Gyönyörű, hatalmas állat volt. Szénfekete, hároméves paripa. Soha olyan szép állatot nem láttam még. Vakmerő, ruganyos, izmos, fényes szőrű hegyi póni volt. Karcsú teste hajlékony és mozgékony.

– Emlékszem – szakította félbe Martha –, hogy egyszer Lilolilo hercege azt mondta John bátyánknak: nálad jobb női lovassal még nem találkozott. Ez akkor történt, hogy hazaérkeztem az iskolából; te Nahalában éltél akkor.

– Igazán ezt mondta? – kiáltott fel Bella pirosan. Barna, meleg szeme csillogott, immár majd félszázad óta porladó halott szerelmesére emlékezve. De a hawaii nők ismert szeméremérzetétől vezetve, azonnal másra terelte a szót és ismét Hilóról beszélt.

– Ó, micsoda boldogság volt, mikor Hilo száguldott velem erdőn-mezőn keresztül! Milyen vakmerő volt és milyen okosan nézett rám. Szerettem a szemét. Mindig úgy éreztem, rám nevetne és örülne sikerült tréfájának. Hilót kértem kölcsön John bácsitól. John bácsi rámtekintett, én meg őrá. És, noha bátyám egy szót sem szólt, tudtam, hogy „kedves Bellám”, ezt gondolja magában, és hogy a Naomi hercegnőt látja bennem valamilyen oknál fogva.

Aztán igent mondott, így történt.

– Sokszor törtem rajta a fejemet, vajon tudta-e John bácsi, mi fog történni. Ami engem illet, nekem igazán sejtelmem sem volt róla. Azon a napon, amikor átlovagoltam Manába, hogy a hercegnőhöz csatlakozzam, ott volt Parkeréknél. Tudod, milyen nagyszerűen értettek Parkerék a vendéglátáshoz. Vadászat, lovaglás, mulatságok egymást érték. Annyi cselédség és hajcsár volt, hogy el sem tudták helyezni őket, minden tele volt Parkerék cowboyaival. Waimea, Waipio, Honokaa és Paaulio minden lánya odagyűlt. Még ma is látom mindnyájukat, ahogy virágfüzéreket készítenek cowboy kedvesük számára. És azok az illattal terhes énekek, a férfiak éneke és a lányok tánca, és Mana áldott földjén minden fa árnyékában kettesével ültek a szerelmesek...

– És a herceg... – Bella elhallgatott. Tekintete messze kalandozott, fehér foga csillogott a sötétben. Aztán testvérére tekintett.

– Igazi herceg volt, hiszen találkoztál vele, mikor visszaérkeztél Kilohanából az iskolából. Örömmel nézett rá minden nő és minden férfi. Huszonöt éves volt, nemes és szép termetű, mint ahogy lelke is hercegien nemes és szép volt. A legvadabb mulatság közben, a legőrültebb sport közben sem feledkezett meg arról, hogy királyi módon viselkedjék, nem feledkezett meg őseiről, akik mind fejedelmek voltak azóta, hogy legelső őse, akiről a népdalok zengenek, Tahitibe hajózott, és onnan vissza Raiateába. Lilolilo bájos, édes, barátságos, jó pajtás volt – amellett komoly, méltóságos és nemes. Nehéz kifejeznem, hogyan láttam őt. Egész férfi volt, és egészen fejedelmi; mégis vidám ifjú volt, de vasakarata is, és ezért egészen bizonyosan jó és következetes uralkodó vált volna belőle, ha megérte volna trónra jutását.

– Mintha tegnap történt volna, hogy először láttam és beszélgettem vele... beszélgettem vele, én, egy év óta felesége egy szürke embernek. Félszázad telt el azóta és félszázad sem mosta el ezt a képet emlékezetemből. Tudod, ugye, hogyan öltözködtek ifjaink akkoriban? Teljesen fehérben jártak, fehér cipőben; Lilolilo nagyobb társaság közepén állt és Ella Higginsworth vezetett hozzá.

Tekintete mintha véletlenül akadt volna meg rajtam, aki ott álltam magamban, zavarodottan. Ó, hogy látom lelki szememmel! Fejét kissé hátrahajlította, fenséges, uralkodó, szabad pillantással nézett, amit annyiszor láttam aztán. Szemeink találkoztak. Feje előrehajlott, vagy mereven nézett rám, nem tudtam, mi történt; parancsol-e és én engedelmeskedtem, ma sem tudom. Csak azt tudom, hogy szép lehettem illatos virágkoszorúval fejemen, Naomi hercegnő csodálatos holokujában, amelyet John bácsi kölcsönzött. Csak arra emlékszem, hogy közeledtem feléje, mintha parancsnak engedelmeskedném és ő is felém tartott. Közeledtünk egymáshoz a réten, olyan halálos komolysággal, mintha életünket vittük volna egymásnak ajándékba.

Szép voltam ifjúkoromban, Martha? Én magam nem tudom, igazán nem tudom. De abban a gyönyörűséges isteni pillanatban, amikor a herceg közeledett felém minden fenségével, csodálatos szépségeket éreztem magamban – hogy is mondjam csak? mintha ezek a szépségek belőle, hűséges tekintetéből áradtak volna belém.

Egyetlen szó sem hangzott el. De, ó, jól emlékszem, őszinte hittel emeltem fel fejemet, mintegy válaszolva az elmondatlan zsolozsmákra. És ha az életem függött volna is tőle, mégsem tehettem másként: odaadtam magamat, egész ifjú lelkemet’ és testemet abban az egyetlen pillanatban.

Mondd, szép voltam-e, Martha, gyönyörű voltam-e tizenkilenc éves koromban, éppen huszadik születésnapom előtt?

És Martha, a hatvannégy esztendős, igenlően bólintott a hatvannyolc esztendősre. És feltűnt előtte annak fiatalkori bájos képe.

– Ó, a drága fiatalság – nevetett Bella. – Lilolilo igazi herceg volt. Megismertem minden vonását, testének minden változatát... később, csodálatos éjszakáinkon, mialatt a csörgedező vizek partján ültünk vagy a hegyek között járkáltunk. Ismertem jóságos, bátor szemét, szépívű szemöldökét, orrát, mely oly jellegzetesen Kamehameha-orr volt és szájának bájos vonalát. Nincs szebb száj sehol a nagyvilágon, Martha, mint a hawaii szájak.

– És a teste, Martha! Az atléták teste volt tetőtől talpig.

Bella ismét elmerengett emlékein;, szeme bűvös fényben úszott, mikor Marthára tekintett:

– A többit már kitalálhatod. Tovább lovagoltunk Manából és folytattuk vidám kirándulásunkat Kiholo felé; halásztunk, úsztunk és a pálmák alatt a homokban feküdtünk. Aztán folytattuk utunkat a Puuwaawaa felé, újabb mulatságok, majd tovább Konába, Kailuába, Keauthouba és Honaunauba. A nép pedig mindenütt virágokkal fogadott, engedelmes és szerető fejhajtással, és régi dalokat, melyeket énekelt a királyi sarjak tiszteletére.

– Mit tehettem róla, mondd, Martha?

Tudod, milyen a hawaii szív. Tudod, milyenek voltunk félszázaddal ezelőtt. Lilollio bűbájos volt és engem nyugtalanná tett. Minden nőnek nyugtalanná kellett válnia közelében. Kétszeresen nyugtalannak kellett lennem, hiszen tudtam, hogy a hideg sivár Nahala vár reám. Tudtam. Válásról akkoriban szó sem lehetett. George Castner felesége sohasem válhatott volna Hawaii királynőjévé, még akkor sem, ha Róbert bácsi jóslatai nem is váltak volna be, és nem következtek volna el az ígért forradalmak és felfordulások. De hiszen én nem is a királyságról álmodoztam; számomra az lett volna a királyi boldogság, ha Lilolilo élettársa és felesége lehettem volna. De tudtam, hogy mindez lehetetlen és nem álmodoztam elérhetetlen dolgokról.

– A szerelem légkörében éltem akkor. Lilolilo az álmok szerelmese volt. Virágzásom ideje volt az; Lilolilo oldalán, Hilón lovagolva, királynő voltam, nem Hawaii királynője, Liloliloé és a Szerelemé. Lilolilo örökre megkoronázott s magához láncolt a lába közelében termett virágokkal, melyeket mindennap frissen szedetett embereivel. És a luauk (ünnepségek) alkalmával ott kellett ülnöm hercegem oldalán, Makaloa gyékényén, amely egyedül csak a herceget illette, és tabu volt minden idegen számára. És minden ételét meg kellett vele osztanom és ujjaimat belemártanom az ipu kai-ba (halmártásos tál) meg a különböző virágokkal illatosított bólékba.

És virágkoszorús fejemtől lábam kisujjáig boldog és szeretett asszony voltam. Ez a két hét volt egész életem, minden boldogságom. A herceg azt állította, hogy a szépség és a színek megtestesítője vagyok fekete lovamon. Azt mondta, hogy gyengéd harmatcsepp vagyok a láva tetején, ragyogó szivárvány, mely a felhők közül tör elő...

Bella ismét elhallgatott, hófehér fogsorát alsó ajkára szorítva.

– Többet nem mondok el abból, amit akkor mondott – szólt komolyan. – Csak még annyit, hogy minden szava tüzes szerelemről beszélt és hogy hulákat írt hozzám, melyeket éjente dalolt az egész kíséret előtt, a csillagok alatt fekve gyékényeinken. És én ott feküdtem mellette a Makaloa gyékényén.

Aztán bekövetkezett a vég. Megérkeztünk Hilóba. Tudtuk, hogy a kérlelhetetlen vég elkövetkezett. A jacht már várt. Napokkal elkéstünk. Hírekkel vártak: A király elméje teljesen elborult, katolikus és protestáns misszionáriusok egymás ellen áskálódtak és Franciaországgal küszöbön van az ellenségeskedés. A kirándulók úgy, ahogy két héttel előbb érkeztek, úgy távoztak, vidáman és énekelve. Kacagó távozás volt. Lilolilo kísérete dalolt, mialatt a jacht elindult, mi pedig néztük őket.

Lilolilo a búcsú izgalmai közben alig is pillantott rám. Mindenkitől el kellett búcsúznia, még egyszer vidáman rámosolyognia oly sokakra. Fején viselte azt a virágkoszorút, melyet én fontam számára és tettem drága fejére. És mialatt emberei az egyik csónakba rakodták a málhát; remény suhant lelkemen keresztül. Tudtam, hogy Lilolilo nem fog úgy cselekedni, nem cselekedhetik úgy, ahogyan én szeretném, mégis reménykedtem benne. Érzelmeim természetesen nem tükröződtek arcomon, büszke és vidám voltam külsőleg, mint a többiek. De Lilolilo úgy tett, ahogy tennie kellett: Melegen és őszintén szemem közé nézett, levette fejéről gyönyörű koszorúmat és kettészakította. Láttam ajka mozgását, de nem értettem mást, csak azt az egyetlen szót: pau (vége). A koszorú két felét újabb két darabra tépte, miközben szüntelenül engem nézett. A darabokat pedig ledobta – nem nekem, hanem le a mélybe, a feneketlen vízbe. Pau. Vége volt...

Bella távolba merülő tekintete hosszasan nyugodott a tengeren. Martha egyetlen szót sem mert megkockáztatni.

– És aznap magamban lovagoltam visszafelé a Hamakoa partján – folytatta Bella. Hangja szárazon és rekedten csengett. – Az első nap elviselhetőbb volt a következőknél. Kábult voltam. Lelkem tele volt az átélt boldogság emlékével. Még arra sem gondoltam, hogy mindezt már el kell felejtenem. Laupahoehoe-ban töltöttem az éjt, El sem hinnéd talán: mélyen aludtam egész éjjel. Akkor magam sem győztem rajta csodálkozni, de az a bágyasztó kábulat annyira elfárasztott, hogy úgy aludtam egész éjjel, mintha halott volnék.

A kövekező nap azonban rettenetes volt. Süvített a szél, zuhogott az eső. Az utak szinte járhatatlanok voltak, lovaink újra meg újra visszahőköltek. John bácsi cowboya előbb ellenezte, hogy útnak induljunk, aztán kénytelen volt fejcsóválva követni; bizonyára pupulnak (bolondnak) gondolt. Waimeában a cowboynak lovat kellett cserélnie. De Hilo hűségesen kitartott alattam. Napkeltétől éjfélig nyeregben ültem, míg csak John bácsi le nem emelt Kilohanában lovamról. Karjában vitt be a házba, felkeltette az asszonyokat, megparancsolta, hogy vetkeztessenek le, ápoljanak? Ő maga ringatott feledést hozó álomba. Alighanem beszéltem is önkívületemben; John bácsi mindent kitalálhatott. De soha senkinek egyetlen szóval sem említette ezt, még nekem sem.

A következő időre csak homályosan emlékszem. Szaggatott képek maradtak meg emlékezetemben: látom, amint őrülten vádolom a Sorsot, és megtört szívvel szaggatom kuszált hajam; emlékszem vég nélküli lovaglásokra a zuhogó záporban, rettenetes és fájdalmas kínzásokra, melyekkel Hilo lovamat illettem abban a titkos reményben, hogy az állat türelme elfogy, s egyszer csak levet a hátáról és agyongázolja testemet; emlékszem vég nélküli könnyekre, hirtelen kitörésekre, kíméletlen szavakra, melyeket kilohanai cowboyomnak mondtam, és hogy hogyan tördeltem kezem órák hosszat, átkozva ezt a gonosz világot...

George akkor még mindig Honoluluban tartózkodott. Mire hazaérkezett Nahalába, már vártam otthon, szürke házunkban. Ünnepélyesen megölelt, könnyed és komoly csókot lehelt homlokomra, érdeklődött egészségem felől és korán ágyba fektetett. Úgy éreztem, mintha egy óramű szerkezetéhez tartoznék, s ismét beleilleszkedtem magam is a szerkezet megszokott napi teendőjébe. George fél ötkor kelt fel mindén reggel, és ötkor már távozott” is, kínos pontossággal. Ismét örökös egyhangú olcsó ételeinket ettük, a rossz minőségű kávét ittuk. És jómagam ismét főztem, sütöttem, varrtam és takarítottam. És évszázadnyi hosszúságra nyúló teljes két esztendőn keresztül minden áldott este ott ültem szürke asztalánál, harisnyáit és fehérneműjét javítgatva, mialatt ő maga régi folyóirataiban lapozgatott. Aztán elérkezett a lefekvés ideje – hiszen takarékoskodni kellett a világítással –, felhúzta óráját, feljegyezte a nap eseményeit, lehúzta cipőjét, előbb a jobb lábáról, aztán a balról, és az ismert elővigyázatos módon helyezte el őket ágya mellett.

De semmi sem kötött már hozzá. Nem volt rá semmi remény többé, hogy valaha is megszerethessem, mint ahogy azt azelőtt gondoltam, Lihue hercegnő meghívása előtt. Látod most már, Martha, miért volt minden baj okozója John bácsi lova? Hiszen általa ismertem meg a szerelmet és Lilolilo herceget. Mit várhatott tőlem azontúl George, a férjem? Két teljes esztendeig alvajáró voltam, varrtam, főztem, fehérneműt foltoztam és takarékoskodtam a világítással, jártam-keltem, beszélgettem, a lelkem azonban messze járt.

George halála már el sem szomorított, hiszen annyit bánkódtam már addig is. De nem is örültem.

A boldogságnak is örökre búcsút mondtam Hilóban, amikor Lilolilo herceg kettészakította virágkoszorúmat. Lilolilo is távozott az élők közül, egy hónappal George halála után. Kirándulásunk óta soha többé nem láttam. Hiszen igaz, nem egy imádóm akadt azután, de én John bácsihoz hasonlítottam. Csak egyszer szerettem életemben, és ahogyan John bácsi őrzött házában egy szobát, mely Naomi hercegnőé volt és tabu mindenki számára, úgy őriztem én Lilolilo herceg szobáját szívem kellős közepén. Ötven éven keresztül őriztem. Martha húgom, te vagy az első, akinek megengedtem, hogy e szoba küszöbét átlépje...

Autótülkölés hallatszott, a gép megállt és Martha férje közeledett feléjük. Őszes hajú, magas termetű, ruganyos léptű férfi volt, teljesen haoli, Új-Anglia szülötte. Bellát csókolta meg elsőnek, mindkét karjával átölelte, régi jó hawaii szokás szerint. Gyakorlott szeme azonnal észrevette, hogy az asszonyok bizalmas beszélgetésben ültek együtt, de azt is meglátta, hogy az izgalmak szemmel látható jelei ellenére is: kedélyük nyugodt maradt.

– Elsie és a fiúk útban vannak felénk – mondta feleségének, miután csókkal üdvözölte –, éppen most kaptam sürgönyt. Mielőtt Mauiba utaznának, néhány napot körünkben akarnak tölteni.

– A rózsaszín szobát akartam neked adni – szólt Martha Bellának –, de Elsie-nek és a gyerekeknek nagyobb szükségük lesz rá. Téged inkább Emma királynő szobájába helyeznélek.

– Jobban is szeretem, legutoljára is ott laktam – felelte Bella.

És Rosco Scandwell, aki maga is jól ismerte a hawaii szokásokat és a hawaiiak szerelmét, a karcsú, délceg Roscoe Scandwell két karjával átölelte feleségét és sógornőjét, és úgy vezette őket háza felé; úgy haladt a két királynői termetű, gyönyörű asszony között.

Waikiki, Hawaii,

1916. június 6.