Az áruló és a hős

So the Platonic Year

Whirls out new right and wrong,

Whirls in the old instead;

All men are dancers and their tread

Goes to the barbarous clangour of a gong.

W. B. Yeats: THE TOWER.

Chestertonnak (az elegáns rejtélyek atyjának és mesterének) meg az udvari tanácsos Leibniznek (az eleve elrendelt harmónia feltalálójának) hatására gondoltam ki ezt a történetet, amit talán meg is írok, legalább kitölti majd valami üres délutánjaimat. Hátravannak még egyes részletek, kiegészítések és igazítások; még vannak a történetnek homályos részei; ma, 1944. január 3-án úgy sejtem, így történt a dolog.

Az eset színhelye valamelyik elnyomott és ellenálló ország: Lengyelország, Írország, a Velencei Köztársaság, valamelyik dél-amerikai vagy balkáni állam… Jobban mondva az volt, mert bár kortársunk az elbeszélő, maga az eset a XIX. század közepén vagy elején történt. Mondjuk (az elbeszélés könnyebbsége kedvéért), hogy Írországban, mondjuk, 1824-ben. Az elbeszélőt Ryannak hívják; ükunokája az ifjú, a szép, a hős Fergus Kilpatricknak, akit meggyilkoltak, és a sírját rejtélyes módon meggyalázták, akinek a neve Browning és Hugo verseiben szerepel, szobra pedig egy szürke halomról tekint le a vörös mocsarakra.

Kilpatrick összeesküvő volt, az összeesküvők titkos és dicsőséges kapitánya, és mint Mózes, aki Moáb földjéről megpillantotta az Ígéret földjét, de rá nem léphetett, Kilpatrick annak a győzedelmes forradalomnak az előestéjén pusztult el, amelyet ő tervelt ki és álmodott meg. Közeledik halálának centenáriuma; a gyilkosság körülményei rejtélyesek; Ryan, aki a hős életrajzának megírásával foglalkozik, rájön, hogy a rejtély, amellyel szemben áll, nem csupán bűnügyi. Kilpatrickot színházban gyilkolták meg; a brit rendőrség sohasem találta meg a tettest, a történetírók azt mondják, hogy ez a kudarc semmiképpen nem árt az ő jó hírének, ellenkezőleg: talán maga a rendőrség gyilkoltatta meg. Ryant a rejtély más vonásai nyugtalanítják. Ezek időszakosan vissza-visszatérő dolgok, s úgy látszik, minta a történetekben távoli tartományok régmúlt eseményei ismétlődnének meg vagy variálódnának. Így például mindenki tudja, hogy a hős testét megvizsgáló poroszlók lezárt levelet találtak nála, amelyben arra figyelmezteti valaki, hogy a színházban veszély fenyegeti; Julius Caesar is, amikor elindult arra a helyre, ahol barátainak tőrdöfései vártak rá, kapott hasonló levelet, amelyet már nem tudott elolvasni, s amely az egész árulást leleplezte az árulók nevével együtt. Calpurnia, Caesar neje lerombolva látta álmában a szenátus által Caesarnak felajánlott tornyot; Kilpatrick halálának előestéjén névtelenül terjesztett hamis hírek az egész országgal tudatták, hogy Kilgarvan kerek tornya leégett; jóslatnak is lehetett tekinteni, mert Kilpatrick Kilgarvanban született. Ezek és más párhuzamok Caesar és az ír összeesküvő története között arra a feltételezésre indították Ryant, hogy az időnek titkos formája, ismétlődő rajzolata van. A decimális történelemre gondol, amelyet Condorcet képzelt el, meg azokra a morfológiákra, amelyeket Hegel, Spengler és Vico dolgozott ki; Hésziodosz embereire, akik az aranykortól a vaskorig degenerálódtak. Eszébe jut a lélekvándorlás is, amely borzalommal tölti meg a kelta irodalmat, s amelyet maga Caesar is a brit druidáknak tulajdonított; elgondolja, hogy Fergus Kilpatrick, mielőtt Fergus Kilpatrickká lett volna, Julius Caesar volt. Ezekből a körkörös labirintusokból egy különös bizonyíték húzza ki, amely azután még áthatolhatatlanabb és bonyolultabb labirintusokba taszítja: a koldus szavait, akivel Fergus Kilpatrick halála napján beszélt, Shakespeare előre leírta Macbeth tragédiájában. Az, hogy a történelem a történelmet másolja, egyenesen elképzelhetetlen… Ryan kinyomozza, hogy a hős legrégibb bajtársa, James Alexander Nolan 1814-ben gael nyelvre fordította Shakespeare legfontosabb drámáit, többek között a Julius Caesar-t is. Azonkívül felfedezi a levéltárban Nolannak a svájci ünnepi játékokról szóló kéziratos cikkét. Ezek az óriási vándorszínházi előadások, szereplők ezreinek részvételével, történeti eseményeket elevenítenek fel azokban a városokban és azokban a hegyekben, ahol eredetileg végbementek. Egy másik kiadatlan dokumentumból megtudja, hogy halála előtt néhány nappal, az utolsó tanácskozáson elnöklő Kilpatrick egy áruló halálos ítéletét írta alá, de ennek a nevét aztán kitörölték. Ez a szigorú ítélet nem illik össze Kilpatrick jámbor szokásaival. Ryan utánajár az ügynek (ez a nyomozás a történet hiányzó részeinek egyike), és sikerül megfejtenie a rejtélyt.

Kilpatrickkal színházban végeztek, de a színház az egész város volt, a színészek száma légiónyi, és a dráma, amelynek az ő halála volt a végkifejlete, sok napon és sok éjszakán át tartott. Íme az események:

Az összeesküvők 1824. augusztus másodikán gyűlést tartottak. Az ország megérett a forradalomra, de a dolgok nem mentek rendben: áruló volt a tanácsban. Fergus Kilpatrick megbízta James Nolant: nyomozza ki az árulót. Nolan eleget tett a megbízatásnak: a gyűlés színe előtt bejelentette, hogy az áruló maga Kilpatrick. Megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztotta alá a vádat; az összeesküvők halálra ítélték elnöküket. Az aláírta a saját halálos ítéletét, csak azért könyörgött, hogy kivégzése ne legyen ártalmára a hazának.

Akkor Nolan különös tervvel állt elő. Írország bálványozta Kilpatrickot; a leghalványabb gyanú is kompromittálhatta volna a forradalmat; Nolan olyan tervet terjesztett elő, amely az áruló kivégzését a haza felszabadításának eszközévé teszi. Azt indítványozta, hogy az elítélt ismeretlen gyilkos kezétől pusztuljon el, kifejezetten drámai körülmények között, amelyek megragadják a nép képzeletét, és siettetik a forradalom kitörését. Kilpatrick megesküdött, hogy együttműködik velük ennek a tervnek kivitelében, amely alkalmat ad neki arra, hogy megmentse hírét, és amely igazolja halálát.

Nolan, akit az idő sürgetett, nem tudta minden részletében megtervezni a sokszereplős kivégzés körülményeit; kénytelen volt egy másik drámaírótól plagizálni: az angol ellenségtől, William Shakespeare-től. Jeleneteket vett át a Macbeth-ből, a Julius Caesar-ból. A nyilvános, mégis titkos előadás napokon át tartott. Az elítélt Dublinba ment, ott vitatkozott, tevékenykedett, imádkozott és kifogásolt, patetikus szavakat mondott – és mindazt, ami az ő dicsőségét fogja tükrözni, Nolan írta meg számára. A főszereplővel több száz szereplő működött együtt; egyesek szerepe bonyolult volt, másoké csak néhány pillanatig tartott. Mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad Írország történelmében és rajongó emlékezetében. Kilpatrick, akit elragadott ez az aprólékosan kidolgozott végzet, amely megváltotta s egyúttal elveszejtette, rögtönzött szavakkal és gesztusokkal nemegyszer maga is gazdagította bírájának szövegét. Így bontakozott ki a nagyszabású dráma, egészen addig, míg 1824. augusztus 6-án egy gyászos függönyű páholyban, amely Lincoln halálát vetítette előre, egy süvítő golyó át nem ütötte az áruló és hős mellét, s az alig tudta kimondani – két vérömléses roham között – az előre betanult szavakat.

Nolan művében a Shakespeare-től átvett részek a legkevésbé drámaiak; Ryan gyanítja, hogy Nolan azért illesztette bele őket, hogy valaki, majd a jövőben, rájöjjön az igazságra. Rádöbben, hogy ő maga is szerepet kapott Nolan fondorlatában… Erős vívódás után elhatározza: hallgat felfedezéséről. Könyvet ír, amelyet a hős dicsőítésének szentel; lehet, hogy ez is benne volt a tervben.

Boglár Lajos fordítása