– Lefogadom, hogy a gyönyörű külső csak álca! Valójában ronda, mint a bűn! És lehet, hogy sokkal vénebb, mint az öreganyánk, Mindhárman hallgattak, végül Zmed szólalt meg, – Ha egymás vállára állnánk, megpróbálhatnánk fel-

kapaszkodni.

– Alig hiszem – töprengett Lenk. – Úgy emlékszem, a fellegvár legalább húsz méter magas, s mi hárman még nyújtózkodva sem érnénk fel idáig, Zmed sóhajtott.

– Valahogy pedig fel kell jutnunk!

Lenk is gondolkodott. Még mindig őrültségnek tartotta ezt az egész vállalkozást, de ha már eddig eljutottak, ő sem szívesen fordult volna vissza.

– Fellépek a válladra – ajánlkozott Zmednek. – Hátha valamivel magasabban van valamiféle kapaszkodó vagy hasonló a falba vájva, Az idősebb drén fivér örömmel fogadta a javaslatot. Lenk odanyomta a kardját Hmuda kezébe, kitapogatta Zmedet, és először a combjára lépett fel, majd a testvére összekulcsolt kezeit használta második lépcsőfoknak, s onnan lépett fel a széles vállra.

Zmed erős ujjai fogták a bokáját, s fél kézzel ő is megtámaszkodott a falon, így nem kellett attól tartania, hogy elveszíti az egyensúlyát. Ahogy a baljával felfelé nyúlt, közvetlenül a feje fölött sziklát tapintott.

– Itt nincs semmiféle kürtő – közölte. – Próbálj meg eltávolodni a faltól, de óvatosan, mert ha elejtesz, megkeserülöd!

Zmed a vállán egyensúlyozva az öccsét apró, óvatos léptekkel távolodott a jobb oldali faltól.

– Még mindig semmi, kicsit jobbra, csak a szikla, még jobbra, még mindig jobbra, Hoppá! Itt a kürtő!

– Találtál kapaszkodót? – érdeklődött Hmuda.

Lenk csak a fejét rázta, de aztán rájött, hogy ezt a reagálást a testvérei nem láthatják, így hát válaszolt.

– Egyelőre nem, A kürtő fala befelé hajlik, valószínűleg kör alakú, de még nem tudtam végigtapogatni, Elég simának tűnik, rücskös, érdes egy kicsit, de kapaszkodónak semmi nyoma, Megpróbálom teljesen körbetapogatni, Zmed, indulj el óvatosan jobbra! Ez az, Zmed óvatosan lépkedett, és Hmudával együtt lélegzetvisszafojtva várták az öccsük jelzését. Amikor azonban Lenk megszólalt, nem örömhírt közölt.

– Annyi itt a kapaszkodó, mint apánk kedvenc pipáján légypiszok!

Vagyis semmi. Hiszen a báró mindig is nagy becsben tartotta faragott csontpipáját, és folyton fényesítgette.

– Affffenébe, – Kötél sincs? – kérdezte teljesen fölöslegesen Hmuda.

– Nincs hát. Viszont talán, – Mi az? Találtál valamit?

Lenk hallgatott pár pillanatig, s mielőtt válaszolt, hangosan kifújta a tüdejéből a levegőt.

– Nem túl tágas ez a kürtő. Ha az egyik oldalon az ember nekifeszíti a hátát, szemközt pedig a lábát, akkor kürtőmászó technikával talán valahogy fel lehetne jutni, – Ez az! – sziszegte Zmed diadalmasan. – Tudtam én, hogy találunk megoldást! Neked biztosan menni fog!

– Nekem? – horkant fel Lenk. – Egy szóval se mondtam, hogy én megyek! Ti akartatok annyira visszajönni, akkor másszatok ti, én majd szépen megvárom idelenn, amíg lelógattok egy függönyt vagy valamit, Döntsétek el egymás között, melyikőtök megy, – Lenk! – sóhajtott Zmed. – Hármónk közül te vagy a legügyesebb, és te már csináltál ilyet, mi pedig még nem. Szerinted melyikünknek van a legtöbb esélye a feljutásra?

Lenk csak egy pillanatig hallgatott.

– Jól van – dörmögte nagylelkűen. – Nem venném a szívemre, hogy valamelyik bátyám a nyakát törje, ami-kor lezuhan. Majd megyek én, de annyit kikötök, hogy mindketten itt álljatok ám a kürtő alatt, hogy rá-tok essek, ha lezuhanok! Ha már meghalok, együtt haljunk! Tudjátok, a testvéri szeretet meg miegymás, Most leszállok, szusszanok egy keveset. Segíts le!

– Ha lezuhansz, majd elkaplak – morogta Zmed, és megtartotta összekulcsolt kezét, hogy az öccse le tudjon mászni a válláról.

– Nem lesz könnyű – motyogta Lenk, amikor újra a hideg kőpadlót érezte a lába alatt. – És azt már most közlöm, hogy pucéron nem mászok. Hmuda ideadja a ruháját.

– Tudtam hogy erre megy ki a dolog! – rezzent fel Hmuda. – A ruhámra fáj a fogad! De abból nem eszel!

– Akkor mássz te! – vetette oda ingerülten a legfiatalabb fiú. – Már így is csupa seb vagyok a patkányfogaktól, és ne várd el tőlem, hogy a maradék bőrömet is ledörzsöljem a rücskös kürtőfalon!

Hmuda motyogva vetkőzni kezdett, és a sötétben megtörtént a ruhacsere. Lenk ragaszkodott a saruhoz, a nadrághoz és a selyeminghez, de eltekintett a mellvértről.

– Csak zavarna a mászásban, Hmuda rosszkedvűen csatolta fel a vértet meztelen mellére, és igen csúnyákat gondolt a testvéreiről, akik hagyták magukat kirabolni.

Lenk azonban nem zavartatta magát; sőt, úgy tűnt, a felruházkodástól határozottan jobb kedvre derült, s még a félelmeiről is megfeledkezett.

– A kürtő keskeny alsó szája nincs túl magasan – mondta Zmednek –, de mivel nem tudok semmiben megkapaszkodni, hogy felhúzódzkodjak, egészen bele kell emelned, hogy ki tudjam feszíteni a testem benne. Felmászok a válladra, mint az előbb, aztán belelépek a tenyeredbe, s amikor szólok, kezdj el emelni!

– Aha.

– Remélem, elég magasra fel tudsz tolni, mert ha nem, akkor fújhatjuk, Lenk sietve felkapaszkodott a bátyja vállára, majd belelépett a széles tenyerekbe, s ahogy Zmed felfelé emelte, próbált valami támpontot keresni, ahol megfeszíthetné a testét, ahol megkapaszkodhatna, de a kürtő fala egészen sima volt, – Még! Még feljebb!

– Már lábujjhegyen állok –sziszegte Zmed. – Nem bírlak magasabbra, Lenk a füle magasságában tapogatta ki a kürtőnyílás alját, és próbálta kifeszíteni magát két karjával, de ebben a helyzetben ez reménytelen próbálkozás volt. Lenk pár pillanat múltán belátta, hogy semmi értelme.

– Tegyél le!

Zmed leengedte.

– A jó eget! – sziszegte. – Most mi legyen? Megpróbáljalak felfelé ellökni magamtól? Az is jelent vagy tíz centit, – Eszedbe se jusson! – szisszent fel Lenk. – Tíz centi amúgy is kevés, De ha Hmuda a nyakadba ül, és az ő kezébe lépek, akkor talán épp elég magasan leszek. Mit gondolsz, elbírsz kettőnket?

– Ez nem kérdés – morogta magabiztosan Zmed. – De arra nem vennék mérget, hogy Hmuda fel tud emelni.

– Én se – értett egyet Hmuda, de nem zárkózott el a próbálkozás elöl.

Így hát Zmed megvetette a lábát, Hmuda felkapaszkodott rá, a nyakába ült, s a lábait összekulcsolta a bátyja mellkasán. Lenk számára nem ment könnyen a felkapaszkodás, többször is meginogtak, de végül sikerült a mutatvány. Ott állt Hmuda vállmagasságban tartott tenyerén, s a kürtőnyílás alsó szegélyét a válla magasságában érezte. Talánmár innen is meg tudna kapaszkodni, Lenk azonban nem akarta a véletlenre bízni a dolgot.

– Emelj! – sziszegte.

Hmuda felnyögött, és a fogát csikorgatva összpontosított; minden erejét beleadta.

Lenk a következő pillanatban a derekáig besiklott a kürtőbe, és mindkét karját nekifeszítette az oldalfalnak.

– Mi lesz már?! – nyögte hangosan Hmuda, és mindkét karja remegett az öccse súlya alatt. Ráadásul Zmed is tett alattuk egy-két bizonytalan tánclépést. –Rögtön.. már, Lenk a kitámaszkodó karjaira helyezte a testsúlyát, megfeszítette a hasizmát, és feltornázta magát. A következő pillanatban a talpait nekivetette a szemközti kürtőfalnak, és a hátát, a fenekét – no meg a karjait – az innenső falnak feszítette. Sikerült szilárdan megtámasztania magát.

Lentről olyasféle csattanás hallatszott, mint amikor egy lovas leesik a paripája nyergéből, s fém mellvértje rideg kőnek csapódik. A csattanást fájdalmas nyögés követte.

– Megvagytok? – súgta szükségtelenül fojtott hangon Lenk; hiszen ha van valaki odafenn, az éles csattanást biztosan úgyis meghallotta.

– Sem, mi, bajom – nyögte Hmuda. – Csak leestem, – Remélem, ez velem nem fordul elő – motyogta Lenk az orra alatt, és miközben a bal lábát megfeszítette, a jobbját pár centivel feljebb emelte. Aztán mindkét lábát megfeszítette, s a karjai, a könyöke segítségével meg az alfele riszáló mozgásával felfelé csúsztatta a törzsét. Aztán amikor valamivel a bal lába magasságába ért, ismét megfeszítette a derekát, és egyenesbe húzta a jobb lábát.

Aztán az egész mozdulatsort újra és újra megismételte.

– Jól haladsz? – suttogta lentről Hmuda, – Honnan vetted ezt a vacak gatyát? – zihálta vissza erőlködve válasz helyett Lenk. – Ez a szar anyag máris kiszakadt a seggemen!

Hmuda szomorúan bámult fel a sötétségbe, de nem tett fel több kérdést.

Lenk erőlködve mászott, újra és újra megfeszítette a törzsét, s felfelé nyomakodta magát. Nem sokkal korábban még fázott a hideg alagútban, de most kimelegedett, és sós verejték csorgott a szájába, szemébe. Gyakorta megállt pihenni, s egy idő után máj fogalma sem volt arról, mekkora utat tehetett meg. Ám ahogy felfelé haladt, a sötétség egyre oszlani látszott, s bár nem lehetett megállapítani, honnan jön a "fény", a feketeséget egyre inkább homály váltotta fel. Lenk először csak a vállai körvonalait látta, ahogy a fejét rázva próbált megszabadulni a verejtékétől, de pár perccel később már a szemközti falnak feszülő lábfejeit is ki tudta venni.

Ennek megörült.

Ám amikor reménykedve felfelé pillantott, elhagyta az öröme. Igaz, már csak két-három méter választotta el a kürtő felső nyílásától, s most már a rejtekajtó belső mechanizmusát is látni vélte. Csakhogy emellett látott még valamit, ami halálra rémítette.

Egy karnyi vastagságú kígyó ereszkedett lefelé a kürtőben. Éppen a kiszolgáltatott helyzetben lévő Lenk. dereka irányába, Lenk látta a mintás, szarupikkelyes bőrt, a kitátott pofát, a csillogó szemeket, sőt még a méregfogakat is látni vélte, A fiatal drén akaratlanul is felnyögött, és azt látta legjobb megoldásnak, ha visszahúzza a lábait, nem feszíti ki magát, s enged a gravitációnak. Inkább a zuhanás, mint a pokoli kígyó!

Azonban óriási szerencséje volt, hogy ezúttal nem engedett a reflexeinek. Ugyanis amikor védekezésre képtelenül, dermedten ismét felpillantott, azt kellett látnia, hogy a kígyó nem közeledik feléje. A kígyó mozdulatlanul csüngött alá a kürtőbe, s ahogy Lenk jobban megnézte, látta, hogy a kígyó teste szabályos tekercsekben fel van tekeredve a rejtekajtó nyitó mechanizmusára. És ebben a helyzetben a kígyó inkább hasonlított egy feltekert kötélre, semmint egy élő és veszedelmes hüllőre.

Nem sima kötél volt, az biztos! Nem egyszerű kenderkócból sodrott fonál, hanem valami különlegesebb. Nem csupán Lenk felajzott képzelete tette kígyó formájúvá. Ez a kötél ugyanis valóban szarupikkelyes volt, s valóban kígyófejben végződött.

Hogy kígyóbőrből készítették-e valamiféle különleges eljárással, vagy csak ilyenre festettek és képeztek-e ki egy egyszerű kenderkötelet, azt Lenk nem tudta megállapítani, de miután megnyugodva látta, hogy nem egy élő kígyó lesi őt, már nem is különösebben érdekelte a kérdés.

Valószínűleg ezen a kötélen ereszkedtek le egy, fél nappal ezelőtt, amikor a fellegvárból menekültek, de akkor a sietség miatt nem vették észre a különös formáját. Meg aztán világosról ugrottak alá a sötét kürtőbe, s mire a szemük hozzászokhatott volna a homályhoz, már totális sötétség vette őket körül.

És valószínűleg a Boszorkánykirálynő ugyanezen az úton át tért vissza a fellegvárba, s a kötelet a biztonság kedvéért valószínűleg felhúzta maga után, és feltekerte egy kallantyúra.

Lenk az eszével tudta ezt, ám még így is hosszú perceken át gyűjtött erőt, mire rászánta magát, hogy tovább másszon.

A tekintetét egy pillanatra sem vette le az ökölnyi nagyságú kígyófejről, és megborzongott arra a gondolatra, hogy esetleg tévedhet, s mégis egy élő kígyó vár-ja őt odafenn ördögi nyugalommal, És felvetődött egy másik kérdés is. Vajon a Boszorkánykirálynő megelégedett azzal, hogy feltekerte a kötelet, vagy más elővigyázatossági lépést is tett az illetéktelen behatolók ellen?

Lenk buzgón remélte, hogy Devra Mishtrell nem számít a visszatérésükre, Tolta, nyomta, rángatta magát előre, s a következő pillanatban a kígyófej karnyújtásra került. Lenk persze nem nyúlt utána, de ilyen közelről már látta, hogy biztosan nem élő kígyó, de hogy valaha élő volt, az egészen bizonyos. Gondosan elkerülte a lelógó "kötélvéget", s egy perccel később már meg tudott kapaszkodni a titkos ajtó alsó peremében.

Lenk felhúzódzkodott, és itt, a kör alakú üreg mellett volt egy fél méteres perem minden oldalon, amin megvethette a lábát. A fiatal drén remegő lábakkal állt fel erre a peremre, és megkapaszkodott a rejtekajtót nyitó mechanizmus egyik kallantyúját védő bronz doboz szélében. Most már látta, hogy a rejtekajtó és a kőfal illeszkedése között hatol be az az alig érzékelhető világosság, amitől a feketeség sokat sejtető homállyá szelídült. Ha világosból lépett volna be ebbe a fal mögötti üregbe, valószínűleg szurok sötétnek gondolná a helyet és semmit sem látna, de aki órákon át botorkált úgy, hogy az orráig sem látott, kész felüdülésnek vélte ezt a "díszkivilágítást". Lenk kifújta magát, elernyesztette fáradtságtól remegő izmait, s most már meg merte érinteni a kötelet. Annak ellenére, hogy elejétől a végéig –fejétől a farkáig – szabályosan illeszkedő szarupikkelyek borították, egészen olyan tapintású volt, mint egy szokványos kötélnek. Lenk nem akadt fenn ezen a furcsaságon, elvégre ennél szokatlanabb dolgok is előfordulhatnak a Boszorkánykirálynő várában, Legelőször is kihallgatózott a rejtekajtón, és kissé megnyugodott, mert nem hallott mozgást, sem más neszezést. Ám ez még nem jelenti azt, hogy az ajtó túloldalán nem vár rájuk egy csapat vérsámán néma türelemmel. Hiszen ha tartózkodott valaki a fenti teremben, csak akkor nem hallotta meg Hmuda vértjének hatalmas csattanását, ha történetesen süket.

Lenk leakasztotta a kötéltekercset a kallantyúról, és meggyőződött róla, hogy a kötél vége megfelelően van-e rögzítve. Felül, a fülke plafonján ujjnyi vastag, arasznyi átmérőjű vasgyűrűre csomózták a kötél végét, a vasgyűrű pedig a kőfalba mélyesztett acélkampón lógott. Miden rendben lévőnek tűnt.

Mielőtt lehajította volna a kötelet a fivéreinek, egy pillanatra megfordult a fejében az a sátáni gondolat, hogy némi sziszegés kíséretében hajítja le a kígyófejben végződő holmit. Igaz, Zmed és Hmuda nem látják, de ha kitapintják a kígyófejet, s ő közben megfelelően rángatja – nos, az kellő elégtétel lenne számára, amiért rábeszélték erre az őrült kalandra, Lenk el is mosolyodott egy pillanatra erre a gondolatra, de aztán el is vetette. Nem ez a megfelelő idő és hely a viccelődésre.

– Fent vagyok! – súgta le. – Megy a kötél, vigyázzatok!

Várt egy kicsit, aztán lehajította a kötéltekercset. Az apró csattanásokkal hullott alá, ahogy itt-ott a kürtő falának ütődött. Aztán a kötél megfeszült, ahogy egy súlyos test ránehezedett. Lenk tartotta a melle magasságában a kötelet, hogy az ne himbálódzzon, és hamarosan Zmed busa feje rajzolódott ki a homályban. Az idősebb drén fivér a fogai között tartotta saját szablyáját, Lenk egyenes kardjának markolatát pedig a baljában szorongatta, és úgy mászott felfelé, hogy a lábaival kapaszkodott, s csak a jobbjával húzódzkodott felfelé.

Amikor karnyújtásnyira ért, Lenk elvette tőle mindkét fegyvert, s Zmed a következő pillanatban már fel is ért. És egy perc múlva Hmuda is ott állt mellettük a keskeny peremen.

– Nem hallok mozgást – súgta Lenk. – De lehet, hogy csapda, Zmed vállat vont, és megigazgatta jobb markában a szablya markolatát, mely csúszott az izzadtságtól és a vértől.

Lenk szemügyre vette a rejtekajtó nyitómechanizmusát, és egy pillanat alatt átlátta a nem túl bonyolult működést. Mielőtt lefelé húzta volna a nyitó kallantyút, a fivéreire pillantott. Mindkettejük arcán elszántság feszült.

Lenk megrántotta a kart, és halk csikordulás hallatszott. Zmed nekivetette a vállát az ajtónak, s az csikorogva elfordult. Aztán a következő pillanatban az idősebb drén fivér már karddal a kezében állt a fenti teremben. Hmuda és Lenk egy szívdobbanásnyi idő múltán felzárkóztak mellé.

Védekező állást vettek fel, és összevissza forgolódtak, hogy bármerről rontanak is rájuk, méltón tudják fogadni a támadást. Azonban a kihalt teremben semmi és senki nem mozdult, s úgy tűnt, rajtuk kívül senki sincs itt.

A kerengőre vezető ajtónyíláson át látták, hogy oda-kinn már leszállt az este és felkelt a hold. Igaz, a terem falába nem vágtak ablakokat, de a tető egy részét rézsútosan elhelyezett sárga üveglapok helyettesítették, melyek nemhogy tompították, de valami rafinált módon inkább felnagyították a hold sápadt fényét, és a helyiség így valóságos nappali világosságban ragyogott. Ha hőseink nem szurok sötétségből érkeznek, akkor is tökéletesen láttak volna ebben a megvilágításban, így viszont jó sokáig kellett hunyorogniuk, pislogniuk, mire hozzászoktak.

– Sehol senki – sziszegte Hmuda.

– Mi ez? – fintorgott Lenk. – Micsoda hely ez? Itt sose takarítanak?

A terem ugyanis ugyanabban az állapotban volt mint amikor itthagyták. A hatalmas trónszék mellett megalvadt, megszáradt fekete vértócsában még mindig ott feküdt az ogar háromszorosan lefejezett teste, s párlépéssel arrébb a vérsámán és Amoghartha varázsló irtózatosan összevagdalt, széttrancsírozott kettőse. Ők Lenk keze nyomát viselték magukon, A drén fivérek egy darabig még cselt sejtve vártak,és közben egymást méregették.

– Nem les ránk senki – motyogta Lenk. – Mert ha mishrének lapulnának a függönyök mögött, már rég elárultak volna magukat a röhögésükkel, Elég röhelyesen nézünk ki, Hát, igaz, ami igaz, a fiatal drén elég jól jellemezte a külsejüket. Hmuda – egy szál, horpadt vértben, alul tök., csupaszon, véresen. Zmed – tök csupaszon, ezernyi harapásból szivárgó vérrel összemaszatolódva. Lenk – szintén véresen, szakadt ingben, az ülepén foszlányokra rongyolódott nadrágban.

Ennek ellenére nekik nem volt kedvük mosolyogni egymáson. Egyrészt mert fáradtak voltak és elkeseredettek, másrészt pedig a fellegvár trónterme – benne ahullákkal – olyan volt, mint valami fagyos kripta, ahol az embernek nincs kedve röhögni.

Hmuda is erre gondolt, s a "faggos"-szóról eszébejutott valami.

– Most már visszaadhatod a ruhámat – vetette oda az öccsének.

– Nincs most idő öltözködni – sziszegte Lenk, és sietve kisurrant a résen át a kerengőre. Hmuda felháborodottan viharzott utána.

– Hé, Lenk a mellvédnél térdelt, csak annyira dugta ki a fejét, hogy ellásson fölötte, s vadul integetett a bátyjának, hogy ő is bukjon le. Hmuda azonnal odakuporodott mellé.

– Ha azt hiszed, hogy ennyivel elintézheted a dolgot, nagyon tévedsz. A ruhámat akarom!

– Maradj már nyugton! – súgta Lenk. – Visszaadom, megígérem, de most sürgősebb dolgunk is akad!

Zmed is lelapult melléjük, és mindhárman óvatosan szemügyre vették a környéket.

Alattuk a palotaépület és a fellegvár közötti belső udvar csendes volt és kihalt. Azt nem lehet állítani, hogy szinte kongott az ürességtől, a "kihalt"-jelző sokkal helyénvalóbb. Ugyanis bár egyetlen élő sem mozdult az udvaron, Amoghartha varázslatának kráterszerű, lenyomata körül még ott hevertek a széttépett, meg– csonkított tetemek és a magányos testrészek. Óriási volt a szemét és a felfordulás. A szétszórtan heverő hullák, a fekete vérfoltok, törött vagy ép fegyverek, szakadt, vérmocskos zászlók, tépett rongyok, kötésnek használt, átvérzett lepedőcsíkok és más hasonló holmik árulkodtak arról, hogy itt nem sokkal ezelőtt veszett csata folyt.

Az udvar csendességének szinte ellentéte volt maga a palotaépület, melynek számos ablakából világosság szűrődött ki, és a nagy tróntermet pedig úgy kivilágították, hogy szinte ragyogott. Odabenn egy roppant asztalnál férfiak kiabáltak, hadonásztak, énekeltek, ordibáltak, s közöttük szolgák sürgölődtek.

– Na, mit mondtam? – súgta diadalmas fensőbbséggel Zmed. – A kutya se törődik a toronnyal. Nyugodtan kifoszthatjuk még a lenti hullákat is.

Fivérei azonban nem figyeltek rá. A tróntermet bá-multák, és az ajkukat harapdálták.

– A győzelmi lakoma – morogta Lenk, és fájdalmasan megkordult a gyomra. – A mishrén nagyurak most hencegnek el egymásnak a hőstetteikkel, pedig az egészet nekünk köszönhetik. Ha mi nem ziláljuk szét a kathír tábort, most ezek se vigadhatnának itt, Miközben a hatalmas trónteremben tartott a vidám lakoma, amennyire Zmed és fivérei meg tudták állapítani, a külső várudvarban is nagy vigadalom folyt, Mindenfelé hatalmas tábortüzek lobogtak, és a lángok fényénél apró, fekete alakok imbolyogtak. Valószínű-leg már tök részegre itták magukat. És nyilván a hasukat is alaposan teletömték, Most, hogy Lenk szimatolt, a feléjük szálló füstszaon keresztül még a sült hús illatát is érezni vélte, Valószínűleg hasonlót érezhetett Hmuda is.

– Mi lenne – kezdte lassan, vontatottan a középső drén fivér két nyelés között –, ha leosonnánk a belső udvarba, lerángatnánk három misterén hulláról a ruhát, és részegeknek tetetve magunkat odatántorognánk az egyik tűzhöz, Én egy félig lerágott csonttal is beér-ném, – Sóhajtott. – Azt se bánnám, ha egy kutya szá-jából kellene kirángatni, – Én meg még azt se bánnám, ha a kutyát kellene megenni – dörmögte Zmed.

Lenk sóhajtott.

– Ne beszéljünk kajáról! – indítványozta. – És ne is álmodozzatok álruháról! Ezzel a fehér bőrrel és világos hajjal senki se nézne bennünket mishrénnek, bármilyen ruhát viselünk is!

– Én azért megkockáztatnám, – dörmögte Zmed.

Lenk a fejét rázta. Valami megmagyarázhatatlan bal-sejtelem költözött a zsigereibe, és tudta, hogy van valami furcsaság a közelében, de nem tudta megmondani, hogy mi. A várfalakon túlra bámult, amerre reggel még a kathír tábor színes sátrai sorakoztak. Pár órával ugyanerről a helyről egyszer már szemügyre vette a tá-borukat; de mennyivel másabb volt még akkor a helyzet!

A kathír táborban is tábortüzek égtek, és lassú tempóban apró fénypontok, mászkáltak. Valószínűleg a győztesek fáklyavilágnál szedik össze a halottakat és a sebesülteket; vagy éppen a tábor maradványait fosztogatják.

A furcsaság-érzet nem innen származott. Lenk gyomra egyre jobban összeszorult, és nem csak az éhségtől.

– Mire várunk? – morogta. – Szedjük össze, amit találunk, és tűnjünk innen a jó fenébe!

Még egyszer a külső udvaron lobogó tábortüzek felé pillantott, aztán-irigykedve a trónteremben dáridózókra, s itt hosszan elidőzött a pillantása.

Nem, az az idegesítő érzés, hogy látott valamit, de nem ismerte fel a jelentőségét, nem a mulatozóktól származott, Lenk feszülten lepillantott a kráterre és a garmadával heverő hullákra, s a hold tiszta fényénél próbált rájönni, hogy mi lehet az a részlet, ami elkerülte a figyelmét, de amit a tudatalattija egyfajta veszélyforrásként azonosított. Mert hogy a különös érzést a lenti látvány kel-tette benne, azt most már biztosra vette, De mi a fene lehet az?

Egy darabig még bámult lefelé, aztán feladta. Majd utólag rá fog döbbenni; de akkor már nem lesz jelentősége.

Bátyjai eközben már végigsiettek a kerengő palotára néző oldalán, és eltűntek a másik ajtónyíláson át a másik helyiségbe. Igaz, kicsi volt az esélye, hogy bárki is felfedezi, ettől függetlenül Lenk meggörnyedve haladt a mellvéd fedezékében. Csak egyszer állt meg, hogy még egyszer lepillantson. Ekkor sem tudta megmondani, mi az a bosszantó apróság, amire jobban oda kellene figyelni, A belső udvaron semmi nem mozdult; csak halottak és halottak, A fellegvár másik helyiségében – mely a Boszorkánykirálynő alkalmi hálószobája volt az ostrom idején – ugyanolyan csend és nyugalom fogadta Őket, mint a szomszédban, ahol a tetemek hevertek. Legutóbbi ittjártuk óta semmi sem változott. Megvolt a baldachinos ágy, a tükrös kisasztal, a függönyfátylak, a paraván.

Lenk tűnődve nézett körül; még mindig azon a gyomorszorító érzésen járt az esze.

A fivérei azonban nem álltak le álmodozni; zsoldosokhoz illő szakértelemmel estek neki a fosztogatásnak. Elsősorban az utazóládából dobáltak ki mindent, és amíg Hmuda a női ruhákat próbálgatta a teste elé ko-mor képpel, Zmed egy másfél arasznyi hosszú, arasznyi széles és négyujjnyi magas bronzládikát kezdett feszegetni a szablyája hegyével. A ládika súlyos volt, és amikor Zmed megrázta, zörgő, csilingelő hangok hallatszottak a belsejéből. Mintha drágakövekkel lenne tele. Azonban a ládika zárva volt, és sehogy sem akart kinyílni. Zmed még a nyelvét is kidugta feszegetés közben.

Lenk arra figyelt fel töprengéséből, hogy Hmuda egy zöld-piros, aranyhímzéssel díszített, bő szabású női ruhát nyom a kezébe.

– Ez a legjobb, amit találtam – nyekeregte Hmuda.

– És lefogadom, hogy jól áll neked!

Lenk elértette a célzást, és elfintorodott.

– Mondtam, hogy visszaadom a nadrágodat és az ingedet.

– Meg a sarumat is!

– Nyugi, visszaadom, – Most add vissza!

Lenk vállat vont, és vetkőzni kezdett. Az inget nem volt nehéz lerángatni magáról, a nadrággal pedig még könnyebben boldogult, hiszen az csaknem cafatokra szakadt rajta a kürtőmászás gyötrelmes művelete során. Ezeket nem sajnálta, de a bőrtalpú sarutól nehezen vált meg, főképp ha a hegyoldal köves talajára vagy az alagút jéghideg kövére gondolt.

És gyanította, hogy bár számos ruha hever még ebben a szobában, de olyan női lábbelit, ami jó lenne a lábára, nem fog találni.

Miközben Hmuda dühös mozgolódással öltötte magára a rongyait és gyilkos pillantásokat vetett az öccsé-re, aki tönkretette a nadrágját, Zmed tovább küszködött a dobozkával. Már-már többször is feladta volna a próbálkozást, de ilyenkor mindig megrázta a dobozt, és a zörgés, csilingelés ismét további próbálkozásokra kész– tette.

Lenk szemügyre vette a kezébe nyomott női ruhát. Először arra gondolt, hogy széttépi és egy takaros ágyékkötőt csinál belőle, de eszébe jutott az állandóan le-lecsúszó "háncsszoknya", és más gondolata támadt. Miért tépné szét? Elég bőnek látszik ahhoz, hogy ne szakadjon szét rajta, s a jelen helyzetben oly mindegy, hogy női ruhát visel vagy rongycafatokat. Ráadásul, ha épségben kijutnak innen és a ruha is megússza a meg-próbáltatásokat, jó pénzért eladhatja majd, s az árából vehet magának egy tisztességes öltözéket. Sőt, mivel ez egy elég drága anyagú, díszes ruha, valószínűleg több férfiruhát is vásárolhat az árából.

Nem gatyázott tovább; belebújt a ruhába. Egyáltalán nem volt rá szűk, és kényelmesen tudott mozogni ben-ne; attól eltekintve, hogy ez a ruha valószínűleg egy Lenknél jóval alacsonyabb termetű nőre készült, s így a férfinak a szegycsontjánál szűkült össze a ruha derékrésze, a ruha csipkés alja pedig jóval térden felül ért. Ha lehajolt, kilátszott belőle a feneke. Ez azonban Lenket abszolút nem érdekelte. Kerített egy díszes selyemövet, és azzal összefogatta a ruhát a derekán. A kardot beletűzte az övbe, és amikor megnézte magát a tükörben, már nem is volt olyan rettenetes az összhatás. Olyan volt, mintha tunikát viselt volna, mint az arghán tisztek. a zsoldosok között. Csak ők nem zöld-pirosat viseltek, hanem az arghán színeket: kadmium sárgát és feketét.

Lenk a homlokát ráncolva meredt saját tükörképére. A zöld-piros ruha mellrészén egy tenyérnyi nagyságú címert hímeztek ki arany fonállal, melynek közepén szintén aranyszálak egy kiterjesztett szárnyú madarat ábrázoltak.

– Úgy nézel ki, mintha mellór zászlóba öltöztél volna! – röhögött Zmed, és még mindig a ládikával küszködött.

– Zászló! – kiáltott fel Lenk, és tágra nyílt a szeme.

– Wogard vérére, a zászlók! A zászlók!

Idegesen kiabált, és hadonászott. Két fivére dermedten meredt rá.

– Mi ütött beléd?

Válasz helyett Lenk kirohant a kerengőre, és azzal sem törődve, hogy megláthatják, a lenti udvar felé hadonászott.

– Nézzétek, nézzétek! Tudtam, tudtam, hogy van valami, A zászlók!

Zmed és Hmuda is utána léptek, és értetlenül meredtek a kráter szélén halomban heverő csillagokkal díszített, lila zászlókra.

– Mi van velük?

Lenk a fejét rázta, és szitkozódott, hogy a fivérei még mindig nem értik, miről beszél.

– Mishrén zászlók! – hadarta. Itt vannak. Egy ha– lom zászló, És nézzétek! Nézzétek, miféle lobogók lengenek a tornyokon!

Nézték. Mindenfelé csíkos lobogókat simogatott a langyos, esti szél. Azt, hogy zöld-piros a színük, nem lehetett megállapítani a sápadt holdfénynél, de az tény, hogy ugyanolyan kiterjesztett szárnyú madár látszott a közepükön, mint amilyen Lenk női ruhájának mellkasán.

– Mellór zászlók – dörmögte Zmed nyugodtan. – Na és? Kitűzték a várfokra a szövetségeseik zászlóit, Mit vagy úgy oda? Ez egészen természetes?

– És az is természetes – vágott vissza Lenk türelmetlenül –, hogy a saját zászlóikat meg mindet bevonják?

És valóban: a várfokokon csupán zöld-piros mellór lobogók lengtek, mishrén címert vagy zászlót még mutatóba sem lehetett látni.

Csupán odalenn, a belső várudvaron – vérben és mocsokban,

A drén fivérek hosszú másodpercekig emésztették a dolgot.

– Na és akkor? – szólalt meg végül Zmed flegmán.

– A mellórok jöttek, szétkergették a kathírokat, majd ugyanazzal a lendülettel elfoglalták a várat, és kardélre hányták a megmaradt mishréneket is, És akkor? Mit változtat lényegen? Nem mindegy neked, hogy kiket rabolunk ki?

– Rossz előérzetem van – morogta Lenk. – Már régóta gyötör. És biztosra veszem, hogy összefügg a mellórokkal, Zmed a homlokát ráncolta, Hmuda még mindig a tornyokon lengő zöld-piros zászlókat szemlélte.

– Ne kísértsük a szerencsénket! – folytatta Lenk. – Gyorsan szedjük össze, amit értékesnek tartunk, és sétáljunk el szépen az alagútban! De minél messzebbre!

Zmed vállat vont, s ismét megrázta a hóna alatt tartott ládikát, amit még mindig nem tudott kinyitni, de amikor kijöttek, nem tette le.

A drén fivérek visszaosontak a fellegvár hálószobájába, és valamivel sietősebben folytatták a megkezdett munkát. Zmed nem bajlódott tovább a ládikával, letépett egy függönyt, és annak a közepére dobáltak mindent, amit eladhatónak gondoltak. Gyöngyház nyelű fésűket, apró üvegcsében illatszereket, aranyhímzéses csipkés gyöngyökkel kivarrt ruhákat, szúrós szagú kenőcsöket, elefántcsont tégelyekben apró bronzfigurákat, amelyek valamiféle sakkszerű játékhoz tartoztak, díszes faragású, festett faszelencéket, kagylók belsejébe festett miniatűrképeket, szobrocskákat, egyebeket, Miközben Hmuda és Lenk tevékenykedtek, Zmed is magához mért egy karcsú csípőre szabott, fekete ruhát, de ő meg sem próbált belebújni, s mivel szétvagdalni is sajnálta, egyszerűen csak a dereka köré csavarta, s az úgy libegett rajta, mint valami rövid szoknya.

– Minden kész? – hadarta Lenk egyszuszra. – Mehetünk?

– A párna, – zihálta Hmuda. Sietve az ágyhoz ugrott, és a szablyája nyelével felhasította előbb az ágy matracát, majd a párnát. Először a matracból szórta ki a szalmát, majd a párnát belezte ki. És diadalmas kiáltással jelezte, hogy nem csalta meg a megérzése. – Itt a kincs!

Egy hasonló ládikát húzott elő, mint amilyennel korábban Zmed bajlódott. Ezen sem látszott zár, de természetesen nem nyílt ki. És amikor Hmuda megrázta, ez nem csilingelt, de tompa koppanás jelezte, hogy nem üres.

– Hogy a fenébe nyílik ez? – dühöngött Hmuda, és a körmével próbálta feszegetni.

– Hagyd a fenébe! – szólt rá az öccse. – Majd egy alkalmasabb pillanatban, – Már nyílik! – kiáltotta reménykedve Hmuda, és összevissza rángatta a dobozt. – Nyílj már ki! Nyílj már ki, te átkozott! – Aztán mivel a ládika továbbra is zárva maradt, Hmuda még egyszer megrázta, és drénül is rákiáltott. – Zvok opú! (Nyílj ki!) És a ládika kinyílt! Hófehér vászondarabokba csa-vart fiolák sorakoztak benne, és egy kisebb bársonybé-lésű dobozkában díszes aranygyűrűk hevertek.

– Nem lesz gondunk a pénzzel! – rikkantotta Hmuda. – Csak a gyűrűk, egy egész vagyon!

– Hogy nyitottad ki?! – ugatta Zmed.

– Rákiáltottam, hogy nyíljon ki, és kinyílt. Varázsszóra működik!

Zmed már felkapta az elvitelre szánt rakás közepéből a "saját" ládikáját, és rázta, ahogy csak bírta.

– Nyílj ki! Nyílj már ki! Nyílj ki, az anyádat! Nyílj vagy összetörlek!

– Drénül próbáld!

– Zvok ópú!

Ez a ládika is kinyílt, és a vigyázatlan Zmed csak-

nem kiszórta a tartalmát; egy rakás drágakövet, fülbe-

valókat, cirádás gyűrűket, gyémántos medalionokat, díszes karkötőket és még több drágakövet.

A drén fivérek megittasulva meredtek a hatalmas kincsre.

– Ugye, mondtam, hogy jöjjünk vissza?! – rikkantotta őrjöngő boldogsággal Zmed, és olyan szeretettel turkált a drágakövek, ékszerek között, mintha a kedve-se dús haját cirógatná. – Ugye, megmondtam?

– Csodálatos! – lehelte Lenk. – De én azért jobb szeretnék már minél messzebbre jutni innen! Nem szerencsés ekkora vagyonnal az ellenséges vár kellős közepén sétálgatni, – Igazad van – felelte Zmed még mindig paprika pirosan a nagy örömtől. – De már meg nem tudom bezárni.

– Ha varázsszóra nyílt, nyilván arra is zárul – vélte Hmuda, és megszorította saját ládikáját. – Zvokopú!

A ládika szája továbbra is felnyitva fityegett.

Lenk nevetett.

– Ne azt mondd neki, hogy nyíljon ki, hanem azt, hogy záruljon be!

Hmuda megnyalta a szája szélét.

– Zvok oppe! (Zárulj be!) – parancsolta, és legnagyobb meglepetésükre a ládika bezárult.

– Tudtam, hogy drén a nő! – motyogta Lenk. – Ilyen csodás, szőke hajjal csak északon lehet születni!

– De hogy kerül ide, ennyire messze Dréniától?

Lenk vállat vont.

– Ahogy mi Nyilván minél messzebbre akart kerülni. Lehet, hogy ő is megsértette a Törvényt, – Azt mondta, ő valahonnan délről származik – vetette közbe Hmuda.

– Biztos, hogy drén – szögezte le Lenk. – A nyakamat teszem rá. A "Devra" ősi leánynév, a "Mishtrell" pedig nagyon hasonlít az egyik drén kifejezésünkre, – Mish e-au trielle? – húzta fel a szemöldökét Hmuda. – Vagyis, a "Köd asszonya", – Inkább Mish etrelle, a "Felhők asszonya", – vitatkozott Zmed.

– Köd vagy Felhő, – zárta le a vitát Lenk. – Oly mindegy! Semmi közünk a nőhöz, akár drén, akár más– féle. A mellórok nyilván felkoncolták az alattvalóival együtt, vagy elszökött valami mágiával, vagy éppen a mellór herceg hóhérai most próbálják kiszedni belőle, hogy hová dugta a kincseit és a varázsszereit, és erről megint csak az jut eszembe, hogy már éppen ideje len-ne eltűnnünk innen Wogard fekete valagába!

Zmed is bezárást parancsolt a nála lévő varázsdoboznak, majd miután Hmudával együtt elhelyezték az értékeket a többi holmi között, közösen összekötötték a kiterített függöny sarkait. Jókora batyu lett belőle.

– Én viszem – döntötte el Zmed. – Ti csak arra vigyázzatok, hogy ne jöjjön senki a közelembe!

Az idősebb drén fivér máris a vállára kapta a batyut, és a testvérei még egyszer körbepillantottak a szobán. Nem voltak telhetetlenek, de nem akartak itthagyni semmi értékeset. És bár így minden "szerzett" kincsük Zmednél volt, egyikük sem vitatta ennek jogosságát. Tudták, hogy a bátyjuk az élete árán is megvédi majd a közös kincsüket, s azt is tudták, hogy Zmed soha nem próbálná meg kijátszani őket, s a közös kincset saját kinccsé tenni. A drén fivérek együttlétük során gyakorta vitatkoztak, nem egyszer komolyan össze is verekedtek, de a zsákmány fölött a két hosszú zsoldosév alatt egyetlen egyszer sem volt köztük vita. Minden vagyonukat megosztották egymással, s ha valamelyikük idő előtt felélte a zsoldját, a másik kettő szó nélkül megosztotta vele a sajátját.

Igazi, szerető testvérek voltak.

Lenk indulás előtt még a tükörhöz lépett, és puszta megszokásból bepillantott a díszes rézkeretbe kényszerített, fényezett ezüstlap mögé.

– Ahhh! – nyögte, és a társai legnagyobb megdöbbenésére egy aranytőrt húzott elő. Azt az aranytőrt, amit Amoghartha hozott magával, s amit ők később átadtak a "rettegő lánynak" a bizalom erősítése végett.

– Szóval, ide dugta! Biztosan nem gondolta, hogy valaha is visszakerül a mi tulajdonunkba!

– Ez a tőr is megér egy vagyont! – nevetett Zmed. – Olyan gazdagok leszünk, mint még soha! Nem vagyok telhetetlen, de legszívesebben ezt a remekmívű tükröt is a hónom alá csapnám!

Lenk az övébe tűzte az aranytőrt, és mosolyogva kacsintott a tükörbe.

– Szép vagyok ebben a ruhában, mi, pajtás? Talán még Devra Mishtrellnek sem állt olyan pompásan, mint nekem, Abban a pillanatban, ahogy kimondta a Boszorkánykirálynő nevét, a tükör felülete megremegett, mint egy sima víztükör, melyet egy távolabb belecsobbanó ka-vics verte hullámok fodroznak. És amikor a rezgés abbamaradt, ott, ahol egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt még Lenk véres, verejtékes ábrázata bámult vissza, most Devra Misthrell bájos arca, csillogó szemei jelentek meg.

– Wogard fekete vérére! – csuklott el Lenk hangja.

– Ez, ez, A Boszorkánykirálynő képmása ugyanazt a zöld-piros, mellór-címeres ruhát viselte, mint amiben a fiatal drén feszített, ugyanaz a kék selyemöv fogta össze a derekát, s a selyemövben az egyenes pengéjű kard és az aranytőr díszelegtek. Ráadásul a nő – bár kisebb és törékenyebb alkatú volt Lenknél – ugyanabban a döb-bent pózban állt, ugyanúgy eltátotta a száját, és ugyan– úgy emelte védekezően az arca elé a kezét, mintha a szeme világát akarná kímélni a vakító napsütéstől. Mintha egy fura, torzító tükörben leste volna saját mozdulatait. Csakhogy amíg egy normális tükör hűen tükrözte volna vissza ezeket a mozdulatokat, a Boszorkánykirálynő képmása nem a balját emelte fel, mint ahogy Lenk a jobbját; ő is jobb kézzel takarta el a szemét – az ellentétes oldalon.

Lenk döbbenten elhátrált, és ugyanezt tette a tükörben is a képmás. És amikor Lenk beszélt, a nő ajka is mozgott, s amikor a fiatal drén elfintorodott, ugyanannak a fintornak a mása jelent meg a lány gyönyörű vonásain is.

– A szentségit! – préselte ki magából a levegőt Lenk. – Micsoda trükkös holmi! A szívbajt hozza az emberre!

A fivérei most tértek magukhoz a megdöbbenésükből. Közelebb léptek, hogy jobban megszemléljék a látványosságot, de ők egyáltalán nem látszottak a tükörben. Csak a Boszorkánykirálynő törékeny teste és kedves, fiatal arca maradt.

Hmuda egy pillanatra behunyta a szemét.

– Csodaszép ez a nő! – suttogta. – Nagy kár érte.

– Még megmenthettek – szólalt meg a tükör Devra Mishtrell dallamos hangján. – Könyörgöm, segítsetek!

Lenk úgy hátrált el még jobban, mintha a tükörből egy tűzokádó sárkány készülne kirontani. A nő képmása azonban már nem követte a fiatal drén mozdulatait; önálló életre kelt. Térdre rogyott a meghökkent fivérek előtt, és a kezét könyörgésre kulcsolta.

– Mindenre, ami szent előttetek, kérlek benneteket, hogy segítsetek rajtam! Ne hagyjatok ilyen csúfosan el– pusztulni! Szabadítsatok meg!

– Most aztán tényleg tűnjünk,innen! – hadarta Lenk.

– Futás, különben végünk!

– Ha megmentetek, bármit kérhettek tőlem! – kiáltotta a nő kétségbeesett hangon. – BÁRMIT! Vagyont, hatalmat, mágikus segítséget! Mindent nektek adok, amim csak van! Mindent megteszek, amit csak kértek, amire csak képes vagyok! A szolgátok leszek, ha azt akarjátok, A testőrötök, a védelmezőtök, A szerető-tök, a bohócotok, a kutyátok, BÁRMI, amit csak akartok, Csak mentsetek meg! Ne hagyjatok ily rútul el– pusztulni!

– Nekem elég ebből! – sziszegte ingerülten Lenk. – Nem kérek többet a boszorkányságból! Menjünk, amíg rossz vége nem lesz a dolognak!

Máris indult volna, a fivérei azonban nem mozdultak. Mintha megbabonázták volna őket, úgy meredtek az esdeklő tükörképre.

– Drénül beszél, – motyogta Hmuda.

Lenknek ez eddig fel sem tűnt; de most nem pozitívan értelmezte.

– Csapda! – kiáltotta dühösen. – Így akar a lelkünkre hatni!

– Valóban így akarok – mondta a nő kétségbeesett arccal. – Mert ha ti nem segítetek rajtam, akkor végem És ti is drének vagytok, akárcsak én!

– Hazudik! – kiáltotta ingerülten Lenk. – Ne hallgassatok rá!

– Hogy mondhatsz ilyet? – csodálkozott Hmuda. – Hiszen te magad állítottad nem sokkal ezelőtt, hogy drén! Még a nevei is, – Akár drén, akár nem, az biztos, hogy hazudik! Tele akarja beszélni a fejeteket, hogy segítsetek rajta De velünk ráfarag, mert mi le se szarjuk a rimánkodását!

– Devra de Moreguard az igazi nevem – hadarta anő. – Amikor a deChavellierek megölték a férjemet és a bátyáimat, szöknöm kellett a hazámból,akárcsak nektek, – Hazudik! – kiáltotta Lenk. – Hazugság minden egyes szava! Lorand de Moreguardnak sosem volt felesége!

– Csakhogy én az északi de Moreguard-családba tartoztam, a Sjövarg-tartományba, és a férjem nem Lorand, hanem Argard de Moreguard volt!

– Akkor is hazudik! – kiáltotta Lenk. – Biztos, hogy hazudik! Ez a nő lépre akar csalni! A vesztünket akarja!

– Ha a veszteteket akarnám, könnyedén megölhettelek volna benneteket, amikor ártatlan rabnőnek hittetek és ostobák módjára a kezembe adtátok az aranytőrt! – lehelte a nő. – Én mégsem tettem. És azt sem hagytam, hogy a lovagjaim koncoljanak fel benneteket, mert rájöttem, hogy drének vagytok, és én nem ölök hazámbélieket!

– Hah! – nevetett fensőbbségesen Lenk. – Ezzel elárultad magad, boszorkány! Úgy vagy te drén, mint ahogy én néger omara! Méghogy egy drén nem öl drént? Nevetséges!

– Számomra nem az! – felelte a nő. – Én szent esküt tettem Wogard nevére! És nem kényszerből, hanem meggyőződésből esküdtem! Mert én rájöttem, hogy a Törvény hibás! A papok hazudnak! Azt akarják, hogy kiirtsuk egymást! De én nem ontok több drén vért, ezt megfogadtam!, Ennek ellenére hagyhattam volna, hogy a harcosaim öljenek meg benneteket, azzal nem szegtem volna meg az eskümet. Ám én azt akartam, hogy éljetek. Ezért segítettem szöknötök a váramból, Lenk sátánian nevetett.

– Micsoda ribanc! – vetette oda a fivéreinek. – És az ogárfejek? Persze, hogy nem ölt meg bennünket, amikor a mi "segítségünkkel" elintézhette a Kánt és az összes főemberét. Már mondtam, kitervelt mindent elő-re. Egy kémétől megtudta, hogy jövünk, és még a saját testőrét is hagyta meghalni, csak hogy véghez tudja vinni a galád tervét.

A nő dacosan felemelte a fejét, és őszinte tekintettel nézett hol egyikük, hol másikuk szemébe.

– Valóban megtudtam a kémemtől, hogy a Kán ezer aranyat tűzött ki a fejemre, s arról is értesültem, hogy Amoghartha néhány kísérővel próbál majd betörni. És azt is tudtam, hogy melyik irányból számítsak támadás– ra. Behúzódtam a fellegvárba, és gondosan felkészültem Amoghartha jövetelére. Csapdába csaltalak benneteket. Összecsaptam a kathír varázslóval, s bár az ő mágikus ereje csaknem vetekedett az enyémmel, én voltam kedvezőbb helyzetben, mert az egész támadási és védekezési sorozatomat gondosan kiterveltem és felépítettem. És amikor sikerült a mágikus védelmét meggyengítenem, a hűséges testőröm rontott rá, és el-bánt vele, Azonban ekkor jöttetek ti, és rádöbbentem, mekkora hibát követtem el. Én csak Amogharthát tekintettem ellenfélnek, a kísérőit nem. Nem tudtam a csodás varázserőtökről, és amikor Gira-Gevra-Gorrára támadtatok, azt hittem, esélyetek sincs. Egymás után mondtam rátok egy lassítóvarázst, egy gyengítővarázst és egy zavarvarázst, s ezek után semmi esélyetek sem lett volna egy feldühödött ogár ellen. Csakhogy a varázslataim nem hatottak rátok, és megöltétek Gira-Gevra-Gorrát. Először azt gondoltam, a haldokló Amoghartha segített benneteket valamiféle számomra ismeretlen védelmező varázslattal, de amikor újra megtámadtalak benneteket, már tudtam, hogy semmit sem tehetek ellenetek, amíg együtt vagytok. Drén vagyok, azon kevés drének közé tartozom, akik ismerik a kermon titkát, csak éppen nem hittem, hogy ennyire délen drén nemesi testvérekkel kell szembeszállnom. És láttam nálatok az aranytőrt is, és érzékeltem a kisugárzását. Bármiféle mágikus védelemmel próbálkoztam volna ellenetek, ez a kés könnyedén átszúrt volna rajta. Azt hittem, végem van, ti viszont a háromfejű ogárt hittétek Boszorkánykirálynőnek, és én meghagytalak benneteket ebben a hitben, és amikor már tudtam, hogy drének vagytok, futni hagytalak benneteket. Csak ami– kor már kinyílt a rejtekajtó, akkor döbbentem rá, hogy mekkora hasznát vehetem a csodálatos sebezhetetlenségeteknek. Gira-Gevra-Gorra a famulusom volt, gyakorta átvettem az erejét, s gyakorta használtam a testét a varázslataim közvetítésére. És mivel a hatalmam kevés lett volna ahhoz, hogy holtából feltámasszam, így leg-alább még utoljára tehetett nekem és a mishréneknek egy utolsó szolgálatot ez a hűséges lélek! És megtette, Talán nem hiszitek el, hogy nem terveztem ki mindezt előre, de ez az igazság. És tálán azt sem hiszitek el, hogy amikor kutyaszorítóba kerültetek a halott Kán sátrában, ismételten csak önzetlenül ajánlottam fel a mágikus támogatásomat, s az csak menet közben jutott eszembe, hogy a nagy kavarodás, amit ezzel okoztatok, milyen kedvező lehet, – Az persze nem zavart, hogy ebben a nagy kavarodásban könnyen otthagyhattuk volna a fogunkat, igaz? Nos, ezek után ne várd, hogy aggódjunk miattad, Gyerünk, testvérek!

– Várj! – recsegte szigorúan Zmed, és a képmáshoz fordult. – Mi történt itt? Hol vagy most?

A nő szépséges arcán szomorúság és csalódottság vibrált.

– Hogy mi történt? Miközben a derék mishrén harcosok kirontottak a várból, hogy szétzilálják és megfutamítsák a zavarodott kathírokat, megérkezett a mellorakhi Gorzah herceg felmentő serege, akiket két héttel ezelőtt egy varázslattal én hívtam segítségül. Igaz, a kathírok derékhada észbe kapott, és nem futamodott meg, de végül is a szövetségeseink segítségével sikerült legyőzni és szétkergetni őket. És aztán amikor Gorzah herceg az őt ünneplő, éljenző harcosaim üdvrivalgása közepette bevonult a várba, az elit csapatai váratlanul rátámadtak a kapuőrökre, az íjászai lenyilazták a falon éljenzőket, s egy pillanat alatt a teljes serege betódult a várba, és leöltek mindenkit, aki az útjukba került. Csupán engem hagytak, életben, meg néhány nemes lovagomat, akikért váltságdíjat remélnek, Én már feladtam mindent és felkészültem a legrosszabbra, de ti valahogy működésbe hoztátok a Tükröt, amin keresztül el tudom nektek küldeni a gondolataimat anélkül, hogy beszélnék, és felcsillantottátok előttem a reményt! Könyörgöm, ne kérdezzetek többet, egyre sürget az idő! Gyertek értem, mentsetek meg, és BÁRMIT megteszek, BÁRMIT megadok nektek!

– Hol vagy most? A vártömlöc mélyén?

– Nem – sóhajtott a nő. – A palota tróntermében, meztelenül az asztalra kötözve, és a nagybecsű mellór nemesurak épp azt döntik el szkanderezéssel, hogy milyen sorrendben erőszakoljanak meg,

A drén fivérek döbbenten álltak, csak Lenk arcán rángatódzott egy apró izom.

– Nem tehetitek – motyogta. – Nem is gondolhattok arra, hogy segítsünk rajta, El kell innen mennünk, fiúk! Épp eleget kockáztattunk már! Ugye, nem akartok segíteni rajta.

Zmed lassan, mintha víz alatt lenne, úgy ingatta a fejét.

– Képtelenség – dörmögte. – Ha akarnánk, se tudnánk segíteni! Legalább negyven fegyveres van a trón-teremben, nem beszélve a mágusaikról és a varázstudó papjaikról. És ha kitör a csetepaté, az egész mellór sereg a nyakunkon lenne, – Így igaz! – helyeselt Lenk. – Jól beszéltél, bátyó! Bevallom, az én szívem is megesett ezen a kis nőn, de ami nem megy, azt ne erőltessük! Akkor hát, érzékeny búcsút veszünk Devra úrhölgytől?

– Képesek vagytok rá! – erősködött a nő könyörgő hangon. – Véd benneteket a kermon ereje. Sebezhetetlenek vagytok, Zmed a fejét rázta.

– Már megismertük ennek a "sebezhetetlenségnek" a korlátait. Nézz ránk! Több sebből vérzünk! Egy csapat patkány is csaknem elbánt velünk!, És ha egy halom harcos ránk veti magát, elsodornak egymástól, vagy letepernek bennünket a földre, süthetjük a "sebezhetetlenségünket", – A közeletekbe sem juthatnak! – kiáltotta esdeklően, rábeszélően Devra Mishtrell tükörképe. – Ha hagyjátok, hogy használjam a bennetek rejtőző mágikus potenciált, általam varázslók lehettek és villámokat szórhattok, – Mint az ogárfejek? – kérdezte érdeklődve Zmed.

– Pontosan – felelte a nő. – Csak most a ti szemetek fog villámokat és varázslövedékeket szórni. Csak annyit kell tennetek, hogy megnyitjátok számomra a tudatotokat, – Én ugyan nem! – tiltakozott dühösen Lenk. – Láttam, mi történt az ográfejekkel, miután "kifogyott belőlük a varázslat". Elfonnyadtak, elrothadtak egy szem-villanás alatt, Nem, köszönöm, nekem így tetszik a fejem, ahogy van! Nem szeretném, ha lerothadna a fél arcom és kifolynának a szemeim! És gondolom, ti sem, kedves testvéreim, úgyhogy gondoljátok meg jól, és gyertek, Mert én nem hallgatom tovább! Megyek, Aki jön, jön, aki nem jön, az marad, én megyek, már megyek is, Zmed!

Lenk valóban az ajtó felé indult, és amikor rászólt az idősebb fivérére, az sóhajtott, aztán a fejét rázta a nő kétségbeesett arcú tükörképe felé.

– Az öcsémnek igaza van – dörmögte sajnálkozva.

– Nem tudunk segíteni. És én, hm, én sem hagyom, hogy bárki is beleköltözzön a fejembe, – Óh, nem hagyhattok sorsomra! Drén vagyok én is! Segítenetek kell! Hát nem esik meg rajtam a szívetek? Egyikőtök sem érez egy csöppnyi sajnálatot sem irántam? Rosszul értelmeztem volna a jeleket, és egyikőtök sem érez vonzalmat irányomban? Nő vagyok. Nem tetszem nektek? Bármit megadok annak, aki segít. Kedvességet, szeretetet, korlátlan szerelmet, Hmuda egy pillanatig komoran meredt maga elé, majd ökölbe szorított kézzel előrelépett.

– Én, segítek.

– Micsoda?! – rikoltotta Lenk magából kikelten. – Elment az eszed?! Vagy meguntad az életedet? Bedőlsz ennek a dumának? Szerelmet ígér, és azonnal levesz a lábadról? Wogard fortyogó vérére kérlek, testvér, ne hagyd hogy a farkad irányítsa a fejedet!

– Bármi irányít is – felelte csendesen Hmuda, és vállat vont –, én mindenesetre nem hagyom, hogy egy drén nemeshölgyet meggyalázzon egy csapat bunkó mellór. Megyek akkor is, ha egyedül kell mennem.

– Menj csak! – dühösködött Lenk. – Menj, de nélkülünk! Én pedig Zmeddel elsétálok innen és elvisszük a zsákmányból a te részedet is.

Hmuda vállat vont, és gunyoros félmosollyal meredt az öccsére.

– És ha egyedül mégy – folytatta Lenk –, nem véd a kermon ereje! Egy pillanat alatt teletűzdelnek nyilakkal, és soha nem lesz alkalmad megtapasztalni az ígért szerelmet!

Hmuda,ismét vállat vont, és a tükör felé biccentett.

– Ha nem védtek meg ti, akkor majd megvéd ő.

– Kicsoda? – kiáltotta Lenk. – Ez a nő? Hiszen még önmagát sem tudta megvédeni!

– Mert a saját mágikus potenciálomat már csaknem az utolsó cseppig kiürítettem az ostrom alatt – vágott közbe a nő. – De ti csordultig vagytok!

– Csordultig ám! – sziszegte Lenk. – De nem mágiával, hanem ezzel a baromsággal! Gyerünk, Zmed! Hagyjuk itt ezt a lököttet, ha annyira unja az életét!

Zmed egyik öccséről a másikra pillantott, aztán lerakta a batyut a válláról.

– Azt hiszem, én is maradok.

– Azt hiszed? – sikoltotta Lenk. – Wogard retkes valagára! Mi ütött belétek? A tükrön keresztül elbűvölt benneteket ez a boszorkány? Bábokként mozgat benneteket?

– Én nem tudom, Hmuda miért akar segíteni neki –mondta halkan Zmed. – De azt pontosan tudom, hogy nekem mi okom van rá.

– Pontosan? – gúnyolódott Lenk. – Ne is mondd el! Nem vagyok rá kíváncsi! Menjetek csak! Sok szerencsét! Menjetek a vesztetekbe, ha akartok, és ne higgyétek, hogy veletek tartok! De mégis, ha esetleg tudni szeretném, hogy mit vettél már megint a hülye fejedbe, akkor mit válaszolnál?

Zmed büszke tekintettel, keményen nézett az öccsére.

– Ha most hátat fordítanék ennek a várnak, és a kis-ujjamat sem mozdítanám ezért a nőért, és hagynám,hogy meggyalázzák, valószínűleg életem végéig lelki-furdalás gyötörne, és sosem bocsátanám meg magamnak ezt a hitványságot, – "Lelkifurdalás, hitványság, becsület, önérzet"! –ismételte gúnyosan Lenk. – Wogard vérére! Úgy beszélsz, mintha von Kroegöt hallanám! Telebeszélte a fejedet a hülye "erkölcsi normákkal", te meg bedőltél neki, Zmed sandán mosolygott.

– Ha már von Kroegöt említed, megjegyezném,hogy még meg sem gyászoltuk, egy árva könnycseppet sem ejtettünk érte, pedig ő fiaként szeretett bennünket, Lenk haragosan meredt a bátyjára, és a lába remegett, mintha azonnal futni készülne.

– Majd ha lesz időnk, meggyászoljuk!

– Von Kroeg? – csodálkozott a nő. – Emer von Kroegről beszéltek, a külhoni zsoldosok kapitányáról?

– A néhai kapitányról – helyesbített Zmed. – Elesett a ma hajnala pillanatában, pedig ő a kezdetektől szeretett bennünket, És nekünk még csak arra sem volt időnk, hogy egy percet búslakodjunk a halála miatt, pedig a második apánknak tartottuk, – Ha így van, akkor tudatnom kell veletek valamit. – mondta halkan a nő. – Emer bátor harcos volt, és me-leg szívű férfi. Saját akaratából választotta a halált.

– Mi ez a hülyeség már megint? – mérgelődött Lenk. – Mi mást választhatott volna, amikor kétszáz nyílvessző röpködött a füle körül.

– Tudta, hogy meg fog halni – folytatta a nő háborítatlan nyugalommal. – És én is tudtam. Hiszen én magam állítottam fel a csapdát. Tegnap éjszaka felajánlottam Emernek, hogy jöjjön be hozzám a várba, de ő nemet mondott. Azt mondta, hogy ha már halálba kell vezetnie a harcosait, köztük akar lenni és velük együtt akar meghalni.

Zmed a homlokát ráncolta, Hmuda pedig idegesen megnyalta az ajka szélét.

– Mi akar ez lenni? – kérdezte Lenk hevesen. – Azt állítod, hogy von Kroeg áruló volt?

– Nem! – súgta Devra Mishtrell. – Épp az ellenkezőjét állítom. Emer von Kroeg volt a leghűségesebb katonám, aki valaha is engem szolgált.

– Képtelenség!

– Amikor Khigraj Kán két évvel ezelőtt a fejébe vette, hogy tovább terjeszti a birodalma határait, Emer önmaga ajánlkozott, hogy beáll a Kán csapatába, és minden lépéséről értesít.

– Von Kroeg kém volt?!

– Nem. A leghűségesebb ember, akit valaha is ismertem. Nem pénzért tette, hanem miattam. Szeretett és tisztelt engem, és bármikor a pokolba is elment volna, hogy engem szolgáljon!

– Mesebeszéd! – vitatkozott Lenk. – Von Kroeg sohasem árult el senkit!

– Ez nem árulás volt, hanem a felém irányuló szerelme megnyilvánulása.

– Blabla.

– Mit gondoltok, miért nem tudta a nagy Kán huszonegy napon át bevenni a várat? Mit gondoltok, hon– nan tudtam előre a Kán hadvezéreinek minden egyes tervéről? Gondolkozzatok! Még arról is tudtam, mekkora jutalmat tűzött ki a Kán a fejemre, és percre pontosan tudtam, hogy mikor fog Amogharta és különítménye behatolni a várba. És ezt Emernek köszönhetem. Mindenről időben értesített, és én meg tudtam ten-ni a szükséges lépéseket. Mindig oda tudtam koncentrálni a legtöbb mágikus erőmet, ahol a kathírok a leg– erősebben támadtak. És a Kán nem egyszer hallgatott Emer javaslatára, azokra a javaslatokra, amiket tulajdonképpen én adtam a szájába. Ezerszer is csapdába tudtuk csalni a kathírokat, és ezerszer is dacolni tudtunk a sokszoros túlerővel, És ezt Emernek köszönhetem. Ő az életét adta értem. És ha ti szerettétek őt és az apátoknak valljátok, tegyétek meg helyette, amit ő már nem tehet meg! Segítsetek!

– Hmuda oda sem pillantott Lenk gúnyos röhögésére; a tükör elé lépett.

– Készen állok – mondta határozottan. – Mit kell tennem?

– Köszönöm – lehelte a nő, és haloványan, hálásan rámosolygott az önként vállalkozóra. – Semmit nem kell tenned! Állj nyugodtan, és ha megérzed a közelségemet, igyekezz minél kevesebbet ellenkezni. Hagyd, hogy a fejedbe hatoljak!

– Én is készen állok – mondta Zmed. Elengedte a batyu száját, és odalépett Hmuda mellé.

– Neked is köszönöm. – suttogta hálásan a nő. – Emer von Kroeg nevében!

– Pukkadjatok meg! – legyintett Lenk, és a vállára kapta a jókora batyut. – Ezt elviszem! Úgysem lesz rá szükségetek, ugyanis belátható időn belül mindketten meg-dö-göl-tök!

Ezzel Lenk, megperdült, és hangosan káromkodva kisietett a hálószobából.

Hmuda és Zmed összenéztek testvéri szeretettel és biztatással egymásra mosolyogtak, aztán a tükörhöz fordultak.

– Készen állunk.

– Engedjétek el magatokat! – lehelte a nő a tükörből. – Lélegezzetek egyenletesen! Mostantól nem tudok beszélni, mert odaküldöm hozzátok a lelkemet,Fogadjátok be önként!

A hang elhallgatott, és a tükörképmás ismét megremegett, elhalványult, aztán eltűnt, s a tükör egészen szokványos módon a két drén fivér sápadt arcát mutatta.

Egy hosszú percig semmi sem történt, aztán Hmuda egész testében összerándult, fájdalmasan felkiáltott, és úgy-reszketett, mint a nyárfalevél. A szeme fehérje ki-fordult, és a fiatal drén szája habzani kezdett. Ám mindez csak pár szívdobbanásnyi ideig tartott, utána a rángatódzó arc kisimult, és Hmuda felsóhajtott.

– Zmed!

– Mi történt?

– Érzem őt – felelte a fiatalabb fiú. – Most te jössz! Engedd el magad, ne tiltakozz!

Azonban Zmed hiába akarta elengedni magát, vele nem boldogult olyan gyorsan Devra Mishtrell, mint az öccsével. Zmed a földre vetette magát, nyögött, hörgött, kiabált, rángatódzott, és a padlót püfölte. Jó egy percen át nem volt magánál, és csak lassan csillapodott le. Kábán, támolyogva kászálódott talpra.

– Érzékeled a jelenlétét? – kérdezte Hmuda.

Zmed bólintott; képtelen volt egy szót is kinyögni.

– Sietnünk kell! – hadarta Hmuda. – Különben későn érkezünk, és már nem tudjuk megmenteni!

Zmed megragadta az öccse vállát két medvemancsával, és biztatóan megszorította.

– Lehet, hogy meg fogunk halni, de büszke drénekként halunk meg – mondta. – Gyerünk!

Felragadták a fegyverüket, és az ajtó felé lódultak. A túlsó szobából egy ideges, komor alak ugrott eléjük. Lenk volt az.

– Én is megyek, hogy a fene egyen meg benneteket, különben megnyúvadtok nélkülem! – morogta. – De az én fejemhez aztán ne nyúljon az a boszorka!

Zmed meg sem lepődött.

– És a batyu? – tudakolta. – Hova tetted?

Lenk a háta mögé intett.

– Elrejtettem a rejtekajtó mögé, nehogy elorozza valaki, amíg mi a mellórokat öldököljük, és kéznél legyen, amikor majd észvesztve menekülünk,

– Gyerünk már! – mordult fel türelmetlenül Hmuda.

– Ha elkezdik megbecsteleníteni, Nem fejezte be, de nem is volt rá szükség. Kettesével vették a lépcsőfokokat, rohantak lefelé a toronyból.

A holtakkal és szeméttel teleszórt belső udvar még mindig olyan csendes volt, mint korábban, de a trónterem ablakából egyre hangosabb zsivaj hallatszott, ahogy a drén testvérek teljes lendülettel arrafelé rohantak.

Amikor már csaknem az ablakok alatt jártak, Lenk ösztönösen jobb felé kanyarodott, amerre a bejáratot sejtette, de Zmed elkapta a karját.

– Nem arra!

– Hát akkor, Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a bátyjai kétoldalról közrefogták, erősen tartották, és mintha egyet-len hatalmas rugó taszította volna el őket a talajtól, elrugaszkodtak. Lenk úgy meglepődött, hogy még kiáltani is elfelejtett.

És a következő pillanatban már nem is volt ideje a félelmével foglalkozni, mert a fivéreivel együtt berepült a trónterem nyolc méter magasságban lévő, törött ablakán,

A hatalmas tróntermet alaposan átrendezték reggel óta. Amikor a drén fivérek és a varázsló hajnalban be-törtek ide, akkor az emelvényen álló díszes trónszéken és az oldalt elhelyezett tanácsadói székeken kívül szinte semmi berendezés nem akadt; nyilván arra szolgált, hogy minél több embert össze tudjanak ide hívni. Most a vár új urai ide hordatták be a hosszú asztalokat és a hozzájuk tartozó székeket. Az asztalokat két párhuzamos sorban rendezték el, s a két sor végére, mint egy U-alak alsó száraként egy külön nagy asztalt raktak, ami mögött Gorzah herceg és közvetlen kísérete lakmározott. A terem végéig elnyújtózó asztalok melletti székeken piros-zöldbe öltözött, fém mellvértes mellór lovagok, csipkés zekéjű nemesek és bőrvértezetű, lófarkas, varkocsos nomád klán főnökök vigadoztak. Az asztalokon a választék meglehetősen egyszerű volt, csupán hatalmas sült húsok várakoztak az ezüst tálcákon, de ez érthető is, hiszen a szakácsoknak nyilván nem volt idejük kitenni magukért a heves küzdelem után. Valószínűleg nem volt sokkal nagyobb választék az italokban sem, de emiatt senki sem reklámélt, hiszen a megállás nélkül lótó-futó apródok és inasok kancsó-és hordószámra hordtak be a mélyvörös színű, fűszeres, mishrén bort.

A vigasság valószínűleg még csak nemrég kezdődhetett, mert az állandóan cserélődő ezüst tálcákon egyre újabb és újabb húsdarabok érkeztek az asztalra, s a csatában megfáradt, poros, verejtékes harcosok éhes farka-sokként vetették magukat a koncra. Bár az asztalokon kétágú ezüst villák is hevertek, a jelenlévők többsége puszta kézzel tépte, marcangolta a húst és úgy tömte a szájába, hogy nyelni alig bírta. Csak néhány finnyásabb főnemes használt kést és villát, apró szeletkéket vagdalva le a húsból, de őket a társaik otrombán kiröhögték. A márvány padlón nagy számban sorakozó, törött kancsók és horpadt serlegek azonban arra utaltak, hogy bár a sültek még csak most készülhettek el, a hordókat már jóval ezelőtt csapra verhették.

És erre a tényre utalt a teremben uralkodó, vad, re-szeg hangulat is.

A mellór lovagok és a klán főnökök egymást túlordibálva hencegtek a hőstetteikkel, hogy miként vettek részt a mészárlásban. Valamivel arrébb vad nótákat harsogtak, ketten összeverekedtek valamin, s a közelben ülők ordítva buzdították a küzdő feleket. Ám a leg-nagyobb tömeg a herceg asztala közelében csoportosult, ahol egy félmeztelen nomád és egy fehér selyem-inges, pödrött bajszú lovag vívtak egymással heves karcsatát. Ők egy külön asztal mellett ültek egymással szemben, az őket biztatók gyűrűjében, s jobb kezüket könyökben megtámasztva az asztal lapján szkandereztek. A nomád jóval hatalmasabb volt ellenfelénél, s rengő izmai bárkit elrettentettek volna. A lovag azonban szikár volt, és acélos izmai állták a próbát a varkocsos nomád fogcsikorgató támadásaival szemben.

A nomád nem egyszer kibillentette már ellenfele kezét, s lefelé szorította; ám mielőtt elüvölthette volna a győzelmi csatakiáltását, a szikár lovag minduntalan visszakényszerítette a fatörzsnyi alkart függőleges ál– lásba. Sőt, most éppen a nomád keze látszott megremegni, és a lovag acélos izmai milliméterről milliméterre kényszerítették visszafelé.

A mellór lovagok mind oda tódultak, és nagy lökdösődés, nagy tolongás vette kezdetét.

Valamivel arrébb a barna bőrű, fekete hajú, keskenyorrú, fiatal herceg jóízűen kortyolt aranyozott serlegéből, és közelebb hajolt tekintélyesebb külsejű, fehérhajú tanácsadójához, aki cinkos képpel suttogott valamit a fülébe. A herceg kedvesen felkacagott, és buzgón bólogatott. Aztán amikor a körülötte buzgólkodó szolga újra teletöltötte a serlegét, a herceg előrehajolt, hogy a foglya szemébe nézhessen.

A fogoly egy gyönyörű szép, anyaszült meztelenre vetkőztetett nő volt, akit a kezénél, a lábánál bőrszíjak rögzítettek az asztalhoz, a nyakát pedig egy széles acél– pánt szorította le. Devra Misthrell volt ez a fogoly, akit úgy kötöztek hanyatt fekvő helyzetben az asztalhoz, mintha ő is a lakoma egyik ünnepi fogása lenne.

És bizonyos értelemben annak is szánták, A szerencsétlen nő hanyatt feküdt, és a szorosra húzott szíjak, láncok és acél nyakpánt miatt mozdulni sem bírt. A száját betömték, és a pecket egy bőrszíjjal rögzítették, hogy beszélni se tudjon, Devra Misthrell, a dél– vidéken rettegett Boszorkánykirálynő csupán pislogni tudott, de még a pislogását is árgus szemekkel figyelték az asztal sarkainál térdeplő, félmeztelen, mellór sámánok, akik folyamatosan mormoltak, és hosszúra növesztett körmeikkel mágikus jeleket rajzoltak a padlóra borított hamuba.

A herceg gunyorosan bámulta a nőt, s Devra Mishtrell nem hunyta le a szemét. A herceg közelebb tartotta a serlegét, és a sűrű, vörös bort a nő világos hajára! csorgatta, mintha így akarná vörösre festeni azt. Az asztalnál ülő főrangok és tanácsadók megérthették ennek a gesztusnak a jelentését, mert diadalmasan felordítottak, és a térdüket csapkodták féktelen jókedvükben.

És abban a pillanatban, amikor a közeli asztalnál a szikár mellór lovag egy győzelmi kiáltás kíséretében lenyomta a nomád óriás karját, hatalmas üvegcsörömpölés kíséretében berobbantak a terembe a drén fivérek, és egyenesen a jobb szélső asztalsor közepén kötöttek ki.

Váratlan érkezésüket először jóformán csak a legközelebb ülők észlelték az iszonyatos győzelmi ováció miatt, de a következő pillanatban az ajtóknál felvigyázó nyílpuskás testőrök tucatnyi vesszőt lőttek a behatolók felé.

Lenk nem tudta, miféle trükkel fognak előrukkolni a fivérei, ő maga mindenesetre akcióba lendült. Vad kiáltással felrúgta a lábánál lévő kancsót a feléje kapó mellór nemes arcába, s kardja félkörös suhintásával csuklóból lemetszett egy csatabárdot lendítő kezet. Aztán egy visszakezes vágással megsebzett egy feléje ugró, fiatal apródot is.

Miközben elhelyezett egy szúrást egy selyeminges, széles mellkasban, a szeme sarkából látta, hogy Zmed kitátja a száját, s ordítás helyett fortyogó, sistergő láva– folyam hagyja el a torkát. A láva három méter távolságra fröccsent elő, és összeégetett mindenkit, akire csak egy csepp is hullott. Hmuda sem nyúlt a fegyveréhez; körbeforgott, és a szeméből arasznyi, lila villámocskákat lőtt a feléjük lódulókra.

Váratlan megjelenésük azonban csak egy pillanatnyi meglepetést okozott, most már őket támadta mindenki, aki csak élt és mozgott a teremben. Az, hogy az íjászok és a nyílpuskások folyamatosan tüzeltek rájuk, az még nem is lett volna baj, hiszen a kermonjuk eltérítette a veszedelmes vesszőket, s azok több kárt okoztak a fivérek körül tolongó mellórokban, mint azokban, akiknek szánták. Viszont a terem szűknek bizonyult ennyi ember számára, s a mellórok úgy körülfogták őket, hogy mozdulni is alig bírtak.

Igaz, Hmuda szemvillámai szinte minden harmadik szívdobbanásnyi időben ritkította őket, de ekkora tömegben egy-egy szívdobbanás között is iszonyatos hosszúnak tűnt az eltelt idő. És ráadásul a kicsinyke villámok, sem bizonyultak olyan hatásosnak, mint a kathír táborban, amikor az egyik ogárfej lövöldözte. Akkor azonnal meghalt az, akit a villámocskák eltaláltak, most viszont az ellenfelek csak összerogytak, a testesebbek pedig csupán néhány másodpercre dermedtek meg.

A Zmed szájából előtörő lávasugár jóval hatékonyabbnak bizonyult, sokakat összeégetett, de még akik csak pár cseppet kaptak belőle, azoknak is olyan fájdalmat okozott, hogy képtelenek voltak tovább folytatni a támadást. A gond mindössze az volt, hogy két "lávaköpés" között nyolcan-tízen is meg tudták szúrni az idősebb drén fivért.

Ezek a szúrások persze nem okoztak látható, vérző sebeket, de Zmed ordított a fájdalomtól, és néha-néha csaknem összeroskadt.

– Gyerünk már! – üvöltötte Lenk, miközben úgy csapkodott összevissza a kardjával, mint egy vérgőzös berserker. – Nincs semmi hatékonyabb?!

– Csapdába kerültünk! – kiáltotta Hmuda, és miközben, egy lendületes mozdulattal belevágott egy szabadon maradt nyakba, a szeméből kilőtt villámmal lebénított egy veszedelmesen vagdalkozó ellenfelet.

– Csapda?! – sikoltotta Lenk, és alig tudta elrántani a bokáját a feléje kapkodó kezek elől. – Csapdába csalt az átkozott szuka?!

– Nem ő! – kiáltotta vissza Zmed, akit már hárman– négyen rángattak. – A mellór varázslók megérezték Devra körül a mágikus kisugárzást, és a sámánok "lefogják" az erejét. Képtelen hatékonyan segíteni, – Wogard fekete valagára! – sikoltotta iszonyodva Lenk. – Meneküljünk innen, amíg lehet!

– Már nem lehet! – ordította Hmuda, akinek ketten rángatták a lábát, és csaknem lecibálták az asztal tetejéről.

– Akkor végünk van!

Mindhárman veszettül vagdalkoztak, és mivel Hmuda kifejezetten szorongatott helyzetbe került, Zmed egyenesen oda okádta a következő adag lávát. A mágikus támadás nem hatott Hmudára, az égések okozta fájdalmat viszont érezte. Üvöltött kínjában, de legalább kiszabadult, mert a támadói feketére égtek, és még a legvérmesebbek is elhátráltak.

Hmuda taktikát változtatott. Eddig mindig mást támadott a villámokkal, és mást a kardjával, s nem igazán volt eredményes. Most először apró villámot lövellt ki a szeméből a legveszélyesebbnek ítélt támadóra, s amikor az illető egy pillanatra lebénult, akkor jött a kard. Az ellenfél nem tudott védekezni. Így már min– den kardcsapással a halálba tudta küldeni az ellenfelét.

Ám még mindig annyian tolongtak körülötte, hogy képtelen volt elszabadulni.

Odakint hangosan rivalltak a csontkürtök, s egyre újabb és újabb testőrök, katonák érkeztek. És közöttük zöld-piros csuhás, fekete képű mellór papok is megjelentek. Ezen utóbbiak semmi mást nem csináltak, csupán hangosan kántáltak, és a csata középpontja felé terjesztették a karjukat, mintha meg akarnák áldani a viaskodókat.

És Lenk döbbenten fedezte fel, hogy hiába találja el tisztán a kardja a megcélzott ellenfelet, a penge szikrákat vetve csúszik el a csupasz nyaktól, mintha ötszörös acélpáncélon csikordult volna oldalra.

– Mágia! – üvöltötte rémülten. – Végünk van!

– A tőr! – kiáltotta Zmed, miközben csaknem össze-görnyedt a bokájába maró fájdalomtól. Egy széles pengéjű nomád csatabárd ugyanis kivágta volna alóla a lábat, ha nem védi a kermonja. – Használd a tőrt!

Persze, az aranytőr átvág minden mágián!

Lenk eldobta a kardját, s a következő pillanatban már az aranytőrt mélyesztette bele abba a vaskesztyűs kézbe, amely a bokájánál fogva le akarta rángatni az asztalról. Az aranytőr úgy mélyedt bele az ellenfele alkarjába, mintha nem is csillogó páncél védte volna, ha-nem megolvadt vajréteg.

A páncélos lovag felordított, a keze a vágás helyén szúrós szagú füstpamacsot eresztett, és a patakokban folyó piros vér zöldessé, kocsonyássá változott.

És a lovag, akinek az arca nem látszott a sisakrostély alatt – szembefordult a társaival. Igaz, csak a fél kezét tudta használni, de széles kardjával így is utat vágott közöttük, és egyenesen a kántáló papokra támadt.

Lenknek nem volt ideje ujjongani a történtek fölött, mert a támadói megunták, hogy magasabban van náluk. Hárman nekivetették magukat az asztalnak, és egy-szerűen felborították azt. A fiatal drén próbált leugrani, de valaki megrántotta a bokáját, és így rémült ordítással dőlt ő is az asztallal, a kancsókkal és a sült hússal együtt. És mielőtt feltápászkodhatott volna, már legalább öten vetették rá magukat. Ütötték, verték, próbál– ták leszorítani, megkötözni.

Lenk nem látta, hogy mi lett a testvéreivel, de az asztalok borulásából, a márványra hulló evőeszközök csörömpöléséből és az idegen ajkú diadalüvöltésből arra a következtetésre jutott, hogy a mellórok a fivérein is alkalmazták az asztalborító taktikát.

Lenk érezte, hogy egy vékony bőrszíjat tekernek a bal csuklójára, a jobbjából pedig próbálják kicsavarni a tőrt. Tudta, hogy itt a vég, semmi esélye a túlerővel szemben, de nem tudta ilyen könnyen megadni magát. Kezét-lábát szorosan tartották, de a fejét nem fogták, így Lenk egy vad ordítással lefejelte egyik támadóját, s bár az ütésbe ő maga is beleszédült, vonaglott, vergődött, rángatózott, s ha már verekedni nem tudott, a fogaival mart bele a mellórokba, és úgy harapott, akár egy vérszomjas farkas.

A meglepő támadásra kiszabadult a jobb keze, s bár mindössze kicsiny ívben mozgatta, az aranytőr hegyével valahogy sikerült megkarcolnia egy szőrös könyököt. És a könyökből e jelentéktelen karcolás is tetemes mennyiségű vért csalt elő. És amikor a piros vér elkezdett megkocsonyásodni, a fickó üveges tekintettel engedte el a foglyát, és egyik társa torkát ragadta meg iszonyatos erővel.

Lenk még nagyobb teret kapott a mozgásra, és most már vadul vagdalkozott a tőrrel. Hogy az elkövetkező másodpercekben hány támadóját tudta megsebezni, képtelen lett volna összeszámolni, az azonban tény, hogy egyszer csak megszűnt a mellére telepedő hatalmas súly, és hanyatt fekve találta magát a piros és zöldes vérmocskos márványon, kószálva-kapálódzva a kezével és a lábaival, mint egy megsebzett bogár.

És körülötte a mellórok egymással viaskodtak, egy-mást gyilkolták, Az aranytőr!

Lenk egész testét iszonyatos fájdalom szaggatta, és a feje úgy kóválygott az előző fejkoccintástól, mintha egy hatalmas sziklafalat fejelt volna le. Támolyogva, szédelegve állt fel, és öklendezett a zöldes vérkocsonyából felszálló, undorító, gyomorfacsaró gőzöktől.

– Leeeenk!

Már lódult is. Azt sem tudta hová, de a hang irányába. Zmed kiáltott érte, de hogy honnan, azt Lenk nem tudta megállapítani.

Arrafelé bukdácsolt, amerre legjobban tolongott a tömeg. Körötte legalább két tucatnyi mellór gyilkolta egymást puszta kézzel vagy fegyverrel. Az aranytőrrel megsebzett, zöld vérüket egyre hullatók mindenkit megtámadtak, aki az útjukba került, még egymást is. Ha pedig senki nem akadt a kezük ügyébe, ordítva ön-magukat marcangolták.

– Zmed! Hmuda!

A terem legtávolabbi szegletében, sarokba szorítva vagdalkozott Hmuda, és a szeméből most már egyáltalán nem pattogtak villámok, csak a szablyája villogott a plafon felől áradó, természetellenes, mágikus megvilágításban.

Hmuda elég szorongatott helyzetben volt, hiszen tízen-tizenketten is tolongtak körülötte, de mivel egy– szerre csak ketten-hárman férhettek hozzá, a fiatal drén kardvívó vitézül tartotta magát.

Azonban már így is több sebből vérzett, és ez valami nagyon rosszat jelentett: nem védte a kermonja!

– Hol van Zmed?! – ordította Lenk drénül, és veszett iramban rontott a fiatalabb bátyja irányába.

Csak amikor hátulról megrohamozta a Hmudát ostromló mellórokat, akkor döbbent rá, hogy őt sem védi a kermonja. Vagyis: Zmed vagy meghalt, vagy pedig nincs a közelükben!

Két mellórt is sikerült megsebeznie az aranytőrrel, mire a többiek észlelték a veszélyt. Azonban ekkor már a megsebzettek is ellenük fordultak, és Hmuda veszett ordítással rohamozta meg őket.

Lenk látta, amint egy mellór penge villan felé, és megpróbált kitérni, de elkésett. A kardhegy arasznyi hosszon felvágta a női brokátruhát, s vért csalt elő Lenk testéből. Lenk nem tudta megállapítani, milyen mély sebet kapott, hiszen egész testét tízszer ilyen erős kínok hasogatták már, s ezt a döfést mindössze karcolásnak érezte. Még azzal sem törődött, hogy rászorítsa a tenyerét, hagyta a vérét szabadon patakzani.

– Zmed! – ordította. – Zmeeeed!

Vadul ugrált és hadakozott, s ha a tőre rövidnek bizonyult a mellór kardokkal szemben, akkor vakmerő ugrásokkal, előrelendülésekkel, cselezéssel toldotta meg a szúrását.

Fél percbe se tellett, és már nem maradt ellenfele. Akiket megszúrt, csodálatos módon átváltoztak zöldvérű "zombikká", vagy hasonlókká, és egymást marcangolták. Azokat pedig, akiket Lenk nem tudott megsebezni, Hmuda halált osztogató szablyája végezte ki, míg megint mások, látva társaik borzalmas átalakulását vagy pusztulását, ordítva menekültek.

– Hol van Zmed?! – ordította Lenk a bátyja képébe.

Hmuda a bal kezét vérző nyaksebére szorítva csak zihálni tudott, nem jött ki hang a torkán, csak a kardjával hadonászott az ajtó felé.

Lenknek nem kellett több magyarázat, és maradék erejével, a legközelebbi kétszárnyú ajtó felé iramodott, amerre a legnagyobb tolongást észlelte. Ketten hárman az útjába ugrottak, de azokat ügyesen elkerülte, vagy egyszerűen futtában ledöfte.

A teremben egyre pokolibb formát öltött a tombolás Piros és zöld vérben úszott a márványpadló, s a díszes szőnyegeken szétmarcangolt, megsebzett haldoklók, sebesültek vonaglottak, miközben a kaotikus csata egy-re inkább a hercegi asztal irányába tolódott.

Lenknek eszébe se jutott, hogy Devra Mishtrellt pró– bálja kiszabadítani, a bátyját kereste.

– Zmed! Zmeeed! Hol a fenében, Hirtelen meglátott egy kisebb mellór csoportot, akik az ajtó közelében egy letépett, lila függönybe tekert, vergődő "csomagot" rugdostak, csépeltek teljes erejükből.

Lenknek nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön, kit csavarhattak be a buzgó mellórok a függöny-be és kit ütlegelnek olyan állhatatosan. Harsány kiáltással rohamozta meg a hat mellórt, és sikerült megszúrnia az egyiket, mielőtt feléje fordulhattak volna.

Azonban mielőtt a megsebzett mellór átváltozhatott volna "zombivá", valahonnan a rugdosódók takarásából egy hatalmas termetű nomád ugrott elő, aki akkora pallost lengetett, amivel egy ökröt is ketté tudott volna szelni. Lenk meg sem próbálta a tőrével hárítani a vágást, inkább hátraugrással próbálkozott. A lába meg-csúszott a kocsonyásodó, zöld vérben, s mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, már zúdult is feléje a hatalmas penge. A nomád olyan rettenetesen gyors volt, hogy szabad szemmel alig lehetett követni a mozgását; valószínűleg varázslat gyorsíthatta fel ennyire.

Mielőtt az elcsúszó Lenk a padlónak ütődhetett volna, a lecsapó kard máris utolérte, és a penge éle egye-

nesen a szeme közé zúdult.

Lenk hatalmas ütést kapott, a fejét beverte a márványba, és elkönyvelte magában, hogy kettéloccsant a koponyája. Azonban amikor pár szívdobbanás után még mindig képes volt pislogni, megpróbált kikukkantani abból a vörös ködből, ami a szeme elé telepedett.

Nagy nehezen kitisztult a látása, és felkönyökölt. S épp tanúja lehetett annak, amikor Hmuda a nomád nyakára súlyt a szablyájával, és a masszív bikanyakból vér kezd patakzani. A nomád biztosan valamiféle gyorsító varázslat hatása alatt állhatott, mert amikor a földre vetette magát, még akkor is olyan nagy sebességgel vergődött, vonaglott, hogy egy haláltusáját vívó óriáskígyó sem csapkodott volna sebesebben.

– Mi történt? – Lenk felült, megtapogatta a homlokát, de nem érzett sebet. Csak amikor hátul is megtapogatta a fejét, akkor tévedtek az ujjai egy jókora púpra.

Hmuda nem felelt. Szusszant egy keveset, aztán sietve kigöngyölte az alig mocorgó Zmedet a függönyből, és megpróbálta életre rázni.

Lenk értette már. Zmed nem halt meg. Óriási szerencséje volt, hogy a mellórok elkönyvelték a sebezhetetlenségét, s miután foglyul ejtették, meg sem próbálták ledöfni vagy a fejét levágni, inkább az ütlegeket és a rugdosást választották. Pedig mivel a fivérek eltávolodtak egymástól, Zmedet sem védte volna tovább a kermon az éles pengéktől. Igaz, az ütlegeket is alig élte túl.

Azonban mégiscsak túlélte valahogy a kiadós verést, és ennek köszönhette Lenk is, hogy a nomád lezúduló pallosa nem loccsantotta szét az agyát. Mert Zmed itt hevert, Hmuda pedig az öccse nyomában loholt, s így a fivérek ismét egymás közelébe kerültek. A kermon jó-voltából a pallos nem sebezhette meg, de az ütés ereje még így "letompítva" is rettenetes volt, és attól csapódott Lenk feje úgy a padlóhoz, hogy púp nőtt a koponyáján.

Zmed igen rossz bőrben volt; nehézkesen mozgott, minden lépésnél sziszegett, az arca feldagadt, zúzódások díszítették, az orra vérzett, a szája több helyen ki-csattant, mindkét szemöldöke felrepedt. De élt, és ez volt a lényeg.

A nagy trónteremben még mindig zajlott a tusa, de a zöldvérű "zombik" most már egymást tépték, szaggatták, a még életben lévő mellórok megfutamodtak.

– Mentsük meg a nőt! – suttogta Hmuda kiszáradt torokkal, és félrelökdösve a marakodó zombikat a hercegi asztal felé iramodott a feldöntött asztalroncsok, hullák, sebesültek és ételmaradványok között. Fivérei valamivel lassabban, kóvályogva, támolyogva követték.

Érdekes módon a zombik nem támadtak rájuk, sőt, úgy tűnt, mintha menekültek volna Lenk útjából. Vagy talán inkább az aranytőr útjából.

Ahogy egy halom marakodó, zöld trutymótól szennyezett zombi morogva elhátrált előlük, megpillantották végre a hercegi asztalt, és zavarba ejtő kép tárult a szemük elé.

Az asztal előtt vérébe fagyva hevert a két félmeztelen sámán, kibelezett zöld-piros köpenyes, kibelezett papok társaságában, s harminc-negyven feketére égetett mellór lovag és testőr hullájával egyetemben. Mivel ezeknek a hulláknak egy részéből még most is zöldes kocsonya szivárgott, könnyű volt kitalálni, hogy ezek Lenk késétől válhattak zombivá, s az égésnyomok arra utaltak, hogy mágia végzett velük. S mágia végzett az ellenfeleikkel is!

Azonban a látványnak nem ez volt a legmeghökkentőbb része, hanem az, hogy a fiatal herceg és kísérete még mindig ott tartózkodott az asztalnál, és meg sem kíséreltek menekülni. Igaz, már felhagytak a jóízű tréfálkozással, és az ételeiket is ledobálták az asztalról, de olyan dühösen bámulták a három közeledő fivért, mint-ha ki akarnák tekerni a nyakukat.

Hatan voltak. A herceg, egy csíkos zekéjű, rövid hajú apród, az ősz hajú tanácsnok, két vértes testőr és egy két méternél is magasabb, hihetetlenül vékony, hosszúkás fejű férfi, akinek olyan sárga volt a szeme, akár egy tigrisé. Ez a férfi nem viselt fegyvert, viszont minden ujján különös karcolatú gyűrűk ragyogtak, a homlokán egy dísztelen, réz fejpánt feszült, hosszú, zöld köpenyét pedig tűzpiros rúnák díszítették. Mind a hatan talpon voltak, és a közeledő drén fivéreket bá-multák, de meg sem próbáltak menekülni, sem pedig rájuk támadni. Nem voltak mozdulatlanok, dühös szavak hagyták el az ajkukat, és egymás felé gesztikuláltak, de a herceg dühösen ellökte a magasabbik testőrét, amikor az karddal a kezében eléje akart állni.

Miközben a teremben még tartott a zombik és az újonnan érkezett mellór harcosok összecsapása, a hat fős társaság úgy állt az asztal mögött, mintha csak arra várnának, hogy a világos hajú idegenek elragadják előlük a meztelen fogolynőt.

Hmudát elővigyázatosságra késztette ez a mozdulatlanság, és a szemét le nem véve a nyurga, sárga szemű alakról, bevárta a testvéreit.

A sárga szemű – minden kétséget kizáróan varázsló lehetett – felemelte a jobb kezét, és feléjük mutatott. Az ajkai mozogtak, de a hangját nem lehetett hallani; még csak egy pisszenést sem.

A herceg szája is mozgott, és drágaköves markolatú kardját előrántva kihívóan hadonászott. Mintegy híva magához az ellenséget.

Hmuda már mozdult volna, de Lenk visszarántotta.

– Csapda! – kiáltotta. – Ez csapda! A varázsló szét fog égetni!

– Meg kell mentenünk!

– Meg akarsz halni? – Megragadta a bátyját, de Hmuda erőnek erejével kitépte magát.

– Engedj már!

– Vigyázz! – Zmed kiáltott, pontosabban inkább csak figyelmeztetően hörgött.

Az oldalajtón egy csapat mellór harcos rontott be, néhányan közülük áthámozták magukat az útjukat álló zombikon, s egyenesen a drén fivérekre támadtak. Egy három fős csapat pedig azonnal a herceg mellé akart rohanni, hogy szükség esetén védelmezzék az uralkodójukat.

Hmuda vakmerően a rájuk támadók elé ugrott, s egyszerre hármójukkal csapott össze. Így Lenknek csupán egyetlen ellenfele maradt, a kóválygó-támolygó, fegyvertelen Zmednek pedig egy sem.

Hmuda is több sebből vérzett, s a mozgásán erősen érződött a fáradtság és a kermon által felfogott csapások fájdalma, de még így is képes volt feltartani addig az ellenfeleit, amíg Lenk egy ravasz szúrással zombivá nem tudta változtatni a saját támadóját.

És miközben ezt tette, a szeme sarkából oldalra pillantott, hogy vajon a herceg felé tartó testőrök nem gondolták-e meg magukat. Azok azonban egyenesen a herceg felé rohantak, bár az dühös hadonászásokkal akarta visszatartani őket. A testőrök – látva uralkodójuk vad integetését – egy pillanatra lelassítottak. De nem elég hamar.

Mielőtt elérték volna az asztalt, a levegő felizzott körülöttük, és pokoli sercegéssel lila lángok kezdték emészteni a szerencsétleneket. A testőrök egy szemvillanás alatt feketére égtek, és még ordítani sem volt idejük; lezuhantak a többi égett hullára.

Lenk meredt szemmel bámulta a lángokat. Azt megállapította, hogy nem a sárga szemű varázslótól erednek, s ahogy jobban kimeresztette a szemét, rádöbbent, mi okozta a testőrök pusztulását. A herceg és kísérete körül egy teljesen átlátszó, szabad szemmel szinte észrevehetetlen kupola vibrált, mely minden oldalról körülvette az asztalt, és védelmezte az asztalnál állókat. Ha a három testőr nem rohan bele vakon ennek a kupolának az oldalfalába, Lenk sosem vette volna észre a csapdát. Így azonban az egész kupola lilás színben vib-rált pár másodpércig, és ez épp elég volt ahhoz, hogy kirajzolódjon a pontos elhelyezkedése.

– Láttad? – kiáltotta Lenk a fiatalabb bátyjának.

Hmuda épp ekkor végzett utolsó ellenfelével, és undorodva törölte le a vért a kardjáról a fickó ruhájában.

– Nekünk nem árthat – lihegte, és vadul bámult a varázsló sárga szemébe. – Véd bennünket a kermon.

– Vigyázz! Ez lehet, hogy erősebb mágia, – Nem hagyhatjuk a lányt!

– Ez nem lány! – kiáltotta rekedten Lenk. – Ez Devra Mishtrell, a Boszorkánykirálynő!

Hmuda azonban mit sem törődött az öccse tiltakozásával. Vadul felkiáltott, és vakmerően nekirohant a kupola láthatatlan falának.

Amikor odaért, ahol a fal feszült, egy pillanatra lilaragyogás vonta be a drén nemes egész testét, ezernyi villám cikázott körülötte, és Hmuda sikoltva úgy rángatódzott, mintha minden porcikáját lángok emésztenék.

Lenk oda akart ugrani, hogy segítsen, de erre már nem volt szükség. Hmuda úgy esett hanyatt, mintha egy láthatatlan óriás hajította volna hátra, és ahogy a földre zuhant, még akkor is rángatózott, s a lila szikrák csak pár szívdobbanás múltán enyésztek el.

De legalább nem égett feketére!

Hmuda összeszorított szájjal, elszánt tekintettel egyenesedett fel, mintha újra neki akarna rontani a fájdalmas akadálynak, de mégsem tette meg.

– Megölöm a rohadékot! – kiáltotta mérgesen. – Megölöm!

A varázsló a kupola belsejében olyan rosszindulatúan meredt rájuk, mintha a puszta pillantásával a halálukat okozhatná; a sárga szempárból elképzelhetetlen gyűlölet sugárzott. Azonban azon kívül, hogy meredten bámulta őket, nem tett fenyegető mozdulatot. Valószínűleg nem is tehetett; a kupola nyilván a kifelé utat is elzárta. Megszüntetni pedig nagy kockázat lett volna.

Időközben a terem már teljesen kiürült; a dréneken és kupola "foglyain" kívül nem tartózkodott benn élő ember. A marakodó zombik egy része már elpusztult, a többiek pedig kitódultak a folyosókra, és egymást marcangolták.

A legidősebb drén fivér sarkon fordult, és a terem túlsó sarka felé szaladt.

– Zmed! – kiáltotta Lenk, mert azt hitte, hogy a bátyjuk még mindig nem tért magához, s nem tudja, mit cselekszik.

Zmed azonban igenis tudta, hogy mit akar. Amíg Hmuda farkasszemet nézett a láthatatlan fal túloldalán álló varázslóval, a legidősebb fivér ahhoz a hosszú, lilafüggönyhöz rohant, amibe korábban őt becsavarták. Felragadta a vaskos, díszes anyagot, és maga után vonszolta ahhoz az ablakhoz, amelyen át percekkel ezelőtt beugrottak. Vaskos kötelet csavart a függönyből, és az egyik végét elkezdte hozzákötözni az ablakmelletti falból előmeredő vaskarhoz, mely fáklyák vagy gyertyák tartására szokott szolgálni.

Lenk csak most értette meg, mit akar. Nyolc méter magasból kell majd lemászniuk. És most már nem segíti őket az ugrásnál mágia.

A folyosó felől nagy ordítozás és fékcsattogás hallatszott. Ennyi időnek kellett eltelnie, mire megérkezett a komolyabb erősítés. Valószínűleg tetőtől talpig pán-célba öltözött lovagok; azok, akik nem kaptak helyet a teremben, vagy azok, akik a teremből szöktek el, hogy a könnyű öltözet helyett magukra öltsék a páncéljukat.

Bármelyik volt is, rengetegen közeledtek, és komoly fenyegetést jelenthettek.

Lenk dühösen ráordított Hmudára.

– El innen! Nem segíthetünk!

– A tőrödet! – mordult fel Hmuda, és egyszerűen kicsavarta a fegyvert meglepett öccse kezéből.

Igen, a tőr! Az átmegy minden mágián! Valószínűleg ezen a mindent felégető falon is!

– A varázslót öld meg! – kiáltotta Lenk. – Ha meghal, talán megszűnik a fal!

Azonban Hmuda nem várt biztatásra. A tőrrel a kezében előrelendült, és ismét nekirohant a vibráló, lila energiafalnak. A drén nemes egész testét rázta az ismeretlen erő, és Hmuda ajkait vinnyogó, sivító hangok hagyták el. Azonban mégsem hátrált meg. A tőrt fokozatosan nyomta előre, s az keresztülhatolt az energiafalon!

S ahogy vágta az utat az aranytőr, úgy dugta egyre beljebb és beljebb a jobb kezét Hmuda. Pokoli kínok között, nyüszítve, kínlódva, rángatózva egyre beljebb és beljebb jutott. Előbb csak a csuklójáig; aztán fokozatosan becsúszott az alkarja könyökig, s végül egészen vállig. Ennél tovább nem jutott, s bár a karját szabadon tudta mozgatni a kupola belsejében, a teste egyre görcsösebben vergődött.

– Vissza, te őrült! – üvöltötte Lenk dermedten. – Vissza, vagy szörnyethalsz!

Mert ha a kermon védte is a varázsfal égető hatásától, a fájdalmat továbbadta, s ez a fájdalom kezdte elér– ni azt a kritikus küszöböt, amit ember már nem képes elviselni.

A kupola belsejében óriási riadalom támadt a behatoló jobb kéz és a tőr láttán. A fiatal herceg elsápadt, és ájultan csuklott össze. A varázsló dermedten hátrált a kés közeléből. A testőrök tétován indultak Hmuda felé, az apród pedig félőrülten ki akart rohanni a kupolából az ellentétes oldalon, de ahogy a láthatatlan ballal érintkezett, egy pillanat alatt szénné égett.

Hmuda nem foglalkozott a varázslóval; képtelen lett volna addig benyúlni. Nem törődött a tétovázva feléje mozduló testőrökkel sem; nem várta meg, amíg táma-dásra szánják el magukat. Felemelte a tőrt tartó kezét, és egy erőteljes mozdulattal lecsapott az egyetlen személyre, aki karnyújtásnyi távolságon belül esett, Az aranytőr lefelé vágódott Hmuda remegő, rángatózó kezében, és egyenesen a hanyatt fekvő Devra Mishtrell hófehér keblei közé érkezett. Karmazsinszínű vér fröccsent a magasba. És mire Hmuda kirántotta a kezét a kupola falából, ez a vér zöldes kocsonyává változott.

Hmuda úgy repült hátra legalább három méternyit, mintha egy ló rúgta volna meg.

– Wogard taknyos bajuszára! – sikoltotta Lenk elszörnyedve. – Mit tettél?!

Hmuda azonban nem vesztegette az idejét válaszra.

Nagy nehezen feltápászkodott, és kábán, tántorogva az ablak felé igyekezett.

Lenk hitetlenkedve bámult a kupola felé.

A Boszorkánykirálynő felült. A bőrszíjak egyszerű-en szétszakadtak a tagjain, a nyakára feszülő acélpánt pedig végigrepedt. A nő akadálytalanul ült fel az aszta– lon; nem tarthatta vissza semmilyen erő.

A varázsló egy vékony, ezüstös pálcát kapott elő a köpenye béléséből, a meztelen test felé mutatott, és a szája erőteljes mozgása arra utalt, hogy folyamatosan harsog valamit. A szavai azonban nem hatoltak át a mindentől védő energiakupolán.

Devra Mishtrell elfordította a fejét a varázslóról, és Lenk felé nézett. A fiatal drén nem látta biztosan, de mintha a gyönyörű arcon-felszabadult mosoly vibrált volna Vagy valami más?

Aztán a lenszőke hajzuhatag meglebbent, mintha játékos szellő kapott volna alá, s a következő pillanatban irtózatos "robbanás" játszódott le a kupola belsejében. Lenk ugyan nem hallott egyetlen hangot sem, és heves széllökést sem érzett, viszont a látvány önmagáért be-szélt. Az-öt méter átmérőjű, két és fél méter magas kupolában szétcincált végtagok, kiszabadult belszervek, ételdarabok és más gusztustalanságok röppentek szerte, és a szétspriccelő vér szinte teljesen beterítette a kupola falait, és éktelen lilás villódzás vette kezdetét. És ez a villódzás szénné porlasztotta a piros és a zöld vércseppeket egyaránt, Mire a varázsfalak villódzása elcsitult, odabenn már semmi sem mozdult; csak egy nagy rakás véres massza hevert az asztal és a vacsora roncsai között.

Ám ezt már Lenk nem várta meg.

Mire az első páncélosok a terembe értek, a drén fivérek már réges-rég lekúsztak a függönyből készített kötélen, s a belső udvaron át a komor fellegvár felé rohantak. Mindhárman kimerültek voltak, minden porcikájuk kínoktól lüktetett és sajgott a lelkük is. Nem szóltak egymáshoz, nem váltottak még gesztusokat sem, csak rohantak.

Tudták, hogy erre az utolsó erőfeszítésre még szükség van.

Néhány nyílvesszőt még kilőttek utánuk, de a trónterembe érkező katonák többsége egészen megdermedt az iszonyatos mészárlás maradványainak láttán. El nem tudták képzelni, miféle titokzatos sereg tehette ezt; már csak azért is, mivel sehol sem fedeztek fel idegen holt-testeket.

S ha arra gondoltak, hogy ezt a mészárlást mindössze három ember követte el, nem sok kedvet éreztek, hogy üldözőbe vegyék őket.

Ennek köszönhetően a fivérek akadálytalanul elérték a fellegvár kapuját, és eltűntek a tátongó sötétségben. Zmed nekifeszült a kapunak, de Lenk leintette.

– Hagyd a fenébe!

Fél perc múltán már a fenti trónteremben voltak, és nyitották a rejtekajtót. Gyötörte őket egy olyan balsejtelem, hogy vagy az összebatyuzott zsákmány vagy pedig a lefelé vezető kötél nem lesz ott, de várta őket mind a kettő.

– Zmed! – morogta Lenk, amikor leértek az éjfekete alagútba. – Ne feledd! Mindig a jobb oldali falat tapogasd!

Órák óta botorkáltak már a vak sötétben háborítatlanul, mire Lenk ismét megszólalt.

– Miért?

Csak ennyit szólt, de mindhárman tudták, ez a kérdés mire irányult. Hmuda mégis hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt.

– Jobb neki így – mondta egykedvűen.

– De ti, megmenteni akartátok, nem megölni!

– Ne kérdezd, miért tettem! – dörmögte Hmuda. – Egyszerűen így jött ki a lépés, és kész. Az ember sohasem tudhatja előre, hogy a következő pillanatban melyik irányból fog fújni a szél, – Így igaz morogta Zmed. – És talán így van jól.

Meg kellett halnia.

– Miért?

– Mert, hazudott nekünk.

– Hazudott?

– Igen – dörmögte Zmed. – Nem von Kroeg volt az áruló, hanem valaki más.

Lenk csak egy pillanatig gondolkodott.

– Oleg Hjadl?

Zmed hangjából őszinte meglepetés érződött.

– Te tudtad?

– Kitaláltam. Amikor a nő arra biztatott, hogy vigyük magunkkal az ogárfejeket a Kán elé, elszólta magát. Sokat gondolkoztam a dolgon, és nem tudtam hová tenni. Azt mondta, hogy "a három fejért háromszoros jutalmat kérhettek. Haromezer aranyat és három háremhölgyet," És emlékeztek az indulás előtti estén én azon tréfálkoztam, hogy hárman nem tudunk megosztozni egyetlen háremhölgyön. És ezt a tréfát rajtatok kívül csupán Oleg Hjadl hallotta, És nem sokkal később, amikor az ogár fejekkel lemészároltuk a Kánt és a vezérkarát, kissé furcsállottam, hogy Oleg Hjadl sértetlenül megúszta. Most már gyanítom, miért: a Boszorkánykirálynő nem lőtt ki villámokat a saját kémére. És azzal, hogy Oleg Hjadl átvette a parancsnokságot a kathírok felett, s minden épkézláb emberrel bennünket üldöztetett, csak még inkább összezilálta a dolgot, Zmed hallgatott egy darabig, csak aztán jegyezte meg.

– Nem is vagy te olyan hülye, – Bár ugyanezt én is elmondhatnám rólatok – vágott vissza Lenk. – De ti honnan tudtátok?

– Amikor megnyitottuk az agyunkat Devra Mishtrell előtt, valamelyest mi is beleláttunk az ő gondolataiba – magyarázta Zmed. – Alapvetően őszinte volt hozzánk, mindössze két dologban hazudott.

– És mi volt a másik? – horkant fel Lenk.

– Nem drén volt – szólalt meg váratlanul Hmuda. – Hanem guarni. Az ősi népből való. A varázsládikák nem drén utasításokra nyílnak és záródnak, A guarnik nyelve nagyon hasonlatos a drénhez. Egy tőről fakadtunk.

– De hiszen a guarniak évezredekkel ezelőtt eltűntek e világ színéről!

– Itt vannak – sziszegte Hmuda. – Csak éppen nem tudtunk róluk.

Mindhárman csendben emésztették az elhangzottakat, csak a csoszogásuk vert monoton visszhangokat, az alagútban.

– Hová megyünk majd, ha kijutunk a napvilágra? – kérdezte egy idő múlva Lenk.

– Legelőször is próbálunk enni valamit – dörmögte morózusan Zmed. – Azt se bánom, ha valami erdei bogyóval kell teletömnöm a hasam, csak legyen valami, – És ha már ettünk?

– Keresünk valami falut vagy várost, ahol normálisan felruházkodhatunk, megpihenhetünk és zabálhatunk egy igazán jót. Elvégre most már van bőven vagyonunk, Lenk azonban csak kilyukadt arra, amire a kérdése irányult.

– És utána? Hazatérünk Dréniába? Elintézzük Tohart?

– Nekem tök mindegy – jegyezte meg Hmuda. – Megyek, ahová ti mentek.

Zmed hangosan ásított menet közben.

– Egyelőre elegem van a vérontásból – dörmögte végül. – Most pihenni akarok. Pihenni, lazsálni hónapokon át. Zabálni, vedelni, nőket cirógatni. Ezt akarom, nem mást.

– De aztán, ugye, hazatérünk Dréniába?

Zmed nevetett.

– Ki tudná azt megmondani, hogy a következő pillanatban merről fog fújni a szél?