Zmed belerúgott az ütéstől elalélt ellenfélre.

– Túl jól vívott – összegezte. – Minden támadásomat hárította. De az öklömre nem számított, – Hol a varázsló?

A lila ragyogással beburkolt vérsámán különös dolgot művelt. Körbeforgott saját tengelye körül, egyfolytában sivító-sikoltó hangok hagyták el a száját, és bal kezének minden mozdulatával ezernyi apró színes szikrát szórt maga köré a levegőbe. A szikrák nem aludtak ki, és nem hullottak le; ott lebegtek körülötte minden irányban.

Aztán a színes szikrák hirtelen helyet adtak egy emberi formának a fickó háta mögött. Magát az embert nem lehetett látni, de a testének helyén nem lebegtek színes szikrák.

A vérsámán minden eddiginél rettenetesebbet sikoltott, és sietve fordult a láthatatlan ellenfél irányába, ám már elkésett.

Zmed és testvérei csak annyit láttak, hogy valami villan, és a csontsovány testet övező, lila ragyogásból egy arany tőr hegye bukkan elő a fickó tarkórészénél. És ahogy a vérsámán bugyborékoló, gurgulázó hangokat hallatva a földre zuhant, a lila ragyogás elenyészett, s az áldozat fölött kirajzolódott Amoghartha szikár alakja.

Időközben az északi és a déli tornyok felől már leértek az udvarra a mishrén őrök, és kiáltozva, hadonászva rohantak a vakmerő behatolók felé. És az istálló mellől, a cselédszállásokról, a közkatonák barakkjai felől, a külső udvarban mindenhonnan szitkozódó, átkozódó asszonyok és sebesültek, nyomorékok kerültek elő, és dorongokkal, mángorlókkal hadonásztak, apró kölykök pedig vad, kőzáport zúdítottak feléjük.

Amoghartha még arra sem vesztegette az időt, hogy letörölje a vért az arany tőrről. A belső várfal felé iramodott, és azzal sem törődve, hogy a társai követik-e, eltűnt egy rozoga épület mögött.

Zmed és Hmuda szó nélkül vetették magukat a varázsló nyomába. Lenknek épp csak annyi ideje maradt, hogy felmarkolja a földről kilőtt nyílpuskáit, s neki is rohannia kellett, ha nem akart a testvéreitől lemaradni.

Maroknyi kövek süvítettek el a feje mellett, de természetesen egyetlen egy sem találta el. Alig öt lépésnyire maradt le a bátyjaitól, s a kermon mágiája védte.

Mire utolérték a varázslót, az már felfelé kúszott a citromsárga kötélen a belső várfal tetejére. Hogy mi-ként rögzítette az ötméteres fal koronáján, azt csak ő maga tudta. Hmuda biztatás nélkül megragadta a zsinórt, és erős fogásokkal mászott felfelé. Zmed a fiatalabb öccsét is előre engedte, majd rávicsorított a tisztes távolból acsarkodó kölykökre és asszonyokra, s ő maga is kapaszkodni kezdett.

A belső fal tetején nem ütköztek ellenállásba. Valószínűleg Devra Mishtrell csupán a külső falakra állított őrséget, s azok, akik egyébként a belső traktust szokták őrizni, most minden bizonnyal valahol a dél-délkeleti falnál tomboló pokolban hullatták a vérüket a királynőjükért és a népükért.

Amoghartha nem vesződött tovább a zsinórral. Egyszerűen feltekerintette a csuklójára, s a fal tetejéről leereszkedve leugrott a belső várudvarra. Puhán ért földet, épp csak a térdét rogyasztotta meg leérkezéskor. Lenk habozás nélkül követte a varázsló példáját, s hasonló könnyedséggel fogott talajt, s kinevette súlyosabb alkatú testvéreit, akik nagyobbat dübbentek.

A belső várudvarnak ez a része kihaltnak tűnt, csak az egymásra épült házak és karcsú tornyokon túlról hallatszott nagy lárma, no és a tompa zúgássá csendesült, távoli csatazaj.

A varázsló a falhoz lapult, és kilesett. Egy gondozott rózsakert szélén álltak, s a bimbódzó virágokon túl egy félig nyitva álló ajtó tátongott.

– Mostantól ti mentek előre! – suttogta Amoghart– ha. – Maradjatok egymás közelében, s a testetekkel fedezzetek engem, ha nyílzáporba kerülünk, bár komolyabb ellenállásra itt nem kell számítanunk.

Zmed állt az élre, és enyhén meggörnyedve átrohant a sárgálló-zöldellő bokrok közötti, kavicsos ösvényen az ajtó felé. Hmuda habozás nélkül követte, s Lenk szinte, a bátyja sarkára hágott nagy igyekezetében.

Zmed belesett az ajtón, majd beugrott, és körülnézett.

– Senki! – lehelte vissza. – Egy lépcső a folyosó végén. Fel, vagy le?

– Fel! – suttogta a varázsló, aki pillanatokon belül beérte őket. – Ez a főépület, de a trónterem a túloldalon van. Lényeg a gyors mozgás, és hogy mi lássuk meg elsőnek az ellenségeinket!

Egymástól egy-két lépés távolságra lemaradva szökelltek felfelé a márvány lépcsőfokon, s amíg az idősebb testvérek karddal a kezükben óvakodtak, Lenk sietve megtöltötte a kézi nyílpuskái adagolóit.

A lépcső tetején egy díszes szőnyegekkel borított folyosóra értek, amelynek fehér kőfalain a kastély őseinek képmásai sorakoztak. Hosszúkás arcú, bodros hajú mishrén nemesurak és nemeshölgyek cicomás ruhákban.

Zárt ajtók mellett szaladtak el könnyed léptekkel, s eszükbe sem jutott, hogy bármelyikbe is benyissanak. A fiatal zsoldosok gyors iramban haladtak, s az idős varázsló csak lihegve tudta tartani velük a tempót. Ennek ellenére ő diktálta az irányt.

– A folyosó végén jobbra, Le azon a lépcsőn, Ez a konyha, amott az élelmiszer raktárak, tehát jobbra kerülünk!

Egy rengő hájú, zömök férfi lépett ki eléjük a konyhából egy vízzel telt üstöt egyensúlyozva a vállán. A fickó szeme elkerekedett, de kiáltani már nem maradt ideje. Hmuda kardja átszaladt a bordái között, és épp a szívét járta át. Zmed reflexből még elkapta a szerencsétlen szakács testét, nehogy a döbbenés újabb konyhai munkásokat csaljon elő. Azonban a reflexe rosszul működött, hiszen az igazi zajt a kőlapnak csapódó rézüst okozta. Zmed ugyanis csak a testet fogta fel, az edényre nem jutott ideje. Hatalmas csattanás hallatszott, s ezt Amoghartha fájdalmas kiáltása követte. Az üstben ugyanis forró víz volt, s ahogy az edényből kizúdult, összeégette a varázsló csupasz lábfejét. Amoghartha úgy ugrált, mintha ezzel megszüntethette volna a fájdalmat.

A nyitott ajtón egy fiatal kukta ugrott ki ormótlan fém merőkanállal a kezében, és azonnal riadót ordított.

Két férfi és egy nő érkeztek a hívására keverőlapátokkal felfegyverkezve, és elszántan a behatolókra támadtak.

Lenk megcélozta őket az egyik nyílpuskából, de aztán úgy döntött, hogy nem pazarolja el az értékes lövedékeket, amelyekre később még sokkal nagyobb szükség lehet. A jobb kézre eső nyílpuskát az övébe dugta, ám mire előrántotta a vívótőrét, már nem volt szükség a közbeavatkozására. Zmed és Hmuda villámgyors csapásokkal levágták a harcképzetlen konyhai munkásokat. Mindegyik felé csak egyszer sújtottak, s halálos csapásokat osztogattak. Tíz másodperc sem telt el a kukta kiáltása óta, rajtuk kívül nem maradt álló ember a folyosón, csak vérükben fetrengő haldoklók.

Amoghartha sziszegve tapogatta megvörösödött lábfejét.

– Ne arra! – morogta. – Rövidítsük le az utat!

Nem a konyhán, át mentek, inkább a jobb oldali folyosót választották. Most valahogy Lenk került előre, s ismét mindkét kezében nyílpuskát szorongatott.

Gyors léptekkel szaladt, és fürge tekintete tíz méterrel megelőzte lépteit. A bezárt ajtókat, az elfüggönyzött alkóvokat fürkészte, vajon nem rejtőzik-e valahol egy mishrén alabárdos, vagy egy kést szorongató, elszánt lakáj.

Két folyosón is végigrohantak anélkül, hogy bárkibe is beleütköztek volna, s nem bukkantak ellenállásra.

– Ott a trónterem bejárata! – horkant fel Amoghart– ha. – Hol vannak a testőrök?

– Sehol senki! – motyogta Lenk, és két lőfegyverével minden lehetséges célpontot végigpásztázott. – Kihalt az egész palota!

– Biztosan mindenki a délkeleti falnál tolong, Amoghartha az elővigyázatosságról is megfeledkezve beszökkent a trónterem nyitott ajtaján, és eltűnt egy súlyos brokátfüggöny takarásában.

– Elmenekült! – kiáltotta dühösen. – Itt sincs senki!

Megszökött előlem a mishrén némber!

A kiáltásra kiáltás válaszolt, és az egyik lila függöny takarásából kivont karddal a kezében egy mishren testőr botorkált elő. Szemmel láthatóan alig volt eszméletén, a dereka jobb oldalán a felöltő csurom vér volt, s vértől csöpögő bal lábát erőlködve vonszolta maga után, alig bírt ránehezedni.

Ennek ellenére artikulátlan hangon, torkából ordítva támadt a varázslóra.

Lenk meghúzta az elsütő billentyűt, s gyors egymásutánban két nyilat lőtt a sebesült fickóba. Mindkettő a férfi jobb combjába fúródott, s a testőr úgy dőlt el, mintha kirántották volna alóla a lábát.

Hmuda már ugrott, hogy lemetssze a haldokló fejét, de a varázsló félrelökte.

– Hol a Boszorkány?! – ordította a testőr képébe. – Hol van a királynőd?

A testőr csak tátogott, s a torkát szavak helyett tompa nyögések hagyták el. Csak most látták, hogy hiányzik a nyelve, csak egy durva sebhely jelzi, hol lehetett. Régebben vághatták ki.

– Ez nem fog felelni, dörmögte Zmed. – Hmuda, végezz vele!

– Nincs szükség a válaszára! – kiáltotta Lenk, és ki– mutatott a színes üvegekből körberakott ablakon. – Ott bujkál a madárka!

Amoghartha is kipillantott.

– A fellegvár! – kiáltotta. – No persze! Érzi a vesztét!

A trónterem ablaka nyolc méter magasságban volt a földtől, s odalenn, ezen a legbelső udvaron meglátták azt a nyüzsgést, amit eddig annyira hiányoltak. Hatalmas udvar volt, melyen minden bizonnyal a lovagi tornákat és más ügyességi vetélkedőket szokták lebonyolítani. Most ez a térség szinte zsúfolásig tele volt sebesültekkel, az őket kötöző, ápoló asszonyokkal, gyógyító papokkal és ágyékkötős, kopasz vérsámánokkal.

Az udvart három oldalról a palota melléképületei szegélyezték, a trónteremmel szemközt pedig a vár legbelső építménye, a fellegvár magasodott, mely maga volt az erőd az erődítmény legközepén. Egy roppant, vaskos torony, mely úgy emelkedett ki a palota lakrészei között, mint egy óriás, mely az alvó törpék álmát vigyázza.

A fellegvár alsó traktusán nem voltak ablakok, csak keskeny lőrések, s csak legfelül, megközelítőleg húsz méter magasságban, a kerengőn lehetett széles nyílásokat sejteni. A vaskos falak közé egy irdatlan méretű vaspántos ajtón keresztül lehetett bejutni, mely jelenleg tárva-nyitva tátongott, már csak azért is, mert a ki– és berohangálók szinte "egymásnak adták a kilincset". A belső udvarra nyíló nagykapu irányából most is érkezett egy szélvészként vágtató lovas, aki anélkül pattant le a hátasáról; hogy a ló jóformán még meg sem állt. Mire az állat befékezett, a futár – mert hát mi más lett volna – már be is rontott az ajtón, s csaknem beleütközött abba a négy alabárdosba, akik ordibálva, kiabálva rohantak kifelé.

Aztán egy tekintélyes külsejű férfi sietett ki, a lovásza már hozta is a paripáját, s a férfi azonnal nyeregbe lendült.

Óriási volt a nyüzsgés, a jövés-menés, s az állandóan jajveszékelő, nyögdécselő sebesültek, a fél lábukat vesztett, mankós harcosok és a közöttük sürgölődők csak fokozták az átláthatatlan zűrzavart. A trónteremből nézelődők nem értek rá számolgatni, de Lenk úgy saccolta, hogy legalább kétszázan tolonganak az udvaron. Azonban az ordibáló alabárdosokat és a fellegvár bejáratában posztoló őröket is belevéve a fegyverfog-ható harcosok összesen egy tucatnyian lehettek csak.

No és persze legalább annyi pap és vérsámán.

Vágtató lovon újabb futár érkezett, másik kettő pedig mar kifelé tartott, – Ott bent, A folyosón a hátuk mögül ordítozás, fegyverek és páncélok csörgése hallatszott, s futó lábak dobogása. Valószínűleg a megmaradt konyhások riasztották a palotaőrséget, s azok őket keresték. A lárma egyre közeledett. Az üldözők sokan lehettek.

A varázsló nem tétovázott.

– Itt a zsinór! – kiáltotta. – Másszatok le!

– És te?

– El kell vonnotok a lentiek figyelmét, amíg én felmászom a falon a kerengőre! A lényeg a gyorsaság! Az ajtón át betörtök, és fel a lépcsőn, Mindvégig maradjatok együtt! Ne álljatok le harcolni, csak ha feltétlen szükséges! A vérsámánokat gyilkoljátok, Ők a legveszélyesebbek!

– És aztán? – kérdezte Zmed. – Ha bejutottunk?

– Zárjátok be a vasajtót belülről, és reteszeljétek el! Öljetek meg mindenkit, akit odabenn találtok! Én pedig, elkapom a Boszorkánykirálynőt! Sok szerencsét!

A varázsló az öklével belevágott az ablakba, és nagy csörömpölés kíséretében színes üvegcserepek röpültek szerte. Aztán következő pillanatban a sárga zsinór máris megnyúlt, s ott lógott előttük.

Az üvegcsörömpölést még a hatalmas lármában is hallották odalent, s ahogy Zmed megjelent a kitört ablakban, hatalmas üvöltés harsant fel. A fehér arcbőr és a szokatlan hajviselet egyértelműen elárulta, hogy nem egy mishrén harcos készül lemászni, hanem egy idegen!

– Sok szerencsét! – kiáltotta a varázsló Lenk fülébe közvetlen közelről, s az éles kiáltástól a fiatal drén füle csengeni kezdett. Azonban mire a fiú odafordult, hogy rámorduljon a társára, Amogharthának már nyoma sem volt. Egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Zmed már megvetette a lábát, a belső udvar kemény talaján, és oroszlánként ordítva levágta, az első két alabárdost, akik vigyázatlanul rontottak rá. A testvérei nem voltak olyan messze tőle, hogy a kermon a hatását veszítse, s így az elsietett döfések akkor sem találták volna el, ha történetesen nincs ideje kitérni előlük.

Aztán a következő pillanatban Hmuda lába is földet ért, s szélvészként csusszant alá a harmadik testvér is. Zmed és Hmuda egyesült erővel hadakoztak a megmaradt alabárdosokkal, Lenk pedig az összes vesszőjét kilőtte a sebesültek tömegén keresztül feléjük bukdácsoló vérsámánokra. Azonban most a távolság is nagy volt, a célzásban is zavarta a mellette csapkodó két testvére, s mindössze két félcsupasz vérsámánt terített le a hat vessző.

A fellegvár kapuját védelmező testőrök rohanva indultak az alabárdosok megsegítésére, hívásukra újabb vértesek jelentek meg. Igaz, a testőröknek az lett volna a feladatuk, hogy veszély esetén bezárják a fellegvár ajtaját, s elreteszeljék belülről, három fiatal harcosban nem láttak komoly fenyegetést. Már csak azért sem, mert az udvarra érkező behatolókat nem követték újabbak, sőt a trónterem ablakában mishrén palotaőrök bukkantak fel, ráadásul a mozgásképes sebesültek is kardot, lándzsát ragadtak.

Úgy tűnt, a drén zsoldosok sorsa megpecsételődik. Legalább negyvenen támadtak ellenük, s már egészen körbevették, őket.

– Gyerünk már! – ordította Lenk, és a kötelet rángatta. Szerette volna megismételni a varázsló korábbi mutatványát, de a sárga zsinór nem engedelmeskedett neki, s nem zsugorodott ölnyire.

Zmed és Hmuda levágták a két legközelebbi ellenfelüket, s dühösen vakdalkozva, vérben gázolva törtek előre. Lenk felhagyott a zsinór ráncigálásával, elejtette az egyik nyílpuskáját, a másikat pedig egy vadul hadonászó vérsámán képébe vágta, s előhúzta a vívótőrét. Valahonnan oldalról egy lándzsahegy "kerülte ki" a testét, és Lenk felnyögött a fájdalomtól. Vakon szúrt a lándzsás irányába, és érezte, hogy a pengéje eleven húsba szalad, de azt nem tudta megállapítani, hogy a mozdulat halálos volt-e, vagy sem. Egy csatabárd zúgott el a feje mellett, s mivel ezt nem követte fájdalom, a fegyver nyilván nem a kermon segítségével hibázta el. Egy ordító fickó ugrott a szeme elé, aki Zmedetakarta oldalba döfni. Lenk odacsapott. Felhasította a mishrén karján a ruhát és a bőrt, de máris visszafelé kellett vágnia, hogy a trónterem ablakából érkező palotaőr hátba ne támadja.

Iszonyatos küzdelem alakult ki, csattogtak a pengék, suhogtak az elhibázott ütések, s a drén testvérek csapásai, szúrásai nyomán egymás után hanyatlottak el az ellenfelek. Azonban bár a mishrének ez idáig csupán tehetetlenül csapkodtak a sebezhetetlen ellenfelek körül, Zmed, Hmuda és Lenk minden procikája sajgott, égett, lüktetett és hasogatott a fájdalomtól. A kermon eltérítette ugyan a halálos csapásokat, a három testvérnek mégis olyan érzése támadt, mintha a heves küzdelem alatt már ezerszer is meghaltak volna.

Két perces vagdalkozás után már térdig gázoltak az ellenfelek hullái között, valósággal lubickoltak a vérben, de még a fele utat sem tudták megtenni a fellegvár bejáratáig, mert a feldühödött mishrének a testükkel alkottak védelmező falat.

– Mágusok! – süvítette egy kappanhang a közelből, s Lenk két csapás és egy döfés között csak azt látta, hogy valahonnan a sebesültek közül három lila golyócska úszik felé a levegőben. Vad kísérletet tett hogy szabad bal kezével félrecsapja a golyócskákat a feje elől, mint ahogy bosszantó darazsakat legyint félre az ember. Azonban a golyók varázslövedékek voltak, simán elkerülték a tenyerét, és egyenesen belerobbantak a képébe.

Egészen pontosan felrobbantak az arca előtt, hiszen a kermon ezt a támadást is kivédte. A fiatal drén egy pillanatra mégis úgy érezte, mintha a mágikus lövedékek behatoltak volna a száján, s egyenesen a feje közepében robbantak volna szét. Megvakult, megsüketült, s vérszagon kívül semmi mást nem érzett.

Vakon csapkodott maga körül, és minden csapása talált, de hogy az ellenfeleket-e, vagy azokat a sebesülteket, akik között átgázoltak, azt nem tudta eldönteni.

Aztán ahogy a látása kitisztult, hadonászó emberi végtagokat, süvítve lecsapó pengéket látott maga körül, és dühös, kétségbeesett, szakállas mishrén ábrázatokat.

Lenk csak most döbbent rá, hogy a földön fekszik, és összevissza rángatják, cibálják. A bátyjait nem látta,de minden bizonnyal a közelében lehettek, mert a le-csapó fegyverek még mindig nem tudták megsebezni, csak a hasogató fájdalom erősödött szinte az elviselhetetlenségig.

– Zmed! – ordította, miközben kétségbeesetten próbált kiszabadulni. – Hmuda!

És amikor már, azt hitte, semmi és senki nem segíthet rajta, a fölötte tombolók fejei közötti kis résen egy különös jelenést pillantott meg. Amoghartha állt fenn a fellegvár kerengőjén, és egy heves mozdulattal épp ekkor hajított le a mélybe egy aszkétikus külsejű vérsámánt. Aztán a varázsló a belső udvar felé fordult, a kezében egy zöldesen vibráló massza öltött alakot, s Amoghartha meglengette ezt a masszát a feje fölött. Lenk látta, amint az emberfejnyi zöldes holmi feléjük zúg, aztán olyan iszonyatos robbanás rázta meg alatta a földet, mintha a világ összes villáma egyszerre csapott volna le erre a kis területre. Mindent átható, vibráló, zöld fény borított be, s e groteszk megvilágításban letépett végtagok, szétszaggatott testrészek, pörgő emberfejek röpködtek összevissza. Ha az előbb Lenk úgy érezte, hogy megvakult és megsüketült, most rá kellett döbbennie, hogy tévedett. Korábbi érzékvesztései csupán annyiban hasonlítottak ehhez a mostanihoz, mint egy darázscsípés egy kétkezes lovagi pallos által ketté loccsantott fejhez.

Ráadásul a szétvakulás és szétsüketülés utáni pillanatban olyan iszonyatos fájdalom mart Lenk szívébe, gyomrába, hogy az ifjú menten összeokádta magát.

Vakon, süketen próbált talpra evickélni. Már senki sem rángatta vissza, senki sem gyűrte maga alá. Igaz, egy kéz még görcsösen fogta a nyakát, de ez a kéz csupán egy kézfej volt, csuklótól felfelé hiányzott a többi testrész.

Lenk letépte a nyakáról a görcsös ujjakat, és miközben vakon tántorgott, megcsúszott az ellenfelei kiontott vérén – vagy valami más nyúlós, anyagon –, és rázuhant egy gusztustalan húsrakásra.

Aztán azt érezte, hogy valaki rángatja, s a folytonos zúgáson át Zmed sürgető hangját hallotta.

– Gyorsan! Gyorsan!

Nagy nehezen kitisztult a látása, s bár a szeme előtt még mindig zöldes fényfüggöny lebegett, nagyjából ki tudta venni, hogy a közvetlen közelükben egyetlen élő lélek sem mocorog, csak vérmocskos hullák és gazdátlan testrészek hevernek szerte. S ők hárman nem az udvar közepén állnak, hanem az udvar közepe helyén tátongó félkör alakú kráterben. A kráteren túl pokoli jajveszékelés, káromkodás, üvöltés hallatszott.

– Hmuda! – kiáltotta Zmed az öccse fülébe, és szinte, zokogott. – Nem mozdul!

Hmuda csurom vér volt, s ugyanolyan mozdulatlanul feküdt a kráter "felszántott" oldalán, mint körötte mindazok, akiket ő terített le. Lenk megtapintotta a nyaki eret, és felpillantott.

– Ver a szíve, Hmuda valószínűleg ugyanúgy Amoghartha varázslatától ájult el, mint ahogy Lenk is csaknem elvesztette az eszméletét. A varázslat épp ott robbant, ahol őket szorongatták. Az ellenfeleiket cafatokra tépte, de bennük nem tett kárt, csak éppen a fájdalomtól majdnem szörnyethaltak mindhárman!

És ki tudja, Hmuda túléli-e a sokkot?

– Befelé! – harsant ekkor egy üvöltés a kerengő tetejéről. Amoghartha vadul integetett nekik. – Be a toronyba! A mishrének, Zmed és Lenk azonnal megragadták tehetetlen testvérük két karját, lábát, s teljes erejükből kapaszkodni kezdtek felfelé a kráter torony felőli oldalán. Amikor felértek, meglátták, mire gondolt a varázsló. A külső várudvarra nyíló kapun át páncélos lovagok vágtattak be, és a lovak között mezítlábas, aszkétaszerűen lesoványodott, ágyékkötős vérsámánok trappoltak.

– Elég a sétából! – üvöltött le rájuk a varázsló a magasból. – Mozogjatok, vagy végetek! Nincs több energiarobbantásom, hogy segítsek rajtatok, Hmuda megrándult két testvére karjaiban, és vértől nedves ajkait három erőtlen szó hagyta el:

– Mikor, öljük, meg?

Mivel félvaksin hunyorogva épp a kerengő felé meredt, szükségtelen volt megkérdezni, hogy kire gondol.

– Sosem tudhatjuk előre, honnan fúj a szél, – dörmögte Zmed.

Leültették fájdalmas képpel nyögdécselő testvérüket a fellegvár felfelé kanyargó csigalépcsőjének első fokára, s hátát a korláthoz támasztották. Aztán mindketten azonnal ugrottak, hogy bezárják a hatalmas vasajtót és helyükre tolják a vasrudakat.

A széles kráter elzárta a lovasok útját, meg kellett kerülniük, hogy a fellegvárhoz jussanak, de a vérsámánok egyszerűen átugrálták a hullákat, és veszett iramban rohantak.

Zmed az egyik ajtószárnynak feszült neki, Lenk pedig a másiknak. Egyszerre csapták be a két szárnyat, és közösen rángatták a helyére az első vasrudat. Aztán a másodikat. Majd a harmadikat, – Megvan! – s kiáltotta Zmed diadalmasan. – Ide most már az isten se jut be!

Hirtelen egy csontsovány, ágyékkötős alak jelent meg előttük. Egy vérsámán! A fickó a szó szoros értelmében áthatolt a bezárt vasajtón, és görbe karmokban végződő jobb kezével a döbbent Zmed felé csapott. Karmai ugyan nem tudtak belemélyedni a legidősebb testvér nyakába, de a bőr és a karmok érintkezéséből lila szikrák pattogtak, és Zmed ordított a fájdalomtól. A vérsámán újra csapott.

Lenk ocsúdott. Felfelé és oldalirányban suhintott a pengéje élével, s a vágás a fickó inas nyakát találta. Vér fröccsent, s a fej oldalra nyaklott. A vérsámán azonban talpon maradt, s ismét sújtott.

Zmed ordított, és ujjai közül kicsúszott a kard.

Lenk szúrta, vágta, kaszabolta az ágyékkötős alakot, és bár a fickó csurom vér lett egy pillanat alatt, iszonyatos életerővel újra és újra lecsapott a karmaival a legidősebb drén testvérre.

Aztán – megközelítőleg a tizenötödik szúrásra – a vérsámán hangtalanul összerogyott, és úgy maradt.

Zmed ájulással küzdött.

Az ajtóból egyszerre két vérsámán pattant elő.

– A francba! – sziszegte Lenk, és megszúrta a hozzá közelebb esőt, s ugyanazzal a lendülettel hátra is szökkent, mert a csontsovány alak őt vette célba a karmaival.

– Mik ezek? – ordította dühösen Hmuda, és támolygó léptekkel indult a testvérei megsegítésére. – Mi a francok ezek?

Aztán fájdalmasan felordított, mert a másik vérsámán őt támadta.

Zmed csak tátogott, nem jött ki hang a torkán. Mintha a kegyetlen karmok valóban feltépték volna a nyakát.

Lenk most taktikát változtatott. Nem szűrt, hanem megvárta, amíg a vérsámán csap felé, s akkor egy villámgyors vágással a fickó csuklójára sújtott, s a görbe karmokban végződő kézfej a padlóra repült. – A drén fiú felrikkantott, és tőrét a vérsámán hasába döfte. Az ágyékkötős alak egy pillanatig mozdulatlanul állt, rá-

meredt a hasából kiálló pengére, majd a keze vérző csonkját és a kőpadlón heverő kézfejét is szemügyre vette. Aztán amikor Lenk a következő vágást a nyakára irányozta, a vérsámán egyszerűen behátrált a vasajtóba. Lenk már nem tudta visszafogni a lendületét, és a vékony penge nagy csendüléssel tört ketté a rideg vason. Lenk lehajította a használhatatlan markolatot, és az egyik dobótőrét kapta elő.

– A csuklóját célozd! – kiáltotta drénül Hmudának.

– Vágd le a kezét!

Hmudát is megvédte a kermon varázsereje a veszedelmes karmoktól, de a fájdalomtól csaknem összegörnyedt, s a korábbi robbanás okozta sokktól még mindig nem tért teljesen magához és lassan, bizonytalanul mozgott.

– A kezét! – üvöltötte Lenk, és támogatásként a vérsámánra hajította a dobótőrét.

A tőr undok cuppanással állapodott meg a vérsámán nyakában, belemélyedt egészen a markolatig a nyak jobb oldalába, s a tőr hegye egy fél ujjnyira kibukkant túloldalt.

Hmuda már másodjára hibázta el a villámgyorsan lesújtó, karmos kezet, s harmadik vágásra nem maradt lehetősége. A vérsámán – Lenk dobótőrével a nyakában – belehátrált az ajtóba, és a fém ugyanúgy utat nyitott a testének, mint előbb a társának.

Aztán a vérsámán feje ismét megjelent, de nem bukkant ki a vasajtóból – inkább a vasajtó vette fel az arca rajzolatát; csak az élettelennek tűnő, vörös szemek bámulták közönyös tekintettel a drén testvéreket. És amikor Hmuda rásújtott a vasarcra, a kardja csengve pattant le a fémről. A vérsámánnak még a szeme se rezzent, csak a tekintetében jelent meg némi szarkazmus.

– El innen! – sziszegte Zmed elhaló hangon, és egyik kezét még mindig a nyakához szorította. – Ha újra támadnak, megölnek, – Ha viszont eltávolodunk innen, az a fickó átjön az ajtón, elhúzza a reteszeket, és a lovagok betódulnak – vetette fel Lenk, miközben idegesen kotorta elő egyetlen megmaradt fegyverét, a második dobótőrt.

Zmed erőtlenül tápászkódott fel, s miközben a baljával továbbra is a nyakát tapogatta, felmarkolta a kardját a kőpadlóról.

– Menjetek ti ketten! – dörmögte. – Majd én fedezlek benneteket!

– Egy frászt! – kiáltotta indulatosan Lenk. – Ha elválunk egymástól, mindhárman megdöglünk!

– Együtt, vagy együtt sem – morogta Zmed, s talán maga, sem tudta, mit akart ezzel kifejezni. – Most úgyis meghalunk mindhárman. De ha valamelyiktek életben marad, tudnia kell, hogy ha én lettem volna a Családfő, magam mellé vettelek volna mindkettőtöket! Mi hárman, meghódíthattuk volna a világot, – Még megtehetjük – mondta Lenk, és elvigyorodott. – És miért is ne élnénk túl? Elvégre sebezhetetlenek vagyunk! És Amoghartha barátunk kirángat minket ebből a szarból.

Mintha csak válasz lenne erre az elgondolásra, az emlegetett varázsló kétségbeesett sikoltása hallatszott a csigalépcső fölötti részből.

– Zmed! Zmeeeeed!, Segítséééég!

Hmuda zordan pillantott felfelé.

– Hagyjuk meghalni? – tudakolta.

Zmed az ajkát harapdálta. Amoghartha súlyosan megsértette és megalázta őket a Kán sátrában. Azonban amikor együtt várakoztak a buborékban, megmagyarázta az indítékait és gyakorlatilag bocsánatot kért tőlük. Pár perccel ezelőtt pedig megmentette az életüket.

S ráadásul ő nyitotta fel a szemüket; neki köszönhetik, hogy összetartanak. De mégis; azt a megaláztatást csak vérrel lehet lemosni.

Zmed nem tudta, miként döntsön. Lenk viszont nem várta be a töprengés eredményét.

– Meg kell mentenünk – közölte. – Ha ő meghal, soha nem jutunk ki élve ebből az átkozott csapdából!

– Zmeeed! Hmuda! Lenk! Az Istenetek nevére, siessetek!

Zmed egy pillanatig farkasszemet nézett a közönyös vasábrázattal, aztán a kardja markolatával odacsapott.

– Mentsük meg!

Amennyire az erejükből tellett, rohanva vették a széles, enyhe ívben emelkedő lépcsőfokokat. Hallották, ahogy az ajtónál csikorogni kezd az első retesz.

Lenk visszapillantott.

– Az egyik az ajtóval babrál, a másik, bennünket követ!

– Zmeeed! Ide!

A drén testvérek összeszedték minden erejüket, és most már úgy rohantak felfelé, mintha nem csak egy vérsámán üldözné őket, de a pokol minden ördöge a nyomukban lihegne.

– Zmeee, krgghhgr, – A kiáltás vége iszonyatos hörgésbe fulladt.

Zmed ellökte magát, az utolsó lépcsőfokról, és habozás nélkül berontott abba a félkör alakú terembe, ahonnan a kiáltást és a hörgést hallotta. A lépcső tetejéről kétfelé nyílt ajtó; ez volt a jobb oldali. A testvérei egy lépéssel maradtak csak le mögötte, és a különös látványt csaknem egyszerre pillantották meg.

A félkör alakú szoba egyetlen berendezése egy rettenetesen széles karosszék volt, melyen két ember is kényelmesen elférhetett volna egymás mellett. A szék ülőrészén egy odahajított fekete selyemköpeny hevert.

E szék előtt egy hatalmas termetű, bőrvértes szörnyalak térdelt a fekete-fehér márványlapokból álló padlón, s két irdatlan kezével egy veszettül vonagló, rángatódzó ember nyakát szorongatta. Ez az ember Amoghartha volt, a kathír Kán legelső mágusa.

A hatalmas alak pedig nem más lehetett, mint Devra Mishtrell, a Boszorkánykirálynő.

A szörnyalak rettenetesen széles volt, a törzse mögött két izmosabb ember is meglapulhatott volna egymás mellett. Azonban nem a szélessége volt a legkülönösebb furcsasága, hanem a feje. Pontosabban a fejei, Merthogy ebből a kétembernyi felsőtestből három bozontos hajú, torz női fej nőtt ki!

Amoghartha már alig hörgött, Zmed a de Vigorardok fejhangú harci kiáltását hallatva támadta hátba a térdeplő szörnyalakot, és kardjá-

val a balszélső fejet célozta meg. A szörnyeteg annyira el volt foglalva a varázsló fojtogatásával, hogy csak a harci kiáltás hallatán kapta hátra egyik ocsmány fejét. Akkor pedig már késő volt! Zmed kardja suhogva lecsapott, s a roppant fej oldalra bicsaklott; a nyak csonkjából fekete vér fröcskölt elő.

A szörnyeteg másik két feje egyszerre bömbölt fel.

Azonban ekkorra már ott termett Hmuda is, és egy hasonló csapással megszabadította a Boszorkánykirálynőt a másik szélső fejtől is.

A szörny ellökte magát az áldozatától, és hirtelen felegyenesedett. Legalább három méter magas volt, és ahogy gyilkos ölelésre széttárta roppant karjait, egyetlen fejét úgy tekergette, mint valami kígyó. Lenk három lépésről, futtából hajította a dobótőrét a vaskos torokba. A Boszorkánykirálynő megingott, baljával megmarkolta a kés nyelét, és miközben Zmed és Hmuda ott vágták, kaszabolták a testét, ahol érték, jobb keze hatalmas csapásával leterítette egyik támadóját. Zmed a hatalmas pofontól tántorogva nekiesett a széknek, és ülve maradt.

A roppant jobb kéz most Hmudát vette célba, de középső drén zsoldos valahogy eltáncolt a csapás elől, s még egy döfést is sikerült bevinnie az egyik cölöpvastag combba. Amoghartha hörögve, krákogva próbált felülni, de cserbenhagyta az ereje.

– Ölj, ölj, a kés, – Hiába erőlködött, nem tudott értelmes mondatot kinyögni.

Lenk azonban így is megértette.

Az aranypengéjű kés! Az aranytőr, mely áthatol minden mágián. A Boszorkánykirálynőt csak azzal lehet megölni!

És a kés ott hevert a félholtra fojtogatott mágustól két, lépésnyire.

Lenk meglódult, És a következő pillanatban akkora ütést kapott hátulról, hogy csaknem szörnyethalt a fájdalomtól. Nem a Hmuda felé csapkodó monstrum találta el; a támadás hátulról érte.

Amikor megpillantották a háromfejű szörnyeteget, megfeledkeztek a mögöttük lopakodó vérsámánról!

Lenk egyszerűen oldalra repült az ütés erejétől, s bár a karmok nem tépték fel a nyaki ütőerét, a fájdalomba csaknem beleőrült. Még Hmudát figyelmeztetni sem volt ereje.

Azonban a vérsámán nem a Boszorkánykirálynőt szurkáló drén zsoldost szemelte ki, hanem a félholt varázslót. Amoghartha felsikoltott, amikor megpillantotta a felé száguldó, csontváz sovány alakot, akinek Lenk dobótőre még mindig ott fityegett a nyakában, de hiába emelte fel a kezét, vagy nem maradt elég ereje varázsolni, vagy pedig a vérsámán volt a gyorsabb.

Lenk csak annyit látott, hogy a csupasz alak rárohan a varázslóra, a karmok lecsapnak, s Amoghartha sikolya azon, nyomban megszakad. Aztán a vérsámán egyetlen hang nélkül rávetette magát az áldozata tetemére, belemélyesztette a fogait a halott varázsló nyakába, és undorító szörcsögéssel lefetyelte a vérét.

Zmed tántorogva állt fel; körbejárt, mintha nem tudná hol van, vagy mintha forogna körülötte a világ. Lenk agyában alábbhagyott a fájdalom. A fiatal drén zsoldos dühösen felkiáltott, és minden erejét összeszedve két hatalmas szökkenéssel a halott varázsló vérét szívó vérsámánhoz ugrott. Felkapta az aranypengéjű tőrt, és két marokra fogta.

A vérsámán csak ekkor nézett fel. A pofája csupa vérmaszat volt, hegyes szemfogai fenyegetően megvillantak. Lenk csaknem megdermedt, miközben az aranytőrt döfésre emelte. Mert ugyan a vérsámánban még ott lógott a nyakát keresztülfúró dobótőr, ám a sebei már összezárultak a penge körül, s egybeforrtak.

Lenket azonban ez a megdöbbentő tény már nem állította meg. Lecsapott a két marokra fogott tőrrel, s annak hegyét egyenesen a kegyetlen arc kellős közepébe vágta. Markolatig tolta.

A kés úgy szaladt be az orr és a száj között, mintha puha vajba mélyesztették volna. Lenk megforgatta, s miközben a vérsámán csapása nyoman az oldalába kegyetlen fájdalom hasított, ő újra és újra lecsapott a tőrrel, s mindaddig ismételgette a mozdulatot, amíg az áldozata a legcsekélyebb mozgást tanúsította.

Csak ekkor nézett fel, és szidta magát. A bosszú helyett inkább a testvéreit kellett volna segítenie. Zmed ismét a padlón hevert, s a homlokáról egy vércsík csorgott a bal szemébe. Valószínűleg egy újabb ütéstől nekizuhant valaminek, s beverte a fejét.

Ettől nem védte meg a kermonja, Hmuda azonban még ennél is cudarabb helyzetbe került. A kardja már valahol a széles szék lábai mellett hevert, őt magát pedig a Boszorkánykirálynő medveöleléssel szorította magához, és azon mesterkedett, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. Hmuda szétvetett karjaiból, lábai ütemes rugásaiból úgy tűnt, ennek már nem sok híja, Lenk felrikkantott, hátulról rontott a szörnyalaknak, és az aranytőrt markolatig döfte oda, ahol nagyjából a gerincet sejtette. Hallotta a csontok recsegését, és a Boszorkánykirálynő olyan iszonyatosat ordított, hogy az egész fellegvár beleremegett. Elengedte Hmudát, és miközben a szerencsétlen fickó levegő után kapkodva, nyögve elterült a padlón, a szörny az újabb ellenfél felé fordult.

Csakhogy Lenk még így kínoktól gyötörten, fáradtan is sokkal fürgébb volt, mint a testvérei, és nem hagyta magát "ölelgetni" egy ilyen ocsmány némber által. Három gyors lépéssel eltáncolt a feléje csapó karok elől, lebukott, és egészen közelről döfte a tőrt a Boszorkánykirálynő mellkasába, egyenesen a szív kellős közepébe, A hatalmas nőstény szétvetette a karjait, mintha még nagyobb lendülettel készülne magához szorítani az ellenfelét, de aztán csak eldőlt, mint egy kivágott faóriás.

Lenk nem sejtette, hogy ezzel az egy döféssel kivégzi ellenfelét, hiszen a vérsámánt is fél percen át kellett kaszabolnia, szurkálnia, s éppen azon volt, hogy újabb döfést vigyen be. Így bármilyen fürge volt is, már nem tudott elugrani a zuhanó test elől, s az maga alá temette.

Lenk persze azt hitte, hogy a Boszorkánykirálynő még nem halt meg, s nemcsak rádőlt, hanem szándékosan birkózta le, s teljes erejéből küzdött, hogy kiszaba-

duljon a roppant test alól. Vágta, kaszabolta ellenfelét, s köpködve, öklendezve próbált szabadulni az arcába spriccoló, undorító, nyálkás, kocsonyás, fekete vértől, mely idő közben zöldes trutyivá változott.

Valahogy sikerült lelöknie magáról a hatalmas testet, s rádöbbent végre, hogy az már régóta nem mozdul.

Diadalmasan felhördült, megragadta az egyetlen megmaradt fejen, a csigákba fonott, darócszerű hajat, és a kést a Boszorkánykirálynő torkába mélyesztette. Aztán továbbvitte a mozdulatot, és lemetszette a ronda fejet a vaskos nyakról, – Elkaptalak! – ismételgette remegő hangon. – Elkaptalak, elkaptalak, – Lenk, – Hmuda alig tudta kipréselni magából az öccse nevét. – Mi van, a varázslóval?

Lenk megdörzsölte az állát.

– Vele már semmi. Halott.

– Te ölted meg?

Most, hogy jobban megnézte Amoghartha tetemét, látta, hogy a vérsámán karmainak nyomain kívül a kathír varázslón számos késszúrás nyoma is látszik. Valószínűleg a halott Amoghartha is kapott egy keveset azokból a félőrült döfésekből, amikkel lemészárolta a vérsámánt.

– Hát, Wogard vérére mondom, nem szándékosan tettem, de a nagy igyekezetben el-elcsúszott egy-egy döfés, – Teljesen, halott?

– Teljesen.

– Az nagy baj! – hörögte Hmuda. – Nélküle innen sohasem jutunk ki, – Sebaj! – próbálta jobb színben látni a dolgokat Lenk. – Majd itt várjuk ki, amíg a Kán seregei elfoglalják a várat.

– Gondolod, hogy lesz, annyi időnk?

A torony alsó kapuját hatalmas ütésekkel döngették odalenn.

– A másik vérsámán! – mordult fel hirtelen Lenk. – Róla is megfeledkéztünk, Kezében az aranytőrrel a csigalépcsőhöz rohant, és leszaladt egy darabig. Fél perc múltán ördögi vigyorral a képén tért vissza.

– Feladta! – kiáltotta. – A vérsámán lehet, hogy tud varázsolni és órákig kell kaszabolni, mire megdöglik, de annyira gyenge a nyomorult, hogy egyedül nem bírta elhúzni a reteszt. Most eltűnt odakint, és lefogadom, Hirtelen elhallgatott, mert csak most vette észre, hogy időközben Zmed is magához tért, valahogy feltápászkodott, s most úgy támolygott összevissza, mint valami kerge birka.

– Megöltük, – dörmögte zavarosan. – Levágtuk a fejét, Ezer arany, a Boszorkánykirálynő, Egy háremhölgy, Khigraj háreméből, Devra Misthrell halott, Miénk a feje, – Miénk bizony! – vetette oda Lenk. – Mind a három!

Zmed étetienül meredt rá.

– Három?

Lenk belerúgott az egyik ocsmányságba.

– Igen, mind a három, De hogy a mi fejünk kié lesz, azt csak Wogard tudja!

– A Pokol Istene?

Hmuda is feltápászkodott, és a három testvér egymást bámulta. Csurom vér volt mindegyikük, mégha nem is a saját vérük, s jócskán ragadt rájuk a Boszorkánykirálynő ocsmány, fekete-zöld testnedvéből is.

Zmed a fejét fogta, és támolyogva körbe-körbe kezdett járkálni.

– Rosszul, vagy? – hörögte aggódva Hmuda. – Megsérültél?

Zmed a fejét rázta.

– Csak szédülök egy kicsit. Hol a varázsló?

– Lenk, elvágta, a torkát – magyarázta Hmuda.

– Kár volt – összegette a legidősebb fivér. – Akkor itt ragadunk, Lenk megtalálta a kerengőre vezető nyílást.

– Gyertek! – morogta rosszkedvűen. – Nézzük meg, hogy áll a csata! Lefogadom, hogy a mieink már a belső várfalakat ostromolják! Egy óra, és itt lesznek, Lefogadom, Mindhárman kiléptek a kerengőre, és dél-délkeleti irányba bámultak, amerről a segítséget remélték.

– Ne fogadj! – dörmögte Zmed. Elvesztenéd.

Mivel a fellegvár volt Misthrell Várának legmagasabb pontja, innen jól beláthatták az egész erődítményt, s annak környékét. S a látvány lesújtó volt.

A várfalakon mindenütt a csillagokkal díszített, lila mishrén zászlók lengtek, s miközben a mishrén kürtök mindenfelé győzelmi jeleket harsogtak, a kathír seregek nagy része megfutamodott, és hiába próbálták a menekülőket a yhamárok szöges ostorral ismét a falak felé fordítani, az egész sereg fejvesztve vonult vissza a táborba.

– Azt hiszem, nagyon nagy szarban vagyunk – suttogta Lenk.

Hmuda sóhajtott.

– Én szerintem, a legrosszabbat, még nem is láttad.

Lenk és Zmed kihajoltak a kerengő mellvédjén, hogy lássák, hová mutat a testvérük.

Odalenn a lovagok és a környéken hadonászó sebesültek nem döngették tovább a fellegvár vaskapuját.

Ehelyett inkább tágas kört alkottak a félmeztelen vérsámán körül. Aztán az egyik toprongyos szolga a közeli istállóból egy háromlábú öszvért vezetett oda. Aztán a szolga is igyekezett elkotródni.

Lenk a homlokát ráncolta.

– Mit művelnek ezek?

A vérsámán egy darabig farkasszemet nézett a riadt öszvérrel, mintha szuggerálni próbálná. S valóban valami olyasmiről lehetett szó, mivel a nyugtalan öszvér hamarosan abbahagyta a forgolódást.

És akkor az ágyékkötős alak, mint a hangtalan halál, rárontott a szerencsétlen állatra, és a fogait a nyakába mélyesztette. Az öszvér felnyihogott, és próbálta lerázni a nyakába csimpaszkodót, de az úgy ragadt rá, mint valami patkány, ami már belevájta a fogait az áldozatába.

És a fickó egyre csak szívta, szívta az öszvér vérét, míg a nyomorék jószág összerogyott, s három meglévő lábával az utolsókat rúgta. A lentiek szörnyülködő kiáltásai közben a vérsámán felegyenesedett, s ahogy a nap végigcirógatta csupasz testét, most már egyáltalán nem tűnt olyan soványnak, mint korábban. Sőt, határozottan úgy tűnt; mintha dagadoznának az izmai.

A vérsámán olyasféle mozdulatokat tett, mintha kényelmetlenül érezné magát a testében, s próbálna hozzászokni ahhoz, hogy az izmai másképp működnek, mint eddig. Aztán lehajolt, a bal kezével összefogta a mozdulatlan öszvér elülső két lábát, a jobbjával pedig az egyetlen hátsó lábat markolta meg. S ezt követően olyan könnyedén, mintha csak egy tollal kitömött zsákot emelne, a feje fölé lendítette az állatot, és minden erőlködés nélkül belehajította az Amoghartha varázslata által vájt kráter közepébe.

A jelenlévők sem sokszor láthattak még ilyet, mert egyszerre kiáltottak fel az ámulattól.

– Lesz már ereje elhúzni a reteszeket – motyogta Lenk utálkozva. – Hát ezért hívják ezeket vérsámánoknak.

Miközben beszélt, mintha valami mozgást fedezett, volna fel a kerengő túloldalán, s ahogy odakapta a fejét, egy rózsaszín fátylat látott ellebbenni.

– Hé!, Ott van valaki!

– Hol?

Lenk azonban válasz helyett máris meglódult körbe a kerengőn, s három gyors ugrással annál a pontnál termett, ahol a fátylat eltűnni látta. Egy ugyanolyan ajtónyílást talált, mint amin át a kerengőre kijutottak. Egy másik félkör alakú helyiség derengett fel előtte.

Hát persze, hiszen a csigalépcső végén két ajtó is nyílt. Ők jobbra mentek, ez pedig a bal oldali helyiség.

Lenk elővigyázatlanul beugrott a résen, és azonnal tömény parfümillat cirógatta meg az orrlyukait. S ugyanakkor egy görbe kést látott a nyaka irányába lecsapni. A kermon nyilván megvédte volna ettől a döféstől, de Lenk még a fájdalmat is el akarta kerülni. Egy villámgyors mozdulattal elkapta a kést tartó csuklót, és megcsavarta. A penge csengve hullt a padlóra, s halk női sikoly harsant.

– Egy nő! – kiáltotta Lenk meglepetten. – Egy nő!

Eddigre már a bátyjai is odaértek, s bepréselődtek a keskeny ajtónyíláson, és gyanakodva vizslatták körül a falakat. Ennek a helyiségnek a berendezése valamivel több volt, mint a szomszédos terem. Ezt alapvetően egy roppant széles ágy foglalta el, melynek túlsó részén áttetsző fátylak és selymek választották le az egyik-sarkot, a túlfelén egy faragott öltözködő asztal állt, melyen a női szépítkezés elengedhetetlen eszközei és apró tégelyei sorakoztak. Akadt egy ovális ezüsttükör is és mellette egy díszes utazóláda, amelynek tetején egy összehajtogatott, cifra zöld-piros ruha hevert.

A nő, akit Lenk a csuklójánál fogva a földre kényszerített, fiatal volt, törékeny alkatú és csodálatosan szép. Mindössze egy áttetsző rózsaszín fátyol kyrát viselt, mely szinte mindent sejteni engedett tökéletes idomaiból, s a szövet fényérzékeny színjátszása a látványt csak még izgalmasabbá tette.

A nő arca rendkívüli bájt és kedvességet sugárzott, s a haja nem fekete volt, mint a mishréneké, hanem egészen világos szőke, mint a legészakibb drén istennőké.

– Ki vagy? – lehelte Zmed a fogai között. A nő szépsége nagy hatást tett rá.

– Alana Wiynie – szipogta a nő. – Devra Misthrell odaliszkje, – Mi? Te rabszolga vagy?

– Öljetek meg! – sírta a nő. – Tegyetek velem, amit akartok, de előtte, öljetek meg! Képtelen vagyok elvi-

selni, több megaláztatást, A drén testvérek zordan meredtek egymásra.

– Miféle országból származol?

– Nem mindegy az nektek?! – sikoltotta dühösen a lány, és mint egy vadmacska, megpróbálta kirántani, a csuklóját Lenk kezéből. Nem sikerült. Lenk az övébe dugta az arany tőrt, és elkapta a lány másik kezét is.

Maga felé fordította, és belebámult a könnyes szempárba.

– Miért akartál leszúrni? – követelte a választ.

A lány szipogott. Csak aztán válaszolt.

– Amikor meghallottam, hogy valaki gyilkolja Devra Mishtrellt, bebújtam az ágy alá. De amikor elcsitult a csatazaj, azt hittem, elmentetek, és akkor ki-

kukkantottam a kerengőre, – Én azt kérdeztem, miért akartál megölni engem?

Hmuda megrántotta az öccse karját.

– Hagyd már! Hát nem nyilvánvaló? Magát akarta védeni. Látod, mennyire fél. Valósággal reszket, – Miféle népből származol, hogy ilyen világos a hajad? – tudakolta Zmed. – Északról? Úgy nézel ki, mint egy született drén nő!

A lány nemet intett a fejével.

– Délen van a hazám.

– Ugyan már! – nevetett Lenk. – Innen délre csak fekete bőrű, fekete hajú vad törzsek élnek. Ilyen világos bőrrel és szőke hajjal képtelen lennél elviselni azt a forróságot, – Ha dél felé vándorolsz, a Forró Ég Országain túl az időjárás ugyanilyen meleg, mint itt, s ahogy haladsz még délebbre, egyre hűvösebb lesz, s az én országomban, mely innen nagyon-nagyon sok napi lovaglásra van, mindenkinek ugyanilyen világos a haja, mint az enyém, Zmed még kérdezni akart valamit, de lentről keresztvasak csikorgása hallatszott, s a drén testvérek máris hallani vélték, ahogy fémcsizmák kezdenek csattogni a csigalépcsőn. Azonban ott még nem tartott a dolog; a vérsámán csupán az első retesszel végzett.

– Van másik kijárat? – kérdezte hirtelen ötlettel Lenk a lányt, és megrázta. – Van másik kijárat a toronyból, Alana?

A lány nem felelt.

– Nem hallottad?

– Minek segítsek nektek? – vetette oda dacosan a lány. – Úgyis megöltök, – Ezek szerint van kijárat! – kiáltotta Lenk.

– Figyelj, Alana! – sziszegte Zmed. – Ha nem segítesz nekünk, valóban megölünk, De ha elárulod a titkos járatot, kiszabadítunk, magunkkal viszünk.

– Hogy aztán a ti rabszolgátok legyek? Hogy akkor és annyiszor leljétek bennem a kedveteket, ahányszor csak akarjátok?

Hmuda megrántotta Lenk karját.

– Engedd el!

Odalenn ekkor csikordult a második retesz, Lenk elengedte a lány kezét, de Alana nem mozdult, továbbra is dacosan állt.

– Miért akarod a halálunkat? – kérdezte halkan Hmuda. – Mi nem ártottunk neked. Sőt, a segítségedért cserébe szabadságot kínálunk, – De milyen szabadságot?

– Nemesi szavamra mondom, ha kijuttatsz innen bennünket, szabadon engedünk. Oda mehetsz, ahová akarsz.

– Sőt – tódította Zmed –, ha igényled, elkísérünk innen több napi járásra délre, védelmezünk, s gondoskodunk arról, hogy hazajuthass a hazádba, – Hogyan bízhatnék bennetek? – kesergett a lány. – Ti erősek vagytok és fegyveresek, – Drén nemesek vagyunk! – vetette oda Lenk büszkén. – Mi megtartjuk az adott szavunkat!

– Add át a fegyveredet! – mutatott a lány az aranytőrre. – Ti pedig hagyjátok itt a kardotokat! Akkor kivezetlek benneteket.

Csikorogni kezdett a harmadik retesz is odalenn, Hmuda habozás nélkül ledobta a kardját a padlóra, Zmed azonnal követte a példáját, majd Lenkre mordult.

– Add neki a tőrt!

– Na, ne, azt aztán, – Add oda! Különben egy percen belül meghalunk!

Lenk a lány kezébe nyomta az aranytőrt, és az szemmel láthatóan megnyugodott.

– A másik szobában, – mondta nekik, és máris az ajtó felé iramodott.

A testvérek habozás nélkül követték szellőlépteit.

Odalenn csikorogva tárultak ki a kapuszárnyak, és a lovagok diadalmas ordítással rontottak be. Most már valóban dobogtak a vascsizmák a lépcsőfokokon.

– A szék mögötti falnál, A lány egészen közel lépett a falhoz, és nekivetette a vállát. Zmed azonnal a segítségére sietett. Ahogy vállal nekifeszült, a fal befelé csúszott, elfordult egy tengely körül.

– Gyerünk már?

A fal az elején csak nehezen mozdult el, de utána könnyedén félresiklott. Egy sötét üreg tátongott alattuk, amelynek a közepén vaskos kötél lógott a mélységbe.

A lyuk alját nem látták.

– Devra fejeit… nem hozzátok magatokkal? – kérdezte a lány halkan. – Vagy nem ezért jöttetek?

Zmed már lefelé tuszkolta volna a lányt.

– Nem – mondta. – Fölösleges, – Dehogynem! – kiáltotta Lenk. – Ha nem visszük magunkkal a bizonyítékot, a Kán nem hisz majd nekünk, és a mi fejünket csapatja le!

– És három fejért háromszoros jutalmat kérhettek – motyogta a lány. – Háromezer aranyat és három háremhölgyet, Lenk egy gyors mozdulattal lekapta a széles székről a fekete selyemköpenyt, mely minden valószínűség szerint a Boszorkánykirálynőé lehetett, s mint valami batyuba, belecsomagolta mind a három ocsmány fejet.

Aztán az egészet a vállára vetette.

Mire ezzel elkészült, a lány és Zmed már eltűntek a lyukban, s Hmuda is erősen markolta a kötelet.

A vascsizmák már szinte a legfelső fokokon dobogtak.

– Mozogj már! – sziszegte Hmuda, és maga elé tuszkolta az öccsét.

Aztán amikor Lenk ereszkedni kezdett lefelé a kötélen, csak azt vette észre, hogy hirtelen nagy sötétség támadt.

– Hé.

– Csend! – súgta felülről idegesen Hmuda. – Ne ordíts!

– De ez a sötét, – Bezártam mögöttünk a rejtekajtót. A lány mutatta, Lenk egyik kezével a rögtönzött batyu száját szorongatta, s jószerivel csak a másik kezével és a lábaival tudott kapaszkodni.

És majdnem felordított, amikor kezek ragadták meg a bokáit, de aztán a talpa biztos talajt érzett, s rájött, hogy csak Zmed segítette a lejövetelét.

Hamarosan Hmuda is leérkezett, s egymás ruhája szegélyét fogva, vakon tapogatóztak kifelé az áthatolhatatlan sötétségben. Zmed ment elöl, a lány az ő ingujját fogta, Lenk volt a szerencsés, aki a finom fátylat markolta, s a sort Hmuda zárta.

Azt megállapították, hogy egy mesterséges járatba kerültek, amelynek a tetejét és két oldalfalát meg tud ták érinteni kinyújtott kézzel.

– Hová vezet ez az alagút? – suttogta Lenk.

– Fogalmam sincs – felelte Zmed.

– És én nem is téged kérdeztelek, te ostoba! Alana?

A lány hangja enyhén remegett.

– Én sem tudom. Devra Mishtrell csak egyszer mutatta meg a titkos kijáratot. Azt mondta, ha minden kötél szakad és a kathírok lerombolják a falait, itt elszökhetünk, Az biztos, hogy most a földfelszín alatt vagyunk, és Devra azt is mondta, hogy az alagút a váron kívülre vezet, Miközben perceken keresztül lépkedtek szótlanul, Lenknek szöget ütött a fejébe valami. Háremhölgyeket csak a férfi uralkodók tartanak a vágyaik kielégítésére.

Devra Mishtrell, a Boszorkánykirálynő viszont nő volt.

– Alana, – szólalt meg a sötétben. – Miért tartott téged a Boszorkánykirálynő? Mire használt?

– A kedvét töltötte velem.

– Mi módon?

– Ocsmány módon.

– De mégis, hogyan?

A lány hangja még jobban remegett, amikor dacosan megszólalt.

– Erről nem beszélek!

–De, ez érdekelne engem, A lány hangosan felzokogott.

– Lenk! – morogta Hmuda ingerülten. – Ne jártasd annyit a hülye pofád!

– Valami dereng ott! – suttogta rekedten Zmed. Minimum hat órája botorkáltak már a tök sötétben étlen-szomjan, s bár egy ideje már nem beszélgettek, a legidősebb fivér a lenyelt portól berekedt kissé és krákogott. – Lehet, hogy a, khm, kijárat?

– Épp ideje lenne! – morogta Lenk. – De ha nem az, akkor is ideje, lenne megpihenni. Életemben nem kutyagoltam ennyit.

–Alana? – kérdezte Hmuda. – Mit gondolsz? Ez már a kijárat lehet?

Nem kapott választ.

– Alana biztosan elaludt séta közben – jegyezte meg Lenk, és kajánul megrántotta a fátyolszövetet. – Hé, kislány, ébresztő!

Legnagyobb meglepetésére csupán a szövetet érezte, a lány testének közelségét nem. Előrenyúlt, de ahol az ujjainak a ruganyos testet kellett volna tapintania, csak Zmed rászáradt vértől ragacsos láncingét érintette.

– Eltűnt! – horkant fel. – Alana! Hol vagy, te lány?

Semmi válasz.

Hmuda és Zmed egyszerre támadtak neki.

– Mi az, hogy eltűnt? Mit beszélsz?

– Lehetetlen!

Lenk is így gondolta, de hiába tapogatózott maga körül, csak a testvéreit találta.

– Elszökött az a kis ribanc!

– Hogy szökhetett el, hogy nem vettük észre?

– Fogalmam sincs!

– Nem te fogtad a fátyla szegélyét?

– De igen – morogta Lenk. – A ruha egy darabja még mindig itt van a kezeimben, Hé, ha még egyszer lökdösöl, – A nyakadat tekerném ki legszívesebben, te kis hülye!

Lenk nekifeszült a bátyjának.

– Kit nevezel kis hülyének te barom-állat?

– Barom-állat?! – horkant fel Zmed. – Azt akarod, hogy lecsapjalak?

– A jó anyádat, azt csapd le!

– Vigyázz, öcskös, mert felbosszantasz!

– És azt hiszed, félek tőled, te tohonya állat?

– Ha még egyszer "leállatozol", a földről kell összeszedned a fogaidat a sötétben!

– Állat!

Puff! Ütések csattantak a sötétben, Zmed és Lenk szitkozódva, káromkodva dulakodtak. Hmuda lökdösve próbálta őket szétválasztani, de a nagy sötétben ezzel csak még inkább fokozta a csetepatét, mivel ő is kapott néhány hatalmas taslit.

Percekbe telt, mire rádöbbentek, hogy a sötétben semmi értelme a verekedésnek, hiszen hiányzik az elégtétel: a betört orrok, vérző szájak látványa.

Morgolódva, zihálva hagyták abba a küzdelmet.

– Majd legközelebb megbeszéljük! – ígérte vészterhesen Zmed.

– Kiverem az összes fogad! – sziszegte Lenk. – Wogard fekete valagára, vérzik a szám, Hmuda szaglászott.

– Még mindig érzem a parfümje illatát.

Lenk megszagolta a maroknyi fátylat, amit még verekedés közben is folyamatosan markolt, s a bátyja orra alá nyomta.

– Érezheted is.

Zmed dühösen dörmögött.

– Hogy a fenébe nem vetted észre, hogy már csak a rongyát markolod?

– És te hogy a fenébe nem vetted észre, hogy a te rongyodat nem markolja senki?

– Ez az átkozott botorkálás kimerített, – Mit gondolsz, engem talán nem?

A testvérek dühösen morogtak az orruk alatt.

– Mi legyen? – szólalt meg végül Zmed. – Visszamegyünk és megkeressük?

– Én ugyan vissza nem botorkálok még egyszer ezen a pokolbéli úton! Elég volt egyszer is. Örüljünk, hogy kijutottunk! Hagyjuk a lányt a fenébe! Nem mondom, csinos a kicsike, de nemesi szavunkat adtuk, hogy nem molesztáljuk! Akkor meg minek izgassuk magunkat miatta?

– És ha valami baja esett? – töprengett Zmed. – Ha beleesett valami verembe, vagy ilyesmi, Lenk nevetett.

– Hát nem fogod fel? Egyszerűen lerázott bennünket. Meglépett. Megszökött tőlünk a kis ribanc!

Hmuda sóhajtott.

– Ne legyünk hozzá igazságtalanok! Az ő helyében talán én is megszöktem volna. Megmutatta a kivezető utat és ezzel az életünket mentette meg. De mire számíthat tőlünk? Hálára? Honnan tudhatja, hogy nem vágjuk el a torkát, amint biztonságban hisszük magunkat? Vagy hogy nem becstelenítjük meg mindhárman, Szerintem nem bízik meg bennünk, és ezért nem hibáztathatjuk. Titokban lemaradt tőlünk valahogy, mi pedig nem vettük észre. Lefogadom, hogy itt lapul a közelünkben, s egy-két napig étlen-szomjan fog reszketni a sötétben. És csak akkor jön elő, ha már elmentünk, – Alana! – kiáltotta váratlanul Zmed, és a testvérei összerezzentek, ahogy a hangja végigvisszhangzott az alagúton. – Ne félj tőlünk! Nem akarunk bántani! Gyere elő!

Semmi válasz.

Zmed még kétszer próbálta meg előcsalogatni a lányt, de mögülük egy árva nesz sem hallatszott.

– Menjünk! – javasolta Lenk. – Elegem van ebből a sötétségből! Bújjunk ki végre az áldott napvilágra!

Ahogy szótlanul haladtak előre, a derengés egyre erősödött, és a sötétséget homály váltotta fel, amelyben már látták egymás körvonalait.

– Az a kis hülye jár az eszemben – szólalt meg váratlanul Zmed. Fogalmam, sincs, miben reménykedik, Ezzel a külsővel, ezzel a világos hajjal nem jut messzire ezen a környéken védelmezők nélkül, – Felejtsd el a lányt! – nevetett Lenk. – Választunk helyette egy sokkal izgatóbbat a Kán háreméből.

– Nem is egyet, hármat – toldotta meg mélabúsan Hmuda. Elvégre három fejet hozunk, – Állj! – szisszent fel Lenk. – Alana is ezt mondta!

Három fejért háromezer aranyat kérhetünk és három háremhölgyet, – Na és?

– Honnan tudott a lány a beígért jutalomról?

Döbbenten hallgattak el. Egyikük sem próbált magyarázatot találni. Inkább a kijárattal foglalkoztak.

És azzal kellett is foglalkozni, Valahogy mindhárman úgy képzelték, hogy a földalatti alagút egyszerűen csak a napvilágra torkollik, s elég lesz majd kisétálniuk.

Mekkorát tévedtek!

A derengő fény mindössze egy ökölnyi nagyságú lyukon keresztül áramlott be, s ezt a lyukat földdel kevert, hatalmas kövek vették körül.

S mivel a lány kívánságára a toronyban megváltak minden fegyverüktől, most puszta kézzel kellett nekiállniuk, hogy kikaparják magukat,

Félórán keresztül kapartak puszta kézzel, amíg sikerült annyira kitágítaniuk a nyílást, hogy a legsoványabbikuk – nevezetesen Lenk – végre kipréselhette magát.

– Egy hegyoldalban vagyunk – közölte. – Valahol a táborunk és a tópart között, Lenk odakint keresett egy éles követ, s azzal tágította tovább a nyílást.

Tíz perc múltán kibújt Hmuda is, és valahogy a lyuk közepén megszoruló Zmedet is kirángatták.

– Most merre? – kérdezte Lenk.

Zmed borúsan vállat vont.

– Vissza a táborba.

– Szerintem ne vigyük a Kán elé a fejeket! – morfondírozott Lenk. – És ne is térjünk vissza a táborba!

– Miért ne?

– A fene tudja, Rossz előérzetem van. Mi lenne, ha északnak vennénk az irányt, és hazatérnénk a hazánkba? A varázsló a fülembe rakta a bogarat, Ideje leszámolnunk Toharral!

Hmuda lebiggyesztette az ajkát.

– Gyalog akarsz hazaindulni? Egyetlen árva réz nélkül? Ugyan már, öcskös!

Zmed döntött.

– A feladatot elvégeztük. Visszamegyünk a Kánhoz. Felmarkoljuk a jutalmat, pihenünk egy keveset, aztán majd meglátjuk, honnan fúj a szél, Hmuda végigmérte a társait, és elmosolyodott.

– Nem csodálom, ha a lány nem volt bizalommal irántunk – jegyezte meg. – Ragadunk a vértől és gusztustalanul mocskosak vagyunk. Undorítóan nézünk ki, Lenk rákacsintott.

– Ha majd itthagyjuk a tábort, diszkréten érdeklődhetünk utána a környező városokban. Nyilván sokaknak szemet szúr egy magányosan utazó, szőke hajú lány.

Fáradt léptekkel, halkan beszélgetve indultak meg a kathír tábor felé, de hamarosan gyorsítottak a tempón, mert sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni felettük.

Nem sokkal a tábor előtt kathír lovasok vágtattak eléjük az erdőből, és fenyegetően fogták körül őket.

– Kik vagytok?!

– Drén zsoldosok Emer von Kroeg csapatából.

– Hol a pokolban jártatok? – recsegte a kathírok vezetője. – Tán valami trágyában hemperegtetek?

– Mishrének vérében – vetette oda gőgösen Zmed.

– A Kán személyes megbízatását teljesítettük! Azonnal vezessetek hozzá!

A kathír magas fejhangon kacagott.

– Ha zavarni merészelném most őfelségét holmi mocskos külhoniak óhajára, öt percen belül karón fityegne a fejem, Zmed és testvérei leszoktak már arról, hogy a szívükre vegyék azokat a sértéseket, amiket a rátarti kathírrok vágtak állandóan a fejükhöz külhoni voltuk miatt.

Most sem vitatkoztak.

–Emer von Kroeg igazol minket.

– Alig hiszem.

– Mi?

– A zsoldosbárót teletűzdelték vesszőkkel a mishrén íjászok, Egy órája kiszenvedett.

Ez a hír mindhárom zsoldost megrázta; a szívük mélyén szerették a dergán hadfit. De most nem volt idő meggyászolni.

– Akkor, – kezdte Zmed.

Lenk fejezte be.

– Oleg Hjadl – mondta. – Ő tud a küldetésünkről.

Vagy talán ő is meghalt?

A portyázók kapitánya megvetően elhúzta a száját erre a feltételezésre.

– Ő nem szokott.

Oleg Hjadl pillanatokon belül előkerült, amint a táborba értek; keresni sem kellett. Meglepetve szemlélte a drén testvéreket.

– Hol van Amoghartha?

– Az Égben – felelte Zmed közönyös képpel. – Vagy pedig ott, ahová haláluk után, a kathír varázslók kerülnek, – Meghalt?

– Ha mondom.

– A Kán elé akartok járulni? Elég rossz kedve van.

– Majd mi felvidítjuk – vetette közbe Lenk. – Hoztunk neki egy kis ajándékot.

Az idős testőr csak egy pillantást vetett a fiatal drén vállán lógó batyura, és zordan elvigyorodott.

– Remélem, a megfelelő fejet vágtátok le, A táborban iszonyatos fejetlenség uralkodott; rengeteg volt a sebesült, a yhamárok összevissza rohangáltak a sátrak között, hogy számba vegyék az elesetteket, a yherbák pedig nyilvános imát rögtönöztek, hogy lelket verjenek a vert seregbe.

– Mi történt a falaknál? – kérdezte Zmed a testőrt, miközben az öles léptekkel vitte őket keresztül a táboron.

Oleg Hjadl viharvert arca elsötétült.

– Csapda – morogta. – A varázstudóink beomlasztották a dél-délkeleti falat, és azt hittük, hogy győztünk, de az átkozott mishrének szándékosan engedtek be bennünket a külső várudvarra, Olyan rettenetes nyílzápor fogadta a fősereget, hogy talán még egy kiadós vihart is jobban meg lehetett volna úszni egy csepp nedvesség nélkül, mint azt a pusztítást bekapott nyílvessző nélkül. És akkora volt ott a por meg a köd, hogy a hátrébb jövők semmit sem láttak az egészből, és egyenesen belerohantak a halálos zuhatagba. És amikor elfogytak a vesszők, oldalba kaptak bennünket a lovagok, s átkozott, félmeztelen vérsámánok mészárolták le a harcosainkat, Még nem számoltuk össze a veszteségeinket, de az biztos, hogy legalább kétezer jó harcos maradt ma holtan a falak alatt, a zsoldosokról nem is beszélve. Kéttucatnyian jöttek vissza halálfélelemben, de ők is minek.

– Hogy-hogy?

– A Kán első dühében lecsapatta a fejüket. Ott kellett volna halniuk a társaikkal együtt,

Elérték az első testőrgyűrűt. A szalamandrások megállították őket, és el akarták venni a fegyvereiket.

– Nincsenek fegyvereink – dörmögte Zmed.

– És a zsákban mi van?

– Ajándék a Kánnak.

– Hadd lássam!

Oleg Hjald leintette a túlbuzgó őrt.

– Nem a te szemednek való látvány!

– Látnom kell! Ez a parancs.

– Velem vannak – recsegte Oleg Hjadl. – Felejtsd el a parancsot! Személyesen kezeskedem értük.

A testőr tisztelgett és utat nyitott.

A második körnél az idős testőr már meg sem várta, hogy megállítsák.

– A Kán elé! – recsegte határozottan. – Azonnal!

És fél percen belül egy csapat testőr már befelé kísérte őket a pavilonba – azonmód kimerülten és vérmocskosan.

A pavilon belsejében a Kán úgy dühöngött, akár egy megsebzett vaddisznó. Festett hajú klánfőnökei a földön térdeltek, előre borulva érintették a homlokukat a szőnyeghez, mintha imádkoznának, s az uralkodó egy háromágú korbáccsal ugrált közöttük, átkokat szórt rájuk, s néha, amikor kifogyott a szavakból, fegyverével mindig azt ütötte, aki a legközelebb volt hozzá.

– Halljam!? – követelte Khigraj. – Melyikőtök emberei futamodtak meg legelébb? Kik voltak azok a mocskos kutyák, akik ellen merészeltek szegülni a parancsomnak? Melyik klánban bujkálnak bátor kathírok helyett gyáva üregi nyulak?! Halljam? Talán a te embereid voltak, Dermareth? Vagy a te mocskos kutyáid vetemedtek erre az aljasságra, Dirgan aga? Halljam! Beszélj!

Dirgan aga, akinek csaknem tar koponyáján a zöld és a fekete színek keveréke dominált, sértetten emelte fel a fejét.

– Az én embereim csak akkor hátráltak meg, amikor a fősereg már futott! Mi még akkor is kitartottunk, amikor a harcosaim fele már a vérében fetrengett! Ezért hát, senki ne nevezze a Dirganokat gyávának!

– Hah! – kiáltotta a Kán indulatosan, és ismét meglódult a kezében az ostor. – Nyelvelni merészelsz! Felségsértést forgatsz a fejedben? Pedig gőgös szavaid épp téged hazudtolnak meg! Hiszen most ismerted be, hogy megfutamodtatok!

– De csak akkor, felség, amikor már az össze többi klán megfutamodott!

– Előtte vagy utána – mérgelődött a Kán –, ez a lényegen mit sem változtat! Vagy talán nem az volt a parancsom hogy ha kell, pusztuljanak ott a harcosok az utolsó szálig, de ne merjenek meghátrálni semmilyen körülmények között sem? Nem ezt parancsoltam?

– De igen, felség – felelte sértetten Dirgan aga, akinek zöld selyemzubbonyán már, kiütközött a korbácsütések nyomán kiserkedt vér. – És ezért a fejemet vétetheted. De ha az én fejemet elveszed, ugyanúgy le kell csapatnod minden klánfőnökét, mert abban a bűnben, amit énrám szórsz, egyikőnk sem ártatlan!

– Kutya! – hörögte a Kán. – Hát azt hiszed, nem teszem meg? Holnap reggelre mindőtök feje karón fog száradni, és a beleiteken varjak lakmároznak majd!

A Kán még egyszer megütötte az idős klánfőnököt, aztán iszonyatos szitkokkal az ajkain sorra végigvert mindenkin, aki csak ott térdelt előtte.

Csak amikor szusszant egyet, akkor fedezte fel a tisztelgő pózban megmerevedett Oleg Hjadlot és a féltérden várakozó drén fivéreket.

– Ki adott engedélyt, – Fontos hírt hoztam, felség! – dörmögte Oleg Hjadl ráérősen. – A titkos különítményünk visszatért, Legalábbis részben - Az egyik omara szolga egy fátyolkendővel, le akarta törölni a Kán homlokáról az izzadtságot, de a testes uralkodó olyan hördüléssel lökte félre a szerencsétlent, hogy az egy medvének is becsületére vált volna. A Kán szeme tágra nyílt, ahogy rámeredt a külhoni zsoldosokra. Nem volt könnyű felismerni őket a rászáradt vér és a mocsok alatt.

– Az északiak!

– Igen, felség.

– Hol van Amoghartha?!

Oleg Hjadl oldalra lépett; hagyta a fivéreket beszélni. Szokás szerint Zmed válaszolt.

– A varázsló meghalt, felség, A Kán vörös arca csaknem szétrobbant a visszafojtott dühtől. Kezében remegett a korbács, és enyhén felemelkedett, mintha lecsapni készülne.

– Ezek szerint, kudarcot vallottatok?

– Csak a varázsló, felség – emelte fel a fejét Zmed büszkén. – Mi, sikerrel jártunk.

A Kán hitetlenkedve meredt rájuk, és testéhez képest nevetségesen apró léptekkel a fivérekhez sietett.

– Sikerrel, jártatok? – ismételte, mint aki rosszul hallott. – Ezek szerint, – Igen, felség – felelte Zmed. – A parancsa szerint cselekedtünk. Elhoztuk önnek Devra Mishtrell fejeit, A Kán széles arcán megdöbbenés, hitetlenkedés és öröm villant át. A szőnyegen térdelő klánfőnökök és a tucatnyi őr egy emberként meredt a drén fivérekre. Aztán az uralkodó pillantása a büszkén pózoló Zmedről a bal oldalon várakozó Lenkre vándorolt; a fiatal drén vállán dudorodó batyura.

– A fejeit? – bukott ki belőle a szó.

– Igen, felség – szólalt meg most Lenk, megelőzve a bátyját. – A Boszorkánykirálynő egy háromfejű szörnyeteg volt. Csúf, mint a pokol és hatalmas! De mi levágtuk az összes fejét. Mindhárman egyet-egyet, így véve ki részünket igazságos arányban abból az iszonyatos küzdelemből, amiben csaknem mindhárman ottmaradtunk.

A Kán még a száját is kitátotta, úgy hallgatta a legfiatalabb drén fivér hivalkodó szavait. Csak amikor Lenk elhallgatott, akkor dörzsölte meg felséges állát.

– Három fej? – visszhangozta. – Devra Mishtrell?, Te miről beszélsz?

– Erről – felelte egyszerűen Lenk, és egy könnyed mozdulattal kiöntötte a batyuja tartalmát a Kán lába elé. A három ocsmány fej lehuppant, gurult egy lépésnyit a drága szőnyegen és fekete vérmocsokkal alaposan összerondította azt. Lenk ettől megijedt kissé, és félve pislantott az uralkodóra, de a Kán nem háborodott fel a szőnyege bemocskolása miatt.

Zmed is a szőnyeget félthette, mert sietve lehajolt, és az üstökénél fogva a magasba emelte az egyik fejet.

Úgy fordította, hogy a felséges úr láthassa az ocsmány ábrázatot. Hmuda sietve követte a bátyja példáját, s kissé megkésve Lenk is felragadta a harmadik fejet – Itt a diadalunk bizonyítéka – hadarta Lenk. – A Boszorkánykirálynő nincs többé! Gigászi küzdelemben győztük le, és ha nekem mesélné valaki, miként, talán én magam is hazugnak nevezném, annyira hihetetlen!

Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy rászolgáltunk a jutalomra! És mivel három fej van, mi pedig hárman amúgy sem tudnánk igazságosan megosztozni egyetlen háremhölgyön, hm, talán nem szerénytelenség.

Elhallgatott, mert Zmed úgy oldalba könyökölte, hogy csaknem elharapta a nyelvét. De önmagától is elhallgatott volna, mert most már látta, hogy a Kán arcán őszinte öröm helyett értetlenség és düh kezd szétterülni.

– Ezek a fejek, nem Devra Mishtrell fejei! – kiáltotta a Kán csalódottan. – A Boszorkánykirálynőnek egy feje van, melyet selymes, tejfehér haj koronáz, s az ábrázata nem ilyen ocsmány, hanem fiatal és angyali; a szépségével egyetlen háremhölgyem sem lenne képes versenyezni, Átkozottak! A bolondját akarjátok járatni velem?! Kudarcot vallottátok, és elhoztátok ezeket az ocsmányságokat, hogy elbolondítsatok?!

– Fe-felség! – hebegte Zmed. – Szavamra esküszöm, a fellegvárban, a trónszék, Amoghartha, ez, ez, – Alana! – sziszegte hirtelen felismeréssel Lenk, és a keze ökölbe szorult. – Alana, nem Alana! Ő volt Devra Mishtrell!

– Mit vartyogsz itt, te mocskos drén kutya?!

Zmed és Hmuda is álmélkodva meredtek az öccsükre, de eddigre már bennük is tudatosult, hogy a Boszorkánykirálynő külsejének leírása ráillik arra a fiatal lányra, aki kivezette őket a várból az alagúton keresztül.

De ha ő a Boszorkánykirálynő, akkor miért mentette meg őket? Miért mutatott nekik egérutat? Csak várnia kellett volna, amíg a vérsámán és a lemezvértes lovagok felérnek a lépcsőn, A méltóságos Kán ismét elvesztette az önuralmát, és szitkozódva, dühösen ordítva csépelni kezdte a térdelő drén fivéreket a korbácsával, de mivel azokat védte a kermon mágiája, az ütések rendre elcsúsztak, s a közelben álló testőrök és Oleg Hjadl szenvedték el a legja-

vát.

– Mocskos, alávaló, drén kutyák! Miféle fejet hoztatok ti elibém?

– Szólhatok, felség? – kiáltotta az egyik klánfőnök a háttérből. Majd meg sem várva az uralkodó engedélyét, izgatottan kiáltotta. – Én hallottam egy háromfejű óriásról, egy nőstény ogárról, Azt beszélik, hogy Devra Mishtrellnek egy háromfejű ogár a testőre és a famulusa! Gira-Gevra-Gorra a neve! Állítólag Devra Misthrell bármikor át tudta venni az erejét, látott a szemén keresztül, beszélt a száján át és még varázsolni is képes volt az agár testéből, – Ez így igaz – szólalt meg higgadt, recsegő hangon az az ogárfej, melyet Hmuda tartott a kezében. – De miért beszélsz múlt időben?

És mielőtt a döbbenet eluralkodhatott volna a helyiségben, a pavilon egyik citromsárga selyemfalán keresztül egy fekete ruhás, testes alak bukott be, aki egy lábszárcsont formájú és nagyságú aranyjogart tartott a kezében.

– MAGIA! – üvöltötte ez az alak kétségbeesetten. – IDE HOZZÁM, FELSÉG!

A Kán azonnal megpördült, azonban nem jutott messzire. A Hmudánál lévő ogárfej szélesre tátotta a száját, és félvödörnyi maró savat okádott az uralkodó széles hátára. Khigraj Kán felbukott, és ahogy a sav átmarta a vékony selyemkaftánt s a testét marcangolta, úgy vergődött a szőnyegen üvöltve, mint egy halálra sebzett, nagy testű kutya.

Az ogárfej vadul felröhögött, és az újabb adag savat a meglóduló testőrökre fröcskölte. És ezzel egy időben a másik két ogárfej is munkába kezdett.

A Zmed kezében lévő fej üveges szempárja hatalmasat villant, és a pavilon belsejében olyan fényesség támadt, mintha a világ összes napja ott benn kezdett volna ragyogni. Egy szemvillanás alatt megvakult mindenki, és még a drén testvérek is vaksin hunyorogtak pedig őket a kermonjuk megvédte a mágikus csapásoktól.

A harmadik fej szeméből pedig apró, sercegő villámok kezdtek csapkodni, és akit eltaláltak, az úgy megremegett, mintha nyílvessző bökte volna szíven, s aztán mozdulatlanul terült el a padlón.

– ÁRULÁS! – üvöltötte a fekete ruhás varázsló, és aranyjogarával a drén fivérek irányába sújtott.

És pont a három zsoldos között egy tűzlabda robbant, és hatalmas aranyszínű lángok nyaldosták körbe Zmedet, Hmudát és Lenket. Azonban Zmed kezében a fej hasonló választ adott. A halott szempárból lila golyók süvítettek elő. Párosával jöttek, tíz másodpercenként kettő, s egymással párhuzamosan süvítettek egyenesen a kathír varázsló irányába.

Az első két lila golyó egyenesen nekicsapódott a varázsló fekete ruhájának, és tenyérnyi helyen kiégették azt, a második páros viszont már a varázsló előtt egy tenyérnyire pukkant szét a levegőben, s lilás lángcsóvát vetve enyésztek el. Így járt a harmadik és a negyedik páros is, azonban az ötödik pár lila energiagolyó szétrobbantotta azt a láthatatlan pajzsot, mely a varázslót védte, és a fickó felüvöltött. Vadul hadonászott a jogarral, de mielőtt varázsolhatott volna, újabb két lila energialövedék csapódott a mellkasába, és a fájdalmas ordítás megtörte a jogarra mondott varázsszavak sorrendjét, s a jogar egyszerűen felrobbant a varázsló kezében. A szerencsétlen fickó cafatokra hullott, a pavilon oldalán jókora lyuk tátongott, akárcsak a vastag szőnyegen ott, ahol korábban a varázsló állt.

A kavarodás és a zűrzavar a tetőfokára hágott. Az elvakult testőrök és klánfőnökök némelyike mostanra már visszanyerte a látását a villanás után, és most kezdték felfogni, mi történt.

– A Kán halott! – ordította Oleg Hjadl teli pofával.

– Halál az árulókra!

Nyolc testőr és hat klánfőnök támadt ordítva a drénekre, és odakintről újabbak érkeztek.

Hmuda elhajította az ogárfejet, és a kardja után kapott. Azonban semmilyen fegyvert nem viselt, s ideges ujjai csak a levegőt markolászták.

Egy sebhelyes arcú kathír vágott a nyakára széles szablyájával. Hmuda villámgyorsan leguggolt, s a penge csak a levegőt suhogtatta a feje fölött.

– Halál a gyilkosokra! Halál a Boszorkánykirálynő kémeire!

– Mi nem vagyunk ké… – sikoltotta Hmuda, és kirúgta a testőr alól a lábat.

Időközben Zmed két másik testőrrel dulakodott. Ő is azonnal eldobta az ogárfejet, de neki sem volt fegyvere, hiszen még a várban mindhárman lefegyverezték magukat a szép arcú lány határozott kívánságára. Puszta kézzel vette fel a küzdelmet a két megtermett fickóval szemben, és normális esetben esélye sem lett volna a jól képzett vívók ellen. Azonban a testvéreivel vállvetve küzdött, s így a kermon mágiája védte mindhármukat. Az egyik testőrt egy jól irányzott jobb egyenessel leütötte, de a másik megsebezte volna, ha nincs a kermon. Zmed így is érezte, ahogy heves fájdalom hasít a bal karjába, de nem volt ideje ezen töprengeni.

Máris megragadta a testőr csuklóját, és maga elé rántotta a fickót. Egy piros-fekete hajú, középkorú klánfőnök így egyenesen a testőrt nyársalta fel rövid nyelű, főnöki lándzsájára. A testőr lehanyatlott, és Zmed diadalmas ordítással tépte ki a kezéből a szablyát. Gyors egymásutánban két rövid nyílvessző kerülte el a fejét, s ez csak fokozta kínjait. Azonban Zmed a fogát összeszorítva meglengette újonnan szerzett szablyáját, és ütött-vágott, szinte vaktában, amekkorákat csak bírt.

Első ijedtségében Lenk is el akarta hajítani az ocsmány ogárfejet, de ő azonnal rádöbbent, hogy fegyvertelen, s elég gyorsan járt ahhoz az agya, hogy rájöjjön, a halott fej szemeiből kivillanó lila villámocskák nem őt és a testvéreit támadják, hanem a rájuk támadókat tizedelik.

Lenk nagyot rikkantott. Ő meg sem próbált mentegetőzni. Tudta, hiába bizonygatná, hogy a Kánt nem szándékosan ölték meg, ezzel már senki nem törődik.

A vérüket akarják!

– Zmed!

A bátyja meg sem hallotta a kiáltását a pokoli hangzavarban, és Lenk sem ért rá tovább társalogni. Az ajtó felől tucat számra özönlöttek a szalamandra vértes testőrök, és mivel ő állt hozzájuk legközelebb, őt szemelték ki.

– Vissza! – ordította Lenk. – Nem akarok legyilkolni senkit!

Az ogárfej azonban meghazudtolta a szavait, mert a szemekből iszonyatos sebességgel, szinte egybeérően pattogtak elő a villámocskák, és pillanatokon belül holtak, sebesültek torlaszolták el a bejárat felőli részt.