14

Az erjedő gabona átható aromája betöltötte a könyvesbolt mögötti apró sörfőzdét. Caleb érdeklődve figyelte, amint Quinton ellenőrizte az erjesztőkádakat. Egy újabb Állott Lötty-szállítmány készen állt a palackozásra.

– Ez az én különleges téli söröm – magyarázta Quinton, és merően figyelt egy skálát. – Csak egyszer csinálom évente, ezzel ünnepelem meg a téli napforduló beköszöntét.

– Értem – mondta Caleb.

– Ebben a stádiumban nagyon szemmel kell tartanom a dolgot – folytatta Quinton, és kicsit igazított az egyik műszeren. – A jó időzítés és a pontosság a sörfőzés alapja, éppúgy, mint a matematikában. A sörerjedésben különböző kozmikus vektorok egymásra hatását látom. A sörben a pusztulás, a változás és a teremtés erői szimbolikus mértékben tükröződnek, és így az emberi agy számára is felbecsülhetők és megérthetők.

– Erre iszom – szólalt meg Caleb, és egyik kezével a falnak támaszkodott. Vállára akasztotta a kabátját és az órájára pillantott. – Ha már az időről beszélünk, elmondaná, miért hívott ide, Priestly? Feltételezem, hogy nem a sörről és a kozmikus erőkről akart velem beszélni.

– Miért siet ennyire? Tán készül valahová?

– Ami azt illeti, igen.

Quinton felvonta a szemöldökét. – Elhagyja a várost?

– Egy kis időre.

– Serenity magával megy?

– Nem – válaszolta Caleb. – Nem jön velem.

– De nemsokára visszajön, ugye?

– Még ma este. Miért?

– Csak eltűnődtem. – Quinton megnyugodott és tovább szöszmötölt a sörrel. – Hát, akkor rendben van.

– Örülök, hogy helyesli. De mit akart tőlem?

– Két dolgot. – Quinton a szeleppel babrált. – Először is köszönöm, amit tegnap éjjel tett.

– Arra gondol, amit Blade-del tettünk, ugye? De valójában semmit se csináltunk. Csak szerencsénk volt. Kincaid megcsúszott és a tóba zuhant.

Quinton kajánul elvigyorodott. – Aha. Pont a tóba zuhant.

– Ez az igazság.

– Hé! – Quinton feltartotta a tenyerét. – Bármit is mondanak mindketten, ami történt, megtörtént. Sem én, sem a városból senki nem fogja a helyességét vitatni.

– Örömmel hallom, mivel amit mondtunk, az az igazság. Kincaid az elemlámpáját kereste, megcsúszott és elesett. A mi nagy szerencsénkre és az ő balszerencséjére.

– Sose tudjuk meg, hogy számára ez mi volt. Lehet, hogy egymással ütköző mértani síkok áldozata lett.

– Ez is egy logikus magyarázat – válaszolta Caleb.

– De én nem arról beszélek, hogyan halt meg Kincaid, bármilyen fontos esemény ez mindannyiunk számára. Én a következményeiről beszélek.

Caleb szemöldöke magasba szaladt. – A következményeiről?

– Arról, ahogy a dolgot Banner seriffel elintézte és az egyebekről.

– Csak válaszoltam néhány kérdésére.

– Sokkal többet tett. – Quinton egyik kezét az egyik apró, rozsdamentes acélszelepen nyugtatta, és a szakállát simogatta. – Ha Blade belekeveredik, a dologból könnyen lehetett volna zűr. Nem nagyon tud bánni a hivatalos hatósági emberekkel.

– Nekem is ez volt a benyomásom.

– Már a gondolatától is megdermedek, mi lett volna, ha Blade magyarázza el a tegnap este történteket Banner seriffnek.

Caleb elképzelte, hogyan reagált volna Banner Blade komplikált összeesküvés-teóriájára. Akaratlanul is elvigyorodott. – Én is. Izgalmas lett volna.

– Óriási bajt hozott volna mindenkire – mormolta Quinton. – Még a rengeteg ügyintézés, ami a nyomában járt volna, az lett volna a legkisebb baj. De lehet, hogy további kihallgatások miatt őrizetbe vették volna, vagy megfigyelésre bedugják egy elmegyógyintézetbe. Blade egyik helyzettel sem tudott volna megbirkózni.

– Nem – Caleb egyetértett Quintonnal –, valószínűleg nem tudott volna.

– Szóval azt akarom mondani, hogy köszönöm, hogy megmentette Serenityt és Zone-t, és köszönöm, hogy Blade-et távol tartotta a bajtól. – Quinton foga kivillant a szakállából. – Maga nem is olyan rossz üzleti tanácsadó.

– Ez mind benne van a szolgáltatásban.

– A második napirendi pontom – folytatta Quinton –, a politikát érinti.

– Én nem foglalkozom politikával.

– Én sem. Mégis a politika életünk megkerülhetetlen része.

– Sose jutott eszembe, hogy a politikának vannak kozmikus vonatkozásai is – jegyezte meg Caleb.

– Vannak. Ilyenek a változás erői. És a változás Witt's Endbe is bekopogtat. Egy város olyan, mint egy csillag. Bizonyos hőmérsékleten izzik, vagy elpusztul. Ez a város haldoklott, beismerem, lassan ugyan, de haldoklott, amikor Serenity három éve megnyitotta a fűszerüzletét.

– Ez volt a változás kezdete?

– Inkább azt mondanám, hogy ez megállította a pusztulás folyamatát – mondta Quinton. – A dolgok most újra előretartanak. Serenity postai megrendelésen alapuló csomagküldő-szolgálata nyomán valódi gazdasági élet alakulhat ki.

– Witt's End ragyogó csillaga újra fényesebben ragyog majd – vetette közbe Caleb.

– És a változásokat nem lehet megállítani. Az a legtöbb, amit tehetünk, hogy úgy irányítsuk, senki ne mehessen tönkre bele.

– És mi köze ehhez a politikának? – érdeklődött Caleb.

– A politika annak a művészete, ahogyan kezeli a világegyetem a változásokat. A városnak szüksége van valakire, aki úgy intézi a dolgokat, mint maga tegnap este.

– Vagyis tud bánni a hatóságokkal.

– Például. Azt hiszem, egyre többször fordul majd elő, hogy mi, Witt's End-iek rákényszerülünk, hogy érintkezzünk a külvilággal. Például több lesz a turista, különösen nyáron. Azután jönnek majd az egészségügyi kormányzattól, és ellenőrzik a konyhákat, ahol a katalógusba szánt étel készül. Lesznek problémák a közlekedéssel, a szeméttárolással, a biztonsággal.

– Quinton, nagyon sietek. Rátérne a lényegre?

Quinton ránézett. – Az a lényeg, hogy itt nem Blade az egyetlen, aki nehezen boldogul a külvilággal. Legtöbbünk hasonló gondokkal küszködik. Hiszen épp ezért jöttünk ide. Egyszóval ma reggel mindannyian szavaztunk.

– Szavaztak? – bámult rá Caleb.

– Reggel mindannyian összejöttünk Ariadne kávézójában, és átbeszéltük a dolgot. És megválasztottuk magát Witt's End első polgármesterének.

Serenity a szokott helyére ült az ablak mellett Ariadne Napfény kávézójában, és kitöltötte a teát, amit Ariadne az imént készített. Zone az asztal túloldalán foglalt helyet. Innen mindketten szemmel tarthatták a Witt's End-i Fűszeres bejáratát. Még csak tíz óra volt, és senki sem jött a boltba. Serenity úgy érezte, hogy feltétlenül beszélnie kell Zone-nal.

– Az mindenképpen maradandó tapasztalat – szólalt meg Serenity üdvözlésül felemelve bögréjét – hogy többé, amíg élek, nem kötök sálat a nyakamba.

– Annyira sajnálom, ami történt – mondta Zone már körülbelül századszor. – Azért jöttem ide, hogy elrejtőzzem. Soha eszembe se jutott, hogy az én bajommal mást is veszélybe sodrok. Annyira bánt.

– Hagyd már abba, hogy magadat okold érte! Nem a te hibád. Végül is elmúlt, és minden jóra fordult.

– Blade-nek és Calebnek köszönhetjük. – Zone megrázkódott. – Rágondolni sem merek, mi történhetett volna, ha nem ismered az önvédelmi technikákat.

– Ne gyötörd magad tovább azzal, hogy mi lett volna ha… – szakította félbe élénken Serenity. – Valami fontosat akarok kérdezni tőled.

– Mit?

– Most, hogy végleg megszabadultál Kincaidtől, mihez kezdesz?

– Hogyhogy mihez kezdek?

– Visszamész Californiába?

Zone zavartnak látszott. – Miért mennék vissza?

– Azért, mert azt mondtad, azért jöttél Witt's Endbe, hogy elrejtőzzél Kincaid elől. Most, hogy már nincs ki elől rejtőznöd, elgondolkodtam, vajon mik a terveid.

– Nem gondoltam rá, hogy elmegyek innen – válaszolta Zone habozva –, Witt's Endben otthon érzem magam. – Azt akarod mondani, hogy esetleg nem lesz rám szükséged a boltban? Tudom, hogy csak azért kaptam tőled munkát, mert megsajnáltál. Ha arról van szó, hogy nem tudod megadni ugyanazt a fizetést, beérem kevesebbel is.

– Menj már!

– Witt's Endben olcsó az élet. Kevesebből is ki fogok jönni.

– Ugyan már, ne nevettesd ki magad! Eszemben sincs, hogy megszabaduljak tőled. Rajtad kívül senki nem lenne képes egy üzletet mindennap időben kinyitni – nevette el magát Serenity. – Már a gondolatától is pánikba esem, hogy esetleg elmész, és új segítséget kell felfogadnom!

Zone reszkető szájjal elmosolyodott. – Nem tervezem, hogy elmegyek innen.

– Ez nagy megkönnyebbülés számomra! És eszembe sincs csökkenteni a béred. Ha az az én drága és nagymenő üzleti tanácsadóm csak feleannyira okos, mint mondja, nemsokára emelhetem is a béred.

– A te drága és nagymenő tanácsadód és üzlettársad – szólt közbe szárazon Caleb – még annál is okosabb, mint mondja.

– És éppoly üdítően szerény – vágott vissza Serenity, és a széken megfordulva észrevette, hogy Caleb közvetlenül mögötte áll. A férfi frissen kifényesített cipője nyugtalanította. – Készülsz valahová?

– Igen.

Serenity gyomrát kellemetlenül összeszorította valami. – Hová?

– Azért jöttem, hogy elmondjam.

Serenity rábámult. – De ugye nemsokára visszajössz?

– Még ma este.

A lány lassan, megkönnyebbülten kiengedte az izgalmában visszatartott levegőt, és remélte, sikerül ragyogó mosolyt varázsolnia az arcára. – Egy pillanatig azt hittem, úgy határoztál, hogy Witt's End túl kemény hely egy felkapott üzleti tanácsadó számára.

– Nincs itt semmi, amivel egy jó üzleti tanácsadó ne tudna megbirkózni. – Caleb a pult felé pillantott. – Egy perc alatt mindent elmagyarázok. Először is hozok egy kávét Ariadnétól.

– Jó – mondta Serenity.

– Egyedül szeretnének maradni? – kérdezte Zone.

– Hát, ha nincs ellene kifogása, akkor igen – felelte Caleb.

– Természetesen nincs – azzal Zone felállt. – Maguk ketten csak beszélgessenek. Én majd ügyelek a boltra.

– Köszönjük – mondta Caleb. – Nem tart soká.

Zone megállt és átható tekintettel felnézett a férfira.

– Szeretném még egyszer megköszönni, amit tegnap éjszaka tett.

– Szóra sem érdemes!

– Mindig emlékezni fogok rá. Megkérdeztem Blade-et, mi történt a barlangban. Azt mondta, Royce megcsúszott és beleesett a tóba.

– Pontosan így történt.

– Tudom, hogy nem akar engem annak a tudatával terhelni, hogy miattam maga és Blade rákényszerült, hogy megöljön egy embert. Kedves magától, hogy védelmez engem. De, ahogy már Blade-nek is mondtam, nem szükséges.

– Zone, értse meg. Kincaid megcsúszott és elesett.

– Ahogy gondolja. – Zone ünnepélyesen elmosolyodott. – Világos, hogy maga és Blade azt akarják, hogy a dolog ennyiben maradjon. Többet nem hozom elő a témát.

– Megnyugtat.

– Most már látom, hogy rosszul értelmeztem azokat a rezgéseket, amelyek érzésem szerint a látomástóból kiáradtak. Nem maga volt a zűrzavar és a veszély forrása, ahogy én érzékeltem. Maga volt az ellenerő.

– Aha – szólt megfontoltan Caleb. – Ez mindent megmagyaráz.

– Igen – válaszolta komolyan Zone. – Azok a rezgések, amelyeket maga körül érzékeltem, kétségtelenül ugyanazon a hullámhosszon voltak, mint a zűrzavart és a veszélyt jelzők. A maga rezgései ugyanazon a frekvencián rezegtek, mint a forrás rezgései.

– Természetesen.

– És én véletlenül a negatív energiájúakként azonosítottam őket, és nem a pozitívakként – vonta le végül a következtetést Zone.

– Természetesen megértem, hogy ilyen egyszerű hibát bárki elkövethet – mondta bátorítóan Caleb.

– Köszönöm, hogy ilyen könyörületes. Úgy értékelem, mint egy megfizethetetlen ajándékot. Örökre az adósa vagyok. – Azzal kecsesen meghajtotta simára borotvált fejét, megfordult, és a kávézó ajtaja felé lebegett.

Caleb figyelte, amint elment. Aztán Serenityhez fordult. – Mit gondolsz, valóban hisz ebben a dologban a rezgésekkel és ellenerőkkel, vagy csak a bolondját járatja velem?

– Nem tudom – válaszolta becsületesen Serenity. – Mondtam már neked, bizonyos dolgokban éppolyan, mint Blade. Mindketten egyidejűleg a lét két síkján léteznek, az egyiken, amit mi valóságosnak ismerünk el, a másikon pedig, ami valószínűleg csak az ő fejükben létezik.

– Más szóval, mindketten különös és bizarr figurák. Jessie-nek igaza volt. Valószínűleg egymásnak teremtették őket. Várj, amíg idehozom a kávém.

– Jövök már – szólalt meg Ariadne, és egyik kezében egy bögrével, a másikban pedig házi készítésű mandulás piskótával előbújt a pult mögül. – Itt a kávé.

– Köszönöm – mondta Caleb, és kabátját annak a széknek a támlájára akasztotta, amiről az imént Zone felkelt. Maga elé húzta a bögrét, és belemártotta a piskótát a kávéba.

– Szívesen – mosolygott Ariadne –, és köszönjük, amit tegnap éjjel tett.

– Semmiség. Blade-del csak ott tengtünk-lengtünk, amíg egy őrült gyilkos beleesett az egyik tóba.

– Ami engem illet, én mindent elhiszek, amit maga mond.

Caleb valami érthetetlent mormogott, miközben harapott egyet a piskótából.

– De nemcsak ezt akartam mondani – folytatta szelíden Ariadne –, hanem azt is köszönöm, hogy utána is tovább intézte a dolgokat. Enélkül bizony adódhattak volna komplikációk.

– Elárulok magának egy aprócska titkot – mondta Caleb. – Banner seriffnek esze ágában sem volt, hogy a dolgot fölöslegesen túlkomplikálja. Ellenőrizte Kincaidet, és tudta, hogy a pasas egy járkáló időzített bomba. Az volt a benyomásom, kifejezetten megkönnyebbült, hogy az a szemét belefejelt az egyik tóba.

– Banner jó ember – mondta Ariadne. – De nekem valami azt súgja, hogy Blade meg ő nem értették volna meg egymást. Ezért aztán köszönöm, hogy az ügyet maga tartotta kézben.

– Valószínűleg épp akkor nem akadt más dolgom – felelte Caleb, és elgondolkodó arckifejezéssel bámult a félig megevett piskótára. – Meddig áll ez el? – kérdezte.

– Körülbelül egy hónapig, de lehet, hogy tovább is – válaszolta Ariadne. – Néhány órán belül kétszer is átsütjük, ezért aztán olyan száraz, mint a keksz. Ettem már olyat is, ami hathónapos volt. Semmi különbséget nem éreztem közte és a friss között.

– Azt hiszem, a lekvárok és a szakácskönyv mellé a piskótát is felvesszük – jelentette ki Caleb.

Ariadne ragyogott. – Készíthetek különböző ízűeket is.

– Remek. A csomagoláson majd később gondolkodunk. Beszéljen Zone-nal a grafikáról.

– Rendben. Át fogom nézni a legjobb piskótareceptjeimet. És valószínűleg fel kell vennem valakit naponta néhány órára, hogy segítsen a sütésben.

– Így születik a gazdaság – mormolta Caleb.

– Micsoda?

– Semmi. Csak egy megjegyzés bizonyos kozmikus erők alaptermészetéről.

– Aha. – Ariadne a pult mögé ment és egy halom szakácskönyvbe temetkezett.

Serenity figyelte, amint Caleb az utolsó piskótáját bemártja a kávéba. Áthajolt az asztalon, és suttogva így szólt: – Igazából senkit sem érdekel, hogy mi történt a barlangban. Csak mindenki hálás, hogy kézben tartottad a dolgokat. Blade-et is beleértve. Mindenki bízik benned. Most már közülünk való vagy.

– Tiszteletbeli Witt's End-i, vagy valami ilyesmi, nem?

– Így is mondhatjuk.

Caleb fanyarul elmosolyodott. – Jó tudni, hogy tartozom valahová.

– Szóval miért mész el ma Witt's Endből? Be akarsz nézni a seattle-i irodádba?

– Nem. Ma reggel beszéltem Mrs. Hottennel. Minden rendben.

– Hát akkor hová mész?

– Ventress Valleybe. Gondolkoztam a dolgokon.

– Min gondolkoztál?

– Azon a nyugtán, amit Asterley iratszekrényében találtunk.

Serenity felkiáltott. – Egészen elfelejtkeztem róla a nagy izgalomban!

– Én nem.

– Látom – mondta Serenity, és figyelmesen Calebre nézett. – Rendben. Akkor meséld el, min gondolkoztál.

Caleb két kezébe fogta a bögrét, és elgondolkodva a kávéjába bámult. – Azon töprengtem, lehet, hogy az első következtetésem nem volt helyes, és nincs két zsaroló. Azon töprengtem, hogy lehet, hogy kezdettől fogva Franklin áll a dolog hátterében. Asterley némi asszisztenciájával.

– Franklin? – kérdezte Serenity elképedve. – De miért csinálna Franklin ilyesmit? Hisz ennek nem lenne semmi értelme!

– Hidd el, Serenity, így van. Minden egybevág. Tegyük fel, hogy az a nyugta, amit találtunk, az igazság beszédes bizonyítéka. Franklin huszadikán megvette a fotókat Asterleytől. Néhány nappal később névtelenül elküldte neked, azt akarta elérni, hogy felszámold velem az üzleti kapcsolatod.

– És mit törődne ő a mi üzleti kapcsolatunkkal? –vetette közbe sietve Serenity.

– Cseppet se törődne vele, ha másról lenne szó. De ha gyanítja, hogy köztünk többről is szó van, mint puszta üzleti kapcsolatról, és tudomása van a fotókról, akkor bizony aggódhat. – Caleb szája keserűen megvonaglott. – Frank és Phyllis – akárcsak a nagyapám –, attól félnek, hogy végül kiütközik bennem a rossz vér.

– Más szóval, mind tartanak tőle, hogy téged is elcsábít egy homályos múltú nő – összegezte a dolgot Serenity.

– Igen. Körülbelül így van.

– De honnan tudott Franklin rólam?

– Jó kérdés.

– Hát azt hiszem, végül is te azt tetted, amitől a családod a legjobban félt. – Serenity szomorúan elmosolyodott. – Az én múltam abszolút homályos, azt sem tudom, milyenek voltak a szüleim. Neked legalább van képed anyádról és apádról. Nekem nincs.

– Mi tagadás, elég furcsa, ha nem tudod, hogy néztek ki a szüleid.

– Az – suttogta Serenity. – De néha mégis érzem velük a kapcsolatot. Például ennek köszönhetem, hogy tegnap este túléltem az egészet – mondta, és ösztönösen megérintette az újra a nyakában lógó griffmadarat –, az ő hagyatékuknak. És persze Blade önvédelmi oktatásának. Ha mindez nem lett volna, meghalok.

– Ne is emlékeztess rá – mondta sötéten Caleb. Serenity leeresztette a kezét. – Furcsa, nem? – kérdezte.

– Mi furcsa?

– Az, hogy valahogyan mindannyiunknak köze van egymáshoz, még akkor is, ha azt hisszük, egyedül állunk a világban, és akkor is, ha valójában senkivel sem akarunk kapcsolatot teremteni. Akár tetszik, akár nem, lényünk bizonyos részei szorosan kapcsolódnak másokéihoz. Vegyük például Blade-et és téged.

Caleb elhúzta a száját. – Mi van Blade-del és velem?

– Ti tegnap éjjel a barlangban olyasmit éltetek át együtt, ami mindkettőtökben maradandó nyomot hagy. Csak ti ketten tudjátok, senki más, valójában mi történt a barlangban. Ha később az életetek során visszagondoltok rá, mindig emlékezni fogtok egymásra is, mert ezt közösen éltétek át.

– Lelkileg tehát egy életre össze vagyunk kötve. Nem valami biztató! – Caleb zajjal tette le a bögrét az asztalra. – De azt hiszem, metafizikai magasságokba tévedtünk. És az nem az én asztalom. Üzleti tanácsadó vagyok, ha még emlékszel.

– Az egyik legjobb az északnyugati parton. Legalábbis szerinted.

– Tökéletesen így van. És én egyszerre csak egy matematikai síkon szeretek működni, ha nincs ellene kifogásod. De térjünk vissza Franklin bácsihoz.

– Hallgatlak.

– Ahogy már az előbb is belekezdtem, csak félbeszakítottál, az a teóriám, hogy valahogy szert tett a fotókra, és először neked küldte el, remélve, hogy rájössz, a játéknak vége, és szép csendben lelépsz a színről. Ha mégsem lépnél le ezen a ponton, sőt kockáztatnád, hogy beszélsz nekem a fotókról, feltételezte, hogy én vetek véget az ügynek.

– De te ahelyett, hogy a tervemet zátonyra futtattad volna, utánam jöttél Witt's Endbe. Elmondtad, hogy egyikünk se bonthatja fel a szerződést, mert az sértené a te szigorú üzleti elveidet.

Caleb felvonta a szemöldökét, és kortyolt a kávéjából. – Az én teóriám szerint, amikor Franklin bácsi rájött, hogy a terve nem válik be, és köztünk erős a kapcsolat, olyan erős, hogy elvittelek Ventress Valleybe bemutatni a családomnak, pánikba esett, és drasztikusabb lépésre szánta el magát.

– Felhívott téged, és közölte, hogy valaki zsarolja. Caleb bólintott. – Azt mondta, jobb lesz, ha nem találkozom veled többé, mert valaki azzal fenyegetőzik, hogy elküldi a fotóidat a Ventress Valley News-nak.

– Ezzel újra sárba rántja nemes családod nevét – jegyezte meg Serenity. – A feltevésed bizonyos pontig logikus. De azért van itt még egypár dolog, aminek nem tudjuk a magyarázatát.

– Így van – helyeselt Caleb, és a Witt's End-i Fűszeres bejáratát kémlelte a kávézó ablakán keresztül. – Az az első nagy kérdés, honnan értesült a nagybátyám, hogy ilyen fotók egyáltalán léteznek.

– Pontosan. Ő bankár. Nem az a típus, aki Witt's End-iekkel összejár. Ki a fene beszélhetett neki róla, hogy a fotók egyáltalán kaphatók és hogy Ambrose Asterleytől megveheti őket.

– Valószínűleg magától Asterleytől – felelte Caleb. – Én most is azt hiszem, hogy ő indította el az egészet. De nem azért, hogy a kezében tarthassa a változásokat itt, Witt's Endben. Sokkal kézenfekvőbb célja volt. Pénzt akart. Mindenki, akivel csak Ambrose-ról, a barátodról beszéltem, azt mondta, hogy örökösen kölcsönért pumpolt boldog-boldogtalant egy új fotófelszerelésre. Igaz?

– Hát igen. – Serenity kénytelen-kelletlen egyetértett. – Ez igaz.

– Ha feltételezzük, hogy Asterley, mivel minden újságot elolvasott, tudott a régi botrányról, azt is feltételezhetjük, hogy először ő küldött téged hozzám, egy számára jól jövedelmező zsarolási tervvel a tarsolyában.

– Persze, az egészet nehezen tudom elhinni, de azt hiszem, elképzelhető, hogy Ambrose-nak olyan égető szüksége volt pénzre, hogy megkereste a nagybátyádat, miután engem hozzád küldött.

– Azt mondta Franklinnek, hogy a Ventress nevet megint botrány fenyegeti, és felajánlotta, hogy a szóban forgó nőről készült fotókat eladja neki. Franklin valószínűleg innen vette a dolgot.

– Aztán megvette a fotókat ötezer dollárért – vette át a szót Serenity, alaposan átgondolva mondandóját. – Először arra használta, hogy engem megfélemlítsen. Amikor ez nem vált be, elment hozzád és közölte, hogy zsarolják.

– Van benne logika – állapította meg Caleb.

– A teóriádnak az a nagy előnye, hogy nem kell egy második zsarolóval számolnunk – szögezte le Serenity.

– Asterley pénzéhségével és Franklin bácsinak a család jó hírneve elvesztése miatti aggodalmával az egész ügy megmagyarázható.

– De miért hiányoznak a negatívok? – makacskodott Serenity. – Franklinnek törvényesen adta el a fotókat. Ambrose dokumentálta is, mint egy tisztességes üzleti aktust. Ambrose senkit sem zsarolt meg. Nem volt takargatnivalója. Joga volt, hogy eladja a fotókat.

– Lehet, hogy a negatívokat is eladta Franklinnek. Franklin valószínűleg azokat is meg akarta kapni.

– Lehet. Szóval akkor most mit fogsz tenni? – kérdezte Serenity.

Caleb szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. – Ma elutazom Ventress Valleybe. És megpróbálom igazolni a feltevésemet.

Serenity megrémült, de azon volt, hogy ezt kívülről ne lehessen észrevenni. – Mégis, mi a terved, hogy fogsz rájönni, igazad van-e Ambrose-t és a nagybátyádat illetően?

– Mindenkit összehívok, nagyapámat, Phyllist és Franklint, és aztán kiterítem a kártyáimat. Rá fogom kényszeríteni Franklint, hogy vallja be, milyen szerepet játszott ebben az egészben.

– Caleb, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet.

Caleb ránézett. – Franklin valószínűleg abban a hitben van, hogy én roppant elővigyázatosan járok el az ügyben. Borítékolja, hogy a család érdekében ebben az úgynevezett zsarolási ügyben be fogom adni a derekam. De nagyon téved. Mert én robbantani akarok.

– A nagybátyád csak védelmezni próbálja a család jó hírnevét. Egyetértek, egy kicsit messze ment, de biztosan megérted, miért szánta rá magát. Szerintem finomabban és tapintatosabban kell a dologhoz nyúlnod.

– Finomabban és tapintatosabban – kérdezte Caleb, és mosolya még hidegebb volt, mint a nézése. – Egész életemben így bántam a családommal, és mi hasznom volt belőle? Mindent megtettem, amit elvártak tőlem. Minden parancsuknak engedelmeskedtem, teljesítettem, amit kértek tőlem, megpróbáltam eleget tenni mindenkinek. De sose volt elég.

– Hogy érted, hogy sose volt elég?

– Bármit csináltam, sose tudtam jóvátenni, amit a szüleim elkövettek. Ahányszor csak a nagyapám vagy a rokonaim rám néztek, nem engem láttak, hanem apám fatális tévedését, és anyám rossz vérét. Ahányszor csak a szemükbe néztem, láttam, hogy árgus szemmel figyelnek, és arra várnak, egy nap bebizonyosodik, hogy gyanakvásuk velem szemben megalapozott volt.

– Ó, Caleb! – szólt Serenity és megérintette a karját.

– Ez a nap most végre eljött. – Caleb felállt, és a széktámlára vetett kabátjáért nyúlt.

– Várj! – vetette ellen gyorsan Serenity, – nem akarom, hogy valami meggondolatlanságot csinálj!

– Meggondolatlanságot? Furcsa ezt a te szádból hallanom. – Caleb lehajolt és szenvedélyesen szájon csókolta Serenityt. Amikor felemelte a fejét, a szeme villogott. – Te tanítottál meg ennek a szónak a jelentésére.

Amikor elindult, Serenity az ujjánál fogva visszarántotta. – Hallgass rám. Ha mostani hangulatodban kierőszakolsz egy összeütközést, szétszakítod a családod.

– Gondolod, hogy érdekel?

– Mégiscsak a családod, Caleb.

– Nem, már nem. Soha nem is voltam a Ventress család teljes jogú tagja. Mi több, éppen azon igyekszem, hogy az legyek. Rengeteget nyeltem tőlük az elmúlt évek alatt, mindent megtettem abban a reményben, hogy a szüleimtől örökölt adósságot törleszthetem. De tudod, milyen a zsarolás: soha sincs vége. Egyetlen módszerrel tudsz véget verni neki, ha nem fizetsz többé.

Serenity felugrott. – Ha ragaszkodsz a nyílt összeütközéshez a családoddal, jobb lesz, ha veled megyek.

– Szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy belekeveredj.

– De hisz benne vagyok!

– Nem jössz velem és punktum.

A kávéház ajtaja kinyílt. Az ajtóban Webster állt a szokásos piszkos overalljában. Az arca diadalmasan ragyogott, kezében sima, kerek, tenyérnyi kőzetet tartott.

– Na mit szól hozzá, Ventress?

Caleb a kőre pillantott. – Webster, most nagyon sietek. Majd megbeszéljük, ha visszajöttem.

– Ez a darab most tökéletes – mondta Webster, és félénken nézett Calebre. – És tudom, hol szerezhetek száz másik ilyet. Mind ilyen csodaszép, mint ez itt.

– Már mondtam, hogy most nagyon sietek.

– Tegye el, tegye a zsebébe – sürgette Webster. – Hordja magánál egy darabig! Meglátja micsoda jó érzés.

– Jó, jó, adja ide – azzal Caleb a zsebébe dugta a kődarabot. – De most, ugye, megbocsát? Hosszú autóút áll előttem. .

– Hát persze, Ventress. – Webster arca aggodalmas kifejezést öltött. – De nem marad soká, ugye?

– Ma este visszajövök. Amint tüzetesebben megnéztem, megbeszéljük, hogyan tudnánk eladni.

– Rendben. – Webster arca felderült. – Meg akartam köszönni, amit tegnap éjjel tett.

– Semmiség. Nem csináltam semmit.

– Hát persze –, és Webster sokat mondóan hunyorított. – Úgy van, ahogy mondja, Ventress.

Caleb ügyet sem vetve rá, kiment a kávézóból és a fajárdán gyorsan a Jaguárjához sietett. Serenity is vette a kabátját. – Bocsáss meg Webster.

– Oh, bocsáss meg, nem akartam az utadba állni –, azzal félreállt, hogy Serenity kiférhessen mellette az ajtón.

– Ventressnek tetszeni fog a kő. Meglátod.

– Biztosan. – Serenity egy pillanatra megállt és visszanézett Ariadnéra. – Mondd meg Zone-nak, hogy elutazom Calebbel. Ma este visszajövök.

– Megmondom – ígérte Ariadne.

Serenity sarkon fordult, kisietett az utcára, és a Jaguárhoz rohant. Caleb már a kormánynál ült. Amikor Serenity a kocsihoz ért, már beindította a motort.

Serenity felrántotta az ajtót, és beugrott a kocsiba.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Caleb.

– Veled megyek – jelentette ki Serenity, és bekapcsolta a biztonsági övet.

– Nem. Nem jössz.

– Nem hagyhatsz itt – bizonygatta Serenity, azzal bezárta az ajtót és hátradőlt az ülésen. – Az üzlettársam vagy, nem? Sosem hagyom el az üzlettársamat. Nekem is megvannak a magam üzleti elvei.

– A francba – káromkodott Caleb, azzal rálépett a gázra, és kikanyarodott az útra.