-    És jöhetek bármikor?

-    Felőlem akár mindennap.

-    És szerinted mennyi időbe telik egy feladat?

-    Ez tőled függ. - Umasi halványan megint elmosolyodott.

-    Vállalom! - mondta Tack. Ami azt illeti, túl jól hangzott, hogy igaz legyen. - Kezdhetek holnap?

-    Épp ezt akartam javasolni. Akkor, ha megegyeztünk, várlak holnap iskola után.

-    Oké, remek. Még valami: nem mondanád meg, miféle feladatokról van szó?

-Nem, Tack, az legyen meglepetés - mondta Umasi, amivel kissé szíven ütötte Tacket. - Most menj, pihend ki magad. Holnap hosszú nap vár rád.

Ezzel nem sokat enyhített Tack elbizonytalanodásán, bár szó, ami szó, a fiút jobban izgatta a pénz, mint Umasi rejtélyes kijelentései.

Az egész 19. kerületben csak egy utca volt lakott -már ha „lakottnak” lehetett minősíteni egyetlen, limo-nádésstandnál ücsörgő fiú miatt. Magát az utcát régi bérházak szegélyezték, zömmel vörös homokkő építésinek, melyek kiugró erkélyei és tűzlépcsői kusza dzsungellé kaszabolták a homlokzatukat. Áramellátást kapott a kerület, ezért éjszakánként narancsszín fényben égtek az utcai lámpák, kísérteties fényük különös árnyakat vetve tört meg az épületeken és a járdákon.

Éjszakánként az utca rendszerint teljesen kihalt volt, mert még Umasinak is szüksége volt az alvásra. Hosszú időn keresztül senki sem zavarta meg a 19. kerület éjszakai nyugalmát. Ez az éjszaka azonban más volt. Umasi ott maradt a székében a standjánál; limonádéspohárral a kezében várakozott. Végül az éjszaka legsötétebb órájában megérkezett, akire várt: egy még Umasinál is szokatlanabb valaki.

Egy másik fiú jött végig az utcán, az utcai világítás hosszú árnyékokkal övezte alakját. Umasi észlelte jelenlétét, de nem mozdult. A másik fiú elszántan közeledett a limonádésstand felé, és se szó, se beszéd, leült az üres székbe.

- Hogy múlik az idő, Umasi! - A fiú fel-alá jártat-ta pillantását a limonádéáruson. - Úgy látom, az elszigeteltség nem akasztott meg a növésben.

-    Azt hittem, megegyeztünk, hogy többé nem találkozunk - mondta Umasi egyből a lényegre térve, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

-    Meg se köszönöd, hogy nem hagytalak villany nélkül az áramkimaradás alatt?

-    Nem sok hasznát veszem a világításnak - mondta Umasi közönyösen. - És visszatérve: úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy többé nem teszed be ide a lábad.

-Valóban emlékszem egy ilyen egyezségre - ismerte be a másik fiú.

-    És te mégis úgy láttad jónak, hogy megszegd.

-Nem mondtál nemet a kérésemre, hogy találkozzunk. Sok megbeszélnivalónk van.

-    Ellenkezőleg, Zen, a mi eszmecseréink már évekkel ezelőtt véget értek. Tettlegességgel értek véget. Nekünk már nincs semmi megbeszélnivalónk.

-    Megmondtam, hogy ne szólíts többé Zennek. És ezúttal tényleg jó okom van rá. - A fiú összevonta a szemöldökét. - Ha a tanfelügyelők megneszelik, hogy mi az eredeti nevem...

-    Úgy érted, az igazi neved? - vágott közbe Umasi.

- Igen, rájöhetnek, hogy ki vagy igazából, és hogy nem haltál meg, holott én azt mondtam nekik. Miért olyan nagy baj ez? Örökké menekülni akarsz az elől, aki vagy?

-    Nem akarok menekülni az elől, aki voltam, csak egyszer s mindenkorra el akarom temetni. Zen minden tekintetben halott. A helyét Zyid foglalta el.

-    Nos, nincs kedvem neveken vitatkozni, és az udvariasság azt diktálja, hogy meghallgassalak... Zyid - mondta Umasi. - Úgyhogy ki vele, mit akarsz!

-    Ó, hát létezik, hogy egy olyan csodagyerek, mint te, nem tudja, miért jöttem? - mosolygott Zyid csú-fondárosan. - Közeledik a végső nap. Azért jöttem, hogy újra arra kérjelek, amire évekkel ezelőtt, mielőtt elváltak volna útjaink. A segítségedet kérem.

Umasi hátradőlt a székében, a közeli utcalámpa fénye árnyékokat rajzolt az arcára.

-    Öldökléshez és romboláshoz kéred a segítségemet - mondta metsző hangon.

-    Egy velejéig romlott rendszer megdöntéséhez és áldozatai felszabadításához kérem a segítségedet -javította ki Zyid, nem véve tudomást Umasi fagyos hanghordozásáról. - Evekkel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy sosem fog sikerülni, és most mégis azt láthatod a saját szemeddel, hogy igenis sikerülhet, még nélküled is.

-    A sikert a megölt ellenség kazlakba rakott tetemeivel méred?

-    A sikert azzal mérem, ahogyan a truantok napról napra erősebbek lesznek, a tanfelügyelők meg gyengébbek! Ma a nap folyamán sikerült likvidálnunk a legújabb fő törvénybehajtójukat! Nem hitted el, hogy lesznek, akik hajlandóak az életüket adni ezért az ügyért, most mégis itt vannak, és harcolnak és meghalnak, ha segítesz, ha nem. Te megmenthetnéd az életüket, Umasi, ha már egyszer olyan sokra tartod az életet.

-Mentsek meg életeket mások élete árán? Én nem hinném, hogy a truantok élete többet ér a tan-felügyelőkénél, Zyid.

-    Azok után, amit tettek veled, még mindig rokonszenvezel velük? - húzta fel Zyid a szemöldökét.

- Csak nem kezdesz érzelgősködni?

-    Miért ne? A polgármester, vagy hogy is hívjuk mostanában, egy lépést se tett ellenem, amióta eljöt

tünk. És veled ellentétben ő nem is merészelt elém állni, hogy a segítségemet kérje.

-Valóban? Nos, történetesen sorra bukkanunk olyan bizonyítékokra, hogy kivégezteti az eltanácsolt diákokat. Ártatlan gyerekeket. - Umasi megrezzené-se láttán Zyid önelégülten vigyorgott. - Meglepettnek tűnsz. Fölösleges. Csak végre megmutatják az igazi arcukat.

-    Ebbe az egészbe te kergetted bele őket - vágott vissza keserűen Umasi.

-    Ugyan már, ők mindig is ilyenek voltak, és mindig egyre rosszabbak lesznek! A mi tevékenységünk csak felgyorsította mesterkedéseiket.

-    Ezért nem lesz közöm egyikőtökhöz sem.

-    Akkor mit kezdesz magaddal, tovább élsz száműzetésben ezen az isten háta mögötti szeméttelepen, és hagyod, hogy tested-lelked elsorvadjon, tehetséged odavesszen? - Zyid hangját csalódottság itatta át.

-    A tehetségem az enyém, és olyan célok szolgálatába állítom, amiket jónak látok! - mondta Umasi kihívóan.

-    És mik azok a célok?

-    Az az én dolgom.

-    Legyen eszed, Umasi - sziszegte Zyid, és az asztalra tenyerelve előrehajolt. - Ne tékozold el magad itt! Hagyd ezt a kerületet; gyere velem; ha mi ketten összefogunk, a tanfelügyelők egy év alatt elbuknak!

- A száját lebiggyesztve hozzátette: - Persze jól tudom, hogy valószínűleg jobban szeretsz henyélni.

-    Honnan veszed? Te hajiasz a nagy és látványos akciókhoz; az én tevékenységem rejtettebb és türelmesebb.

-    Semmi tanújelét nem látom a tevékenységednek - mondta Zyid gúnyosan. - És ha mások se érzékelnek belőle semmit, akkor mi értelme van az egésznek?

-    Talán az értelme egyszerűen csak annyi, hogy csinálja az ember - vonta meg a vállát Umasi. - Tényleg nem tudom. Mindenesetre, bár szokás szerint érdekfeszítő filozófiai vitába bonyolódtunk, te azzal a szándékkal jöttél, hogy feltégy nekem egy kérdést, amit már fel is tettél. Befejeztük, vagy van más kérdésed is?

-    Nem, csak ez az egy volt - felelte Zyid.

-    Akkor sajnálattal azt kell hogy mondjam, hogy a válaszom továbbra is nem, és ez végleges. Legjobb lenne, ha többet nem kérdeznéd meg.

-    Tiszteletben fogom tartani ezt az óhajod - állt fel Zyid. - De remélem, a régi szép időkre való tekintettel még egyszer átgondolod.

-    Ó, a régi szép idők! - Umasi merengőn féloldalt fordította a fejét. - Jókat szórakoztunk, mi?

-    Fölösleges is lenne tagadnom.

-    Pedig akkor már diákok voltunk.

-    Ha azt akarod ezzel mondani, hogy ott folytathatnánk, ahol abbahagytuk, vagy hogy iskolásként jobb dolgunk volt, akkor hidd el, mintha a falnak beszélnél. Én legalábbis már túlságosan hozzászoktam a szabadsághoz, a te tétlenségedet látva meg abban bízom, hogy még fontolóra veszed a dolgot, és csatlakozol hozzám.

-    Nagyjából két évem volt rá, hogy fontolóra vegyem, Zyid. De ha mégis meggondolnám magam, szólok.

-    Remélem is - mondta Zyid, és a hangját hirtelen melegség járta át. - Vigyázz magadra, Umasi.

-    Azon leszek - biztosította Umasi, és az ő hangjából is kioldódott a fagyosság. - És ne ölesd meg magad odakinn.

-Nem áll szándékomban, legalábbis egyelőre. -Zyid most először finoman, kényszeredetten nevetett. - Isten veled, Umasi. Egy jó darabig megint nem találkozunk.

-    Hát nem, Zen... vagyis Zyid. De jó volt újra látni téged.

-    Nekem is téged. - Zyid megfordult, és tempósan elindult végig az utcán. Nem nézett vissza, és csak a kissé csoszogó járása utalt rá, hogy valami nyomja a szívét.

Umasi egy ideig még belebámult a sötétségbe, amelybe Zyid beleveszett. Limonádéspohara érintetlenül állt, arcára szenvtelenség kövük. Teltek-múl-tak a percek, aztán Umasi megrázta a fejét, és felállt.

-    Na - mormolta maga elé félhangosan -, akkor most munkára!

-Te viccelsz - mondta Tack az orra előtt álló kan-csót bámulva.

-    Nem, barátom, teljesen komolyan gondolom -mondta Umasi. A hangja valahogy fáradtan csengett.

Tack aznap alig várta, hogy véget érjen az iskola, és nyílegyenesen irányt vehessen a 19. kerület felé. Egész úton azon tűnődött, hogy Umasi vajon miféle munkát tartogat a számára. Amikor a futástól zihálva végre megérkezett, azt látta, hogy a munka közel sem olyan, mint amilyennek elképzelte. A limoná-désasztalon ott állt egy első ránézésre valami szürke porral teli dunsztosüveg. Umasi azonban elárulta, hogy az üveg só és bors keverékével van tele. Tack-nek az a dolga, jelentette be Umasi, hogy a sót és a borsot szétválogassa két különálló kupacba.

-    De ennek mi értelme? - kérdezte Tack.

-    Ó, hát egyszerűen csak hol sóra, hol borsra van szükségem - mondta Umasi közönyösen. - Azt hiszem, több mint bőkezűen megfizetlek érte.

Tack ezzel tökéletesen tisztában volt. Olyan busás összeg üti a markát ezért a potom munkáért, hogy Umasi ennyi pénzért egy egész só-bors hegy alól is ki-ásathatná vele a limonádésstandját. Ettől függetlenül a munka határozottan unalmasnak tűnt Tack számára, és nem különösebben lelkesedett egy ilyen teljesen értelmetlennek tetsző megbízásért.

-    Nem lehetne csak... - kezdte.

-    Akarod a munkát, vagy nem? - szakította félbe Umasi.

Tack a homlokát ráncolta.

-    Akarom, hát persze, de...

-    Akkor legjobb lesz, ha nem fecsérled az időt kér-dezősködésre. Az erőddel is takarékoskodj: a végén szeretnék még elvégeztetni veled pár gyakorlatot.

Tack befogta a száját; úgy döntött, hogy mindent egybevetve ennyi pénzért megéri nem akadékoskod-ni. További teketória nélkül leült megszokott székébe, és lecsavarta a dunsztosüveg tetejét. Vele átel-lenben Umasi helyeslően bólintott, hátradőlt a székében, és szunnyadozni látszott. Tack nagyot sóhajtott, és kiürítette a dunsztosüveg tartalmát az asztalra.

A feladat nehezebb volt, mint hitte. Sietségében, hogy mielőbb végezzen, néha eltévesztette, és bele-belepöcköit egy szem sót a borskupacba, vagy egy-egy borsszemcsét a sóéba. Furcsamód ennek a munkának is megvolt a maga varázsa, az a fajta öröm, amit az ember olyankor érez, ha leküzdhető problémával áll szemben. Nem volt egy szörnyűséges munka, csak nem az a fajta, amihez akárki veszi a fáradságot különösebb késztetés nélkül. Tack hol dudorászással próbálta elűzni unalmát, hol meg elképzelte a jelenetet, amikor a csősz a sóspuskájából ilyesmit lövöldöz a gyümölcstolvajok hátsójába. Ahogy haladt előre, néha felpillantott Umasira, aki továbbra is mélyen aludt.

Nagy sokára, amikor a szeme már égett és görcs állt a nyakába, Tack végre befejezte a só és bors különálló kupacokba terelgetését.

-    Hahó, Umasi! - kiáltotta harsányan.

Kiáltása azonnali eredménnyel járt, mert Umasi

olyan villámgyorsan magához tért, hogy Tack mérget mert volna venni rá, hogy a fiú vagy nagyon éber alvó, vagy csak tettette az alvást.

-    Egész jó - mondta Umasi derűsen, és előreha-jolt, hogy megvizsgálja a két kupacot. - Igen, ez remekül megfelel, Tack.

Elégedettsége jeléül elővett egy bankjegyet a zsebéből, és átadta Tacknek.

-    És most, mielőtt elmész - mondta, azzal felállt, és nyújtózkodott -, van néhány gyakorlat, amit szeretném, ha elvégeznél.

Tack megtorpant; eszébe jutott, hogy Umasi említett valami ilyesmit.

-    Gyakorlat?

-Tornagyakorlat - mondta Umasi közönyösen.

-    Szeretem, ha az alkalmazottjaim egészségesek.

-    Azt hiszem, mindenki tudja, miért hívtam össze ezt a rendkívüli ülést. - A polgármester az öngyújtóját csattogtatta szórakozottan. - Bebizonyosodott, hogy a truantok meggyilkolták Waters főtörvénybehajtót. Nagyjából ez minden, ami a tudomásomra jutott, és már kezd az idegeimre menni. Valaki magyarázza meg nekem, hogyan fordulhatott elő ilyesmi!

-    A törvénybehajtói jelentés szerint a főtörvény-behajtó egy lakatlan kerületben végzett rutinjárőrözésen vett részt - felelte vonakodva az egyik város-testületi tag. - Rábukkantak valamire, amiről azt hitték, hogy a truantok egy újabb őrizetlenül hagyott raktárbázisa. De kiderült, hogy korántsem olyan önzetlen, mint hitték.

-    Nagyszerű. Egészen elképesztő - mormolta a polgármester gúnyosan. - Jelentsék be a nyilvánosságnak, hogy szolgálat közben hősi halált halt, de nem kell a részletekbe belemenni! Dobjuk be azt a hírlapi kacsát, amit az ilyen esetekre tartogattunk.

-    Máris szövegezem a sajtóközleményt! - Egy másik várostestületi tag vad körmölésbe kezdett az írómappáján.

-    Zsinórban öt főtörvénybehajtót fogyasztottunk el két év leforgása alatt, amióta totális háborút hirdettünk a truantok ellen - állapította meg a polgármester; a hangja fásultan, csalódottan kongott. - A fele híg agyú volt, azokat kirúgtam, és ha sikerült valaki kicsit is alkalmasat találnunk a posztra, azt meg kinyírták. Változtatnunk kell. Ötleteket várok.

Az asztal körül ülők riadtan egymásra bámultak; senki sem akart elsőnek felszólalni. A polgármester nem az a fajta volt, aki a természeténél fogva ötleteket vár. A csend nőttön-nőtt, míg végre megtörte egy merész várostestületi tag.

-    Polgármester úr! Ez az egész csak személyi biztonság kérdése. Ha kinevez erre a posztra egy alkalmasnak látszó valakit, egyszerűen adjon mellé és a többi főtisztviselő mellé is testőröket. Például tudjuk, hogy a humán tanácsosok különösen ki vannak téve az orvtámadásnak, ennek ellenére néhányuk-nak gyakorlatilag nincs biztosítva a személyes védelme.

-    Feltételezem, Caine tanácsosról beszél, aki a maga elődje volt, mielőtt megkapta volna humán tanácsosi megbízatását. Caine tanácsos egye csak meg, amit főzött. Ami pedig Waterst illeti, tudtommal egy teljes törvénybehajtó osztag kísérte a halálakor. Aligha állítható, hogy védtelen volt.

-    Beleszaladtak egy egész bűntanyába - érvelt egy másik várostestületi tag. - A jelentések arra utalnak, legalább tucatnyi truant lehetett ott, és a törvénybehajtóknak sikerült négyet megölniük közülük.

-    Akárhogy csűri-csavarja, négy közülük a mi főtör-vénybehajtónkért nem egy jó bolt! Először is, Waters-nek nem lett volna szabad ott lennie. Úgyhogy egy új rendelkezést kell életbe léptetni: a fő törvénybehajtó csak akkor látogathat el egy helyszínre, ha azt egy órával azelőtt biztosították.

-    Holnap reggelre meglesz a törvény! - ígérte egy bőszen jegyzetelő várostestületi tag.

-    Helyes! - mondta a polgármester. - Emellett az új főtörvénybehajtó számára személyi védelmet biztosítunk. De hogy az illető ki legyen... Nekünk egy kreatív valaki kell, aki a truantok fejével tud gondolkozni.

-    Honnan tudjuk, hogy egy jelölt hogyan gondolkozik? - tűnődött hangosan egy jelenlevő.

-    Ennyi itt ülő közül csak van valakinek javaslata!

- A polgármester körbehordozta a tekintetét.

Az újra beállt csöndben a várostestület testületileg vakarta a fejét. A csöndet végül egy egészen vad ötlet törte meg.

-    Úgy tűnik, polgármester úr, egy gyerekre lenne szükségünk.

Az összes jelenlévő némaságba dermedt. A polgármester meglepetten meredt a felszólalóra.

-    Egy gyerekre?

-    Igen, polgármester úr - mondta a várostestületi tag, szemlátomást hirtelen elbizonytalanodva, hogy bölcs dolog volt-e előállni a javaslattal. - Úgy gondoltam: kutyaharapást szőrivel.

-Egy gyerek... egy csodagyerek... akit dróton rángathatunk... akit esetleg felhasználhatunk... -A polgármester a gondolataiba merült, aztán váratlanul fölocsúdott, és azt kérdezte: - Mindannyian megkapták az utasítást a 19. kerületben lakó fiúval kapcsolatban?

Fél tucat fej bólintott egyhangúan a tárgyalóasztal körül. A polgármester elgondolkozva dörgölgette az állát.

-    Nem lenne jó ötlet magához a fiúhoz fordulni segítségért - mondta, és felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a szájukat épp tiltakozásra nyitókat.

-    Nincs túl sok oka rá, hogy szeressen bennünket, és nem áll szándékomban magamra haragítani. Viszont tényszerűen tudom, hogy hobbiszinten régebben tehetséggondozással foglalkozott.

-    Vagyis kezdjük újra a 19. kerület megfigyelését?

-    kérdezte valaki szolgálatkészen.

-    Nem - szögezte le a polgármester. - Nem provokálhatjuk, mert a végén még fogja magát, és átáll a truantokhoz. Inkább arra gondolok, hogy poroljuk le a régi megfigyelési dossziékat, nézzük meg, kikkel szokott rendszeresen találkozni, és derítsük ki, hogy ezek most hol vannak.

-    Ez nem lesz könnyű.

-    Senki sem állította - felelte a polgármester furcsán megvidámodva.

-Honnan tudhatjuk, hogyan fog reagálni a fiú arra, ha beszervezzük egy régi barátját? - vetette fel ezúttal egy másik jelenlévő.

-    Bízom benne, hogy Umasi nem csinál semmi meggondolatlanságot csak azért, mert megkeressük az egyik hajdani ismerősét - mondta a polgármester.

-    Ha másért nem, hát a régi szép időkre való tekintettel.

A polgármester rá olyannyira nem jellemző szentimentális hangot ütött meg, hogy a várostestületi tagok meglepetten néztek össze.

-    Nos, hogy ezt most elrendeztük, térjünk vissza a truantok ügyére! - váltott vissza energikus hangra a polgármester. - Főtörvénybehajtónk meggyilkolását nem hagyhatjuk megtorlatlanul. Ezúttal bosszút állunk.

-    Bosszút állunk, polgármester úr? - kérdezte valaki óvatosan. - De hát azt se tudjuk, hogy hol...

-Igen, tudom! - vágott közbe a polgármester.

-    Nem magukra a truantokra akarok lecsapni. Azokon ütünk, akiken tudunk. Előkészítettem egy új indítványt, amiből holnap estére egy minél szélesebb körben propagált törvényt akarok látni!

Azzal elővett egy hivatalosnak látszó okmányt a lábánál álló nyitott aktatáskájából. Az egész várostestület balsejtelemmel nézte a papírköteget, és amikor a polgármester odahajította az asztalra, néhányan ösztönösen hátrahőköltek. Egy bátrabb testületi tag érte nyúlt, és fennhangon olvasta a címét:

-    Zéró tolerancia elv...

-    Úgy van - mondta a polgármester elégedetten.

-    A truantok hiába szöktek el az iskoláinkból, még mindig ott maradtak több százezren túsznak: a barátaik. A kelepcébe esett osztálytársaikon csattan az ostor. A zéró tolerancia elv lehetővé teszi, hogy a legkisebb szabálysértésért is azonnal felelősségre lehessen vonni és ki lehessen zárni bármelyik tanulót. Bármilyen vétség, bármi engedetlenség a társadalomra veszélyesnek ítélhető, és a legsúlyosabb büntetéssel sújtható.

-    De polgármester úr, ez már tényleg kicsit meredek - ellenkezett bátran az egyik várostestületi tag.

- Pláne az ön múltkori döntésének fényében, hogy minden eltanácsolt diákot likvidálni kell... Azt akarom csak mondani, hogy akik az iskolában maradnak, azok a szófogadó diákok! Jutalmaznunk kellene őket, nem büntetni!

-    Ezzel megmutatjuk a truantoknak, hogy nem hátrálunk meg - mondta a polgármester. - Az elszántságuk majdcsak lelohad, ha megtapasztalják, milyen keményen elbánhatunk a barátaikkal, akiken nem áll módjukban segíteni. Meg kell mutatnunk, hogy ki az úr a háznál, be kell bizonyítanunk, hogy mi tartjuk a kezünkben a pórázt.

Mintha csak elfelejtette volna, hogy mi szokott történni a polgármesterrel vitába szállókkal, az iménti felszólaló ismét tiltakozni akart. Egyik tagtársa azonban megneszelte a veszélyt, és gyorsan megelőzte.

-    Szerintem nagyszerű ötlet, polgármester úr!

-    Zseniális! - csatlakoztak hozzá mások is.

-    Mutassuk meg nekik, hogy ki parancsol, polgár-mester úr!

A polgármester felállt, és a Városra néző nyitott ablak felé fordult.

-    Akkor tehát a döntés egyhangú. Ha nem tudjuk elkapni a truantokat, akkor helyettük a diákoknak kell elvinniük a balhét.

Megfordult, fürkészőn nézett végig a tárgyalóasztal körül ülőkön.

-    Valamint várom a rendszeres jelentéseket arról, hogyan haladnak az üggyel. Elmehetnek.

Zéró tolerancia

-    A fenébe is, csak vicceltem!

-    Szóval valakit megölni szerinted vicces dolog, mi, kölyök?

Útban a következő órájára Tack rémült diákok csoportosulását pillantotta meg a folyosón, és hamar kiderítette, mi ez a megmagyarázhatatlan zűrzavar. Egy felnőtt vitatkozott egy sráccal, márpedig köztudomású volt, hogy ha egy felnőtt az osztálytermen kívül szóba áll egy diákkal, akkor az a diák rendszerint bajban van. Tackben győzött a kíváncsiság, és előre -nyomakodott a csődületben, egy kisebb fiút félre is tolt, hogy jobban lásson.

A látvány megdöbbentette.

-    Nem csináltam semmit! - Egy sötét hajú fiú tiltakozott hangosan, miközben egy biztonsági őr nagy erővel nekilökte a falnak.

-    Nem te küldted ezt a cetlit, amin az áll, hogy a tanárod halálát kívánod? - lebegtette meg fenyegetően a papírlapot a másik biztonsági őr, mialatt a társa megragadta és hátracsavarta a fiú karját.

-    Az nem jelent semmit! - kiabált a fiú, immár bilinccsel a csuklóján. - Ez csak tévedés lehet!

Futó léptek zaja hallatszott a mostanra elcsendesedett folyosón. Tack odakapta a fejét: fél tucat biztonsági őr érkezett erősítésként.

-    Mi történik itt? - kérdezte az elöljárójuk, egy nő.

-    Csak érvényt szerzünk a zéró tolerancia elvnek

-    magyarázta az első biztonsági őr, és a földre lökte a megbilincselt fiút.

-    Mit követett el? - Az elöljáró jegyzettömböt és tollat húzott elő a zsebéből.

-    Halálos fenyegetést intézett egy tanár ellen.

-    Értem. - Az elöljáró sebtében firkantott valamit a jegyzettömbjére.

-    Ez hazugság! Én csak vicceltem! - kiabált a földön fekvő fiú.

-Valóban? Hát majd meglátjuk, mennyire leszel vicces kedvedben pár órányi kihallgatás után.

Hirtelen egy lány lépett ki az összeverődött diákok közül.

-    De ő tényleg nem csinált semmit! - tiltakozott.

-    Csak írt egy cetlit a következő órával kapcsolatban. Csak egy hülye üzenet volt, semmi komoly!

A biztonsági őrök összehúzott szemmel egymásra néztek. Az elöljárójuk elindult a lány felé, kezében a szóban forgó cetlivel.

-    Szóval arról értekeztél vele, hogy a tanárai „bárcsak kipurcannának”?

-    Hát... ja. - A lány most már határozottan nyugtalannak látszott.

-    Ez nekem nagyon úgy hangzik, mint egy összeesküvés. Vigyétek őt is!

Hiába sikoltozott és kapálózott, a biztonsági őrök megbilincselték és lelökték a földre a fiú mellé a lányt is.

-    Na, van még köze valakinek ehhez a dologhoz?

-    kérdezte az elöljáró fennhangon, és rámeredt az elnémult diákseregre. Miután meggyőződött róla, hogy nincs több jelentkező, visszafordult az emberei felé.

-    Nem hinném, hogy érdemes lenne kockáztatnunk. Bilincseljétek meg a lábukat is! Mindjárt kerítünk hordágyat, és kivisszük őket azon.

Azzal továbbindult a folyosón, nyomában a többiekkel. Csak az eredetileg intézkedő két biztonsági őr maradt a helyszínen vigyázni a foglyokra.

-    Ez őrület! - sikoltozott a lány a padlón.

-    Csakis magatoknak köszönhetitek! - ripakodott rá az egyik biztonsági őr a lábánál fekvő két diákra, aztán a tömeg felé fordult. - Már más szelek fújnak! Úgy nézem, titeket még nem tájékoztattak a zéró tolerancia elvről, úgyhogy most utoljára még figyelmeztetlek benneteket: ha bármelyikőtök bármilyen szabályt megszeg, fenyegető magatartást vagy tiszteletlenséget mutat, ugyanúgy jár, mint itt ez a kettő.

-    Ezt nem tehetik velünk, ez törvénytelen! - kiabált az őrizetbe vett fiú magából kikelve.

-Tapasszuk le a szájukat is! - javasolta a másik biztonsági őr, és úgy hasba rúgta a fiút, hogy az levegőért kapkodott.

Tack elborzadva nézte, ahogy az őrök ragtapaszt vesznek elő, és szorosan beragasztják a foglyaik száját. Válaszul a két diák olyan vad rúgkapálásba kezdett, hogy mindkét őrnek minden erejét össze kellett szedni, hogy a lábukra is bilincset tehessenek. Mire végeztek, a többi biztonsági őr is előkerült a hord-ágyakkal. Rájuk emelték a vonagló foglyokat, és el-masíroztak, fenyegető pillantásokat lövellve az el-hűlt iskolatársakra.

Tack körül a diákok azonnal lázas üzenetváltásba kezdtek, hogy vajon mit jelenthet ez a „zéró tolerancia elv”. Tack dermedten állt, csak a vére forrt. Egész diákéletében soha nem tapasztalt még ekkora igazságtalanságot, és ez felbőszítette. Ahogy ott állt, egyre közelebb ahhoz, hogy elkéssen az órájáról, veszélyes gondolatok kezdtek pörögni az agyában, és egy pillanatra felvillant benne, hogy vajon ezek a gondolatok nem vezetnek-e ahhoz, hogy őt is megbilincselve rángassák ki az iskolából.

A tanfelügyelők a kézi vezérlés egy magasabb szintjére térnek át, állapította meg Tack. Azon tűnődött, hogy ez mit jelenthet. Lehetséges, hogy az a mozgalom, amiről Umasi beszélt, kezd felülkerekedni?

-Jelentést kértem a kutatás állásáról, nem magyarázkodást! - mondta a polgármester fagyosan.

-    Polgármester úr, mire a megfigyelés lezárulhatott volna, ön szigorúan meghagyta, hogy a 19. kerület szemmel tartását teljes tapintattal kell végezni -tiltakozott egy várostestületi tag. - Ilyen körülmények közt nem várható el...

-    Hogy mit várok el és mit nem, az az én dolgom -forrasztotta a felszólaló torkára a szót a polgármester.

- Ha arra akarnak szőrmentén figyelmeztetni, hogy nem leszek elégedett a kutatási eredményeikkel, akkor vegyék úgy, hogy tudomásul vettem. És most lássuk, mire jutottak!

Az ovális tárgyalóasztal körül ülő hat ember turkálni kezdett a papírjai közt. Az egyikük kiterített egy csomó elmosódott fekete-fehér fényképet az asztalra, egy másik pedig egy nyomtatott szövegeket tartalmazó vékony dossziét csúsztatott a szúrós tekintetű polgármester elé. A polgármester átfutotta a dossziét, és beletúrt a fényképekbe.

-    Kérek egy összegzést! - mordult.

-    Kameráink több lehetséges jelöltet rögzítettek.

- A feladatra vállalkozó sorra rámutatott a fényképekre. - A fiút meglátogatók körét három-négy egyénre szűkítettük le.

-    Hogy is mondjam... Mint polgármester úr nyilván észlelte, a fényképek minősége némi kívánnivalót hagy maga után - vetette fel óvatosan egy másik résztvevő.

-    Igen, észleltem.

-Nincs tiszta felvételünk egyikük arcáról sem. Százszázalékosan még a nemüket sem határozhatjuk meg. Legföljebb különbséget tehetünk az egyének és a fiú között, bár sokszor még ezt illetően is találgatásokra kell hagyatkoznunk.

-    Szóval semmit se tudnak biztosan - összegezte a polgármester hűvösen.

-    Biztosan semmit - ismerte el a felszólaló. - A mellékelt dosszié azonban tartalmazza két célszemély megfigyelési jelentését, akikről azt gyanítjuk, hogy kapcsolatba léptek a fiúval. Az összes esetben kicsúsztak az őket feltartóztatni szándékozó törvény-behajtók markából, pontosan azokról a jellemvonásokról téve tanúbizonyságot, amelyek után kutatunk.

-    Honnan származik ez az értesülés? - a polgár-mester érdeklődéssel böngészte az iratokat.

-    Azt hiszem, két éve polgármester úr személyesen rendelt ki egy törvénybehajtót a kerület kikémlelésére. Csak egy kis irattárazásra volt szükség. Valahol ott kell lenniük a részleteknek is.

-Ja, igen, emlékszem. - A polgármester az öngyújtóját babrálta. - Rémlik, hogy majdnem otthagyta a fogát. Nyomorékká verték, vagy mi.

-    Pontosan, polgármester úr. Szétzúzták a térdkalácsát. Csak annyit tudtunk belőle kihúzni, hogy egy tizennégy-tizenöt év körüli szőke fiú tette ezt vele. Ez az egyetlen konkrét személyleírás, amivel rendelkezünk a 19. kerületben felbukkant összes gyereket illetően. Nem túl sok, de ezen kell elindulnunk.

A polgármester a fényképeket nézegette.

-    Semmi név? - kérdezte.

-    Semmi.

-    Hát, ez is több a semminél - dörmögte a polgármester; az ülés résztvevői elégedettséget véltek kiolvasni a hangjából, és ettől valamelyest megkönnyebbültek. - Elvárom, hogy ez az ügy mindenben előnyt élvezzen. Ez a szőke hajú srác mihamarabb üljön itt az irodámban! És most váltsunk témát, térjünk rá a truantok tevékenységével foglalkozó legújabb jelentésre!

-    Növekvő számban észlelünk olyan elhagyott térségeket, amelyek a korábbi lakottság jeleit mutatják

- olvasott fel egy várostestületi tag az írómappájára csatolt iratból. - Azonban az eddig megszokottól eltérően ezeket a térségeket teljesen kiürítették, és minden hasznosítható készletet és eszközt elszállítottak. Ez arra utalhat, hogy a truantok kezdenek nagyobb sejtekbe tömörülni.

-    Szóval ha megtalálunk egyet, megtaláljuk a többit is? - kérdezte a polgármester.

-    Ezt nem tartjuk valószínűnek. A truantok mindig is nagyon elővigyázatosak voltak, ezért úgy sejtjük, hogy a Truancy még mindig javarészt apró sejtekből épül fel, de jelenleg jó okkal feltételezhetjük, hogy a korábbinál koncentráltabban működik.

A polgármester az öngyújtóját csattogtatta.

-    Terveznek valamit - mondta.

-    A törvénybehajtók is erre gyanakszanak. Amellett, hogy csoportépítés folyik, a kézzelfogható tevékenység szünetel: nincsenek akciók, fosztogatások, likvidálások, az égvilágon semmi törvénysértés.

-    És nincs a törvénybehajtóknak valami elképzelésük, hogy mire készülhetnek?

-    Nincs, polgármester úr - húzta be a nyakát a felszólaló.

-    Jellemző. - A polgármester zsebre vágta az öngyújtót. - Nos, ha más nem, hát a zéró tolerancia elvvel kapcsolatos médiakampányunk biztosan cselekvésre sarkallja őket. Még ma likvidálják az eltanácsolt diákok első csoportját! Hamarosan megtudjuk, miben törik a fejüket.

A Város számtalan elhagyott kerülete közül az egyikben állt egy nagy, lepusztult irodaépület. Virágkorában egy nagyvállalat bérelte az adminisztrációja számára. Mostanra azonban az íróasztalok mind eltűntek, a festék hámlófélben volt a falakról, és a lámpákból már alig egy-kettő működött - nem mintha bárki meg akarta volna gyújtani a még üzemképeseket, mert az épület most a truantok egyik búvóhelyéül szolgált, és az égő lámpák fénye az elvileg elhagyott kerületben elárulta volna őket.

Az épületben még rendben működött a víz- és az áramszolgáltatás, és a truantoknak e kettőnél többre nem is volt szükségük. Az egyik bedeszkázott ablakú irodaszobába beállítottak egy televíziókészüléket. Az épületben több televízió is volt, de ezt kizárólagos használatra tartogatták: csak két ember léphetett be abba az irodaszobába, ahol állt. Ezen az estén mindketten odabent tartózkodtak, a televízió viliódzó fénye körberajzolta alakjukat a máskülönben koromsötét helyiségben.

-    A ma közreadott új tanfelügyelői jelentés rámutat az iskolákban elharapódzó példátlan és riasztó erőszakhullámra - jelentette be a bemondónő a képernyőn. - E tendencia visszaszorítására a polgármester már alá is írta a gyors ellenintézkedéseket keretbe foglaló új törvényt.

-    Fel kell ismernünk iskoláinkban azokat a tanulókat, akik veszélyt jelentenek osztálytársaikra, és még az előtt el kell távolítanunk őket, mielőtt erőszakos cselekményekre szánnák el magukat - szónokolt a polgármester egy Városháza előtti szószékről, szinte ki se látszott az őt körülvevő szokásos törvény-behajtó-seregből. - Csakis e személyeknek a veszély első jele láttán történő kiszűrésével biztosíthatjuk gyermekeink zökkenőmentes testi és szellemi fejlődését.

-    Hihetetlen - mormolta Zyid a mellette nyugtalanul megmoccanó alaknak. - Meg fogja öletni őket.

-    A polgármester bejelentésével párhuzamosan figyelmeztetés került kibocsátásra az egész diákság számára - folytatta a bemondónő. - Felszólítanak minden diákot, hogy óvakodjanak az erőszak bármilyen formájával való viccelődéstől, valamint bármiféle szabályszegéstől, mert innentől kezdve nincs pardon. Minden tanuló, akivel kapcsolatban épp csak felmerül a gyanú, hogy lázongásra hajlamos, őrizetbe vehető, kihallgatható és akár azonnal eltanácsolható. Ez a szigorú új irányelv ma reggel lépett életbe, és azóta diákok tucatjait állították elő, és hasonló mértékben várhatók lefogások az elkövetkező héten. A Polgármesteri Hivatal azonnal cáfolta és „ezen féktelenül erőszakos ifjak felelőtlen hozzátartozói által terjesztett szemenszedett hazugságoknak” nevezte az intézkedésekkel kapcsolatos törvénybehajtói brutalitásról szárnyra kapott rémhíreket.

-    Azt hiszem, ennyi elég is volt - szólalt meg Zyid hirtelen. - Hacsak nincs valami ellenvetésed, Nóni.

-    Nincs, parancsnok úr - felelte csöndesen a mellette lévő alak.

Zyid előrehajolt, és kikapcsolta a televíziót. A helyiség azonnal teljes sötétségbe borult, és csak Zyid haragos fújtatása hallatszott.

-    Szóval úgy döntött - sziszegett Zyid hogy a gonoszság egy újabb fokára emeli ezt a háborút. Ha rajtam nem tud ütni, akkor azokat üti agyon, akiken segíteni akarok.

-    Még nem vette el az életüket, parancsnok úr -jegyezte meg Nóni.

-    Csak órák kérdése. Ez a mészárlás csak az első lépés: addig fokozza a tébolyt, amíg elő nem csalogat bennünket a búvóhelyünkről.

-    Amire természetesen nem leszünk hajlandók.

-    Hát nem is! Amiből talán hasznot meríthetünk. A polgármester végső kétségbeesésében főzte ki ezt a tervét: a napnál is világosabb, hogy nem tiszta fejjel gondolkozott. Az ő „zéró tolerancia elvének” ugyanis van egy nyilvánvaló hibája.

-    Micsoda, parancsnok úr? - kérdezte Nóni az érzelem legkisebb jele nélkül.

-    Indokolatlanul nagy nyomásnak teszi ki a diákokat - mondta Zyid elégedetten. - Ez így túl sok és túl hirtelen. Talán bejött volna neki valami hasonló megoldás, ha fokozatosan vezeti be, de így ellenállásra számíthat. Itt azok a diákok az érintettek, akiknek addig nem volt semmi bajuk. Minél keményebben rúg rajtuk, annál valószínűbb, hogy visszarúgnak. A lógások, kimaradások megszaporodnak, és aki majd lógni-kimaradozni kezd, mi szépen befogadjuk.

-    A zéró tolerancia elvük végül a mi malmunkra hajtja a vizet!

-    Úgy van. És most úgy néz ki, ez az este a vártnál mozgalmasabb lesz. Felhívást kell intéznem az összes truanthoz.

-    Már valószínűleg tudnak róla - mondta Nóni.

-    Ok is néznek híradót.

-Tudomásukra kell hozni, hogy visszavágunk. -Zyid elszántan az ajtó felé indult. - Nekem elhihe-ted, a polgármester nemsokára keservesen megbánja ezt a húzását!

-    Elhiszem, parancsnok úr - mondta Nóni Zyid hátának, miközben a fiú már az ajtónál volt, robogott ki az irodából.

-    Hát ez elég szomorú - mondta Umasi, és hátradőlt a kempingszékében. - Az igazság rendszerint a háború legelső áldozata.

-    Miért csinálják ezt? - Tack rámeredt az egyetlen emberre, akitől magyarázatot várhatott. - Miért nem ölnek meg bennünket szó nélkül?

A kérdésre Umasi mintha megmerevedett volna, és Tack úgy érezte, hogy a fiú rejteget előle valamit. Valahogy szomorúbbnak látszott minden eddiginél.

-    A tanfelügyelők egyre elkeseredettebbek - magyarázta Umasi. - Nem tudnak visszavágni az igazi ellenfeleiknek, ezért azokon a diákokon állnak bosz-szút, akik még a markukban vannak.

-    De ennek semmi értelme! - tajtékzott Tack. - Hát mit követtünk el ellenük?!

-Te nem követtél el semmit, Tack - csitította Umasi. - Te csak áldozat vagy, ahogy az összes diák ebben a Városban. Ami a miértet illeti, csak találgatni tudok. Talán a tanfelügyelők így akarnak áttételes csapást mérni az ellenség harci szellemére.

-    Ez meg mit jelent? - Tack nem volt olyan kedvében, hogy olvasni tudjon Umasi szavaiból.

Umasi figyelmesen Tackre pillantott a napszemüvege mögül. Néhány nyomasztó másodperc elteltével szólalt csak meg.

-    A tanfelügyelőkkel szemben álló csoportosulást Truancynak hívják, és „truant” diákok alkotják. A tanfelügyelők azt hiszik, hogy ezzel az új húzással vagy lelki válságba taszítják, vagy meggondolatlan cselekvésre késztetik őket.

-És szerinted sikerül nekik? - kérdezte Tack, nem igazán fogva fel Umasi szavai jelentőségét.

-    Kétlem. A Truancy jól szervezett alakulat, és rátermett vezetőjük van. Átlátnak a szitán, és valószínűleg túljárnak a tanfelügyelők eszén.

-    Szurkolok nekik - bukott ki Tackből a keserű őszinteség.

Umasi oldalra billentette a fejét.

-Téged persze felháborít, ami történt - mondta, elnyújtva a szót. - De veszedelmes ösvényre lép, aki valamelyik oldalra áll ebben a háborúban.

-    Akkor hát mi a teendő?

-    Én óvakodnék minden meggondolatlanságtól. Ha nem csinálsz semmi olyant, amivel kihívod magad ellen a tanfelügyelőket, akkor függetlenül attól, hogy mi jár a fejedben, nem adsz nekik okot rá, hogy kiszúrjanak veled.

-    Szóval csak hagyjam, hogy belém töröljék a lábukat? - háborgott Tack.

-    Nem, csak állj félre, hogy ne legyen módjuk rád taposni. Gondolj rá, Tack, hogy már közel az év vége. Nemsokára a záróvizsgákra kell készülnöd.

A történések lázában Tack el is feledkezett az iskolaév végéről. Umasinak igaza volt: alig egy hónap, és az iskola véget ér. Hamarosan nem kell hogy fájjon a feje tanfelügyelők, házi feladatok, tanárok és diáktársak miatt. Legalábbis egy-két hónapig.

-Nyilván magad is látod, hogy a helyzet nem olyan reménytelen - győzködte Umasi. - Természetesen mindig lesz jövő tanév, de az még messze van. Tarts ki még egy kicsit, és ez az iskolaév hamarosan nem lesz több, mint egy kellemetlen emlék.

-    Azt hiszem, menni fog - adta meg magát Tack, és a gondolatai máris a nyári vakáció tervei körül csapongtak.

-    Remek! - Umasi arca sugárzott a derűtől, hogy sikerült lecsillapítania Tack dühét. - Nahát, elég sok időnk elment ezzel a kérdéssel. Borítsunk fátylat ezekre a... nem túl jó hírekre! Ma új feladataim vannak a számodra.

Az eltelt néhány nap során Umasi mindig ugyanazt a munkát készítette elő Tack számára. A sóval-borssal teli dunsztosüvegek fokozatosan nagyobbak lettek, de Tack is egyre gyorsabban és hatékonyabban végezte el a só és a bors szétválogatását, olyannyira, hogy szinte már gyerekjátéknak tűnt. Ezáltal több ideje maradt a fokról fokra érdekesebbnek és hasznosabbnak talált tornagyakorlatokra.

Ezek a gyakorlatok vegyesek voltak. Umasi kezdetben jellemzően olyasmiket végeztetett vele, mint akadályfutás a 19. kerület romjaiból természetes módon képződött pályákon, nehéz tárgyak emelgetése és fekvőtámaszozás. Ahogy Tack megedződött a gyakorlatoktól, Umasi különös dolgokra kezdte tanít-gatni, például ökölharcra, és a szünetekben Tack dobónyilakat hajigáit egy céltáblára, amelyet Umasi a limonádésstandjára szerelt fel. Tack nem egyköny-nyen birkózott meg ezekkel a feladatokkal, de amikor végre sikerült, annak hihetetlenül felemelő hatása volt.

És akkor még igazán számításba se vette a bőkezű fizetséget, amit Umasi nyújtott neki. Egy hét alatt Tack egész kis vagyont halmozott fel - illetve csak halmozott volna, ha rendszerint nem sietett volna elkölteni az utolsó fillérig.

-    Szépen izmosodsz, és gyorsan tanulsz, ha harci játékokra kerül a sor - mondta Umasi, azzal felállt, és odavezette Tacket egy fából összetákolt célbábuhoz, amelyet az út közepén állított fel. - Kitűnően bánsz a dobónyilakkal is. Azt hiszem, ideje áttérnünk a késhajításra.

-    Késhajításra? - kérdezte Tack mohón.

-    Úgy van. De előbb, ahogy utaltam rá, vess egy pillantást erre a másfajta üvegemre.

-    Mi van benne? - Tack kíváncsian nézte az asztalra letett dunsztosüveget, amely szemlátomást fehér szemcsékkel volt színültig tele.

-    Cukor és só - felelte Umasi, és finoman elmosolyodott Tack elképedése láttán.

-    És ezt kell szétválogatnom? - kérdezte döbbenten Tack.

-    Igen. Csak utána tanítalak meg kést hajítani.

Tack a homlokát ráncolta. Annyira már kiismerte

Umasit, hogy tudja, a különös fiú minden valószínűség szerint nem fogja részletesebben kifejteni a dolgot, így hát eltekintett a további kérdezősködéstől, és helyette a dunsztosüvegre irányította a figyelmét.

Lecsavarta az üveg fedelét, és kiöntötte a tartalmát az asztalra. A só és a cukor olyan jól össze volt keverve, hogy Tack majdnem lehetetlennek találta a megkülönböztetésüket. A hosszas só- és borsválogatás azonban plántált belé annyi türelmet és részletek iránti fogékonyságot, hogy hamarosan felfigyelt az apró eltérésekre: a méretbeli különbségekre, hogy másképp törik meg rajtuk a fény, és hogy nem ugyanolyan a színük.

Néhány perc múlva Tack már szorgalmasan dolgozott. Tisztában volt vele, hogy teljesítménye távolról sem tökéletes. Többször is előfordult, hogy egy szemcsét tévedésből rossz kupacba söpört, és hiába kapott észbe, az egyetlen sókristály már a cukorhalomba veszett, és Tacknek ilyenkor a közmondásos tű és szénakazal jutott az eszébe. De úgy vélte, hogy ez a tévedés olyan parányi, hogy biztos észrevéden marad, ezért nem foglalkozott vele, és a só és a cukor hamarosan két különálló, takaros kupacba gyűlt össze, bár Tack őszintén szólva nem vállalt volna garanciát a tisztaságukért.

-    Mit gondolsz, megfelelő munkát végeztél? -Umasi becsukta a könyvét, és előrehajolt.

-Aha, szerintem megteszi - mondta Tack, reménykedve igazában.

-    Egy munkát legjobban mintavétellel lehet megítélni. Melyik a cukor, Tack?

Tack arra a kupacra mutatott, amelyikről biztosan tudta, hogy javarészt cukor, bár most kissé zavarba ejtették Umasi baljós szavai. Umasi szó nélkül a markába kanalazta a cukorkupacot, és felállt.

-    Légy szíves, várj itt - mondta.

Tack engedelmesen ült a kempingszékén, mialatt Umasi bement a mögötte álló elhagyott vörös homokköves házba. Egy kis pohár limonádéval a kezében jött vissza. Tack csöndben nézte, ahogy közeledik, és rosszat sejtve figyelte, ahogy leül, és leteszi a poharat az asztalra.

-    Ez a limonádé abból a cukorkupacból készült, amelyet kiválogattál.

Tack behúzta a nyakát. Sejtette, mi vár rá, és cseppet sem volt ínyére.

-    Ha jó munkát végeztél - folytatta Umasi -, akkor tekintsd üdítő jutalomnak fáradozásodért. Ha viszont rosszul dolgoztál, akkor figyelmeztessen rá, hogy legközelebb jobban igyekezz. Ez a lecke a következményekről és a felelősségről szól. Jól vésd az eszedbe.

Umasi odatolta a poharat elébe. Tack tisztában volt vele, hogy mi a dolga, és nem érezte úgy, hogy okkal tiltakozhatna - végül is, ami jár, az jár -, így hát összeszedte magát, és megragadta a poharat. A szájához emelte, megdöntötte, egy hajtásra villámgyorsan kiitta.

Nem is volt olyan rossz ízű, mint amilyennek képzelte. Persze volt benne egy határozott sós mellékíz, ami korántsem illett a limonádé édes-kesernyés zamatéhoz.

-    Hát - préselt ki magából egy halvány vigyort -, nem is volt olyan rossz.

-    Akkor jó - mondta Umasi elégedetten. Felállt,

és odavezette Tacket az út közepén felállított, heve-

/

nyészett célbábuhoz. - Es most ideje sort kerítenünk a nap fő eseményére!

Lehajolt, kivett egy kést az odakészített dobozból. Tack érezte, hogy az izgalomtól újra a torkában dobog a szíve. A késdobálás gondolata valahogy kéjes érzéssel töltötte el.

-    A késhajításnak kétféle módja van - magyarázta Umasi. - Az egyik, amikor kizárólag a játék kedvéért űzöd: ilyenkor pörögve repíted el a kést. Ezzel az a gond, hogy ahhoz, hogy eltalálj bármit, vagy szerencsésnek kell lenned, vagy ki kell tudnod számolni, hogy pontosan hány fordulatot tegyen a kés, hogy a penge és ne a nyél találja el a célt. Hosszas gyakorlás és nyugodt körülmények kellenek a műveléséhez.

Tack rábólintott.

-    És mi a másik?

-    A másik jóval hatásosabb, és a véres küzdelemben használatos. Másképp tartod, valahogy így -Umasi a kést a magasba emelve mutatta -, és gondosan egyensúlyozod, mielőtt elhajítanád, mintha lándzsa vagy dobónyíl lenne.

Umasi hirtelen megpördült, és előrelendítette a kezét. A kés kirepült, és simán beleállt a bábu fejébe.

-    A késpenge egyenesen száll, és nem pörög. Ebben a módszerben nincs semmi értelmetlen trükközés, de ez nem azt jelenti, hogy az elsajátításához nincs szükség gyakorlatra és figyelemre.

A nyelét nyújtva odakínált Tacknek egy kést.

-    Tessék, próbáld ki!

Tack annyira belelkesült, hogy a zéró tolerancia elvről teljesen el is feledkezett. Umasi azonban nem, és bár Tack nem láthatta, mert a fiú az árnyékba húzódva figyelt, az arcát magába fojtott aggodalom és keserűség barázdálta, miközben Tackén mennyei vi-gyor ömlött szét.

10.

Záróvizsgák

Közeledtek a záróvizsgák, és a Város diákjai igyekeztek nem gondolni a dolgozatokra és a most már közrettegésnek örvendő zéró tolerancia elvre. Helyette inkább reménykedve figyeltek az iskolaalagút végén derengő fényre, arra a nyúlfarknyi nyári szünetre, amely alatt a tanfelügyelők megtervezik a következő évi tantervet, és legalább egy darabig békén hagyják őket.

Következésképpen a vizsgaláz nem igazán harapódzott el a diákság körében, ám annál inkább hatalmába kerítette a tanárokat, akik minden addiginál keményebb munkát követeltek meg.

Tack emiatt érezte szükségét, hogy lekenyerezze Suzie-t.

-    Koszi a fagyit, Tack - Suzie széles mosollyal nyúlt a fagylalttölcsérért.

-    Szívesen. A vanília a kedvenced, ugye?

-    Aha.

Suzie olyan mohón vetette rá magát a fagylaltra, hogy az orrát és az állát is teljesen összekente vele.

-    Jó lenne megmosnod a képedet, mielőtt visszamegyünk az iskolába - mondta Tack.

-    Aha, lehet. - Suzie láthatólag nem különösebben izgatta magát, és nagyot harapott a ropogós tölcsérből.

Tack az imént mindkettőjük pizzájára bőséges extrákat tetetett, és a pizzériából kijőve útjukat állta egy jó érzékkel elhelyezett fagylaltoskocsi is, amely a langymelegben szedte a maga vámját az édesszájú iskolásoktól. Mindez Tackben hirtelen elültette a gyanút, hogy kizárólag gazdasági megfontolásokból engedik ki még mindig ebédelni a diákokat a Városba.

-    Hé, Tack! - szólalt meg Suzie váratlanul. - Hogy engedheted meg magadnak ezt csak úgy hirtelen? Azt hittem, anya meg apa megvonta a zsebpénzedet.

Tack a szándékai szerint közönyös arcot vágott, bár a kérdés máris a tanácstalanság viharát lobban-totta fel a lelkében. Az igazság végül is annyira fura, sőt hihetetlen volt, hogy Suzie egész biztosan nem adna hitelt neki.

Akkor hát mit mondjon Suzie-nak? Tacknek a másodperc törtrésze alatt döntenie kellett.

-    Munkát szereztem iskola utánra - felelte kitérően.

-    Mifélét? - kérdezte Suzie két nyalás közben.

-    Szortírozás. Egész tűrhető.

- Ó, szóval oda tűnsz el mindig mostanában! -Suzie egy pillanatra el is feledkezett a fagylaltjáról.

-    Igen, így van - ismerte be Tack, és felgyorsította a lépteit abban a reményben, hogy még az előtt visszaérnek az iskolába, mielőtt Suzie túl sokat kérdezne.

-    És miket kell szortírozni?

Tack a homlokát ráncolta. Suzie-nak túl jól vágott az esze ahhoz, hogy csak úgy félvállról lehessen venni.

-Papírokat meg cuccokat - mondta sietve, és máris témát váltott. - Hogy megy az iskola mostanában?

És legbelül ujjongott Suzie elkámpicsorodott képét látva: a veszedelmes témát legalábbis időlegesen sikerült kisiklatnia.

-    Nem igazán jól. - Suzie ezt úgy mondta, mintha édes vaníliafagylalt helyett valami keserű orvosságot szopogatna.

-    Hogyhogy? - Tack boldog volt, hogy ő beszéltetheti Suzie-t az iskolai nehézségeiről, és nem fordítva.

-    Hát - kezdte Suzie a falnak dőlve, mert időközben megérkeztek az iskolához, de egyiküknek sem akaródzott bemenni, amíg el nem nyalták a fagylaltjukat -, tudod, volt múltkor egy nagydogánk irodalomból.

-    Aha. - Tack együtt érzőn bólogatott. Nem volt olyan tárgy, ahol a nagydolgozatok ne lettek volna gyakoribbak, mint a kisdolgozatok.

-    És ismered Melissát?

Melissa Suzie legjobb barátnője volt, ennyit Tack is tudott.

-    Még nem találkoztam vele, de már meséltél róla

- felelte.

-    Na szóval - folytatta Suzie, a fagylalttölcsérét harapdálva -, nem ugyanabba az osztályba járunk, de ugyanaz tanítja mindkettőnknek az irodalmat, Grant tanár úr. Melissa Grant tanár úr kedvence, ezt ő maga mondta. Aztán amikor volt ez a házi nagy-dolgozat, ellezserkedte, sehol se volt vele, amikor már le kellett adni.

-    Aha - mondta bölcsen Tack, várva, hová fog a húga kilyukadni.

-    Szóval megengedtem, hogy lemásolja az enyémet. így hát ugyanazt adta be, szóról szóra.

-    És nem kaptak el benneteket? - támadt fel Tack< ben egyből az aggodalom, nehogy Suzie-t is meghurcolják a zéró tolerancia elv hatálya alatt.

-    Nem. - Suzie a fejét rázta. - Amin viszont kiakadtam, hogy Grant tanár úr nekem rosszabb jegyet adott, mint Melissának.

-    Te viccelsz! - mondta Tack, bár nagyon jól tudta, hogy nem.

-    Dehogy, eszemben sincs! Ugyanazt a dolgozatot adta be, mint én, azt, amit én írtam, és jobb jegyet kapott rá!

-    Milyen jegyet kaptatok?

-    Ő kilencvenöt százalékra ötöst, én meg nyolcvanhétre négyest.

-    Hát a négyes sem olyan rossz jegy - tűnődött Tack.

-    Igen, de Melnek akkor se lett volna szabad jobb jegyet kapnia nálam! - dühösködött Suzie. - Hogy kivételezhetnek ennyire a tanárok egyesekkel?!

Tack részvéttel nézett Suzie-ra. Megértette haragját, de nem örült neki. Hirtelen gyűlölet fogta el a számára teljesen ismeretlen Grant tanár úr iránt, aki az egykor oly életvidám kishúgát ilyen megkeseredetté tette.

-Tack, mi a baj? - Suzie aggódva pillantott fel Tackre.

Tack sietve közönyt erőltetett magára, ha már későn kapott észbe, hogy hagyta hirtelen indulatát kiülni az arcára.

-    Hát, az iskola nem tesz jót mindenkinek - állapította meg. - Ne hagyd, hogy teljesen elvegye a kedvedet. És Melissa se tehet a dologról. Honnan tudhatta volna, hogy ennyire jól jár a másolással?

-    Azt hiszem, igazad van - mondta Suzie morcosán.

Tack átölelte a vállát, és azon tűnődött, mi okosat mondhatna a vigasztalására. Mielőtt azonban odáig juthatott volna, a frászt hozó csengő sivítva megszólalt. Riadtan összenéztek, aztán felmarkolták hátizsákjaikat, és a bejárathoz futottak.

-Meg vagyok lepve, Nóni. Nem úgy ismertelek, mint aki szembeszegül a döntéseimmel - mondta Zyid szárazon.

Noni Zyid asztala előtt állt mozdulatlanul. Csendesen felelt.

-    Csak a biztonságodért aggódom, parancsnok úr.

Zyid bosszús sóhajtást hallatott, és hátradőlt a kényelmes bőrszékben, amely valahogy ott maradt, amikor kihurcolkodott az utolsó irodabérlő. Zyid tudatában volt, hogy Nóni a legelvakultabb híve, sőt néha úgy érezte, túlságosan is az.

-    Erősen kétlem, hogy különösebb veszéllyel kellene számolnunk - mondta Zyid. - Legalábbis akkor, ha helytálló a beszámolód. Biztos vagy benne, hogy a megfigyeléseid pontosak?

-Igen, parancsnok úr - ismerte be vonakodva Nóni.

-    Akkor szavadon foglak, és hiszek benne, hogy igaz minden, amit erről a humán tanácsosról mondtál. Ha a személyi védelme valóban gyengébb a többiekénél, akkor nem szalasztóm el a lehetőséget, és megtorlom ezt a „zéró tolerancia” blődséget.

-    De parancsnok úr... - Nóni nagy levegőt vett, mintha egy veszedelmes küszöb átlépésére készülődne. - A te életed értékesebb bármelyikünkénél. Hadd csináljam én!

-    Senki se kért rá, Nóni, hogy ilyen értékbecsléseket végezz! - Zyid hangja hirtelen olyan metsző lett, hogy Nóni hátrahőkölt. - Különben meg te se fogsz tétlenkedni. Gondoskodom róla, hogy ez az akció kínosan nagy port verjen fel, és mialatt a törvénybehajtók azon serénykednek, hogy kiderítsék, ki ölte meg drágalátos humán tanácsosukat, azt akarom, hogy személyesen látogass el a két búvóhelyre, és bizonyosodj meg róla, hogy az előkészületek terv szerint haladnak. Azt akarom, hogy három napon belül készen álljanak.

Noni hallgatott.

-    Nem bízol a képességeimben? - kérdezte Zyid hirtelen.

-    De bízom, parancsnok úr - vágta rá Nóni.

-    És bízol-e az ítélőképességemben?

-    Igen, parancsnok úr.

-    És hiszel-e bennem, Nóni?

-    Teljes szívemmel - felelte habozás nélkül Nóni.

-    Akkor nem értem, mi a gondod azzal, hogy ezt a munkát magam akarom elvégezni.

Nőni nem válaszolt, és Zyid szemlátomást ezt nem is kívánta meg.

-Jó lenne - folytatta -, ha lenne még valaki olyan, mint te vagy én, hogy kézben lehessen tartani a csapatot, de mivel nincs, nem lehetek egyszerre mindenütt. Akkor most ismételjük el, melyik humán tanácsos dobja fel a bakancsot holnap.

-    Caine tanácsos, parancsnok úr - felelte Nóni.

- A 20. Kerületi Iskolából. Holnap lesz a soros szemléje.

-    Ó, igen, a 20. kerület! - Zyid összevonta a szemöldökét, és az orra alatt mormogott. - Közelebb hozzá, mint szeretném... Gyakorlatilag az ajtaja előtt... De mit lehet tenni... Biztos vagyok benne, hogy nem fog közbelépni...

-    Parancsnok úr! - akasztotta meg Zyidet Nóni a töprengésében. - Hátha csapda. Talán a biztonságiak kivonásával akarnak tőrbe csalni.

-    Ne hidd, hogy nem gondoltam rá, Nóni! - hor-kantott Zyid megvetően. - Óvatos leszek, és egyébként is, a tanfelügyelők hagyományosan ügyetlenek a csapdaállításban. Biztosítalak, hogy még ha várnának is rám, Caine tanácsos lesz az egyetlen, aki holnap meghal.

-    Tiéd a végső szó, parancsnok úr - hajtotta meg a fejét a lány.

-    Köszönöm a belém helyezett bizalmadat, Nóni. És most mondj el mindent, amit megfigyeltél ezzel a Caine tanácsossal kapcsolatban.

Tack azon kapta magát, hogy ki se lát az iskolai feladatokból, és mindennek tetejébe ott voltak Umasi egyre megterhelőbb elvárásai is. Nagy meglepetésére azonban úgy találta, hogy ezek a tornagyakorlatok és különös edzésmódszerek segítenek enyhíteni a vizsgadrukkon, ahogy a beszélgetések a fiúval is, akit Tack egyre inkább afféle mestereként tisztelt. Az újabb só-cukor „munkákért” nem különösebben lelkesedett, de már akkora hatékonyságra tett szert, hogy mostanra nyugodt szívvel megihatta az akármelyik cukorkupacával készült limonádét, nem beszélve arról, hogy milyen gavallérosan meg is fizették érte. Emellett Umasi világossá tette, hogy ez is része a képzésnek.

És a képzés pont két héttel az iskolai záróvizsgák előtt ért csúcspontjához.

-    Bizony, bizony - Umasi árgus szemekkel nézte Tacket, aki szorgalmasan hajigálta a késeket az út közepén felállított céltáblába. - Az iskolaév hamarosan befejeződik.

-    Aha! - Tack az utolsó kést is beleállította ugyanoda, ahová az összes többit: a céltábla közepébe. - Két hét múlva záróvizsgák.

-    Megpróbáltatásaid lassan véget érnek.

-    Mindig lesz jövő tanév! - jegyezte meg Tack, és átballagott az ócska pokrócfélékből kialakított kezdetleges bokszzsákhoz, és püfölni kezdte.

-    És rá következő is.

Tack a homlokát ráncolta, finoman grimaszolt.

-    Szóval ne nagyon várjak semmi jót?

-    Ki tudja? A véletlennek van egy olyan szokása, hogy mindannyiunkat meglep.

-    Aggódom a húgomért is - bökte ki Tack hirtelen. - Azt hiszem, az iskola... megváltoztatta.

-    Ahogy téged is, Tack. Ebben a Városban ez minden diákkal megtörténik.

-    Aha. - Tack úgy érezte, kár volt előhozakodni ezzel a témával, és sietve másra terelte a szót. - Figyelj, Umasi, mikor árulod el végre, hogy voltaképpen minek tanítasz meg engem ezekre a dolgokra?

Tack csak úgy mellékesen tette fel a kérdést, és egy pillanatig se gondolta, hogy választ kap rá. Nagy meglepetésére azonban Umasi ezúttal teljesen készségesnek mutatkozott.

-    A fő ok, mert azt akarom, hogy felkészült légy. A Város manapság nem biztonságos hely, és attól tartok, a helyzet csak romlani fog az elkövetkező hónapokban. - Umasi kelletlenül fészkelődött a kempingszékében. - A másik oka pedig az, hogy magam se szeretem a tétlenséget. Mondhatni, rajtad keresztül aktivizálom magamat.

-    Értem. - Tack most fekvésből felüléseket végzett, és közben emésztette a hallottakat. - És ezt meddig csináljuk?

-    Az a helyzet, Tack - Umasi nagyot nyújtózkodott -, hogy én is terveztem neked egy záróvizsgát, még mielőtt a tanfelügyelők csináltatnák meg veled az övékét.

Tack felült, Umasira bámult.

-    Viccelsz?

-    Eszem ágában sincs! - bizonygatta Umasi vidáman.

-    Miféle vizsgát? - kérdezte Tack mohón.

-    Két részből áll. Az első még egy utolsó dunsztos-üvegnyi válogatás.

Tack fintorgott.

-    És a második?

-    Párbajozni fogunk - felelte Umasi kurtán, és felállt, megropogtatta a vállízületeit. - Látom rajtad, már alig várod. De haladjunk sorjában!

Tack csalódottan nézett az asztalra, amelyre Umasi fellódította a dunsztosüveget, aztán unottan olvasni kezdte a Városi Hírek tegnapi számát. Tack egy darabig az elegyben matatott, aztán összeráncolta a homlokát. Azt várta, hogy egy újabb só-cukor keverékkel lesz dolga, de ez az egész úgy nézett ki, mintha só lenne, és nem talált egyetlen a többitől eltérő szemet sem. Tack kérdőn nézett Umasira, aki továbbra is az újságjába merült, rá se hederített.

Tack olyan közel hajolt a kristályszemcsékhez, hogy a végén már bandzsított. Az ujjával forgat-ta-görgette őket, tíz-tizenkettőt egyenként alaposan szemügyre vett, minden lehetséges módon megvizsgálta, épp csak meg nem kóstolta a továbbra is makacsul sónak látszó szemcséket. Tack a száját csücsörítve töprengett, aztán eltökélte magát. Megint Umasira nézett, és hangosan megköszörülte a torkát.

-    Nos, Tack? - Umasi letette az újságját.

-    Mind só, ugye? - kérdezte Tack, most már fülig érő szájjal.

-Bravó, Tack! - bólintott Umasi. - Kevesebb mint öt perc alatt felismerted, hogy ez átverés. Viszont ha az elején rájössz, megspóroltad volna magadnak azt az öt percet.

Tack icipicit a homlokát ráncolta.

-    Hát csak óvatos akartam lenni.

-    Ez dicséretes dolog. De leszűrted-e belőle a tanulságot?

Tack a fejét vakarta.

-    Hallgatni kell az első megérzésre?

-    Nem, Tack. - Umasi a fejét rázta. - Az rossz következtetés lenne. Itt ma azt tanultad meg, hogy ne hagyd, hogy a megszokás csábítását biztonságnak érezd: ha egy hosszú időn át begyakorolt módszer használhatatlan lesz, akkor felkészületlenül állsz az új helyzet előtt.

Tack eltűnődött ezen, és megértette, hogy Umasi-nak igaza van.

-    Hát akkor átmentem, nem? - kérdezte.

-    Átmentéi. És tudom, hogy alig várod a második részt. Nem is tartalak tovább bizonytalanságban: jöjj utánam!

Tack kábán követte Umasit, aki az utcasarkot megkerülve befordult egy félreeső sikátorba, amely egy rozsdás öreg kukát leszámítva teljesen üres volt. Ahogy mentek, Tacken akaratlanul is úrrá lett a szorongás, mert hát kinek a fenekébe férne egyetlen zabszem is, aki tanúja volt, mire képes Umasi, ha rászánja magát a harcra? A folyamatos testedzés azonban önbizalommal töltötte el Tacket, és abban is biztos volt, hogy Umasi szántszándékkal nem akarhat ártani neki.

-    Fakarddal fogunk vívni. - Umasi egy műanyag vödörre mutatott, amelyben két gondosan megmunkált fakard hevert. - A küzdelem addig tart, amíg valamelyikünk fegyvertelen nem lesz.

-Jól hangzik - fölényeskedett Tack. Kivette az egyik fakardot, könnyedén megforgatta, próbálgatta a fogását. Umasi már megtanította egy-két vívó-trükkre, úgyhogy elég önbizalmat érzett magában.

-    Minthogy ez a záróvizsgád - Umasi a lábát tornáztatta -, attól tartok, nem várhatod el tőlem, hogy visszafogjam magam.

Tack abbahagyta a kardja suhogtatását, és fur-csállkodva nézett rá. Őszintén szólva nem hitte, hogy fikarcnyi esélye is volna, ha Umasi komolyan veszi a dolgot, de azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy Umasi a rá pazarolt időt veszni hagyva csak úgy megölje.

-    Volna egy kérdésem - mondta hirtelen, és leengedte a kardját.

-    Tedd fel! - Umasi is kivette a maga kardját a vödörből.

-    A Városban van még valaki ilyesféle, mint te?

-    Ha úgy érted, aki tudásban és harcban felvehet-né velem a versenyt, akkor olyant talán ötöt ismerek. Ha jól tudom, mára csak négyen maradtak, esetleg annál is kevesebben. Hacsak te nem leszel az ötödik.

-    Ilyen sok? - kérdezte Tack meglepetten.

-    Igen. - Umasi hangja hirtelen elszíntelenedett.

- Hárman közülük egykor a barátaim voltak. Nagyjából két éve hasonlóképpen foglalkoztam egymás után velük, ahogy most veled.

-    És mi történt velük?

-Egy meghalt, egy elhagyott, és az utolsó... -Umasi szomorkásán felpillantott a magasba. - Nos, az utolsó elárult. Megpróbált megölni, de örömmel jelenthetem, hogy nem sikerült neki.

-    Bocsánat - mondta Tack ösztönösen.

-    Semmi baj! - Umasi könnyedén legyintett. - Számolok vele, hogy egyszer te is úgy döntesz, hogy a magad útját járod. Az erős akaratú emberek mindig igyekeznek kifejezésre juttatni egyéniségüket. Ez az, ami leginkább bosszantja a tanfelügyelőket.

Tack bólintott. Ki tudja, mit hoz a jövő? O is csak nemrég óta érzi úgy, hogy új, tág lehetőségek nyíltak előtte, amilyenekről még csak nem is álmodott.

-    De ez csak három - jött rá hirtelen.

-    Hogy? - kérdezte szórakozottan, a kardját végigsimítva Umasi.

-    Azt mondtad, öten voltak a Városban olyasfélék, mint te. De csak a három barátodat soroltad fel.

-Ja, igen! - Umasi elkomorult. - Van még a truantok vezére, Zyid, aztán Nóni, az egyetlen, akit Zyid valaha is betanított.

-    Ismered őket?

-    Ismerjük egymást. Nem erőltetem a szorosabb kapcsolatot.

Tack megint bólintott, aztán eszébe jutott valami.

-    Van még egy utolsó kérdésem.

-    Semmi akadálya. - Umasi napszemüvege fölött ráncok jelentek meg.

-    Ha mindegyik barátoddal így vagy úgy megjártad - fogalmazott Tack óvatosan -, akkor miért bízol meg bennem?

-    Rendszerint jó emberismerő vagyok. És mint már említettem első találkozásunkkor, emlékeztetsz valakire.

-    Az egyik régi barátodra?

-    Igen - biccentett Umasi.

-    Melyikre? - Tack nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

Umasi maga volt a rendíthetetlen nyugalom.

-    Arra, amelyik meghalt.

Tack visszafojtott egy borzongást, és bólintott, ezúttal nyugtázásképp. Szerencsésnek érezte magát, hogy ennyi kérdésére választ kaphatott.

-    Akkor, ha kíváncsiságod kielégíttetett - mondta Umasi, és könnyedén meglengette a kardját -, akár el is kezdhetnénk. Készen állsz, Tack?

-    Készen - felelte Tack, és a magasba emelte a fakardot.

-    Akkor mielőtt belekezdenénk, azt hiszem, muszáj hogy figyelmeztesselek: szenvedés nélkül nincs előrelépés. - Umasi leeresztette a kardját, és könnyedén rátámaszkodott. - Keményen meghajszollak. Meglehet, úgy győzlek le, hogy egy hajszálon múlik az életed.

-Jó, rendben - mondta Tack óvatosan, bár továbbra is nehezen tudta elképzelni, hogy Umasi képes lenne ilyesmire.

-Tehetséges vagy, ehhez adtam a gyakorlatot. -Umasi hátul a feje fölött meglengette a kardját. - De amikor veszélyben az életed, tudsz-e uralkodni az idegeiden?

Tack szeme összeszűkült. Tisztában volt vele, hogy ez az a kérdés, amire itt és most kell választ adnia.

Umasi tett egy lépést előre, figyelmesen méricskélte Tacket a napszemüvege mögül... és aztán figyelmeztetés nélkül előrelendült, kardjával nagy ívben Tack nyakára sújtott. Tack még épp időben maga elé kapta a kardját, és kivédte az ütést. Umasi annyi időt sem hagyott neki, hogy fölocsúdjon, és máris a lábát célozta meg. Tack félre ugrott, kikerülte a támadást, aztán élve a lehetőséggel, kardját előre-döfte. Umasi könnyedén elhajolt, aztán ismét meglendítette fegyverét, és eltalálta a jobb bokáján Tacket.

-    Au! - jaj dúlt Tack, és hátratántorodott.

-    Te nem akarsz megütni - állapította meg Umasi.

-    Miről beszélsz? Minden erőmmel azon vagyok, hogy eltaláljalak!

-    Minden erőddel? - Umasi a fejét rázta. - Nem. Te nem akarsz igazából ártani nekem, ezért nem is sikerül.

Umasi megint előretört, kardjával Tack felsőteste felé sújtott. Tack hátralépett, épphogy kikerülte a fapengét, aztán dühödten visszavágott, Umasi mellét célozta meg átlós irányban. Umasi félelmetes erővel csapott lefelé a kardjával, magával ragadva Tack fegyverét egészen a földig, aztán kihasználva a holtpontot, testével oldalvást előrelendült, és felhúzott térddel gyomron rúgta Tacket.

-    Jól eltángállak, aztán még annál is jobban! - för-medt rá a fájdalomtól hétrét görnyedt, levegő után kapkodó Tackre. - Megtanulsz visszaütni, ha másból nem, hát muszájból!

Umasi Tack feje felé suhintott a karddal. Tack gyámoltalanul kivédte, és megpróbált felegyenesedni. Umasi brutális erővel félrecsapta az útból Tack kardját, aztán még azzal a lendülettel lesújtott a vállára.

-Te nem akarsz megsebezni másokat - mondta Umasi, mialatt Tack átkozódva a sérült vállát masz-szírozta. - Akadnak olyanok a Városban, akik nem osztják a nézetedet. Ha ellenük kell kiállnod, ők majd megsebeznek, és meg is ölnek, ha nem állítod meg őket.

Umasi kivédett egy újabb gyenge ütést, azután irgalmatlanul kirúgta alóla a lábát.

-Ne számíts könyörületre, Tack: vagy te, vagy ők! - kiáltotta, azzal a feje fölé emelte kardját, és Tackre sújtott, aki nyögdécselve feküdt a földön.

Tack szeme felpattant, és maga fölé kapta a kardját, hogy hárítsa a csapást. Oldalra pördült, talpra ugrott, és felemelte a kardját, vadul zihált.

-    Megvan benned a küzdőszellem! - Umasi elismerően biccentett. - De még nem tanultad meg legyőzni a félelmedet, Tack.

-    Nem félek - meredt mesterére Tack.

-    Jaj, dehogyisnem. - Umasi unottan a kardját ló-bálta. - Félsz, hogy eltalállak, de ami még rosszabb: attól is félsz, hogy te találsz el engem.

Tack megdermedt. Umasinak igaza volt. Tack kétségtelenül nem akarta, hogy megüssék, és arra se egykönnyen vette rá magát, hogy komolyan rátámadjon valakire, akit a barátjának tart... bár Umasi nyilvánvalóan nem táplál ilyen érzelmeket, gondolta keserűen.

-Amikor az ellenfeled támad - Umasi megperdült, kardjával teljes kört leírva Tack csípője felé sújtott neked biztosnak kell lenned, hogy nem talál el.

Tack kivédte az ütést, és egy gyors kardcsapással Umasi kinyújtott kezét célozta meg.

-    Amikor támadsz - Umasi gyorsan visszarántotta a kezét, és Tack kardja már csak a levegőbe suhintott -, neked biztosnak kell lenned, hogy eltalálod.

Umasi oldalra bukfencezett, és alulról úgy hasba döfte Tacket, hogy a fiúnak elállt a lélegzete.

-    Nincs helye félelemnek - dörögte Umasi, és mielőtt Tack magához térhetett volna, könyékkel az arcába vágott.

Tack elterült a földön.

-    Sem kétségnek - folytatta Umasi, és lábával Tack jobb kezére tiport.

T ack rángatózó keze vonakodva eleresztette a kardot.

-    Sem habozásnak!

Umasi elhajította a kardját, és talpát Tack ziháló mellkasára helyezte.

-    És soha nem adhatod fel, Tack - mondta csendesen, miközben Tack levegő után kapkodott. - Ha feladod, az ebben a Városban azt jelenti, hogy eldobod magadtól az életed. Az élet a legértékesebb dolog a világon, és még a sarokba szorított patkány is harcol érte, hogy megtarthassa.

-    És mi lesz az ellenfelekkel és az ő életükkel? -nyögte ki nagy nehezen Tack. Vér csurgott végig az álián.

-    Eljön a kegyelem ideje is, ha már vereséget szenvedtek - mondta Umasi nyugodtan, és a lábával ránehezedett Tack mellére, amitől Tack fájdalmasan felnyögött. - Ne törekedj rá, hogy elvedd az életet, Tack. Arra törekedj, hogy megőrizd.

Tack szeme nagyot villant, ahogy Umasi még keményebben nyomta a mellét. Hirtelen felüvöltött, két kézzel megragadta Umasi lábát, és nagyot rántott rajta. Aztán talpra ugrott, csuklóval képen törölte az egyensúlyát vesztett Umasit, és már lendült is az ökle Umasi gyomorszája felé. Umasi erre már jobban számított, törzsével száznyolcvan fokos fordulatot tett, és megragadta Tack elsüvítő kezét. Gyakorlott mozdulattal a kezénél fogva hanyatt perdítette Tacket, aki a hátán landolt a téglafal és a rozsdás öreg kuka közt.

-így már jobb - mondta Umasi elégedetten, ahogy Tack máris talpra szökkent. - Be vagy szorítva a sarokba.

Umasi előrenyújtotta csupasz, kifordított tenyerét, aztán visszahúzta a melléhez. Védőállást vett fel, és könnyedén odabólintott Tacknek.

-    Én biztos vagyok benne, hogy nem tudsz megütni - jelentette ki.

-    Én meg abban vagyok biztos, hogy behúzok neked! - felelte Tack. A szemében bősz eltökéltség lángolt.

-Valamelyikünk állítása nem helytálló - állapította meg Umasi.

-    Aha. - Tack ökölbe szorította a kezét. - A tiéd.

Tack előrelendült. Bal lábával megtámaszkodott,

a jobbjával Umasi melle felé rúgott. Umasi a jobb keze körkörös mozdulatával hárította a támadást. Tacknek ez nem szegte a kedvét, és most Umasi fejét vette célba, de Umasi ezt is ugyanúgy kivédte.

-    Sablonos támadás egyenes út a vereséghez - figyelmeztetett Umasi, amikor Tack olyan mozdulatot tett, mint aki újabb rúgásra készül.

Hirtelen ötlettől vezérelve Tack félúton leállt a rúgó mozdulattal, és a föld felé bukott, szétterpesztett tenyérrel leérve szabályos bukfencet vetett, és a fakard mellett kötött ki, amelyet Umasi félrehajított. Tack megragadta a kardot, a meglepett Umasi felé fordult, és feléje hajította a fegyvert, ahogy tanulta.

A kardból lett hajítófegyver egyenesen mellbe találta Umasit. A kard a földre hullt, és Umasinak a lélegzete is elállt, félig a meglepetéstől, félig a fájdalomtól. Tack csúfondárosan vigyorgott, miközben Umasi a melléhez kapott, egy pillanatra lebámult, aztán felemelte a tekintetét Tackre.

-    Nos, Tack - mondta, és lassan mosoly terült szét az arcán úgy nézem, mindenben átmentéi a vizsgán.

Tack szótlanul visszamosolygott.

-    Ennyire még sosem örültem annak, hogy tévedtem. - Umasi Tackhez ment, megveregette a vállát.

- Azt hiszem, nem árt rendbe tenni a sebeidet, mielőtt hazamész.

-    Aha. - Tack biccentett; a szívverése lassan csillapodóban volt. - Csak még egy dolog...

-    Igen? - Umasi kérdőn felvonta a szemöldökét.

-    Megszomjaztam.

-    Nahát - nevetett Umasi -, azon könnyen segíthetünk!

Umasi és Tack kölcsönösen leporolta egymást, és visszaindultak a limonádésstandhoz. Bár Tack teste legalább tucatnyi helyen fájt, azon kapta magát, hogy még sose érezte magát ennyire a fellegekben. Mert aznap délután legyőzhetetlennek érezte magát: mintha az egész Város a lába előtt hevert volna. Tack rájött, hogy mint mindig, Umasinak igaza volt.

Szenvedés nélkül nincs előrelépés.

11.

Halál

Tack a büfé felé vette az irányt. Ebédidő volt, és bár Tack nem volt különösebben éhes, bízott benne, hogy ott találja Suzie-t. Suzie a lemásolt dolgozat esete után rövidesen kibékült Melissával, és Tack azóta egyre ritkábban futott össze húgával. Ez aggasztotta Tacket, akin időnként kitört a testvéri szeretet.

Tack a büfé bejáratánál megtorpant, mert ismerős hangok ütötték meg a fülét az egyébként csendes előtérben.

-    Remek, a büfé teljesen rendben lévőnek látszik. A koszt felnőtt mértékkel persze rossz, de a higiénés körülmények elfogadhatók, és igazából más nem számít.

-    Köszönöm, Caine tanácsos úr; mindig is kínosan ügyeltünk iskolánk tisztaságára.

Villámként hasított Tackbe a felismerés: újra itt van az igazgatónővel az a humán tanácsos, akit a múltkor látott eltanácsolni egy diákot. Mivel a tanév már a vége felé járt, Tack rögtön rájött, hogy a humán tanácsos nyilván a szokásos ellenőrző körútját végzi.

-    Gondolom, szeretne beülni valamelyik órára -vetette fel az igazgatónő.

-    Természetesen - bólintott Caine tanácsos. Felütötte csiptetős írómappáját, és beleolvasott. - Először azonban szeretnék kicsit körbejárni a folyosókon. Úgy tudom, akadtak itt kisebb gondok a zéró tolerancia elv hatálya alá eső diákokkal.

Az igazgatónő szigorú képet vágott.

-Nos, igen, akadt néhány semmirekellő, de a több száz jó magaviseletű diákhoz képest, ezt nyilván ön is belátja, ők csak egy szűk kisebbséget alkottak.

Tack és a közelben lézengő többi diák tudta, hogy az igazgatónő szemenszedett módon hazudik. Riogathatták akármilyen szörnyű büntetéssel őket, a 20. Kerületi Iskola diákjainak többségét mostanra már korántsem lehetett jó magaviseletűnek nevezni. Az iskolában izzott a hamu alatt az elégedetlenség parazsa, és csak a múlt héten két tucat bűzbombát robbantottak az osztálytermekben és a folyosókon, röpcédulákat ragasztgattak és a falakra firkáltak, és annyi szándékos mocskot csináltak a büfében, hogy Tack biztosra vette, hogy a takarítónőknek túlórázniuk kellett, mire Caine tanácsost is kielégítő tisztaságot csináltak.

-    És téged hogy hívnak, fiatalember? - kérdezte Caine, és Tack hátrahőkölt: a humán tanácsos egyenesen őrá nézett. - Ne foglalkozz most a szabályokkal: nyugodtan beszélhetsz.

-    Izé, Tacknek - felelte Tack idegesen.

-    Szeretsz ebbe az iskolába járni?

-    Hát, izé, meglehetősen - lódította Tack.

-    És általában mi a véleményed a tanáraidról? -Caine tanácsos ceruzát pörgetett az ujjai közt.

-    Hát, izé... jók. Jók - mondta Tack esetlenül.

-    Értem. - Caine tanácsos hangja kételkedőnek tűnt, ahogy elfordult és ellépett tőle.

Amint a humán tanácsos hátat fordított, az igazgatónő haragos pillantást lövellt Tackre, amiért nem nyilatkozott lelkesebben. Caine tanácsos azonban ebből semmit nem észlelt, szorgalmasan jegyzetelt, és egy másik diák felé közelített. Tack arra lett figyelmes, hogy a körülötte lévők hangos pusmogásba kezdenek. Mielőtt a humán tanácsos a következő interjúalanyához léphetett volna, hirtelen visító hang kék a csődületből.

-    Hát ehhez mit szól a zéró tolerancia?

A hanggal egy időben valami csillogó tárgy repült közvetlen Caine tanácsos lába elé. Kis alufólia csomagnak látszott, aztán a következő pillanatban felfúvódott, és hangos csattanással szétdurrant. Bűzös szag áradt szét a folyosón; a diákok egy része, köztük Tack, a zubbonyába temette az orrát. Caine tanácsos dermedt mozdulatlanságából Tack rosszat sejtett, de a vadul köhögő, szemét a jelenlévőkre meresztgető igazgatónő megelőzte.

-    Ki volt az?

Caine tanácsos azonban összehúzott szemmel, nyugodtan szemlélte a tömeget. Hirtelen előrelépett, két fiút félretolt, és rádörrent egy sötét hajú, kihívó tekintetű lányra.

-    Mi a neved?

-    Melissa. - A lány dacosan farkasszemet nézett Caine tanácsossal.

-    A bűzbomba onnan jött, ahol állsz. És a hangod is nagyon hasonlít azéra, aki kiáltott, amikor elhajították.

-    Nahát, valóban? - Melissa nem adott alább a kihívó pózból. - Nem tudja rám bizonyítani.

-    Tanácsolja el, tanácsos úr! - kiabált dühösen az igazgatónő. - Nálunk nincs helye az ilyen megveszekedett...

-    Csöndet! - szólt rá Caine tanácsos. - Nos, Melissa, láthatólag te igen okos lány vagy. Igazad van. Nem tudom bizonyítani. Csakhogy tévedsz, ha azt hiszed, hogy nekem bármit is bizonyítanom kell egy diák eltanácsolásához.

Melissa szemlátomást azonnal összeomlott, a pillantását félrekapta Caine tanácsosról. Caine tanácsos most olyan ragadozóra emlékeztetett, amely már sarokba szorította az áldozatát. De mielőtt lecsaphatott volna, egy lányhang kiáltott ki az összeverődött tömegből.

-    Nem ő volt, tanácsos úr! Én voltam.

Meglepett szisszenések és erősödő moraj közepette a diákok a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, ki volt a bátor jelentkező. Tack nem látta onnan, ahol állt. A hangot valahogy nagyon ismerősnek találta, de mielőtt jobban belegondolhatott volna, Caine tanácsos átviharzott a tömegen. Melissa elképedten állt, láthatólag még fel se fogta váratlan megmenekülését, és akkor hirtelen ólmos rettegés markolt bele Tack gyomrába. Suzie legjobb barátnőjét Me-lissának hívják... Nem, az nem lehet! O nem csinálna ilyet!

Tack áttört a tömegen Caine tanácsos nyomában. Meglátta Caine-t, ahogy eltűnik a lépcsőházban, és egy lányt húz maga után a gallérjánál fogva. Suzie. Mi ütött ebbe a lányba?!

Tack nem töprengett tovább, nekilódult, végigrohant a folyosón. Feltépte az ajtót, és lerohant a lépcsőn Caine tanácsos és Suzie után. Egész idő alatt az zakatolt az agyában: eltanácsolják Suzie-t? Nem, azt nem hagyja; nem hagyhatja.

Eszébe jutott, mit mondott Umasi az eltanácsolt diákokról, hogy milyen kilátástalan jövő vár rájuk. Berúgta a földszinti ajtót, és beszaladt az aulába, még épp időben, hogy lássa, amint Caine tanácsos és Suzie kilép az iskolakapun. Tack az ajkába harapott, mert az agyába villant Umasi figyelmeztetése, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot, de mit számított, akárki akármit mondott: nem nézheti tétlenül, hogy Caine tanácsos a sárba tapossa Suzie-t.

Odakinn a vakító napsütés egy pillanatra elvakította Tacket. Aztán azt látta, hogy az iskola előtti utca néhány parkoló autót és két távoli alakot leszámítva üres. Tack utánuk rohant, és hirtelen meglátta, hogy Suzie hátrafordul, visszanéz. Caine tanácsos egy fekete, jellegtelen autó mellett megállt.

-    Suzie! - kiabált Tack.

-Tack! - kiáltott vissza Suzie, miközben Caine tanácsos kinyitotta a hátsó ajtót, és minden teketó-ria nélkül belökte Suzie-t.

-    Ne! - Tack még félsaroknyira volt az autótól.

Caine tanácsos kinyitotta a vezetőülés ajtaját, beült, és bevágta az ajtót, mielőtt Tack kiáltásra nyithatta volna újra a száját.

Ekkor váratlanul sötét alak ugrott elő az egyik ott parkoló autó mögül, és egy égő palacknak látszó valamit hajított az autóba, amelybe Caine tanácsos és Suzie az imént beszállt. Tack szája önkéntelenül tát-va maradt a döbbenettől, ahogy a tekintetével követte a palack útját, és egy villanásra még azt is látta, hogy sűrű, nyúlós anyaggal maszatolták össze Caine tanácsos kocsijának túloldalát, különösen az üzemanyagtartály körüli részen. Tack üvölteni szeretett volna, figyelmeztetni, húsz méterrel előrébb lenni és elkapni a palackot, valamit csinálni, hogy megakadályozza azt, amiről tudta, hogy bekövetkezik... De képtelen volt. A palack belecsapódott az autóba, és lángra lobbant.

Tacket az égnek törő lángnyelvek láttán valószerűtlen érzés kerítette hatalmába. Másodpercek alatt az egész autó a tűz martalékává vált. Caine tanácsost kirepítette a kocsiból a robbanás, és mozdulatlanul feküdt a járdán. De Suzie... Hol lehet Suzie?

Tack a veszéllyel nem törődve odarohant. Átgázolt a kocsiból gomolygó füstfelhőn, és a hátsó ajtóhoz szaladt, puszta kézzel feltépte, rá se hederítve a tűzforró kilincsre. Letérdelt, a szíve a torkában dobogott, és a lelkét megülő rettegés tízszeresére nehezült, ahogy beigazolódni látta félelmét. A kocsi hátsó ülésén ott hevert Suzie elszenesedett teste. Tack úgy érezte, mozdulatlanságba dermed a világ, ahogy óvatosan kihúzta az autóból húga felismerhetetlenségig összeégett testét, és a karjába zárta.

Mintha egy külső szemlélő szemével nézné a jelenetet, Tack gépiesen kisimított pár megfeketedett hajszálat Suzie arcából. Ahogy szorosan magához ölelte, a torkából rémisztő sípolással tört fel a levegő, majd vett egy mély lélegzetet, azzal se törődve, hogy füst és gőzök-gázok töltik meg tüdejét. Az arca könnyben ázott, és hirtelen kényszer fogta el, hogy elfordítsa a tekintetét, bárhová, akármire, csak őrá ne.

Tack mozgást hallott, és felnézett. Egy fiú állt fölötte, körülbelül hasonló korú, mint Tack. Tack a füstön át is látta, hogy a fiú lófarokba kötött fekete haja vadul csapkod az örvénylő, heves szélben. A fiú nem az iskolások szürke egyenruháját viselte, hanem teljesen feketébe öltözött: farmer, bőr nadrágszíj, hosszú ujjú ing, a nyaknál összefogott széldzseki, amely köpenyként lobogott a háta mögött. A bal kezét ökölbe szorította, a jobbjában pisztolyt tartott.

De ami leginkább belevésődött Tack emlékezetébe, az a fiú kissé fakó, koromtól szutykos arca volt, amely teljesen kifejezéstelen maradt, nem tükröződött rajta semmiféle szenvedély, félelem vagy sajnálat. Tack elkeseredetten igyekezett felfedezni rajta bármiféle érzelmet, de nem talált. Egy pillanatra a két fiú egymásra meredt, egyik, aki a testvérét veszítette, a másik, aki megölte, és abban a pillanatban Tacknek csak egyetlen szóra futotta erejéből.

-    Miért? - kérdezte rekedt, rimánkodó hangon.

Suzie gyilkosa egykedvűen nézett vissza Tackre,

arcizma se rezdült.

-    Járulékos veszteség volt - közölte fagyosan. - Semmi több.

Azzal sarkon fordult és elment, széldzsekije hosz-szan csapkodott a háta mögött. Tack nézte, ahogy elmegy; megbénította, amit látott és amit hallott. Aztán ahogy megint lepillantott halott testvérére, a valóság mázsás súllyal zuhant rá, és anélkül, hogy tudná, mit csinál, földöntúli sikoly szakadt ki a kebléből.

Hirtelen egy parancsszó kondult meg az agyában. Fuss, mondta a belső hang. Fuss! Tack rájött, nem akarja látni, ahogy a többiek így találják Suzie-t, nem akar ott lenni, amikor megtalálják. Nem akarta, hogy lássák; legszívesebben eltűnt volna a föld színéről is. Tack felállt, Suzie holtteste a földre hanyatlott. Tack az egyenruhájára bámult, amelyet foltokban átitatott Suzie vére. Letépte magáról az átvérzett szürke diákzubbonyt, és félrehajította.

Aztán felpattant és elfutott. Olyan gyorsan futott, hogy a Város elmosódott körülötte. Nem tudta, hová fut és mióta fut. A sajgó fájdalmat a lábában valahogy egészen messziről érzékelte, és olyan szürreálisnak tűnt egy pillanatra mindaz, amit átélt, hogy Tack azt hitte, ez az egész csak egy álom, és ő álmában fut.

És aztán véget ért. Tack megállt, forgott vele a világ, a lába ólomkolonc volt, a tüdeje égett. Körül se nézett, hol van, ott helyben a földre omlott.

- Nos, Nóni, elvégezted a feladatot? - eresztett meg egy pillantást a likvidátor felé Zyid.

Levette széldzsekijét, és az asztalára hajította. Úgy érkezett vissza a truantok főhadiszállására, hogy Nóni már várt rá, ami arra utalt, hogy Zyid késésben volt.

Két órájába került, amíg számos kerülő utat tett, még egy zsúfolt plázát is útba ejtett, nehogy valaki kövesse. De utólag belegondolva a humán tanácsos likvidálása olyan könnyen ment, hogy valószínűleg túlzásba vitte az óvatosságot.

-    Igen, parancsnok úr - jelentette Nóni. - És te?

-    Én is sikerrel jártam. Bár volt egy kis komplikáció.

-    Komplikáció?

-    Aggodalomra semmi ok. Történetesen egy lányt is elkapott a robbanás, ami végzett Caine tanácsossal. Szemlátomást a néhai humán tanácsos épp egy eltanácsoláson szorgoskodott, amikor eltettem láb alól.

-    Civil áldozat - állapította meg Nóni.

-    Igen. - Zyid bólintott. - Ráadásul valami fiúismerőse is meglátott.

-    Valaki meglátott? - tűnődött Nóni. - Nem kellett volna megölnöd, parancsnok úr? Lehet, hogy jelentkezik a tanfelügyelőknél tanúnak!

-    Nem, Nóni. - Zyid a fejét rázta. - Éles határt húztam: mi abban különbözünk a tanfelügyelőktől, hogy nem bántjuk a diákokat... Legalábbis erre törekszünk. Olykor előfordulnak véletlenek vagy előre nem látott események, mint ennek a lánynak a halála, de egyébként amennyire csak lehet, kerülöm az ilyent. A fiú valószínűleg egyébként se tudna semmi használhatót mondani a tanfelügyelőknek; akkora füst volt, hogy jómagam is alig láttam.

-    Értettem, parancsnok úr.

-    Mennyi az idő? - kérdezte Zyid váratlanul.

- Csaknem fél hat az órám szerint, parancsnok úr

- felelte szolgálatkészen Nóni.

-Idő... - Zyid savanyú képet vágott. - Sosincs elég idő ebben a Városban. De ne beszéljünk annyit rólam. Mondd el, mi újság a búvóhelyeken!

Sötét volt, Tack valami rossz ízt érzett, és az öntudatra ébredés első perceit azzal töltötte, hogy kiköpje a szájából. Ahogy fokozatosan magához tért, megpróbált feltápászkodni, de azonnal fájdalom nyilallt a lábába. Tett egy újabb kísérletet, ezúttal sikerült felállnia, de a fájdalom nem múlt el. A lábát masszírozta, és azon tűnődött, hogy mitől fájhat annyira. Mintha ina szakadt volna... és akkor hirtelen eszébe jutott a futás. Igen, döbbent rá Tack, rengeteget futott. De mi elől?

Aztán megrohanták az emlékek, és Tack a következő pillanatban azon kapta magát, hogy újra térdel, és könnyek patakzanak végig az arcán. A tudat, hogy Suzie meghalt, úgy hatott rá, mintha gyomorszájon vágták volna, azt leszámítva, hogy az érzés a fuldok-lása elmúltával is megmaradt. Tack tudta, hogy Suzie nem akarná, hogy így elhagyja magát, de bármennyire igyekezett nem gondolni rá, nem gondolni arra, hogy Suzie már sose fog nevetni, soha többé nem fog évődni vele, csak még több emléket sikerült felszínre hoznia, és mindegyik élesnél is élesebb késként a lelkét hasogatta.

Eszeveszett igyekezetében, hogy valami másra összpontosítson, Tack erőt vett magán, újra feltápászko-dott, és körülnézett. A Nyugati folyó rozoga famóló-ján állt, szemben a Várost egyik oldalon határoló irgalmatlan víztömeggel. Pár mólóval odébb egy törött ablakú, düledező raktárépület láttán Tack rájött, hogy ez is egy elhagyott környék. Éjjel volt, még égtek a folyóparti lámpák, és a távolban Tack látta a nyüzsgő Város harsányan csillogó fényeit.

Ennél messzebbre nem is kerülhetett volna attól a helytől, ahonnan elfutott, Tack mégsem érzett megkönnyebbülést, mégsem érezte magát szabadabbnak, sőt ahogy nézte a folyó csendes, fekete vizét, a Város benne tükröződő fényáradatát, csak még pocsékab-bul érezte magát, mert rájött, hogy igazából nincs menekvés. A Város csak börtön, és bármilyen kemény harcok folyjanak a birtoklásáért, végül is mindannyian foglyok. A határtalannak tetsző folyó mintha kárörvendően visszabámult volna rá, és kéjesen vonaglott örök érvényű győzelme tudatában.

-    Engedj ki! - kiáltott Tack egyszer csak a folyóra, amely válasz helyett gúnyos nyugalommal hömpöly-gött tovább.

Tack felmarkolt egy leszakadt fadarabot a mólóról, és belehajította a folyóba, minden porcikájával arra vágyva, hogy valami kárt tehessen ebben a hatalmas, sötét elemben. A fa belecsobbant a vízbe, egy pillanatra alámerült, aztán felbukkant, és tovaúszott a sodrással. Tack úgy bámult a fadarab után, mintha az cserbenhagyta volna.

-    Jól van, menj csak azzal a hülye folyóval! - rikol-tozott Tack, akár egy eszelős. - Lehet, hogy én is utánad megyek! És akkor én is meghalok, mint ő!

Tack ökölbe szorította a kezét, és megújult erővel forrt fel benne az indulat. Srácok harcolnak felnőttekkel, hogy ki dirigáljon a Város fölött, és tesznek rá, hogy eközben hány embert ölnek meg! Járulékos veszteség, semmi több? Tack haragosan bámult a folyó sötétjébe, és a folyó mintha még sötétebben bámult volna vissza rá. Tacknek eszébe jutott, hogy az a fiú milyen szenvtelenül fordított hátat Suzie holttestének, és érezte, ahogy keserűsége lassan átvált egy édes bosszúszenvedélybe. Hadd végezze be a folyó a gyászt, gondolta Tack. Nem fogja hagyni, hogy szerteszakítsa a kín; inkább Suzie gyilkosain tölti ki gyűlöletét. Ahogy Tack nekidőlt a móló rozoga fakorlátjának, eszébe is jutott a név. Truancy. Umasi nevezte így a szervezetet, akik megölték a húgát.

Tack mindig is rokonszenvezett a truantokkal, mondhatott Umasi akármit, inthette óvatosságra így meg úgy. Tack csak most tanulta meg becsülni igazán az életet, hogy a truantok végeztek egyik szeretettjével. Suzie meghalt, és a gyilkosa, aki oly könnyedén leírta mint járulékos veszteséget, szabadon jár-kel a világban. Tackben a harag elérte a forrpontot, és kitört. Tack üvölteni kezdett, kiöntötte a keblében összegyűlt valamennyi érzelmet. Zavaros fenyegetéseket és ígérgetéseket üvöltözött bele az éjszakába talán órákon át. Senki se volt a közelben, aki hallhatta volna, kivéve a közönyös folyót, amely elnyelte kiáltásait, és nem válaszolt.

Végül, ereje fogytán Tack botladozva elindult a mólósoron, de nem jutott messzire, a kimerültség arra kényszerítette, hogy leheveredjen, és adja meg magát az öntudatlanságnak. Mélyen aludt; ugyanolyan mozdulatlanul hevert ott a rakparton, mint szegény húga, aki már soha többé nem hajtja álomra a fejét. És közben a folyó tovább folyt állhatatosan, közömbösen, és a hátán sodródó fadarab lassan beleveszett a sötétbe.

SEMMIREKELLŐ

12.

Újjászületés

- Öregem, ha egyszer Zyid tényleg azt akarja, hogy holnap leléceljünk, akkor mi a fenének szarozunk még mindig itt?

-    Kiküldtek, hogy nézzek körül a rakparton, nem emlékszel?

-    Gabe, haver, gyere már; fölöslegesen kolbászo-lunk itt az ócska mólóknál!

-Ne csinálj úgy, mintha ez annyira vacak hely lenne; nyisd csak ki a szemed! Valószínűleg rengeteg használható cucc van itt. És ott az a raktár! Tárolhatnánk benne a tartalék robbanószereinket.

-    Ha te mondod, Gabe, de én is hadd mondjak valamit: szerintem ez tökre felesleges.

-    Zyid szerint nem az.

-    Na de most tényleg? Nagyítóval nézzünk meg minden négyzetcentit? Hoppá, miért ne? Nem is rossz ötlet! Kezdjük ezzel a rozsdás szeggel, amibe majdnem beleléptem; fogadok, még ennek is hasznát vesszük!

-    Nem vagyok humoros kedvemben, Steve.

-    Te rángattál ki az ágyból, Gabe.

-    Magam is megcsináltam volna, de nem biztonságos egyedül mászkálni. Emlékezz, mi történt Frankkel!

-    Oké, de tedd a kezed a szívedre, Gabriel: itt mérföldekre nem lehet egy árva törvénybehajtó sem.

-    Na, koszi szépen.

-    Ne szívd mellre, csak poénkodtam!

-    Nagy arc vagy te, Steve.

-    Hallod, itt egy régi gumiabroncs, ez már tényleg kincset ér, nem gondolod?

-    Tudod, ha ahelyett, hogy pofáznál, tényleg megpróbálnál segíteni, már valószínűleg megtölthettünk volna egy fél fegyverraktárat!

-    Megtölteni, mivel, mocskos folyóvízzel? Hidd el, öregem, itt nincs semmi használható... Hú, cseszd meg!

-    Mi? Mi az?

-    Nézd, ott!

-    Hol? Nem látom, hova mutogatsz!

-    Ott, a másik mólón, a földön a korlátnál!

-    Azt a... Gondolod, még él?

-    Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük, Gabe.

Tack arra ébredt, hogy valami hegyes bökdösi az oldalát. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kiderítse az okát, ezért inkább szorosabbra préselte a szemhéját, és az oldalára fordult annak reményében, hogy a bökdösés abbamarad.

-    Hé, hé, Gabe, megmozdult! - kiabált egy izgatott hang.

-    Úgy néz ki, mégiscsak él. Piszkáld erősebben! -szólalt meg egy másik.

Tack újabb bökést érzett az oldalában, az eddigieknél élesebbet és fájdalmasabbat. Nyögve megfordult, ösztönösen a sajgó bordájához kapott, hogy meg-masszírozza.

-    Aha, kétségtelenül él - mondta az első hang.

-    Hagyjatok békén! - motyogta Tack.

-Tud beszélni is! - állapította meg a második hang.

-Ja, úgy fest, csak piszkosul bealudt - jegyezte meg az első hang. - Mit csináljunk vele, Gabe?

-    Kicsit késő a toborzáshoz, de a mi fajtánknak látszik. Ébresszük fel, aztán vigyük magunkkal a dek-kólóba. Ott majd eldönti, mit akar.

-    Ne bökjem meg még egyszer?

-    Ne, jobb ötletem van. Add ide az üveget!

Tack a következő pillanatban azt érzékelte, hogy

valami egészen hideg fröccsen az arcába. A szeme felpattant, prüszkölve felült. A hirtelen fénytől és a szemébe csorgó ásványvíztől pislogott. Csak a pislogás elmúltával tudatosult benne végképp, hogy nincs egyedül.

-    Ennyit a bottal is elértem volna, Gabe.

Két idegen arc bámult le rá. Az egyik egy sötét bőrű, simára borotvált fejű fiúhoz tartozott, aki kíváncsian méricskélte Tacket. A másik egy sápadt, szeplős fiúhoz, aki piszkosszőke haját középen kétfelé fésülte. A jobbjában, állapította meg Tack rosszkedvűen, hosszú, vékony lécet tartott.

A fiú hamar ráébredt, hogy mit néz Tack, és sietve eldobta a lécet, amely Tacknek úgy tűnt, arról a mólóról lett letörve, amelyen ült. A fiú nem jött zavarba, sőt a kezét nyújtotta, és Tack óvatosan ugyan, de elfogadta.

-    Szia, Steve vagyok - mondta a fiú, és a mellette álló társára mutatott. - O pedig Gabriel, a főnököm.

-Ne nevezz „főnöködnek”, Steve! - bosszankodott Gabriel.

-    Gabe nagyon szerény - mondta Steve vidáman.

- Egy igazi főnök típus. Úgy húzkod ki az ágyból, mintha csecsemőkora óta mást se csinálna.

-    Engem Tacknek... - kezdte Tack, de aztán rájött, hogy talán nem lenne jó elárulnia az igazi nevét, különösen ha ez a két fiú az, akinek gyanítja őket, így hát gyorsan helyesbített. - Takannek hívnak.

Gabriel felvonta a szemöldökét.

-    Nos:.. Takan... örülök a találkozásnak - mondta udvariasan.

Tack végignézett a két fiún, és megállapította, hogy mind Gabriel, mind Steve zsebe kidagad, mintha fegyvert rejtegetnének benne. Ennyi elég is volt Tack számára annak megállapításához, hogy ezek ketten a truantokhoz tartoznak, de volt annyi esze, hogy ne adjon hangot végkövetkeztetésének.

-    Hát ti, srácok, mit csináltok itt? - kérdezte színlelt közönnyel a hangjában.

-    Mi épp ugyanezt akartuk kérdezni tőled - mondta Gabriel.

-    Én meg még épp meg akartam kérdezni, hogy mi történt az ingeddel - vigyorgott Steve.

Tacknek eszébe jutott, hogy csupasz a felsőteste, mert letépte magáról a zubbonyt tegnap, amikor... Ahogy a tűz, a vér, a gyilkos szempár és a közönyös arc emlékképei átvillantak az agyán, a hirtelen dühtől paprikavörös lett.

De már észhez is tért, és sietve nyugalmat erőltetett magára. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse hidegvérét, különösen nem e két vadidegen előtt, akik most elképedve meredtek rá. Tack gyorsan kitalált egy hazugságot, amellyel kielégítheti Gábrielt és Steve-et.

-    Eltanácsoltak az iskolából, én meg megszöktem. Itt próbáltam kialudni magam.

Gabriel és Steve összenézett.

-    Miért tanácsoltak el? - kérdezte Steve látható érdeklődéssel.

-    Bűzbombát robbantottam egy humán tanácsosi szemle alatt - hazudta Tack.

Gabriel halkan Rittyentett.

-    Ez igen! - ámuldozott Steve is. - Erre meg hogy szántad rá magad?

Tack óvatosan feltápászkodott, a mellkasát dörgölte.

-Tudjátok, van ez a zéró tolerancia elv, és már nagyon tele lett vele a tököm.

-    Aha. - Gabriel megfontoltan bólogatott. - Másról se hallani mostanában.

-Na és ti? - kérdezte Tack, bár már biztos volt benne, hogy tudja a választ. - Titeket is eltanácsoltak?

-    Aha, én spray-vel lefújtam néhány tanáromat. Rájuk fért! - mondta Steve könnyedén. - De Gabriel jó gyerek volt; ő csak úgy magától elszökött két évvel ezelőtt.

-    És mit kerestek itt? - kérdezte Tack őszinte kíváncsisággal.

-    Hát azt én is szeretném tudni! - Steve egy ferde pillantást lövellt Gábrielre.

-    Azért vagyunk itt, hogy felderítsük a rakpartot -felelte Gabriel. - Van egy kis háborúnk a tanfelügyelőkkel, tudod.

-    Nem is olyan kicsi, ha Zyidnek bejön a számítása

-    tette hozzá Steve.

Tack nyugalmat parancsolt magára, bár a szíve most már a torkában vert. Tehát az első gyanúja beigazolódott: ezek itt a truantok közül valók. Ugyanúgy, mint az, aki megölte Suzie-t, az, aki rá se hederített a Tack karja közt kihűlő holttestre. Tack ökölbe szorította a kezét; minden erejét latba kellett vetnie ahhoz, hogy lecsillapodjon.

-Háború? - játszotta Tack a meglepettet. - Ezt meg hogy értitek?

-    Tudsz ezekről az egyre-másra eltünedező tanfelügyelőkről meg törvénybehajtókról? - kérdezte Steve.

-    Nagy néha hallani róluk egy keveset a hírekben. Tack komoran bólintott, és Caine tanácsos járdán

heverő, elszenesedett holttestére gondolt.

-    És a rengeteg megmagyarázhatatlan robbanásról meg áramkimaradásról? - toldotta meg Gabriel.

-    Azok is mi vagyunk.

-    Ti? - adta az értetlent Tack. - Ti ketten?

-    Dehogy! - vigyorgott Steve. - Százával vannak olyanok, mint mi. Truantoknak hívnak bennünket.

Tack őrlődött. Egyrészt legszívesebben ott helyben kinyírta volna ezt a két truantot, hogy azzal szolgáltasson némi igazságot Suzie-nak. Tudta, hogy minden esélye megvolna rá, hogy sikerüljön: Umasi derekasan kitanította.

Másrészt Tack nem tudott komolyan haragudni erre a két fiúra. Gonoszság nem tükröződött az arcukon; gyilkos vágy nem sugárzott a szemükből: semmi közös nem volt bennük azzal a szörnyeteggel, aki lemészárolta Suzie-t.

Lehet, hogy ők maguk nem felelősek, gondolta Tack, de attól még elvezethetnek ahhoz a fiúhoz, aki igen.

-    Beléphetek közétek én is? - kérdezte Tack váratlanul. Gabriel és Steve meglepetten összenézett.

-Hát, azt hiszem... - kezdte Gabriel, és közben szaporán pislogott.

-    Mindig jól jön egy kis segítség, Takan - fejezte be Steve nyájasan.

Tack már el is feledkezett róla, hogy hamis néven mutatkozott be, de gyorsan túltette magát pillanatnyi zavarán, mielőtt Steven vagy Gabriel gyanút foghatott volna.

-    Szóval van egy ház, ahol dekkolhattok? - kérdezte gyorsan.

-    Hát, nem olyan igazi ház, ami azt illeti - vigyorgott Steve.

-    De megteszi - mondta Gabriel, és kutató pillantást vetett Tackre. - Most egyből elvihetünk oda.

Tack szíve máris a torkában kalapált.

-    Aha, az remek!

-    Akkor gyere utánunk! - mondta Gabriel, és sarkon fordult.

-    Próbálj nem lemaradni! - biztatta Steve vidáman.

Tack pár lépés távolságból követte a két fiút, és közben volt ideje gondolkozni. Ahogy a rakpartról befordultak egy vakolattörmelékkel teleszórt utcába, Tack azon kapta magát, hogy a keze ökölbe szorult. Gyorsan kiengedte az ujjait, és akkor látta, hogy a körmei úgy belevájódtak a tenyerébe, hogy kiserkent a vér. Tack egyetlenegyre tudott csak gondolni: Suzie gyilkosára. Az járt a fejében, hogy most elviszik a truantok búvóhelyére; jobb helyen nem is kezdhetné a keresést.

-    Na, mit gondolsz? - dörmögte Gabriel Steve-nek.

-    Úgy nézem, a mi fajtánk. - Steve egy felborított kuka szétszóródott szemetét kerülgette. - Jó kigyúrtnak is látszik. Bár én néznék ki így!

-    Láttad, milyen képet vágott, amikor az ingéről kérdezted? - suttogta Gabriel, visszapillantva Tack-re, aki épp a kezét bámulta rosszkedvűen, észre se véve, hogy belegyalogol a szemétbe.

-Talán az ing kiirtotta a családját, vagy valami ilyesmi. - Steve nagyot ásított, és fellépett az úttestről a járdára, hogy kikerüljön egy autóroncsot.

-    És azok a foltok a karján meg a nadrágján? -erősködött Gabriel, tele gyanakvással. - Én nagyon úgy néztem, hogy vér.

-    Talán megvágta magát. Vagy azt hiszed a srácról, hogy gyilkos?

-    Én csak azt hiszem, hogy valami nagy, sötét titkot rejteget.

-    Hát, nem minden truantnak verőfényes a múltja!

Gabriel kelletlenül mosolygott, és félrerúgott egy

üres szemetesládát az útjából.

-    Ami azt illeti, szerintem egynek sem. Na jól van, meggyőztél. Nincs idő kiképezni, de bedobjuk a mély vízbe, hátha megtanul úszni.

-    Aha, miért is ne? Nem emlékszek senkire, aki ennyire lelkesen akart volna egyből kötélnek állni.

-    Igaz. - Gabriel megfordult, hátraszólt. - Hé, Takan! Szedd a lábad!

Steve átszökkent egy ócska cipősdobozon.

-    Akkor megyünk egyből a dekkolóba? - kérdezte.

-Ja- felelte Gabriel.

-    Otthon, édes otthon! - vigyorgott Steve. - És mert idő előtt kirángattál az ágyból, érjünk csak oda, már mászok is vissza durmolni, és fel nem kelek holnapig!

-    Lusta dög! - biggyesztette a száját Gabriel.

A búvóhely a 13. kerületben volt, ugyanabban a kerületben, amelyikhez a rakpart is tartozott, magyarázta útközben Gabriel Tacknek. A nagy, elhagyott bérháztömb tele volt egymás fenekébe érő, zsebken-dőnyi lakásokkal, ahol a Város szegényebb polgárai laktak, mielőtt a kerület elnéptelenedett volna. A fiúk elhaladtak a megroggyant, zöld bejárati eresz alatt, és egyszerűen átléptek a betört üvegajtón. A homályosan megvilágított, egyhangú előtérben a truantok tűrhető rendet tartottak, bár Steve elárulta Tacknek, hogy a lift réges-rég elromlott, és semmi esély rá, hogy valaha is újra működjön. Helyette a lépcsőház felé indultak, amelynek az ajtaját szemlátomást iskolai tankönyvekkel támasztották ki.

-    Ha alváskor magányra vágysz, az ötödik emelettől fölfelé a legtöbb lakás üresen áll. Még víz is van, ha zuhanyozni akarsz - mondta Steve nyomatékkai, miközben Tack kezébe nyomta az összes lakást nyitó gondnoki kulcs másolatát. - Ha megéhezel, az étkező a másodikon van. Raktár az elsőn. Ott kérhetsz magadnak inget. Ugyanott van a bár is. Legtöbben ott verjük el az időt, ha nincs semmi teendő.

-    A bárban? - kérdezte Tack meglepetten.

-    Aha. - Steve kelletlenül csosszantott a lábával.

- Zyid nem pártolja. „Nem tudsz harcolni másnaposán!”, ilyeneket mond. Múltkor Nóni átjött ellenőrizni, és azt mondta, hogy holnapra szabaduljunk meg a cucctól.

Tack a homlokát ráncolta. A Steve által mondott nevek ismerősen csengtek, de abban a pillanatban képtelen volt rájönni, hogy hol hallhatta őket.

-    Kicsoda Nóni és Zyid? - kérdezte.

-    Ja, igaz, te új vagy. Nos, Zyid a parancsnokunk; ő indította el ezt az egészet. A legtökösebb és leggó-gyisabb srác, akivel valaha találkoztam. De nem az a fickó, akinek csak úgy a közelébe tudsz férni, ha érted, mit akarok ezzel mondani. Veszélyes alak; örülök, hogy a mi oldalunkon áll.

Akkor hirtelen beugrott Tacknek. Umasi beszélt róluk aznap, amikor párbajoztak. Zyid, a truantok vezére, és Nóni, az egyetlen, akit Zyid valaha is betanított.

-    És Nóni? - tette próbára ismereteit.

-Jaj, Nóni? - Steve hirtelen elvigyorodott. - Hát ilyen lányt még nem pipáltam. Jó csaj, de sajnos nem érti a viccet. Igazi hóhér, likvidál válogatás nélkül.

Bármit megtenne Zyidnek, de nem hiszem, hogy bármi lenne köztük. 0 Zyid jobbkeze, vagy hogy is mondjam.

-    Értem. - Tack a homlokát ráncolta. Az igazi hóhér megfogalmazás tökéletesen ráillett Suzie gyilkosára, bár Tack biztos volt benne, hogy hosszú haj ide vagy oda, a tettes fiú volt.

-    Hát, ha nincs több kérdésed, akkor megyek szunyáim. - Steve a nyomaték kedvéért ásított egyet.

- Ennek a dekkolónak Gabriel a parancsnoka; képes volt hatkor kirángatni az ágyból, hogy járőrözzük végig a rakpartot; mennyi vesződség, és nem találtunk semmit, csak téged. Jut eszembe: hova lett Gabe?

Tack körülnézett az előtérben. Egy lelket sem látott. Steve megeresztett egy hangos sóhajt.

-Na, ha ő lelécelt, akkor én is! - Odabiccentett Tacknek, és elindult a lépcső felé. - Úgy nézem, terád is rád fér egy kis alvás. Próbálj meg pihenni; holnap nagy dolgok várnak ránk.

Tack szórakozottan visszabiccentett, még azzal se foglalkozott, hogy megkérdezze, mik azok a nagy dolgok. Amint Steve csörtető léptei elcsendesedtek, Tack is nekilódult, felsietett az első emeletre. Egyelőre nem szándékozott alváson törni a fejét. Steve azt mondta, hogy aki truant van az épületben, az jobb híján mind a bárban lebzsel, úgyhogy legjobb lesz, ha ott kezdi meg Suzie gyilkosának a keresését.

Az első emeleten Tack egy szürke padlószőnyeggel borított, fehér falú, sivár folyosón találta magát. A közepe táján egy nyitott ajtót fedezett fel, ahonnan hangos beszéd és nevetés áradt. Tack úgy ítélte, hogy ez lehet a „bár”, és elindult abba az irányba. Már majdnem odaért, amikor a szemben lévő ajtó kitárult, Tack odanézett, és Gábrielt pillantotta meg, amint becsukja maga mögött az ajtót, amelyre vastag filctollal, hevenyészett fekete betűkkel a RAKTÁR szó volt felírva.

-Nesze, szereztem neked felsőt! - Gabriel egy makulátlan tiszta, egyszerű szürke pólót hajított oda Tacknek. - Úgy nézem, még az iskolai egyenruhád nadrágja van rajtad, úgyhogy egy darabig abban kell maradnod. Az összes cuccunk be van csomagolva a holnapi indulásra; ki kellett bontogatnom néhány lezárt dobozt, mire találtam ezt a pólót. Vádi új, úgyhogy vigyázz rá!

-    Vigyázok! - ígérte Tack, amit Gabriel kurta biccentéssel nyugtázott.

Tack gyorsan belebújt a pólóba, aztán követte Gábrielt a bárba. Ahogy belépett, megtorpant: valósággal orrba csapta az eltéveszthetetlen cigarettabűz. Tack körülnézett. A helyiség nem volt igazán nagy. Az egyik sarokban láthatóan fa könyvespolcokat húzkodtak össze ideiglenes bárpultnak, előttük támlátlan székek sorakoztak. A hevenyészett pult mögött egymásra tett, olcsó sörökkel teli sörösrekeszeken pirospozsgás fiú ült. Mögötte hűtőszekrény zümmögött, a falról helyenként foltokban hámlott a felejthető sárgásbarna tapéta. A helyiség különböző korú fiúkkal volt tele: csapatokban ácsorogtak, vagy a pultnál üldögéltek.

-    Charles! - förmedt rá Gabriel egy vörös üstökű fiúra, aki a falnak dőlve ült, cigarettával a szájában.

- Már megint bagózol!

-Bocsánat, Gabe! - A vörös megszeppenten a válla közé húzta a fejét. - Nem tehetek róla. Tudod, jót tesz az idegeimnek.

-    Te nem bírsz magaddal! - Gabriel kikapta a ci-garettát Charles szájából, és a cipője orrával szétmor-zsolta a padlón. - Ha Zyid megtudja, hogy a truantok pénzét cigarettára pocsékolod...

-Ne mondd meg neki! - könyörgött Charles, a szeme hatalmasra tágult. - Kérlek, Gabe, esküszöm, abbahagyom, csak ne mondd meg Zyidnek!

-Jó. - Gabriel nem túl meggyőzötten meredt Charlesra. - Nem kapsz több illetményt. Mostantól egyél az ebédlőben.

-    Ahogy akarod - mondta Charles szomorúan.

-    És tudod, mit? Azt hiszem, átkutatom a szobádat, nehogy dugdoss valamit megint! - Gabriel sarkon fordult és elment.

Ahogy Gabriel kitette a lábát a bárból, Charles kétségbeesetten körülnézett. Meglátta Tacket, odahajolt hozzá, magához húzta.

-    Siess, tedd el ezeket! - sziszegte, és cigarettásdobozt és öngyújtót húzott elő a zsebéből. - Gabe meg fog motozni, amint rájön, mit tartok a szobámban, és ha ezeket megtalálja nálam, akkor nekem befellegzett! Befellegzett, haver!

Azzal Tack kezébe nyomta a tilalmas dolgokat, aztán felugrott, és kiiramodott a bárból. Tack pedig ott állt zavartan, kezében a félig tele cigarettásdobozzal és az öngyújtóval, és a bárban lévők mind őt nézték nagy érdeklődéssel. Jobb ötlete nem lévén Tack gyorsan zsebre vágta a holmikat, ám az öngyújtó váratlanul a tűzre emlékeztette, a mohó lángnyelvekre...

Tack ingerülten megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatot, de most meg az jutott eszébe, hogy miért van itt. A lehető legkevésbé feltűnően szemügyre vette a bárban lévő összes fiú ábrázatát és hajzatát, de egyikük sem úgy nézett ki, ahogy a gyilkos várhatóan kinéz. Tack már épp távozni készült, amikor a pirospozsgás fiú kiszólt a bárpult mögül:

-    Hé, te! Új srác!

Tack meglepetten fordult feléje.

-    Én?

-    Aha! Még nem láttalak itt eddig.

-    Csak most jöttem - felelte Tack, és odaballagott a bárpulthoz.

-    Na, mázlista! Épp időben érkeztél; holnap már késő lenne! Nem mondta Gabriel?

-    Beszélt valami holnapi indulásról, de azt nem mondta, miről van szó.

-    Akkor nem mondtam semmit, felejtsd el! - mondta a pultos sietve. - Na de te új vagy, annyit se tudsz, hogy itt csak kérni kell. Szabad a gazda! Amúgy is fel kell számolnunk ezt az egészet.

-    Nem, én nem hinném...

-    Ugyan, ne kéresd magad! Rád fér, látom rajtad -kacsintott Tackre a pultos. - Lazíts! Jót fog tenni, meglásd.

Tack habozott, és mert sikertelen nyomozása újra Suzie-t juttatta az eszébe, meleg vérét és kihűlő testét, egy pillanatra elgyengült...

-    Adj egy sört! - mondta hirtelen, és felszegte az állát.

A pultos elmosolyodott, pirospozsgás képe kikerekedett. Benyúlt a hűtőbe, és kivett egy aranyló folyadékkal teli palackot. Tack új pólóját rászorítva lecsa-varta a kupakot, vett egy nagy levegőt, és hosszan belekortyolt a sörbe. A következő pillanatban már prüszkölve köhögött: nem szokott hozzá az alkoholhoz, égett tőle a torka, ráadásul magát a sört is keserűnek érezte. De aztán elszántan összeszedte magát, és egy perc alatt végzett az üveggel.

-    Még! - vetette oda Tack kurtán, és a pultos sietve engedelmeskedett.

Tack a második üveg felén volt túl, amikor elfogta a remegés. Könnyek szaladtak végig az arcán, gyorsan letörölte őket pólója ujjával. Kisebbfajta pánik fogta el, hogy se vége, se hossza nem lesz a könnyáradatnak, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott a vörös üstökű fiú, Charles. Tudod, jót tesz az idegeimnek.

Mindenáron ki akarta mosni agyából a fájdalmat, ezért elővette a zsebéből a cigarettásdobozt és az öngyújtót, kiemelt egy fehér cigarettarudacskát, és az ajka közé illesztette.

-    Én ezt a te helyedben nem tenném. - A pultos aggodalmasan nézett Tackre. - Gabriel a plafonon lesz, ha ezt Charlestól kaptad.

-Pofa be - vetette oda Tack; a hangja reszelős volt a könnyekkel való küzdelemtől. Ügyetlenül fel-kattintotta az öngyújtót, és gyorsan rágyújtott a cigarettára. Ahogy beleszívott, a tüdeje bűzös füsttel telt meg, és ugyanabban a pillanatban fel is köhögte. Átsiklott a cigarettázás kezdeti borzalmain, és sietve leszívott még öt gyors slukkot. Aztán kiitta a maradék sört annak reményében, hogy leöblíti vele a szájában és torkában rekedt rossz ízt, de hirtelen azt érezte, hogy az arca mintha égne, majd a feje is lüktetni, kóvályogni kezd. Ködösen még felfogta, hogy annyi alkoholt ivott, mint még soha életében, ráadásul éhgyomorra. Elbotladozott a legközelebbi sarokba, és ott a földre roskadt.

Aggódó hangokat hallott körülötte mindenünnen, de ez nem segített a fejfájásán. Az ezután következő kurta pillanatokban úgy érezte, mintha megmérgezték volna. Csak egyetlen határozott mondatot bírt kivenni a hangzavarból, valahol a közelében hangzott el, vélhetően a pultos szájából:

- Na, egy újabb kispályás!

És aztán elájult.

13.

Erődemonstráció

Amikor felébredt, Tack olyan kutyául érezte magát, mint még soha életében. A száját és a torkát szörnyűséges íz járta át, megpróbálta kiköhögni, de rá kellett jönnie, hogy a torka túlságosan kiszáradt, és csak az öklendezhetnék jött rá. Akaratlanul könnyek csorogtak lehunyt szeméből, ahogy oldalra fordulva levegő után kapkodott. Közben egész idő alatt soha nem tapasztalt, rettenetes fejfájás gyötörte: mintha egy gőzkalapács tompa szögeket verne az agyába a szívverése ütemére.

Aztán egy hangot hallott.

-    Másnapos vagy, Takan. Hajtsd fel ezt!

Tack azt érezte, hogy egy műanyag poharat nyomnak az ajkához, és furcsamód félig-meddig limonádéízt várt, de aztán az ital narancslének bizonyult.

-    Muszáj bevenned ezeket a fájdalomcsillapítókat is: simán nyeld csak le! - parancsolta a hang.

Tack érezte, hogy két pirulát dugnak a szájába, és egy újabb korty narancslével gyorsan lenyelte őket. Kicsit jobban érezte magát, megitta a maradék narancslét, és pislákolva kinyitotta a szemét. Gabriel kucorgott fölötte, gyümölcsleves dobozt szorongatott a kezében.

-    Jól vagy? - kérdezte Gabriel.

-    Aha... Aha, jól vagyok - hazudta Tack, és becsukta a szemét.

-    Zyidnek igaza van. Meg kell szabadulnunk a piakészlettől - dörmögte Gabriel. - Figyelj, Takan! Nem mondtuk tegnap, de ma kiürítjük az egész búvóhelyet. Találkozunk Zyiddel, aztán átmegyünk a főhadiszállásra.

Tack tudta, hogy fontos dolgot közöltek vele, de a könyörtelen kalapálás a fejében nem engedte, hogy igazán megeméssze. Felnyögött.

-    Most hajnali öt körül jár - folytatta Gabriel.

- Délre tettük az indulást. Hat órád van még pihenésre, annyi bőven elég, hogy talpra állj. Nem várunk senkire, Takan, úgyhogy addigra légy készen!

-    Oké - suttogta Tack, és résnyire nyitotta a szemét.

-Nesze, fogd! - Gabriel egy-egy lekváros fánkot nyomott Tack mindkét kezébe. - Muszáj enned, hogy erőre kapj. És itt hagyom a narancslét is; legalább annyival kevesebb a cipelnivaló, még ha nem iszod is meg.

Tack hálásan bólintott, aztán újra lehunyta a szemét. Gabriel léptei elhalkultak. Tack feküdt a padlón, egyenletesen vette a levegőt, és várta, hogy a fejfájása csillapuljon. Amint képesnek érezte magát rá, nekiállt átgondolni a Gábrieltől hallottakat. Mindenki a főhadiszálláson találkozik - hol másutt kínálkozna jobb esély a gyilkos megtalálására, ha nem a truantok legfőbb búvóhelyén?

Tackben futólag felmerült eddigi élete. Mit gondolhatnak most a szülei, akikhez nem kötötte szere-tét? És a tanárai, akiket annyira gyűlölt? És Umasi, akit annyira tisztelt, és akitől annyi mindent tanult?

És akkor Tacknek eszébe jutott a véres iskolazub-bony, amit elhajított a robbanás helyszínén - az ő vé-rés zubbonya. Valószínűleg mostanra már mindenki halottnak hiszi. Az ki van zárva, hogy visszamenjen; számára nincs semmi, amihez visszamenjen. Már csak egy dolog éltette: a bosszú. Együtt fog működni a truantokkal; mindaddig velük tart, amíg meg nem találja a fiút, aki megölte a húgát. Megtalálja, és megöli.

Tack gépiesen a szájához emelte az egyik lekváros fánkot, és beleharapott. A könnyű tészta és a ragacsos málnalekvár íze kellemesen bizsergette a szájpadlását. Fura, villant fel Tackben: az élet apró örömei a sorstragédiák közepette is megmaradnak.

-    Megerősítették a felderítők jelentéseit?

-    Igen, parancsnok úr.

Zyid egy háztetőn járkált fel-alá. Nóni egy helyben, türelmesen állt.

-    Szóval a tanfelügyelők helikopterekkel járőröz-nek az elhagyott kerületekben - tűnődött Zyid. - Drága mulatság lehet nekik, lefogadom, nekünk meg balszerencse.

-    Parancsnok úr, az első búvóhelyet délben ürítik ki, huszonhárom perc múlva. Nagy az esély rá, hogy a légi felderítés felfedezi őket.

-    Igen, tudom. Nem ütemezzük át az akciót. A helyzetet akár az előnyünkre is fordíthatjuk: nincs más teendőnk, mint lemészárolni a törvénybehajtókat. A helikopterek kissé megbonyolítják a dolgot, de ők sem sebezhetetlenek.

-    Nem bizony, parancsnok úr - felelte Nóni habozás nélkül.

-    Gábrielt tájékoztatni kell. Alex csapata éjfélkor indul, úgyhogy neki még jut szusszanásnyi idő. - Zyid mobiltelefont húzott elő a zsebéből, és beütött egy számot. - Gabriel? Módosítunk a terven. Tanfelügyelők helikoptereznek az összes elhagyott kerület fölött. Azt akarom, hogy egyenesen vonuljatok a lesálláshoz.

Kis szünet volt, amíg Zyid a választ hallgatta.

-    Fontos, hogy meglássanak benneteket-felelte a telefonba. - Ne aggódj a földi egységek miatt; ha erődemonstrációt akarnak, hát megkapják.

Újabb rövid szünet következett.

-    Ha helikopter is beszáll az üldözésbe, akkor engedélyezem a rakétahasználatot. - Félrehajtott fejjel figyelt az újabb szünet alatt. - Induljatok a tervezett időben, hacsak nem hallotok helikoptereket a fejetek fölött. Ha igen, rád bízom, előbb is elindulhattok; mi készen állunk. Sok sikert!

Zyid megnyomott egy gombot a mobiltelefonon, összecsukta, és Nóni felé fordult, aki tapodtat se mozdult egész idő alatt.

-    Találkáról nem illik elkésni - mondta Zyid erélyesen. - Gyülekeztesd a csapatot! Indulunk a lesálláshoz.

-    Igenis, parancsnok úr! - felelte katonásan Nóni, és megbiccentette a fejét.

Fél tizenkettőre Tack elfogyasztotta a reggelije maradékát, feltápászkodott, kicsit nyújtózkodott, és úgy döntött, hogy végre aktivizálja magát. Fejben tartva, hogy mit mondott Gabriel a déli indulásról, kijött a bárból, és azt tapasztalta, hogy az első emeleti folyosó kong az ürességtől. A bárral szemben a raktárszoba ajtaja félig nyitva állt, és Tack látta, hogy a helyiséget kiürítették.

Tacknek nem volt órája, de rájött, hogy minden jel arra mutat, hogy késésben van. Lerohant a lépcsőn az előtérbe, ahol több tucat truant sürgött-for-gott hangyaként a szűk helyen, kartondobozokat és farekeszeket cipeltek kifelé a bezúzott üvegajtón. Tack megfigyelte, hogy néhány zord képű truant a sarokban felhalmozott fegyverkészlet mellett áll, és a különböző lőfegyverek és furcsa fehér kések közt válogat. Mindenki síri csöndben dolgozott, amit Tack valahogy baljósnak érzett.

A túlsó sarokban Tack Gábrielt látta pusmogni egy csapat truanttal, köztük Steve-vel. Tack elindult Gabriel felé, és már csaknem odaért, amikor egy mobiltelefon dallamos csengőhangja visszhangzott körbe a földszinti előtérben. Többtucatnyian kapták a fejüket ösztönösen a hangforrás felé, amely láthatóan Gabriel zsebében volt. Maga Gabriel megdermedt, aztán sietve előhalászta a telefont.

- Igen, én vagyok, hallgatlak, Zyid - mondta rosz-szat sejtve. - Helikopterek? Mi lesz, ha meglátnak minket, és ránk küldik a földi egységeket?

Hirtelen mély csend következett, amíg Gabriel a feleletet hallgatta, és közben aprókat bólintott, amit Tack jó jelnek vélt.

-    És a helikopterek? - kérdezte Gabriel. Bármi volt is a válasz, szemlátomást elégedettséggel töltötte el. - Szóval mikor induljunk?... Rendben.

Gabriel kikapcsolta és becsukta a telefont. - Még hasznát vesszük - mormolta maga elé, miközben visszacsúsztatta a zsebébe.

-Nos - szólította meg Gabriel fennhangon az összegyűlt truantokat -, mint valószínűleg hallottátok, a tanfelügyelők helikoptereket küldenek az elhagyott kerületek fölé, szóval jó esélyünk van rá, hogy rövidesen itt fognak repkedni fölöttünk.

Gabriel telefonálása alatt gondterhelt sustorgás kezdődött, ami most újult erőre kapott. Magát Tacket a hírek cseppet sem izgatták; a halál gondolata számára már nem hatott bénítóan.

-    Az a parancs - mondta Gabriel -, hogy vonjuk magunkra a figyelmet, és csaljunk be minden törvénybehajtót abba a csapdába, amit Zyid állított. Tíz perc múlva indulunk, talán még előbb is, úgyhogy nincs vesztegetni való időnk.

Pár másodpercig csend volt, mely alatt a dobozokat meg rekeszeket szorongató truantok bizonytalanul bámultak egymásra.

-    Nem hallottátok? - ripakodott rájuk Steve.

- Mozgás!

A truantok nagy lendülettel folytatták a munkát, pattogó parancsszavakat kiabáltak egymásnak. A rekeszhalmok és felcímkézett dobozok viharos gyorsasággal tünedeztek ki az ajtón. Tack nem tudta, mit csináljon, egy pillanatig ügyefogyottan állt, amíg Gabriel feléje nem indult egy nehéznek látszó faládával.

- Látom, végre talpon vagy, Takan. Vidd ezt ki! -Gabriel Tack kezébe nyomta a ládát, aztán egy másikért nyúlt, és elkiáltotta magát: - Charles! Jó lesz, ha semmi nem lóg ki a szádból, amikor Zyiddel találkozunk!

Tack az ajtó felé fordult, és meglátta a zavartnak látszó vörös üstökű fiút, amint gyorsan kikapja a cigarettát a szájából, és elhajítja.

Tacket kisodorta az épületből a truantok áradata, és odakinn az álla is leesett a csodálkozástól. A tegnap még üres utca mára megtelt mindenféle járművel: egyetlen hosszú konvojt alkottak saroktól sarokig. Akadtak köztük öreg, rozsdás kocsik, amik talán a roncstelepről származtak, aztán vadonatúj teherautók, amelyek úgy csillogtak-villogtak, mintha egyenesen az autószalonból jöttek volna, két városi terepjáró, amikről Tack megtippelte, hogy engedély nélkül kötötték el, pár jellegtelen fehér furgon, sőt még egy törvénybehajtó-jelvényes járőrkocsi is.

Az összes autó csomagtartója és hátsó ajtaja tárva-nyitva állt, és truantok nyüzsögtek széltében-hosszá-ban az utcán, rekeszeket és dobozokat tömködtek a különböző járművekbe. A legtöbb kocsinak már járt a motorja, és a beszállás is megkezdődött. Tack odasietett a legközelebbi teherautóhoz, feladta a ládát a raktérben várakozó truantnak, az átvette, és odapakolta a többihez. Közben az utolsó truantok is kitódultak az épületből, és olyan rendezetten szálltak be a kocsikba, hogy Tack azt a következtetést vonta le, mindenkinek előre kijelölt helye van. Lenyűgöző volt a szervezettség.

Tack kicsit árvának érezte magát, ám ekkor hirte-len különös csend telepedett az utcára, és Tack tá-voli zúgásra lett figyelmes. Több mint ötven szempár szegeződött az égre, amelyen egy fekete helikopter körvonala jelent meg, kis fekete pontot takarva ki a delelő napból. Egy pillanatig dermedten álltak, aztán egy dühös hang csattant.

-    Mi a francra vártok, barmok? Mozgás.¹ - üvöltött Gabriel.

A truantoknak nem kellett kétszer mondani: másodpercek alatt mindenki már autóban ült, kivéve Tacket, aki kicsit elveszetten körülnézett, nincs-e valahol üres hely, amikor valaki megragadta a vállát.

-Te az én kocsimmal jössz, Takan! - Gabriel a konvoj éléhez vezette Tacket, ahol egy piros furgon várakozott járó motorral, a kormánynál Steve-vel. Az utasülés dobozokkal volt telepakolva, de furamód a kocsi raktere üresnek látszott. Gábriel feltuszkolta hátra Tacket, aki odafönn nagy meglepetésére összevissza szórt holmikba botlott, amikről kiderült, hogy lőfegyverek és dobozszámra kések. A következő pillanatban Gabriel is felmászott Tack mellé.

-Jól van, gyerünk, gyerünk, gyerünk! - kiabált Gabriel Steve-nek.

A kocsi előrelódult, Tack hanyatt vágódott. Gabriel azonban ülve maradt, és vadul kotorászott a fegyverkupacban. Tack felemelte a fejét, és látta, hogy most már az egész konvoj mozgásban van, őrült tempóban jönnek a furgon nyomában.

-    Egyenesen a leshelyhez, ugye? - kérdezte Steve, kidugva a fejét az ablakon, ahogy a kocsi éles szögben balra kanyarodott.

-    Úgy van! - Gabriel még mindig a fegyverek közt turkált. - És most tartsd a szemed az úton!

A helikopter harsány dübörgése egyre pokolibbá vált. Tack felnézett, és meglátta a föléjük ereszkedő fekete alakot: a pilóta láthatóan nem akart hinni a szemének, és közelebbről meg akarta nézni a prédát. Tack kelletlenül állapította meg, hogy a hang hatással van Steve vezetési stílusára: a furgon kiszámíthatatlanul ide-oda rángott.

-    Miféle leshelyről van szó? - kérdezte Tack, miközben a konvojt követő és egyre lejjebb ereszkedő helikopter rotorja szinte már a háztetőket súrolta.

-    Ahol Zyid áll lesben; kifundált egy kis kelepcét!

- kiabálta túl Gabriel a helikopterdübörgést.

-    Gondolod, hogy még élve odaérünk? - kérdezte Tack halálosan komolyan, mert a helikopter most egyenesen az ő vágtató furgonjukra csapott le.

-    Hadd fájjon emiatt az én fejem, Takan; te csak húzd le a magadét! - kiabált Gabriel, miközben a furgon erősen jobbra billent, és a fegyverhalom hangos csörömpöléssel átrendeződött.

Tack úgy döntött, az lesz a legjobb, ha szót fogad, és behúzódott a raktér legvégébe, mialatt Gabriel felforgatott néhány fura fehér késekkel teli dobozt. Közben a kocsi egy kereszteződésben olyan élesen balra fordult, hogy a gumik felsikoltottak, és Tack és Gabriel az oldalfalnak vágódott.

A helikopter meredeken bedőlve követte őket, és Tack egyszer csak egy pisztolyt tartó sötét alakot látott kihajolni oldalt a gépből. Steve a még pirosat mutató közlekedési lámpákkal mit se törődve tövig nyomta a gázt, de a helikopter nem tágított, és két dörrenés hallatszott az általános csörömpölésben. Az egyik lövés célt tévesztett, a másik a furgon hátsó lámpáját találta el.

-    Rá se ránts, malaca volt! - mondta Gábriel, aki továbbra sem találta a nagy összevisszaságban azt, amit keresett.

Tack teljesen ösztönszerűen az egyik doboz felé nyúlt, találomra kivett egy fehér kést, a súlyát latolgatta, aztán célzott, és elhajította, ahogy Umasi tanította. A kés egyenesen a pisztolyt tartó kézbe csapódott, és a férfi, ijedtében eleresztette a fegyvert. Tack a rotordübörgés közepette is hallani vélte a dühödt jajkiáltást, és a férfi visszahúzódott a helikopterbe.

-    Ez igen! - kiáltott Gabriel, és meglepetten bámult Tackre. - Éppolyan jól bánsz a késsel, mint Zyid!

-    Nézd, visszavonul! - mutatott Tack a helikopterre.

Valóban, a helikopteresek szemlátomást ráébredtek sebezhetőségükre, és most olyan magasságba emelkedtek, amelyet már biztonságosnak hittek.

-    Ez így nem lesz jó! - Gabriel a fejét csóválta. - Elijesztetted! Megvárhattad volna, amíg megtalálom az igazi ellenszert!

Tack épp meg akarta kérdezni, hogy mi az igazi ellenszer, amikor a furgon veszedelmesen megbillent, és Tack megint elvágódott. Miközben vágtattak tovább, Tack megemelte a fejét, hátranézett, és azt látta, hogy egy ledőlt oromzatot kerülgetnek nagy csikorgások közepette a konvojban haladó járművek.

-Nem mondtad, hogy ennyi omladék lesz az úton! - kiabált ki Steve az ablakon.

-Nem tudtam! Te csak előrenézz, és hajts! -Gabriel rendíthetetlenül turkált a fegyverhalomban, immár Tack közreműködésével, aki már kezdte sejteni, mit keresnek.

-Van még, amit nem tudsz az útvonalról? - kiabált Steve dühödten, a kormánnyal viaskodva egy bal kanyarban.

-    Majd rájövünk, nem? - üvöltött vissza Gabriel, a lőszeres rekeszek közt vájkálva. - És nézz a szemed elé! - tette hozzá, mert Steve nekiment egy feldőlt kukának, amely harsány zenebonával zuhant hátra.

-    Ne szólj bele, kocasofőr! - Steve hagyta, hogy a furgon felszaladjon a járdára, aztán visszakormányozta az úttestre.

-    Az a dolgod, hogy vezess, ne a szádat jártasd! -hangoskodott Gabriel, aztán diadalittas kiáltás hagyta el az ajkát. - Na végre, megtaláltam!

A kocsi lassítás nélkül áttört egy régi fa útakadályon. Tack közelebb mászott a fegyverhalomba ásott kráterhez. Mindenféle méretű és formájú pisztolyok alól olyasmik derengtek elő, amik leginkább nagy puskáknak látszottak, a csövük végén gumószerű ki-öblösödéssel.

-Rakétagránát! - magyarázta Gabriel Tacknek, és megragadta az egyiket.

-    Úgy nézem, jön vissza! - Tack az égre mutatott, ahol a ragadozószerű árny egyre nőtt, és a dübörgő propellerzaj már-már az elviselhetetlenségig fokozódott.

-    Ez azt jelenti, hogy a haverjai a közelben vannak! - mondta Gabriel sötéten. - De ha ez a pofátlan majom közelebb jön, biz’ isten leszedem!

-    Törvénybehajtók! - kiáltott Steve hirtelen.

Tack és Gabriel egyszerre kapta előre a fejét. Való

igaz, három szirénázó járőrkocsi bukkant fel az egyik mellékutcából, és most a konvoj mellett hajtottak. Egy perccel később újabb járőrkocsi csatlakozott hozzá juk egy másik mellékutcából, valamint egy páncélozott jármű, amely a méreteit tekintve csapatszállítónak is beillett. Az erősítéstől felbátorodott helikopter újra a tetők magasságába ereszkedett.

-    Itt a törvénybehajtók! Felszólítom önöket, álljanak félre! - harsogta egy megafonhang a helikopterből. - Álljanak félre, vagy lövünk!

-    Ezek nem tréfálnak! - jegyezte meg Tack, és Gábrielre pillantott, aki a vállára emelte a rakétavetőt, és vigyorogva fölfelé célzott.

-Ez az utolsó felszólítás! - dörögte odaföntről a hang. - Álljanak félre, vagy...

-    Lövünk? - kérdezte Gabriel, és meghúzta a ravaszt.

Hangos robaj hallatszott, és a rakétagránát füstcsíkot húzva kirepült a vetőcsőből. Olyan közel volt a cél, hogy nem is csapódhatott volna máshová, mint a helikopter hasába. A gép törzse egyetlen tűzlabdá-vá vált, aztán oldalra billent, és nekivágódott egy háztetőnek, ahol felrobbant, fémtörmelékek záporát zúdítva a konvojra.

Tacknek rögtön a nyomasztó párhuzam, Suzie halála villant az agyába, de nagy meglepetésére ahelyett, hogy haragot érzett volna Gabriel iránt, azon kapta magát, hogy vele ujjong és a vállát veregeti. A tör-vénybehajtók az ellenségei, okoskodott, miközben még egy utolsó pillantást vetett a helikopter izzó roncsára. A helikopter az életére tört. Ez nem ugyanaz.

Sorozatszámra dördültek el a lövések. A kocsi oldalához tapadva Tack hátranézett a konvojra, amelyet a helikopterük elvesztésén feldühödött törvénybehajtók a járőrkocsijaikból tűz alatt tartottak. A truantok a járműveik ablakaiból viszonozták a tüzet. Az egymással párhuzamosan száguldó gépkocsik közti lövésváltás egyik fél számára sem kecsegtetett sok jóval.

-Steve! - kiáltott előre Gabriel. Felemelt egy gépkarabélyt a halomból, tárat kattintott bele.

-    Ne szarj be! - kiabált vissza Steve. - A következő sarkon befordulunk, és már ott is vagyunk!

A „befordulunk” szó hallatán Tack keményen megkapaszkodott a kocsi oldalában. Az újabb éles forduló nagy erővel pont ahhoz a falhoz vágta, amelyikbe kapaszkodott. Még mielőtt magához térhetett és felnézhetett volna, valaki sípoló hangon mély levegőt vett mellette, mint aki kiáltani készül. Gabriel volt az.

-    Le az útról, állj meg a járdán! - üvöltött Steve-re. - Nehogy minket találjanak el!

- Ha hihetünk a fülünknek - mondta Zyid gúnyosan, amikor a szirénák és lövések hangja már egészen közelről hallatszott -, hamarosan vendégeink érkeznek.

Nőni bólintott. Az utca közepén álltak, tíz türelmetlenül tébláboló truant mögött, akik kétsoros alakzatba rendeződtek, és rakétavetőt tartottak a kezükben. Két-háromszáz méterre előttük egy nagy fehér kupac pihent a földön, alakra éppen olyan, mint a dézsa, amelyben kikeverték, és egy hosszú olajcsík húzódott belőle egészen Zyid gépkarabélyra támaszkodó lábáig. A mellékutcában a fehér kupac mindkét oldalán tucatnyi állig felfegyverzett truant állt készültségben. A kelepcét jól kitervelték, most már csak bele kellett hogy sétáljon valaki.

-Első sor, térdre! - adta ki a parancsot Zyid, ahogy a lárma vészesen közeledett.

Az első öt truant sietve engedelmeskedett, rakétavetőiket lövésre készen a vállukra emelték.

-    Lám, lám - dünnyögte Zyid. - Már jönnek is.

A sarkon befordult egy piros furgon, sebesen előrelódult a fehér kupacig, aztán lefékezett, és balra kanyarodva megállt a járdán. Hamarosan vagy tucatnyi jármű követte példáját, mind nagyon ügyelve rá, hogy egészen oldalra álljanak. Ahogy sorra kapcsolták ki motorjaikat, három járőrkocsi és egy páncélozott jármű kanyarodott be a sarkon, száguldott előre a nagy üldözésben, mielőtt észlelték volna, hogy zsákmányuk megállt.

Zyid öngyújtót vett elő a zsebéből, felkattintotta, és odaérintette a lábánál az olajcsíkhoz.

-    Első sor, tűz! - rendelkezett, és zsebre vágta az öngyújtót.

Egy sor rakétagránát süvített ki és suhant a közeledő törvénybehajtó-kocsik felé. A töltetek becsapódtak a szerencsétlen járművekbe, vakító tűzgömbök izzottak fel, és nyelték el az első két kocsit egyetlen pillanat alatt. A mögöttük jövő kettő későn fékezett, és a lángoló roncsokba csapódott, félig félretolva őket az útból.

- Második sor, tegyétek a dolgotok! - szólt Zyid szinte unottan.

A második rakétasortűz gondoskodott róla, hogy ami még nem roncs, az az legyen, aztán a még nyíló ajtók kivágódtak, és több tucat bősz kinézetű törvénybehajtó özönlött elő, egyesek hagyományos egyenruhában, mások ormótlan sisakban-páncélban. De még mielőtt lövésre emelhették volna fegyvereiket, az olajcsíkon végigfutó láng elérte az utca közepén elhelyezett fehér kupacot.

A következő másodpercben vaskos fehér füst go-molygott fel, és borított el mindent pillanatok alatt. A csak erre váró truantok előrontottak a mellékutcákból, belevetették magukat a füstbe, megállás nélkül tüzelve azokra a helyekre, ahol utoljára látták a törvénybehajtókat. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a konvoj legénysége, néhánynak közülük még fegyver se kellett ahhoz, hogy bemerészkedjen a füstfelhőbe.

-Akkor most tisztítsuk meg a terepet, Nóni! -szólt Zyid, azzal felvette a gépkarabélyt a földről, és futni kezdett, szorosan a nyomában Nonival, bele a füstfelhőbe. Futás közben Nóni két kerámiakést húzott elő az övéből, Zyid pedig kivonta kerámiakardját a derekán lógó új kardhüvelyből. Odabenn a sűrű füstben Nóni oldalvást eltűnt, Zyid azonban haladt előre egyenesen, épp csak egy égő járőrkocsironcsot került ki, amely kísérteties narancsszínű fénnyel égett a füstköd közepén.

Zyid az egyik lángoló roncs mögött valami mozgást hallott, és óvatosan abba az irányba fordult. A füst és a káosz a segítségére voltak abban, hogy észrevétlenül közeledjen. Megkerülte a roncsot, és két nagy testű alakot látott ott kucorogni: kétségtelenül törvénybehajtók. Egy-egy közvetlen közelről leadott lövéstől később mindketten a földre zuhantak, és Zyid tovább nyomult előre a ködfelhőbe. Ahogy haladt arrafelé, ahol a páncélkocsit sejtette, egy sisakos törvénybehajtó rohant keresztül a füstködön, és meglepett kiáltást hallatva egyenesen beleütközött Zyidbe. Zyid ösztönösen cselekedett, ledobta magát a földre, mielőtt a törvénybehajtó lőhetett volna, aztán a kardjával felfelé döfött. A szerencsétlen törvénybehajtó velőtrázón felsikoltott, Zyid mögéje ugrott, kardját a nyakához szegezte, és egyetlen gyors mozdulattal átvágta a torkát.

Időközben Nóni is átrohant a füstködön, és négy törvénybehajtó közt találta magát, akik egy elhagyott újságosbódé mögött próbáltak fedezéket keresni. Nóni lehúzta magát, és dühödten a lábuk felé kaszált, kései olyan ördögi gyorsasággal csapkodtak, hogy áldozatai szinte még fel se fogták, hogy az ellenség beszivárgott közéjük, máris harcképtelenné váltak. A sikolyok hangzavarában Nóni egy könnyed mozdulattal talpra szökkent, és egyenként egy-két döfést helyezett a megbénított, de még fegyveres törvény-behajtók hátába. Ahogy elzuhantak, Nóni is beleveszett a füstbe, befont haja baljósan csapkodott mögötte. Egy perccel később egy postaláda mögé behúzódó törvénybehajtó is a nyakát törte, és mire a társa észbe kaphatott volna, az életfontosságú szervei ellen intézett néhány késszúrás megpecsételte a sorsát. Nóni egykedvűen a ruhájába törölte késeit, aztán olyan észrevétlenül osont tova, mintha ő maga is a füst része volna.

Ezalatt Tack is kitett magáért. Amikor a furgont elnyelte a füst, sietve felkapott a fegyverhalomból egy késes dobozt meg egy pisztolyt, amelyikről hamarosan kiderítette, hogy nincs megtöltve. Tack és Gabriel együtt vetette bele magát a füstfelhőbe, és három törvénybehajtót közelítettek meg hátulról. Tack különösebb teketória nélkül belemélyesztette kését az első hátába, Gabriel pedig egy fejlövéssel kivégezte a másodikat. De amíg ezzel voltak elfoglalva, a harmadik villámgyorsan reagált, megpördült, és Gábrielre célzott, akinek a figyelmét még az általa lelőtt törvénybehajtó kötötte le. Tack kezéből kirepült a kés, torkon találta a törvénybehajtót, aki a földre ros-kadt. Gabriel vállon paskolta Tacket.

- Megmentetted az életem! - kiabálta túl a csatazajt.

-Ez csak természetes! - kiabált vissza Tack, és komolyan gondolta. Mert valami különös okból baj-társainak érezte ezeket a truantokat. Talán azért, mert úgy kezelték, mint aki közébük tartozik, vagy talán mert az ő oldalukon, váll váll mellett ugyanazok ellen küzdött és ölt.

Akármi volt is az ok, a dühöngő, egyoldalú csata forgatagában, miközben hol jajkiáltások, hol diadal-ordítások kékek körülötte, Tack a füstködön át egy pillanatra lenézett a megöltek tetemére. Csak ekkor tudatosult benne végérvényesen, hogy törvénybehajtókat gyilkolt, és ezt kész újra megtenni azért, hogy ebben az élethalálharcban a truantok kerekedjenek felül.

14.

Közjáték

- Nos, hányan közülünk? - Zyid a törvénybehajtók páncélautójának támaszkodott. A jármű oldalán füstölgő lyuk tátongott.

-    Három halott - jelentette higgadtan Nóni. - Tizenöt sebesült, túlnyomórészt könnyű sérülések.

-    Elmegy. - Zyid egy egyenruhás holttestet bök-dösött szórakozottan a cipője orrával. - És mi hányat intéztünk el közülük?

-    Pontosan nem tudtuk megszámolni a kocsikban rekedteket - felelte Nóni, és az egyik felborult járőrkocsi füstölgő maradványai felé intett. - De úgy véljük, körülbelül harminc fő, plusz a helikopter.

-    Nem rossz arány - dörmögte Zyid. Ellökte magát a páncélautótól, és felegyenesedett. - Szedjetek össze mindenkit! A tanfelügyelők rövidesen kisakkozzák, mi történt, és akkor ahány törvénybehajtó csak van a Városban, az mind idetódul. Addigra már jó messze kell járnunk.

-    Igenis, parancsnok úr! - Nóni sarkon fordult, hogy továbbítsa az utasítást.

Miután Nóni elszáguldott, Zyid körbejárta a vérfürdő helyszínét. A törvénybehajtók valamennyi járműve hasznavehetetlenné vált, néhány még vadul égett az utca közepén, füstfelhőt eregetve az égre. Mindenütt holttestek hevertek, többnyire egyenruhások. Vörös vér fröcskölte be a szürke aszfaltot, és csörgött bele a lefolyókba. A törvénybehajtók közt nem voltak túlélők; mire eloszlott annyira a füstköd, hogy látni lehessen, már egy sem mozdult. Elkerülhetetlenül akadt néhány saját embert ért golyó is a truantok részéről, de amennyire tudni lehetett, egyik sem bizonyult végzetesnek.

-    Zyid!

Zyid felriadt tűnődéséből, és hátrafordult. Gabriel lépdelt feléje nagy óvatosan a holttestek között.

-    Mi van? - kérdezte Zyid.

-    Van egy srác, akivel találkoznod kéne, ha megérkeztünk a dekkolóba! - kezdte lelkesen Gabriel, még mielőtt odaért volna Zyidhez. - Takannek hívják; megmentette az életemet. Tegnap szedtük fel a rakparton. Meglepően jól képzett: ilyen tökösen kést dobni még senkit se láttam... izé, kivéve téged.

-    Tényleg? - Zyid felvonta a szemöldökét. - Pedig ennyi idő alatt még a legelemibb kiképzést sem kaphatta meg.

Gabriel bólogatott.

-    Érdekes - morfondírozott Zyid. - Jó, vezessétek hozzám, ha majd megérkeztünk. Egyelőre ültesd visz-sza az embereidet a kocsikba: kiadtam a parancsot az indulásra. Amint lehet, induljatok ti is. Gyerünk!

-    Rendben - biccentett Gabriel, és visszaóvatos-kodott a roncsok és halottak között.

-    Már mindenki úton van, parancsnok úr! - szólalt meg hirtelen Zyid háta mögött a mindig hangtalanul közlekedő Nóni. - Megyünk mi is?

-    Igen, persze. - Zyid meglepetésnek semmi jelét nem mutatta; még csak hátra se fordult. - Menjünk, le ne maradjunk.

Miután már látta, hogy a truantok a jég hátán is megélnek, Tack nem csodálkozott rajta, hogy a főhadiszállásuk egy ránézésre tizenöt szintes, elhagyott irodaépület. Mocskos ablakai és üvegajtajai kitűntek épségükkel a stílusosan feketére festett épületből, amely kétségtelenül elég nagynak látszott, hogy százaknak, ha nem ezreknek adjon szállást. Jobbra a búvóhely mellett egy hamburger-gyorsétkezde állt, és csupa üveg homlokzatán át Tack truantokat látott járni-kelni odabent, ami arra utalt, hogy az ott hagyott berendezéseket sem hagyják kihasználatlanul.

Tack leugrott a piros furgonról, ment volna be az épületbe a többiekkel, de Gabriel a vállára tette a kezét.

-    Zyid azt mondta, találkozni akar veled - közölte olyan elismerő hangsúllyal, mintha Tack megnyerte volna a lottó ötöst.

Tacket a főhadiszállás bal oldalán álló, elhagyott virágboltnak látszó üzlethelyiséghez vezették. A kirakatra stencilezett feliratot részben levakarták, és egy hevenyészett vörös jelet spréztek fölébe. Az ajtóhoz érve Tack egy pillanatra megtorpant, hogy jobban megnézze. A Truancy jelvényét, egy körbe rajzolt, enyhén dőlt T betűt ábrázolt. Gabriel időközben kinyitotta az ajtót, és gyorsan beterelte Tacket.

A parkettán penész virágzott, a gyér fényt a plafonról lelógó egyetlen csupasz villanykörte szolgáltatta. Üres virágcserepek és földes zsákok hevertek szanaszét, és az oldalsó falhoz a valamikori virágtároló, nagy, üvegajtós hűtőszekrénysor támaszkodott. Tack ámulva nézte: a tejtől a sárgarépáig a legkülönbözőbb enni- és innivalóval voltak megpakolva. Gabriel a tágas helyiség kirakattól és villanykörtétől legtávolabb eső sarka felé vette az irányt, ahol egy műanyag kempingasztalka és néhány fém kempingszék állt. Az asztalkánál két homályos alak ült, az arcvonásaik az árnyékokba vesztek.

Gabriel megszólította a magasabbikat.

-    Ez az a srác, Zyid.

-    Oké. Köszönöm, hogy idekísérted - felelte az árny olyan hangon, amelyet Tack valahogy hátborzongatóan ismerősnek talált. - Hagyj most magunkra.

-Természetesen - mondta Gabriel. Tisztelettudóan bólintott, és elment.

Tack a két homályos alakra szegezte a tekintetét. A magasabbik egy pillanatig figyelmesen nézte, aztán felállt és előresietett. Tack úgy érezte, a szíve egyre lázasabban ver. íme, találkozhat a truantok parancsnokával, a legendás Zyiddel, akit Umasi saját magával egyenrangúnak tart, azzal a fiúval, akinek az összes truant babonás tisztelettel, sőt félelemmel ejti ki a száján a nevét. De ahogy Zyid beért a villanykörte alá és az arca láthatóvá vált, Tack azt érezte, hogy mellében a boldog-szapora szívverés egyik pillanatról a másikra megáll.

A szenvtelen arc. A fakó ábrázat, a hosszú, fekete lófarokfrizura. Az átható tekintet, amely Tack számára a halál megtestesítője. A nyak köré gombolt, köpenyként viselt fekete széldzseki. A karon a kilencjegyű szám és vonalkód, amely arról árulkodik, hogy viselője valamikor diák volt. A minden porci-kájából sugárzó hideg, sötét és rosszindulatú aura.

Tack bambán állt, mintha nem akarna hinni a szemének, azt meg végképp nem tudta, hogy mit tegyen. Zyid viszont tetőtől talpig végigmérte, és Tack úgy érezte magát, mintha boncasztalon feküdne és épp trancsíroznák.

-Szóval Takannek hívnak? - kérdezte Zyid váratlanul.

Tack ráeszmélt, hogy a szája félig tátva maradt. Gyorsan összezárta, arcvonásaira Zyidéhez hasonló szenv-telenséget erőltetett, és bólintott. Úgy érezte, ez a hazugság máris erőt adott neki - ez a Zyid nem tud róla semmit. Nem ismerheti a mozgatórugóit, nem olvashat a gondolataiban. Tack előnyben volt, ami elégedettségre adott okot egy ilyen félelmetes személyiséggel szemben, akiről most már világosan tudható volt, hogy az ellensége.

Zyid az arcát vizsgálgatta közvetlen közelről, és Tacket hirtelen émelygés fogta el. O egy pillanat alatt felismerte Zyidet, de az nem létezhet, hogy Zyid is felismerje őt! Hiszen csupa korom, könny és vér lett az óta a pár nap óta, hogy mindketten tanúi voltak Suzie halálának!

Tack némán szidta magát. Tudta, hogy most azonnal iszonyú haragra kéne gerjednie, akkorára, hogy nekiessen Zyidnek, a gyilkosnak, aki ellen bosszút esküdött. De az átható pillantás súlya alatt Tack valahogy képtelen volt összeszedni magában annyi haragot vagy akaratot, hogy támadjon: a félelem és a tisztelet győzedelmeskedett benne.

-    Jó izmos vagy, és azt mondják, jól harcolsz - szólalt meg végre Zyid, és azonnal hatalmas kő gördült le Tack szívéről, hogy nem ismerték fel. - Hol edztél?

-    Tornáztam - felelte Tack halkan, és elfordította a tekintetét.

-    Az iskolában? - kérdezte ravaszan Zyid, és felvonta a szemöldökét.

-    Nem voltam jó tanuló - felelte Tack, ami igaz is volt.

-    Úgy hallom, jól tudsz kést hajítani. Hol tanultad?

-    Ez volt a hobbim.

-    Vannak más hobbijaid is?

-Jártas vagyok a küzdősportokban.

-    Utcai harc puszta kézzel?

-    Meg karddal és késsel. - Tack egyre nehezebbnek találta, hogy bármit elrejtsen Zyid tekintete elől.

Váratlanul csend lett. Zyid láthatóan eltöprengett Tack válaszain.

-    Csak tegnap léptél be a truantok közé, ugye? -kérdezte végül.

-    Igen, parancsnok úr - felelte Tack, és az idáig mozdulatlan árnyék a sarokban most hirtelen megmoccant.

-    Miért léptél be? - kérdezte Zyid.

-Nem volt hova mennem - felelte Tack, ami megint csak igaz volt.

-    Ez tetszik. - Zyid keresztbe fonta a karját a mellén. - Hajlandó vagy-e harcolni a Truancyért?

-    Igen, parancsnok úr - felelte Tack őszintén.