Fordította TÁBORI ZOLTÁN

Isamu Fukui

TRUANCY

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű: Isamu Fukui: Truancy

Copyright © 2008 by Isamu Fukui All rights reserved Hungarian translation © Tábori Zoltán, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 254 106 8

Ajánlom ezt a történetet minden diáknak, aki az oktatás nevében valaha is szenvedni kényszerült

Bevezetés

Azt csináld, amit mondanak!

A férfi felsóhajtott, fölpattintotta öngyújtóját, vas-kos szivart emelt lassan a szájához, és ahogy újfent rágyújtott, a krómfelület tükrözte láng az arcába világított. Nem vette rá a fáradságot, hogy méregdrága öltönyéről lesöpörje a ráhulló, szürke színével alig elütő hamut. Horkantott egyet, és hangos csattanással lecsukta az öngyújtófedelet.

Végignézett a mahagóni tárgyalóasztal körül ülőkön, és megállapította, hogy a jelenlévők közül szemlátomást többen nem örülnek újdonsült szokásának, a füstölésnek. Mindazonáltal a pöfékelés megnyugtatta, ezért is szokott rá, és ők pont ezért nem bánták. Nem mintha valaha is eszükbe jutott volna, hogy tiltakozzanak. Különösen nem ma.

-    Na szóval - mondta fenyegető hangsúllyal a férfi, és elnyomta a szivarvéget egy csiszolt márvány hamutartón. - Nem túl rózsás a helyzet, mi?

Egyetlen pisszenés sem hallatszott a teremben. A férfi rábámult a márkás, egyszersmind kényelmetlen öltönyeikben feszengő jelenlévőkre, és megeresztett egy farkasvigyort.

-    Hát bizony nem túl rózsás a helyzet - válaszolt a saját kérdésére. - Különösen önökre nézve.

Újabb kellemetlen csend következett, aztán az asztal körül ülők közül az egyik vette a bátorságot, és megszólalt.

-    Polgármester úr nem hibáztathat bennünket ezért a kudarcért!

A feszültség a teremben hirtelen felszökött. A polgármester hátrahőkölt, tekintete a vakmerőre tapadt. Caine-nek hívják, jutott eszébe némi töprengés után. Alig két hete tagja csak a várostestületnek. A két hét láthatóan nem volt elegendő, hogy kitapasztalja, miként működnek a dolgok a polgármester Városában.

A várostestület többi tagja hallgatólagos egyetértéssel és sajnálattal nézett a szerencsétlen alakra. Caine állta a polgármester tekintetét. A polgármester megragadta az öngyújtóját. Mindig is tudta, hogy előbb-utóbb valaki feleselni fog. Merő véletlen, hogy épp egy újonc az, akivel példát kell statuálni.

-    Tudja-e, tanfelügyelő úr, mi az első teendőjük a tanárainknak, ha a kezükbe vesznek egy diákot? -kérdezte nyájasan.

-    Nem, uram, fogalmam sincs. - Caine máris a homlokát ráncolta, mert valami vészjóslót érzett ki a polgármester hangjából.

-    Oda kell hatniuk, hogy a diákok azt csinálják, amit mondanak. A diákoknak engedelmeskedniük kell a kapott utasításoknak. Nem szólalhatnak meg engedély nélkül, nem ehetnek engedély nélkül, még a testi szükségleteiket sem végezhetik el a beleegyezésünk nélkül.

-    Ez engem mennyiben érint, uram? - kérdezte Caine, és néhány várostestületi tag jól hallhatóan felszisszent.

-    Annyiban, tanfelügyelő úr, hogy az én szememben a Város egyetlen hatalmas osztály, és én vagyok a tanára - magyarázta a polgármester türelmesen. -Maguk csakis akkor beszélhetnek, ha én megengedem, csakis azt mondhatják, amit jónak látok, és azt csinálják, amit mondok.

Caine elvörösödött, és egy pillanatig úgy látszott, mintha vitatkozni akarna, de a polgármester megsemmisítő pillantása a torkára forrasztotta a szót.

A polgármester szíve nem esett meg Caine-en; az új várostestületi tagnak nyilván keményebb ledo-rongolásban is volt már része az életben, lévén, hogy valamikor ő maga is volt diák, ahogy mindannyian. A Város egész iskolarendszere arra szolgált, hogy tisztelettudó és engedelmes felnőtteket állítson elő; ez a Caine láthatóan kivételnek képzeli magát mindössze azon az alapon, merthogy tanfelügyelő, azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak vezetik, de igazából is a kezükben tartják a Várost. Az iskolában tanult leckék közül néhányat túl hamar elfelejtenek, morfondírozott a polgármester.

-    Nos, úgy rémlik, tanfelügyelő úr, ön azt mondta, hogy én nem hibáztathatom magukat - folytatta. -Emlékeim szerint közvetlen a múlt heti támadás előtt értekeztünk erről a truant diákokból álló, Truancy nevű képződményről. Önök mintha arról győzködtek volna, hogy csak egy maroknyi elkeseredett, majdhogynem fegyvertelen gyerekről van szó, akik mögött nem áll se igazi szervezet, se igazi vezér, és a napjaik meg vannak számlálva. Ehhez képest mostanra a napnál is világosabb, hogy a várostestük-tem az orromnál fogva vezetett.

-    Polgármester úr, nem láttuk át teljes mélységében a problémát - tiltakozott megint Caine a többi várostestületi tag rosszalló fejcsóválása közepette.

-    Ezek a truantok csak gyerekek! Akkor még nem lehetett komolyan venni őket!

A polgármester ingerülten pattintotta fel az öngyújtóját.

-    Most már csaknem két éve tart az ámokfutásuk! Talán nem ők rombolták földig az 1. Kerületi Iskolát? - vicsorgott, és az egész testület behúzta a fejét az eset említésére. - A maguk jelentései hitették el velem, hogy azóta egyre csak fogyatkoznak, nem pedig sokasodnak!

-    Tudtunkkal ez is volt a helyzet, polgármester úr

-    érvelt Caine. - Úgy-ahogy meglapultak, fel sem tételeztük, hogy szorult beléjük annyi szívósság, hogy így kitartsanak. Nehéz volt elhinni, hogy ennyire gyűlölnek bennünket, uram.

- A maguk dolga sorszámot billogozni ezekre a gyerekekre, akár a marhákra, jellegtelen csordaként beterelni őket az iskoláinkba, alsóbbrendű állatokként bánni velük, és ha nem engedelmeskednek, akkor kiverni őket, hogy a híd alatt végezzék! - A polgármester lecsukta az öngyújtót. - Persze hogy dühösek, ez érthető. Vagy maguk azt hitték, hogy egy idő múlva csak úgy visszamennek a játszótérre, és majd azért nyüszítenek, hogy valaki lökje meg alattuk a hintát?!

-Nem, uram. De a Város oktatási rendszere a múltban mindvégig sikeres volt, és a gyerekek túlnyomó többsége mindig nagymértékben alávetette magát a módszereinknek. Semmi sem jelzett előre egy ilyen drámai fordulatot...

-    Badarság! - torkolta le Caine-t a polgármester.

- Maga is kijárta az iskolát. Én is kijártam az iskolát. Mindannyian kijártuk. Emlékszik még rá, milyen volt? Hadd hallom, a legújabb programjaink milyen mellékhatásokkal járnak a tanulókra!

-    Nos, mielőtt betörnének és az érettség követelményének megfelelnének - Caine számolgatni kezdte az ujjain-, a diákok jellegzetes tüneteit mutatják a levertségnek, az ingerültségnek, a szorongásnak, az álmatlanságnak és néha, viszonylag ritkán, az irracionális erőszaknak.

-    Pontosan. Nem kimondottan az a teljes meghu-nyászkodás, amit maguk elhitettek velünk. Ne feledjék, a Város még szigorúan kísérleti stádiumban van. Tökéletes irányítás az oktatás által, ez a mi végcélunk, és egyre közelebb kerülünk hozzá. De mint minden kísérlet, a miénk is ki van téve buktatóknak. Még jó pár nemzedék és számos polgármester váltja egymást, mire megvalósul.

-    Igen, de fegyveres felkeléssel nem számoltunk -jegyezte meg Caine. - Még a gondolata is elképesztő, hogy gyerekek fogjanak fegyvert ellenünk!

-    Csak magukat érte meglepetésként, hogy színre lépett ez a Truancy! - tromfolta le a polgármester.

- Nagyon is várható volt, hogy a gyerekek lesznek azok, akik előbb-utóbb bekattannak! Minden polgár életének legdurvább szakasza az oktatás. A diákokat akkor lehet leginkább engedelmességre szoktatni, ha az egész jövőjük kulcsát látják az oktatásban. Nekünk, tanfelügyelőknek, csírájában kell elfojtanunk minden lázadó gondolatot azzal, hogy nem hagyunk nekik választási lehetőséget.

A polgármester felállt az asztal mellől, és hátrakulcsolt kézzel fel-alá kezdett járkálni a homályosan megvilágított teremben.

-    Mostanra a rendszerünk megkérdőjeleződött -mormolta. - A truantok választási lehetőséget kínálnak. Már nem muszáj engedelmeskedniük nekünk: a harcot is választhatják.

Caine láthatóan vívódott, kinyissa-e a száját, aztán mégiscsak rászánta magát. A várostestületi tagok értetlenül bámulták, hogy vajon elment a kedve az élettől, vagy egyszerűen csak ostoba. Tudták jól, hogy a polgármester bármennyire is nem az a kicsinyes bosszúálló, a tiszteletlenséget nem hagyja meg-torlatlanul.

-    Polgármester úr, ez a Truancy még csak néhány magányos, „truant” gyerek földalatti mozgalma. Rövid gyeplőn tartjuk a médiát, az átlagember még annyit se tud, hogy egyáltalán létezik ilyen ellenállás. A kísérlet nem forog veszélyben. Az iskolalátoga-tottsági mutatók ugyanolyan magasak, mint két héttel ezelőtt. Nem sok esély van rá, hogy a diákok fellázadjanak és a truantokhoz csatlakozzanak.

-    Máris lázonganak és a truantokhoz csatlakoznak! -jelentette ki a polgármester, újra az öngyújtójával babrálva. - És ezt egyre nehezebb eltitkolnunk. Az emberek nem olyan buták, hogy ne tűnjenek fel nekik az indokolatlan áramkimaradások a Városban. Hamarosan firtatni fogják, hogy mi lehet mögötte.

-    Azzal indokoltuk, hogy műszaki meghibásodás történt...

-    Lesz, aki beveszi, de olyan is lesz, aki gondolkodóba esik.

-    De azonnal átálltunk vészellátásra. Korántsem volt akkora zavar, mint amekkora lehetett volna, mert a truantok mintha valami oknál fogva kerülték volna a totális áramszünetet. Erre az egészre egy-két hét múlva már nem emlékszik senki; majd kitalálunk valamit, hogy elvonjuk a figyelmet. Mondjuk, egy újabb közelgő járvány hírével.

-    Ezzel csak időt adunk a truantoknak, hogy kifőzzék, hol csapjanak le legközelebb! - csattant fel a polgármester. - Még alig tudunk róluk valamit. Honnan szerzik az utánpótlást? Hol dekkolnak? Hogyan sikerül folyton kicsúszniuk a törvénybehajtók markából? És ami a legfontosabb: ki a vezérük? Ezek olyasmik, amiket már rég ki kellett volna derítenünk. Túl sokáig ültünk a babérjainkon. Ideje támadásba lendülnünk. Szabad kezet és éles lőszert kell adnunk a rendvédelmi erőknek.

-    A Város törvényei erre nem adnak lehetőséget

- tiltakozott Caine gyámoltalanul.

-    Kit érdekelnek a törvények! - vicsorgott a polgármester. - Majd ráérünk felmérni a társadalmi intézményrendszerünkben okozott károkat, ha már felszámoltuk ezt a veszélyt. Nemzedékek munkálkodásával nyert alakot ez a Város, és én nem hagyom, hogy egy kölyökbanda tönkretegye. - A polgármester megtorpant, és a tárgyalóasztal felé fordult. - Világos?

-    Igenis, polgármester úr! - zúgott egy emberként a várostestület.

-    Akkor jó. - A polgármester rábámult az egyetlen jelenlévőre, aki még mindig nem sütötte le a tekintetét. - Ami pedig önt illeti, tanfelügyelő úr, mivel ön annyira nem hisz a truantok veszélyességében, a mai nappal hivatalosan kinevezem humán tanácsosnak. Épp ideje, hogy megtudja, mivel áll szemben.

Caine szeme elkerekedett, az arcából kifutott a vér.

-    De... polgármester úr... - próbálta összeszedni magát. - A truantok csak a múlt hónapban három humán tanácsost gyilkoltak meg!

-    A kurta élettartam a titulus velejárója. Erre gondoljon majd a döntő pillanatban - pattogtatta a szavakat a polgármester, végleg összeomlasztva Caine-t.

- És most munkára, uraim! A múlt heti akció során a truantok több kerületet is áram alatt hagytak. Tudni akarom, miért. Melyek is azok a kerületek?

Lázas igyekezet vette kezdetét, hogy ki halássza elő elsőként vagy legalábbis nem utolsónak az akcióról szóló jelentéseket tartalmazó vaskos iratgyűjtőket. A polgármester összeharapott állkapcsa meg-megcsikordult, mialatt a papírok közt matató hat városvezető közül az egyik végre rátalált a keresett iratra.

-    Ööö... „a 19. kerület áramszolgáltatásához kapcsolódó összes városrészben folyamatos maradt az áramellátás a támadás ideje alatt és után” - olvasta fel sietve a szerencsés várostestületi tag.

A polgármester a 19. kerület nevet hallva megdermedt. A truantok békén hagyták a 19. kerületet. Ez egy elnéptelenedett kerület volt, az égvilágon nem volt ott semmi lényeges, kivéve...

-    Kivéve őt. Szóval mégiscsak tudnak róla - suttogta a polgármester. - Milyen érdekes!

A polgármester komótosan a vörös bársonyfüggönyhöz sétált. Elhúzta, és kinézett az ablakon át elébe táruló panorámára. Este volt, de az áramszolgáltatás már helyreállt, és az épületek ablakaiból, az utcai lámpákból és az autókból fénytenger viliódzott, lüktető, izzó áradat ömlött végig a Várost alkotó utcák és felhőkarcolók labirintusán. Ez egy semmihez sem hasonlítható társadalom volt, polgárai szabadnak hitték magukat, holott a valóságban egész életüket az oktatás zsiliprendszere szabályozta. Egyetlen szóval élve: ez maga volt a tökély. És ő uralta.

Vagy legalábbis jobbára, pontosított gondolatban.

Felsóhajtott, és lassan a várostestületi tagok felé fordult.

-    Uraim, egy törvénybehajtót vagy tanfelügyelőt se akarok látni a 19. kerületben. Semmilyen körülmények közt nem tehetik be oda a lábukat.

A várostestületi tagok a polgármesterre bámultak, és közben azon tűnődtek, ez meg miféle csapda. Ahogy a csönd egyre nyúlt, és a polgármester továbbra is töprenkedve meredt maga elé, mocorogni kezdtek.

-    De... de... ha kivonulunk onnan, polgármester úr - dadogta az egyikük -, akkor a truantok nem fognak betelepedni a kerületbe mint biztos menedékbe?

A polgármester szelíden megingatta a fejét, mintha csak valami távoli, kedves emléken mélázna el.

-    Nem - mondta. - Ha tudnak őróla, akkor kétszer is meggondolják, hogy a felségterületére merészkedjenek. És ami azt illeti, én is. A parancs érvényben van. Az ülést berekesztem.

A várostestületi tagok libasorban kivonultak a teremből, magára hagyva a polgármestert a gondolataival. Elképzelni se tudták, ki lehet az az ő, de azt tudták, hogy nem lenne okos dolog rákérdezni.

Ami pedig Caine-t illeti, egyöntetűen megállapították, hogy a polgármester szokatlanul lágyszívű volt vele.

I. rész

DIÁK

Csengőfrász

- Remélem, a nagy többség erre a hideg zuhanyra észhez tér! - Beanné összefont karral, dölyfösen nézett szembe az osztállyal. - Aki több mint nyolcvanötöt ért el, az tűrhető. Aki kevesebbet, az nem árt, ha összeszedi magát. Akinek nincs hetvene se, arra nekem lesz gondom, hogy rettegjen!

Tack a fogát csikorgatva megragadta a dolgozatát, különösebb ceremónia nélkül, félig összegyűrve behajtotta a könyvei és mappái közé a hátizsákba. Egy zabolátlan hajfürt belelógott a szemébe, ki se látott alóla, miközben lehajolt, hogy a megváltó kicsengetésig becipzározza a hátizsákját. Vidám napfény ragyogott be az osztályterem egyetlen ablakán, mégis a nyomott hangulat eltéveszthetetlen jelei mutatkoztak a körülötte ülő diákokon, amit Tack érdekesmód megnyugtatónak talált. Ez azt jelentette, hogy nem ő az egyetlen, akire a tanárnőnek „gondja lesz”.

- Sokan vannak, akiktől többet várnék - folytatta Beanné, felszegve az állát. - És van néhány reménytelen eset. Meg is látszik a dolgozatán, aki nem hajt tisztességesen, és nem azt csinálja, amit mondanak neki. Ezek a jegyek arról árulkodnak, hogy mennyire vagytok szófogadók. Ugye tudjátok, hogy ez súlyosan kihat az év végi bizonyítványotokra?

-    Attól tartok, nekem befellegzett - dünnyögött Tack padszomszédja az orra alatt.

-    Hé, mi ez a szövegelés ott hátul?

Beanné megpördült, és mint valami vérszomjas nőstény oroszlán, vadul meresztgette a szemét a diá-kokra. A tekintete megakadt Tacken, aki gyanúsnak látszott a görcsösen összeharapott állkapcsával és az elpakolt hátizsákjával. Beanné azonnal támadásba lendült.

-    Legeslegfőképp te vagy az, akitől többet várnék!

- kiáltotta, és mutatóujját Tackre szegezte. - A mostani dolgozatodban produkáltak alapján azt hittem, legalább meghúzod magad!

-    Én? Én? - habogott Tack gyámoltalanul.

Tack hirtelenében nem is annyira azon értetlen-

kedett, hogy a tanárnő hogyan tévedhetett ekkorát a kárára, hanem inkább azon, hogy ez az óra hogyan válhatott még annál is lidércnyomásosabbá, mint amilyen eddig volt.

-    Igen, te! - sziszegett Beanné. - Nagyon jól tudod, mit csináltál; nekem te ne értetlenkedj!

-    Nem csináltam semmit! - tiltakozott Tack.

-    Még pimaszkodsz? - Beanné elindult Tack felé. A hangja fojtott, fenyegető volt.

-    Nem, nem, de...

-    Semmi de! Ideje lenne már tiszteletet tanulnod!

-    Én csak...

Ahogy kezdte túltenni magát legújabb balszerencséjén, Tack gyorsan fölmérte választási lehetőségeit. A tanárnő úgy vicsorított, mintha egyenesen belé akarná mélyeszteni a fogait, és Tacken már csak az segíthetett volna, ha befújja az igazi bűnöst, aki jelen pillanatban minden erejével azon volt, hogy magára ne vonja a figyelmet. De ez szóba se jöhetett: ha valaki beárul egy osztálytársat a tanárnak, azt a többiek kiközösítik. Tack ezt egyszerűen nem engedhette meg magának. Számára természetszerűleg a tanári kar jelentette az ellenséget, nem az osztálytársak.

Így hát egyetlenegy módon fejezhette be csak a mondatot:

-    Én csak bocsánatot szeretnék kérni.

Beanné elégedetten dorombolt.

-    Helyes. Most kérj bocsánatot az osztálytól is. Az ő idejüket pazaroltad el.

Tack nagy kedvet érzett, hogy felpattanjon, és a képébe vágja Beannének, hogy ő volt az, aki elpazarolta az idejüket azzal, hogy elefántot csinált a bolhából. Szerencséjére még időben visszafogta magát.

-    Bocsánat, osztály - morogta Tack a földet nézve.

-    Nem hiszem, hogy hallották - mondta Beanné.

-Azt mondtam: bocsánat, osztály! - Tack most

már csaknem üvöltött.

-    Így már jobb - mondta Beanné, és hideglelős pillantását végighordozta a többieken.

Tack összeroskadtan ült székében, a gyomra fel-alá liftezett a megalázottságtól és az idegességtől. A padszomszéd, az igazi bűnös köszönetképpen csöndben megpaskolta a vállát, de Tack rosszkedvűen arrébb húzódott. Végül megszólalt a csengő, és a diákok megkezdték hangtalan kimasírozásukat.

Tack fölállt, hogy elvegyüljön a tömegben, és közben önkéntelenül a zubbonya gallérját húzkodta. Akárhányszor vette fel, szürke iskolai egyenruháját bosszantóan szűknek érezte, és mintha minden por-cikája viszketett volna benne. Miközben uniformisát igazgatva vonult kifelé az osztályteremből a többiekkel, óhatatlanul arra gondolt, hogy ezt a ruhát szándékosan tervezték ilyen lehető legkényelmetlenebbre.

Tack beállt a folyosókon fel-alá hömpölygő egyenruhás diákok szürke áradatába, a gyomra már rég túl volt az órai idegeskedésen, és most hangos korgással emlékeztette, hogy végre valami jó dolog vár rá a közeljövőben: az ebédszünet.

Az ebédszünetet minden diák alig várta; ha nem voltak éhesek, akkor is. Mert naponta ez volt az egyetlen alkalom, amikor a diákság elhagyhatta az iskolát, hogy táplálkozhasson és beszélgethessen; ez két olyan luxus volt, amelyet, mint Tack megfigyelte, a Városban élő felnőttek magától értetődőnek tartottak. Az iskolában az Enni tilos és a Beszélni tilos volt a két legszigorúbban vett szabály.

Természetesen ha valamelyik diák magára haragította a tanárokat, attól tetszésük szerinti ideig megvonhatták a kiváltságot. Tack boldog volt, hogy Beanné most megkímélte.

- Hé, Tack!

Tack majd orra bukott ijedtében, mert a körülötte örvénylő néma szürke tömegben ez a halk suttogás is kiáltásnak hangzott. A szíve a torkában dobogott, ahogy ösztönösen körülnézett, nem hallotta-e meg egy tanár, hogy egy diák beszélt, az ő nevét mondta. Miután ilyen veszélyt nem észlelt, másodjára már azt kereste, ki lehet az, aki csaknem a szívszélhűdést hozta rá. Felpillantva a lépcsőn, amelyet épp készült megmászni, egy barna copfos fiatal diáklányt látott meg, aki félrebillent fejjel, vigyorogva nézett le rá.

Suzie, eszednél vagy? - formálta hangtalanul az ajkával a szavakat Tack. Az arcán aggodalom és öröm csatázott.

- Nyugi, bátyus! - suttogott vissza Suzie, és a csöndben menetelők közül többen is rábámultak.

- Melissa ma beteget jelentett, úgyhogy nincs kivel ebédelnem.

Tack erre elmosolyodott, és szinte már el is felejtette, hogy húga micsoda bajba keverhette volna mindkettőjüket a beszédével. Suzie mindig a barátnőivel ebédelt, ezért ő és Tack az otthon töltött órák kivételével alig látták egymást.

Akkor jössz velem kajálni? - tátogott Tack.

- Naná! - Suzie olyan kitörő örömmel helyeselt, hogy Tack összerezzent a váratlan hangerőtől.

A következő pillanatban Suzie is hozzácsapódott a lépcsőn végigözönlő diákáradathoz, és a két testvér irányt vett az épület aulája felé. Tack nagy megkönnyebbülésére Suzie az út további részén eltekintett a hangos beszédtől. Az aulába érve hamarosan a krómozott acélforgóknál álló biztonsági őrök látóterébe kerültek, akik elektromos leolvasóikkal egyenként megvizsgálták a ki-be áramló diáksereg karját.

Az egész művelet igen gyors, csendes, szakszerű és igen tiszta volt, már-már hátborzongatóan az.

Megcélozták a legközelebbi acélforgót, és közben föltűrték egyenruhájuk ujját, hogy láthatóvá váljon a kilencjegyű szám és vonalkód, amelyet akkor bélyegeztek a karjukra, amikor bekerültek a Város iskolarendszerébe. A biztonsági őrök megragadták a karjukat, és a leolvasóval ellenőrizték, hogy a tanulóknak tényleg van-e engedélyük a kinti étkezésre, fenyegető pillantást vetettek rájuk, ha arra gyanakodtak, hogy megszegtek valamilyen szabályt, aztán elengedték őket, és figyelmüket a sorban következőre fordították.

Miután átjutottak ezen az utolsó, nyomasztó akadályon is, Tack és Suzie átrohant a nagy, kettős üvegajtón, és belevetették magukat a Város viszonylagos szabadságába. Ahogy lépdeltek a szürke betonjárdán a fölébük tornyosuló acél-üveg felhőkarcolók árnyékában, Tack halk sóhajjal száműzte gondolataiból a dolgozatot, Beannét, az iskolát és a Várossal kapcsolatos minden egyéb gondját-baját.

-    Na, mihez van kedved, mit együnk? - kérdezte. Kicsit fura érzés volt, hogy újra használhatja a hangját.

-Nem ’tom - felelte Suzie. - Te mit szeretnél, Töki?

-    Nekem sincs ötletem. Talán együnk csak pizzát.

-    Ez jól hangzik, Töki! - vigyorgott Suzie.

-    Ne hívj így! - Tack a homlokát ráncolta.

-    De ha egyszer ez a beceneved! Tack-Töki! -Suzie évődve oldalba taszította Tacket.

-Nem, nem is becenév, ne hívj így! - kiáltott Tack tettetett bosszúsággal, és félrelökte húga kezét.

-    Harapós kedvedben vagy ma, Töki!

-    Esküszöm, nyakon váglak! - fenyegetőzött Tack elkeseredetten.

-    Dehogy vágsz!

-    Miért nem?

-    Mert megmondalak - vihogott Suzie.

-    Ez övön aluli ütés volt.

A két testvér jót nevetett, és tovább ugratták egymást, amíg kedvenc pizzériájukhoz nem értek. Az éhségét elverni Tacknek éppúgy megfelelt volna bármelyik közeli pizzéria, ennek is ugyanolyan jellegzetes egyensárga fala és piszkosvörös padlócsempéje volt, mint a többinek, de mindig lehetett találni szabad helyet, és egy nagy ventilátor kavarta benne a levegőt, továbbá egy tévé is függött a falon, amely sajnos semmi olyasmit nem sugárzott, amit Tack szívesen nézett volna: örökké valamelyik városi híradócsatorna ment rajta.

A kasszás gyanakvóan méricskélte Tacket és Suzie-t, mintha a két szürkébe öltözött diák álruhás csavargó volna. Abban nem volt semmi szokatlan, hogy a felnőttek bizalmatlanul kezelik a diákokat, hiszen amióta a világ világ, minden nemzedék azzal vádolta az utána következőt, hogy neveletlenek, hogy hiányzik belőlük minden tisztelet. Tack igazságtalannak tartotta az ilyen általánosító szemléletet, de nem hagyta zavartatni magát, miközben előkotort annyi aprót a zsebéből, amennyibe két egyszerű pizzaszelet került. A sanda tekintetű kasszás átvette a pénzt, és néhány másodpercet rászánt annak vizsgálatára, hogy ezek a diákok nem próbálják-e meg átverni. A pultos azonban láthatóan felismerte Tackben és Suzie-ban az állandó vevőt, és egy kacsintás kíséretében a friss süté-sűből tett két szeletet a tálcájukra.

Tack megragadta a tálcát, és az egyik üres műanyag asztalhoz vezette Suzie-t. A gyomra már nem korgott, hanem valósággal mennydörögve követelőzött. Suzie nyilvánvalóan hasonlóan érzett, mint Tack. Még le sem ültek, Tack mohón beleharapott a pizzaszeletbe, a zsír végigcsorgott az állán. A következő pillanatban Suzie követte a példáját. Miután enyhült gyomruk csikarása, Tack figyelme a tévéből bömbölő hírműsor felé fordult.

-    Itt a Városi Hírcsatorna, déli híreinkkel jelentkezünk újra - darálta unottan a barna hajú bemondónő. - Ma a tanfelügyelők cáfolták azokat a híreszteléseket, hogy a múlt heti katasztrofális áramszünet mögött emberi mulasztás húzódna. Megerősítették, hogy a kimaradást kizárólag műszaki hiba okozta. Ma reggel maga a polgármester kommentálta az esetet.

A képernyőn megjelent a Városháza márványlépcsőjén álló polgármester mikrofonerdővel körbetűz-delt arca. A Város valamennyi polgára jól ismerte ezt az ábrázatot, a deresedő fekete hajat, a fénylő sötét szempárt és az erőltetetten széles mosolyt, amely mintha oda lenne varrva a szájára.

-    A mindenre kiterjedő vizsgálat már a kezdetektől megállapította, hogy az elterjedt mendemondákkal ellentétben ez a baleset egyszerűen a véletlen műve - szögezte le a polgármester. - Azóta új fejlemény nem merült fel. Megígérhetem, hogy a már folyamatban lévő intézkedések elejét veszik annak, hogy egy ehhez hasonló eset ismét előforduljon. Ezenközben felszólítom a Város minden polgárát, hogy tegye a dolgát, és takarékoskodjon az árammal.

A rövid nyilatkozat véget ért, és a képernyőn egy sor kémcső jelent meg, azután egy kórterem tele köhögő betegekkel.

- Mai kiemelt hírünk, hogy egy ijesztő járványos betegség ütötte fel a fejét és terjed viharos gyorsasággal a Városban - váltott drámai hangra a bemondónő. - Az új RAS-vírus máris legalább egy halálos áldozatot szedett és negyvenkét bizonyítható megbetegedéssel járt. A vírus a levegőben terjed, és a háromhetes lappangási időt figyelembe véve a szakemberek attól tartanak, hogy mostanra ennél nagyságrendekkel többen hordozzák magukban a betegséget anélkül, hogy tudomásuk lenne róla. Oltóanyag egyelőre nem létezik, és a tanfelügyelők ma írásos közleményt adtak ki, amelyben arra kérik a lakosságot, hogy tegyék meg a szükséges óvintézkedéseket a járvány várható terjedésének megfékezésére. Kerülendők a sűrűn látogatott helyek és a tömegközlekedés, továbbá orrot és szájat elfedő légzőálarc használata javallott.

Tack már oda se figyelt. A híradók mindig ilyen-olyan furcsa betegségekkel zárultak, és bár a felnőttek láthatóan teljesen komolyan vették a figyelmeztetéseket, Tack szemében jó jelnek számított, hogy nem lehetett elhulló embereket látni az utcán. Időnként még örömmel is vett volna valami betegséget, csak hogy megmeneküljön az iskolai kínszenvedéstől, és el nem tudta volna képzelni, hogy egész álló nap gézpólyával az arcán mászkáljon.

A fűszertartóért nyúlt, és jól megszórta őrölt fokhagymával pizzája maradékát, hogy úgy érezhesse, kapott is valamit a pénzéért, nemcsak az unalomig ismert ízeket. Örömmel látta, hogy Suzie már megelőzte ebben a feljavításban, nem sajnálva magától sem a fokhagymát, sem a borsot, és most éppen a zöldfűszerekből rakodott.

Tack újra belelendült az evésbe, és a gondolatai máris a tanfelügyelők körül csapongtak. Sokszor eltűnődött rajta, hogy vajon mi alapján választják ki őket. A Városban gyakorlatilag az összes fejest „tan-felügyelőnek” hívták, és ők alkották a közigazgatás két ágazata közül az egyiket. Ok alakították ki a várospolitikát, hozták meg a törvényeket, melyek megtartásáról az alájuk rendelt másik ágazat, a „törvénybehajtók” gondoskodtak. Tanfelügyelők döntöttek a Város minden önkormányzati ügyében, különösen-mint a nevük is sugallja - az oktatásban.

A tanfelügyelők nevezték ki az igazgatókat és a tanárokat, és ők mondták ki a végső szót bármelyik kisiklott diák sorsát illetően. Persze a tanfelügyelők közt is léteztek rangfokozatok. Egy időben Tack apja is betöltött egy alacsonyabb tanfelügyelői pozíciót, de igazából egyikük se szívesen beszélt a dologról. Ami azt illeti, Tack és az apja nem is nagyon beszélgettek, mert hol az egyikük, hol mindketten rendszerint el voltak foglalva a munkával vagy az iskolai teendőkkel.

Az apját leszámítva Tack csak egyetlen tanfelügyelő-félét látott közelről az életben: a humán tanácsosokat. A humán tanácsosok kiemelt tanfelügyelők voltak, az iskolákat felügyelték, és egyedül ők hozhatták meg a legsúlyosabb ítéletet, az eltaná-csolást. Ha egy iskolában a menetrendszerű ellenőrzések közti időben felbukkant a humán tanácsos, abból minden diák azonnal tudta, hogy valaki nagy zűrben van.

-    Na, bátyus - Suzie végzett a pizzájával, és az állát törölgette. - Hogy telt a napod?

-Hát... volt már jobb is - ismerte be Tack, legyűrve az utolsó falatot.

-    Most épp mi volt a bibi? - forgatta Suzie a szemét.

-    Természettudomány-óra - grimaszolt Tack. - Tudod, Beannével.

Suzie jól informáltan bólogatott.

-Ja, igen. Sok rosszat hallottam róla.

-    Csak hallani róla, az semmi - Tack egyenruhája szürke kézelőjébe törölte lebiggyedt száját.

-Jó, de mit tegyünk? - Suzie a vállát rángatta.

Tack felvonta a szemöldökét.

-    Ez költői kérdés akart lenni?

-    Naná.

-    Na, akkor ideje visszamennünk a suliba, nehogy elkéssünk, és magunkra haragítsunk még néhány tanárt! - javasolta Tack, és felállt.

-    Nem Kiner tanár úr következik nálatok? - kérdezte Suzie.

-    Ne is mondd! - nyögött fel Tack.

-    Jaj, ne szívd mellre, bátyus! - Suzie játékosan oldalba bökte Tacket. - Úgy hallottam, nem is olyan elviselhetetlen, amíg üvölteni nem kezd.

Tack beleborzolt húga hajába.

-    De nagyon nyitva tartod a füled!

-    Aha - vigyorgott Suzie.

-    Sajnos ezek a mendemondák többnyire igazak -ismerte be Tack.

Suzie még szélesebben mosolygott.

-    Aha!

-    Még vissza is kell érnünk, nem gondolod?

-    Aha! - Suzie most úgy vigyorgott, hogy egy görögdinnye is befért volna a száján.

-    Jaj, gyere már! - Tack képtelen volt magába fojtani az önkéntelen mosolyt, és gyorsan elvonszolta Suzie-t.

Az egymás szekálása tovább folyt a visszaúton; hol az egyikük, hol a másikuk kötözködött. Az iskolához érve sietve elvegyültek az osztályaikba visszatérő diákcsordába. Az ajtónál libasorba álltak, felgöngyölték ingujjukat, készségesen nyújtották karjukat a biztonsági őröknek. Mielőtt azonban egymás mögé kerültek volna, Tack is, Suzie is egy pillanatig habozott, tudván, hogy most el kell válniuk.

-    Nem vársz meg ma iskola után? - kérdezte Suzie.

-Tudod, hogy csak szombatonként végzek időben ahhoz - mentegetőzött Tack.

-    Aha, aha, és ma szerda van - komorult el Suzie.

- Miért engednek ki titeket egy órával korábban, mint minket?

-    Mert mi egy órával korábban jövünk iskolába, mint ti - magyarázta Tack. - Az óraszámnak egyenlőnek kell lenni, tudod!

-    Ez is csak költői kérdés akart lenni - incselkedett Suzie, miközben egyre közelebb értek a vasvilla-szemüket meresztgető biztonsági őrökhöz. - Szia, Töki, előbb-utóbb majdcsak találkozunk!

A biztonsági őr megmarkolta Tack karját. A fiú felsóhajtott.

-    Szia, Suzie!

Tack ezután következő órái különösebb összetűzés nélkül teltek el. A délelőtt történtek fényében Tack különösen ügyelt rá, hogy semmi olyasmit ne tegyen, amivel a tanári figyelmet magára vonhatja. Matematikaórán Kiner tanár úr hisztérikus jelenetet rendezett, és behívatta a biztonsági őröket, mert rajtakapta két diákját, amint óra alatt üzenetet váltottak, természetrajzórán pedig a tanár megvonta az ebédidő-kedvezményt egy tanulótól, aki felszólítás nélkül beszélt, de Tack nem tartozott e szerencsétlen áldozatok közé, és így nem kellett aggódnia. Egy rossz iskolai élmény elég volt neki egy napra - és még abban az egyben sem volt ludas.

15.00-kor az iskolacsengő utoljára szólalt meg. Tack fáradtan indult az aula felé. Bemutatta sorszámozott karját a biztonsági őrnek, aki ráirányította a leolvasót, majd intett, hogy mehet. Tack szürkébe öltözött diáktársaival végiggyalogolt az unalomig ismert betonjárdákon, átkelt a széles aszfaltsávokon, mígnem végül elérte a legközelebbi metrólejáratot. Lement az állomáshoz vezető lépcsőn, és a forgózsilipnél odatartotta a leolvasó elé a vonalkódját. A gép megbizonyosodott róla, hogy Tack olyan diák, aki nem óráról lóg, aztán egy kurta pittyenéssel átengedte. Újabb lépcsősor után Tack a metrómegállót képező koszos, barlangszerű térségbe jutott.

Fásultan várakozott a többi utassal, felnőttekkel és diákokkal, szinte el se ért a tudatáig az érkező és távozó metrókocsik földrengésszerű robaja, de valahogy mégiscsak sikerült bepréselnie magát a megfelelő járatba, amikor az bedübörgött az állomásra és kinyitotta az ajtókat. Tack csöndben, lehunyt szemmel ült a kocsi mélyén, az egész napi fáradtság utolérte, és lüktető fejfájás alakjában vad vitustáncot járt az agyában.

Öntudatlanul a karjára hegesedett számot vaka-rászta, amelyre sose nézett, sose próbálta megjegyezni, és hirtelen úgy érezte, hogy valami megmagyarázhatatlanul elromlott az életében, valami, amit fel se bír fogni.

Legalábbis egyelőre.

2.

Türelemjáték

Tack az ágyán feküdt aprócska szobájában. A lené-mított kis televízió és a számítógép-monitor kísérteties fénye élesen körberajzolta beesett arcvonásait, ahogy lerúgva magáról a vékony fehér takarót, térdét a mellére húzva kucorgott. Fáradt volt, mégsem tudott pihenni: az iskola még az otthon menedékében is módot talált rá, hogy ne legyen nyugta. A főbűnös a házi feladat volt, de akadtak más tettesek is, köztük Tack szülei.

Miközben az iskola egyre vészesebben emésztette fel idejét és energiáját, Tack rendszeresen valami kiborító hírre jött haza; ahányszor csak beléjük botlott, a szülei furcsán közönyösnek, már-már idegennek látszottak. Mi több, kezdtek úgy nézni rá, mintha nem ismernék meg, közben pedig állandóan azt sulykolták, hogy teljesítsen jobban az iskolában.

Néha kiabáltak vele.

Tack visszakiabált.

És a végén mindkét fél megbántottan vonult vissza.

Tack tudta, hogy a szülei a lelkűket is kiteszik érte, és őszintén hitt jó szándékukban, sőt hálás is volt nekik ezért. Tack szerette magát abban a hitben ringatni, hogy az idegenség érzésének az az oka, hogy ő túl sokat van távol az iskolában, a szülei pedig túl sokat dolgoznak, és ez nagyrészt valóban így is volt. Tack anyja több különböző munkát is végzett, és többet volt házon kívül, mint otthon. Tack apja városházi tisztviselőként dolgozott, de minthogy egykor tanfelügyelő is volt, máig nem vetkőzte le kioktató modorát.

Tack hirtelen felkapta a fejét. Halk, osonó léptek közeledtek a szobája felé. Pár másodpercre a lélegzetét visszafojtva figyelt, aztán az arca önkéntelenül széles mosolyra derült. Egész életét ebben a nyikorgó parkettájú lakásban élte le, és könnyedén felismerte a család bármely tagjának járását.

A szülei egy ideje már idegenek voltak számára, a húgát viszont mindig is rajongva szerette.

-    Suzie! - szólt ki Tack, amikor a léptek az ajtaja elé értek.

-    Hahó, Tack! - suttogta Suzie, és résre nyitotta az ajtót.

-    Hahó! - vigyorgott fel rá Tack.

-    Mi a helyzet? - kérdezte Suzie fojtott hangon.

-    Semmi. Miért suttogsz?

-    Anya és apa szólt, hogy ne zavarjalak.

-    Csak jár a szájuk! - horkantott Tack.

-    Jó, de apa azt mondta, hogy most tanulnod kell.

-    Suzie belépett a szobába, és a homlokát ráncolta.

-    Azt is mondta, hogy ha nem igyekszel, még le se érettségizel.

Tack elfintorodott. Az apja nem sokkal azelőtt neki is a fejéhez vágta ugyanezt. Egyebek közt.

-    Már tényleg torkig vagyok ezzel! - fakadt ki dühösen. - Úgy értem, kicsit elviselhetőbb lenne ez a kötelező érintkezés anyával és apával, ha nem adnák a nagyokost egyfolytában!

-    De ha egyszer azok? - Suzie félrebiccent fejjel tetszelgett az ördög ügyvédje szerepében.

Tack egy pillanatra gondolkodóba esett.

-    Nem tudom. Tarthatja-e bárki felsőbbrendűnek magát bárkivel szemben?

-    Nekem legalább annyira nem tetszik, ahogy neked, bátyó. De ha úgyis ők diktálják a szabályokat, akkor minek lovagolsz rajta?

Suzie ezzel csak jobb kedvre akarta deríteni Tacket, de mindössze annyit ért el, hogy még inkább ráébresztette helyzete reménytelenségére. Tack egyik pillanatról a másikra ólmos fáradtságot érzett, és össze-roskadt. Suzie rájött, hogy bátyja kényes pontjára tapintott, ezért beljebb araszolt a szobába, és megcibál-ta a karját.

-Tack!

-Na?

-    Mi a baj?

-    Semmi - mondta Tack bizonytalanul. - Azt hiszem, jobb, ha lelépsz, mielőtt anya meg apa előkerül.

-    Rendben - mondta Suzie, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Tack hiába várt az ajtócsukódás hangjára.

-Tack!

-    Igen?

-    Biztos, hogy minden oké?

-    Hát persze, minden a lehető legjobb - füllentette Tack.

Ezúttal nem jött válasz. Tack kíváncsian fölpillantott. Mielőtt észbe kaphatott volna, Suzie átkarolta, melegen magához ölelte. Tack ösztönösen viszonozta az ölelést, arcát a húga vállához fúrta. Néhány kincset érő másodpercig összekapaszkodtak, és Tack szabályosan érezte, ahogy a feszültség elszáll belőle, és a helyére egy lebegő, meleg, tiszta érzés költözik. Különös dolog volt, ahogy szinte új életet lehelt belé pusztán az, hogy ölelt valakit, és őt is ölelték. Tack az emlékezetébe véste, hogy legyen bármennyire rideg is vele a világ, legalább egyvalaki melegségére mindig számíthat.

Néha csak ennyi fényre volt szüksége, hogy átvészelje a sötét napokat.

-    Fel a fejjel, oké? - mondta végül Suzie, kibontakozva az ölelésből.

-    Meglesz - felelte Tack. Vonakodva engedte el a húgát. - Figyelj, tudom, hogy mostanság se neked, se nekem nincs időnk semmire, de hétvégén kimehet-nénk együtt a parkba!

-    Aha, ez jól hangzik! - kacarászott elragadóan Suzie.

-    Jól van, akkor most lódulj, mielőtt anya meg apa rájön, hogy nem hagysz békén, én meg nem csinálom a házit! - mondta Tack, és megeresztett egy bágyadt mosolyt.

-    Ha te mondod! Légy jó, Töki! - mosolygott Suzie, és mielőtt menekülőre fogta volna, kedvesen hasba bokszolta Tacket, hogy egy kis előnyre tegyen szert a testvéri bosszantás versenyében.

Tack visszahanyatlott az ágyra, egyrészt a szívélyes jobbhorog következtében, másrészt mert tudta, hogy ez lesz az utolsó haladék, mielőtt nekifogna a leckéjének. A semmittevés pár másodpercét kiélvezendő elképzelte, hogy Suzie karja még ráfonódik, ölelésének melege feloldja élete zord egyhangúságát. Ebből merítve erőt végül felülkerekedett magán, és valamivel jobb kedvvel az asztalához ment. Mellette a kis fekete tévén picit felcsavarta a hangerőt, csak hogy valami szóljon a háttérben, amíg ő a házi feladatával birkózik.

-    Itt a Városi Hírcsatorna, friss hírekkel jelentkezünk újra. Ma a tanfelügyelők bejelentették, hogy a tanulóifjúság érdekében városszerte magasabb szintre emelik az iskolalátogatottsági mutatókat - közölte a bemondónő. - A tervezet súlyosabb büntetést helyez kilátásba a tanórákról igazolatlanul hiányzó diákok számára, és megerősített törvénybehajtó járőröket vezényel az iskolák környékére a lógósok felderítésére és elfogására.

Tack a képernyőre pillantott, amelyen épp feltűnt a polgármester jól ismert arca.

-    Meggyőződésünk, hogy ezekre az intézkedésekre feltétlen szükség van - dörögte a polgármester. - Vizsgaeredményeink városszerte továbbra is azt igazolják, hogy esti és hétvégi felzárkóztató programjaink jó irányban haladnak. Ugyanakkor az óramulasztá-sok aránya aggasztó méreteket öltött Városunkban. A helyzet elfogadhatatlan, hiszen mindannyiunk jövőjéről, gyermekeinkről van szó. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy Városunkban valamennyi gyermek megkapja a kellő és őt megillető oktatást.

Tack méla undorral kikapcsolta a tévét, és nekiveselkedett egy újabb matematikafeladatnak. Egy maroknyi rossz tanuló meggondolatlanságának mindig az összes többi issza meg a levét. Minden áldott nap kurtítanak valamennyit a szabadságjogain. Még néhány év, és mennyi szabadsága marad? Hát a jövő generációinak? Miféle hely lesz addigra ez a Város?

A tanfelügyelők lassan, de biztosan a diákok minden lépését ellenőrzésük alá vonják. Elszámoltatják a tanulókat az osztálytermen kívül eltöltött minden egyes percükről; minden utcán lévő gyerek gyanúsított. Semmi sem állítja meg őket.

Tack csendben dolgozott, még jóval azután is, hogy a szobájukba elvonuló családtagok léptei rég elhaltak. Aztán az idő kezdte felmorzsolni ellenállását, és Tack végleg megadta magát a fáradtságnak, gyorsan felhúzta fehér pizsamáját, sietve fogat mosott, és belevetette magát az ágyba.

Leckéi voltak matematikából, természettudományból és idegen nyelvből, nem beszélve arról, hogy másnap dolgozatot írnak társadalomismeretből. Tacknek sikerült befejeznie a matekot és a természettudományt, de úgy esett be az ágyba, hogy idegen nyelvből nem csinálta meg a fogalmazást.

Túl fáradt volt ahhoz - annyira fáradt, hogy álmossága elnyomta még a holnapi dolgozatoktól és tanároktól való rettegést is.

Tack az ébresztőórája zúgására riadt; a hang olyan volt, mintha egy légkalapács püfölné szét a házat. Tack tudott a városbeli diákságnak arról a jó szokásáról, hogy az ébresztőórát karnyújtás plusz egy méter távolságba helyezik, és ahogy most minden akaraterejét összeszedve feltápászkodott, nem is kellett töprengenie rajta, hogy vajon miért.

Mielőtt kidörzsölné szeméből az álmot, Tack az ágy szélén üldögélve még egy rövid pihenőt engedélyezett magának. De amikor végre elérkezett a reggeli józanság állapotába, abban se volt sok köszönet: eszébe jutott a befejezetlen fogalmazás, meg hogy dolgozatírás vár rá. Tack futólag eljátszott a gondolattal, hogy beteget jelent, de aztán letett róla, mert rájött, hogy azzal csak elodázni lehet a dolgot, megúszni nem.

Feltápászkodott az ágyról, visszabújt kényelmetlen egyenruhájába, és levánszorgott az étkezőasztalhoz, sebtiben magába tömött egy lekváros fánkot, majd komoran kisétált a házból. Az előszobában a cipők hűlt helye arra utalt, hogy a szülei már elmentek dolgozni, amit Tack cseppet sem bánt. Fásultan az iskola felé vette az irányt. A 20. Kerületi Iskolába járt; ez a kerület alsó középosztálybeli környéknek számított. A Város 57 kerületből állt, minden kerületnek saját iskolája volt. Egy adott kerületben az összes gyerek ugyanabba az iskolába járt, ez alól legföljebb néhány kiemelt képzésre átirányított srác jelentett kivételt. A 20. kerületi diákok sokféle útvonalon közelíthették meg az iskolát, és Tack most többé-kevésbé egymagában baktatott az utcán, minden lépéssel egyre közelebb kerülve undora tárgyához.

A járdaszegélynél egy pillanatra megtorpant, a figyelmét egy reklámszatyor vonta magára, amelyet felkapott a szél, és sodorta végig az utcán. Ahogy követte a pillantásával, Tack szeme megakadt a keresztutcát lezáró hevenyészett deszkafalon. Az ott már a 19. kerület, állapította meg, és hosszú másodperceken át megbabonázva bámulta a deszkafalat, mielőtt folytatta volna útját.

Tack amióta az eszét tudta, a 19. kerület mindig ilyen kísértetváros volt. A palánkfal mögött üres, elhagyott házak látszottak, bedeszkázott ablakok, málló vakolat. Tack nem emlékezett olyan időre, amikor ne kerítette volna körbe palánk. Még járókelőt se látott soha a palánkon túli kerület utcáin, sőt azokat a veszedelmes csavargókat sem, akik beveszik magukat az elhagyott kerületekbe, és akiktől a tanfelügyelők óva intettek mindenkit.

Mai eszével Tack már tudta, hogy a szegények lakta kerületek könnyen pusztulásnak indulnak, és az ilyen esetekben a polgármester elrendeli a kerület kiürítését és lezárását a majdani felújításig. A 19. kerület azonban nem pusztán egy régóta lakatlan kerület volt: az utóbbi két évben a Városról kiadott térképek még csak tudomást se vettek róla. A 19. kerület mindössze egy nagy üres folt volt, és senki sem tudta, hogy miért.

A tanárok és hirdetményeikben a tanfelügyelők folyton azt mennydörögték, hogy abba a kerületbe diákok nem mehetnek, és a tilalom megszegéséért millió büntetést helyeztek kilátásba az elzárástól az eltanácsolásig. Az elhagyott kerületekbe mindig is tiltották a belépést, de Tack nem hallott egyetlenegyről sem, amelytől ilyen vehemensen óvtak volna. Ami azt illeti, fel nem foghatta, mi keresnivalója lenne bárkinek is a lerobbant 19. kerületben.

Egyes diákok azt rebesgették, hogy abban a kerületben szellemek járnak, meg hogy valami eszement gyilkos ütötte fel a tanyáját. Tack azonban úgy okoskodott, hogy a 19. kerületben kell hogy legyen valami érdekes vagy veszélyes, esetleg egyszerre mindkettő.

De az is lehet, hogy a tanfelügyelők csak indokolatlanul szigorúak. Még a szokásosnál is jobban.

Dolgozat. Egészen nyúlfarknyi idő ahhoz képest, hogy mennyit töltenek el az órai előadások hallgatásával az osztályteremben, vagy akár ahhoz a korlátozott mennyiségű házi feladathoz képest, amivel Tack még úgy-ahogy elboldogult. Szinte nevetséges. Elkezdik és (remélhetőleg) befejezik egyetlen iskolai óra alatt. És a tanfelügyelők számára ezek a papírdarabok mégis többet nyomtak a latban a tanulói teljesítmény minden más megnyilvánulásánál. A becsődölés egy nehéz dolgozat során azt jelentette, hogy a diák minden addigi erőfeszítése hiába volt. Egyetlen rosszul megírt dolgozat a diák számára egyenlő lehetett a halálos ítélettel.

Tack az osztályterem előtt ülve félresöpört egy zabolátlan barna hajfürtöt a homlokából. Odabenn egy másik osztály írt épp dolgozatot, és a diákoknak szigorúan tilos volt beszélgetniük. Tack hallott róla, hogy egy diákot nemrég eltanácsoltak beszélgetésért.

Ilyen sorsot egyetlen diák sem szívesen szánt volna magának, úgyhogy inkább csendben maradtak.

De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a kommunikáció valamely más formáját ne válasszák.

Tanultál? Tack elolvasta a papírt, amelyet az egyik osztálytársnője küldött rajta keresztül a mellette ülő fiúnak.

A fiú sietve választ firkantott rá: Nem, nem volt időm. Hát te?

Egy kicsit, írta a lány.

Egyet tudok százszázalékosan: még öt perc, és nekem befellegzett, válaszolta a fiú, sorsába beletörődve.

A lány letette a ceruzát, és tűnődő ábrázatot öltött. Aztán hirtelen beletúrt a hátizsákjába, előhúzott egy kisebb paksamétát, és belemélyedt.

Hé, kölcsönkérhetem?, írta szaporán a fiú, megint Tackre bízva a közvetítést.

Nem. Tanulnom kell, jött a fagyos válasz.

Ne már, te tanultál, nekem jobban kell!

Nem tanultam, válaszolta a lány.

Azt mondtad, tanultál!, vágott vissza diadalmasan a fiú a következő üzenetében.

A lány megakadt; rájött, hogy sarokba szorították. A fiú könyörgő szemekkel bámult rá, miközben teltek az értékes másodpercek. A lány azonban semmi jelét sem mutatta, hogy át akarná adni a jegyzeteit, sőt még inkább belemélyedt. A válaszlevelében pedig taktikát változtatott.

Tanulj a sajátodból, írta.

Jól van, akkor csak hadd lessek bele a hátad mögül, rendben? Az úgy oké?, makacskodott a fiú.

Oké, csak hagyj már békén! A lány méltatlankodva a szemét forgatta, miközben útjára bocsátotta az utolsó üzenetet.

Tack a fejét ingatta annak láttán, hogy miután többen is észlelték, mi történik, egész kis csődület támadt a jegyzeteit böngésző lány körül. Tack tisztában volt vele, hogy a tudása aligha elegendő a dolgozathoz, de eldöntötte, hogy nem fog könyörögni. A még hátralévő pár percet azzal verte el, hogy körülnézett, mivel foglalják el magukat az osztálytársai. Egyesek borzasztóan igyekeztek higgadtnak és megfontoltnak látszani, és körbeadott papírcetliken a kérdéseket találgatták. Mások szemlátomást csöndben meggyőzték magukat, hogy ők készültek, és hogy a kisujjukból kirázzák ezt a dolgozatot.

Tack valósággal émelygett a gondolattól, hogy egy egyszerű dolgozat ekkora kihatással lehet az életükre.

És akkor eszébe jutott saját szorongása, és rájött, hogy ő is ugyanabban a cipőben jár. Ennek a nyomasztó tudatnak a birtokában Tack lenyelte büszkeségét, és áttört a tömegen, hogy betekintést nyerhessen a lány jegyzeteibe. Épp csak egy pillantást tudott vetni rá, amikor éles csengőszó sivított végig a folyosókon. Az osztályterem ajtaja kitárult, és az előző dolgozatírók kitódultak a jól megérdemelt, mégis oly kurta szünetre. Miközben távoztak, Tack osztálytársai kihasználták a beszédtilalom ötpercnyi feloldását, és kérdésekkel árasztották el őket, hátha sikerül egy kis helyzeti előnyt kicsikarniuk, mielőtt maguk is a vesztőhelyre lépnének.

Tack a többi egyenszürkébe öltözött diáktársával bevonult az osztályterembe, leült a kijelölt helyére, papírt és ceruzát vett elő. A tanár vérszomjas mosollyal már osztotta is ki a feladatlapokat. A fejlécen az állt, hogy Tantárgy: Társadalomismeret, alatta pedig a tanár neve: Niel tanár úr. Tack amint kézhez kapta a magáét, máris megkönnyebbült - nem is olyan rossz! Csak egy rövid esszé és néhány tesztkérdés. Annak biztos tudatában, hogy rengeteg ideje van, Tack habozás nélkül az esszével kezdte:

írd le, milyen az élet a Városon kívül!

Tack nagy lendülettel nekilátott, leírt mindent, amit tudott, a nagy mezőgazdasági központokat, a tudományos létesítményeket és a lakatlan térségeket, amelyeken csodálatosmód fákon kívül nem volt semmi, sem utak, sem épületek. Tack a ceruzáját rágta, futólag eltűnődött rajta, hogy ezekből a dolgokból a saját szemével semmit sem látott. Az övé mellett voltak más városok is, ezt tudta hallomásból, de ami őt illette, részéről a Város gyakorlatilag megfelelt az egész világegyetemnek.

A társadalomismeret olyan tantárgy volt, amelyben Tack viszonylag gond nélkül vette az akadályokat, és most is könnyűszerrel sorolta másfél oldalon át a tudnivalókat, mielőtt hozzáfogott volna a tesztkérdésekhez.

És akkor Niel tanár úr teljesen váratlanul megtörte a csendet.

-    Még két percetek maradt.

-    Micsoda?! - kiáltott valaki, hangot adva a Tacket is hatalmába kerítő döbbenetnek.

Tack megfordult, és az osztályterem falán függő órára bámult. Ez nem lehet igaz; a tanár nyilvánvalóan elnézte az időt.

-    Még tizenöt perc van az óra végéig! - tiltakozott Tack.

Niel tanár úr rámeredt.

-    Talán jelentkeznél! - förmedt rá.

Tack fölemelte a kezét, az arca lángolt a megaláztatástól.

-    Tessék! - biccentett feléje kurtán Niel tanár úr.

-    Még tizenöt perc van az óra végéig - ismételte meg Tack.

-    Tudom - nézett rá utálkozva Niel tanár úr. - Egy percetek maradt.

Tackben felforrt a düh. Annyi minden rossz történt mostanában vele, hogy a feje már zsongott tőle. A diákok körülötte őrült kapkodásba kezdtek, a kérdések rubrikáit töltögették, amilyen gyorsan csak tudták. Tack lenézett a saját dolgozatára: a tesztkérdésekbe szinte még bele se fogott. Egy perc alatt a végére jutni lehetetlen volt. Kelletlenül töltögetni kezdte a rubrikákat, eleinte tippelt, aztán már teljesen vaktában adta a válaszokat, de még így is csak a feléig jutott, amikor Niel tanár úr megint szólásra nyitotta a száját.

-    Tollakat, ceruzákat le!

A diákok többsége engedelmeskedett, bár méltatlankodó pillantásokat váltottak egymással.

-    Tack, nem hallod! - kiáltott Niel tanár úr.

Tack érezte, ahogy elfutja a pulykaméreg. Ennek

ellenére letette ceruzáját, és a táblát bámulta elszántan. Niel tanár úr elégedetten körbesétált a teremben, beszedte a dolgozatokat. Az órából hátralévő tizenöt perc csak arra szolgált, hogy Tackben veszedelmesen tovább fortyogjon a düh. Amikor végül megszólalt a csengő és a többi diák kimasírozott a teremből, Tack odament Niel tanár úrhoz, akiből körülbelül annyi tárgyalási hajlam nézett ki, mint egy éhes krokodilból.

-    Tanár úr! - Tack igyekezett visszafogni a haragot a hangjából.

-    Igen? - A tanár fel sem nézett, a dolgozatokkal volt elfoglalva.

-    Azt hiszem, ön nem járt el tisztességesen, amikor csak akkor szólt nekünk, hogy a dolgozatírás hamarabb véget ér, amikor már csak egy percünk maradt.

-    A többiek láthatólag jól teljesítettek - jegyezte meg Niel tanár úr.

Tack az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna.

-    Az esszével kezdtem, mert azt hittem, hogy a rendelkezésünkre áll az egész óra.

-    Akkor ez rossz döntés volt. Nem állok le veled vitatkozni, Tack. - Niel tanár úr félretolta a dolgo-zatköteget, és Tackre meredt.

-    Az összes többi dolgozatunkat egészen óra végéig írhattuk, és tanár úr nem mondta, hogy ezúttal másként lesz! - Tack önkéntelenül felemelte a hangját.

Niel tanár úr szeme vészjóslóan összeszűkült.

-    Ha gondod van, odajössz, és megbeszéljük nyugodtan - vicsorgott. - De ne háborogj itt nekem!

Ezen a ponton immár Niel tanár úr volt az, aki hő-börgött; apró nyálcseppek fröcsköltek ki vadul a szájából, külön-külön nyomatékot adva a szótagoknak. Tack belátta, hogy ez vesztes csata, bár a dühe ettől még nem enyhült. Az ajtóhoz sietett, még egy utolsó, bőszült pillantást vetett Niel tanár úrra, aki diadalittasan bámult vissza rá. Tack tisztában volt vele, hogy jó pár órára lesz szüksége, mire kifújja magát. Ahogy kiviharzott az osztályteremből és át a folyosókon, kényszeresen egyre csak az járt a fejében, hogy vajon létezik-e rajta kívül más is, aki ennyire utálja az iskolát.

Létezett.

3.

Truantok

- Zyidnek hívják - rukkolt elő a névvel a törvénybe -hajtó, nem kis büszkeséggel a hangjában.

-    Zyid - ismételte meg a polgármester.

-    Úgy van, uram.

A polgármester hangos csattanással becsukta az öngyújtóját. Egy pillanatra se vette le a szemét az iro-daablakából elébe táruló látványról. Újabban olyan sok időt töltött az irodájában, hogy néha már az a gondolata támadt, hogy a polgármesteri rezidenciában nincs is szükség hálószobára. A költségvetés és a tanügyek szokásos taposómalma mellett most már rendszeres értekezleteket kellett tartania a törvénybehajtókkal, hogy informálva legyen a truantokkal kapcsolatos legfrissebb fejleményekről.

A truantok vezére utáni hajszát irányító törvénybehajtó hosszú időn át az égvilágon semmit sem tudott felmutatni, ám most arról tájékoztatta a polgár-mestert, hogy fontos nyomra bukkantak. A polgármesternek nem volt kenyere a várakozás, most is megszerezte az írásos törvénybehajtói jelentést, mielőtt találkozott volna a vezetőjükkel. A furcsa nevet leszámítva a jelentés csupa ostobasággal volt föl-habosítva. A polgármester öreg róka volt ahhoz, hogy tetten érje a hosszú lére eresztett semmitmon-dást: végtére is tanárként éveket töltött dolgozatja-vitással a Város iskoláiban.

-    Ez minden, amit megtudtak? - kérdezte megvetően. - De ha lehet, kíméljen meg attól a sok mellébeszéléstől, amivel köríteni szokta a jelentéseit.

A törvénybehajtó a homlokát ráncolta; nyilvánvalóan dicséretet várt.

- Jelen pillanatban ennyit tudunk, de biztos vagyok benne, hogy még egy kis idővel és keretbővítéssel...

-    Három hete volt rá. Pontosan huszonegy nap. Szabad kezet adtam. Minden a rendelkezésére állt -sorolta a polgármester fagyosan.

-    Igen, uram, és már bátorkodtam bemutatni önnek, hogy milyen eredménnyel jártak rajtaütéseink a truantok búvóhelyein és fegyverraktárain. - A törvénybehajtó egy kisebb aktakupacra mutatott a polgármester asztalán. - A vezetőjük aláírásával ellátott feljegyzés mellett a kezünkre kerültek különböző fegyverek, lőszer, vegyi anyagok...

-    Kezünkre kerültek. Tetszik ez a megfogalmazás. Gondolom, bátor harcban szétvertek egy kölyökse-reget, amely gyűjtögette ezeket a... feltételezem, amikor „vegyi anyagokról” beszél, az megint háztartási tisztítószereket jelent.

A polgármester gúnytól csöpögő megjegyzését követően a törvénybehajtó nagy levegőt vett.

-    Uram, a truantok hatásos robbanószereket tudnak kotyvasztani ezekből az anyagokból...

- Tudom. A rajtaütéseik során találkoztak ellenállással?

- Nem, csak néhány álcázott pokolgéppel. Úgy néz ki, a truantok ritkán húzzák meg magukat két egymást követő éjjel ugyanazon a helyen, úgyhogy egy sem tartózkodott a helyszínen. Ezeknek a rejtekhelyeknek az elfoglalása azonban kétségtelenül kihatással lesz az erőfeszítéseikre...

-    Egykettőre újra felfegyverkeznek. - A polgár-mester felpattintotta az öngyújtóját. - Találnak új zugokat, ahová elbújjanak. Most már jócskán több mint egy éve játsszuk ezt a bújócskát velük. És miközben maga elhagyott lakásokban piszmog, a truantok két újabb tanfelügyelőt likvidáltak három hét leforgása alatt.

-    Tudom, olvastam a jelentést, uram...

-    Jó, ezek szerint olvasott emberrel van dolgom. -A polgármester becsukta az öngyújtóját. - De azt hiszem, nem azért vagyunk itt, hogy a maga olvasási szokásairól beszélgessünk, hanem erről a most felbukkant névről. Akkor hát, dologra! Lehet, hogy ez nagy csapás a maga önérzetére, de hadd újságoljam el, hogy ezzel a nevetséges névvel, amelynek megszerzéséért olyan keményen megdolgozott, kitörölhetem a seggemet.

A törvénybehajtó zavartnak látszott, mint egy kutya, amelybe a várt lakoma helyett jól belerúgtak.

-    A név nem értéktelen, uram... Ellenőrizni lehet az iskolai kartonokat, a születési anyakönyveket, kideríteni, ki ez a srác, föllelhető-e valaki a családjából. Ezek mind tanfelügyelői adatbázishoz való hozzáférést igényelnek, ha szabad emlékeztetnem önt, uram.

A polgármester fölhorkant.

- Zseniális ötlet! Vagy legalábbis lehetne, ha a Zyid ennek a kölyöknek az igazi neve lenne.

- Tessék?

A polgármester a törvénybehajtóra fordította meredt tekintetét, úgy, mintha egy fényszórót irányítottak volna egy egérre.

-    Ez a „Zyid” nem hülye, ahogy én sem - mondta a polgármester tárgyilagosan. - Már átnéztem az adattárakat. Semmi. Ha járt is iskolába ebben a Városban, nem Zyid néven tette.

-    És a születési anyakönyvek?

-    Azokban sem szerepel.

Kínos csend következett.

-    Kifutunk a lehetőségeinkből - mondta csípősen a polgármester. - Más szóval maga fut ki az időből. Márpedig amint kitudódik ez a kis háborúnk a Truancy ellen, rögtön meg lesz kötve a kezünk.

-    É... értem, uram.

-    Ezek nem hagyományos bűnözők. Nem érik be annyival, hogy büntetlenül megúsznak egy-két bűn-cselekményt. Addig fognak újra meg újra lecsapni, amíg fel nem adjuk, bele nem halunk, illetve ki nem nyírjuk őket. És hála a maga tehetségtelen hírszerzésének, talán ebben a pillanatban is épp valami merényleten törik a fejüket.

-    Ezt nem tudhatjuk biztosan, uram.

-    Épp ez a baj. Ezt meg kell oldania.

-    Igen, uram.

- A szaván fogom. Amikor legközelebb találkozunk, többet akarok hallani erről a Zyidről. Valami kézzelfoghatót, nem holmi találgatásokat. Értette?

-    Igen, uram.

-    Még valami.

-    Parancsoljon, polgármester úr.

-    Holnap este találkozunk.

A törvénybehajtó jól hallhatóan nyelt egyet.

-    Értettem.

-    Akkor jó. Most elmehet.

- Szóval, mi a gáz? - kérdezte Suzie, és visszacsavarta a kupakot az ásványvizes palackjára.

Tack és Suzie a lágy füvön feküdt, élvezettel szívták magukba a Városban oly kevés helyen föllelhető édes, átható pázsitillatot. Vasárnap volt, az egyetlen nap a héten, amikor a diákoknak nem kellett szürke egyenruhájukba bújniuk és iskolába menniük. Tack hallomásból tudta, hogy hajdanán a szombat is iskolai szünnap volt, de ez már rég a történelem ködébe veszett.

Ahogy megbeszélték, Tack és Suzie a pihenőnapjukat a 20. kerület egyetlen nevezetességében, a Nagy Parkban töltötték. Ahogy a neve is jelezte, a Nagy Park hatalmas kiterjedésű volt, végignyúlt az egész kerületen. Kanyargós ösvényeivel, rengeteg fájával, díszes szökőkútjaival és füves tisztásaival a legcsodá-sabb látványt nyújtotta az egész Városban. Néhány játszóteret is magában foglalt a kicsik számára, de Tack és Suzie már túlkorosak voltak ahhoz, hogy oda beengedjék őket.

-    Most volt a társadalomtudomány-dolgozatom -mondta Tack közönyösen.

-    Ó! - Suzie egy fűszálat rágcsált. - És?

-    Elcsesztem - ismerte be Tack, és az ujjaival kifésült néhány konokul a szemébe csüngő hajszálat.

-    Miért? - kérdezte Suzie együtt érzőn.

Tack a homlokát ráncolta. Suzie tovább rágcsálta a fűszálat, és türelmesen várta, hogy bátyja nyelve megeredjen. Néhány perc múlva Tack felült, és elmesélte, hogyan szúrt ki a tanár az osztállyal.

-    Ez szemétség - jegyezte meg Suzie.

-    Az - bólogatott Tack.

-    Jut eszembe, hallottam pár lányt, akik a matek-dogájukról szövegeltek. Azt hiszem, ugyanez történt velük is.

Tack ledöbbent.

-    Tényleg?

-    Aha - erősítette meg Suzie, és kivégezte a maradék ásványvizét.

-    Azt hittem, Niel tanár úr csak hozta a szokásos formáját - mormolta Tack. - De két különböző tanár miért csinálja ugyanazt?

-    Talán utasítást kaptak rá - vetette fel Suzie.

-    De kitől, a tanfelügyelőktől? - csattant fel Tack.

- Miért bajlódnának azzal, hogy megpróbálják fel-cseszni az agyunk?

-    Fogalmam sincs, de nem valószínű, hogy sok kellene hozzá - somolygott Suzie.

-    Akárhogy is, az egyszer biztos, hogy nem fogok bele még egy dolgozatba anélkül, hogy meg ne kérdezzem, pontosan mennyi időnk van rá.

-    Jó ötlet - mondta Suzie. A tekintete megpihent a lebukó napon, amely arany mázzal kezdte bevonni a zöld parkot. - Késő bánat.

-    Hát, ez igaz - vonta össze Tack a szemöldökét. - Azt hiszem, ideje hazamennünk.

-    Oké. - Suzie összeszedegette a holmiját.

Útban hazafelé, a park bódító illatával az orrában

Tack úgy érezte, kicsit könnyebb a lelke. Már-már hajlandó volt elfeledni, hogy az a katasztrofális dől-gozat megtörtént. A Suzie-val való együttlét mindig felvidította, ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy Suzie kevésbé volt jókedvű önmagához képest. Tacket némiképp aggasztotta ez a megfigyelés. Az iskola lassan a húgát is bedarálja, ahogy vele is történt.

-    Mindenki a helyén?

-    Nemcsak hogy mindenki a helyén, de nagyjából már egy órája várnak.

-    Megvan az összes pokolgép?

-    Igen, megnéztem, megvan mind a nyolc. A francba, hát számolni is fölösleges! Ez a hátizsák olyan nehéz, hogy ennél több tutira nem kell.

-    A csőbomba már csak azért se könnyű, nehogy félvállra vedd.

-    Örülök, ha két vállal elbírom.

-    Nemsokára lepasszolhatod a tanfelügyelőknek. Ideje a helyedre menned.

-    Hogyne, főnök. De szabad egy kérdést?

-    Csak gyorsan.

-    Miért nincs itt ezen a balhén az a likvidátorod? Ez egy átlagosnál nagyobb meló lesz, nem igaz?

-    Nőni más feladatot kapott.

-    Micsodát?

-    Elég legyen annyi, hogy fekete pontot adtam még néhány tanfelügyelőnek.

- Ja, kapiskálom már! Abba bele lehet halni, mi?

-    Fogalmazhatod így is. Most indulj a helyedre; tíz perc múlva indul az akció.

-    Rendben. Fedezlek, Zyid.

- Vettem, Ken.

A Ken nevű truant megcélzott egy betonfalat, és futásnak eredt, aztán a sarkon lekuporodott és kiku-kucskált, hogy a kapusszobában változatlan-e minden. Fekete ruhát és símaszkot viselt, ahogy a célpont körül megbúvó többi truant is, szám szerint tizenketten. Késő éjszaka volt - Ken digitális karórája szerint 00.52 -, és a truantokat fölitta a sötétség, csupán mozgó árnyékok voltak a Városnak ezen az elhagyatott részén. Még utcai világítás sem volt. Némi derengő fény csak abból a nagy épületből szűrődött ki, amelynek a közelében Ken guggolt.

A nagy épület kapusszobájában egy biztonsági őr posztolt. A középkorú, elhízott férfi inkább egy szabadnapos zsarunak látszott, mintsem igazi törvénybehajtónak. Lustán hátradőlve a székében, parányi asztalkájára feltett lábbal maga volt a megtestesült unalom. Pisztoly volt nála, de nem úgy nézett ki, mintha készen állna a használatára. Sőt az éjszakai forróság miatt még az ajtót is nyitva hagyta, hogy jobban járjon a levegő.

Ken a homlokát ráncolta. Egy ilyen alkalmatlan biztonsági őrrel miféle fontos épületet védhetnek? Nem mintha nem lenne ínyére egy könnyű akció, de

Zyid olyan szűkszavú volt, hogy az szöget ütött Ken fejébe. Annyit sikerült megtudnia, hogy van odabent valami, amit Zyid el akar emelni, de maga az épület igencsak különösnek tetszett. Nem úgy nézett ki, mint egy raktár, és egyetlen használatban lévő épületként állt egy több kerületre kiterjedő lakatlan térségben. Azaz csak túlnyomórészt volt lakatlan, mert a truantok a napokban kezdték hasznosítani raktározásra és rejtőzködésre.

Ken azonnal visszazökkent a jelenvalóba, amint meglátta bal kéz felől a zseblámpavillanást. Ez volt a jel. Megnézte az óráját. Pontosan hajnali egy volt. Kilesett megint a sarkon. A biztonsági őr még a helyén volt, és láthatóan igencsak közel ahhoz, hogy bármelyik pillanatban elbóbiskoljon. Ken értetlen képet vágott. Zyid nem az a fajta volt, aki bármiben késlekedik, különösen nem, ha a saját haditervéről van szó.

Aztán a biztonsági őr oldalra kapta a fejét, és a nyitott ajtó felé fordult. Valami átsuhant a levegőben, és tompa puffanással ért célba. Ken felpattant, és a kapu felé rohant, ahol tíz másik feketébe öltözött truant csatlakozott hozzá. Többen le se bírták venni a szemüket a földre rogyott biztonsági őrről, aki ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint egy perccel azelőtt, leszámítva a két kidülledt szemgolyót és a közülük kiálló kést. Ken tudta jól, hogy néhány újonc először lát hullát életében.

Zyid kilépett az árnyékok közül. Ugyanolyan jellegtelen fekete öltözéket viselt, mint a többiek. Sietve megvizsgálta a holttestet, kihúzta a borotvaéles kést, beletörölte a ruhája ujjába, aztán visszatette bőrtokjába.

-    Szép dobás! - suttogta valaki halkan, hangot adva az általános véleménynek.

-    Kedveztek a körülmények - szerénykedett Zyid.

Bár Kennek is imponált Zyid késhajító mutatványa, azt már nem tudta megjátszani, hogy teljesen hidegen hagyná parancsnokuk érzéketlen hozzáállása a halálhoz és a gyilkoláshoz. Ken a homlokát ráncolta, mert jól látta abból, ahogy a társai kelletlenül az egyik lábukról a másikra állnak, hogy valószínűleg ugyanazt gondolják. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon kétségeitől. Zyid mint egy földalatti hadsereg parancsnoka nyilván nem engedhet meg magának másfajta hozzáállást.

-    Furamód úgy néz ki, hogy a kaput nem a kapusszobából nyitják. A kezelőgomboknak odabent kell lenniük - tűnődött Zyid, és sétálni kezdett fel-alá a kapu előtt. - Azt hiszem, túl magas ahhoz, hogy átmásszunk. Mese nincs, muszáj ragaszkodni az eredeti tervünkhöz.

Erre két truant előrelépett, és egy-egy csőbombát helyeztek el a kapu két végén, közvetlen a sarokva-sak alatt.

-    Fegyvert készenlétbe! - rendelkezett halkan Zyid.

A truantok eíőreszegezték karabélyaikat. Ken a

halott biztonsági őrhöz lépett, és elvette a pisztolyát.

-    A csőbombák repeszei csúnya dolgokat tudnak művelni - figyelmeztetett Zyid. - Ken és Steven kivételével mindenki vonuljon fedezékbe! Ti ketten gyújtsátok be a zsinórt, mielőtt csatlakoznátok a többiekhez!

A truantok hátrahúzódtak, Ken és Steven pedig odaállt a két csőbombához, amelyek leginkább ledu-gózott műanyag csövekre hasonlítottak, mindkét vé-gükön petárdakanóccal. Ken öngyújtót húzott elő a nadrágja zsebéből, Steven pedig követte példáját. Egyszerre lehajoltak, meggyújtották a kanócokat, és elszaladtak. Ken beugrott egy öreg újságosbódé mögé, a fülét bedugta és a szemét eltakarta.

A láng sziszegve-pattogva futott végig a gyújtózsi-nőrokon. Ahogy a kanócból a szikrák elérték a le-döngölt salétromot a házilag készített bombákban, a robbanás ereje műanyagdarabkákat röpített szanaszét minden irányba, és a légnyomás egy pillanat alatt kitépte helyükről a kapuszárnyakat.

A truantok felpattantak fedezékükből, és megrohamozták a kis betonplaccot, amely feltehetően az itt dolgozók parkolóhelye volt. Az épület bejáratát jelző üvegajtót megpillantva Zyid odamutatott, és futni kezdett arrafelé. A málhazsákokat cipelő többi truant a nyomában loholt.

Ahogy a vastag üvegajtóhoz értek, Zyid kurtán odabólintott az egyik málhazsákos truantnak. Az szaporán előhúzott egy harmadik csőbombát, és letette a kétszárnyú üvegajtó elé. Zyid nagy ívben intett a karjával, azt jelezve, hogy vonuljanak fedezékbe. Miközben engedelmeskedtek, Zyid előhalászta az öngyújtóját, meggyújtotta a gyújtózsinórt, majd maga is egy ott parkoló autó mögé rohant.

A csőbomba felrobbant, szétzúzta az üvegajtót. Az üvegszilánkok zápora még el sem ült, amikor Zyid már felpattant, és keresztülszaladt az üres és defor-máit ajtókereten, egyik kezében puskával, a másikban málhazsákkal. Hirtelen harsány vijjogással a riasztó belevisított az éjszakába. A többi truant összeszedte magát, és berohant a tágas előcsarnokba. Ott megtorpantak, miközben Zyid átvizsgálta a helyiséget. Egy biztonsági őri pult állt jobbra, mögötte felborult székkel, mintha valaki igencsak sietősen távozott volna.

- Lesznek fegyveres biztonságiak - mondta Zyid.

- Valószínűleg már a törvénybehajtók is útban vannak. Gyerünk, igyekezzünk!

Zyid az eligazítótáblához robogott, és gyorsan átfutotta. Miután megtalálta, amit keresett, intett a truantoknak, hogy szálljanak be a nagy liftbe, ketten háttal, hogy fedezzék a többieket. Váratlanul lövés csattant. Az egyik truant összeroskadt. Egy biztonsági őr, az, aki a pultot otthagyta, bújt meg egy betonoszlop mögött. Az egyik truant a földön fekvő társa segítségére rohant, a többiek elkeseredett össztüzet zúdítottak az oszlopra.

Zyid elfintorodott. Ilyen korán még nem számított veszteségre, és ez a tűzharc is csak késleltette őket. Belenyúlt a málhazsákjába, és előhúzott egy Molo-tov-koktélt, benzinnel-motorolajjal megtöltött, rongy-gyal betömött szájú üvegpalackot. Az öngyújtójával meggyújtotta a rongyot, és a palackot az oszlopnak hajította. Az üveg széttört, és folyékony tűzzel árasztotta el a környéket. Fájdalmas kiáltás hallatszott, és a biztonsági őr minden elővigyázatosságot félretéve kétségbeesetten kiugrott az oszlop mögül, és fetren-geni kezdett a földön.

Zyid megengedett magának egy elégedett vigyort. A motorolaj makacsul megtapadt, ahová fröccsent, és a tűz állhatatosan égett. Zyid nem törődött az eleven fáklyaként lobogó biztonsági őr halálsikolyaival, és a leterített truanthoz sietett. Eközben egyetlen lövéssel egyikük megszabadította szenvedéseitől a biztonsági őrt.

A truantok lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy Zyid letérdel, és két ujját a leterített truant nyakához szorítja. A következő pillanatban Zyid lehúzta a fiú símaszkját. A parancsnok sállal félig eltakart arca nem árult el semmiféle érzelmet.

-    Ez Ken-mondta, és feltápászkodott. - Meghalt. Sietnünk kell, hacsak nem akarunk mi is a sorsára jutni.

-    Hagyjuk itt heverni?! - tiltakozott ingerülten az egyik truant.

Zyid odafordult, és hidegen meredt rá.

-    Mi az élőknek tartozunk felelősséggel! Semmi dolgunk a halottakkal.

A truantcsapat, egyikük-másikuk vonakodva bár, a lifthez indult. Később majd lesz idő a gyászra. Torkukban dobogó szívvel nyomultak be a liftbe. Zyid szállt be utolsónak, és megnyomta a harmadik emeletre a gombot.

Amikor az ajtó kinyílt, a truantok szembe találták magukat két meglepett biztonsági őrrel, akik a liftre várakoztak. Zyidnek még csak céloznia se kellett, ahogy közvetlen közelről rájuk sütötte a fegyverét. A két biztonsági őr összeroskadt. Zyid felugrott egy közelben álló zsámolyra, és az öngyújtójával beindította az automata tűzoltórendszert, amitől további szirénák vijjogtak fel, és az összes szórófej az épületben vizet spriccelt szerteszét. Az értetlenkedő truantok eltekintettek attól, hogy kérdőre vonják vezetőjüket, és most csuromvizesen közeledtek egy újabb kétszárnyú tej üveg ajtó felé. Az egyikük szétlőtte a zárat a pisztolyával, és Zyid berúgta az ajtószárnyakat.

Barna kartondobozokkal a plafonig megrakott hatalmas terembe jutottak. Miközben a többiek őrködtek, Zyid sietve nekiállt a dobozokat nyitogatni. Azt látva, hogy Zyid kerámia étkészleteket húzkod elő a dobozokból, a truantok egyre inkább meg mertek volna esküdni rá, hogy valami nagy tévedés áldozatai lettek. Zyid azonban a megszokott közönyösségével tovább bontogatta a dobozokat.

Egyszer csak elégedetten horkantott. Pár truant kíváncsian köréje gyűlt, hogy mit talált.

-    Kerámia konyhakés? - olvasta egyikük hitetlen-kedve a doboz feliratát. - Te szórakozol velünk?

-    Eszemben sincs - felelte Zyid mélységes nyugalommal. - Pakoljatok a málhazsákjaitokba annyit, amennyit csak bírtok, a többit pedig elpusztítjuk a megmaradt csőbombákkal.

A truantok gyanakodva nézegették a késeket.

-    Nem törnek össze, ha majd a zsákban zötykölőd-nek?

-    Nem. Ezek olyan technológiával készültek, hogy az acélnál is erősebbek. - Zyid rakni kezdte a málha-zsákját. - És ami a legfontosabb, nem érzékelik őket a fémdetektorok.

A konyhai evőeszközök jelentősége egyből megvilágosodott a truantok számára, és sietve csatlakoztak parancsnokukhoz. Most, hogy már mind a tizenegyen ott szorgoskodtak, a málhazsákok pillanatok alatt hasadásig teltek, de még így is halomszámra maradtak hátra dobozok. Ahogy indulni készültek, Zyid pillantása megakadt az ajtó közelében három hosszabb, de máskülönben ugyanolyan dobozon. Odament, és elolvasta a címkéjüket.

-    Állítólag ezek kísérleti darabok - morfondírozott félhangosan. - Biztos valami elvetélt széria, ha egyszer itt vannak.

A kíváncsiságát kielégítendő felnyitotta az egyiket, és a szeme elkerekedett az örömtől.

-    Hú, ez frankó!

-    Mi az?

-    Nem érdekes! - Zyid belehajította mindhárom dobozt a málhazsákjába. - Majd megtudjátok, ha visszaértünk. Akkor most pusztítsuk el a többit!

A maradék csőbombákat már kirakták a padlóra, hogy legyen helyük a késeknek. A truantok gyorsan elhagyták a helyiséget, mialatt Zyid begyújtotta a kanócokat.

Visszasiettek a lifthez, a hátuk mögött hangos re-csegéssel-ropogással törtek ripityára a kerámiák. Ahogy az ajtó kinyílt, az előcsarnokon át törvénybehajtóautók és tűzoltókocsik vörös és kék viliódzó fényeire láttak. Az automata tűzoltó berendezés eléggé előrehaladt a Molotov-koktél keltette tűz oltásában, de néhány kitartó lángnyelv még nyaldosta a falakat, ahová nem ért el a vízpermet. Odakinn a törvénybehajtók és a tűzoltók láthatólag hevesen vitatkoztak valamin.

-    A törvénybehajtók be akarnak jönni, hogy kinyírjanak bennünket, ugyanakkor a tűzoltók is be akarnak jönni, hogy eloltsák a tüzet - tűnődött Zyid higgadtan. - Egyikük sem akarja a másikat beengedni elsőnek. Egy darabig még eltart, mire megegyeznek, hogy ki a fontosabb.

A truantok parancsra várva körbevették Zyidet. Az egyetlen kijáratot hadseregnyi törvénybehajtó állta el, ők mégis jóval nyugodtabbak voltak az elvár-hatónál. A tekintetük Zyidre tapadt; biztosak voltak benne, hogy tudni fogja a megoldást. És valóban, Zyid pillanatok alatt ki is gondolta.

-Alex és Gabriel, hozzátok ide azt a kézikocsit! Frank, kérem a kendőd! A többiek figyeljék az ajtót: ha valaki bejön, lőjétek le.

A két truant sebesen odatolta a kézikocsit Zyid-hez. Frank letekerte az arcáról az elmaszkírozáshoz használt fekete kendőt. Zyid kinyitotta málhazsák-ját, és kivette belőle, amit a végére tartogatott. Úgy nézett ki, mint egy kenyér alakra kiformázott fehér massza, amelyből kanóc lógott ki. Zyid sietve belebu-gyolálta a kendőbe. Rátette a kocsira, meggyújtotta a gyújtózsinórt, és nagy erővel a beszakított ajtókeret felé lökte.

-    Ahogy felrobban, rohanjatok ki, ne álljatok meg egy pillanatra se, szóródjatok szét, és találkozunk a bázison! - rendelkezett.

Frank a távolodó kézikocsi után bámult.

-    Mi az? - kérdezte.

-    Cukrozott salétrom.

-    Cukrozott?

-    Igen.

-    És az használ?

Mintegy válaszul a kérdésre sűrű fehér füst kezdte elárasztani a parkolót. A truantok egy másodpercig se habozva kirohantak az ajtón, bele a kinti zűrzavar-ba. A füstfelhő nőttön-nőtt, amíg el nem borította az egész épülettömböt, és mire a törvénybehajtók megszervezték a környék átkutatását, egy kivételével az összes truantnak nyoma veszett.

A törvénybehajtók nem sok hasznát vették annak a helyszínen maradt egynek sem. A truantok sosem árulják el egymást, a halottak meg különösen nem.

A lázongó ifjú

Teltek-múltak a napok Tack és Suzie parkban eltöltött vasárnapja óta, és most épp péntekre virradt. De nem ám akármilyen péntekre, hanem az év azon napjára, amelyet hagyományosan a „gólyanyúzásra” tartogattak, és bár az elnevezést akár viccesnek is tekinthetnénk, a mögötte lévő aktus korántsem volt az. A „gólyanyúzó péntek” volt az a nap, amikor az öregdiákok szabadon elkaphatták, megverhették, ürülékkel bekenhették az elsőéves „gólyákat” a tanfelügyelők hallgatólagos jóváhagyásával.

Tack nem lévén gólya, neki magának nem volt félnivalója. Suzie azonban most kezdte a gimnáziumot, és Tack jó okkal féltette. O maga két évvel ezelőtt néhány képén landoló záptojással megúszta a gólyanyúzó pénteket. Szerencséje volt: évente mindig akadt egy-két diák, aki köztudottan belehal a gó-lyanyúzó péntekbe.

Tack rosszat sejtve azon tűnődött, hogy az öregdiákok vajon mivel készülődhetnek az idén: záptojás, vizes lufi és kő voltak a legártatlanabb holmik, amiket cipelni látott néhányuknál. Akármi lesz is, Tack eltökélte magát, hogy megvédi húgát. Suzie és

Tack már a hét elejétől közösen törték a fejüket a túlélési terven.

-    Köszönöm, hogy megvártál - súgta oda Suzie Tacknek, amikor találkoztak az előcsarnokban. Kia-bálások és sikolyok szűrődtek be odakintről.

-    Ez csak természetes - felelte halkan Tack. A közvetlen a bejárati ajtó mögött harsogó zenebona miatt nem tűnt valószínűnek, hogy a biztonsági őrök beszélgetésen kapnák őket. Ettől függetlenül alig hallhatóan beszélt.

-    Nagyon rossz a szitu? - Suzie a kijárat felé bámult; a megaláztatás és fájdalom távoli hangjai hallatán a foga is vacogott.

Tack nem próbálta cáfolni a nyilvánvalót.

-    Hát nem túl biztató. Rengeteg tavalyi gólya van odakinn, és irtó jól szórakoznak.

- Valószínűleg alig várták, hogy azt tegyék, amit velük tettek tavaly - állapította meg Suzie keserűséggel vegyes haraggal. - Minek van egyáltalán gólyanyúzó péntek?

-    Tudod, ez körbemegy. Mindig is volt, mindig is lesz.

-    De miért ragaszkodnak hozzá az új gólyák, hogy ők is terrorizálhassanak? Miért nem változtatnak a dolgon, amikor odakerülnek?

-    Mert az ember már csak ilyen. - Tack megacélozta magát, hogy kész legyen bármire, ami odakinn vár rá. - Gyerünk! Kimegyünk egy nagyobb csapattal, úgy kisebb a találati valószínűség. Amint támadni kezdenek, elszakadunk a zömtől, és egyenesen beszaladunk a metróba.

-    Mi lesz, ha utánunk jönnek?

-    Akkor te elfutsz, én meg úgy intézem, hogy engem kövessenek. Te csak meg ne állj, szaladj a metróig.

Suzie a homlokát ráncolta.

-    És ha elkapnak?

-    Az az én bajom - fakadt ki Tack valamivel nyersebben a kelleténél.

A ráncok tovább mélyültek Suzie homlokán.

-    Biztos vagy benne, hogy ez nyerő ötlet?

-    Igen. - A határozott igennel Tack leginkább saját magát igyekezett meggyőzni a dologról.

-    Jól van - mondta Suzie nem túl meggyőzötten, de beletörődve. - Akkor akár ki is mehetünk azzal a csapattal!

Suzie egy lomhán mozgó szürke egyenruhatömegre mutatott. Elsőéves gólyák verődtek össze, egymástól remélve védelmet. Tack megragadta Suzie kezét, és a csapat végéhez húzta, és mindent megtettek annak érdekében, hogy beleolvadjanak a tömegbe. A diákok megvárták, amíg mindannyiuk karját ellenőrzik a biztonságiak, azután az elöl lévők kilökték az ajtót, a hátsók pedig gyorsan utánuk nyomultak. A csapat bátortalanul vágott neki az utcának, vihar előtti csend közepette.

Ahogy befordultak a sarkon, ott már egész csődület várt rájuk, és záporozni kezdtek az iskolaépületből kifeszegetett fél téglák.

Rémült jajkiáltások hallatszottak a csapatból, és Tack azt látta, hogy az előtte lévő lány véresen leroskad, halántékon találta egy tégladarab. Tack a karjánál fogva kiragadta Suzie-t a csapatból, és teljes erőbői futni kezdett az állomás felé, ahol fel szokott szállni a metróra. Ez a metrómegálló már a 19. kerület határára esett, és csak nagyon kevés diák járt arra akár csak egyszer is. Szerencsére szemlátomást a csapat többsége hozzájuk hasonlóan gondolkozott, és gyorsan szétszóródtak, ki-ki a saját megszokott útvonalát követve.

Amikor Tack hátranézett, senkit se látott, aki üldözné őket. Befordultak egy újabb utcasarkon, végleg kikerültek a kelepce helyszínének látóteréből, és megálltak, hogy kifújják magukat.

- Sikerült! - zihált Tack, és megveregette Suzie vállát.

- Nem, nem sikerült - suttogta Suzie reszkető hangon.

Tack felnézett, és az ereiben megfagyott a vér. Három jól megtermett öregdiák állt előttük, és gonoszul vigyorogtak.

-    Én megmondtam neked, Joe, hogy valaki biztos jönni fog - mondta a jobb oldali a középsőnek, aki szemlátomást a vezérük lehetett.

-    Bevált - ismerte el Joe, aki nem úgy nézett ki, mint akinek túl sokszor kellett volna az életében a kisujj át mozdítania.

-    Sose mulassz el egy alkalmat se, hogy tiszteletre tanítsd a kiskölyköket! - vigyorgott a jobb oldali fiú, és az ujjait ropogtatta.

-    Mi volna, seggfejek, ha csak úgy békén hagynátok?! - csattant fel hirtelen Suzie.

Négy szempár tapadt Suzie-ra. A három tagbaszakadt azt igyekezett megemészteni, hogy egy hozzájuk képest feleakkora lány így mer beszélni velük, Tack pedig azon tűnődött, hogy mi válthatta ki húgából ezt a vakmerő kifakadást. Egyáltalán nem ilyennek ismerte Suzie-t.

- Ez itt nagyon rászorul, hogy tiszteletet tanuljon!

- jelentette ki Joe, és elindult Suzie felé.

Tack a pillanat törtrésze alatt döntött.

- Hé, ti, kis köcsögök! - üvöltötte. - Olyannal kezdjetek, akitől kitelik egy maflás! Gyertek, és velem próbálkozzatok, gyávák!

A három tagbaszakadt feléje fordult. Tack felismerte, hogy legföljebb egy másodperce lehet, mire túlteszik magukat az első meglepetésen, úgyhogy sarkon fordult és elfutott. A három tagbaszakadt utánalódult. Tack nem volt különösebben jó futó, legföljebb rövid távon voltak tűrhető eredményei. Léleksza-kadva rohant, befordult a sarkon, és egyszer csak útját állta egy durva deszkafal. A határ, döbbent rá Tack. A 19. kerületet a 20. kerülettől elválasztó határpalánk.

A 19. kerület! Az egyetlen hely, ahová senki se lenne olyan őrült, hogy utánamenjen! A hirtelen ötlettől vezérelve Tack kétségbeesetten belekapaszkodott az egyik kiálló deszkapalánkba, és áthúzódzko-dott a túloldalra.

A három tagbaszakadt dühödt üvöltése kíséretében Tack simán a földre huppant, és elterült a hátizsákja súlya alatt. Tack egyszerre érzett fájdalmat és győzelmi mámort, az előbbit a lehorzsolt könyöke miatt, az utóbbit pedig azért, hogy ideiglenesen megmenekült.

-    Gyerünk, kapjuk el! - Tack hallotta, ahogy az egyik tagbaszakadt a társait biztatja.

-    Na ne, öregem, odaát gyilkosok vannak, elment az eszed?! - Joe hangja félelemről tanúskodott.

Tack sietve rábírta magát, hogy feltápászkodjon. Arra gondolt, hogy okosabb lesz mielőbb elhúzni a csíkot, amíg azok hárman döntésre nem jutnak. Vett egy nagy levegőt, és balsejtelmét legyűrve beljebb merészkedett a 19. kerületbe. Gyilkosok ide vagy oda, neki most nem nagyon volt más választása.

Kocogva haladt, és közben azon kapta magát, hogy folyton a fejét kapkodja, milyen veszedelmek leselkedhetnek a sötét sarkokban. Semmi vészjóslót nem látott, csak egyre több tanújelét, hogy a kerület valóban régóta lakatlan. Felhőkarcolók nem voltak, csak magányos házak és üzletek sorfala. A kirakatok üresen, nemegyszer bezúzva álltak, a lakóépületek elhanyagoltságtól omladoztak. Egy régi filmszínház jegyárusító ablakait bedeszkázták, és az utcasarkon álló kávéházban az asztalok és a székek összevissza borogatva hevertek. Semmi nem utalt rá, hogy évek óta bárki is járt volna a kerületben.

Tack kezdett bízni benne, hogy nincs közvetlen veszélyben, és visszavett a tempóból, zihálása elcsendesedett. Fura egy környék volt, határozottan rászolgált az „elhagyott” címkére, gondolta Tack, de még mindig nem értette, hogy a tanfelügyelők tulajdonképpen miért is kötik az ebet a karóhoz, hogy ide senki se léphet. Aztán ahogy befordult a sarkon, hirtelen a földbe gyökerezett a lába, és azt hitte, álmodik.

Egy ódon, homokkő homlokzatú ház előtt a járdán szürke műanyag kempingasztalka állt. Elöl kartoncégér volt rábiggyesztve, magán az asztalkán pedig különböző tárgyak sorakoztak: egy korsó valami halvány folyadékkal, kis tornyokba rakott papírpoharak és egy nagy, kék-fehér műanyag hűtőtáska. Az asztalka előtt és mögött egy-egy fém kempingszék állt. A távolabbin, állapította meg Tack meglepetéssel, egy hozzá hasonló korú fiú ült. Többé-kevésbé biztosra véve, hogy hallucinál, Tack közelebb lépett.

Eközben a fiú fölpillantott a könyvéből, amelyet olvasott, aztán szamárfület hajtott rá, és becsukta. Keresztbe font karral, rezzenéstelen arccal nézte a közeledő Tacket.

A fiú több szempontból is furcsa volt. Sápadtfehér arcbőrével némiképp kirítt a 20. kerületi átlagból. Nem úgy volt öltözve, mint egy iskolás. Egyenruha helyett egyszerű, kissé kopottas olajzöld farmert és sima ingpólót viselt, amely fölé még egy szürkéssárga mellényt vett. Mindkét lábát feltette az asztalra, közszemlére téve zokni nélkül hordott egyszerű fehér edzőcipőjét.

A fiú középen elválasztott, csillogóan fényes fekete haját mintha egy fejébe húzott fazék segítségével nyírták volna körbe, ami elég mulatságosnak tűnt Tacknek. Azonban volt benne valami, ami eleve kizárta azt a lehetőséget, hogy bárki is kinevesse. Talán az arca tette, amely annyi békét sugárzott, ameny-nyi Tack megítélése szerint egy emberi arctól csak kitelt. Vagy talán a matt fekete napszemüvege, amely minden mögé tekintési kísérletet visszavert.

Közelebb érve Tack meglátta a fiú karjára tetovált vonalkódot és kilencjegyű számot. A fiú diák volt.

És mégsem viselt egyenruhát.

-    Üdvözöllek - mondta a fiú, és levette a lábát az asztalról. - Jó régóta nem járt erre idegen. Ügy tudom, a diákokat újabban különösen óva intik, hogy be ne merjék tenni ide a lábukat.

- Ja- préselte ki magából Tack, még mindig esélyt látva rá, hogy a fiú nem is létezik, csak felajzott képzelete járatja a bolondját vele.

-    Eltévedtél? - kérdezte a fiú.

-Hát... úgy istenigazából nem - felelte zavarodottan Tack.

-    Akkor ezek szerint okkal jöttél. Kérsz inni?

A fiú a vele szemben lévő fém kempingszék felé intett Tacknek, hogy foglaljon helyet. Tack gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és csak ekkor jutott el az agyáig, hogy mi van írva az asztalra ragasztószalagozott kartoncégérre: „Limonádé - 1 bankó".

-    Ez... ez a te limonádésstandod? - kérdezte kétkedőn.

-    Úgy van - mondta a fiú. - Umasinak hívnak.

-    Engem Tacknek. Szóval... te csak itt ülsz egész nap?

-    Többé-kevésbé igen - felelte Umasi. Jeget vett ki a hűtőtáskából, és beleejtette a limonádéskancsóba.

-    És ebből meg tudsz élni? - hitetlenkedett Tack.

- Nem, nem igazán. - Umasi limonádét töltött

egy papírpohárba. - Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az anyagiak miatt nem kell aggódnom.

-    Miért nem?

-    Ez legyen az én titkom - siklott át a kérdés fölött Umasi, és letette a pohár limonádét Tack elé. - Légy szíves, igyál. Látom, kiizzadtál.

Tack letörölte a verejtéket a homlokáról, és bele-kortyolt az italba. ízlett. Nyilvánvalóan házi készítésű volt, nem az a városszerte kapható palackozott bolti áru. Tack gyorsan kiitta az egészet, és az asztalra helyezte az üres poharat. Nem tudta eldönteni, kell-e fizetnie a limonádéért, és kivárt, hogy Umasi kér-e pénzt érte.

Nem kért. Sőt másodszor is töltött, és visszatolta a poharat Tack keze ügyébe, aki csak most ébredt rá, hogy az iménti nagy futástól milyen szörnyen megszomjazott.

-Szóval mit keres itt a tiltás ellenére a Város egyik diákja, aki aláírt akárhány papirost, hogy mindenben engedelmeskedik a tanfelügyelői utasításoknak? - kérdezte Umasi, miközben Tack felhajtotta a második pohár limonádét.

-Néhány terrorizáló diák elől futottam - felelte Tack kábán, mint aki maga se tudja, nem álmodik-e.

-Ja, értem. - Umasi a szemöldökét ráncolta, és egy harmadik pohár limonádét is kitöltött Tacknek.

- A terrorizáló diák a tanfelügyelők egyik legzseniálisabb eszköze.

Tack kezében félúton megállt a töltött pohár.

-    Eszköze?

Umasi bólintott.

-    Úgy van. Az erőszakos, zsarnokoskodó diákok végzik el a piszkos munkát a tanfelügyelők helyett, így a félelem és az elnyomás légköre állandósul az is-kólában. Miáltal a diákok folyamatosan egymást gyűlölik, ahelyett hogy a tanfelügyelők ellen fordulnának.

Tack ezen eltűnődött. Ésszerűen hangzott, egy dolgot kivéve...

-    De miért jó ez a tanfelügyelőknek?

Umasi megmerevedett. Úgy bámult rá, hogy Tack kezdte kellemetlenül érezni magát, mintha bogár volna, amelyet nagyítóüvegen keresztül vizsgálnak. Baljós csend támadt. Végül Umasi láthatóan meghozta nehéz döntését, és megszólalt.

-    Elárulnád nekem, Tack - kérdezte, és egy hosz-szú fakanállal a limonádét kavargatta a kancsóban-, miért jársz iskolába?

Tack meghökkent. Először értetlenkedve meredt Umasira, biztosra vette, hogy a különös fiú viccel. Az arcvonásait fürkészve azonban nyomát se látta gúnynak. A legbanálisabb választ adja, határozta el. Hanem amikor keresgélni kezdte a legbanálisabb választ, nem találta.

-    Azért járok iskolába, hogy tanuljak - mondta ki kapásból az első dolgot, ami az eszébe jutott, bár a lelke mélyén tudta, hogy nem igaz.

-    Tényleg? - Umasi felvonta a szemöldökét. - Valami azt súgja nekem, hogy téged nem igazán érdekel az, amit tanítanak neked. Ettől függetlenül elfogadom a választ. De miért akarsz tanulni?

Tack a homlokát ráncolta. Olyan volt, mintha szellemi párbajt vívnának, és Umasinak meglenne az a helyzeti előnye, hogy már az előtt olvas Tack gondolataiban, mielőtt neki az eszébe jutnának.

-    Mert fontos - vágta rá Tack, hogy időt nyerjen.

-    Miért?

-    Mert... mert sikeres akarok lenni az életben -ismételte el Tack félszegen, amit a szülei és a tanárai vágtak folyton a fejéhez.

-    Ez nem igazán válasz a kérdésemre. Miért olyan fontos a tanulás?

-    Hogy minél jobb állást szerezzek - felelte Tack gépiesen.

-    És nem tartod különösnek, hogy ennyi értelmet-len tantárgyon kell átrágnod magad, végtelenségig bonyolított matematikapéldákkal, homályos biológiai részletkérdésekkel, céltalan rajzfeladatokkal és hasonlókkal kell egyidejűleg gürcölnöd? - Umasi ezút-tál mindkettőjüknek töltött limonádét. - Jó eséllyel hasznát veszed-e az álláskeresésnél akár csak egynek is, nem beszélve az összesről?

Tack adós maradt a válasszal, és Umasi szemlátomást nem is várt mást tőle. Tack, miután végleg csillapította szomját a negyedik pohár limonádéval, hátradőlt a kempingszékben, és Umasira nézett.

-    De miért? - kérdezte gyámoltalanul. - Mire jó elpocsékoltatni velünk az időt?

-    Rövid póráz - felelte Umasi kurtán. - Annyira ki se látsz a feladatokból, hogy a lázongás eszedbe se jut. Annyira elnyomnak, hogy nem is tiltakozol másodrendű állampolgárrá züllesztésed ellen. És felnőtt korodra már eszed ágában sem lesz megkérdőjelezni őket. Hisz a nagy többség végül közébük áll, és ugyanezt teszi a következő nemzedékkel. Igazából ez a terrorizálás egy kifinomultabb formája.

Tack azon töprengett, hogy ezen most miért nem lepődik meg egy kicsit se. Olyan volt, mintha mindig is tudta volna, de sose volt ideje rá, hogy elgondolkozzon rajta. Azon viszont meglepődött, hogy Urna-sinak minden egyes szavát feltétel nélkül elhiszi. A titokzatos fiú legföljebb két évvel lehetett idősebb nála, és mégis olyan benyomást keltett, mint aki mindent tud. Valahogy úgy beszélt, hogy az emberben fel se merült a kétely.

-    Az iskola javára mindössze annyi írható, Tack, hogy még mindig a kisebbik rossz a másik lehetőséghez képest.

-    Másik lehetőség? - egyenesedett fel Tack.

-Vannak a Városban olyanok, akik hadat viselnek az iskolák ellen. - Umasi rosszallóan a száját biggyesztette. - A tanfelügyelőkkel háborúznak. Sok pusztulás és halál szárad az ő lelkükön.

-    Sose hallottam ilyesmiről! - villanyozódott fel Tack.

-    Nem is hallhattál. - Umasi szája széle most már ráncba gyűrődött. - A tanfelügyelők keményen a markukban tartják a Várost, és csak még keményebben fogják, ha valaki enyhíteni próbál a szorításon. Ezeket a dolgokat gondosan elpalástolják.

-    Szóval... - Tack zakatoló aggyal próbálta összeszedni a gondolatait. - Szóval azt mondod, nincs igazán jó választás?

-    Én nem érezném jól magam ebben a Városban sem az egyik, sem a másik uralma alatt - ismerte el Umasi. - De hát az én véleményem nem sok vizet zavar.

f

r

-    Miért? - kérdezte Tack. Magában azt gondolta: egy ilyen jól tájékozott, ilyen értelmes embernek csak kell hogy legyen valamilyen befolyása!

-    Mert én csupán megfigyelő vagyok. - Umasi a limonádéját kortyolgatta. - Nem tartozom egyik oldalhoz sem, és nem teszek semmit, ami bármelyik irányban mozdítana a mérlegen.

-    Miért nem? - makacskodott Tack.

-    Az okok részben összetettek, részben magánjel-legűek - felelte Umasi, és egy hatalmas korttyal kiitta poharát.

Tack a homlokát ráncolta. Umasi hangsúlya nyilvánvalóvá tette, hogy a fiú lezártnak tekinti a témát.

-    Mondd csak, Tack, neked nincs egy bátyád? -kérdezte Umasi váratlanul. Napszemüvege kutatóan szegeződött Tackre.

-    Nincs, csak egy húgom - felelte Tack, értetlenül állva a témaváltás előtt. - Miért kérdezed?

-    Emlékeztetsz egy régi ismerősömre - felelte Umasi közönyösen, az iménti élénk érdeklődés minden jele nélkül. - Ami azt illeti, Tack, bármennyire élveztem is a beszélgetést, tartok tőle, hogy az idő előrehaladta arra kényszerít, hogy a további megbeszélnivalókat más alkalomra halasszuk.

Tack gyorsan a karórájára pillantott: 17.06. Döbbenten ugrott fel. Tényleg ennyi időt töltött volna a tiltott kerületben pusztán mászkálással, csevegéssel, limonádézgatással?!

-    Mennem kell! - dadogott. A szülei a plafonon lesznek, még azt se tudja, Suzie szerencsésen hazaért-e, és mindennek tetejébe még bele se kezdett a házi feladataiba.

-    Tudom - mondta Umasi, és ajka most alig észrevehető mosolyra húzódott. - Gondolom, még bőven maradt kérdeznivalód. Ha úgy érzed, hogy válaszra, esetleg limonádéra szomjazol, bármikor szívesen látlak.

-    Én... vagyis hát egyikünk se kerülhet bajba? -puhatolózott Tack, miközben a vállára emelte hátizsákját.

-    Nem hinném - felelte Umasi magabiztosan. A könyvéért nyúlt, és folytatta az olvasást.

Tack szívesen megkérdezte volna, hogy mitől ilyen biztos benne, de visszafogta magát. Ha most elkezd kérdezgetni, akkor nem lesz megállás, ezzel tökéletesen tisztában volt. De hogy élhet ez a fiú ennyire kényelmesen, ennyire gondtalanul egy olyan kerületben, amely mintha csak egyedül az ő számára létezne? Honnan van ennyi információja a Városról, amikor egész nap mást se csinál, mint ül az elhagyott limoná-désstandjánál? És ami azt illeti, miért ül a standjánál, amikor jószerével esély sincs rá, hogy valaki arra vetődjön?

Tack értetlenkedve rázta a fejét, és visszaindult arra, amerről jött. Az Umasival való beszélgetést követően sokkal több kérdés fogalmazódott meg benne, mint ahányra választ kapott, mégis könnyebb lett tőle a lelke. Umasi említett valamit, ami Tack-ben a remény szikráját ültette el.

Valakik a Városban a változásért harcolnak. Tack nem hallott ugyan ilyen mozgalomról, de Umasi olyan határozottan beszélt róla, hogy nem lehetett kételkedni benne. Valami folyik annak érdekében, hogy minden másképp legyen, és ettől Tacknek olyan magasra szárnyalt a kedve, mint még soha. Talán csak hiú remény volt, de Tack nem emlékezett rá, hogy reménykedett volna valaha is az életben.

A bizonyítvány

-Na szóval - tűnődött a polgármester -, valaki újonnan behatolót figyeltek meg a 19. kerületben?

-    Igen, uram, ön világosan az értésemre adta, amikor e tisztségre kineveztek, hogy szemmel kell tartanunk... - kezdte a törvénybehajtó, de a polgármester türelmetlenül félbeszakította.

-    Tudom jól, milyen utasítást adtam!

-    Kívánja tudni, uram, hogy ki az a gyerek? - kérdezte a törvénybehajtó.

-Nem, nem szükséges. - A polgármester fel-le kattintgatta az öngyújtóját. - Alkalmasint a bizalomnak is helye lehet.

-    A bizalomnak, uram?

-    Igen. Ügy tudom, kapott eligazítást a fiút illetően, aki bevette magát a 19. kerületbe.

-    Igen, uram. A jelentés elég szűkszavú volt, de az a szóbeszéd járja, hogy a fiú...

-    Köpök a szóbeszédre! A fiú nem lelkesedik érte, ha túl közel megyünk a felségterületéhez. A korábbi megfigyeléseink sem maradtak észrevétlenül. Ha új barátra talált, tiszteletben fogom tartani az óhaját, és nem avatkozom bele.

-    Bevallom, uram, nem egészen értem...

-    A megértés nem előfeltétele az engedelmességnek.

-    Értettem, uram.

-    Örülök, hogy ilyen gyors a felfogása... Waters-nek hívják, ugye? Ez azzal a reménnyel tölt el, hogy maga tovább tölti be posztját, mint az elődei. - A polgármester szárazon mosolygott. - Nyilván maga előtt sem titok, hogy mostanában elég sok főtörvénybe-hajtót koptattunk el. Azt hiszem, alig fél év alatt maga az ötödik.

Waters fő törvénybehajtó hallgatott. Végül is mit mondhatott volna erre?

-Nos hát, ha nincs más megbeszélnivalónk a 19. kerülettel kapcsolatban - mondta derűsen a polgármester -, akkor most számoljon be nekem arról, hogyan áll a háború a truantokkal!

Waters mély levegőt vett. Főtörvénybehajtónak lenni ezekben a napokban már csak azért sem volt hálás feladat, mert egyben ő hozta a rossz híreket is.

-    Őszintén szólva, polgármester úr, állhatna jobban is. Még nem tudjuk, miért támadták meg a kerá-mialaboratóriumot, bár azt hiszem, nem árt abból kiindulnunk, hogy nem tányérokért mentek.

Waters főtörvénybehajtó jegyzettömböt húzott elő a zsebéből, és belelapozott, mielőtt folytatta volna.

-    A két tanfelügyelő megölése a támadás éjszakáján talán figyelemelterelés volt; gondosan megtervezték és összehangolták az akciókat. Jó hír viszont, hogy az utánpótlásuk elkobzására irányuló erőfeszítéseink viszonylag jól haladnak. Csak ezen a héten öt különböző helyszínen hajtottunk végre sikeres rajtaütést.

-    Az emberei egyáltalán láttak már élő truantot? -kérdezte a polgármester.

Waters a jegyzeteiben lapozgatott.

-    Igen, uram, hogyne. Egy törvénybehajtó-járőr elkapott egyet, miközben iskolaidőben az utcán sétált. Öt... - A fő törvénybehaj tó elhúzta a száját, tudván, hogy a polgármesternek nem fog tetszeni, amit most hallani fog.

-    Megölték, mert ellenállást tanúsított? - tippelt a polgármester.

-    Igen, uram. A járőr egyik tagja súlyosan megsebesült. Féltették a bőrüket.

-    Akkor muszáj lesz olyanokat keresnünk, akiknek jobban a helyén van a szívük. Ha ezek a beszariak még nem munkanélküliek, akkor gondoskodjon róla, hogy mától azok legyenek. A halott fogolynál többet ér az élő, de mostanában sem ebből, sem abból nem sokat kerítünk kézre.

-    Ami a halottakat illeti, uram - Waters továbblapozott a jegyzettömbjében -, azonosítottuk az ösz-szes halott truantot, akiket eddig találtunk.

-    Van valami érdekes?

-    Nem, uram, úgy tűnik, nincs semmi kapcsolat. Különböző kerületekből jöttek, különböző iskolákba jártak, és különböző anyagi háttérrel rendelkeztek.

-    Pontosan ezt vártam - mondta a polgármester.

- És mi van ezzel a Zyiddel?

-    Szinte semmit sem tudtunk meg róla. Azt az egyet leszámítva, hogy láthatólag egy szervezőzsenivel van dolgunk.

-    Legalább nem vesztegeti az időmet mellébeszéléssel - jegyezte meg a polgármester félig dicséretképpen. - Nos hát, valami azt súgja nekem, hogy ez a Zyid tartja össze a truantokat. Ha kivesszük a képből, akkor nem marad más, mint egy rakás főkolomposát vesztett taknyos kölyök.

Waters aggodalmasan nézett a polgármesterre.

-    Azt javasolja, uram...

-    Nem várom el, hogy már holnap kiterítve lássam. - A polgármester mintegy zárszóként felkattin-totta az öngyújtóját. - De azon legyen! Élve vagy halva, egyre megy. Jobban szeretném élve, de megértem, ha ez esetleg gyakorlati nehézségekbe ütközik.

-    Most rögtön kézbe veszem a dolgot, uram! - fo-gadkozott Waters.

-    Jó. És ha nincs más közölnivalója, akkor távozhat.

-    Igen, uram. - Waters megkönnyebbülten tisztelgett, hogy sikerült ennyivel megúsznia a dolgot.

Miután a főtörvénybehajtó elment, a polgármester lecsukta az öngyújtóját, és visszasétált az íróasztalához, ahol egész aktahegy várt rá. Nyújtózkodott egyet, leült barna bőrszékébe, és olvasni kezdte a legfelül lévő iratot. Tisztában volt vele, hogy tucatnyi oktatásügyi törvénytervezet is lapul a kupacban, és maguktól nem fognak aláíródni.

Miközben a Városháza épületében a polgármester nyugodtan ült birodalma mélyén, nem messze az épülettől négy gyerek őgyelgett az utcán, a vállukon hátizsákkal, a kezükben fagylalttölcsérrel. Idillibb nem is lehetett volna a látvány, különös tekintettel arra, hogy az iskolaidőnek már vége volt. Senki sem for-dúlt meg utánuk, hogy jobban megnézze őket, és arra se figyelt fel senki, hogy marcona képpel, fojtott hangon beszélgetnek.

-    Zyid, biztos vagy te ebben? - kérdezte egy fakó arcú, sötét hajú fiú.

-    Igen, Alex, teljesen biztos - mondta Zyid, és szürke melegítőfelsője kapucniját még jobban az arcába húzta.

-    Szó se róla, tudom, hogy kemény vagy, meg minden, na de egyedül bemenni a Városházára?! - ma-kacskodott Alex.

-    Őszinte leszek. Elveszítettük Kent a múlt heti akcióban, aztán három napra rá Frankét is egy járőrökkel való balszerencsés összetűzésben. - Zyid hangjából jellemző módon hiányzott minden érzelem.

-    Ezek a veszteségek, bizonyára te is észrevetted, eléggé aláásták a harci kedvet.

Mindannyian bólogattak. Semmi nem döbbenti rá jobban az embert a saját halandóságára, mint egy barátja halála.

-    Következésképpen nem teszem kockára még egy truant életét. Egyelőre nem - jelentette ki Zyid, és észbe kapva gyorsan nyalt egyet a fagylaltján.

-    Ezernél is több truant lehet szétszórva a Városban, és valószínűleg szükségünk is lenne annyira a Városháza megtámadásához. Ha nem akarod kockára tenni az életünket, akkor miért kockáztatod a magadét? - kérdezte egy sötét bőrű truant, akinek a kezében a fagylalt még érintetlenül olvadozott.

-    Helyénvaló a kérdés, Gabriel - ismerte el Zyid.

-    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy veszélytelen a dolog.

-    Veszélytelen? Kész öngyilkosság! - mondta Alex.

-    Ez kétségtelenül nem alaptalan álláspont - szögezte le Zyid. - Mindazonáltal szerintem a dolog nem annyira reménytelen. A biztonsági szolgálat a Városházán meglehetősen laza: itt szinte senki nem számít támadásra.

-    De miért most? - Gábrielnek már az ujjain csörgedezett a fagylaltlé. - A legutóbbi akciónk miatt valószínűleg ugrásra készen állnak.

-    Mert nemcsak a mi harci kedvünkről van szó, hanem az övékről is - mondta Zyid, gépiesen nyalogatva a fagylaltját. - Nyilván nem egykönnyen emésztik meg a kerámialaboros sikerünket, és likvidáltunk egy rakás tanfelügyelőt. Már az életüket féltik, és egy akció egyenesen a Városháza ellen darabokra zúzná a maradék önbizalmukat is.

-    Szóval nem a polgármestert akarod megölni vagy ilyesmi? - kérdezte Gabriel.

Zyid hallgatott, és valami szokatlan kifejezés suhant át az arcán. A következő pillanatban azonban újra a régi énje volt.

-Nem, ez elsősorban jelképes akció lesz. Csak megmutatjuk magunkat, semmi több. Ezt követően jelentősen megszigorítják itt a biztonsági szolgálatot, abban biztos vagyok, ami nekünk csak jó, mert nem egyhamar szándékozom visszajönni ide.

-    De akkor is, attól tartok, Zyid, ez még neked se sikerülhet egyedül - mondta Alex.

-    Ebben teljesen egyetértek veled, Alex. - Alex és Gabriel döbbent képe láttán Zyid megengedett magának egy fölényes vigyort.

-    De... hát... azt mondtad...

-Nem lesz egyedül - szólalt meg egy lányhang csendesen.

Alex és Gábriel mindketten a csapat, negyedik tagja felé fordultak, aki idáig egyetlen szót sem szólt.

-    Nőni felajánlotta, hogy elkísér - mondta Zyid könnyedén, és a szájába tömte a fagylalttölcsére maradékát. - Ez egy olyan ajánlat, amelyet nem utasíthatok el.

Alex és Gabriel Nonit nézték árgus szemekkel. A likvidátor arcát Zyidéhez hasonlóan szinte teljesen elrejtette a kapucni, és még egy vékony fekete sálat is tekert az álla köré. Nőni több oknál fogva is igazi legendahős volt a truantok körében, és egyedül Zyidnek tartozott számadással.

-    Hát - mondta Alex derűsen - legyen akárhány törvénybehajtójuk is odabenn, így már nem mernék ellenetek fogadni!

-    Ketten együtt több esélyetek lehet - helyeselt Gabriel, de azt már nem mondta ki, hogy Zyid és Nőni együttes elvesztése katasztrófa lenne a mozgalom számára.

-    Örülök, hogy teljes az egyetértés. - Zyid kinyitotta a hátizsákját, és egy fekete sálat húzott elő. - Mára divatleckét veszek Nonitól. Nem akarom megkockáztatni, hogy a biztonsági kamerák használható képeket készítsenek rólam.

-    De miért? - Alex nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

-    Azért, mert a polgármester felismerne - felelte Zyid kurtán.

Alex megkövült, és úgy bámult parancsnokára, mintha most látná először. Még Noni arca is megrez-dűlt, de azt talán csak a szikrázó napsütés tette. Zyid látszólag közönyösen az arcára tekerte a sálat, fel egészen az orra hegyéig, aztán visszahúzta a fejébe a kapucnit.

-    Mit csinálna a polgármester? - Alex biztosra vette, hogy valamit rosszul hallott.

-    Felismerne - ismételte meg Zyid; a hangja szokatlanul komoran csengett. - Elég legyen annyi, hogy a múltban már volt szerencsénk egymáshoz.

És egy figyelmeztető pillantást lövellt Gábrielre, aki épp szólásra nyitotta volna a száját.

-    Itt az idő - mondta Noni halkan.

-    Úgy van. - Zyid a karórájára pillantott. - Méltányolom, hogy idáig elkísértetek, de ti ketten tűnjetek el, mikor elkezdődik a buli. Várjatok ránk a bázison!

-Jól van, sok szerencsét!

Alex és Gabriel sarkon fordult, és elindultak a legközelebbi metrómegálló felé. Jobbnak látták nem vitatkozni a kiadott paranccsal.

Zyid megvárta, amíg biztos távolba érnek, aztán kurtán odabiccentett a társának.

-Na, gyerünk!

Zyid és Noni felment a Városháza üvegbejáratához vezető gránitlépcsőn. Útközben Zyid elővett egy hosz-szú, vékony kartondobozt, és a hóna alá fogta. A nyitott üvegajtón belépve áthaladtak a szögletes fémdetektoron, amely nyomban felsípolt. Kitették a zsebeikből a fémtárgyakat, köztük az aprópénzt és a mobiltelefont, újra átmentek a fémdetektoron az egyen-ruhás biztonsági őr kedvéért, aki unottan figyelte őket. Ahogy az előcsarnokba léptek, két újabb biztonsági őrrel találták szembe magukat. Zyid elmosolyodott a sál alatt. A polgármesternek köszönhetően a Városban viszonylag kevesen tudtak a truantok létezéséről. Az itteniek egyszerű biztonságiak voltak, nem törvénybe-hajtok, így nem tartoztak e kevesek közé.

-    Hé, ti! - szólt rájuk az első biztonsági őr. - Mit kerestek itt?

-    Iskolai feladat - felelte Zyid közönyösen. - Esz-szét kell írni a Városházáról.

-    Én az osztálytársa vagyok - mondta Nóni halkan, amit a sál csak tovább tompított.

-    Minek ezek a sálak? - kérdezte gyanakodva a második biztonsági őr.

-    Ez a legújabb divat - felelte Zyid. - Igaz, kicsit bemelegszik tőle az ember, de klasszul néz ki.

-    Hogy ezeknek a kölyköknek milyen bogaraik vannak manapság! - kuncogott az első biztonsági őr, miközben a társa a biztonság kedvéért elhúzta előttük és hátizsákjaik fölött a kézi fémdetektort.

-    Na jó, nem úgy néz ki, hogy volna nálatok bármi veszélyes tárgy - mondta a második biztonsági őr, le nem véve a szemét a kijelzőről. - Csak aztán ne nagyon kószáljatok arrafelé, ahol semmi dolgotok!

-    Jaj, a világért se - ígérte Zyid. - A lehető legille-delmesebbek leszünk.

Egyetértése jeléül Nóni hevesen bólogatott.

-    Rendben! - vetette oda mogorván a második biztonsági őr, és visszafordult a bejárat felé.

Zyid és Nóni az előcsarnokba bejutva egy percre körülnézett. Fényűző látványban volt részük, olyasmiben, amilyennel az ember a drága szállodákban találkozik. Itt is, ott is polírozott fa dohányzóasztalkák álltak barnásvörös bőrfotelokkal és bőrkanapékkal körberakva. A zöld márványpadlót szinte teljesen elborították a vörös és aranyszín szőnyegek. Visszafogott méretű csillárok lógtak a plafonról, dézsákban díszfák zöldelltek, és középen egy hatalmas, fehér márvány szökőkút állt.

Zyid odafordult Nonihoz.

-    Mehet a hívás.

Nőni előhalászta zsebéből a mobiltelefont, és megnyomta a gyorstárcsázás gombot. Pár másodperc múlva két emelettel az előcsarnok fölött, valahol a Városháza postázójában pokolgép robbant. Távoli kiáltások és sikolyok hallatszottak, és a következő pillanatban Zyid és Nóni azt látta, hogy minden törvénybehajtó, biztonsági őr és a bátrabb nézelődők rohanni kezdenek a lárma forrása felé.

Zyid a szökőkúthoz sietett, és intett Noninak, hogy kövesse. A zűrzavart kihasználva mindketten egy-egy csőbombát helyeztek el a szökőkút két végébe. Ahogy felegyenesedtek, hirtelen egy hang dördült rájuk.

-    Hé, ti meg mit csináltok?!

Zyid a hang irányába kapta a fejét. Egy törvénybehajtó volt, és szemlátomást pontosan tudta, hogy mit csinálnak. Már épp nyúlt is a fegyveréért, de ekkor valami fehér suhant keresztül az előcsarnokon, és fúródott bele a torkába. A törvénybehajtó a földre rogyott. Nóni újabb kerámiakéseket kapott mindkét kezébe, Zyid pedig kinyitotta a kartondobozt, és elővett belőle egy kerámiakardot. Nem kis kockázatot vállalt, amikor magával hozott egyet a kerámialaboratóriumból elemeit három kardból. Nem lehetett biztos benne, hogy hasznát veszi: végtére is csak három készült belőlük, mielőtt felhagytak volna a kísérleti szériával.

- Kezdünk kifutni az időből - pillantott Zyid No-nira. - Gyújtsuk be a kanócokat!

Zyid és Nóni gyufásdobozt húzott elő a zsebéből, egy-egy szálat meggyújtottak, és odaérintették a lángot a csőbombák kanócaihoz, amelyek hevesen sziszegve lángra kaptak. A két merénylő egy márvány-oszlop mögé futott, majd a csőbombák felrobbantak, márványdarabok repültek szanaszét. Az újabb eseményt észlelve biztonsági őrök és törvénybehajtók rohantak a helyszínre.

Egy törvénybehajtó pont az oszlopuk mellett haladt el. Nóni elkapta a férfi karját, fogódzkodónak használva ráugrott, és még a levegőben egy gyakorlott mozdulattal félrerántotta a fejét, eltörte a csigolyáját. Nóni az immár halott törvénybehajtó mögött ért földet, gyorsan megragadta, és pajzsként használta egy biztonsági őrrel szemben, aki az előcsarnokból tüzelt rá.

Zyid ugrott egy nagyot, és bebukfencezett a szomszéd oszlop mögé, aztán a Nonira tüzelő biztonsági őrhöz rohant, kardját a vállába mélyesztette, mielőtt az felkészülhetett volna az újabb támadásra. Még ugyanabban a pillanatban kerámiakés süvített át a levegőn, és halántékon találta az őrt. Zyid elengedte az összecsukló testet, elvette a pisztolyát, és egy tör-vénybehajtó felé emelte, aki a lépcsőházból szaladt ki a romokban heverő előcsarnokba. Zyid első lövése célt tévesztett, de a második leterítette a törvénybe-hajtót, még mielőtt az lövésre emelhette volna fegyverét.

Közben Nóni magához vette annak a törvénybe-hajtónak a pisztolyát, akit puszta kézzel ölt meg. Felfedezett egy újabb biztonsági őrt, amint a biztonsági szolgálat asztala mögött kuporog, egyik kezében pisztolyt, a másikban eléggé értelmetlen módon fémdetektort szorongatva. Nóni egy jól célzott golyót eresztett a biztonsági őr fegyvert tartó jobbjába.

Zyid közben a lépcsőházból folyamatosan érkezőket tartotta sakkban. Az előcsarnok oldalában elhelyezett liftek felé pillantva megállapította, hogy több is útban van lefelé, nyilván őrökkel megrakva. A kijárat felé fordulva megütötte a fülét a karon lőtt magányos biztonsági őr jajkiáltása. Intett Noninak, hogy menniük kell, azzal felugrott, és az oszlopokat használva fedezéknek az asztalhoz rohant, és egy villámgyors mozdulattal belemerítette kardját a sebesült őr nyakába.

Noni hamarosan társult az asztal mögé Zyidhez, aki Molotov-koktélokat kapkodott elő a hátizsákjából, és hajigáit szét az előcsarnokban. A gyorsan elharapódzó lángok lehetetlenné tették az üldözést. Mielőtt elhagyták volna a helyszínt, Zyid egy iratfélét vett elő a hátizsákjából, és egy feltűnő helyen a padlóra ejtette. Aztán a fegyvereiket a hátizsákjaikba hányva Zyid és Nóni kirohant a Városháza kapuján. A két gyerek keresztülnyomakodott az épület köré gyűlő tömegen, elhajították a kapucnis melegítőket és sálakat, és rövidesen elnyelte őket két különböző metrólejáró.

Senki se próbálta megállítani őket. Végtére is csak gyerekek voltak.

A tanfelügyelőknek órákba telt, mire kiderítették, mi történt, és rájöttek, hogy a Városházát két magányos truant ostromolta meg, akik után nem maradt más nyom, mint két melegítő, két sál és a Zyid által hátrahagyott papírlap. Ez utóbbit, egy kitöltetlen iskolai bizonyítványt a polgármester meredten nézte, mielőtt az öklébe gyűrte volna. Vérrel mázolt ormótlan betűkkel ez az egyetlen szó volt ráírva: KARÓ.

Az üzenet nem is lehetett volna egyértelműbb, és a polgármester mérgében majd felrobbant.

6.

Késés

- Nahát, nahát, nahát - dörmögött Niel tanár úr az osztályterem ajtófélfájának dőlve. - Még egy későn jövő.

Tack zihált, levegőt is alig kapott, nemhogy magyarázkodásba kezdjen. Rajta kívül még ketten rekedtek kívül az osztálytermen, egy fiú és egy lány, és most ott álltak az ajtóban roppant gyászos képpel.

A Város metrójáratai nem menetrendszerűen közlekedtek, és a tanfelügyelők gondoskodtak róla, hogy a vonatok járatideje teljesen kiszámíthatatlan legyen, és ugyanez volt a helyzet a járatsűrűséggel. Tegnap, amikor Tack lerázta magáról a terrorizáló öregdiákokat, még a metróval is szerencséje volt, és otthon megkönnyebbülten látta, hogy Suzie is gond nélkül hazajutott. Ma reggel azonban pechje volt, mert az a járat, amelyik elvitte az iskolába, csaknem fél órán át nem mutatkozott. Ennek következtében Tack öt perc késéssel érkezett az iskolába, és most görnyedten állt Niel tanár úr haragos tekintetének súlya alatt, bebocsáttatásra várva a társadalomisme-ret-órára.

- Ma röpdolgozatot írunk - eresztett meg egy hideglelős mosolyt Niel tanár úr a három elkésett diákra. - Nem lesz nehéz, csak az a baj, hogy aki elkésett, az kimarad.

-    Miért? - kérdezte Tack.

-    Mert ennek a feleltetésnek az az egyetlen célja, hogy megbüntessem az órámra késve érkező diákokat - ismerte be Niel tanár úr. - Ha elkéstél, kimaradsz a dolgozatból, és ha nem írtad meg a dolgozatot, akkor egyest kapsz.

-    De én csak két percet késtem! - tiltakozott a Tack mellett álló fiú.

-    Ez engem cseppet sem érdekel - mosolygott Niel tanár úr, láthatóan élvezve a helyzetet.

-    Én már órakezdés előtt itt voltam! - fakadt ki a lány. - Odabent van a hátizsákom meg mindenem! Csak kimentem betenni a dzsekimet a szekrényembe!

-    Ó, hát ezért igazán nagy kár! - játszotta el Niel tanár úr az együtt érzőt. - Micsoda balszerencse, hogy a hátizsákod nem tudja megírni a dolgozatot helyetted!

Könnyek gyűltek a lány szemébe. Niel tanár úr érzéketlenül hátat fordított, és elindult vissza az osztályterembe.

-    Ezt ezentúl így csináljuk, úgyhogy remélem, nagyon vigyáztok, nehogy még egyszer elkéssetek! -nézett vissza rosszindulatú mosoly kíséretében. - Bejöhettek, ha vége a dolgozatírásnak.

Azzal nagyot nevetett, és becsapta az orruk előtt az ajtót.

- Ki vele, most meg mi a baj? - Suzie kérdőn nézett Tackre.

-    Hagyjuk - felelte Tack mogorván. Semmi kedve nem volt azon melegében kitárgyalni ezt a legújabb incidenst.

-Na persze - mondta Suzie, és visszafordult a pizzáspulthoz.

Ebédidő volt, és Suzie barátnője, Melissa ma is hiányzott az iskolából. Tack ráállt, hogy elmenjenek a szokásos pizzériájukba, jóllehet Niel tanár úr óráján annyira felment benne a pumpa, hogy csepp kedvet se érzett hozzá, hogy bárkivel is szót váltson.

-    Mi a pálya, kisöreg? - kérdezte a sanda tekintetű kasszás.

-Most csak azért is sonkás pizzát kérek! - Tack egy marék aprót vágott oda a kasszás elé.

-    Én meg kolbászosat - fuvolázott Suzie, megtoldva a sajátjával az aprópénzkupacot.

A kasszás begyűjtötte és kétszer is átszámolta a pénzt, majd oldalba bökte a pultost, és mutatta, hogy melyik pizzából vágjon a tálcájukra. Tack köszönö-möt mormogott, megragadta a tálcáját, és egy üres asztalhoz lavírozott, szorosan a nyomában Suzie-val.

Amint leültek, Tack nagyot harapott a pizzájából, hogy legyen ürügye a szótlanságra. Azt gyanította, Suzie majd elszántan fel akarja vidítani, holott ő már a düh és a méreg olyan fokára jutott, ahol egyáltalán nem kívánt felvidulni. De nem kellett aggódnia: láthatólag Suzie is túl éhes volt ahhoz, hogy beszélgetéssel bajlódjon. Teljesen elfoglalta magát azzal, hogy vadul marcangolja a pizzáját, és szinte rágás nélkül

tömje magába a falatokat. Közben Tack felpillantott a televízióra. Mint mindig, most is a Városi Hírcsatornára volt állítva.

-    A polgármester ma sajtótájékoztatót tartott a Városházán történt gázszivárgásról és az azt követő, nyolc halálos áldozattal járó robbanásról - kántálta a bemondó, majd a kép a fegyveres törvénybehajtók serege közt álló, feltűnően mogorva polgármesterre váltott.

-    Ez az eset mérhetetlen tragédia - jelentette ki a polgármester. - Részvétemet nyilvánítom az elhunytak családtagjainak. Mint mindannyian tudjuk, a Városháza nagyon régi épület, és így visszatekintve nem meglepő, hogy egy ilyen esemény bekövetkezett. Haladéktalanul teljes körű vizsgálatot indítunk a részletek kiderítése érdekében, és természetesen folyamatosan tájékoztatjuk a nagyközönséget a vizsgálat eredményéről.

Tack a homlokát ráncolta. Gázrobbanás a Városházán? Ez elég blődül hangzott, de mielőtt Tack elgondolkozhatott volna rajta, a képernyőn máris új képbejátszás jelent meg.

-    És most egyéb híreink következnek... - A bemondónő drámai hatásszünetet tartott. - Biztos benne, hogy az ön. által fogyasztott hús egészséges? Egy 5. kerületi nő szervezetében ma kimutatták a kergesertés-kórt! A kergesertés-kór kórokozóját kívülről hurcolták be a Városba, és a betegség minden esetben végzetes. A törvénybehajtók rövid időn belül kiderítették, hogy a fertőzött hús egy helyi hot dog árus standjáról került ki, amely a Város egyik legnagyobb nagybani húspiacáról szerzi be az alapanyagot. A tanfelügyelők attól félnek, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a járvány. A bajt súlyosbítja, hogy a kergesertés-kór kórokozója hőre rezisztens, tehát még a hosszú főzésidő sem lehet garancia rá, hogy a feltálalt hús nem lesz-e káros az egészségére!

Tack tovább ráncolta a homlokát, és lepillantott a pizzáján a sonkára. Suzie közben fel se figyelt a hírekre, és most épp a pizza ropogós, meleg szélét tömte a szájába. Tack egy pillanatig eltűnődött a kergeser-tés-kórról szóló híreken. Egyrészt éhes volt és szerette a sonkát. Másrészt nem igazán vágyott rá, hogy megtapasztalja, milyen az, amikor az ember belehal egy sonkás pizzába. De az is igaz, hogy ezek a fura betegségek folyton fel-felbukkannak a hírekben, és aztán igazából semmi se történik.

Ettől a gondolattól megkönnyebbülve Tack már el is feledkezett a hírről, és újult étvággyal esett neki pizzájának. Nagyjából a szelet felénél tartott, amikor Suzie már végzett, és türelmetlenül nézte.

-    Szóval ma mi érdemleges történt? - kérdezte Suzie tudálékos képet vágva.

Tack sietve úgy teletömte a száját pizzával, hogy a feje egy hólyaghalra hasonlított. Suzie nevetett.

-    Hát, ha nem akarsz beszélni róla, nekem úgy is jó!

Azzal kidobta papírtálcáját a szemétbe. Tack gyorsan befalta a maradékot, ügyelve rá, hogy a szája folyamatosan tele legyen a további kérdések elkerülése végett. Suzie szemlátomást vette az üzenetet, és nem tett újabb kísérletet a kifaggatására. Miután Tack is megszabadult a tálcájától, a két testvér elhagyta a pizzériát, és visszaindult az iskolába. Útközben Tack hirtelen eldöntötte, hogy visszamegy a titokzatos fiúhoz, akivel találkozott a 19. kerületben. Az elhagyott kerületbe való visszatérés csak a rengeteg iskolai munka miatt került le a napirendjéről, mert amúgy nem telt el nap, amikor ne jutottak volna eszébe az ott hallott dolgok.

Tack egy pillanatra eltűnődött azon, hogy miért sóvárog annyira abba a kerületbe, aztán rájött, hogy igazából ez az egyetlen aprócska szabadsága van. Odaát, távol a tanfelügyelőktől, távol a törvénybehajtóktól bármilyen kérdést feltehet valakinek, aki egyszerre okos és fiatal. Csupa értelmes választ kapott, és úgy érezte, kezd rálátása nyílni a Városra, ahol tudatlanságra ítéltetett.

- Nahát, Tack, örömmel látlak újra! - Umasi letette a levelet, amit épp olvasott, és felnézett a limonádés-stand felé közeledő Tackre.

-    Szia, mit olvasol? - kérdezte Tack csevegő stílusban.

-    Van még pár ember ebben a Városban, akikkel levelezést folytatok. - Umasi összehajtotta a levelet, és visszacsúsztatta a borítékjába. - Épp most kaptam postát egy régi ismerősömtől.

-    Értem - mondta Tack, és gondolatban máris átkozta magát, amiért semmi okosabb választ nem tudott kitalálni.

-    Lényegesen nyúzottabbnak látszol, mint múltkor - jegyezte meg Umasi, és teletöltött két papírpoharat az elmaradhatatlan limonádéskancsóból.

-Az iskola megviseli az embert mostanában -mondta Tack kelletlenül. Tényleg az arcára lenne írva?

-    Nem kétlem. - Umasi az egyik poharat Tackhez tolta, a másikat pedig a szájához emelte. - Van valami konkrét, ami nyomaszt?

-    Egész sor dolog. - Tack nagy erőfeszítéssel próbálta felidézni az elmúlt egy hétben történteket. - Nem igazán emlékszem mindenre, csak arra, hogy nagyon felcseszték velük az agyam.

-Az agyunk mindig igyekszik megszabadulni a rossz emlékektől. - Umasi elgondolkozva belekortyolt a limonádéjába.

-    Most már tényleg kezd elhatalmasodni rajtam az iskolaundor - vallotta be Tack, és belebámult a poharába. - Nem elég, hogy milyen pokoli nehéz bemagolni mindazt, amit taníttatnak az emberrel, ráadásul mintha az iskolát, úgy, ahogy van, mindenestül az én bosszantásomra tervezték volna.

-    Ez így is van - mondta Umasi, és letette a poharát.

-    Hogyhogy? - kérdezte Tack értetlenül.

-Van a tanfelügyelőknek egy tanácsa, amely hatalmánál fogva igen nagy befolyást gyakorol a Városra - magyarázta Umasi. - Ez a tanács minden erejével azon van, hogy az iskolai tevékenységet szellemileg és érzelmileg a lehető legkimerítőbb szinten tartsa, anélkül hogy a diákokat az őrületbe kergetnék, illetve a lemorzsolódás kritikus méreteket öltene.

-    És ez mennyiben segít nekik a mi dirigálásunkban? - Tack már teljesen elfeledkezett a limonádéjáról.

-    Ez része az idomításunknak. - Umasi a limonádéját kevergette egy szívószállal. - Arra szoktatnak, hogy a legkegyetlenebb helyzetekben is engedelmeskedj, hogy aztán a társadalmuk engedelmes tagjaként léphess ki az iskolakapun.

Tack eltűnődött ezen a sarkalatos kijelentésen. Az összes szörnyűség, amelynek ki van téve az iskolában, szándékosan meg lenne tervezve?

-    Ezek szerint mi csak kísérleti nyulak lennénk számukra? - kérdezte keserűen.

-    így is lehet fogalmazni. A Város egyvalamiről szól, az irányításról. Abban hisznek, hogy ha a diákokat az iskolában már fiatalon beidomítják, akkor felnőttként is irányíthatóak lesznek.

-    De... hogyan... - makogott Tack, nem is tudva, mit akar mondani. Csak elakadt a szava, de nem volt igazán meglepve. Valahogy mindig is tudta, hogy túl sok gyűlölnivaló van az iskolán ahhoz, hogy ez a véletlen műve legyen.

-    A tanfelügyelők terve azonban alapvetően hibás

- folytatta Umasi. - Ha nem sikerül folyamatos ellenőrzés alatt tartaniuk a diákokat, amíg az idomítá-suk be nem fejeződik, akkor gondok lesznek.

-    De hogyan csúszhat ki a kezükből az irányítás?

-    Mindent egy lapra tettek fel, és most épp vesztésre állnak. Emlékszel, hogy beszéltem neked azokról, akik szembeszállnak a tanfelügyelőkkel?

-    Azok... gyerekek? - bukott ki döbbenten Tack-ből a kérdés.

-    Igen. Ugyanolyanok, mint te vagy én. Annyi a különbség, hogy ők nem szavakban öntik ki elégedetlenségüket. Az ő kifejezésmódjuk az erőszak és az öldöklés. Ez a megközelítés csakis káoszhoz és mindkét fél pusztulásához vezethet.

-    De mi mást tehetnek? - kérdezte Tack, és azon tűnődött, hogy mi más lehet még az erőszak és a halálos fenyegetés mellett, ami jobb belátásra téríthetné a tanfelügyelőket.

-    Türelmesnek kell lenni. A tanfelügyelők megöregszenek, és természetes módon kihalnak. És akkor mi lépünk a helyükbe. Ez egy légvár, tudom, de jobb, mint az örökös mészárlás.

Tack hallgatott. Az ötlet nem hangzott rosszul, de több türelmet követelt, mint ami őbelőle feltételezhetően kitelt.

-    A mostani nemzedék felvilágosítása elvezethetne a vértelen győzelemhez - folytatta Umasi. - Fölösleges a tanfelügyelőkkel háborúzni. Idővel mi leszünk a tanfelügyelők. Talán csak nemzedékek múlva, de meg lehet csinálni vérfürdő nélkül.

Tack elgondolkozott. Feltéve, hogy túléli az iskolás éveit és végül leérettségizik, tanfelügyelői karriert futhat be. Ha elég sokan lesznek őhozzá hasonlók, meg tudják-e változtatni a dolgokat? Nem látta okát, hogy miért ne sikerülhetne.

-    Az a baj ezzel az ötletemmel, Tack, hogy nincs reális alapja - mondta szomorkás mosollyal Umasi. -Túlságosan népszerűtlen. Mit gondolsz, miért húzom meg magam ebben a kerületben? A türelem nem erős oldala az emberi fajnak. És talán az is alaptalan feltételezés, hogy lesz elég leérettségiző diák, akit nem törtek meg a tanfelügyelők.

-    Hát - mondta Tack vontatottan, egy másfajta szempontból nézve a dolgokat -, a te terved semmi segítséget nem kínál a mostani iskolások számára.

Umasi hirtelen előrehajolt székében, jelentőségteljesen meredt sötét napszemüvegével Tackre.

-    Az igaz, hogy nem sokat tudok tenni azért, hogy kevésbé szenvedjék meg az iskolát. De ha segíthetek néhány diáknak abban, hogy megértsék ennek a szenvedésnek a mibenlétét, akkor azáltal talán elviselhetőbbnek érzik.

Ezzel zárult a beszélgetésük, és Tack kétségek közt indult hazafelé.

7.

Eltanácsolás

A tanfelügyelők büntetési tételei közül az eltanácso-lás volt a legsúlyosabb, a diákok ettől rettegtek legjobban. Az összes többi azért került be a diákok ellenőrzőjébe, hogy engedelmességre késztesse őket a jövőben; az eltanácsolás azonban végleges volt. A tan-felügyelők rendszerint tartózkodtak e büntetési tételtől, hiszen abban a pillanatban, hogy egy diákot eltanácsoltak az iskolából, kiszabadult a tanfelügyelők közvetlen befolyása alól. Az eltanácsolást ezért csak azokkal a diákokkal szemben alkalmazták, akikről úgy ítélték, hogy veszélyt jelenthetnek maga az iskolarendszer számára. Az iskolaigazgatók természetesen kérhették, hogy ezt vagy azt a diákot tanácsolják el, de mivel ők maguk nem voltak tanfelügyelők, ezt az életbe vágó döntést nem hozhatták meg. Az iskolai oktatásra évente nagy számban méltatlanná váló diákok kezelésére külön tanfelügyelői kart, úgynevezett humán tanácsosokat alkalmaztak. Az ő feladatuk volt végleg kigyomlálni a tanfelügyelők kertjéből a virulni képtelen diákokat.

A Város diáksága igyekezett minél kevesebbet gondolni az eltanácsolásra, arra a lehetőségre, hogy egyszer s mindenkorra eltűnnek az iskolából, barátaik és osztálytársaik életéből, és hamarosan az emlékeikből is. Minden ember, különösen ha még gyerek, fél az ismeretlentől, és számára az iskolából való eltaná-csolás a legnagyobb titkok közé tartozik, hasonlóan a halálhoz. Ezért hát rettegtek tőle...

-    Hallottad, hogy elkapták a srácot, aki összefir-kálta a mosdókat? - kérdezte Suzie, és hanyagul fél-rerúgott egy üdítősdobozt.

Tack egyszeriben felült. Nem sokat aludt az éjjel, és az ebédidejét evés helyett inkább azzal töltötte, hogy pihenni próbált a kukák árnyékában odakint az iskolaépület mögött. Ez volt a kedvenc helye, ahová elbújhatott a biztonsági őrök és a terrorizáló öregdiákok elől, akik, gyanította Tack, még vadásznak rá. Az ebédlőből visszatérő Suzie itt talált rá, és már jó pár perce próbálta ébresztgetni, de csak ezzel a legutóbbi kísérletével sikerült teljesen kivernie az álmot a szeméből.

-    Tényleg? - Tack elnyomott egy ásítást, és várakozásteljesen nézett Suzie-ra.

-    Aha - mondta Suzie. - Az egyik tizedikes volt.

Ez újdonság volt Tacknek. Az elmúlt egy-két hétben a fiúmosdók közül iskolaszerte többet is összerondítottak. Minthogy az esetek egyre szaporodtak és egyre kínosabbá váltak, mindenki sejtette, hogy csak egyetlen büntetés lehet elég súlyos a bűnös számára, ha elkapják.

-    Eltanácsolták? - kérdezte.

-    Úgy hallottam, bezárták az igazgatóiba - felelte Suzie elégedetten, hogy végre sikerült felkeltenie Tacket. - Állítólag hamarosan itt lesz a humán tanácsos is.

-    Most?

-    Aha, muszáj, mert különben miért zárták volna be a srácot?

Tack hirtelen felvillanyozódott. Mindig is foglalkoztatta, hogy mi történik, ha egy diákot eltanácsolnak: végtére is ez volt a legsúlyosabb büntetés, és gyakran fenyegetőztek vele. Tack különösnek tartotta, hogy legyen bármilyen elviselhetetlen az iskola, mindenki a kizárástól retteg legjobban.

-    Mit gondolsz, ha most odamegyünk az igazgatóihoz, megláthatjuk? - kérdezte.

-    Mit, ahogy kizárják a srácot? Minek akarod azt látni, Töki?

Tack most az egyszer hajlandó volt elnézni, hogy az idegesítő becenevén szólították.

-    Egyszerűen csak kíváncsi vagyok - mondta közönyösen.

-    Hát, azt hiszem, jobb dolgunk úgysincs - felelte Suzie, és felegyenesedett. - Ha tényleg akarod, szerintem jó esélyünk van, hogy lássuk.

-    Remek, akkor meg mire várunk?! - ugrott talpra Tack, és a vállára lendítette a hátizsákját.

Tack rekordidő alatt megkerülte az épületet a valamivel kevésbé lelkes Suzie-val a nyomában. Az épületbe érve már kisebb tömeget láttak gyülekezni az igazgatói irodánál. Gyorsan közébük vegyültek, és a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.

-    Nézd, épp időben érkeztünk! - vetemedett suttogásra Suzie, persze csak egészen halkan, nehogy bárkinek is feltűnjön a „pisszenéstelen csend” törvény megsértése.

Tack bólintott. A csődület közepén ott terpeszkedett az igazgatónő. Egy kedveszegettnek látszó, sápadt, szőke fiú görnyedezett mellette. Úgy nézett ki, mint egy halálraítélt, aki méltóságteljességet igyekszik erőltetni magára a kivégzése előtt. Az igazgatónő eközben láthatólag legszívesebben a pokolba küldte volna a körülöttük összeverődött gyerekeket, és meg is tette volna, ha nem lett volna ott a körükben egy harmadik, őnála is félelmetesebb személyiség.

-    Caine tanácsos úr! - nyújtotta a kezét udvariasan a humán tanácsos felé az igazgatónő. - Örülök, hogy szakított időt ránk, és ilyen hamar ideért.

-    Ön említette, hogy sürgős a dolog, úgyhogy jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. - Caine tanácsos megrázta a feléje nyújtott kezet.

Tack képtelen volt levenni a szemét Caine tanácsosról. Egyszerű, hétköznapi embernek látszott, azt az egyet leszámítva, hogy belegyömöszölték egy hivatalosfélének látszó öltönybe, amely csaknem olyan kényelmetlennek tűnt, mint az ő iskolai egyenruhájuk. Az arcából semmi rendkívüli nem volt kiolvasható, és ha csak úgy elmentek volna egymás mellett az utcán, Tackben fel se merült volna, hogy ez az ember tanfelügyelő, pláne nem humán tanácsos.

Ám ahogy tovább vizsgálgatta Caine arcát, Tack-nek szemet szúrt valami, amivel végképp nem tudott mit kezdeni: a humán tanácsos szorongott, bármenynyire próbálta is erőnek erejével leplezni.

-    Kár, hogy még nem volt lehetőségünk találkozni

- szívélyeskedett az igazgatónő. - És bár vidámabb körülmények közt kerülne erre sor!

-    Nos, csak nemrég neveztek ki. Ami pedig a körülményeket illeti... - Caine tanácsos az igazgatónőről a tetten ért gyerekre fordította a tekintetét. - Ni-csak, csak nem ő az ifjú Master Jones?

-    így hívnak - felelte alig hallhatóan Jones.

-    Fiatalember, ő Caine tanácsos úr! - szigorodott el az igazgatónő. - Iskolánk új humán tanácsosa.

-    Mi történt a régivel? - suttogta Jones.

-    Kisebb baleset érte. - Caine tanácsos hátrasimította a haját, és a homlokát ráncolta. - De ennek most nincs jelentősége.

-    Tanácsos úr, ez a fiú - az igazgatónő láthatóan keresgélte a megfelelő szót - egy semmirekellő!

-    Magam is látom. - Caine tanácsos lenézett a fiúra. - Szóval, Jones, úgy hallottam, hadat viseltél a mi, hogy is mondjam, mellékhelyiségeink ellen.

-    Igen - ismerte be Jones nyíltan.

-    Tisztában vagy vele, hogy ez az iskola és benne minden tanfelügyelői tulajdont képez?

-    Valami rémlik - suttogta mogorván Jones.

-És remélem, az is „rémlik”, hogy tanfelügyelői

tulajdonban kárt okozni bűncselekmény!

-    Gyanítom.

-    Aláírtál egy sor nyilatkozatot, amelyekben ígéretet tettél, hogy szabályainkat megtartod, törvényeinknek engedelmeskedsz. Itt vannak a kezemben!

A humán tanácsos összehajtott iratokat húzott elő zakója zsebéből, és átnézte őket.

-    Attól tartok - folytatta -, hogy tekintettel az elkövetett tetteid súlyára, és figyelembe véve, hogy egy sereg más dolog van még a rovásodon, nincs más választásom, mint hogy eltanácsoljalak a Város iskolarendszeréből.

-    Helyes! - mormolta Jones.

-    Örülök, hogy legalább vállalod a tetteidért a felelősséget. - Caine tanácsos összehajtotta és visszahelyezte az iratokat a kabátja zsebébe. - A szüléidét már értesítettük. Te most velem jössz!

-    Nekem nyolc! - mondta Jones, megjátszva a közönyöst.

Caine tanácsos Jones vállára tette a kezét, és határozott mozdulatokkal a kijárat felé kormányozta. A csődület kábán, földbe gyökerezett lábbal állt; senkinek se jutott eszébe követni őket.

A nyomasztó csendet az igazgatónő törte meg.

-Jól van, nincs itt semmi látnivaló, oszoljatok! A cirkusznak vége, tűnés!

A tömeg lassan, vonakodva szétszóródott. Suzie a ruhaujjánál fogva húzta maga után Tacket, és ő hagyta, hogy elrángassák, bár a tekintetét még a távolodó két alakra szegezte, és a gondolatai Jones körül kavarogtak. Milyen sors várhat rá? Egészen pontosan mi történik az eltanácsolt diákkal, miután kicipelte az iskolából egy humán tanácsos?

Valahányszor Tackben felmerült egy kérdés az el-tanácsolással kapcsolatban, az választ követelve rögtön cséphadaróként kezdett járni az agyában. És csak annál bosszantóbb volt, hogy tudta, nincs senki, aki választ adhatna, nincs senki, akit megkérdezhetne...

Tack döbbenten megtorpant a felismeréstől. Van valaki, akit megkérdezhet.

-Szóval tudomásunkra jutott, hogy a truantok a csellengők közül toboroznak a soraikba? - tűnődött a polgármester.

-    Igen, uram. Úgy tűnik, a csellengők elhatároz-ták, hogy az éhezés helyett inkább tesznek egy próbát a truantokkal - mondta Waters. - Ennek következtében a megfigyelők szerint a csellengők száma soha nem tapasztalt mélypontra esett vissza...

-    A truantok létszáma pedig rekordméretűre nőtt

-    fejezte be a polgármester. - Térjünk a tárgyra, főtörvénybehajtó! Van egy tervem, hogyan kezeljük ezt a problémát.

-    Éspedig, uram?

-    Először is, tiltsuk meg, hogy az eltanácsolt diákok hazamehessenek, illetve bármiféle kapcsolatba léphessenek a szüleikkel, illetve gyámjaikkal az elta-nácsolást követően - sorolta a polgármester, miközben Waters szorgalmasan jegyzetelt kis jegyzetfüzetébe. - Ezzel megakadályozzuk, hogy az eltanácsolt diákok egyáltalán találkozzanak a szüleikkel. Azután már nyugodtan megtehetjük, hogy csendben likvidáljuk őket, anélkül hogy bárki is tiltakozna.

A főtörvénybehajtó kezéből majd kiesett a toll.

-    Lik... likvidáljuk őket?

-    A csellengők amúgy is csak amolyan élőhalottak

-    mondta a polgármester lenézően. - Rendszerint rájuk hagyjuk, hadd tengődjenek, és pusztuljanak el szép lassan maguktól. De most, hogy beállnak truant-nak, ezt már nem hagyhatjuk. Úgyhogy inkább szabadítsuk meg őket idejekorán a szenvedéseiktől. A törvényhozási papírmunkát még ma elintézem.

Azt akarom, hogy a törvénybehajtói három napon belül elkezdjék az újonnan eltanácsolt diákok likvidálását.

-    De uram... - tiltakozott a fő törvénybehajtó.

-    Itt nincs helye vitának, Waters! - szakította félbe a polgármester fagyosan. - Ne feledje, esküt tettem, hogy megvédem ezt a Várost és iskoláit, márpedig én az adott szavamat minden lehetséges eszközzel megtartom! A maga törvénybehajtóit hasonló eskü kötelezi, és ugyanezt várom el magától is. Megértette?

-    Igen, de...

-Azt kérdeztem: megértette? Vagy túl nehezet kérdeztem?

-    Megértettem, uram.

-    Akkor jó. Ja, és még egy dolog!

-    Parancsoljon, uram!

-    Próbálja nem nagydobra verni. Azt hiszem, úgy lesz a legjobb, ha erről senki sem szerez tudomást.

-    Egyetértek, polgármester úr. Tökéletesen egyetértek.

Tack olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta, a szíve a torkában dobogott. Végül csak-csak bekövetkezett. Amikor már épp kezdett volna elfeledkezni róluk, a terrorizáló Joe és gólyanyúzó pénteki haverjai észrevették Tacket, ahogy iskola után elindul a 19. kerületbe, és úgy döntöttek, hogy most elkapják.

Tack tudta, hogy a deszkafalig lefutja őket, de ezúttal a három nagyvagány nem habozott utánamenni, merthogy épp Tack bizonyította be nekik, hogy át

lehet mászni a palánkon, és ép bőrrel visszatérni. Egy másodpercet se veszítve átlendültek a deszkafalon, és Tack után vetették magukat. Tacknek még tisztességes előnye volt, de az oldala már nyilallt minden lépésre. A sarkot megkerülve Tack még sose volt olyan boldog, mint most, hogy ott láthatja Umasit üldögélni a limonádésstandjánál a megszokott pózban: könyvvel a kezében, lába fenn az asztalon.

Nem tudta, honnan vette, hogy Umasi segíthet rajta, de valahogy biztos volt benne, hogy Umasi képes bármit megoldani.

-    Umasi, segíts! - lihegett Tack az asztalhoz futva.

Umasi letette a könyvét, és felvonta a szemöldökét.

-    Baj van?

-    Egy csapat... seggfej... üldöz... - zihált Tack, és az utcasarokra mutatott, amelyen befordult.

-    Miért üldöznek? - kérdezte Umasi.

-Mert seggfejek! - kiáltott Tack türelmetlenül, nem értve, Umasi miért nem fogja fel egyből a helyzet súlyosságát.

Umasi hallgatott. A következő pillanatban a három nagyvagány befordult a sarkon, megpillantották Tacket és Umasit, és vészjósló vigyorral az arcukon közeledtek.

-    Marhák - állapította meg Umasi.

-    Most megvagy. Gyere csak ide, kisköcsög! - szegezte Joe a mutatóujját Tackre.

Umasi szép komótosan levette a lábát az asztalról.

-    Úgy tűnik, valami nézeteltérésetek van a barátommal - mondta udvariasan.

-    Aha, van bizony, talán nem tetszik? - meredt rá kihívóan Joe.

-    Megkérdezhetem, mit ártott nektek, hogy testi fenyítésben akarjátok részesíteni? - kérdezte Umasi.

-    A srác nem tudja, mikor kell befogni a száját, és nem tiszteli az idősebbet.

Umasi felsóhajtott.

-    Szavai biztos mély sérelmet hagytak érzéseiteken, ha ilyen válaszlépésre szántátok el magatokat.

Joe és haverjai gyanakodva néztek össze. A bolondját járatja velük ez a srác? Egy ilyen korú gyerek így nem beszél!

-    Verekedni akarsz? - Joe teleszívta a mellét levegővel, és széttárta a karját.

-    Nem feltétlenül - ismerte el Umasi. - Nem vagyok nagy híve a problémák nyers erővel való megoldásának.

-    Ha nem akarsz verekedni, akkor sürgősen fogd be a pofád!

-    Félreértesz. - Umasi a homlokát ráncolta. - Én csak nem óhajtom előnyben részesíteni a verekedés lehetőségét, ha nem muszáj.

-Aha, és azt hiszed, ledumálsz minket?! - csattant fel az egyik nagyvagány a Joe-csapatból.

-    Ha jót akarsz, befogod a szád, és kimaradsz ebből! - helyeselt Joe.

-    Felkérlek benneteket, forduljatok vissza, és hagyjátok el a kerületet - szólt Umasi, és belekortyolt a limonádéjába. - Ellenkező esetben előre bocsánatot kell kérnem tőletek mindazért, amit esetleg csinálok veletek a barátom csorbítatlan egészségének biztosítása érdekében.

-Sok a rizsa! - szólalt meg a harmadik nagyva-gány. - Kapjuk el, Joe!

-    Oké! - vigyorgott Joe, és tett néhány lépést a most már igencsak izzadó Tack felé.

Joe olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni Tacket, és ami a következő pillanatban történt, az olyan viharos gyorsasággal játszódott le, hogy Tack szinte fel se fogta. Egy pillanatra összefolyt minden, és émelyítő reccsenés hallatszott. Azután arra lett figyelmes, hogy Umasi fél kézzel markolja Joe kinyújtott karját, a másik kezében még ott a limonádéspo-hár, és lábfeje kifeszített sarkával oldalvást Joe térdkalácsára sújt, amitől annak lábszára kibicsaklik és furán elhajol. Egy pillanatra döbbent csend lett, aztán ezt a csendet velőtrázó sikoly törte meg.

Joe üvöltve-nyüszítve vergődött a földön. A haverjai tátott szájjal bámultak Umasira.

-    Semmi sem örök - nyugtatta meg őket Umasi.

- Azzal a lábával egy darabig nem fog rugdosni senkit, de idővel rendbe jön. Na mi lesz, segítsetek neki! Vonszoljátok vissza az iskolába, és keressetek valakit, aki ellátja!

A két srác alig várta már, hogy eltűnhessen, így hát gyorsan megragadták a haverjukat, és további hangos sikolyok és cirkalmas káromkodások közepette vonszolni kezdték az utcasarok felé. Tack elégedetten észrevételezte a teljes zavarodottságot az arcukon, annak bizonyságát, hogy nem ő az egyetlen, akit megtévesztett Umasi.

-    Nos, úgy sejtem, felvetődött valami új, ami nem hagy nyugodni téged - jegyezte meg Umasi melléke -sen, egy pillantást vetve Tackre, miközben visszaült a helyére. - Szóval, valami ezeken a marhákon kívül.

Umasi nyilvánvalóan kezdte kiismerni Tacket az egyre gyakoribb találkozásaik során. Ugyanakkor ő maga Tack számára megmaradt ugyanolyan rejtélyesnek és kifürkészhetetlennek, mint az első pillanatban.

-    Hát igen, volna egy kérdésem. - Tack remegő lábbal leült, ivott a felkínált limonádéból, hogy kicsit összeszedje magát. Halántékában doboló pulzusa csak lassacskán szelídült.

-    A kíváncsiság veszélyes jószág, Tack - tűnődött Umasi, mintha mi se történt volna. - Beszélj, és én legjobb tudásom szerint igyekszem kielégíteni, bár tapasztalatom szerint minél inkább jóllakatják, annál nagyobbra nő.

Tack figyelmen kívül hagyta a különös metaforát, és felpillantott Umasira, akinek az arca most is kifejezéstelen volt. Vett egy mély levegőt, és feltette a kérdést, ami már számtalan diáknak okozott álmatlan éjszakákat az idők során.

-    Mit csinálnak a tanfelügyelők az eltanácsolt diákokkal?

-    Semmit.

Tack hitetlenkedve kapta fel a fejét.

-    Semmit?

-    Semmi mást nem csinálnak velük azon kívül, hogy eltávolítják őket az iskolából.

-De... - Tack szédülten bámult. - Akkor miért...?

-    Nem az iskolából való eltávolítás az igazi büntetés. Az csak később jön. Mint te is tudod, közvetlenül vagy közvetve a tanfelügyelők irányítanak szinte mindent a Városban. Az eltanácsolt diákoktól még a szüleik is tartanak. Minthogy képtelenek munkát találni, elkerülhetetlenül az utcán végzik csellengőkként. Élő, rettenetes mementók a szülők számára, hogy milyen következményekkel jár, ha nem verik bele a gyerekükbe, hogy engedelmesek legyenek az iskolában.

Tack próbálta megemészteni a hallottakat.

-    Ez szörnyű - suttogta.

-Az bizony. Ezek a szerencsétlenek rendszerint céltalanul kóborolnak hátralévő rövid életükben. Esetenként begolyóznak, ilyenkor törvénybehajtókat küldenek rájuk, hogy... letörjék őket.

Tack a földet bámulta. Szóval szörnyű lehet elta-nácsoltnak lenni, bár ő egészen másként képzelte.

-    Viszont... - mormolta Umasi.

Tack felkapta a fejét. Volt valami Umasi hangjában, ami azt súgta neki, hogy ez a furcsa fiú valami titkot készül elmondani.

-    Viszont micsoda? - kérdezte izgatottan.

Umasi megigazította a napszemüvegét és félrebillentette a fejét. Tack kénytelen-kelletlen és kissé idegesen arra gondolt, hogy Umasi megint őt vizsgálja, azt méricskéli, miféle fából faraghatták. Végül szemlátomást Umasi úgy döntött, hogy Tack átment a vizsgán, és megfontoltan bólintott.

-    Újabban az eltanácsolt diákoknak van még egy választási lehetőségük - mondta.

-    Mi? Visszaengedik őket az iskolába?

-    Nem - felelte Umasi rezzenéstelen arccal.

-    De.,. ha egyszer nem engedik vissza őket az is-kólába...

-    Lehetőségük van, hogy harcoljanak ellene - mondta Umasi csöndesen.

-    Harcoljanak... harcoljanak ellene?

-    Igen. Tudsz, ugyebár, azokról a gyerekekről, akik a tanfelügyelőkkel háborúznak. Ők örömmel fogadnak a soraikba ilyen csellengőket. A csellengők most tehát harcolnak az őket kiközösítő rendszer ellen. Azért harcolnak, mert miért ne harcoljanak az éhen halás helyett. Harcolnak, pedig becsapják őket.

-    Mivel?

-    Rendszerint azt hiszik, hogy a jobb jövőért harcolnak, de igazából mindössze annyit érhetnek el, hogy nem egy hétköznapi halálban lesz részük. Ami azt illeti, az értelmesebbje kaland- vagy bosszúvágyból ragad fegyvert.

Tack a homlokát ráncolta. Amikor maga elé képzelte a sivár jövőt, ha alkalmasint eltanácsolják, tudta, hogy ő nem fog ülni a híd alatt tétlenül, várva a halált. Ő harcolna a tanfelügyelőkkel. Bosszút állna, izgalmakat akarna, és ha a kicsapott diákoknak egyszerre mindkettőt kínálják, szemben a nagy semmivel, ugyan ki hibáztathatná őket ezért a választásért?

-    Látom, hogy nem egészen értesz egyet az elemzésemmel - jegyezte meg Umasi könnyedén. - Nem csodálkozom. Ha még mindig iskolába járnék, valószínűleg magam sem értenék egyet magammal. De minthogy nekem megadatott, hogy éveken át töprengjek rajta, sikerült meggyőznöm magamat, hogy igazam van.

Elhallgatott, a napszemüvegét igazgatta, majd folytatta.

-Nyugi, Tack! Előbb-utóbb találok valakit, aki egyetért velem. Különben meg ha szerencséd van, teneked sose kell meghoznod azt a döntést.

-    Miféle döntést? - Tack úgy érezte, végleg elveszítette a fonalat.

-    Hogy harcolsz-e a tanfelügyelőkkel, vagy sem. Amúgy meg későre jár. Zárjuk le a témát mára.

Tack nem vitatkozott; időre volt szüksége, hogy átgondolja a hallottakat. Fölvette hátizsákját, eligazgatta a vállán a szíjakat, és elindult hazafelé. Tack nem volt verekedés természet, de Umasinak legalábbis egy dologban igaza volt: ha szerencséje van, nem is kell ilyesmivel foglalkoznia. Nem, neki csak a házi feladatával meg a dolgozatokkal kell foglalkoznia, meg hogy észnél legyen.

-    Veszteni fogok így is, úgy is - dünnyögte magában.

És igaza volt. Végtére is a Városban a diákok mindig a vesztes oldalon álltak.

Jó képet vágj, ha citromba harapsz!

- És amikor az apám tudomást szerzett Niel tanár úr röpdolgozatáról, azonnal dührohamot kapott, és meg-vonta a zsebpénzemet! - kiáltott Tack dühösen, és apját utánozva mindkét kezét az égnek lökte, elfe-ledkezve a limonádéspoharáról. A limonádé kifröcs-csent, rá Umasi nadrágjára.

Tack mentegetőzni kezdett, de Umasi leintette.

- Ne törődj vele! Úgyis kezd meleg lenni; jól jön egy kis frissítő.

Tack jól tudta, hogy a limonádé ragacsos is, jeges is, úgyhogy aligha lesz kellemes, legyen bármilyen meleg az idő. Mindazonáltal hálás volt, hogy Umasi elnézően állt ügyefogyottságához. Jóval komolyabb dolgokért is hálás lehetett.

A terrorizáló nagyvagányokkal való összetűzés óta Tack csak egyszer látta őket az iskolában, akkor is sietve elmenekültek a szeme elől. Azóta Tack szokásává tette, hogy útba ejti a 19. kerületet, elbeszélgetett Umasival, és kibeszélte magából keserűségét. Most már szinte naponta felkereste Umasit, jóllehet a szülei veszekedtek vele, amiért túl sokat lóg a barátaival, és nem marad ideje a tanulásra. Tack nem érezte úgy, hogy hazudna nekik, hiszen bizonyos fokig az igazat mondta. Umasit a barátjának tartotta, bár nem egy szokványos barátnak.

-    Légy szíves, folytasd! - mondta Umasi. - Bevallom, képtelen vagyok ellenállni annak az emberi gyengeségnek, hogy ne töltsön el bűvölettel mások gondja-baja.

-    Aha. -Tack próbált visszaemlékezni, hol is hagyta abba. - Szóval most arra is alig kapok pénzt, hogy kimehessek ebédelni. Úgy érzem magam, mint valami börtönben.

Umasi ezen könnyedén elmosolyodott.

-    Szóval kisebb pénzügyi gondjaid támadtak?

-Aha - ismerte el Tack óvatosan, nem tudván,

Umasi ezzel merre akarja kanyarítani a beszélgetés fonalát.

-    Hát, talán ebben a segítségedre lehetek - mondta Umasi vontatottan, és előhalászott egy kis műanyag kártyát a zsebéből, és az asztalra helyezte. - Korábban említettem neked, hogy meglehetősen jól állok anyagilag, és te meg is kérdezted, hogy miért. Azt hiszem, a kérdésnek egy részét most megválaszolhatom: ez a bankkártya tartalmazza tekintélyes magánvagyonom.

-    És adsz belőle? - kérdezte Tack felvillanyozod -va, Csak beszélgetni jött Umasihoz; eszébe se jutott, hogy a fiú megossza vele látszólag kimeríthetetlen gazdagságát.

-    Ha úgy érted, hogy csak úgy adjak, akkor nem -szögezte le Umasi. - De ha hajlandó vagy munkát vállalni nekem, azért rendesen megfizetlek.

-    Munkát?

-    Igen. Nincs benne semmi veszélyes vagy olyasmi, amitől bajba keverednél. Egyszerűen van néhány ügyes-bajos dolgom, amiben a segítségemre lehetnél.

-    Ugyan miben? - tamáskodott fennhangon Tack.

-    Ha elfogadod a munkát, szép sorjában megtudod.

Tack gondolkodóba esett. Umasi tisztességes alaknak látszott, úgyhogy bármit forgat is a fejében, túl rémes nem lehet. Igazából csak egy kérdés maradt.

-    Mennyit fizetsz?

-    Napi egy feladatot fogsz elvégezni, valahányszor el tudsz jönni - mondta Umasi. - Egy-egy feladat elvégzéséért ötven bankót fizetek.

Tack szeme elkerekedett. Az rengeteg pénz egyetlen nap alatt!