– Rendben.

Elvettem a tokot és lehúztam a cipzárt. Fotók voltak benne, felvételek holttestekről, néhány emberi, a többi pedig részben állati, széttépve és véresen. A fénylő vérvörös uralta a képeket, megnehezítve azok elemzését. Mégis megnéztem magamnak őket, egyiket a másik után. Egyik holttestet a másik után, szétrongyolódva, felmetszett hassal, vértől ázottan. Rosszul voltam tőle.

– Hét – morogtam és a legszélénél tartottam a képeket, mintha ezt a vért a fényképen különben megérinthetném az ujjaimmal. – Tiétek?

– Igen. – Egyenként megérintette az ujjbegyeivel a képeket.

– Ez itt, Zachary Stone. A patkányalfa. Egy kemény, undorító seggfej.

Megpróbáltam kizárni a vért és csak a sérülésekre koncentrálni. – Valami körberágta őt.

– Ötüket közülük körberágta valami. És a másik kettőt is körberágta volna, ha meg nem ijedt volna valamitől.

Akkor megvilágosodtam. – Greg ebben az ügyben nyomozott.

– Igen, és gondoskodtak a hallgatásról. Az Emberek csak a hatalomra törekednek. Úgy kívánják, ahogy a vámpírjaik a vért. Riválisokként tekintenek ránk és a gyengeség legapróbb jelére támadnak. Beismerni, hogy nem tudunk vigyázni a sajátjainkra, gyengeség lenne. Nataraja elélvezne a gyönyörűségtől, ha ezt tudná.

– És az hiszed, ők állnak mögötte?

78

– Nem tudom – mondta dühös arccal. – De rá fogok jönni.

Ennek volt értelme. A Rendnek nem sok hatalma volt a Falka felett, ami az ízléséhez képest túl szervezett és túl veszélyes volt, mégis, ha választásra kerülne sor az emberek és az alakváltók között, a Rend a Falka oldalára állna. Greg lehetséges, hogy egy vámpírt követett, amikor az megölte, következésképp már nem tudott beszámolni róla, mit látott vagy mi állt előtte nem sokkal azelőtt.

A vámpír talán valamilyen vitába keveredett. Vagy a vámpír követte Greget, amikor megölte, mert valamilyen szinten túl közel jött hozzá. Vagy…

– Szívesen beszélnék Corwinnal – mondtam.

Az arca nem árult el semmit. – Gyanúsított?

Nem láttam értelmét, hogy hazudjak neki ebben. – Igen.

– Oké – felelte. – Beszélni fogsz vele. Otthon nálunk.

– Az egyezségünk rám eső részét teljesítettem – mondta.

Előhúztam az M-Scant, amit magammal vittem a hullaházba, és kiterítettem a piszkos földre. – Mire kell figyelnem? – kérdezte.

– Erre itt. – A sárga vonalra mutattam. – Úgy tűnik, mintha a szkenner nem jól működött volna.

– Azt nem hiszem.

Összeráncolta a homlokát. – Mi hagyhatna sárga jelet?

– Nem tudom. De ismerek egy szakembert, aki talán meg tudná mondani.

– Ezen kívül fel tudsz még valamit mutatni?

Itt volt még a szőrzet, de úgy gondoltam, erről semmit sem mondok neki. Akit figyelmeztetnek, az végül fel is készül. És semmi olyat sem nyújtott, amit a Védőtől nem kaphatnék meg.

Elméletileg.

79

Mégis, a Bestiák Ura egy csomó munkát megspórolt nekem, és eléggé kételkedtem benne, hogy Corwin szőrzetének jellege alapvetően megváltozhat, hogy a DNS azt követően teljesen mást mutasson.

A Bestiák Ura megnézte a fotókat, lassan, hangsúlyosan átlapozva.

Eközben egészen emberinek tűnt. Rájöttem, hogy elfogult voltam. Elfogult Natarajával és a halál iránt rajongó klubjával, illetve a tragédiák és gyilkosságok jéghideg közönyösségével szemben. Nekik egy túlvilágra átsegített vámpír, vagy egy kómás állapotig ütött társuk nem jelentett mást, mint egy beruházás veszteségét, költséges és kellemetlen, semmi olyat, ami közelebb hozhatná őket.

A velem szemben lévő férfi azonban barátokat vesztett el.

Olyan embereket, akiket jól ismert, és akik megbíztak benne – egyszerűen nem úgy, mint bármelyik beruházásnál. A Falkavezér legfontosabb kötelezettsége végül is az volt, hogy védje a Falkát – de elbukott. Mialatt a holttestek pillanatfelvételeit szemlélte, az arcán a bűntudatot és szomorúságot elszántság, harag és hideg düh váltotta fel.

Át tudtam érezni. Minden egyes alkalommal ezt éreztem, amikor Gregre gondoltam. Mostantól kezdve nagyon óvatosnak kellett lennem, mert már nem voltam semleges. Ha a Bestiák Ura ölte meg Greget, nehezemre esne a bűnösségéről meggyőződnöm.

Úgy találtam, a Bestiák Urával azonos nézeteket vallunk.

Milyen megható. Greg halála nyilvánvalóan oda vezetett, hogy lassacskán elvesztettem az eszemet. Talán levághatnám a gyilkos fejét, mialatt a Bestiák Ura lefogja.

80

– A bűntett színhelyén szőrszálakat találtak – mondtam. – A halottkémek nem tudják, mit gondoljanak róla. Emberi és állati géneket is tartalmaz, macskáét. Nem alakváltótól származnak, ami a halottkémek szerint előfordulhatna. Nagyon különös, és nem, nincs pontos DNS-mintám.

– Nataraja tud erről?

– Azt hiszem, igen – mondtam. – Az egyik társa nevezte meg nekem Corwint. Nem mondta, hogy azt gondolják, ő lett volna az, de nyilvánvaló, hogy úgy gondolják.

Egy apró izom megrándult az arcán, mintha ravasz morgásba akart volna kezdeni. – Tipikus.

– Elégedett vagy? – kérdeztem.

Bólintott. – Igen, egyelőre az vagyok. Újra jelentkezni fogok nálad.

– Nem jövök el ide újra – mondtam. – Unicorn Lane nincs jó hatással rám.

A szemei megint világítottak. – Tényleg? Én egészen pihentetőnek találom. Szép vidék. És ehhez holdfény is társul.

– Persze, soha nem láttam még ilyen szép helyet. És legközelebb hivatalos meghívást szeretnék.

Maga mellé helyezte a fényképeket.

– Megtarthatom őket? – kérdeztem.

Megrázta a fejét. – Nem, elég rossz már az is, hogy egyáltalán léteznek.

Elfordultam, indulásra készen és még egyszer megálltam a lerombolt falon lévő résnél. – Még valami, Felség. Szeretnék egy nevet, amit feljegyezhetek a beszámolómba, és valamivel rövidebb, mint az Alakváltók Vezére, déli frakció. Hogy hívhatlak?

– Nevezz, Nagyúrnak.

81

Forgattam a szemeimet.

Megvonta a vállait. – Az rövid.

Ez az éjszaka egyre bonyolultabbá vált és semmi jele nem volt, hogy valaha is véget ér. Átmásztam a törmeléken, a külső

felére. Jimmel folytattam az utam.

Valami megérintett a vállamnál. Megfordultam és megláttam a Bestiák Urát. A négy méterre lévő fal réséből pillantott felém.

– Curran – mondta úgy, mintha valami óriási kegyben részesített volna. – Hívhatsz Currannek.

Aztán egybeolvadt a sötétséggel. Még vártam egy pillanatig, amíg biztos nem lettem benne, hogy elment. És, hogy senki nem veti rám magát a sötétből.

 

Az Unicorn Lane túloldalán láttam a város kék tündérlámpáit.

Itt volt az ideje, hogy elvigyem az M-Scant a szakértőmhez.

Általában semmi kifogása nem volt a késő esti látogatás ellen.

 

Champion Heights-ot könnyű volt megtalálni. Majdnem, hogy ez volt az egyetlen toronyház Atlantában, ami még állt.

Korábban Lenos Pointe-nak nevezték, mégis időközben olyan sűrűn átépítették, és olyan gyakran váltakozott a tulajdonosa, hogy alig volt valaki, aki emlékezett volna erre a régi nevére. A tizenhét emeletes épület vörös égetett téglából és betonból nyúlt fel az égbe, az üzletek és bárok fölé a Buckhead nevezetű

városrészben, mint egy torony Meseországban, a művészien 82

metszett fenyőfák között. Lágy ködfátyolt vont a falaira és erkélyeire, az emberi kéz által alkotott peremrészek elmosódtak, és a védelem hálója fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy a mágiát, ami önmagát táplálta, meggyőzze arról, hogy ez a toronyház nem több egy hatalmas sziklánál.

Ez a varázslat minimum egy kisebb vagyonba került.

Jóllehet, eddig biztosította az épület fennmaradását, de nem volt rá garancia, hogy ez a jövőben is működni fog. Én azonban

valószínűnek

tartottam. Az egészben bizarr

ésszerűtlenség rejlett, mintha a komplex mágia egyszer csak a sajátjává vált volna. Olyan volt, mint a kvantummechanika: ahhoz, hogy megértsük, mindenképpen segített az, ha valakinél egy vagy több csavar meglazult.

Ahogy mindig is, Champion Heights jövőjét készenlétben tartották a tulajdonosok, akik a költségeiket már többszörösen újra bejegyezték.

Leparkoltam a Karmeliont a Cadillac-ek, Lincoln-ok és további bizarr társaik közé, amelyek bizonyára arra szolgáltak, hogy a sofőrjeik utazás közben a mágiahullámokat A-ból B-be szállítsák. Nem volt valami kényelmes megoldás egy M-Scant magammal hurcolni, így összehajtottam és bedugtam az évkönyvembe. Az éjszakai szél felfrissített és illatokat hozott magával a távolból. Égetett fa füstje és sült hús illata terjengett.

Keresztülmentem a parkolón, ami gondozott cserjékkel volt szegélyezve, és felmentem a mozgólépcsőn az üveg forgóajtóhoz.

Az elvarázsolt üveg veszített egy keveset az átlátszóságából, de mégsem esett nehezemre felfedezni a masszív rácsokat, amik átlósan húzódtak az előtérben egy őrszemmel a cellarácsban, amely egy nyílpuskát irányított rám.

83

Megnyomtam a kaputelefon gombját. Zúgott.

– Tizenötödik emelet, 158, legyen szíves.

A válasz egyhangúan érkezett. – Kérem a jelszót.

– Scyldnak is eljöttek a végzet órái. Hős volt Isten kalapjában. – Enélkül a jelszó nélkül kint állhattam volna, mialatt felhívta volna a 158-as lakást, és nem mehettem volna be anélkül, hogy át ne vizsgálnának, valamint Slayert is elvették volna. És a kardomtól való elválás nem jöhetett szóba.

A nehéz rács oldalra csúszott. – Jöjjön be.

Egy forgóajtón keresztül jutottam el az előtérig, amit tündérlámpa világított meg.

A lépéseim visszhangzottak a vörös gránitpadlón. A felvonókhoz mentem. A mágia még mindig lendületben volt, de már egyszer voltam egy mágiahullámzás alatt a Champion Heights-ban, és akkor a felvonók maguktól működtek.

A tizenötödik emeleten fényűző, zöld padlószőnyeggel volt befedve a padló. Vastagabbnak látszott, mint néhány matrac, amit csak láttam. Minden egyes lépésnél belesüllyedve mentem oda a 158-as ajtóhoz, aztán be is kopogtam, arra az esetre, ha a csengő a mágia miatt nem működne. Senki nem volt otthon.

Kártyaleolvasó,

egy

nagyjából

kéznagyságú

fém

dobozocska, biztosította az ajtót a bejutáshoz.

Mint minden a Champion Heights-ban, így az ajtózár sem az volt, aminek tűnt, csupán technikai köntösbe bújtatott mágia. Előhúztam Slayert a tokjából és becsúsztattam a pengét a kártyaolvasó nyílásába. A kardomra koncentráltam és a szabad kezemet a csengőre tettem. Mágia áramlott az ujjaimból.

Nyílj ki!

84

A zár kattant és a nehéz ajtót könnyen be lehetett tolni.

Kihúztam Slayert a kártyaolvasóból, bementem és bezártam magam mögött az ajtót.

A tündérlámpa után nyúltam, elfordítottam a kerek fogantyút és széles, kék lángok csillogtak felfelé, megvilágítva a szobát. Egyáltalán nem volt tehetségem a belsőépítészethez.

A lakásom egy ízléses káosz volt, a bútoraim nem illettek egymáshoz, de teljesítették a rendeltetésüket. Az egyedi darabok esztétikai tulajdonságai a hasznosságnak voltak alárendelve, és a luxus azt jelentette számomra, hogy van egy kis éjjeliszekrényem a kanapé mellett, ezen pedig az olvasólámpámnak és egy bögre kávénak volt hely.

Itt ennek pontosan az ellentétét láttam. Amikor beléptem ebbe a lakásba, világossá vált számomra, hogy a tulajdonosa teljesen szándékosan alakította ki így az elrendezését.

Amit ott láttam, pontosan megfelelt olyasvalakinek az évek alatti gondos összevásárlásával, aki annak a szónak, hogy „Árleszállítás” vagy „Akció” egyáltalán nem ismerte a jelentését. A bútorok, a szőnyeg, a dekorációs elemek – minden, egy jellegzetes egésszé olvadt egymásba, és ha valaki szemügyre vette, ugyanazt az érzést keltette benne, mint egy afrikai szavanna másolatának szemlélése az állatkertben: itt csakúgy, mint ott, egy harmonikus, de különös előfordulási helyről volt szó, ebben az esetben üvegből, acélból és fehér huzatból. Három ajtó vezetett ki a szobából. Az első a nappaliba, a második egy fürdőszobába, amelyben dupla mosdókagyló és egy nagy, földszintes tusolókabin volt található, a harmadik pedig a laborba.

A külső varázslat a látást belülről kifelé nem befolyásolta negatívan, a nagy panorámaablak a vég nélküli fekete 85

felhőtakaró alatti éjféli Atlantára nyújtott kilátást. Az egyetlen tündérlámpa gyenge fénye láthatatlanná tette az ablaküveget, és úgy hatott, mintha a lakás az éjszakai felhőtakaró egy része lenne, kővel és acéllal felruházva, mégsincs elszakítva a külvilágtól. Ha egészen közel álltam az ablakhoz, el tudtam képzelni, hogy magasan a város felett lebegek...

Mialatt néztem, a technika visszatért. Ezernyi apró villany ragyogott fel, úgy csillogtak, mint a drágakövek a fekete bársony redőiben, lent, a kocsifeljárón felbukkantak a lámpások, ez volt az emberek által alkotott napfény. A tündérlámpa egy vibrálással kialudt és a lakásban világos, elektromos fény ragyogott, összetörte az illúziót és elhatárolt a feketeségtől. Az üveg ismét áthatolhatatlan lett és bezárt engem. Egyszeriben sebezhetőnek éreztem magam, így egy kis olvasólámpa kivételével kikapcsoltam a fényt a lakásban.

Megmostam az arcom, a kezeimet és az alkaromat, megtörölköztem egy gyapjúszerű, fehér törölközővel, ami ott lógott a mosdókagyló mellett, aztán leültem a hipermodern kanapéra. Curran kérdése nem hagyott nyugodni: hogyhogy engedte a Védő a nyomozást Greg esetében egy jöttment zsoldosnak? Felületesen szemlélve ennek nem volt semmi értelme.

Mégis, végül sikerült a saját egómtól elkülönülten rávilágítanom. A Rend egy tagjának életébe került, aki ennek a befolyásos hatalomnak egy ismert férfi tagja volt. Ezt az ügyet nem akarták a saját kezükbe venni. Ehhez kereszteslovagot alkalmaztak.

Az ilyen keresztesek úgy használták a Rendet, mint az emberi érvágót: lett volna egy csúnya tályog nem sokkal a kipukkadás előtt? Mert akkor a dolgot elintézi egy keresztes.

86

Egészen egyedül dolgoztak, ráállítva magukat az ügyre, rendkívül tehetségesek voltak abban, amit csináltak, és végezetül ott tűntek el ismét, ahonnan érkeztek. Ted elvárta tőlem, hogy „nyomozást végezzek”, és ez azt jelentette, hogy zavargást kellett keltenem az általános figyelmet magamra irányítva, mialatt a keresztes a titkos, csendes és halk, általam alkotott homályos ködfal mögött munkához lát. Ezen a felismerésen körülbelül két másodpercig töprengtem, hogy így végül ezalatt mindkét fél azt kapja, amit akart: Ted egy villámhárítót, én pedig a lehetőséget, hogy megtaláljam Greg gyilkosát. Így mindenki jól jár.

Kinyitottam az évkönyvemet, elővettem az M-Scant és az összehajtott cikket, amit Bono adott nekem. Utoljára szemügyre vettem a szkennert, majd utána az üvegasztalra helyeztem.

Aztán széthajtottam a cikket és elkezdtem olvasni. Ennek a lakásnak a tulajdonosa hamarosan meg fog érkezni. Csak ritkán marad ki hajnali két-három óránál tovább, szerencsétlen órának tartja.

 

Nem sokkal két óra előtt egy taxi állt meg a kocsifeljárón.

Felvettem egy távcsövet és lenéztem.

A taxi egyik ajtaja kinyílt, egy szőke nő szállt ki. Magas és vékony volt. A fekete mini, amit viselt, körülzárta darázsderekát és ravasz rojtokkal fedte be a melleit, ami egyébként a testéhez viszonyítva aránytalanul nagynak tűnt. A haja annyira világos volt, hogy majdnem fehéren csillogott, és az egyik tincse minden figyelmeztetés nélkül a vállára esett.

87

Az arca tökéletes volt: magas pofacsont, sasorr, nagy szemek és telt ajkak. És mialatt az emeletes házhoz ballagott, olyan kifejezés tükröződött az arcán, amit a kevésbé szép nőknél gúnyos vigyornak lehet nevezni. Elegáns, bájos és túlságosan is tudatában volt a szépségének, egy fiatal arab lóhoz hasonlított: gőgös és kegyetlen, és ellenállhatatlan kihívást jelent minden férfi számára.

Egy magányos járókelő megállt, elképedve a látványától.

Szerintem még fütyült is, de nem vennék rá mérget. A szőke nő

nem vett róla tudomást; számára ő egyáltalán nem létezett.

Magam mellé tettem a távcsövet és újra az évkönyvemnek szenteltem a figyelmemet.

Öt perccel később kattant a zár és a szőke nő bejött. Amikor meglátott, megtorpant. A gúnyos vigyora eltűnt.

– Ó, milyen kedves. Van valamim a számodra.

Ne, már megint?!

A konyhába ment, elővett pár doboz különböző ízesítésű

proteinshake-et a szekrényből és letette a pultra. Ehhez még hozzájött egy zacskó szárított sárgabarack, egy zacskó cukor, egy tábla csokoládé és egy túlméretezett mixer. Hozott egy doboz tojást a hűtőszekrényből és ebből hármat felütött a keverőpohárba.

Aztán

beledobott két marék aszalt

sárgabarackot, jó néhány csésze cukrot, a tábla csokit, végül hozzáöntött legalább hat doboz shake-et.

– Hideg víz – morogta a szőkeség, és biccentett a fejével az üvegre, amit felvettem. – Nyugodtan kiszolgálhatod magad a bárból.

– Inkább vizet innék – feleltem.

A szőke nő mosolygott, ami nagyon ritkán látszódott az arcán, és bekapcsolta a mixert. A kések a keverőpohár tartalmát 88

csúszós masszává turmixolták. Kikapcsolta a mixert, gyakorlott mozdulattal levette a tetejét, majd közvetlenül ivott a keverőpohárból.

– Mennyi is ez? Két liter? – kérdeztem.

Rövid időre letette a poharat. – Inkább három.

Aztán kiitta a pohár tartalmát, és végül anélkül, hogy sokat teketóriázott volna, kibújt a kis fekete ruhából a fején keresztül.

Megint a könyvemet néztem.

– Kellemetlen neked? – kérdezte a szőke nő nevetéssel kísérve, és kibújt a harisnyáiból.

– Nem, egy kevés privátszférát hagyok neked. – És remélem, nem kell átélnem azt a fejedelmi pillanatot, hogy a gyomrom görcsberándul és maró tartalma elönti a torkom.

– Nyugodtan elismerheted, hogy rossz neked, ha látsz engem.

– Igen, valami olyasmi.

– Hogy tetszik neked? – kérdezte a szőke.

Felemeltem a tekintetemet, ott állt anyaszült meztelenül előttem. – Egy jégkirálynőnek nem rossz. A mellek túl nagyok.

Elhúzta a száját. – Igen, tudom.

– És hogyhogy egy nő? – érdeklődtem.

– Mert az információs üzletágban tevékenykedek, Kate. És a férfiak hajlanak arra, hogy a titkaikat rábízzák a szép nőkre. – Mosolygott. – Ezt te is pontosan tudod.

– Nekem általában testi sértést kell okoznom a férfiaknak, hogy elárulják a titkaikat.

– Akkor sajnálom ezeket a férfiakat. Nyilvánvalóan nincs ízlésük. Tudod, ki gyártotta az áramátalakítókat, amiket a tündérlámpáink tartalmaznak?

– Halvány fogalmam sincs róla.

89

– Van négy vállalat. És a hét végéig fog dönteni róla a Városi Tanács, ezen cégek közül melyek fognak a következő

három évre városi, kizárólagos megbízást kapni. Ebben a pillanatban ebben a városban csak három ember van, aki tudja, hogyan fog dönteni a Városi Tanács.

– Hadd találjam ki: te vagy az egyik?

A szőke nő nem válaszolt, de a mosolya kicsit kiszélesedett, ami enyhén láttatni engedte makulátlanul fehér fogait. Az ilyen pénzügyi analfabétáknak, mint amilyen én is vagyok, világos volt, hogy az ilyenfajta információkért csillagászati árakat kértek el.

Az izmai megrendültek, nyújtózkodtak, fordultak, mintha a bőre alatt egyszer csak kukacok zavargása kelt volna életre. A gyomrom lázadt. Összeszorítottam a fogaimat, és nem kis fáradtságomba került, hogy a vacsorám ott maradjon, ahol volt.

A szőke csípője megváltozott, a vállai szélesebbek, a lábai vaskosabbak lettek, mialatt a mellei eltűntek a levegőben, és csak egy erős férfi mellkas maradt hátra.

Az izomkötegek megfeszültek, ezek képezték az erős lábakat és az izmos karokat.

Az arccsontja is mozgásba jött, az orra szélesebb lett, az állkapcsa erősebb és élesebb. A szemei átható kékké színeződtek. A haja eltűnt, és új nőtt helyette – ezúttal sötétbarna. Pislogtam még egyet, és egy férfi állt előttem. Egy professzionális testépítő alakját birtokolta, magasan fölém emelkedett, és elég jól fel volt ruházva. Szikrázó kék szemek néztek rám egy született harcos sima arcából: nem volt éles arcéle és kiugró csontja, ami az első ütésnél összetört volna.

Csupán egy kevés fegyverzet, amit minden barbárhorda lojalitásának könnyedségével felérhetne.

90

– Na, mit gondolsz? – kérdezte, a hangja valamivel mélyebbnek és ellentmondást nem tűrőnek hangzott.

Szemrevételeztem. – Hatásos. Viszont egy kicsit eltúlzott.

Egy kicsit közelebb hajolt hozzám, és kék szemeiben egy ígéret látszódott, amelyről biztos voltam, hogy teljesíteni fogja.

Sok fáradtságomba került, hogy ne gondoljak a hálószobára.

– Eltúlzott?

– Igen. A veszélyesség tetszik. Ez nagyon férfias. De úgy néz ki, mintha fűvel-fával lefeküdne, és mintha engem „kurvának” vagy „szajhának” nevezne.

A barbárkirály, aki előttem állt, megdörzsölte az orrnyergét.

– És, ha pont ez vezet téged a megoldáshoz?

– Nem tudom. Azt hiszem, valami van a szemeiben.

– Akkor ez egy nem?

– Ez egy nem.

– Akkor van még mit javítanom rajta.

A barbárkirály kicsit összezsugorodott, a különleges izomzata karcsúbb alakot öltött. A haja eltűnt, hátrahagyva csupasz koponyáját, az arca megnyúlt, okos, sötét szemek és nagy orr tűnt elő. A férfi, akit Saiman néven ismertem, a bárhoz ment és a mosogatónál engedett egy pohár vizet.

– Üzleti? – kérdezte az M-Scanre pillantva.

– Igen.

Bólintott, megitta a vizet, és töltött egy újat.

– Egy szikrányi mágiát sem érzek – mondtam. – Ugyanakkor úgy tűnik, egyáltalán nem kerül fáradtságodba, hogy átváltozz. Hogy csinálod?

Rám nézett, és felhúzta az egyik szemöldökét – egy gesztus, ami annyira hasonló volt a sajátomhoz, hogy megesküdhettem volna, hogy tőlem leste el. Ez mindenképp elgondolkodtató 91

volt. Saiman gyakran utánozta az ügyfelei sajátosságait.

Teljesen tudatosan művelte, mivel ezzel ki tudta őket hozni a sodrukból.

– A hangsúly itt a „tűnik”-en van. Egy ilyen átváltozás most magas koncentrációt igényel, amíg a mágiaáradat szinte majdnem magától áramlik. De hogy lényegében válaszoljak a kérdésedre: úgy hiszem, a testem el tudja raktározni a mágiát.

Mint egy elem. Sőt, talán még létre is hozza magát.

Megitta a második pohár vizét és a kanapéhoz jött. – Sokat vártál rám?

– Nem annyira.

Egy pillanatra azt hittem, hogy tesz valami megjegyzést a látványra, mert akkor nem tudtam volna tűrtőztetni magam és muszáj lett volna megkérnem, hogy takarja el magát valami ruhával. Aztán szerencsére teljesen egyedül elvonult a hálószobába.

Saimant hajtotta a vágy, hogy túlélő emberré változzon, egy szupermenné, akinek egyetlen nő sem tudna ellenállni. A szexuális szempont sokkal kevésbé érdekelte ezalatt, mint a tudományos törekvés, hogy egy tökéletes emberi lényt teremtsen. Amit ezzel tulajdonképpen el akart érni, nem tudta, és nekem sem volt róla fogalmam, ha valaha is sikerülne neki, mit akarna tenni, mint túlélő ember.

Ugyanazzal a gyakorlatias logikával közelítette meg a kihívást, mint minden mást az életben, megpróbált visszajelzéseket gyűjteni emberek széles skálájától, akik közül a legtöbbnek fogalma sem volt, hogy hogyan is néz ki ő

valójában.

Korábban azt az álláspontot képviseltem, hogy ilyen túlélőembert egyszerűen nem tud létrehozni. Még ha sikerülne 92

is neki egy tökéletes férfi képmását megteremteni, nem teljesítené az elvárásait. Sok, túl sok függött a két ember közti kölcsönhatástól, és végül ezek voltak azok a kölcsönhatások, amelyek az intimitáshoz vezettek. Ezen a ponton nagy elhivatottsággal mondott ellent nekem, és megtanultam, hogy erről már ne vitázzak vele.

Egy éve, egy zsoldos munka során ismertük meg egymást.

A testőreként dolgoztam. Minden zsoldos előbb vagy utóbb foglalkozott ilyen munkával, és szerencsém volt, hogy ez ügyben Saimanhoz kerültem. Ő abban az időben ágyhoz volt kötve egy gyomorműtét után fellépő komplikáció miatt. A teste folyton változott, mialatt harcolt a fertőzés ellen, így olyannak bizonyult, akit kimondottan nehéz őrizni. Sikerült a rászabadított gyilkosok közül kettőt megölnöm. A harmadikat saját maga ölte meg azáltal, hogy egy ceruzát nyomott a szemébe. Először azt gondoltam, mindent elszúrtam, de azóta ez a hála kötötte hozzám. És boldog voltam emiatt, mert a szolgáltatásait megfizetni minden volt, csak olcsó nem.

Saiman bő sötétkék ruhában jött vissza, ami olyan volt, mintha egy szokásos tréningruhából vágták volna, azonban sokkal drágábbnak tűnt ahhoz, minthogy egy efféle megjelöléssel be lehetett volna mocskolni. Vetett egy pillantást az évkönyvre, ami még mindig nyitva volt az ölemben. A kitépett cikk, amit Bono néhány nappal ezelőtt adott nekem, a tetején volt.

– Egy újságcikk a Volshebstva e Kolduni-ból. Milyen egy önhitt cím. A dolognak több hitelességet kölcsönözne, ha azt írták

volna:

„Varázslatok

és

boszorkánymesterek”

Oroszországban. Egyáltalán nem tudtam, hogy olvastad ezt a selejtet.

93

– Én nem is. A cikket egy ismerősömtől kaptam.

– A probléma ezekkel a szennylapokkal az, hogy az embereknek, akik ezt kiadják, nem világos, hogy a mágia mindig áramlik. Téves információkat terjesztenek el.

Ez egy régi és mindenképpen nyomós érv. Az emberek befolyásolják a mágiát, éppen úgy, ahogy a mágia befolyásolja az embereket. Ha elegendő ember valamit valósnak tart, időnként hozzáfűzik a mágiát és valós lesz.

Saiman átfutotta a cikket. – Ez itt, mint mindig, hiányos és tele van őrültséggel. Az upirt hullákat zabáló vámpírokként sorolják be. Nézd csak, ott jobbra azt írják, az upir hatalmas szexuális vággyal rendelkezik, de egyáltalán nincsenek tudatában ennek az ellentmondásnak: egy vámpírnak semmiféle párosodási szükséglete nincs, ebből kifolyólag egy upir nem lehet vámpír. Azt is írják, hogy megpróbál majd párosodni bármiféle emlősállattal, hogy elég sokáig vissza tudja-e tartani, hogy elérje a csúcspontot, de nem említi, hogy a lénynek, akinél ez eredményre vezet, annak az upirt szolgálnia kell. – Undorodva ejtette le a cikket. – Ha valaha erről a teremtményről többet kell megtudnod, tudasd velem.

– Így lesz.

– Tehát – mi vezetett téged szerény hajlékomba?

– Van egy M-Scanem, amit ki kellene értékelni. – Megint felhúzta az egyik szemöldökét. És ez nekem erősen feszegette a határaimat.

– Nagyon jó. Kiállítom neked a számlát az óradíjammal.

Levonva persze a szokásos kedvezményt. – Rápillantott a karórájára. – Mégpedig… mostantól. Teljes körű kiértékelést akarsz?

94

– Nem, csak egy alapvetőt. Többet nem engedhetek meg magamnak.

– Fukar ügyfél, mi?

– Díjazás nélkül dolgozom.

Grimaszolt egyet. – Kate, ez egy nagyon rossz szokás.

– Tudom.

Elvette a papírt és az ujjai hegyével tartotta. – Mi érdekel belőle?

– Egy kis sárga vonal az alsó szélénél.

– Áh.

– Mi hagyhat ott egy sárga jelet? És mennyibe fog nekem a válasz kerülni?

– Nagyon jó kérdés. Először is hadd végezzek el egy kis tesztet, hogy biztosak lehessünk, nem mechanikai hiba áll-e mögötte.

Követtem őt a laborba. Készülékek káosza, amire ha egy normál egyetemi labor személyzete ránézett, a lelkesedéstől kijött a sodrából, és amelyek ott álltak a tűzálló asztalok és pultok fekete felületén. Saiman felvett egy zöld, vízálló kötényt, magára kapott egy pár védőkesztyűt és elővett az egyik asztal alól egy kerámiatáblát, amit aztán egy üvegkockához vitt a sarokba.

– Mit csinálsz ott? – kérdeztem.

– Most szkennelni fogom az M-Scant, hogy az esetleges mágiamaradékot felkutathassam. Nem akarok itt semmilyen szennyeződést.

– Ezt nem tudom megfizetni.

– Ez ingyenes. Az önzetlenségeddel kiérdemelted. Csak a munkadíjamat kell kifizetned.

95

Működésbe hozta az egyik ablakot, és az üvegtömb láncként emelkedett fel. Saiman elvette a tálcát a kerámia alátétről és hagyta újra visszaesni a kockát, úgy, hogy az üveg körülzárta a tálcát.

Saiman ujjai száguldottak a billentyűzeten, zöld villámok cikáztak át az üvegkockán. Egy másik asztalon működésbe lépett egy nyomtató és kiköpött egy papírt.

Saiman elvette, és odanyújtotta nekem. Üres volt – egy jel, hogy semmiféle mágikus lenyomat nem szennyezte a tálcát.

Saiman rögzítette az M-Scant a tálcán, újra a kocka fölé helyezte, és megismételte a folyamatot. Ezúttal a nyomtató az M-Scanem aprólékos másolatát adta ki.

Saiman egy pillanatig elgondolkodott ezen, miközben az M-Scannel a kezében az asztalnak támaszkodott.

– A probléma ennek a szkennernek a tökéletlensége.

A hangulatom mélyebbre süllyedt. – Akkor tehát hibát mutat?

– Bizonyos értelemben igen. Ilyen módon a szkenner még mindig egy tökéletlen eszköz. Embereket regisztrál különböző

színárnyalatokban, világoskéktől az ezüstig, de gyakran nem alkalmas arra, hogy a mágikus adottsága a különböző

játékmódokat dokumentálja. A legradikálisabb variációk kivételével – mint a vámpírok bíborvörös és az alakváltók zöld színe –, szinte minden elkerüli. Egy látnok és egy jós, akik nagyjából ugyanakkora hatalommal bírnak, ugyanolyan színű

jelet hagynának, habár a mágikus képességeik eléggé különböznek egymástól. És ezenkívül – Saiman engedélyezett magának egy keskeny mosolyt –, megjegyezi a Ferae-Magle-t, fehérként.

– Ferae? Állati mágia?

96

– Minden állatfaj saját mágiát bocsát ki magából. Az általános M-Scanek ezeket fehérként jelölik, ezzel egyáltalán nem látnánk semmit. Az utóbbi időben néhány okostojás Kyotóban egy egész sor különböző állatot vizsgált egy nagyon érzékeny szkennerrel. És azzal egyértelműen bebizonyították, hogy minden állatfajnak saját színt hoz létre. Ezek gyenge pasztellszínek, de megkülönböztethetőek és az alapszínük mindig sárga.

– Akkor ez a sárga vonal tehát állatokra utal?

– Egy jó szkennernél az lenne, igen. De a mi selejtes készülékünknél az állatok valószínűleg fehérrel lennének jelölve. Csak akkor vennénk észre, ha valamilyen másfajta mágiai befolyással keveredne.

– Most már nem vagyok képben.

– Nézz a vonaladra. Barackszínbe átmenő árnyalata van.

Elég gyenge, de ez a barackszínű árnyalat az egyedüli ok, amiért ezt a vonalat egyáltalán látjuk. Ez azt jelenti, hogy amid itt van, azzal valami történt, ami nagyrészt állati, de még valami mással is keveredett.

Valami megvilágosodott. – Szóval, vegyük át újra. Az állati mágiát fehér színnel jelzi, de a valóságban sárga. Nagyon világos sárga, amit más színek könnyen dominálhatnak. És ezt a világossárgát általában nem láthatjuk, csak ha egy másik színnel keveredik. Egy farkas sárgája, keverve egy ember kékjével, képezi akkor egy vérfarkas élénkzöld színét. Ha ezt az érvelést követjük, akkor egy vérfarkasnak kell lennie, egy állatnak, aki át tud változni emberré, és inkább mocsárzöld vonalat hagyna. Valamelyest jól látom?

Bólintott.

97

– Hogy ezt a sárga vonalat láthatjuk, az magyarázza, hogy a szkenner feljegyezte valami jelenlétét, erős állati mágiával és még valami más jellel. És mivel a vonalaknak barackszínbe átmenő árnyalatuk van, a kézenfekvő gyanúsított tehát…

narancssárga színű.

Az utolsó szónál nyelnem kellett. A narancssárga a pirosból származott, és a piros a nekromanta mágusok színe volt.

Saiman igazolta a végkövetkeztetésemet.

– Egy állatról van szó, aki valamilyen összefüggésben áll a nekromanta mágiával. Hogy pontosan melyik, nem tudom.

Mindenesetre nem állat-zombi. A színezete sötétvörös. Jó szórakozást!

Sóhajtottam.

– Az idő pénz – mondta. – És ezért azt javaslom, hogy halaszd későbbre a töprengést. Különben van még valamid számomra?

– Nincs.

Ránézett a karórájára. – Harminchét perc.

Kiállítottam neki egy csekket 962 dollárról.

Ezután még pontosan 400 dollárom és 9 centem maradt a folyószámlámon. Szükséghelyzetekre még további 500

dollárom volt egy megtakarítási számlán. Ha hamarosan nem áll valamennyi pénz a házhoz, át kell gondolnom, hogy szakmát váltsak.

Átadtam neki a csekket. Nem nézte meg.

– Tudasd majd velem, mi lett a vége a dolognak – mondta a szokásos mosolyával.

– Te leszel az első, aki értesülni fog róla.

– Áh, és Kate, ha meggondolnád magad a legújabb prototípusommal kapcsolatban… Az ajánlat áll még.

98

Az átható kék szemek és az erőteljes izmok kis időre felbukkantak lelki szemeim előtt. Ott ólálkodott a veszély. – Köszönöm, de ez valószínűleg nem fog bekövetkezni.

Amikor elhagytam Saiman lakását, úgy találtam, hogy az a mosoly utalás volt arra, ami az ajkai körül játszódott, teljesen és egyáltalán nem tetszett nekem.

 

99

Negyedik fejezet

Fordította: Walheru

Nem sokkal hét előtt ébredtem Greg lakásában és a telefonért nyúltam. Jim számát tárcsáztam: az eredmény három csöngés, és egy kattanás, majd a bejelentkező mantrát nélkülöző

üzenetrögzítő sípoló hangja volt. Szófukar üzenetet hagytam – „Hívj fel...” –, majd letettem. Jim nem lesz elragadtatva tőle. A vadászattal telt éjszakát követő reggelen az alakváltók békés elmélkedése legalább annyira szent volt, mint a shaolin-papok meditációja. Az emberek és az állatok között rekedt alakváltók mindkét faj fölött teljes ellenőrzésre törekedtek, így hát a napfelkeltét a belső látás rítusával töltötték; az elmélkedést követően pedig békés álomba zuhantak. Szinte biztosra vettem, hogy Jim egész éjjel Unicorn Lane-ben vadászott.

Valószínűleg már ő is aludt, a rögzítő pedig addig játssza majd az üzenetem, míg bele nem őrül. A gondolatra elmosolyodtam.

Kinyújtóztam,

hogy

ellazítsam

kissé

megmerevedett

vállizmaimat, majd újra elernyedtem. Teljes erővel a falon terpeszkedő árnyék felé rúgtam, de képzeletbeli ellenfelemet sose értem el. Pár alapvető rúgást, frontális ütést, köríves rúgást, szúró-döfő mozdulatot végeztem, a végén néhány bonyolultabb elemmel. Tíz perc múlva már izzadtam, de még húszat lenyomtam; főleg a kart, a vállakat és a mellizomzatot erősítő gyakorlatokat csináltam. Gregnek nem voltak súlyzói, ezért azokat az ólombetétes buzogányával helyettesítettem. A fegyver egyensúlya silány volt, de a célnak most ez is megfelelt.

A súlyzózás pár napja már kimaradt, így a szokásosnál gyengébbnek éreztem magam, ám az irányított és eltökélt erőkifejtés jóleső érzéssel töltött el, a hangulatom pedig fokról fokra javult, így mire a zuhanyzásra került a sor, már a jókedv is megkísértett.

Amint a fürdőszobaajtó kilincsét megfogtam, megcsörrent a telefon. Jim hívására számítva megfordultam.

– Jim?

– Helló – egy férfihang jelentkezett. Kellemes, kulturált, tiszta hang volt. Már hallottam valahol, de beletelt egy percbe, mire rájöttem, honnan ismerős.

– Dr… Crane?

– Crest.

Aha, a jótékonykodó fickó, a fogpasztára emlékeztető

nevével. Hogy a pokolba nyomozta ki a számomat? – Segíthetek valamiben?

– Reméltem, hogy velem ebédel.

Kitartó egy fráter. – Hogy szerezte meg a számom?

– Hívtam a Rendet és hazudtam érte. Azt mondtam, hogy információkkal rendelkezem a halott vámpírral kapcsolatban és megadtam a személyazonosságomat – ők meg ezt a számot.

– Értem.

– Szóval, elfogadja a meghívást?

– Nagyon elfoglalt vagyok.

101

– Ennie azért mégiscsak kell. Nagyon szeretnék még egyszer találkozni Önnel, valami kevésbé hivatalos helyen.

Adjon még egy esélyt, és ha az ebéddel felsülök, eltűnök a színről.

Fontolgattam a dolgot, és azon kaptam magam, hogy igent mondok, pedig teljesen nevetséges dolog volt. Egy bomba tetején ücsörögtem, a Falka és az Emberek is azon voltak, hogy meggyújtsák a kanócát, én meg egy randevún tépelődök. Mikor is voltam utoljára igazi, vérbeli randin? Talán két éve?

– Megfőzött – mondtam. – Találkozzunk a Las Colimasban, dél és fél egy között. Tudja, merre van?

Tudta.

– És, Dr. Crest?

– Csak Crest – kérem.

– Crest, kérem, többé ne hívja a Rendet.

Azt hittem ettől zavarba jön, de vidáman azt mondta: – Igenis, asszonyom! – majd bontotta a vonalat.

A zuhanyfülkébe lépve azon töprengtem, miért is álltam rá a találkára. Kellett, hogy oka legyen – amellett, hogy magányosnak, fáradtnak éreztem magam, és emberi társaságra vágytam, egy férfi társaságára, arra a fajtára, amelyik nem változik át szörnyeteggé, vagy nem hajlítgatja izomzatát oly könnyedén, mint ahogy mások átöltöznek. Lehet, hogy kicsalhatok tőle egy kis információt arra nézve, mit műveltek a hullaházban azzal a halott vámpírral – igen, ezt jó ötletnek találtam.

A tusolás kellős közepén megcsörrent a telefon. Elzártam a vizet, és mentem, hogy felvegyem, szappanhabbal áztatva a linóleumot.

– Igen?

102

– Édesem, Maxine vagyok!

– Helló, Maxine.

– A Védő ma fél kilencre várja az irodájában.

– Köszönöm.

– Nem tesz semmit, kedvesem.

Letettem, majd mentem vissza a zuhanyzóba. A bőségesen zuhogó forró víz elernyesztette az izmaimat.

Ismét csörgött a telefon.

Felmordultam, és visszatrappoltam a telefonhoz, a vizet már el se zártam.

– Ki az?!

– Hogy az istenbe mersz reggel felhívni! – csikorogta dühödten Jim.

– Bocs, hogy felvertelek a szépítő, Csipkerózsika álmodból!

– vágtam vissza.

– Mi a fenét akartál?

– Azt, hogy verj életet magadba, és add meg a Falka által elkövetett gyilkosságok listáját: a helyszíneket, az időpontokat, meg minden ilyesmit.

– Tudod, hogy ezek bizalmas információk. Mégis, mit gondolsz, ki a frász vagy te?

– Az, aki éppenséggel magasról tesz a hivatalos szarakodásokra! Nézz csak ki az ablakon! Vajon azt látod, hogy az emberek sorban állnak, hogy megmentsék a szőrös valagatokat?

Lecsaptam a telefont, és visszatértem a zuhanyfülkébe. Az elillant gőz elég figyelmeztetésül szolgálhatott volna, de bolond fejjel épp a jéghideg zuhatagba léptem. Míg beszéltem, kifogyott a meleg víz, és a zuhany csövének elmerült fojtogatásával se zsarolhattam volna vissza, úgyhogy elzártam 103

a vizet, és alaposan megtörölköztem. Ez bizony nem lesz egy jó nap...

 

Az egyik, látogatók számára fenntartott székben ültem, a Védő

irodájának mélyén. Ted ezúttal nem a telefonon lógott, hanem olyan pillantással méregetett, mint amilyennel a középkori lovagok vizslatták erősségük védművei mögül az őket ostromló szaracén hódítókat.

A pillanatok percekké nyúltak.

Végül így szólt. – Kikértem az akadémiai aktáját.

Ó, a francba!...

– E-minősítést szerzett – mondta.

Az E az electrumot jelölte. Igazán nem nagy dolog.

– Tudja, hogy az Akadémia harmincnyolc éves fennállása alatt, hány E-minősítésű tanoncot fogadott a falai közé? – tudakolta.

Tudtam. Greg annyiszor elmondta már, hogy a szám lyukakat vájt a dobhártyámba, ám nem lett volna jó húzás provokálni a Védőt, ezért úgy véltem, jobb a békesség.

– Nyolcat – mondta, és hagyta, hogy szavai elérjék a kellő

hatást. – Önt is beleértve.

Ezt igyekeztem méltóságteljesen viselni.

Ted pár centivel balra tette a tollát, figyelmesen nézte, majd ismét rám emelte tekintetét.

– Miért lépett ki?

– Összeütközésbe kerültem a hatalom letéteményeseivel.

– A kiváló hallgató túl önérzetesnek bizonyult?

104

– Ennél többről volt szó. Rájöttem, hogy a Rend nem nekem való hely, és még azelőtt hátat fordítottam nekik, mielőtt még valami igazán nagy hülyeséget műveltem volna.

A fejemben pedig megszólalt Greg, nem minden szemrehányás nélkül: „Helyette a zsoldos életet választottad: bárkihez elszegődsz, mindenféle morális megfontolás nélkül.”

Ted így szólt: – Most a Rendnek dolgozik.

– Igen.

– És, milyen érzés?

– Szúr, gennyesül fáj és bizsereg, doktor úr...

Egy intéssel lesöpörte csípős megjegyzésem. – Ne szájaljon itt velem. Azt kérdeztem, milyen érzés?

– Jó, hogy van egy központ a városban. A jelvény sok ajtót megnyit előttem. És nagy felelősséget ró az emberre.

– És, ez zavarja?

– Igen. Ha egymagam melózok, és elcseszem a dolgot, ugrik a fizetség, és a következő melóig eszem, ami a kiskertben megterem. Ha most cseszek el valamit, egy rakás ember haraphat fűbe.

Ted bólintott. – Fojtogatónak találja?

– Nem. Elég hosszú pórázra eresztett. De azért tudom, hogy rajtam van.

– Csak addig, míg el nem felejti.

– Nem olyan dolog ez, ami csak úgy kimegy a fejemből.

– Nataraja panasszal élt Ön ellen – mondta.

Megnyugodtam – más irányt vett a beszélgetés. – Valóban?

– Azt állítja, ódzkodik attól, hogy beavassa őket a részletekbe. Sokáig jártatta a száját.

– Rendszerint sokat jártatja a száját – vontam vállat.

– Tudja, miért csinált ekkora felhajtást?

105

– Igen. Az Emberek között és a Falkában is akadnak gyanúsítottak, ő pedig az együttműködés látszatát akarja kelteni.

Ted, helyzetértékelésemet helyeselvén, bólintott.

– Eddig nem volt okom a Casinóba menni – mondtam.

– Most már van.

– Igen.

– Jó. Akkor amint végeztünk, menjen oda, és fogja be a száját.

Bólintottam.

– Most pedig mondja el, mire jutott.

Elmondtam. Meséltem a halott vámpírról és a rejtett bélyegről; a Bestiák Urával esett találkámról, akit hívhatok Currannek, az M-Scanen látott sárga vonalakról, meg Anna álmáról.

Végigülte a beszámolót, majd érzelemmentes gránitarccal bólintott. Mikor végeztem, annyit mondott: – Jó.

Ebből kitaláltam, hogy a kihallgatásnak vége és elhagytam az irodát. A kereket oldó szaracénok ezúttal megúszták a hátukat perzselő, égő olajzuhatag nélkül.

Ezután Greg irodájába mentem. Valami múlt éjjel óta nem hagyott nyugodni, ott motoszkált az elmém rejtett zugaiban, de reggel, míg a jéghideg zuhany miatt dühöngtem, rájöttem, mi volt az: a nők nevei Greg aktájában. Megfeledkeztem arról a négy névről, egyszerűen elsiklottam felettük, amely egyszerre volt felelőtlenség és ostobaság. Több eszem is lehetett volna.

Az akta kikeresése, és a neveket tartalmazó oldal átfutása pusztán öt másodpercet vett igénybe. Sandra Molot, Angelina Gomez, Jennifer Ying, Alisa Konova. Greg aktái között kutakodtam a nevek után, de egy nőről se vezetett külön 106

anyagot. Mivel különböző népcsoportokhoz tartoztak, semmi közös nem volt bennük. Telefonkönyv után kutakodtam, a legalsó fiókban meg is találtam, és átnyálaztam a nevek után. A Gomez és Ying átlagos vezetéknevek voltak, és a Molot se volt túl ritka, úgyhogy Konovákat kerestem. Denis és Anatolij néven két férfit is találtam. A nők esetében az orosz vezetéknevek végére egy magánhangzót biggyesztenek, így lesz a Konovból Konova. Ennek alapján, megérné felhívni a két számot.

Az első esetében egy közönyös női hang közölte, hogy a számot kikapcsolták. Próbáltam a másodikat is. Kicsöngött, és egy idősebb nő enyhe akcentussal azt kérdezte: – Igen?

– Halló, Alisával szeretnék beszélni...

A kérést hosszú szünet követte.

– Asszonyom?

– Alisa eltűnt – mondta csendesen az asszonyság. – Nem tudjuk, hol lehet.

Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, a hölgy bontotta a vonalat. Második legbiztosabb lehetőség gyanánt a Molotra kerestem rá, és hatot találtam belőlük. A negyedikkel megfogtam az isten lábát: egy fiatal férfihang szerint, Sandra a testvére volt, és vonakodva kibökte, hogy a múlt hónap tizennegyedik napján ő is eltűnt, és még annyit fűzött hozzá, hogy a „rendőrség még keresi”. Megköszöntem az információt, és letettem a kagylót.

Tizenkilenc Ying, és huszonhét Gomez vezetéknevű embert hívtam fel. Jennifer Yinget nem találtam, ám Angelina Gomezből kettő is akadt. Az első kétéves volt, a második húsz, és eltűnt.

107

Szinte teljes bizonyossággal azt feltételeztem, hogy Jennifer Ying is a többi nő sorsára jutott. Fontolgattam, hogy ellátogatok a kérdéses körzetbe, ám racionális énem meggyőzött, hogy nem csupán információ nélkül vágnának ki, de elég figyelmet keltenék ahhoz, hogy még ennél is jobban megnehezítsem a munkám. A zsaruk tisztelték a teljes jogkörű

lovagokat, ám, hacsak nem vitte rá őket a szükség, ritkán működtek velük együtt – én pedig még csak lovag se voltam.

Valószínűnek tűnt, hogy mostanra mind a négy ifjú hölgy karmokat és szőrzetet növesztve „Nagyúrnak” szólította Currant, ebben az esetben, logikusnak is tűnt az eltűnésük, mert ott voltak a hét halott alakváltó között. Hívtam Jimet, hogy megerősítse a gyanúmat, de vagy nem volt otthon, vagy úgy döntött, nem veszi fel a telefont. Üzenetet nem hagytam.

Egyéb dolgom pedig nem lévén, eltettem az aktát.

Nyakamon volt az ebédidő, mikor is egy plasztikai sebésszel volt találkám.

 

A Las Colimas belsőépítésze biztos nagy csodálója volt a korai azték, és a Taco Bell gyorsétteremlánc fémjelezte stílusjegyeknek. Az étterem csiricsáré fülkék, tarka piñata-k5 és műnövények ízléstelen egyvelege volt. A hosszú büféasztalt koronázó tetőt műanyag koponyákból álló polc keretezte, és eredeti darab alapján készült, amelybe az aztékok hajdanán

5 mexikói hagyományra épülő partikellék, melyet fára, vagy valamilyen magasabb helyre esetleg zsinórra akasztanak, majd a játékban résztvevők megpróbálják szétverni, így kihullik belőle az elrejtett meglepetés, pl.

édesség.

108

számtalan emberi áldozatuk koponyáját zsúfolták. Az ablakpárkányon, a műanyag gyümölcsöket ontó, vesszőből font bőségszaruk között, misztikus műtárgyak égetett cserép utánzatai ültek.

A környezetre ügyet se vetettem. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, mennyei illatok rohantak meg és burkoltak be, én pedig elrobogtam a bejáratot a kasszától elválasztó másfél méter magas, égetett agyag förmedvény mellett, amely a híres Xochipillit, a Virágok hercegét hivatott ábrázolni. Egy vörös hajú pincérnő elém vetette magát.

– Elnézést – mondta, és összes fogát kivillantva rám mosolygott. – Ön Kate, ugye?

– Igen.

– Már várják. Erre, kérem.

Mialatt elvezetett a büféasztal mellett, egy férfivendég hangját hallottam, amint a pincérnőt kérdezi: – Ehhez mártást is adnak?

Ilyet is csak délen követnek el.

A pincérnő egy sarokban lévő bokszhoz vezetett, amelyben Crest foglalt helyet, és az étlap tanulmányozásába merült.

– Megtaláltam, doktor! – jelentette be a nő. A szomszédos asztalnál ülő törzsvendégek rám pillantottak. Ha az étterem nem lett volna úgy tele, ott helyben megfojtottam volna a nőt.

Crest felpillantott, és rávillantott egy mosolyt. – Ó, hát nem felejtette el! – mondta meglepett hangon. – Köszönöm, Grace.

Grace felkuncogott. – Ha szükségük van valamire, csak szóljanak!

Elrobogott, a járásába pedig még bedobott egy extra-riszát.

Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen csontos némber így rázhatja a hátsóját, de Grace rám cáfolt.

109

A bokszba vetettem magam.

– Szépen beviharzott – mondta.

– Öt perce van itt, a pincérnőnek pedig máris elszabadulnak a szempillái – feleltem. – Ehhez is tehetség kell.

Crest kigöngyölte szalvétáját, fogta a lekerekített hegyű

recés kést, és úgy tett, mintha szíven szúrná magát. – Ami azt illeti, nem kell – magyarázta a késsel hadonászva, ami igen élesnek tűnt. – A legtöbb pincérnővel kivert kutyaként bánik a tisztelt vendégsereg. Kihozzák az ételt, várnak, ennélfogva biztos az emberiség aljához tartoznak, akik jól tűrik a megaláztatásokat.

Elvettem tőle a kést, nehogy még megsebesítse magát, és az asztalra tettem.

A vörös hajú Grace visszatért, elkápráztatott minket újabb mosolyával, és megkérdezte, választottunk-e már. Az étlapba bele se nézve rendeltem, Crest pedig kifogástalan spanyol kiejtéssel churasscót és chimichurrit kért. Grace tanácstalanul meredt rá.

– Azt hiszem, a doktor a konyhafőnök ajánlatára gondolt: grillezett bélszínszeletre brazil módra, argentin petrezselymes-fokhagymás szósszal – mondtam.

Grace arca felderült. – És milyen italt parancsolnak hozzá?

Mindketten ásványvizet kértünk jéggel, majd Grace fenenagy riszálással elviharzott.

Crest bosszús képet vágott.

– Hová lett az a jó kedély? – kérdeztem.

– A kontárkodást nem díjazom. Ez a nő egy latin-amerikai étteremben dolgozik; legalább azzal lenne tisztában, hogy ejtik ki a fogások és az italok neveit. De hát, lehet, hogy 110

szorgalmasan igyekszik. Körbenézett. – Itt azért nem igazán lehet csendesen cseverészni.

– Van valami kifogása az ízlésem ellen?

– Igen, van.

Vállat vontam.

– Igencsak... ellenséges. – Ezt nem kötekedve mondta: Crest hangja arról árulkodott, hogy jól szórakozik.

– Netán egy csendes, ízléses helyet kellett volna választanom, ahol bizalmasan beszélgethetünk?

– Valami effélére gondoltam.

– Miért tettem volna? Kizsarolta belőlem ezt az ebédet, úgyhogy gondoltam, legalább az étel az ínyére lesz.

Másféle támadási módszerrel állt elő. – Még sosem találkoztam Önhöz fogható nővel.

– Az nem is baj. A hozzám hasonló nők ugyanis nem szeretik, ha megpróbálnak átgázolni rajtuk. Még eltörhetik a lábát.

– Képes lenne rá? – Crest vigyorgott. Most flörtöl velem?

– Mire?

– Hogy a lábam törje.

– Megfelelő körülmények között, igen.

– Barnaöves karatés vagyok – mondta. A keménykedő tyúk karaktere láthatóan szórakoztatta. – Lehet, hogy nem adom olyan könnyen azt a lábat.

Ezen jót derültem. Beteges vigyoraim közül a legszélesebbet villantottam rá, és azt mondtam: – Barnaöves? Lenyűgöző.

Viszont ne feledje, hogy a lábak törése a szakmám szerves része, míg Ön...

– Míg én orrokat csinosítok? – szúrta közbe.

111

– Nem; én hullák összevarrására gondoltam, de az orrok kicsinosítása mégiscsak jobb riposzt.

Egymásra vigyorogtunk az asztal fölött.

Két tányérral egyensúlyozva, megérkezett Grace. Letette őket elénk, majd mielőtt még újabb harminckét fogat villantó mosollyal elkápráztathatta volna Crestet, elszólították az asztalunktól.

– Az étel mesés – mondta Crest az első két falat után.

És nem is drága. Felvont szemöldökkel jeleztem, hogy én aztán megmondtam.

– Ha megígéri, hogy megkíméli a lábam, én sem adom a bájgúnárt – javasolta.

– Rendben. Hol tanult meg spanyolul?

– Az apámtól – felelte. – Hat nyelven beszélt folyékonyan, és csak a jó ég tudja, hányat értett. Régi vágású antropológus volt. Két évet töltöttünk a mexikói Templo Mayornál.

Szemöldököm felvonva, elvettem a csípős szószt, amit egy stilizált szobrocskát formázó üvegben szolgáltak fel, és Crest elé tettem.

– Ő Tlaloc – mondta. – Az eső istene.

Rámosolyogtam. – Milyen volt a templom?

– Forró és poros. – Mesélt az apjáról, aki rég letűnt népek után kutatott, a templom tetejére vezető számtalan lépcső

megmászásáról, ahol egy kétosztatú szentély meredt a világra; arról, hogy a szabad ég alatt, a templom faragott falainál aludt, és rémisztő papokról álmodott. A hangja valahogy elnyomta az étterem lármáját, duruzsolássá halkítva a vendégek csevejét.

Oly rendkívüli volt az a hang, esküdni mertem volna rá, varázslat hatja át, csak éppen semmiféle erőt nem sugárzott.

112

Lehet, hogy tényleg az volt – személyes, az emberi kellem és beszélgetés szülte varázs, amelyet túl gyakran nélkülöztem.

Crest beszélt, én pedig hallgattam kellemes hangját, és néztem őt. Volt valami megnyugtató a lényében, nem tudtam eldönteni, hogy könnyed, közvetlen modora hatott rám, vagy az, hogy szúrós, pikírt megjegyzéseim teljességgel leperegtek róla. Humoros volt, de nem játszotta az elmés entellektüelt, intelligens, ám nem erőltette a mesterkélt kifinomultságot; mondandója egyenes volt, világos és nem tartott hosszú hatásszüneteket.

Egyre tovább húzódott az ebéd, mígnem lassan fél kettő felé járt az idő, amikor is mennem kellett.

– Remekül éreztem magam – mondta. – Ám egész végig én beszéltem – le kellett volna állítania.

– Szívesen hallgattam.

Összevont szemöldökkel rám meredt, mintha nem igen hinné el, amit mondtam, és figyelmeztetően így szólt. – Legközelebb Ön jön.

– Legközelebb?

– Velem vacsorázna?

– Szívesen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Ma este? – kérdezte reménykedve.

– Igyekszem szabaddá tenni magam – ígértem és komolyan is gondoltam. – Hat körül hívjon fel. – Megadtam a címem, hátha valami csoda folytán a telefon csődöt mondana.

Ragaszkodtam hozzá, hogy rendezzem a számla rám eső

részét, és visszautasítottam, hogy a kocsimhoz kísérjen. Akkor kell nekem testőr, mikor a szablyám olyasvalakinek adom át, aki tudja is, mihez kezdjen vele.

113

 

– Mr. Nataraja már várta a hívását – közölte egy kulturált férfihang a telefonban. – Ám a következő hónapra rendkívül be van táblázva.

Sóhajtottam és a körmeimmel Greg konyhaasztalán kopogtam. – Elnézést uram, elfelejtettem a nevét...

– Charles Cole.

– Tudja mit, Charles, szóljon Rowenának, én pedig nem köpöm be Natarajánál, hogy a Rend egyik nyomozóját próbálta meg lepattintani. – Ezt csend követte, majd Charles feszült hangon így szólt: – Egy pillanat, kérem. – Rendkívül elégedetten vártam a telefonnál. Kattanást, majd Rowena makulátlan hangját hallottam. – Őszintén sajnálom, Kate. Minő

sajnálatos félreértés...

Egy-null ide. – Nem történt semmi – feleltem.

Megengedhettem magamnak a nagyvonalúság gesztusát. – Értesítettek, hogy Nataraja beszélni akar velem.

– Valóban, ám sajnos most épp házon kívül tartózkodik. Ha tudott volna a tervezett látogatásodról, elnapolta volna a programját, de estére visszatér, és leköteleznél, ha találkozhatnánk kicsit később – úgy két óra tájban.

Egy-egy. – Természetesen.

– Köszönöm, Kate – mondta.

Elköszöntünk és bontottuk a vonalat. Rowena minden beszélgetést finoman személyes bájcsevejjé formált, mintha a megbeszélés tárgyát személyes ügyként fogta volna fel, és sértette volna, ha bármely kérése visszautasításra talál, ám ez visszafelé is működött: az esetleges beleegyezés esetén azt éreztette az emberrel, mintha óriási személyes szívességet 114

tettek volna neki. Szíves örömest eltanultam volna a beszélgetésnek ezt a fajta, roppant kifinomult módját, de sajnos erre se időm, se türelmem nem volt. Nem tudtam, mitévő

legyek, ezért a körmeimmel kopácsoltam még egy darabig az asztalon. Amíg nem beszéltem Corwinnal, nem tisztázhattam a gyanú alól, egyéb jelentkező pedig nem akadt. Ha sikerülne eléggé felpaprikáznom, talán Nataraja szolgálhatna némi nyommal, de addig várnom kell tizenkét üres órát.

Körbenéztem a lakásban, amely elvesztette makulátlan jellegét.

A párkányokat megülte a por és a mosogatóban is akadt pár piszkos edény. Ellöktem magam a széktől és partvist, törlőrongyokat, meg hipót kerestem. Ami azt illette, egy kis pihenés sem ártana. Hosszú éjszakának néztem elébe.

Mikor később, már egy tisztább lakásban ébredtem, a nappali fények késő esti, mélybíbor bársonnyá fakultak.

Crest nem hívott. Milyen kár.

Míg további pár, felbecsülhetetlen másodpercig az ágyban feküdtem és az ablakon át a lopakodó alkonyatot bámultam, érdekes gondolat ötlött fel bennem. Nem is engedtem, hogy elillanjon: a konyhába lépdeltem és a Rendet hívtam, abban a reményben, hogy még ott találom Maxine-t. Fegyverként a telefont választottam.

A hívást Maxine vette fel.

– Jó estét, Kate.

– Mindig ilyen késő estig dolgozik?

– Megesik.

– Megtenné, hogy megnéz valamit?

– Kedvesem, ezért vagyok itt.

Meséltem neki az eltűnt nőkről. – Az ügyben a rendőrség is érintett, úgyhogy az egyikükről, Sandra Molotról biztosan 115

vezetnek aktát. Arra lennék kíváncsi, hogy az egyik személyes tárgyára nem tettek-e általános nyomkövető bűbájt. A másik három nővel kapcsolatban is ezt szeretném tudni.

– Tartsa kedvesem, utánanézek.

Mellé tette a kagylót, én meg az üres vonalon átszűrődő, apró neszeket hallgattam. Leszállt az éj; a konyhát leszámítva a lakás sötétbe borult és baljóslatú csönd honolt benne.

Kopp-kopp-kopp...

Valami a konyhaablakon kaparászott. Halovány hang volt, mintha egy száraz ágacska verődne az üveghez.

A harmadik emeleten laktam, és az épület közelében egy fa sem akadt.

Kopp...

Csendben az előtérbe hátráltam és felvettem Slayert, mialatt a kagylót az arcom és a vállam közé szorítva tartottam.

A vonal életre kelt, én pedig kis híján szökkentem egyet. – Jennifer Yingről nem vezetnek aktát – közölte Maxine.

– Aha. – Lekapcsoltam a villanyt, és a konyha sötétségbe borult.

Kopp-kopp...

Az ablakhoz mentem.

– De a másik három nőről igen.

Kinyúltam és elrántottam a függönyt. Egy sóvárgással és éhséggel teli borostyán szempár meredt rám. Az üveget farkaspofa és emberi arc egyvelege támasztotta. Rettenetes, torz állkapcsai nem záródtak rendesen, görbe, sárga fogairól pedig hosszan csorgott a nyál. A farkasorr körül ráncokat vetett a bőre. A rémálomba illő alak az üveget szaglászta, fekete orrlyukain át szuszakolta ki a levegőt és kicsi, homályos, kör 116

alakú párapamacsokat lehelt az ablakra. Egyik torz kezét felemelte és három centis körmével az üveget kocogtatta.

– Mindhárom esetben standard és nagy hatótávolságú, nyomkövető bűbájt alkalmaztak. Mindet hatástalanították, és nem hoztak eredményt. Kate, ott van még?

– Nagyon köszönöm, Maxine – mondtam, közben képtelen voltam elszakadni az ablaknál tanyázó szörnyetegtől. – Most mennem kell.

– Nagyon szívesen. Szépen játsszon a farkassal.

Óvatosan letettem a kagylót. Slayerrel a kezemben elmormogtam az üveg körüli védőbűbáj közömbösítését és kinyitottam az ablakot.

A karmok megragadták a peremet és játszi könnyedséggel feltolták az ablakot. A farkasember feltűnő lassúsággal belépett, szőrös, inas lábait egyenként tette át a kereten, majd több, mint két méter magasan ott állt a konyhában. Fejét, vállait, hátát és végtagjait sűrű, szürke szőrzet nőtte be, csupán rémítő pofáját és izmos mellkasát hagyta csupaszon. A mellizmaira szorosan rátapadt bőrön kerek, sötét pöttyöket láttam.

– Jól van. Mit hoztál nekem, szépfiú?

Felém nyúlt, karmaiban nagy borítékot tartott, amelyet dombornyomással ellátott, vörös viaszpecséttel zártak le.

– Nyisd ki – utasítottam.

A farkasember esetlenül felpattintotta a pecsétet, egyetlen, magányos papírlapot húzott ki belőle és felém nyújtotta.

Elvettem. A karmok apró tépésnyomokat vájtak a papírba.

Négy, remekmívű szépírással rótt sor állt rajta.

 

117

 

A papírt macskakaparással zárták.

– Az én hibám – mondtam a farkasembernek. – Valóban azt mondtam, hogy hivatalos meghívót kérek...

A farkas rám meredt. Csorgó nyála kis, ragacsos pocsolyákkal szennyezte a linóleumot. A gondolatra, mely szerint kétszáz ilyen szörnyeteg társaságát élvezem majd, amelyek mindegyike gyorsabb és erősebb nálam, és vezérük hívó szavára szanaszét tépnek, mintha egy kő kezdett volna süllyedni a gyomromban. Nem akaródzott elmenni.

– Neked kell odakísérni?

A rémálomszerű alak kinyitotta száját és halk torokhangon felmordult, egy olyan frusztrált elme acsarkodása volt ez, amelynek megadatott a beszéd készsége, ám szavakat már nem volt képes kicsikarni magából. Köztes állapotban beszélni csak a legügyesebb alakváltók tudtak.

– Ha igen, bólints – mondtam.

A farkas lassan bólintott.

– Nos, akkor öltöznöm kell. Maradj itt. Meg ne moccanj.

Veszélyes hely ez egy farkasnak. Bólints, ha érted, mit mondtam.

Bólintott.

Az előszobába léptem, megérintettem a falat, és aktiváltam a védőbűbájt. Az ajtókeretben áttetsző, vörös válaszfal derengett 118

fel, elválasztva a konyhát, benne a szörnyeteggel, a lakás többi részétől. Mentem átöltözni.

 

Bő szabású, alul szélesre szabott, sötétszürke nadrágot választottam, amely rúgásnál fedte a lábam. A hátamat karmoló megannyi karom ellen könnyű páncél viselésére gondoltam, de az, a többi felszerelésemmel egyetemben a valódi házamban pihent, ahol már isten tudja, mikor jártam. Na, nem mintha a Falka kellős közepén ez számítana valamit. A váltás ruháimat tartalmazó szekrényben turkáltam. Míg Greg élt, csak végszükség esetén jöttem a lakására, amely rendszerint azt jelentette, hogy véreztem, a ruháim pedig tönkrementek.

Az ujjamat végigfuttattam a gönceimen, a kezem bőrruhát érintett: egy fekete bőrdzsekit. Emlékszem, egyszer hordhattam – talán akkortájt, midőn, hú, de kemény csajnak képzeltem magam. Belebújtam és a hálószoba tükrében szemrevételeztem magam. Pompásan állt rajtam – még dögös is voltam benne.

Nos, mindenesetre a semminél ez is jobb volt. Levettem a dzsekit, a rövid ujjú pólót pedig sötétszürke ujjatlan trikóra cseréltem, felöltöttem a kard háton viselhető hüvelyét, majd ismét felvettem a bőrdzsekit. Banditák, előre! Nagyszerű. Már csak egy szuperszorosan összefogott lófarokra és rengeteg szempillafestékre van szükség, hogy eljátsszam a főgonosz elvetemült szeretőjének szerepét. Majd rábírunk, hogy átadd a DNS-mintád!...

Nekiálltam, hogy mint rendesen, összekössem a hajam.

Miután ezzel végeztem, megálltam és számba vettem a rendelkezésre álló arzenált: két, ezüsttűkkel teli karkötőt, és 119

Slayert – semmi mást. Kétszáz megvadult alakváltó leküzdéséhez úgyis egy láda gránátra és légi támogatásra lenne szükség. Semmi szükség nem volt rá, hogy felesleges fegyverek súlyát cipeljem. Azért egy késnek még hasznát vehetem. Egy késnek, a biztonság kedvéért. Jó, kettőnek... De ezzel aztán tényleg befejeztem a fegyverkezést.

Gyilkos és dögös szerelésben – vagy legalábbis, jobb, ha az ember gyorsan, de stílusosan tér a másvilágra –, visszamentem a farkasemberhez, majd a homályos, nyomasztó lépcsőházban leballagtunk az utcára. Vezetőm előtt szélesre tártam Betsi hátsó ajtaját, ő pedig az ülésre csusszant. Miközben kigurultunk a parkolóból, a karmával megkocogtatta a hátam és bal felé mutatott. Értve a célzást, a megadott irányba fordultam.

Az utakon szinte alig volt forgalom; sárgás elektromosságtól ragyogó, kiürült utak húzódtak előttünk. Már csak kevesek tartottak olyan kocsit, amelyet a technológia korában használtak; mióta világossá vált, hogy a mágia használata felülkerekedett, nem volt értelme beléjük fektetni.

Egy stoplámpánál ősöreg, kék Honda állt meg mellettünk, a balra kanyarodó sávban. Egy férfi és egy nő beszélgettek elöl.

A férfi sötétbe burkolózó arcát csak oldalról láttam, de a nőén üdvözült, kissé álmatag arckifejezés ült, mintha egy boldog emléken merengett volna. A hátsó ülésen egy barna hajú kisfiú foglalt helyet.

Aki bármelyik pillanatban megpillanthatja a kocsimban ülő

szörnyeteget; felkészültem rá, hogy mindjárt sikoltani fog.

A fiú felénk pillantott és vigyorogni kezdett a hátsó ablak üvege mögött. A farkasember eljátszotta, hogy liheg, fekete ajkait egy kutya boldog vigyorára húzta. A kocsiban uralkodó félhomály pofájának nagy részét elrejtette, csak a kívülről 120

beszűrődő fény által megvilágított pofáját és a parázsló szemeket láthatták.

A kisfiú szája szólásra nyílt, mintha azt mondta volna: „Jó kutya.” Aztán váltott a lámpa, a Honda pedig tovább haladt, elnyelte az éjszaka, és elvitte magával a gyermeket és az emlékek közt zavartalan barangoló szüleit.

Az északkeletre fekvő Suwanee felé kanyarodva hajtottunk tovább. Közel egy órába telt, mire az alakváltók táborához értünk, és ehhez el kellett hagynunk a várost. Az útról alig-alig látszódó erőd egy kis tisztás közepén foglalt helyet, és bokrok vastag fala, illetve olyan tölgyek vették körül, amelyek egy évtizeddel öregebbnek látszottak a valódi koruknál. Az erőd létezéséről csak az a poros földút tanúskodott, amelyen csak egy kocsinak volt hely, és amely olyan éles szögben ágazott el az országúttól, hogy még vezetőm dacára se vettem észre, így vissza kellett fordulnom.

A földút egy kis parkolóba vezetett. Egy kivénhedt Chevy furgon mellett leparkoltam, az ajtót pedig kinyitottam a farkasember előtt. Az kiszállt, és mintegy csendes tisztelgés gyanánt megállt az épület előtt. Az erődítmény ott magasodott előttünk: egy ijesztő, négyzet alapú, szürke kövekből emelt, közel húsz méter magas építmény. A fémrácsokkal fedett, keskeny, csúcsíves ablakokon át sötétség kúszott az épületbe, amely inkább egy vártoronyra emlékeztetett, nem pedig egy modern erődre.

A farkasember felemelte keskeny pofáját és hosszú, vontatott üvöltést hallatott. Gerincemen jeges ujjakként kúszott a félelem, fel, egészen a nyakamig és torkon ragadott. Az üvöltésnek csak nem akart vége szakadni: ide-oda verődött a falakról, hosszú, véres vadászat ígéretével töltve meg az 121

éjszakát. A vártorony tetejéről felhangzott egy másik, egy harmadik oldalról, a negyedik meg... Körülöttünk mindenütt őrszemek üvöltöttek, én pedig mozdulatlanul álltam a harci kiáltások forgatagában. Kissé drámai volt a szín, de elérte hatását, mivel még én, a kemény nő is kocsonyaként remegő, rettegő majommá váltam a sötétségben. Vezetőm elégedetten lépdelt a torony felé, én követtem és közben hallgattam, ahogy a véres himnusz utolsó visszhangjait is elnyeli az éjszaka. A farkasember egy nagy fémajtó elé lépett és kopogott rajta. Az ajtó kicsapódott, mi pedig egy villanylámpával megvilágított, szűk szobába léptünk.

Egy szőke, roppant göndör hajú, alacsony nő várt ránk.

Biztos, hogy folyt valami néma kommunikáció közte és vezetőm közt, aztán így szólt: – Erre, kérem.

Követtem és egy újabb ajtón át, egy kör alapú szobába értem. A padlóból egy spirális lépcsősor vezetett föl, s lefelé.

Felnézve láttam, hogy a spirál beleolvad a sötétségbe.

– Erre, kérem – ismételte a nő és levezetett a lépcsőkön. Pár fordulót haladtunk lefelé, mígnem kísérőm egy sötét oldalfolyosóra lépett. Az egy újabb nehéz faajtónál végződött, amit a nő betolt és intésével befelé invitált. Beléptem.

Hatalmas, ovális terem terült el előttem, a kellemesen ragyogó villanyfényt homályos üveg tompította. A padló enyhén lejtett, olyan volt, mint egy egyetemi előadóterem, és egy lapos emelvényben végződött. Az emelvény bal oldalán, egy ajtó melletti, harminc centi átmérőjű parázstartóban élénk tűz lobogott, füstje felfelé szállva illant tova. Az ajtótól enyhén lejtő gyalogjáró vezetett az emelvényig.

A lejtős padló többi része teraszos elrendezésben, két méter széles „lépcsőkben” terült el, rajtuk pedig egyforma, kék 122

takarókon pihentek az alakváltók. Többségüknek emberi formája volt; egyesek magányosan, mások családjuk körében kuporogtak egyetlen kék plédjükön, mintha csak egyfajta alvilági piknikre gyűltek volna össze. Döbbenten vettem észre, hogy háromszáznál is többen voltak. Sokkal többen...

Currannek pedig színét se lehetett látni.

Egy kattanással bezárult mögöttem az ajtó. Az alakváltók egyszerre fordultak felém és szegezték rám a tekintetüket.

Tanakodtam, mit lépnének, ha valamelyiküktől kérnék egy csésze cukrot...

Mögöttem kinyílt az ajtó és két hatalmas hím lépett a terembe, a nyakamon éreztem a leheletüket. A jelzést értve, elindultam a lejtős gyalogjárón, lefelé, a színpad felé. Előttem számos hím felállt és középtájon az utamat állták.

A fogadóbizottság. Ó, de kedvesek...

Hirtelen megálltam előttük. – Elálljátok az utat – mondtam.

– Óh, valóban? – A nyílt arcú, barna, hosszúkás hajú kölyök nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél; barna szemei rám kuncogtak, és tudtam, hogy ez csapda. És azt is tudtam, ki állította. Ezek pisszenni se mertek volna Curran parancsa nélkül.

– Valóban – feleltem, és tudtam, mi következik.

– Ahogy elnézem, te állsz a mi utunkban – mondta egy idősebb, zömök férfi. A szája sarka felfelé görbült, de próbálta elkendőzni a mosolyát. Élvezte a játékot.

Egy bozontos, vörös hajú, magas fickó felkiáltott a takarójáról. – Hé, Mik! Nem tudod, hogy a hölgyeknek illik utat adni?!

– Én nem látok itt hölgyet. – A zömök hím kitartóan bámult rám.

123

Hurrogás és morgás zsivaja gördült át a termen, mintha az egész jelenetet megkoreografálták volna. Mik továbbra is méregetett. Mintha még bámuló tekintetét is begyakorolta volna. Nem fenyegetett veszély, csupán azt akarták tudni, vajon mit teszek. Gyors és nyílt, erőszakmentes megoldást kellett találnom, vagy sose bírom együttműködésre a Falkát.

Elképesztő, milyen rettentően idióta helyzet volt.

A hímek felbátorodtak. A kölyök vigyorgott. – Na, édesem, nem vonulunk félre egy kicsit? Megmutatom, hol lakik a jóisten!

A csapat velőtrázó röhögésben tört ki – ez biztosan spontán dolog volt. A láthatóan elégedett kölyök kinyúlt és ujjával megcirógatta az arcom. Amint a bőre az enyémhez ért, egy szót suttogtam, de oly halkan, hogy a saját hangom se hallottam.

– „Amehe”. Engedelmeskedj!

A szó keltette erő a bőrömön át a fiú bőrébe áramlott.

Akkora mágikus löketet adtam neki, hogy majdnem térdre rogytam. A kölyök megmerevedett. A nagy lármázás közepette, a többiek észre se vették, mi történt.

– Jóféle nőstény ez, Derek – mondta Mik. – Asszem, mindannyiunkat el tudna kényeztetni, már ha nem bánod, hogy mi is beszállnánk.

A kölyökre néztem, és azt mondtam: – Védj meg.

A srác teste villámgyorsan mozgásba lendült, a padlót pedig testnedvek áztatták. Egy vékony, farkasforma alak megütötte az idősebb hímet, mire az elvesztette egyensúlyát. Mik a hátára esett, a hatalmas szürke farkas pedig rajta termett, ádázul, állat módjára acsargott, agyarait csupán egy hajszál választotta el Mik torkától.

– El ne engedd – mondtam.

124

A farkas morgott, fekete ajkai remegtek.

A teremben egy csapásra síri csend borult. Reméltem, nem az én sírom csendje.

– Derek – hörögte Mik, mivel a mellkasára nehezedő farkas súlya miatt nehezére esett a beszéd. – Derek, én vagyok az!

A farkas rámordult.

– Ne mozduljon – javasoltam, míg hátranyúltam, és kihúztam Slayert a hüvelyéből. A művelet közben a kard fémesen suttogó hangot hallatott, az alakváltók tekintete pedig a megigézett pengére szegeződött.

A balomon egy nő emelkedett fel a helyéről. Remegő ajkai arról árulkodtak, hogy hamarosan vicsorogni készül. – Mi az ördögöt műveltél vele?

Körbenéztem a teremben. A hangulat megváltozott. A játék véget ért, a szemek tűzben izzottak. A fejükön felborzolódott a haj, a levegőben meg már terjengeni kezdett a vérszomj szaga.

– Ez itt Slayer – úgy tartottam a szablyát, hogy jól lássák. A kard izzani kezdett és áttetsző füstpamacsok tapadtak a pengéhez. – Sok néven emlegették már – többek között Farkasszaggatónak is. Ha sokáig kekeckedtek, megmutatom, miért is hívták így.

– Mindegyikünkkel nem bánhatsz el – vicsorogta egy tőlem jobbra álló hím.

– Nem is kell. A pengét a farkas nyakára eresztettem. – Ha megmoccantok, megölöm.

Teljes némaságba burkolóztak. A Falka iránti hűség erősebbnek bizonyult a haragjuknál, de nem mertem tovább feszíteni a húrt.

– Ebből elég – harsant Curran hangja.

125

Az alakváltók elpárologtak az utamból, és megláttam a tűz mellett álló Currant. A farkasra néztem. – Gyere.

A fenevad habozva levette mancsát Mik mellkasáról.

Átléptem a köpcös férfin és Curran felé lépdeltem, a farkas meg úgy ügetett mellettem, mint egy túlméretezett kutya.

Az emelvényre léptem. Curran íriszében aranyló csíkokat láttam – dühös volt. Figyelmen kívül hagyva őt a parázstartóhoz léptem, feltűrtem a pulcsim ujját és az alkaromat a tűzbe tettem. Fájdalom nyaldosta a karom. Az égő

hús és szőr bűze belengte a levegőt. A termen mormogás futott végig. Úgy bizonyítottam be emberi mivoltomat és önuralmamat a Falkának, mint bármely más alakváltó tenné.

Attól kezdve, hogy egy alakváltó fittyet hányt a szigorú fegyelemre, és hagyta, hogy felülkerekedjen a benne rejlő

Fenevad, mindig rettegett a tűztől. A próbatétel tehát életbevágóan fontos, és nagyon is személyes szertartás volt, és nem számítottak rá, hogy ismerem.

Curran arcát mintha kőből faragták volna ki. – Jöjj – mondta, én pedig az emelvényről lelépve követtem, átmentünk egy ajtón, és egy sokkal kisebb szobába értünk, ahol kipárnázott székekben nyolc ember foglalt helyet. Curran jöttére felemelkedtek és állva maradtak – három nő, öt férfi.

Jim is köztük volt. Öreg cimborám tehát a Falka Tanácsának tagja volt. Csodás.

A nyolc ember a farkasra, majd rám, aztán a karomra, s végül Curranre nézett. Jim először szólásra nyitotta, majd becsukta száját.

– Derek – szólította Curran a farkast.

A fenevad ránézett. Curran perzselő tekintettel nézte, Derek pedig megbabonázva, dermedten ült. Curran félig morgó, félig 126

artikulált hangot adott ki, ami egyértelműen parancsnak bizonyult. A farkas megremegett. Curran megismételte utasítását. A farkas ezúttal hevesebben remegett, vékony teste vonaglott, és enerváltan nyüszített.

Az alakváltók ura rám emelte tekintetét. – Ereszd el.

– Ez most kérés volt vagy parancs?

Curran arca megrándult, mintha a benne rejlő oroszlán a karmaival akarná a külvilágra kaparni magát. – Kérés – mondta.

A farkas mellé guggoltam, megérintettem vastag szőrét és az alatta rejlő bőrre tapintottam. A fenevad megremegett.

– Védi a szobát őrző bűbáj?

Curran bólintott. A farkasra néztem és azt suttogtam: – „Dair.” Ereszd el. A szó erejétől meginogtam. Szemeim előtt vörös karikákat láttam, én pedig megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a látásom. A farkas a padlóra roskadt, mintha inas lábaiból elszállt volna mindenféle erő. Curran felmordult és az állat elenyészett a sűrű ködben, a kölyök pedig meztelenül és verítékben úszva hevert a padlón.

– Képtelen voltam... – nyögte.

– Tudom – mondta Curran. – Minden rendben.

A kölyök felsóhajtott és elájult. A nők egyike, egy hosszú lábú, sovány, harmincas évei közepén járható barna takarót terített rá.

Curran felém fordult. – Ha még egyszer az enyéimhez nyúlsz, megöllek. – Ezt tárgyilagos, fakó hangon mondta, mintha csak csevegne, de a szemében egyszerű bizonyosságot láttam. Ha rákényszerülne, megölne, méghozzá lelkiismeret-furdalás és habozás nélkül. Megtenné és továbblépne, egy cseppet se izgatná a meggyilkolásom ténye.

127

Az eleven frász tört rám, úgyhogy a képébe nevettem. – Azt hiszed, boldogulsz egyedül, nagyfiú? Lehet, hogy jobb lenne, ha hoznád a talpnyalóidat is, hogy megint sarokba szorítsanak; Curran, kezdesz elpuhulni!

Mögöttem valaki fojtott hangot hallatott. Vége, nekem annyi, villant át az agyamon. Curran arca megrándult. Elöntötte a vérszomj,

majd

akaraterejének

egyetlen

hatalmas

erőfeszítésével visszanyerte önuralmát. Már-már tapintható módon. Láttam, hogy arcizmai egyenként ernyednek el, ahogy leküzdötte haragját. A szemében tomboló, őrjöngő vadság parázsló borostyánszínné szelídült, majd nyugodtan, lezseren, higgadtan elém állt. Ez volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha láttam.

– Szükségem van rád – mondta. A Tanácsra pillantva azt kérdezte: – Corwin készen áll?

– Igen, Nagyuram – zengte egy idős férfi. Hordó mellkasú, zömök férfi volt, hatalmas vállakkal, és olyan karokkal, amelyek bármely kovács dicséretére váltak volna; az ötvenes éveiben járt, göndör, fekete szakállába és sűrű, fekete sörényébe itt-ott szürke szálak vegyültek.

– Jó. Vidd a terembe. Hamarosan én is megyek.

A fekete szakállas ember a szoba baloldali ajtaja felé lépett és kitárta előttem. – Kérem.

Elhagytam a szobát.

Egymás mellett lépkedtünk a kanyargós folyosón, a fekete szakállas férfi meg én. – Mahon vagyok – mondta a férfi. Mély hangjában enyhén érdes skót akcentust véltem felfedezni.

– Örvendek – mormogtam gondolkodás nélkül.

– Jobb lett volna, ha másféle körülmények között találkozunk – kuncogta.

128

– A Falka vendégszeretetét ismerve, inkább az Unicorn Lane-t javasoltam volna.

– Meg kell értened, hogy Curran nem engedheti meg, hogy bárki is uralma alá hajtsa az övéit. Ellenkező esetben, megkérdőjelezhető lenne a hatalma, és felvetnék a kérdést, vajon velük is megeshet-e az, ami ma Derekkel történt.

– Ismerem a Falkán belüli viszonyokat – mondtam.

– Ráadásul, te kívülálló vagy – a Falka pedig bizalmatlan a kívülállókkal szemben.

– Én emberi kívülálló vagyok. A Falka pedig úgy kezelt, mintha egy magányos alak lennék. Mégpedig, Curran jóváhagyásával. – Megesett, hogy néhányan magányosan kívántak a Törvények szerint élni és elutasították a Falka közösségét. A Falka, a kívülállók leghitványabb aljanépeként tekintett rájuk: nemtetszéssel és bizalmatlansággal viseltettek irántuk.

Mahon fejet hajtva ismerte el a helyzetfelismerésem helyességét. – Curran sosem tesz semmit ok nélkül – mondta. – Hallottam, már találkoztatok. Lehet, hogy akaratlanul is megsértetted azon a találkozón.

Akaratlanul? Direkt sértettem meg.

– Szokatlan, hogy ennyi mindent tudsz a szokásainkról – folytatta. – Egy emberi kívülállótól mindenképpen. Honnan sikerült ennyi mindent megtudnod? – A hangja nem árulkodott ellenségességről.

– Az apám révén – mondtam.

– Ő is a Törvény útját járta?

– A maga módján. Nem a tiéteket, hanem a sajátját.

– Tanulékony tanítvány lehettél.

– Nem – feleltem. – Ő tanított jól. Nehézfejű tanonc voltam.

129

– Vannak ilyen gyerekek – mondta.

Megálltunk egy ajtó előtt.

– Kérsz kenőcsöt a karodra?

A bőrömön éktelenkedő, élénkvörös szélű égésnyomra pillantottam. – Nem. Azt rögtön az égés után kell alkalmazni, másképp fabatkát se ér. De köszönöm a gesztust. – Megráztam a fejem. – Mondd: mindig te békíted meg a Falka ingerült vendégeit?

Mahon kinyitotta az ajtót. – Megesik. Úgy tűnik, nyugtatólag hatok a rosszcsont gyerekekre. Erre tessék...

Beléptem, Mahon pedig becsukta mögöttem az ajtót. A szoba szűk volt. A középen álló asztalt egy magányos lámpa éles fénysugara világította meg. Két oldalára egy-egy széket tettek, a távolabbin egy férfi foglalt helyet. Szándékosan ült úgy, hogy ne essen rá a fény.

A körítés a gyermekkoromban látott kémfilmekre emlékeztetett.

– Alaposan megleckéztetett, mi? – szólt a férfi. Rekedtes hangon beszélt. – Fogadok, tíz perc, és kész vagy elnézést kérni.

– Nem hinném. – A szabad széket az asztalhoz húztam. A férfi, még mindig az árnyak között rejtőzve hátradőlt.

– Ne vedd a szívedre – mindenkivel ezt teszi. Mert nem beszélek vele.

– Te vagy Corwin, igaz?

– Nem, Hófehérke. – A hátsó lábain egyensúlyozva visszadöntötte a széket.

– És aki idekísért?

– Ő Mahon – felelte. – Az atlantai Kodiak.

– A Falka Hóhéra?

130

– Bizony, az.

Emésztettem az értesülést.

– Tudod, ő nevelte Currant – mondta a férfi.

– Óh! És „Nagyuramnak” szólítja, mint itt mindannyian?

A férfi vállat vont. – Ha egyszer Curran az Úr...

– Ezzel a felfogással kissé baja van a kisasszonynak – szólalt meg mögöttem Curran hangja.

Tanultam: ezúttal nem ugrottam fel. – Az ő Uruk vagy. De nem az enyém.

Curran a falnak dőlve állt.

– A többiek hol vannak? – kérdeztem. Biztos, hogy többen figyeltek, talán az a nyolc, aki abban a szobában fogadott, ahol a nagy számmal kis híján kiprovokáltam a halálom. Itt volt a farkasfalka alfahímje, a patkányok feje, aki kiállt a „cserkészekért”, vagyis, a kisebb alakváltókért, és a nagyobb fenevadakért.

– Figyelnek – mondta Curran a fal felé biccentve.

Most vettem csak észre a vallató-ablak üvegét.

Corwinra pillantottam. – Ne kerüld a fényt.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.

– Igen.

Előrehajolt, a fény pedig apró árnyékokkal játszott vonásain.

Az arca rettenetes volt. Nagy, kérlelhetetlen szemei mélyen ültek a koponyájában, sűrű, bozontos szemöldökök árnyékolták őket. Orra hatalmas volt, az állkapcsa túl széles és terebélyes volt ahhoz, hogy emberé legyen; úgy nézett ki, mint aki játszi könnyedséggel kettéharap egy acélsodronyt. Vöröses, állatszőrre hajazó, sűrű haját lófarokba fésülte hátra.

Arccsontjairól csüngő, hosszú pofaszakálla majdnem a mellkasáig ért, fejét pedig hegyes, szőrpamacsokkal koronázott 131

fülek foglalták keretbe. Nyakát és torkát ugyanolyan, csak rövidebb és vastagabb szálú szőrzet fedte, csak az arca maradt csupasz, a szakállvonala pedig oly pontosan ívelt, hogy azt gondoltam, biztosan borotválkozik.

Az asztalon nyugvó, torz kezei aránytalanok is voltak testének többi részéhez képest. A rövid, vastag ujjak mellett, mindegyik kezében elfért volna az egész fejem. Ujjízületei között vöröses szőrpamacsok nőttek.

Corwin vigyorgott. Hatalmas, hegyes fogakkal.

Tömpe ujjainak hegyéből karmok lőttek ki. Ujjait macskaszerű, gyúró mozdulatokkal tárta szét és az asztal falapjának tetejét kaparászta.

– Istenem – mondtam. – Hogy vered fel éjjel a párnát?

Corwin megnyalta agyarait és Curranre pillantott. – Tetszik nekem ez a nő...

– Essünk neki – javasoltam.

– Még meg se kérdezted, miféle szerzet volnék. – Karmaival Corwin az asztalt kocogtatta.

– Kitalálom. – Az Akadémián töltött hosszú előadások ismerős szavai ismét felderengtek. – Kate Daniels vagyok, a Rend törvényes, megbízott képviselője; gyilkossági ügyben nyomozok, amelyben te vagy az egyik gyanúsított. Érted, amit mondok?

– Igen – mondta Corwin.

– Azért kerestelek fel, hogy megállapítsam, vajon te vagy-e az említett ügy első számú gyanúsítottja. Ha elkövetted a gyilkosságot, a kérdéseimre adott válaszaid felhasználhatóak ellened, válaszadásra viszont nem kényszeríthetlek.

– De ő igen – mondta rekedten Corwin, és Curran felé biccentett.

132

– Az a te meg Curran dolga. Csak szeretném tisztázni, hogy én nem kényszeríthetlek együttműködésre.

– Világos, kedvesem.

Rámosolyogtam. – Az információ, amit ma szolgáltatni fogsz bizalmas, de nem korlátozódik egyedül a saját személyemre.

– Ez mit jelent?

– Azt jelenti – mondta Curran –, hogy megtartja magának, de ha bírósági idézést kap, kénytelen lesz beszélni.

– Igaz – Corwinra néztem. – Továbbá, figyelmeztetnem kell téged, hogy ha te ölted meg Greg Feldmant, feltett szándékom, hogy kinyírjalak.

Corwin hátradőlt, és furcsa gargalizáló hang tört föl torkából. Egy pillanattal később rájöttem, hogy nevet.

– Értem – mondta, írisze pedig zöldes színnel csillogott.

– Akkor kezdjük. Részt vettél közvetlenül vagy közvetve Greg Feldman meggyilkolásában?

– Nem.

Az összes lényeges kérdést feltettem. Annyit tudott, amennyit az újságok írtak, semmi mást. Sose találkozott Greggel, se a szóban forgó vámpírral. Azt se tudta, másnak mi oka volt végezni velük. Ghastekről se tudta, kicsoda.

– Hajlandó vagy szövetmintát adni egy M-Scan vizsgálathoz? – kérdeztem végül.

– Szövetmintát?

– Vért,

nyálat,

vizeletet,

szőrt.

Valamit,

amit

megvizsgálhatok.

Halk torokhangon felmordulva előrehajolt. – Van, amivel szolgálhatok. Valami mással, mint vér és köpet.

133

Feléhajoltam, amíg a tekintetünk egymáséba nem kapcsolódott. – Kösz – mondtam –, de nem vagyok szabad.

– Párosodik?

– Nem, elfoglalt vagyok.

– Nem marad az örökké.

Ösztönösen kinyúltam, és megvakargattam az álla alatt.

Corwin becsukta a szemét és dorombolt. – Hát vannak vércicusok is – mondtam.

– Igeeen. – Elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjek az álla alatti tájékhoz.

– És van, aki…

Szemeit résnyire nyitotta, ami zöldesen ragyogott a szemhéjai között.

– Állatnak született... – mondtam.

– És most ember – folytatta, és ismét elfordult úgy, hogy az álla kieső részeihez is hozzáférhessek. – Ember-hiúz vagyok.

Figyelem az embereket; a nőstényeik pedig gyakran tüzelnek.

– Még mindig gyakran vadászol a fák között holdfénynél, igaz-e hiúz? – kérdeztem halkan.

– Gyere éjjel az erdőhöz – felelte. – Ott megtudhatod.

Visszaültem. – Van M-Scanneretek?

– Van egy hordozható készülékünk – mondta Curran.

– Csodás lesz.

Vártam, míg behozták a masinát. Még egy hordozható modell is több, mint 20 kilót nyomott. Egyetlen nő hozta be, és a szoba sarkába tette: egy nagy, fémből és fából készült szerkezet volt, amely úgy festett, akár egy varrógép, amelyet csúfosan helybenhagyott egy kelta harcos láncos buzogánya. A nő alaposan megnézte a gépet, majd egy kézzel, pár centire 134

elmozdította a faltól. Ha volt valami, aminek az alakváltók igencsak bővében voltak, az a fizikai erő.

– Tudod, hogy működik? – kérdezte a nő. Bólintottam, az üvegtálcát kivettem a gépezet tároló részéből és Corwinra mosolyogtam. – Akkor, adsz szőrzetmintát?

Pajeszát feszesen tartva megvillantotta karmait. Egy rakás vöröses szőrszál hullott a tálcára, amit a vizsgálópadra helyeztem. Zöld fénysugarak villantak és felberregett a nyomtató. A gép végül abbahagyta a nyomtatást, a nyílásból pedig egy papírszelet csusszant ki. Kihúztam a gépből. Ott voltak a vonalak: rövid, halvány, színes perjelek sorozata – csak épp rossz helyen. Megforgattam a papírt, igyekeztem a fénybe tartani, hogy jól lássam. Halvány sárgászöld kiértékelést láttam: nem volt egyezés. Ugrott az egyetlen gyanúsítottam.

– Elégedett vagy? – kérdezte Curran.

– Igen. Corwin tiszta.

Curran

bólintásának

engedelmeskedve

Corwin

felemelkedett székéből, és elhagyta a szobát.

– Cserében állapodtunk meg – mondta Curran.

– Emlékszem rá. Mit tehetek érted?

Curran a nyitott ajtó felé pillantott, a lábain alig-alig álló Derek botorkált be rajta. Úgy tűnt, ráférne még pár óra alvás, meg egy kiadós vacsora. Csekély bűntudatom támadt. Csak egy fáradt kölyök volt, aki a főnöke és a köztem zajló piti torzsalkodás kereszttüzébe került.

– Magaddal viheted – mondta Curran.

Pislogtam egy sort. – Mint micsodát?

– Mint testőrt. Vagy a Falkával való kapcsolatot.

Választhatsz.

135

– Nem.

Curran csak bámult rám.

– Információcserében egyeztünk meg – mondtam. – Egy szóval se mondtam, hogy magammal vinnék valakit; mellesleg, mit kezdjek egy farkassal, aki minden moccanásomat jelenti neked?

– Véresküvel kötöm az egyezségünkhöz. Se fizikailag, se egyéb módon nem bánt majd. Kémkedni se fog.

Derek a falnak dőlt, és megpróbált ésszerűen viselkedni. – Még ha hinnék is neked, akkor se vihetném magammal. Nézz rá: Derek egy kölyök. Ha harcolnom kell, nem tudom majd, kinek a bőrét mentsem: az övét, vagy a sajátomat.

– Tudok magamra vigyázni – mondta rekedten a kölyök.

– Nem kényszeríthetsz rá, hogy magammal vigyem – mondtam. – Nem akarom, hogy a vére az én lelkemen száradjon.

– Az akkor szárad majd, ha nem viszed. – Curran a mellkasa előtt keresztbe fonta a karját. – Köszönd magadnak: elvitattad tőlem az egyik farkasomat, az egész Falka előtt.

– Nem hagyott más választást – talán segítségért kellett volna sivalkodnom? Jóhiszeműen jöttem ide, mire rám támadtak – amiért te vagy a felelős.

Curran nem is figyelve rám, folytatta: – Kétségbe vontad a hatalmam – ezt nem hagyhatom szó nélkül. Három választás áll fönn: nyilvános leckét adhatnék neked alázatból, és hidd el, nagyon szeretném megtenni. – Curran arckifejezése kétséget se hagyott afelől, mennyire. – Ám, mivel a Rend kapcsolattartója vagy, mégis kénytelen vagyok elszenvedni téged. Dereket megbüntethetném, de ezt nem akarom. Ugyanakkor, neked is adhatom, és úgy tüntethetem fel a dolgot, hogy már az utolsó 136

találkozásunk óta hozzád tartozott. Haboztál, a véreskü pedig megbolondította Dereket – így a kölyök nem veszti el a becsületét.

Tagadólag megráztam a fejem. – Nem viszem el.

– Akkor viszont megölöm – felelte Curran.

A kölyök képéből kifutott minden vér. Ellökte magát a faltól és egyenesen megállt a lábán.

– Engedetlen volt – mondta Curran. – Megérintett téged, úgyhogy jogom van hozzá, hogy ekképpen tegyek. – A szőr felborzolódott Curran karján. Hatalmas mancsából karmok törtek elő és átszúrták a bőrt Derek álla alatt. A kölyök fájdalmasan grimaszolt.

– Kedvelem a srácot. – Curran szinte dorombolt. – Nem adná könnyen az irháját.

– Ha a vérét ontod, úgy nyúzlak meg, mint a vágásra vitt disznót – sziszegtem összeszorított fogaim között.

– Csak a próbálkozásig jutsz majd. Suhogtatod majd a kardod és egy rakás hülyeséget beszélsz, majd az utolsó pillanatban visszakozol. Aztán pedig a tiédet és Derek nyakát is elroppantom.

A sarlóforma karmok vészesen közel táncoltak a Derek nyakán haloványan lüktető érhez. Ideje volt egy kis kockázatot vállalni.

– Rendben, Felség. Te nyertél. Még most láncold hozzám – három óra múlva már máshol kell lennem.

 

Három vörös csepp hullott a parázstartóban égő széndarabokra és buborékokat eregetve, sziszegve elpárolgott. Az égő emberi 137

vér szaga betöltötte a termet, táplálva a mágia kusza szálait.

Elfintorodtam.

Javában folyt a szertartás, amelynek keretében Derek esküjét vérének mágiájához kötötték. Ezzel csak az volt a baj, hogy az efféle véreskük vajmi keveset értek. Derek ugyan nehezen szegné meg a már ismert körülmények között tett esküjét, de ennél többre nem számíthattam, mert ha egy erősebb kötelezettség, történetesen a Falka iránti hűség és a véresküje között kellene választania, nagy valószínűséggel az utóbbit szegné meg.

A magas, sovány alfahím zsolozsmázta az eskü szavait.

Derek elismételte őket, a hatalom áramlatai pedig körbenyaldosták a kör alakú termet és a hihetetlenül magas falak mentén körkörösen felfelé emelkedve elenyésztek a sötétségben. A parázstartó körül kör alakban összegyűlt Tanács egyöntetűen egyetlen szót kántált. Derek a lángok fölé tartotta kezét. Az alfahím felhasította Derek alkarját, a kölyök vére pedig a sebből a parázstartó tüzébe csorgott, így pecsételvén meg az esküt. Egy sereg fogadalom hangzott el. Az alakváltók vére gyorsan alvadt, ezért az alfahímnek úgy félpercenként újra és újra fel kellett nyitnia a sebet. Az összekötő szertartás majdnem negyedórán át tartott. A felénél, mikor a kés a bőréhez ért, Derek összeszorította a fogait. Pokolian fájhatott az a karja.

Az eskütételt hallgattam: Derek hitet tett, hogy ha kell, megóvja az életem. Hogy amíg a Falka érdeke megkívánja, békében és harcban egyaránt mellettem lesz. Megfogadta, hogy megvédi a Falka, azon belül is saját Farkas Klánja becsületét.

Nem testőrt kaptam, hanem egy második árnyat, amely ezentúl 138

kötelességének érezte, hogy ízekre tépjen bárkit, aki csak ferdén nézett rám.

Ott állt, időről időre megrándult az arca, elveszettnek, szánalomra méltónak és hozzám képest valahogy végtelenül fiatalabbnak tűnt. Elfordultam és csendesen eloldalogtam, ki a teremből, a kinti, homályos folyosóra. A levegő hűvös volt és a legerősebb illat, amit éreztem, a citrus volt. A falnak dőltem, kezeimmel elfedtem arcomat, és egy pillanatra kizártam a külvilágot. A véreskü egy darabig még nem érezteti hatását, de aztán Dereknek mellettem kell lennie, másképp a fogadalma fabatkát sem ér. Ezentúl a lakásomban kell aludnia, együtt kell vacsoráznunk és a Casinóba is magammal kell vinnem... A Casinóba – te jó ég!...

– Nem veszi be a gyomrod – szólt Curran mellettem.

Nem ugrottam fel a meglepetéstől – inkább, csak szökkentem egyet. – Ezt direkt csináltad, mi?

– Micsodát?

– Felejtsd el.

Megdörzsöltem az arcom, ám a kimerültséget nem űzhettem el – csak az adrenalinszintem csökkent. Pár perc múlva viszont magamhoz térek, mintha kutya bajom se lenne.

– Nem vagyunk egy szinten – mondta Curran.

Mit nem mond!... – Nem kezeltem valami jól a helyzetet, mi?

– Nem – felelte; a hangjába egy csepp együttérzés se vegyült.

Azt kívántam, bárcsak újrajátszhatnánk ezt a menetet.

Másodjára sokkal összeszedettebb lennék, nem járna annyit a bagólesőm.

Ám az életben ritkán nyílik efféle alkalom.

139

– Innen a Casinóba megyek. Magammal kell vinnem Dereket? Nataraja szeret szórakozni velem, de ha Derek farkassá változik, nagyon betesz nekem. És ezzel hihetetlenül alábecsültem ezt a veszélyt.

– Ismered a Törvényt?

– „A Törvény az Út” – idéztem a Gondolat Törvényét. – „A Rend a Káoszban; a józan ész a feledésben.” – Curran felém pillantott. – Meglepődtél, Felség? Igen, olvastam a Törvényt – nem egyszer, sokszor. – A Törvény híján az alakváltók elvesztik belső egyensúlyukat, felülkerekedik bennük a Fenevad, amely gyilkosságra, és áldozataik húsának felzabálására tüzeli őket. Az emberi hús fogyasztása kritikus mértékben borítja fel a hormonháztartásukat. Erőszakos viselkedés, paranoia, túlfokozott szexuális ingerek lépnek fel, az alakváltók pedig olyan vadfarkasokká válnak, amelyek vérbeli pszichopata módjára, tobzódni fognak a szex és vérontás mindenféle perverz megnyilvánulásában. Az emberi elme pedig igencsak fantáziadús dolog.

Addigra már kifejezetten elfáradtam. Lassan lecsúsztam a fal mellett és a földre ültem. Csessze meg, ha Curran itt akar fölém tornyosulni, ám legyen. – Ott voltam, mikor a Céh Moses Creeknél szétcsapta Sam Buchanan rettenetes tanyáját és bagázsát – mondtam.

Akár a szolga, amely buzgón gazdája kedvére tenne, az elmém készségesen szolgáltatta az emléket. Buchanan búvóhelyének előkertjét látom, amely az árkokon és a vályogfalon túl húzódik, és ahonnét elvadult falkája golyózáporral áraszt el bennünket. Túlnőtt gazban heverő

vadfarkasok tetemei, egy gyerekeknek való, felfújható – kék és sárga kacsáktól rikító – gumimedence tele vérrel és csomós, 140

fakó zsigerfüzérekkel és egy meztelen, véres nő, feketén tátongó üregekkel ott, ahol hajdan a szemei voltak. Kezeit maga

előtt

kitárja,

hullákon

botladozik

keresztül,

támasztékként egy fenyőfa törzsét megragadva, vakon keresgél és a suttogásnál alig erősebb hangon szólongat: „Megan!

Megan!” Mi pedig, a két tucat harci felszerelésbe öltözött zsoldos, képtelenek vagyunk megmondani neki, hogy az apró, sötét hajú test egy huroknál fogva éppen annak a fának az ágai közül lóg lefelé, amelybe kapaszkodik.

Összeszorítottam a fogaimat.

– Rossz emlékek? – kérdezte Curran.

– Ne tudd meg, mennyire – feleltem rekedten, és beugrott, kihez is beszéltem. – De talán tudod is.

Fejem megrázva úgy zavartam el az emlékeket, mint ahogy az ázott kutya rázza le a bundájáról a vizet. Az volt a harmadik meló, amellyel a Céh bízott meg. Tizenkilenc voltam, de az élmény szülte rémálmok mai napig kísértettek. Buchanan pedig kereket oldott, az erdőbe inalt, míg mi lucskos halomba lőttük tomboló vadfarkasait. Sose kaptuk el – és ez a tudat alulmúlt bármilyen rémálmot.

Curran engem figyelt. Kérdésre nyitottam a szám, hogy megkérdezzem Currant, hogy miért nem tett semmit az ellen a veszett vadfarkas ellen, de aztán beugrott, hogy Jackson megyében szigorúan megtiltották, hogy a Falka beleavatkozzon az ottani rendteremtésbe. Ez hat éve történt – ma már gondolni se mernének efféle botorságra.

A szám még mindig nyitva volt, ezért megkérdeztem: – Van ennek bármi köze Dereknek?

– Derek szülei déli baptista szeparatisták voltak. Ő volt a legidősebb fiuk, és megengedték, hogy iskolába járjon – 141

legalábbis addig, míg az apja alaposabban el nem mélyült a vallásos tanokban. Emlékszik rá, mikor az előkertben Dr. Seuss és Sendak elégették a könyveket.

Bólintottam. A „vallásos tanokban történő alaposabb elmélyülés” számomra se volt ismeretlen jelenség. A hegyvidéki városok fele „elmélyült” bennük, mígnem az „Istennel éld az életet!” mozgalom új követendő tanokkal nem szolgált.

Curran megdörzsölte a nyakát, a bicepszei bámulatra méltóan dolgoztak az ingujja alatt. – Mikor a srác tizennégy volt, az apjáék egy sátras világvége-újjászületés összejövetelre mentek, apuci pedig a Lyc-vírussal megfertőződve tért haza.

Curran mellém ült. – Az apjának fogalma se volt róla, mi a frász az a vírus, mint ahogy arról se, miképp védekezzen ellene. Annyit se tudott, hogy honnét kérjen segítséget.

Napokon belül vadfarkassá változott, azok pedig pokoli gyorsan terjesztik a ragályt. Miután maga is megfertőződött, Derek anyja öngyilkos lett, hét gyermekét pedig megveszett apjuk kényére-kedvére hagyta. Ötük kislány volt.

Lenyeltem a torkomban dagadó kemény gombócot. – Meddig húzták így?

– Két évig – felelte Curran komor arccal. – Az első félév táján megöltek egy arra vetődött vérfarkast, Derek pedig meglelte az áldozat testére rótt Törvényt. Az, meg az éhezés tartotta őket életben.

– Hogy végződött a dolog?

– Ahogy mindig végződik. A srác felkeltette a nőstények figyelmét, az apja meg megpróbált végezni vele. A srácnak jóféle fenevad-alakja van, és képes hosszú ideig meg is maradni ebben a bőrben.

142

A fenevad-forma a harcosok megtestesülése volt – minden állati, és emberi formánál felsőbb rendű. A legtöbb elsőgenerációs alakváltónak nehezére esett a fenevad-forma felvétele, és másodpercnél tovább nem is bírtak megmaradni ebben a bőrben. Kellő gyakorlással persze ezen is javíthatnak, de ahhoz évekig tartó próbálkozással és kudarccal terhes út vezet.

– Derek megölte az apját?

– Meg, és felgyújtotta a házukat.

– Mi lett a többi gyerekkel?

– Meghaltak. Kettővel az éhség végzett, hárommal az atyai szeretet, az utolsó pedig halálra égett. A romokat átvizsgáltuk, a csontokat eltemettük.

– Most pedig nekem adod? Miért, Curran? Nem vállalhatok felelősséget érte – abban még saját magamat illetően is igen cefetül állok.