ILONA ANDREWS

A MÁGIA ÉJSZAKÁJA

 

KATE DANIELS 1.

 

2012

 

A Kate Daniels sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Magic Bites (2007)

2. Magic Burns (2008)

3. Magic Strike (2009)

4. Magic Bleeds (2010)

5. Magic Slays (2011)

 

A mű eredeti címe:

ILONA ANDREWS – Kate Daniels series 1. Magic Bites, 2007

 

A RAJONGÓI FORDÍTÁS alapjául szolgáló művek: ILONA ANDREWS – Stadt der Finsternis 1. Die Nacht der Magie, 2009

 

KÉSZÍTETTE:

Lea

Spencer

 

ILONA ANDREWS – Kate Daniels series 1. Magic Bites, 2007

 

KÉSZÍTETTE:

Walheru

orsikaa

 

LEKTORÁLTA:

Lea, Spencer és agi452

 

SZERKESZTETTE:

agi452

Első fejezet

Fordította: Lea

Az árnyékos konyhám asztalánál ültem egy üveg Boon’s Farm Hard Limonade társaságában, amikor elért egy mágiahullám. A védelmem szertefoszlott, kiszolgáltatva az otthonomat. A tv hirtelen bekapcsolt, és a zaja megtörte a csendet.

Felvontam egyik szemöldökömet, és fogadtam az üveggel, hogy fontos közlemény érkezett, már megint. Az üveg vesztett.

– Fontos közlemény! – nyilatkozta Margaret Chang. – Az Igazságügyi Minisztérium óva inti a lakosokat: a szellemidézéssel, illetve minden olyan aktivitással való kísérletezés, amelyek természetfeletti lények megjelenéséhez vezetnek, veszélyesek Önökre és polgártársaikra nézve.

– Mit nem mondasz – a palack felé fordultam.

– A rendőrség engedélyt kapott minden szükséges eszköz bevetésére az effajta tevékenységek megakadályozása érdekében.

Margaret Chang tovább süketelt, míg én a szendvicsembe haraptam. Mégis kit akart ámítani? Nincs olyan rendőrség a világon, aki akár csak reménykedhetne a szellemidézők megakadályozásában. Már ahhoz is jól képzett mágusra van szükség, hogy egyáltalán észrevegyen egy idézőt.

Másrészt, ez csak valamelyik szikrányi hatalommal bíró idióta próbálkozása lehet valami olyan bevezetésére, amiről még csak nagyon homályos elképzelések vannak. Hiszen láthattuk, amikor Atlanta belvárosában egy háromfejű, szláv Istenség pusztított, illetve amikor az égből szárnyas kígyók hullottak alá, a rendőrség speciális egysége nagyon gyorsan kiürítette a tárat. Veszélyes időket élünk. Talán kevésbé lenne veszélyes, ha új munka után néznék. Hajdanán a technika biztonságos világában egy mágiában jártas zsoldos, mint én is, rendkívül keresettnek számított.

Amikor mágikus gondok akadnak, amin a zsaruk nem tudnak, vagy nem akarnak segíteni, felhívtak valakit a Fejvadász Céhnél. És ha az ügy az én területemet érintette, akkor a Céh engem értesített. Megdörzsöltem a csípőmet és elfintorodtam. Még mindig fájt az utolsó bevetéstől, még ha a seb jobban be is gyógyult, mint vártam. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor arra vállalkoztam, hogy bármilyen védelem nélkül egy Impala féreg ellen vonuljak. Legközelebb ragaszkodni fogok a négyes szintű védőöltözethez.

Hirtelen félelem és undor kerített hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult. Végigfutott a hideg a hátamon, és a nyakamon lévő hajpihék égnek álltak.

Valami gonosz betört a házamba.

Letettem a szendvicset, és elnémítottam a tv-t. A képernyőn egy szigorú arckifejezést magára öltő férfi tűnt fel Margaret Chang mellett. Rövidre nyírt haja és agyagszürke szeme volt.

Egy zsaru. Valószínűleg a rendőrség Paranormális Jelenségek 6

Osztályáról. Megmarkoltam az ölemben fekvő tőrömet, és mozdulatlanságba dermedtem.

Füleltem. Vártam.

Egyetlen hang sem törte meg a csendet. Egy vízcsepp pergett le az előttem lévő, nedves üveg fényes oldalán.

Valami hatalmas kúszott végig a folyosó mennyezetén a konyhába. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Megállt balra mögöttem, ezért ez nem okozott túl nagy gondot. A betolakodó habozott, megfordult, azután lehorgonyzott a sarokban. Ott lógott az erős, sárga karmaival a lambérián, némán és mozdulatlanul, akár egy vízköpő, fényes nappal.

Ittam egy kortyot az üvegből, és úgy tettem le, hogy a lény tükörképét meglássam benne. Meztelen és szőrtelen volt, és úgy tűnt, nincs egy gramm zsír se a testén. A bőre az izomréteg felett úgy feszült, mint a sovány viaszréteg az anatómiai modellen. A barátságos Pókember srác a szomszédból.

A vámpír felemelte a bal kezét. Borotvaéles karmaival a levegőt szelte. Ide-oda ingatta a fejét, mint egy kutya, és engem tanulmányozott a szemével, amely különös őrülettől csillogott, bestiális vérszomjból született és mentes volt minden kímélettől.

Egyetlen mozdulattal megpördültem és elhajítottam a tőrt. A fekete penge beleállt a lény torkába.

A vámpír megdermedt. Sárga karmai megálltak a mozgásban.

Nyakából vastag, sötét vér futott keresztül a pengén, majd a mellkasára, és onnan a padlóra csöppent. Az arcvonásai megrándultak, megpróbáltak megváltozni. Kinyitotta a száját, és felfedte két agyarát, amelyek apró, elefántcsont sarlóra hasonlítottak.

7

– Ez nagyon udvariatlan volt tőled, Kate – szólt Ghastek hangja a vámpír szájából. – Most muszáj megetetnem.

– Ez reflex, nem tehetek róla. Ha csengőszót hallasz, megjött a kaja. Ha élőhalottat látsz, eldobsz egy kést. Teljesen ugyanaz.

A vámpír arca megrándult, amikor a Holtak Mestere, aki irányította, megpróbált pillantást vetni valamire.

– Mit iszol? – kérdezte Ghastek.

– Boone's Farm-ot.

– Ennél jobbat nem engedhetsz meg magadnak?

– Nem kell jobb. Szeretem a Boone's Farm-ot. És az üzleti ügyeimet jobban szeretem inkább telefonon intézni. De veled legszívesebben sehogy.

– Nem akarlak leszerződtetni, Kate. Ez mindössze egy privát látogatás.

Ránéztem a vámpírra, és azt kívántam, bár magának Ghasteknek is kést döfhetnék a torkába. Csodás érzés lenne. De sajnos ő mérföldekkel távolabb, a páncélozott szobájában ült.

– Szórakoztat, hogy bosszanthatsz, ugye, Ghastek?

– Mérhetetlenül.

A milliódolláros kérdés csak az: miért. – Mit akarsz? Siess, mert felmelegszik a Boone's Farm.

– Csak gondoltam megkérdezem – szólt Ghastek védjegyének számító száraz közönnyel –, mikor láttad utoljára a jó, öreg gyámodat?

Nemtörődöm hangjától kirázott a hideg.

– Miért?

– Csak úgy. Ez mindig szórakoztat.

A vámpír ellökte magát a faltól, és kiugrott a nyitott ablakon a késemmel együtt.

8

Megragadtam a telefont, miközben halkan káromkodtam magamban. A Segítő Jótékony Lovagrend számát tárcsáztam.

Egyetlen vámpír se törheti át a védelmemet, ha a mágia rendesen működik. Ghastek nem tudta, mikor csappan meg a mágia, ezért már régóta figyelnie kellett a házamat, és lappangva arra várni, hogy rés keletkezzen a védelmi vonalamon. Ittam egy kortyot az üvegből. Ezek szerint, amikor múlt éjjel hazajöttem, egy vámpír ólálkodott a közvetlen közelemben, és én se nem láttam, se nem éreztem. Rohadtul megnyugtató.

Kicsengett egyszer, kétszer, háromszor. Miért kérdezett Gregről?

A vonal másik végén egy szigorú női hang jelentkezett. – Rend, atlantai csoport. Mit tehetek Önért?

– Greg Feldmannal szeretnék beszélni.

– Mi a neve?

A hang kissé feszülten csengett.

– Nem kötelességem bemutatkozni – mondtam. – A Rend Jósával szeretnék beszélni.

Rövid szünet után egy férfihang szólalt meg. – Kérem, adja meg a nevét.

Időt akartak nyerni. Valószínűleg próbálják visszakövetni a hívást. Mi a pokol folyik itt?

– Nem, nem fogom – feleltem határozottan. – A hetedik szabályzatuk harmadik bekezdése kimondja: minden egyes polgárnak jogában áll a Rend egyik Jósával konzultálni, azonosítás nélkül. És, mint állampolgár követelem, hogy most azonnal kapcsolják a Rend Jósát, vagy közölje velem, mikor tudom elérni.

– A Jós halott – mondta a férfi.

9

A világ egyszeriben megállt. Én pedig rémülettel keresztülcsúsztam a nyugalom mérlegén. Kiszáradt a torkom.

Hallottam a szívem dobogását.

– Hogyan? – A hangom teljesen nyugodtan csengett.

– Megölték az egyik bevetés során.

– Ki tette?

– Még vizsgálják az ügyet. Nézze, ha egyszerűen megadná a nevét...

Letettem. Majd az asztal másik oldalán lévő üres székre siklott a pillantásom. Két héttel ezelőtt Greg ült azon a széken a kávéját kavargatva. A kanala tökéletes körkörös mozgást végzett anélkül, hogy érintette volna a csészét. És ez az emlék gondoskodott arról, hogy egy pillanatra tényleg lássam őt ott ülni.

Greg rámnézett a sötétbarna szemeivel. Szomorú tekintete egy ikonéhoz hasonlított. – Kérlek, Kate. Felejtsd el az irántam érzett ellenszenved egy pillanatra, és hallgasd meg, amit mondani akarok. Mindenképpen megéri.

– Egyáltalán nem ellenszenvet érzek irántad. Az súlyos leegyszerűsítés lenne.

A férfi bólintott, azzal a rendkívül türelmes arckifejezésével, amellyel elvette a nők eszét. – Természetesen. Semmi esetre se akartam megsérteni vagy leegyszerűsíteni az érzéseidet. Csak azt szeretném, hogy koncentráljunk a mondandóm lényegére.

Figyelnél rám, kérlek?

Hátradőltem a székemben és keresztbefontam a karjaimat. – Hallgatlak.

Benyúlt a bőrdzsekijébe, kivett egy papírtekercset és az asztalra fektette, majd lassan kitekerte. – Ez a Rend felhívása.

A levegőbe dobtam a kezem. – Ennyi. Végeztem.

10

– Hadd fejezzem be – válaszolta. Nem tűnt dühösnek. Azt se mondta, hogy úgy viselkedek, mint egy kisgyerek, mégis tisztában voltam vele, hogy azt teszem. Ami csak még jobban felbosszantott.

– Rendben – feleltem.

– Néhány héten belül huszonöt éves leszel. Ez még önmagában nem jelent semmit, azonban, ami a Rendbe való újrafelvételt illeti, mindenképpen fontos. Sokkal nehezebb bejutni, ha valaki már huszonöt. Nem lehetetlen. Csak nehezebb.

– Tudom – válaszoltam. – Küldtek prospektust.

Elengedte a tekercset, hátradőlt és összekulcsolta hosszú ujjait. A papír nem mozdult, bár az összes fizikai törvény értelmében újra fel kellett volna gördülnie. Greg néha nem fogadta el a fizika törvényeit. – Szóval, akkor tudsz az ősi büntetésről.

Ezt nem kérdésnek szánta, de ettől függetlenül válaszoltam rá. – Igen.

Sóhajtott. Ez olyan apró mozdulat volt, amit csak azok vettek észre, akik jól ismerték őt. Ahogyan ott ült, teljesen mozdulatlanul, és csak a nyakát nyújtotta kissé, tudtam, rájött a döntésemre.

– Az szeretném, ha ezt átgondolnád még egyszer – mondta.

– Ez nem fog megtörténni. – Egy pillanatra csalódottságot láttam a szemében. Mindketten tudtuk, mi maradt kimondatlan: a Rend védelmet nyújt, és olyasvalaki számára, mint én, a származásom miatt ez a védelem hatalmas jelentőséggel bír.

– Megkérdezhetem, miért?

– Ez nem való nekem, Greg. Nem tudom elviselni ezt a hierarchiát.

11

A férfi számára a Rend jelentette a menedéket, a biztonságot, a hatalom színhelyét. A tagok teljes egészében elkötelezték magukat a Rend eszméinek, és olyan odaadással szolgálták, hogy az nem csupán bizonyos egyének egyesülésének tűnt, hanem rendkívül erős, önálló szervezetnek.

Greg csatlakozott hozzájuk, és őt ez éltette. Én ellenben eljöttem, és majdnem mindent elvesztettem.

– Minden percben, amit ott töltöttem – mondtam –, úgy éreztem, mintha összeszáradnék, és lassan meghalnék. Ki kellett jutnom onnan, és nem fogok visszamenni.

Greg rettenetesen szomorú pillantást vetett rám sötét szemein keresztül. A kis konyhám félhomályában a szépsége szinte bódító. Megmagyarázhatatlan módon örültem, amiért a makacsságom rávette, hogy felkeressen, így most, közvetlenül velem szemben ült, mint egy kortalan tündérherceg, elegánsan és búskomoran. Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a kislányos képzelgést.

– Ha most megbocsátanál – szóltam.

Pislogott. A formalitásom meghökkentette és egyetlen rugalmas mozdulattal felemelkedett. – Természetesen. Nagyon köszönöm a kávét.

Elkísértem az ajtóhoz. Már besötétedett, a hold ezüstös fényben fürdette az előkertem pázsitját. A verandán a hibiszkusznövények fehéren világítottak, mint szétszórt csillagok a sötét égen.

Néztem, amint Greg lesétál a három lépcsőfokon.

– Greg?

– Igen? – Megfordult. A mágiája fellobbant körülötte és befedte, akár egy köpeny.

– Semmi. – Becsuktam az ajtót.

12

Ez az utolsó emlékem róla: mielőtt a holdfényes gyepen elfedte a mágiája.

Ó, Istenem.

Magam köré fontam a karomat, sírni akartam. Azonban a könnyek nem jöttek. A szám kiszáradt. A családomhoz kötő

utolsó szál is elszakadt. Már senkim se maradt. Nincsenek szüleim, és most már Greg sincs. Összeszorítottam a fogaimat és indultam csomagolni.

 

13

Második fejezet

Fordította: Lea

Miközben összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat, és kiválasztottam a hagyományos kocsim helyett a Karmeliont, a mágia visszatért. A Karmelion egy horpadt, rozsdás, epezöld színű furgon volt, amelyről hiányzott a bal oldali fényszóró, és csak egyetlen előnnyel rendelkezett: kevéske varázslat hozzáadásával vízzel is működött, ezért az ún. mágiaáradás során is lehetett használni. Amikor a normál autók dübörögtek és berregtek, ez a kocsi nem, és egyéb zörejt sem hallatott, ami elvárható lett volna a motortól. Ehelyett bömbölt, morgott, és nyomasztó rendszerességgel fülsüketítő mennydörgéseket adott ki magából. Hogy ki, és miért keresztelte el Karmelion névre, azt nem tudom. Egy roncstelepen vettem, és a név macskakaparással a szélvédőbe volt karcolva.

Szerencsére egy átlagos napon mindössze harminc mérföldet kellett megtennem vele Savannah-ba. Ma azonban rákényszerítem a Ley-vonalra1, ami még önmagában nem okoz

1 spirituális erővel bíró, különleges pszichikai vagy misztikus energiát kibocsátó vonal

14

gondot, ha az áramkörei kihúzzák egészen Atlantáig, azonban az azt követő városi kocsikázás nem tesz jót neki. A kisteherautó jelenleg ott hűlt egy parkolóban. Víz csöpögött belőle, és mágiát izzadt. Jó negyed órát dekkolhatok itt, amíg a generátor visszanyeri a normális hőfokot, de nem bántam. Úgy terveztem, hogy itt maradok egy darabig.

Gyűlöltem Atlantát. Gyűlöltem minden várost.

A vitának vége. A járdán álltam, és szemügyre vettem a kis irodaházat, amely állítólag szállást adott a Segítő Jótékony Lovagrend helyi részlegének. A Rend azon fáradozott, hogy elrejtse valódi erejét és hatalmát, de ebben az esetben túllőttek a célon. A létesítmény egy háromemeletes betonobjektum volt, amely ormótlan kinézetének köszönhetően tisztán kitűnt a környező, impozáns, vörös téglából készült épületek közül. A falakon rozsdacsíkok futottak végig, amelyeket a lyukas ereszcsatornából szivárgó esővíz hagyott hátra. Nehéz rács biztosította az apró ablakot, a zsalugáterek mögötti poros ablaküveg pedig meggátolta a bepillantást.

Kellett lennie a városban még egy, a Rendhez tartozó létesítménynek, ahol a munka a háttérben zajlott, miközben a nyilvánosság felé kedves, szerény külsőt sugároztak. Ott kétségkívül egy gigantikus, csúcsmodern fegyverarzenál található, emellett egy számítógéphálózat olyan adatbázissal, ahol a hatalommal kapcsolatos minden információ fellelhető – legyen az mágikus vagy evilági. Valahol, ennek az adatbanknak a legtávolabbi zugában ott állt az én nevem is – egy neveletlen, jelentéktelen és kitaszított neve. És nekem ez így pontosan megfelelt.

Megkíséreltem megérinteni az épület falát. Milliméternyire a burkolat előtt rugalmas ellenállás lökte vissza az ujjaimat, 15

mintha teniszlabdát próbáltam volna meg összenyomni.

Halvány, ezüstös csillám ragyogott fel a bőrömön, és visszarántottam a kezemet. A létesítményt erős védelemmel szerelték fel az ellenséges mágiával szemben. Ha nekihajítanának egy tűzgolyót, az valószínűleg anélkül pattanna le róla, hogy akár csak egy égési nyomot is hagyna a szürke falon.

Kinyitottam az acél bejárati ajtót és besétáltam. Jobbra keskeny folyosó vezetett egy ajtóhoz, amely felett méretes táblán, fehér alapon piros nyomtatott betűkkel a következő állt: BELÉPÉS CSAK ILLETÉKESEKNEK. A másik választási lehetőségemet egy felfelé irányuló lépcsősor jelentette.

A lépcső mellett döntöttem, és feltűnt, hogy meglepően tiszta a terep. Senki se próbált megállítani. Senki se kérdezte, mit akarok itt. Nézd csak. Segítőkészek vagyunk, és egyáltalán nem fenyegetőek. Egyetlen célunk a közösséget szolgálni, sőt, egyszerűen csak úgy hagyunk bárkit besétálni a hivatalunkba.

A szerénynek ható épületet még meg tudtam érteni, azonban a nyilvánosan hozzáférhető adatok szerint a teljes részleghez kilenc lovag tartozott: a Védő, a Jós, a Nyomozó, három Védelmező és három Őr. Kilenc ember felügyelt egy olyan hatalmas városra, mint Atlanta. Nos, igen.

A lépcsősor tetején egy mattzöldre lakkozott acélajtóhoz érkeztem. Kisebb méretű tőr világított rajta, pontosan szemmagasságban. Nem tűnt valami jó ötletnek bekopogtatni, ezért inkább kinyitottam az ajtót, és beléptem.

Egy hosszú folyosó nyújtózott előttem, amely fáradt szemeimnek egyetlen szín árnyalatát mutatta: szürkét, szürkét és még több szürkét. A szőnyeg egyszerű szürke volt, a falakat pedig két különböző árnyalatúra festették – felül világosra, alul 16

pedig sötétre. Az elektromos mennyezeti lámpa is szürke fénnyel világított. A lakberendező – kétségtelenül esztétikai szempontból –, különösen füstös üvegbúrát választott.

A folyosó makulátlanul tiszta volt. Mindkét oldalon számos ajtó sorakozott egymás mellett, amelyek valószínűleg külön irodákba nyíltak. A legvégén egy jókora faajtó állt, amelyen feketére zománcozott sárkánypajzs függött. A páncél közepén csillogásig kifényesített acéloroszlán pompázott. A Védő.

Pontosan vele akartam beszélni.

Felé masíroztam, eközben benéztem a nyitva lévő

helyiségekbe, melyek mellett elhaladtam. Balra fegyvertárat pillantottam meg. Alacsony termetű, izmos férfi ült benn egy fapadon, Dha-t fényesítve. A vietnámi kard széles pengéje megcsillant, amikor az olajba mártott szövettel végigsimított a kékes fémen.

Jobbra egy meglehetősen szűkös, de ugyanakkor minden szükséges eszközzel felszerelt irodára lettem figyelmes. Drága öltönyt viselő, magas fekete férfi ült az íróasztal mögött, és telefonált. Felnézett rám, udvariasan elmosolyodott, majd folytatta tovább a beszélgetést.

Az ő helyében én nem méltattam volna magamat második pillantásra. A szokásos munkaöltözetemet viseltem: farmert, amely elég bő szabású volt ahhoz, hogy egy nálam magasabb embert könnyedén torkon tudjak rúgni, zöld pólót és kényelmes futócipőt. Slayer a hüvelyében pihent a hátamon, nagyrészt a dzsekim alatt elrejtve. A kard markolata a jobb vállam fölé emelkedett a hajam takarásában, melyet vastag lófarokba kötöttem fel. Ez a copf akadályt jelentett a számomra. A hátamnak csapódott, amikor futottam, harc közben pedig első osztályú fogást biztosított az ellenfeleimnek.

17

Ha nem lennék ilyen hiú, régen levágathattam volna, de a női ruhákat, a sminket és a csinos fehérneműket már feláldoztam a célszerűség oltárán. És legyek átkozott, ha mindezek mellett még a hajamat is feladom.

Amikor odaértem a Védő ajtaja elé, kopogásra emeltem a kezem.

– Egy pillanat – mondta az a szigorú női hang, amelyet előző nap hallottam a telefonban.

Felé fordultam, és megpillantottam egy iratszekrényekkel telezsúfolt kis irodát. A szoba közepén egy tekintélyes íróasztal helyezkedett el, melyen egy középkorú nő állt. Magas és karcsú volt, rövid, göndör, platinaszőkére festett hajjal.

Elegáns, kék nadrágkosztümöt viselt. A szék mellett hozzá illő

cipő feküdt, amelyet szemlátomást azért vett le, hogy feltehesse a lábait az asztalra.

– Éppen van bent nála valaki, kedvesem – jelentette ki a nő.

Felemelte a kezét, és folytatta a tündérlámpa izzójának cseréjét, amely az elektromos égő mellé volt beépítve a mennyezeti lámpába. – Nem beszéltek meg találkozót, igaz?

– Nem, asszonyom.

– Szerencséje van. A Védő kora délelőttje szabad. Mondja meg a nevét és a látogatása okát, azután meglátjuk, mit tehetek Önért.

Vártam, amíg elkészült a tündérlámpával, majd elmondtam neki, hogy Greg Feldman miatt vagyok itt és átnyújtottam neki a kártyámat. Felírta ezeket, miközben meg sem rendült, és végül mögém mutatott. – Odaát találja a várótermet.

Átsétáltam a váróba, amiről kiderült, hogy egy átlagos irodahelyiség, amelyet fekete bőrkanapéval és két fotellel bútoroztak be. Ezenkívül az ajtó mellett, a falnál, állt még egy 18

asztal is, rajta kávéskannával és két halomba rendezett agyagcsészékkel. Továbbá volt még rajta egy tál kockacukor és két doboz Duncan's fánk is. A kezem önkéntelenül a fánk felé mozdult, de sikerült visszafognom magam. Akinek akár csak egyszer is megadatott megkóstolni ezt a finomságot, tudta, hogy lehetetlenség egynél megállni, és ha a Védő irodájába csokis tejszínhabos kézzel és szájjal keringőznék be, azzal elsőre biztosan nem tenném rá a legjobb benyomást.

Megálltam az ablak előtt, tisztességes távolságban a fánkoktól, és a rácsokon át felnéztem a háztetőkkel szegélyezett, borús égre. A Segítő Jótékony Lovagrend pontosan azt jelentette, amit a nevében foglalt: segítséget nyújtottak mindazoknak, akik ezügyben fordultak hozzájuk. Ha fizetőképes vagy, akkor kiállítják a számlát a számodra, ha nem, akkor ingyen ölnek. A hivatalos mottójuk így szólt: „Minden rossztól megvédjük az emberiséget, mágiával vagy fegyverrel”. A gond csak az, hogy a „rossz” meghatározását igen rugalmasan kezelték, és emiatt a kegyes segítség néha jelenthette azt is, hogy lecsapják a fejed.

A Rend sokat megengedett magának. A tagjai túl erősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassák őket, és egyszerűen túl nagy volt a kísértés, hogy a segítségüket kérjék. A Kormány a bűnüldözési triumvirátus harmadik pilléreként emlegette őket. A rendőrség, a Paranormális Jelenségek Osztálya, a katonaság Természetfeletti Védelmi Egysége és a Segítő

Jótékony Lovagrend egyezségre léptek egymással, és közösen védték a lakosság érdekeit. Azonban a valóság kicsit másként festett. A Lovagrend segítőkész, hatékony és halálos volt.

Ellenben a Fejvadász Céhvel, ők nem sóvárogtak a pénz után 19

és betartották az ígéretüket. De a zsoldosoktól eltérően, ítélkeztek mások felett és mindentudónak hitték magukat.

Egy jól megtermett férfi lépett be a váróterembe. Még azelőtt megcsapott a szaga – a rothadó hulladék undorító, édeskés bűze –, mielőtt megláttam volna őt. A férfi tinta-és zsírfoltokkal teli, barna viharkabátot viselt. Nyitott kabátja bepillantást engedett förtelmes kék, piros és zöld skótkockás ingére. Mocskos, keki színű nadrágját narancssárga nadrágtartóval biztosította. Lábára régi acélbetétes bakancsot húzott, kezére pedig bőrkesztyűt, amelynek az ujjhegyeit levágta. A fején ódivatú, piszkos filckalap ült. Sűrű, egérszürke haja merev hajtincsekben lógott ki a kalapja alól.

Amikor észrevett, a mutató-és a középső ujja közé csípte a kalapja karimáját, úgy, ahogyan némelyik ember a cigarettát tarja, majd hátrabillentette azt, így megláthattam az arcát: mély ráncok, háromnapos borosta és tisztán, hidegen figyelő szemek.

Tulajdonképpen semmi fenyegető nem volt a nézésében, de valami a szemeiben arra késztetett, hogy emeljem fel védekezően a kezem és lassan hátrálni kezdjek, amíg biztos távolságba nem kerülök tőle, majd forduljak meg és fussak az életemért.

– Hööölgyeeem – mondta elnyújtottan.

A frászt hozta rám. Rámosolyogtam. – Jó reggelt. – Az üdvözlésem úgy hangzott, mintha egy harapós kutyát akartam volna megnyugtatni. Ahhoz, hogy eljussak az ajtóig, előtte hozzá kellene préselődnöm.

A titkárnő érkezett a segítségemre. – Most már bemehet! – kiáltotta.

A férfi félreállt, majd kissé meghajolt, én pedig elhaladtam mellette. A dzsekim súrolta a viharkabátja szegélyét, és 20

eközben valószínűleg annyi baktériumot szedtem össze, ami egy kisebb hadsereget kiiktatott volna, de nem hátráltam meg.

– Nagyon örvendtem – motyogta.

– Én úgyszintén – feleltem, és bemenekültem a Védő

irodájába.

Egy hatalmas teremben találtam magam, ami legalább kétszer akkora volt, mint a korábban látott irodák. Az ablakon függő nehéz, burgundivörös drapériák éppen elegendő fényt engedtek

be

a

kellemesen

félhomályos

légkör

megteremtéséhez. A helyiséget egy impozáns, cseresznyefából készült, kifényesített íróasztal uralta, rajta kartondoboz, parafa levélnehezék, melynek tetején Texas Ranger jelvény pihent és egy pár barna cowboycsizma. Ezek a csizmás lábak egy széles vállú férfihoz tartoztak, aki egy nagy, fekete bőrfotelban ült hátradőlve és a telefon búgó hangját hallgatta a fülében. A Védő.

Régen meglehetősen izmos lehetett, de mostanra teste már némiképpen átformálódott. Még mindig jól megtermett, erős embernek látszott, aki ha szükséges, valószínűleg alakuló, csúf pocakja ellenére is képes gyorsan mozdulni. Farmert és tengerészkék kirojtozott inget hordott. Fogalmam se volt róla, hogy ilyet még gyártanak. Ezeket az idejétmúlt ruhákat, melyekben egykor nyert a Nyugat – vagy megénekelt, amíg megadatott neki –, tulajdonképpen sovány férfiakra méretezték.

A Védő úgy nézett ki benne, mint Gene Autry2, miután hosszabb időn keresztül kizárólag Twinke tortácskákon élt.

A legfőbb lovag rámnézett. Széles arccal és szögletes állkapoccsal rendelkezett, kék szemének mélyreható tekintete

2 „Éneklő Cowboy” néven ismert amerikai countryénekes (1907-1998) 21

látszódott a bozontos szemöldök alatt. Az orra, miután túl sokszor betörték, kissé eltorzult. A fején lévő kalap elrejtette a haját, vagyis inkább annak hiányát, de fogadni mertem volna rá, hogy ami még megmaradt belőle az ősz és rövidre nyírt.

A Védő a pillantásával jelezte, hogy foglaljak helyet az íróasztala előtti kisebb, piros fotelban. Leültem és közben az asztalon lévő dobozra siklott a tekintetem. Egy félig elfogyasztott, lekvárral töltött fánkot tartalmazott.

A férfi továbbra is a telefonkagylóra koncentrált, így egy kicsit

szétnéztem

az

irodájában.

Méretes,

szintén

cseresznyefából előállított könyvesszekrény állt a fal mellett.

Felette Texas fából készült térképe függött, melyet szögesdróttal kereteztek be. Minden egyes rész alatt arany felirat jelezte a készítő nevét és a készítés időpontját.

A Védő elköszönés nélkül bontotta a vonalat. – Ha szeretne valamilyen iratokat bemutatni, ez a megfelelő alkalom rá.

Átnyújtottam neki a zsoldos igazolványomat, és még vagy fél tucat ajánlólevelet. Szemügyre vette mindet.

– Víz és szennyvíz, hmm?

– Igen.

– Az embernek keménynek, vagy meglehetősen ostobának kell lennie ahhoz, hogy manapság lemerészkedjen a csatornahálózatokba. Szóval, Ön melyik a kettő közül?

– Ostoba nem vagyok, de ha most azt mondanám Önnek, hogy kemény viszont igen, akkor nagyszájúnak tartana, ezért inkább csak titokzatosan elmosolyodok. – Megajándékoztam a legszebb, legsejtelmesebb mosolyommal. Nem borult térdre előttem és csókolta meg a cipőmet, vagy ígérte nekem a világot. Úgy látszik, kissé kijöttem a gyakorlatból.

22

A Védő vetett egy pillantást az aláírásra. – Mike Tellez. Már végeztem vele közös munkát. Gyakran dolgozik neki?

– Többé-kevésbé.

– Ezúttal milyen ügyről volt szó?

– Gondja akadt, ellopták a nagyobb berendezéseit. Valaki azt mondta neki, hogy ezt csakis egy fiatal marakihan3

segítségével vihették véghez.

– Azok tengeri lények – felelte. – Nem maradnának életben az édesvízben.

Egy kövér pasas, aki porcukorral borított lekváros fánkkal tömte magát, kirojtozott inget hordott, másfelől pedig gondolkodás nélkül képes volt beazonosítani egy ritka, misztikus fajt. A Védő. Egy olyan férfi, aki igazán értett az álcázáshoz.

– És valóban ő okozta Mike problémáját? – kérdezte.

– Igen. Van egy Impala férge – válaszoltam.

Ha hatást is gyakorolt rá a kijelentésem, nem mutatta. – Megölte?

Nagyon vicces. – Nem, csak elijesztettem.

Az emléke ismét rámtört, és egy szempillantás alatt ott találtam magam a félhomályos alagútban, csípőmagasságig szennyvízbe gázolva. A bal lábam égett a fájdalomtól, és bicegve küzdöttem magam tovább előre, miközben mögöttem a féreg óriási, sápadt teste a mocskos sárba vérzett. A selymesen ragyogó, zöldes vér megpördült az iszap felszínén, minden egyes vérsejt olyan parányi organizmust képzett, melyeket csupán egyetlen cél vezérelt: hogy újra egyesüljenek. Nem számít, milyen sűrűn és milyen messzire távolodtak el

3 tengeri lény emberi fejjel és hal testtel 23

egymástól, ilyen módon a lény újra összeállt, mindig ugyanazzá az Impala féreggé. Csak ezé az eggyé, soha nem változtatott alakot.

A Védő az íróasztalra helyezte a papírokat. – Szóval, mit szeretne?

– Ki akarom nyomozni Greg Feldman ügyét.

– Kinek a megbízásából?

– Önszántamból.

– Értem – hátradőlt a székében. – És miért?

– Személyes okok miatt.

– Ismerte őt személyesen? – Tökéletesen kifejezéstelen hangnemben tette fel a kérdést, mégis észrevehetően célozgatott vele valamire. Örültem, amiért csalódást okozhattam neki.

– Igen. Az apám egyik barátja volt.

– Értem – mondta ismét. – Az édesapja nem tudja ezt véletlenül megerősíteni?

– Nem, halott.

– Sajnálom.

– Nem szükséges – feleltem. – Egyáltalán nem ismerte.

– Van bármi, amivel igazolni tudná Gred Feldmanhoz fűződő kapcsolatát?

Ilyen bizonyítékot lenne a legkönnyebb szolgáltatni. Ha átnézné a férfi adatait, megállapíthatná, hogy Greg kezeskedett értem akkoriban, mikor jelentkeztem a Rendbe, de erről a témáról nem szívesen beszélnék.

– Greg Feldman harminckilenc éves volt. Nagyon óvta a magánszféráját és ki nem állhatta, ha fényképezték. – Átnyújtottam neki egy kis téglalap alakú képet. – Ez a fotó az érettségi ünnepségem napján készült rólunk. Az ő lakásában is 24

megtalálható egy ugyanilyen példány. Ott áll a könyvtára középső szekrényének harmadik polcán.

– Láttam – mondta a Védő.

Milyen bájos. – Visszakaphatnám, kérem?

Visszaadta a képet. – Tudta, hogy Greg Feldman Önt jelölte ki örökösének a végrendeletében?

– Nem. – Szerettem volna egy kis időt magamnak, hogy megbirkózhassak a bűntudatommal és a hálámmal, de a Védő

már folytatta is tovább.

– A vagyonát a Rendre és az Akadémiára hagyta. – Figyelte a reakciómat. Valóban azt hitte, hogy rá akarom tenni a kezem Greg pénzére? – Minden más – a könyvtár, a fegyverek, a mágikus tárgyak – csakis kizárólag az Öné.

Hallgattam.

– Kérdezősködtem Ön után a Céhnél – szólt, és mereven rámnézett. – Azt mondták, Ön tehetséges, de sürgősen pénzre van szüksége. A Rend hajlandó Önnek a szóban forgó tárgyakért igen nagyvonalú ajánlatot tenni. Meg fogja látni, hogy az összeg több mint méltányos.

Sértésnek szánta, és ezt mindketten tudtuk. Kísértést éreztem visszavágni neki, hogy a texasiak a létezésüket kizárólag az oklahomai cowboyok és a mexikói szajhák találkozásának köszönhették, de ez nem lett volna célravezető.

Senki se nevezhette a Védőt kurafinak a saját irodájában.

– Nem, köszönöm – válaszoltam kedves mosollyal.

– Biztos benne? – Méregetett a szemével. – Úgy néz ki, mint aki tudná mire költeni a pénzt. A Rend többet fizetne magának az említett eszközökért, mint ha árverésre bocsátaná őket. Azt tanácsolom Önnek, fogadja el a pénzt. És vegyen rajta magának egy pár tisztességes cipőt.

25

Letekintettem a megsértett lábbelimre. Szerettem a cipőmet.

Ki tudtam fehéríteni. Így még a vért is ki lehetett szedni belőle.

– Talán ugyanolyat kellene beszereznem, mint az Öné? – kérdeztem, miközben a csizmájára pillantottam. – Ki tudja, esetleg kapok még mellé ajándék cowboy inget is. Sőt, hozzá illő övet.

Megvillant valami a szemében. – Meglehetősen nagy szája van.

– Kinek? Nekem?

– A vita semmit sem ér. Nos, tehát mik a valódi szándékai?

Óvatosan, vékony jég.

Hátradőltem. – Hogy mit fogok tenni, uram? Nos, nem fogom a Védőt a saját irodájában sem megfenyegetni, sem pedig felingerelni, teljesen mindegy, mennyire szeretne megsérteni. Őrültség volna, és káros lenne az egészségemre.

Csak információk után kutatok. Az érdekelne, hogy min dolgozott Greg Feldman a halála előtt.

Egy pillanatig néma csendben ültünk, és meredtünk egymásra.

Azután a Védő az orrán keresztül mély lélegzetet vett, majd azt kérdezte: – És Ön ért valamit az effajta nyomozáshoz?

– Persze. Addig idegesítem a gyanúsítottakat, amíg a bűnös fel nem fedi magát és meg nem próbál elszökni.

A férfi elfintorodott. – Ugye tudja, hogy a Rend is nyomoz ezügyben?

Más szóval: Húzz haza kislány, és bízd ezt a felnőttekre. – Greg Feldman volt az egyetlen rokonom – mondtam. – Ki fogom deríteni, ki vagy mi ölte meg.

– És azután mi lesz?

– Majd megtudja, ha eljön az ideje.

26

Egymásba kulcsolta az ujjait, így a két keze egyetlen öklöt alkotott. – Aki képes volt megölni a Rend Jósát, az rendelkezik némi erővel.

– De nem sokáig.

Elgondolkodott ezen egy ideig. – Ha ez így lesz, akkor igazán a segítségére lehetek – mondta.

Ez váratlanul ért. – Hogyan?

Megajándékozott engem valamivel, amit valószínűleg a saját titokzatos mosolyának tartott. A látvány egy grizzlymedvére emlékeztetett, akit éppen most ébresztettek fel a téli álmából. – Megvannak az okaim. A következőket tehetem Önért. Kaphat Hatósági Jogsegély jelzést az igazolványára, ami megnyit magának néhány ajtót.

Használhatja Greg irodáját. Bepillanthat a megnyitott aktákba és a rendőrségi jelentésekbe.

A megnyitott akták azt jelentették, hogy megkaphatnám azokat a feljegyzéseket, melyeket Greg készített: a puszta tényeket és talán némi utalást is valamire. Szeretném visszakövetni a lépéseit. Ez sokkal több volt, mint amire számítottam.

– Köszönöm – mondtam.

– Az iratok itt maradnak az épületben – jelentette ki. – Nincs másolás, se jegyzetelés. Csakis és kizárólag nekem tesz jelentést.

– Csakhogy kötelességem beszámolni a Céhnek – feleltem.

Egy kézmozdulattal leintett. – Vegye elintézettnek.

Mióta megy ez így? A Védő valóban minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen egy jelentéktelen zsoldosnak. Miért?

Ideges leszek azoktól az emberektől, akik szívességet tesznek nekem. Másrészről viszont ajándék lónak ne nézd a fogát. Még 27

akkor se, ha a lovat egy cowboy ingbe öltözött kövér pasastól kapod.

– Ön semmilyen hivatalos státusszal nem rendelkezik itt – közölte. – Ha elcseszi, itt többé nemkívánatos személy lesz.

– Megértettem.

– Nos, akkor végeztünk – mondta.

Kint odaintett magához a titkárnő, és elkérte az igazolványomat. Figyeltem, ahogy hozzákapcsolja a Hatósági Jogsegély

apró

fémből

készült

jelzését,

hivatalos

megerősítéseként annak, hogy a Rend érdekelt szerény munkámban. Ez megnyit majd előttem néhány ajtót. Mások viszont emiatt fogják becsapni az orrom előtt.

– Ne foglalkozzon Teddel – mondta a titkárnő, és visszaadta az igazolványomat. – Néha egy kicsit goromba. Egyébként a nevem Maxine.

– Kate. Meg tudná mondani, hol találom az elhunyt Jós irodáját?

– Természetesen. Hátul, az utolsó ajtó jobbra.

– Köszönöm.

Elmosolyodott és ismét a munkájára fordította a figyelmét.

Amikor odaértem Greg irodájához, megálltam az ajtó előtt.

Valami nem stimmelt itt.

A téglalap alakú ablakon át a napfény a padlóra, a keskeny íróasztalra és két régi székre vetült. Balról mély könyvespolc futott fel a fal teljes felületén és összeroskadással fenyegetőzött a gondosan elrendezett kötetek súlya alatt. A szemközti fal mellett négy, ember nagyságú fém iratszekrény foglalt helyet.

Akta– és papírkupac halmozódott fel a sarokban lévő asztalon és székeken.

28

Valaki

átkutatta

Greg

iratait.

Mindezt

kellő

elővigyázatossággal tette. A helyet nem forgatták fel, de valaki minden egyes dossziét megvizsgált, utána viszont nem vette a fáradtságot, hogy visszarakja az aktákat a helyükre, inkább összegyűjtötte azokat az első rendelkezésére álló felületen.

Valamilyen okból kifolyólag zavart, hogy Greg halála után valaki hozzáért a dolgaihoz, átnézte és elolvasta a jegyzeteit.

Átléptem a küszöböt, és éreztem, amint a védővarázslat bezáródik mögöttem. A halvány narancssárga arcane szimbólumok felizzottak és bonyolult mintákat alkottak a szürke padlószőnyegen. Hosszú, tekergőző vonalak kötöttek össze minden egyes jelképet és piros pontok világítottak, ahol csak keresztezték egymást a teremben. Greg a saját vérével pecsételte le a szobát, ezenkívül összehangolta velem is, különben nem lennék képes látni a varázslatot. Így minden mágia, amit ebben a szobában felhasználok, itt marad, és az ajtó túloldalán semmilyen visszhangot nem okoz. Ilyen komplex mintákat, amelyek elnyelik a hangot, egy hétig is eltart megalkotni. Vajon miért csinálta ezt Greg?

Átsétáltam az akták között a könyvesszekrényhez. Ott állt rajta a Mágikus lények Évkönyvének régi kiadása, az Arcane szótár egy még öregebb példánya, a Biblia, a szép, bőrbe kötött, aranybetűkkel díszített Korán, számos más vallási mű és Edmund Spenser: Tündérkirálynő című vékony kötete.

Azután az iratszekrényhez mentem. Nem meglepő módon, üresen tátongott. A különböző fiókok Greg személyes kódolásával voltak ellátva, amit nem tudtam megfejteni. De ez most nem számított. Felvettem a hozzám legközelebb eső

dossziéhalmot, és óvatosan a regiszterbe csúsztattam az első

aktát.

29

Két órával később, a padlón és a székeken heverő

dokumentumokat újra szétválogattam és éppen folytatni szerettem volna az asztalon lévő papírhalommal, amikor megtorpantam egy barna borítéktól. Az egyik kupac közepében feküdt, melyen fekete filctollal, Greg kézírásával a nevem volt látható.

Leraktam az aktákat a padlóra, odahúztam az egyik széket és kiürítettem a boríték tartalmát a már felszabadított asztalfelületre. Két fényképet és egy levelet tartalmazott. Az első fotón két pár állt egymás mellett. Felismertem az apámat, a nagydarab, vörös hajú férfit, aki átkarolta azt a nőt, aki valószínűleg az anyám lehetett. Néhány gyerek emlékeiben őrizte elhunyt szüleit, szavaik visszhangját, illatokat, képeket.

Én azonban egyáltalán nem emlékszem az anyámra, mintha sohasem létezett volna. Apám nem tartott meg róla egyetlen képet sem – túl fájdalmas lett volna számára –, így én csak annyit tudtam róla, amennyit elmesélt. Hosszú, szőke hajú, csinos nő volt, mondta. Pontosan ilyennek láttam a nőt a képen.

Alacsony és kecses volt. Arcvonásai illettek karcsú, finom testalkatához, mégsem tűnt törékenynek. Ahogy ott állt, magabiztos benyomást keltett, szemmel láthatóan ismerte az adottságait. Gyönyörű volt.

Greg és az apám szerint úgy néztem ki, mint ő, de bármennyire is figyelmesen tanulmányoztam a képet, semmilyen hasonlóságot se fedeztem fel közöttünk. Az én arcvonásaim durvábbak. Az ajkaim teltebbek, és nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy durcás szájúként emlegessenek.

Habár tőle örököltem a sötétes barna szememet, de ellentétben az övével, az enyémek mandulavágásúak. Ezenkívül a bőrszínem egy árnyalattal sötétebb. Ha egy kicsit túlzásba 30

vittem a szemceruza és a szempillaspirál használatát, könnyen cigánylánynak nézhettek.

De volt itt még valami: anyám arca nőies szépséget árasztott, az enyém nem, legalábbis összevetve az övével biztosan nem. Ha egy zsúfolásig telt teremben egymás mellett állnánk, rám bizonyára senki se figyelne fel. És ha egy férfi mégis megszólítana, ő a mosolyával elhódíthatná tőlem.

Méghogy csinos. Szépen lebecsülted, apa.

Másfelől, ha ugyanezeknek az embereknek arról kellene dönteniük, hogy melyikünk rúgjon térdkalácson egy rosszfiút, gond nélkül rám szavaznának.

A szüleim mellett Greg állt, egy szép, ázsiai nővel. Annával.

Ő volt az első felesége. A szüleimmel ellentétben, ők kicsit távolabb helyezkedtek el egymástól, alig észrevehető

távolságot tartva. Greg szemei szomorúan csillogtak.

Megfordítottam a fotót és az asztalra tettem.

A másik képen saját magamat láttam. Kilenc vagy tíz éves lehettem, és egy hatalmas nyárfa ágáról ugrottam éppen a tóba.

Nem tudtam, hogy ez nála volt, sőt arról sem, hogy lefényképezett.

Azután elolvastam a levelet, melynek fehér lapján Edmund Spenser versének néhány sora állt:

„Homokba írtam kedvesem nevét, de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leirtam ujra minden betüjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.”4

 

4 Tandori Dezső fordítása (sic!)

31

Alá Greg, saját vérével négy szót jegyzett : Amehe. Tervan.

Senehe. Ud.

 

A szavak vörösen lángoltak fel. Elkapott a görcs. A tüdőm összeszorult, a szoba elhomályosodott a szemeim előtt, a szívem pedig olyan hangosan vert a fülemben, akár a harangszó. Örvénylett körülöttem az erő, zűrzavaros áramlattal befedve. Ekkor kinyúltam, az pedig mélyen elragadott a fény és hang egyvelegébe. A fény belém hatolt és felragyogott az elmémben, számtalan szikrát kergetve a bőröm felszínére. A vér úgy izzott az ereimben, mint a megolvadt fém.

Elvesztem. Elvesztem a fényözön forgatagában.

A szám kinyílt, küzdött, hogy kiadjon magából egy szót.

Azonban az nem jött, és már azt hittem meg fogok halni, de akkor, mégis sikerült minden erőmet belesűríteni egyetlen gyenge hangba.

– Hesaad. – Enyém.

A világ megállt a forgásban, és én ismét megtaláltam a helyem benne. Négy szó emelkedett fel előttem. Ki kellett mondanom őket. Megszorítottam az erőmet és kényszerítettem őket, hogy az enyémek legyenek.

– Amehe. Tervan. Senehe. Ud.

Az erővihar lecsendesedett. A fehér papírlapra meredtem.

Eltűntek a szavak és a helyükön mélyvörös folt terjedt szét.

Megérintettem és éreztem benne a mágia bizsergését. Ez az én vérem volt. Az orromból csöpögött.

Előhúztam egy gézt a táskámból (mindig tartok benne kötszert), az orromra nyomtam és hátrahajtottam a fejemet.

32

Később majd elégetem. A karórám 12:17 percet mutatott.

Valahogyan ebben a néhány röpke pillanatban eltelt majdnem másfél óra.

A hatalom négy szava: Engedelmeskedj, Gyilkolj, Védj és a Halj meg. Szavak, melyek olyan régiek, veszélyesek és erősek voltak, hogy saját varázslattal bírtak. Senki sem tudta hány ilyen szó létezett, hogyan keletkeztek és miért befolyásolták ilyen szabadon a mágiát. Még azok az emberek is, akik soha sem használtak varázslatot, felismerték a jelentőségüket és igazolták az erejüket, így e szavak hozzánk tartoztak az ősi emberemlékezet óta, melyet mi mindannyian magunkban hordozunk.

Azonban nem elegendő csupán ismerni, birtokolni is kell azokat. És amikor eljön e szavak megszerzésének ideje, nem adódik második esély. Vagy elnyered, vagy belehalsz a próbálkozásba – ami megmagyarázza, miért olyan kevés mágiaforgató képes csak alkalmazni. Azonban, ha egyszer megszerzed, örökre a tiéd. Rendkívüli precizitást követel, és a használata akkora erőkifejtést igényel, ami után nem marad más, csak a teljes kimerültség. Greg és az apám is egyaránt figyelmeztetett, hogy a Hatalom Szavai ellenszegülhetnek, de a mai napig nem adódott rá lehetőségem, hogy szembefordítsam őket az ellenségeimmel. Amikor minden más kudarcot vallott, ezek képezték a legutolsó eszközt.

Most már hatot birtokoltam ezekből a szavakból. Négyet Gregtől kaptam, a másik kettőt pedig az apámtól tanultam sok-sok évvel ezelőtt: Enyém és Szabadság. Tizenkét éves voltam akkor és majdnem belehaltam a begyűjtésükbe. Ezúttal sokkal könnyebben ment.

33

Talán a vér ereje növekedett az évek során. Azt kívántam, bár életben lenne Greg és megmagyarázná ezt az egészet.

Lenéztem a padlóra. A férfi védelmének narancssárga vonalai olyan gyengén ragyogtak, hogy már alig láttam őket. Mindent elnyeltek, amit csak tudtak.

A szavak visszhangzottak a fejemben. Greg utolsó ajándéka.

Mindentől értékesebb, amit csak hátrahagyhatott nekem.

Ekkor megéreztem, hogy figyelnek. Felpillantottam és megláttam az ajtóban a sovány, fekete férfit. Ő mosolygott rám, amikor három órával ezelőtt elsétáltam az irodája előtt.

– Minden rendben Önnel? – érdeklődött.

– Belebotlottam egy elhagyott fegyverbe – mormogtam, mert a kötszert még mindig az orromon tartottam. – Ez előfordul néha. Minden oké.

Szemügyre vett. – Biztos benne?

– Igen. – Igen, bevallom, tehetségtelen idióta vagyok. És most tűnj el.

– Elhoztam Önnek a Gregről készült jelentést. – Meg sem próbált belépni a szobába. Okos. Ahogy én beleestem a csapdába, ő ugyanúgy belesétálhatott. – Elnézést kérek, amiért kicsit tovább tartott. Ő az egyik Lovagunk volt.

Odamentem hozzá és átvettem az aktákat. – Köszönöm.

– Szívesen. – Vetett rám még egy utolsó pillantást, majd távozott.

Tükör után kutatva áttúrtam Greg íróasztalának fiókjait.

Minden, magára valamit is adó mágus tartott egyet kéznél. Az övé, egyszerű fakeretbe foglalt és téglalap alakú volt. Amikor megláttam benne a tükörképemet, majdnem elejtettem a gézt.

A hajam ragyogott. Burgundivörös fényt árasztott, mely megváltozott, amikor beletúrtam a kezemmel. Megráztam a 34

fejem, de a ragyogás nem csillapodott. A zsörtölődés se segített, és a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogyan szabaduljak meg tőle.

A szoba legtávolabbi szegletébe húzódtam, ami az ajtóból már nem látható, és kinyitottam a dossziét. Ha nem tudom elűzni, akkor megvárom, amíg magától tűnik el.

Amikor legutóbb elsajátítottam a Hatalom Szavait, teljesen elfáradtam. Most viszont felvillanyozott, szinte megrészegített a mágia. Elárasztott az energia és alig tudtam türtőztetni magam. Legszívesebben ugráltam, futottam vagy bármi mást csináltam volna. Ehelyett el kellett rejtőznöm egy sarokban és az előttem lévő aktára koncentrálni.

Az akta tartalmazta az Igazságügyi Orvostani Intézet jelentését, az összefoglalt rendőrségi beszámolót, néhány sietősen feljegyzett megjegyzést és a tetthelyről készített képeket. Az első fotó két, aszfalton elterülő testet mutatott, az egyik, sápadt és anyaszült meztelen volt, a másik pedig széttépett és vérrel borított. Ezután megtaláltam az egyik közeli fényképet a szétmarcangolt holttestről. Ott feküdt széttárt karokkal, véráztatta ruhában. Valami egyetlen ütéssel eltörte a szegycsontját és hihetetlen erővel tépte fel a mellkasát. A tátongó mellüregben, a tüdő szivacsszerű maradványa előtt az összezúzott szív nedvesen csillogó tömege, valamint az összetört sárgásfehér bordák sötétlettek. Bal karja véres cafatként, vállízületéből kitépve lógott.

A következő kép közelről ábrázolta a fejet. A szomorú tekintetű szemek, melyeket olyan jól ismertem, direkt a kamerába néztek, és ezáltal közvetlenül rám. Ó, Istenem.

Elolvastam a feliratot. Ez a szétmarcangolt húsdarab volt minden, ami Gregből megmaradt.

35

Csomó nőtt a torkomban, és néhány másodpercig küzdöttem ellene. Ez nem Greg. Ez csak a holtteste.

A soron lévő fotó pontosabb rálátást engedett a másik tetemre. Sértetlennek tűnt, egészen a fejéig. Ami hiányzott. A gerinc kezdete kiállt a nyak csonkjából, szövetfoszlányokkal körülvéve. De vér alig látszott. Pedig több liternek kellett volna lennie. A holttest ferde szögben feküdt, és mint a nyaki verőeret, úgy a torkolati vénát is tisztán elválasztották. Tehát, hova lett a vér?

További négy fényképet találtam a tetemről és kiterítettem őket egymás mellé a földre. A sima, márványfehér bőr szorosan feszült az izomzat felett, úgy mintha a testet egyáltalán nem fedné zsír, csak izomtömeg. Egyetlen hajszálat se vettem észre. A herezacskó összezsugorodottnak és szokatlanul kicsinek látszott. Kellett volna egy közeli kép a kezéről, de nem találtam. Mert valaki hibázott. De most ez nem számított túl sokat, mivel minden egyéb, árulkodó jel a rendelkezésemre állt. A körmei megvizsgálása nélkül is egyértelmű volt a dolog: ami előttem hevert, az egy halott vámpír.

A vámpírok természetüknél fogva halottak, de ez itt, most már élőhalottként is megszűnt létezni. Még Ghastek, minden nekromanta hatalmával együtt se képes megparancsolni egy fej nélküli vámpírnak a feléledést. A kérdés csak az, hogy ez a példány kihez tartozott. A legtöbb személy védjeggyel látja el a saját vámpírját. Ha ezt valaki meg is jelölte, a tökéletesen ügyetlen fényképész által ellőtt képek nem mutatták.

Ki lehetett egyáltalán abban a helyzetben, hogy egyszerre végezzen a vámpírral és a Rend Jósával? A vámpír szupergyors és puszta kézzel képes elintézni egy teljes SWAT csapatot, még 36

egyedül se volna könnyű zsákmány. Azonban a vámpírt és Greget együtt megölni csaknem lehetetlen. És mégis, mindketten halottak.

A falnak dőltem és gondolkodtam. Az elkövetőnek óriási erővel kellett rendelkeznie. Gyorsabbnak kellett lennie, mint egy vámpír, és elég erősnek ahhoz, hogy letépje valaki fejét, ugyanakkor képesnek Greg mágiájának visszaverésére. Első

gondolatra, a lehetséges tettesek listája meglehetősen rövidnek bizonyult.

Először is: az Emberek megpróbálhatták megölni Greget, és az egyik vámpírjukat felhasználni csaliként. Egy öreg vámpír, egy tapasztalt és tehetséges Holtak Mestere kezei alatt semmi máshoz nem fogható fegyvert jelentett. Ha többen vettek részt benne, akkor feltehetően elpusztíthatták Greget és a vérszívót.

Ez költséges és valószínűtlen, mert Greg nagyon jó volt a vámpírok elleni harcban, de mégsem lehetetlen feltételezés.

Másodszor: az az állapot, amelyben Greg széttépett holttestét megtalálták, az alakváltókra utalt. Ilyesfajta sérüléseket csak a karmok és fogak tudtak okozni. Talán egy Loup volt, egy tébolyult alakváltó. Akinek a teste Lycos vírussal – röviden Lyc-V-vel – fertőzött, arra vágyott, hogy válogatás nélkül mindenkit lemészároljon, miközben az elméje megpróbált megálljt parancsolni a vérszomjának. Ha az elme győzött a test felett, akkor az alakváltó a Törvény szabad emberévé vált, és a kiválóan szervezett, rendkívül fegyelmezett Falkában élt. Abban az esetben, amikor a test diadalmaskodott az elme felett, az alakváltó vadfarkassá, egy emberevő

gyilkossá alakult, akit a hormonok az őrületbe kergettek, aki mindenkire vadászott és mindenkitől űzötté vált.

37

A vadfarkas-elmélet még valószínűtlenebb, mint az Emberteória. Elsősorban azért, mert a lefejezett vámpír egyébként sértetlen volt, a vadfarkas viszont szétmarcangolta az áldozatát.

Másodsorban pedig Greg megölt volna közülük valahányat, azonban a tetthelyen nem találtak több tetemet. Harmadszor, ha a tettes egy vagy akár több vadfarkas lett volna, akkor rengeteg bizonyítékot hagytak volna hátra a helyszínen, a nyáltól kezdve a szőrszálakon át egészen a saját vérükig. Az Igazságügyi Orvostani Intézet majdnem az összes ismert alakváltófaj genetikai profiljával rendelkezett. És amennyire meg tudtam állapítani, az akta semmilyen utalást nem tartalmazott arra vonatkozóan, hogy bárki is talált volna a tetthelyen alakváltói DNS-t.

Megdörzsöltem az arcomat, de ez sem segített, hogy mélyebbre tekintsek. Nagy valószínűséggel egészen másvalaki a tettes, és egyelőre meg kell elégednem ennyivel.

A boncolási jegyzőkönyv a lefejezett testet Homo sapiens immortuus-ként, azaz vámpírként vezette. Különös elnevezés, mivel az emberi elme meghalt abban a pillanatban, amikor a vámpírizmus életre kelt. A vámpírok nem ismertek kegyelmet, nem éreztek félelmet, képtelenek voltak a tanulásra és nem rendelkeztek személyiséggel sem. Ugyanazon fejlettségi szinten helyezkedtek el, mint a rovarok. Rendelkeztek idegrendszerrel, azonban nem tudtak gondolatokat képezni. A csillapíthatatlan vérszomj uralta őket, és ezért mindenkit megöltek, aki csak keresztezte az útjukat.

A homlokomat ráncoltam. A dosszié nem tartalmazta az M-Scant. Valamennyi tetthelyet, amelyek összefüggésben álltak az adott halálesettel, vagy a testi sérüléssel, rutinszerűen átvizsgálták mágiával is. Mind a rendőrség, mind pedig a 38

katonaság kérhetett hozzáférést ehhez az aktához, és egy bírósági végzés után szintén megszerezhették. Az M-Scan hiánya azt jelentette, hogy az olyasvalamit mutatott ki, amit a Rend nem akart a nyilvánosság tudomására hozni. Kivéve, ha ugyanaz a tökkelütött, aki a képeket is készítette, tévedésből kidobta a szemétbe.

Az utolsó fennmaradt oldalon néhány női név volt felsorolva. Sandra Molot, Angelina Gomez, Jennifer Ying, Alisa Konova. Nekem egyik név se mondott semmit és utalást se találtam a lista jelentésére vonatkozóan.

A hajam újabb vizsgálatából kiderült, hogy az már nem világít. Az íróasztalhoz mentem és tárcsáztam a rendőrségi jelentésben feltüntetett számot.

Egy mogorva hang jelentkezett. Bemutatkoztam és kértem az illetékes tisztviselőt. – A Rend meggyilkolt Jósának ügyében nyomozok.

– Már beszéltünk a Renddel – felelte a férfi a vonal másik végén. – Minden ott áll a jelentésben.

– De velem még nem beszélt, Uram. És nagyon hálás lennék Önnek, ha szakítana rám néhány percet.

Bontotta a vonalat. Ennyit az ügynökségek közötti együttműködésről.

A karórám 12:58 percet mutatott. Itt az ideje a hullalátogatásnak. A halott vámpírok esetében előírt egy hónapos várakozási idő még nem járt le, de az új jelzés az engedélyemen gondoskodni fog arról, hogy vethessek egy pillantást a vérszívó tetemére.

Becsuktam az aktát, beraktam a legközelebbi iratszekrénybe és elhagytam az épületet.

39

 

A hullaház a város központjában helyezkedett el. Közvetlenül a nagy kiterjedésű Névtelen Tér túloldalán emelkedett a magasba a Capitolium épületének arany kupolája. Az eredeti hullaház kétszer vált egyenlővé a földdel, először egy Holtak Mestere, másodszor pedig a golem által, aki létrehozta a Névtelen Teret is, mert miközben hasztalanul próbálkozott a Capitolium védelmének áttörésével, a környező utcarészeket porrá és törmelékké változtatta.

Ma, hat évvel később, a Városi Tanács még mindig megtagadta a Capitolium körüli üres terület elnevezését, azzal az indokkal, hogy amíg nincs neve, addig senki semmit sem képes odaidézni.

Az új hullaházat a „hármas szám varázsa” alapján létesítették. Az objektum alkalmazkodott a technikában beállt új változásokhoz, és úgy nézett ki, mint a börtön és a középkori erődítmény ötvözete. A helyiek szívesen viccelődtek azzal, hogy ha a Capitoliumot újra megtámadnák, akkor a Városi Tanács tagjai egyszerűen csak átfutnának a Térre és elrejtőznének a hullaházban. Annak, aki látta az épületet, ez az elképzelés nem is tűnt annyira tévesnek. Zord, fenyegető hatást keltett a modern külsejű vállalatközpontok között, akár a kaszás a teadélutánon. A kereskedelmi szomszédok valószínűleg nem örültek túlzottan a jelenlétének a közelükben, de semmit sem tehettek ellene. A hullaházban több volt az ügyfél, mint ők összesen. Ez is az idő jele.

Felsétáltam a széles kültéri lépcsőn, átmentem a gránitoszlopok között és a forgóajtón keresztül beléptem a tágas előcsarnokba. A magas ablakok sok fényt beengedtek, 40

azonban a gyászos hangulatot így sem sikerült teljesen száműzniük. Az, összegyűlt a sarkokban, a falak mentén, és megbújva arra várt, hogy lecsaphasson a gyanútlan járókelőkre.

Szürke, polírozott csempe borította a padlót. A szemközti falból két folyosó indult, és mindkettőt elárasztotta a tündérlámpa kék fénye. Ott a gránitot sárga parketta váltotta fel.

A levegő bűzlött a haláltól. Nem a rothadt hús undorító bűzétől, hanem a klór, a formaldehid és a keserű gyógyszerek keverékétől, melyek kórházi szagra emlékeztettek, mégse tévesztené őket össze senki. A kórházban az élet hátrahagyta a nyomait. Itt csak a hiánya érződött.

A folyosók között helyezkedett el az információs pult.

Odamentem és bemutatkoztam a zöldruhás alkalmazottnak.

Ránézett a jelvényemre és bólintott. – A hét C-ben fekszik.

Tudja, merre van?

– Igen. Jártam már ott korábban.

– Rendben. Menjen oda, én pedig gondoskodok róla, hogy valaki kinyissa Önnek.

Keresztülhaladtam a jobb folyosón, míg el nem értem a lépcsőig, azután lesétáltam az alagsorba. Elmentem a B szektor végéig, majd megálltam ott, ahol egy acélrács elzárta az utat.

Jó öt perccel később sietős léptek visszhangzottak a folyosón, majd egy zöld ruhát és foltos köpenyt viselő nő

fordult be futva a sarkon. Az egyik kezében vastag dossziét, a másikban pedig csilingelő kulcscsomót hozott. Néhány szőke hajtincs megszökött a steril hajháló alól. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt és kissé megereszkedett az arcbőre.

– Sajnálom – mondtam.

41

– Ne, nincs semmi probléma – felelte, és elfordította a kulcsot. – Egy kis mozgás néha igazán jót tesz.

Kitárta a kaput, majd belépett. Követtem egy súlyos acélajtóhoz. Kinyitott két lakatot, hátralépett, majd határozottan így szólt: – Én vagyok az, Julianne, aki parancsol neked és te engedelmeskedni fogsz. Nyílj ki! – Az ajtó felszabadult a tiltó varázslat alól. Julianne benyitott. Odabent egy meztelen test feküdt az erősen földhöz csavarozott fémasztalon. Feltűnő ellentétet képzett a rozsdamentes acéllal és egészen különös színe volt, mint a kifakultnak tűnő világos rózsaszín. A holttest mellkasát ezüst hám zárta körül. És ebből a hámból kiindulva a földhöz rögzített gyűrűhöz olyan vastag lánc vezetett, mint a karom.

– Normális esetben csak egy nyakörvet helyezünk rájuk, de ennél itt... – Julianne tett egy bizonytalan kézmozdulatot.

– Értem. – Rápillantottam a csonka nyakra.

– Nem mintha képes lenne feltámadni, vagy ilyesmi. Fej nélkül nem. De mindenesetre... – A falon lévő kék riasztógombra mutatott. – Fel van fegyverkezve?

Előhúztam Slayert a hüvelyéből. Julianne elhátrált a csillogó penge elől. – Hűha. Nos, ez elegendő lesz.

Visszacsúsztattam a fegyvert a tokjába. – Ezzel a testtel együtt még egyet beszállítottak ide.

– Igen. És azt nem fogom egyhamar elfelejteni.

– Találtak bármilyen bizonyítékot?

– Szép próbálkozás. – Julianne arca mosolyra derült. – Ez titkos.

– Aha – mondtam. – És mi a helyzet az M-Scannel?

– Az szintén titkos.

42

Felsóhajtottam. Greget, sötét szemével és makulátlan arcával – amely most már szétszaggatott és összetört, ezen a magányos, steril helyen zárták el valamelyik kabinba.

Julianne valószínűleg meglátta rajtam a gyászt, mert a vállamra tette a kezét. – Kije volt Önnek? – kérdezte.

– A gyámom – válaszoltam.

– Közel álltak egymáshoz?

– Egyszer régen. Már nem.

– Mi történt?

Megvontam a vállamat. – Felnőttem, és ő ezt nem akarta észrevenni.

– Hagyott hátra gyereket?

– Nem. Se feleséget, se gyereket. Csak engem.

Julianne, észrevehető undorral, még egy pillantást vetett a vámpírtetemre. – Azt gondolnánk, a Rendben van elég tapintat ahhoz, hogy olyasvalakit bízzon meg ezzel az üggyel, aki nem közvetlenül érintett benne.

– Önként jelentkeztem rá.

Meglepetten meredt rám. – Áh, vagy úgy. Remélem, tudja, mit csinál.

– Én is remélem. Nem engedné meg, hogy vessek egy rövid pillantást az M-Scanre?

Lebiggyesztette az ajkát és gondolkodott. – Hallotta ezt?

Megráztam a fejemet.

– Azt hiszem, van valaki a rácsoknál. Visszamegyek és leellenőrzöm. Leteszem ide a mappámat. A benne lévő

beszámoló bizalmas. Nem akarom, hogy átolvassa őket. Azt pedig végképp nem, hogy az e havi harmadik jelentést átnézze.

Vagy, hogy kivegyen bármilyen másolatot is belőle. – Megfordult majd elhagyta a szobát.

43

Átlapoztam a mappát. A harmadikban került sor a boncolásokra. Greg boncolásának megtalálása nem okozott gondot.

A bizonyíték négy szőrszálból állt. A „származás”

oszlopába ceruzával a következőket jegyezték be: „ismeretlen, valószínűleg macskaféle”. Azonban ilyen alakváltófaj nem létezett. Ugyanis homo sapiensként a macskafajok nemzetségébe lennének besorolva.

Következtek a terjedelmes M-Scan összehajtogatott lapjai.

Engedelmeskedve a kézmozdulatomnak, egyik méterrel a másik után, teljes hosszában felemelkedett. Így láthatóvá vált a Mágikus–Scanner finom tűjének grafikus megjelenítése, mely a halvány színben húzódó vonalakat fel és le ingatta, biztos jeleként annak, hogy egy bizonyos helyen számos mágikus hatás ütközött össze. Ez a legjobb esetben is csak közvetett gyanújel, egyetlen bíróság se ismerné el bizonyítékként. A lap felső sarkában feltüntették, hogy ez egy másolat. Hé, kösz.

Figyelmesebben újra átnéztem mindent, és igyekeztem megérteni azt. Greg testéből még a halála után is párolgott a mágia, amit a szkenner csökkenő szürke vonallal jelölt, néhány helyen két centi szélesre tágulva, máshol alig láthatóan. A lila cikk-cakkos

vonalnak, amely keresztezte Gregét, a vámpírmágiát

kellett

mutatnia.

Megvizsgáltam

még

közelebbről. Volt ott még egy harmadik vonal is, pontosabban egy egész sor, gyenge és szabálytalan összevisszaságban. A leghosszabb közöttük, körülbelül fél centire nyúlt, de nem tudtam kivenni a színét. Felemeltem a lapot, hogy ezáltal a mennyezeti lámpa fénye keresztülvilágítson rajta. Így már rájöttem. Sárga. Mi a pokol hagy hátra egy ilyen Scan-en sárga nyomot?

44

Kirántottam a másolatot a dossziéból, és becsúsztattam a saját mappámba. Julianne nem sokkal később visszatért. – Nem találtam ott senkit. Nos, akkor most már egyedül is hagyom Önt.

Elvette a mappát, és kisétált. Előhúztam a gumikesztyűt, és közelebb mentem a tetemhez. A tűzjel elhelyezkedése az adott Holtak Mestere személyiségétől függött. Phillian, Hórusz szemével jelölte meg az övéit a homlokuk közepén. Constance, a bal hónaljukon bélyegezte meg a sajátjait. Mivel ebben az esetben a homlok hiányzik, a lény feltehetően Phillianhez tartozott. Elméletileg. Hozzákezdtem a test átkutatásához.

A hónalj mentes volt a billogtól, csakúgy, mint a mellkas, a hátgerinc, a hát, a fenék, a comb belső része és a boka. Az egyetlen lehetséges hely, ami még fennmaradt, az a herezacskó volt, így széttártam a vámpír lábait. A herék az emberi lény halála után azonnal elkezdenek zsugorodni, és ez tovább folytatódik a vámpírlét során. Sőt, készítettek egy tudományos tanulmányt is arról, hogyan állapítható meg a vérszívók életkora a nemi szervük nagysága alapján. Nekem édes mindegy hány éves volt ez itt, de olyan ötvenre saccoltam. És tiszta. Nincs rajta tűzjel. Azonban felfigyeltem egy hegre, a herezacskó bal oldalát átvágták. Pontosabban inkább úgy tűnt, mintha összevarrták volna.

Gyors helyzetfelmérés után rájöttem, hogy ebben a szobában nem találnék szikét. Elővettem Slayert a tokjából. A fegyver füstölögni kezdett, amikor megérezte az élőhalottat. A pengéről finom páraindák emelkedtek fel.

– Szedd össze magad – morogtam, és ráfektettem a kard hegyét a forradásra.

45

Az élőhalott szövetei sercegtek, amikor a penge a húsba hatolt. Ejtettem rajta egy körülbelül ötmilliméteres bemetszést, majd visszavontam a fegyvert. Azután óvatosan lehúztam a felsértett bőrt, az levált a herezacskóról, és egy sima, mintegy két centi széles és egy centi hosszú égésnyom vált láthatóvá.

Ennek a közepén egy tisztán kivehető védjegyet fedeztem fel, egy nyilat, kör alakú nyílheggyel. Ghastek. Miért csodálkozom ezen egyáltalán?

– Remélem, tudja, hogy a holttestek megcsonkítása bűncselekménynek számít? – szólalt meg egy férfihang.

Megpördültem karddal a kezemben. Egy magas férfi állt az ajtóban. Zöld köpenyt viselt, ami szerint sokkal több joga volt itt, mint nekem.

– Óvatosan – mondta.

– Elnézést kérek – leeresztettem a fegyvert. – Nem akartam megijeszteni.

– Nos, nem is szeretnék megijedni. Legfeljebb a bájos, fiatal nőktől. – A férfi a harmincas évei közepén járhatott. Élénk narancssárga szalagot viselt a vállán. Szemmel láthatóan egy vezető beosztásban lévő alkalmazottal folytatom a munkám.

Itt, a hullaházban, egy vezető tisztségviselő gyorsabban nem kívánatos személlyé nyilváníthat, mint ahogy pislogni tudnék.

Felém nyújtotta a bal kezét. – A nevem Crest.

Levettem a bal kesztyűmet anélkül, hogy Slayert letettem volna, és kezet ráztam vele. – Kate. A Crest is keresztnév?

– Igen, de nem szeretem.

Látszatra laza volt. Talán megúsznám egy monoklival, miután körülnyisszantottam a hullát.

– Ez itt egy vámpír – mondtam. – A billog után kutattam.

– És? Megtalálta?

46

– Igen.

Odament az asztalhoz, hogy megszemlélje a munkámat. Én megálltam a vele átellenes oldalon. Dr. Crest meglehetősen jól nézett ki. Gesztenyeszínű haja volt, magasra nőtt, és az alkarjából ítélve igazán izmos. Kellemes, merésznek tűnő arca erőteljes,

ugyanakkor

finoman

formált

vonásokkal

rendelkezett, és szép, meleg, mézbarna szemekkel. Telt ajkai egyenesen érzékinek hatottak. Vonzó férfi volt, nem az a klasszikus értelemben vett szépfiú, de... Felemelte a tekintetét a hulláról és elmosolyodott – és ezután, igen, jóképűvé vált.

Viszonoztam a mosolyát, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tisztességes benyomást keltsek. Igen, Uram, nagyon kedves leszek Önnel, csak kérem, kérem, ne tiltsa meg ezen a helyen sehova se a belépést.

– Érdekes – mondta. – Hogy egy védjegy ilyen módon legyen elrejtve, ilyet még sosem láttam.

– Én se.

– A munkájából kifolyólag gyakran találkozik vámpírokkal?

– Sajnos igen.

Észrevettem, hogy engem fürkész, majd ismét lesütötte a szemét a holttestre.

– Dr. Crest?

Pislogott. – Igen?

– Értesítsem Julianne-t a védjegyről? – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

– Nem. Majd én tájékoztatom róla, miután elment.

Megszólalt a fejemben egy apró vészcsengő. A kedves doktor bácsi most már kezd kissé túl segítőkész lenni.

Gondoskodnom kell arról, hogy Julianne tényleg megkapja az információt.

47

Crest homlokráncolva a holttestet tanulmányozta. – A billogot meglehetősen alattomos dolog erre a területre helyezni.

Ghastek alattomos típus. – Kétségtelenül.

Újabb szünet állt be. Végül így szólt: – Felkísérhetem Önt?

Milyen elbűvölő. Meg akart győződni arról, hogy nem fogom megint körbekaszabolni a hullát. Megajándékoztam egy különösen szívdöglesztő mosollyal. – Persze.

Nem úgy tűnt, mintha elkápráztatta volna. A francba. Ma már másodszor vall kudarcot a mosolyom.

Kisétáltunk. Vártam, amíg bezárja mögöttünk az ajtót.

– És Ön mit csinál itt, Dr. Crest?

Elfintorodott. – Lehet jótékonysági munkának is nevezni.

– Jótékonysági munkának?

– Igen. Plasztikai sebész vagyok. – Úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy itt helyben felkérem egy orrműtétre. – Prezentálható állapotba hozom a holttesteket. Ezt nem engedheti meg mindenki magának, emiatt csinálom ezt hetente kétszer, ingyenesen. Önszántamból.

Bólintottam.

– Leggyakrabban gyerekekkel foglalkozom – mondta. – Széttépett gyerekekkel. Nem szép látvány. És hatalmas veszteség.

Megérkeztünk a földszintre. Várt, amíg elkértem a recepción Julianne számát, majd elkísért az ajtóhoz.

– Szóval, hamarosan újra találkozunk? – kérdezte.

– De remélhetőleg nem a műtőasztalon – feleltem, és elhagytam az épületet. Miközben a parkolóba tartottam, ahol a Karmelion várt rám, éreztem Crest szemét a hátamon.

Egy férfi támaszkodott a kocsimnak. Sötétszürke pólót és fekete farmert viselt, amit a puha bőrcsizmájába gyűrt, 48

valamint egy fekete, könnyű kabátot. Mialatt a halottasházban voltam, a nap magasra hágott és elárasztotta az utcát a fényével. Azonban úgy tűnt, a férfiről visszaverődtek ezek a napsugarak. Nem az emberről, hanem a napfényből kivágott sötét téglalapról.

Az utcán sétáló gyalogosok nagy ívben kikerülték. Eközben nem bámulták meg, sőt, annyira erősen összpontosítottak arra, hogy ne vegyenek tudomást a jelenlétéről, hogy a férfi akár egy nagyobb bankjegyet is elejthetett volna anélkül, hogy bárki észrevenné.

A szemei minden mozdulatomat követték. Megálltam tőle másfél méter távolságra és ránéztem.

Benyúlt a kabátjába, majd felém vetett valami hosszú, sárgás kötélszerűséget. Elkaptam azt. A csúszós, hideg test rátekeredett a csuklómra, a kígyó feje felemelkedett, készen arra, hogy az arcomba marjon. A bal kezemmel megragadtam a nyakát. Csupán öt centire volt az arcomtól. A kígyó nyelve táncolt a pikkelyes ajkak között. Vérvörös membránok lobogtak a feje mindkét oldalán széttárva, akár az óriáspillangó szárnyai. A fiatal, szárnyas kígyó megremegett, megpróbált elrepülni, de én erősen tartottam.

– Sajnálom, Jim.

Felemelte a kezét és rámutatott egy közel egy méter széles példányra. Ettől a kabátja annyira szétnyílt, hogy kirajzolódtak az inge alatti izmok. – Nagy volt a fészek, Kate. – A hangja szelíden, szinte dallamosan szólt egy kevésbé veszélyes, és sokkal szebb férfi hangján. Éles ellentétben állt a bulldogranda arcával. – Még mindig tartozol nekem, és mégis felültettél.

Teljesen egyedül kellett elintéznem ezt.

49

A kígyó megvonaglott, gyenge kísérletként arra, hogy belekapjon a karomba. Hosszú, görbe tépőfogai nem tartalmaztak mérget, ennek ellenére a harapása pokolian fájt.

– Greg halott – mondtam.

Rövid ideig hallgatott. Majd azt kérdezte: – Mióta?

– Két napja. Meggyilkolták.

– Rajta vagy az ügyön?

– Igen.

Egy pillanatig néma csendben álltunk. Majd elszakította magát az autómtól, miközben az alakváltók mesteri kecsességével mozgott.

– Ha szükséged lesz valamire, tudod, hol találsz.

Bólintottam, és néztem, amint felsétál a hullaházba vezető

lépcsőn.

– Jim?

Visszanézett rám. – Igen?

– Mit keresel te itt?

– El kell intéznem valamit a Falkának – válaszolta, és folytatta tovább az útját.

Manapság mindenkinek akadt teendője a hullaházban, még Jimnek is. Azóta az adósa vagyok, amióta a télen kihúzott egy hidráktól hemzsegő havas sárveremből. Számomra ő áll legközelebb a partner fogalmához. Hébe-hóba vállaltunk közös munkát a Céhnél. Ezúttal szarban hagytam, amit muszáj jóvátennem. De először meg kell találnom azt a személyt, aki felelős Greg haláláért. És ehhez ki kell derítenem, hogy mit keresett Ghastek vámpírja a tetthelyen.

Enyhítettem a kígyó nyaka körüli szorításon és óvatosan a levegőbe dobtam. Az zuhanni kezdett, majd hirtelen szárnyra 50

kapott. Mind magasabbra és magasabbra emelkedett, a tetők fölé a napsütésbe, míg végül teljesen eltűnt a láthatárról.

 

Ha információra van szükséged, keress valakit, akiből kipréselheted. Ez volt azon kevés nyomozási módszerek egyike, amiket ismertem. Őszintén szólva, ez, és „az addig idegesíteni a gyanúsítottakat, amíg a bűnös el nem veszti a fejét” technika és ennyi. Mellesleg csomagolhatsz, Sherlock.

Az előterjesztett eset szerint információkra van szükségem Ghastek meggyilkolt vámpírjáról, és már azt is tudtam, kire fogok nyomást gyakorolni. Tüskés haja volt, fekete bőrt hordott és Bonóról, egy nagyon régen elfeledett zenészről nevezte el magát. És ő nem más, mint Ghastek inasa.

Ha valakinek volt tehetsége a nekromantizmushoz, szellemidézéshez vagy a holtak irányításához, akkor tanoncnak minősült. Bizonyos tudás megszerzése után mesterré emelkedhetett. A még magasabb pozíció valódi erőt és hatalmas becsvágyat igényelt. A legtöbb inas megmarad ezen a szinten. Bono második éve tartozott közéjük. A halottakról szerzett tudása szinte enciklopédikus. Amikor legutoljára találkoztunk, adott egy kivágott cikket, amit elrejtettem az évkönyvembe – valamiféle szláv eredetű hullaevő lényről, az „ upir”-ról vált ismertté. Azonban az volt a benyomásom, hogy a tudása pusztán elméleti jellegű. Az én értékelésem alapján nem fog egyhamar a Holtak Mesterévé válni.

Bonót könnyű megtalálni. Az Adriano’s bár törzsvendégei közé tartozott, ami relatíve békésen működött, szöges ellentétben az atlantai alvilág újonnan átalakított üzleti 51

vállalkozásaival, ahol a legtöbb klub a nevében viselte a fájdalom szavát, és ahol ennél hevesebb dolgok zajlottak. Az Adriano’s kellemes helyen feküdt az Euclid Avenue-n, a Little Five Points városrészben, és szinte majdnem a teljes középréteget kiszolgálta.

Bono szép arca, frizurája és bőrdzsekije gondoskodott arról, hogy észrevegyem. A nők élvezték a társaságát. Ez fordított esetben is így működött, de úgy tűnt, a férfit jobban érdekelte a mennyiség, mint a minőség. Eddig sohase láttam kétszer ugyanazzal a nővel. Néhanapján megpróbálták szétrúgni a seggét, és ennek következtében vérnyomokat hagytak a padlón és/vagy a berendezéseken. Az, aki élete formatív éveit egy vámpírokkal teli istálló védelmezésével töltötte, nehéz ellenfélnek bizonyult a harcban.

Egyenesen elmehettem

volna Ghastekhez

is, és

kérdezősködhettem volna nála a vámpírja felől. A gond csak az, hogy ehhez be kellett volna sétálnom a Casinóba, ahol az Emberek rendezték be a főhadiszállásukat. És ha beléptem volna a Casinóba, akkor kétségtelenül összefutok Natarajával – aki az Emberek városi főmuftija, és Ghastek felettese. Nataraja tényleg egy senkiházi féreg, de csalhatatlan érzéke van a mágiához. Úgy vettem észre, hogy nem tudja, pontosan mit érez, amikor a közelében vagyok, de feltétlenül ki akarta deríteni. Amikor csak találkoztunk, minden beszélgetésünk elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy megkísérelt kiprovokálni egy erőpróbát. És ezt nem engedhettem meg magamnak, különösen most nem, tekintettel a Hatalom négy új Szavára, amelyek még mindig ott cikáztak a fejemben. Előfordulhat, hogy valamikor nem lesz más választásom, mint bemenni a 52

Casinóba, de egyelőre elegendő lesz Ghastek segédjének a megszorongatása.

Már majdnem tizenegyet ütött az óra, amikor megálltam az Adriano’s előtt. Bono ritkán mutatkozott itt sötétség beállta előtt, így a fennmaradt időben hazaszáguldottam a Ley- vonalon át, és visszajöttem Betsivel, a rozoga, elöregedett Subaruval.

Úgy látszik, egy darabig a városban kell majd maradnom.

Mivel a mágia hullámzása bármikor, bárhol újra feltűnhet, szükségem volt egy olyan kocsira, amiben működött a technikai fázis. Ötven dollárba került elhozni Betsit Greg házához. Tényleg rossz szakmában dolgozom.

Beléptem az Adriano’s- ba. A bárpult a fal mentén a terem teljes hosszát átszelte. A túlsó végén néhány vendég bámult az italába. Egy szőkeség harci sminkben, valami gyümölcsöset kortyolgatott a margaritapohárból. A boltíves átjárón keresztül bepillantottam a másik terembe, ott piros, fejedelmi magánfülkéket alakítottak ki, melynek ötletét Adriano szemlátomást a gyorséttermektől kölcsönözte.

A csapos, egy nyurga, sötéthajú fickó, bólintott nekem.

Keskeny, okosnak kinéző arcával értelmiséginek tűnt.

Sergiónak hívták, és pontosan tudta, mekkora citromszelet fér át a Corona üvegének a száján. Nem csak emiatt vált hasznos ismerőssé. Odacsúsztattam neki két húszast. Felvonta a szemöldökét.

– Ezt miért?

– Arra az esetre, ha valami eltörne. Bono és én el fogunk csevegni egy kicsit. Itt van?

Sergio a fejével a boxokkal teli szoba felé biccentett és egy vállrándítással zsebre vágta a pénzt. – Az ablakok maradjanak épségben – mondta. – Túl sokba kerülnének neked.

53

A hátsó szobát halvány fénybe borította a tündérlámpa.

Bono legszívesebben a terem hátuljában lévő fülkék egyikében foglalt helyet. Megálltam egy pillanatra és körülnéztem. Akkor felfedeztem a fekete tüskés frizuráját. Elindultam felé.

Bonónak társasága volt. A titokzatos, nagyképűséggel teli mosolyából ítélve, női társasága. Mindegy.

Félbeszakította a flörtölést, szétnézett a teremben, majd észrevett engem. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott, mert a mosoly eltűnt az arcáról. Ültében felegyenesedett.

A hátam mögé nyúltam. Egy sima mozdulattal kivontam Slayert a hüvelyéből. Bono keze eltűnt az asztal alatt, valószínűleg fegyver után tapogatózott. Legszívesebben 9 mm-es kaliberű Coltot hordott a kabátzsebében. Megálltam a box előtt. Egy vézna vöröske, vállpánt nélküli rövid ruhában ült Bonóval szemben. Az asztalra fektettem a kardomat. A férfi meglehetősen bűzlött a vámpírszagtól, így a kardom sápadtan, mint a holdfény, ragyogott a sötét fán. A vöröske szeme tágra nyílt. Bono megnyugodott egy kicsit, de tekintetével a szememet fürkészte.

– Helló, Bono – szóltam. – Örülök, hogy látlak. Megbasztál az utóbbi időben néhány hullát?

A kellemes éjszaka utolsó reménye is eltűnt az arcáról.

– Senki olyat, aki téged valamennyire is érintene.

A vöröske kifordult az asztal mögül és elmenekült, megpróbálva megőrizni utolsó szemernyi méltóságát. Bono vetett még egy vágyakozó pillantást a nő távolodó fenekére, azután visszafordult felém.

– Elijesztetted. Ez nem volt szép tőled, Kate.

Felhúztam a szemöldökömet, és becsusszantam a vöröske helyére.

54

– Elolvastad a cikket, amit adtam neked? – kérdezte Bono.

– Nem.

– El kell olvasnod, Kate. Tájékozódnod kell az upirról.

Végighúztam az ujjamat Slayer pengéjén. Ahol a mágiakibocsátás a bőrömhöz ért, égetett kissé.

– Szeretnék megtudni néhány dolgot a Jós haláláról. Tudni akarom, mit keresett a helyszínen Ghastek egyik vérszívója.

Tudni akarom, ki irányította és mit látott. Tudni akarom, mi vágta le a fejét. És minden mást, amit még arra érdemesnek tartasz.

Bono kivicsorította a fogait. – Talán csak nem ingerültek vagyunk ma egy kicsikét?

Az ujjaim bezárultak a kard markolata körül. – Fogalmad sincs mennyire.

Hátradőlt. – Túlságosan is – mondta. – Feküdj le velem.

Aztán feldugom a seggedbe a kardod.

Elvigyorodtam. – Nem tudod elvenni tőlem, Bono. Rajta, próbáld csak meg. A csapásaid lassított felvételként jönnek, ha leengeded a bal vállad, a pisztolyod szart se ér, ha a mágia uralkodik. Szóval, gyerünk. Mutasd, mi van a tarsolyodban.

Láttam a tükörképemet a szemében, és világossá vált számomra, hogy a vigyorom vérszomjas vicsorba fordult. – Most tényleg szívesen összetörnék valamit. Nagyon jól esne. – Majdnem elnevettem magam, alig tudtam visszafojtani. – Adj egy okot, Bono. Rajta, csak adj egy kibaszott okot.

A mágia összegyűlt körülöttem, ideözönlött az egész környékről. Ha a varázslat képes lenne színt ölteni, én most piros pezsgőfürdőben ülnék. Slayer ezüstben lüktetett, táplálva a haragomtól. Meleg húsba akart vájni, és én azon voltam, hogy megadjam ezt neki.

55

Bono pislogott. Érezte a varázslat áramlását, és kapkodva szedte a levegőt. – Te őrült vagy.

– Teljesen őrült.

A feszültség kiült az arcára, és tudtam, hogy visszaléptünk a szakadék széléről. Ma nem kerül sor a harcra.

Bono előrehajolt. – És mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán semmi közünk sincs a Jós halálához? És, még ha tettünk is volna vele valamit, akkor sem lennénk egyáltalán kötelesek elmondani neked.

A híres „mi”. Ízlelgettem a szót egy ideig, majd így szóltam: – Ebben az esetben felkelek innen, odamegyek a pulthoz, és megejtek két telefonhívást. Elsőként a Rend Védőjét hívom fel, akinek jelenleg dolgozom és elmondom neki, hogy Ghastek egyik vámpírja részt vett a Jósa iránti merényletben. Továbbá azt is közlöm vele, hogy valaki megpróbálta eltüntetni a férfi védjegyét – ami tilos –, és hogy Ghastek segédje vonakodott beszélni a dologról, valamint megfenyegette az életemet.

Mindezek után felhívom Ghasteket, hogy az őt körülvevő világ éppen darabokra készül hullani. Majd kifejtem, hogy ennek te vagy az oka.

Rám meredt. – Azt hittem, jól kijövünk egymással.

Köszönünk egymásnak, ha találkozunk valahol. Nem megyünk kölcsönösen egymás idegeire. Megosztom veled a tudásomat.

Megvontam a vállamat.

– Nem teheted ezt velem – mondta teljes bizonyossággal. – Tudod, mit csinálna velem Ghastek. És te olyan kedves ember vagy.

– És az eddigi életem pontosan melyik eseménye adta az ötletet, amiért kedves embernek tartasz?

Erre nem válaszolt. Megrázta a fejét. – Miért pont én?

56

– Miért ne? Mondd el, amit tudni akarok és elhagyom ezt a helyet. Ha nem, akkor így vagy úgy, de bántani foglak.

Sarokba szorítottam Bonót. Most már nem hagyhatja el a ringet.

– Árnyaknak hívják őket – mondta, és jóképű arcán beletörődés tükröződött. – A rejtett billoggal rendelkező

vámpírokat. Nem Ghastek az egyetlen, aki használja őket, viszont ő igen gyakran igénybe veszi a sajátjait, ha érted mire gondolok.

– És ezzel a példánnyal mit csinált?

– Követtette vele a Jóst. Hogy miért, azt nem tudom.

– És ki irányította?

Bono habozott. – Merkowitz.

– Mit látott?

A férfi széttárta a karjait. – Erről ugyanolyan kevés információm van, mint neked. Tudod, mi történik az irányítóval, amikor az általa navigált vámpír meghal?

Van egy hozzávetőleges elképzelésem, de sosem árt többet megtudni róla. – Világosíts fel.

– Mivel nem védte magát eléggé, halálos sokkot kapott. Így azt hiszi, hogy a saját fejét vágták le és ez teljes káoszt okoz az agyában. Ehhez hozzáadódik még a mágia, amit a Jós és a tettes sugárzott ki, és most képzeld magad elé Markowitz-ot.

Sosem kedveltem a seggfejet. De el kell ismernem, finom salátát csinált.

Elszorult a szívem. – Legalább megérti, amit mondanak neki?

– Pontosan olyan jól, mintha a falnak beszélnél.

– Meddig lesz ebben az állapotban?

57

– Kezelés alatt van, de azt senki se tudja, mikor tér magához. Meglehetősen nehéz meggyőzni valakit arról, hogy nem halt meg, ha meg van bizonyosodva az ellenkezőjéről.

– Van ötleted ki lehet olyan erős, hogy a Jövendőmondóból és egy vámpírból is vagdalt húst csináljon?

Bono elnézett mellettem a falra.

– Egy névre van szükségem – mondtam.

– Corwin. De nem tőlem hallottad. – Egy rugalmas mozdulattal felkelt, és távozott.

Vártam néhány percet, majd a pulthoz sétáltam és rendeltem egy Corona sört, benne citromkarikával. Megijesztett Bono félelme.

Egy kis részem rosszul érezte magát emiatt. A jóval nagyobb részem viszont emlékeztetett arra, hogy a férfi a vámpírok irányításával keresi a kenyerét, és amikor az ellenfelei a földre kerülnek és feladják, szívesen beléjük rúg mégegyszer.

Greg arca jelent meg a lelki szemeim előtt. Meghúztam a sörösüveget. Lehangoltnak és kimerültnek éreztem magam.

Nagyon hosszú napom volt. Többen reménykedtem, mint amit Bono adott nekem. De legalább most már rendelkeztem egy névvel.

És

hozzáfértem

Greg

adatbázisához,

ahol

utánanézhetek. A nap mégsem múlt el teljesen hasztalanul.

 

Greg házának bejáratát sötétség borította. A betonlépcsőn egyetlen lámpa se világított. Amikor megérkeztem az első

lépcsőpihenőre, megértettem az okát: a villanykörték szétdurrantak. Az olyan helyeken, ahol különösen erős volt a 58

mágia, időnként mágiaingadozás jött létre. Ilyen esetben a feladatot a foszforeszkáló tündérlámpák vették át – a működési elvük alapján a környezetükben rendelkezésre álló mágiát gyenge, kékes fénnyé alakítják át –, azonban ma éjjel sötéten maradtak. Valószínűleg a hullám túl erősnek bizonyult, és a lámpákban lévő konverterek túlhevültek.

Furcsa érzés visszatérni Greg házába. Nem éreztem magam kényelmetlenül, de annyira kényelmesen sem. Sajnos nincs más választásom. Egy ideig itt kell maradnom ebben az átkozott városban, és szükségem van egy bázisra. Greg otthona a legalkalmasabb erre a célra. Az itteni védelem engem is megvéd, és Greg szép gyűjteményt tartott fenn a legfontosabb gyógyfüvekből, kézikönyvekből és más hasznos dolgokból is.

Tekintélyes fegyverarzenállal rendelkezett, bár ő inkább az ütőfegyverek felé hajlott, miközben én a kardot részesítettem előnyben. A buzogány és a kalapács túl sok erőkifejtést kívánt.

Nőhöz képest erős vagyok, de nem táplálok hamis illúziókat.

Ha erőpróbára kerülne sor köztem és egy nagydarab pasas között, aki ugyanolyan jól képzett, mint én, a földbe lennék döngölve. Csak az a szerencsém, hogy kevés férfi olyan jól képzett, mint én.

Felértem a sötét lépcsősor tetejére, örülnék valami ételnek és egy zuhanynak. Az érintésem által felengedett a bejárati ajtó védelme és kék fénnyel kinyílt. Beléptem, lerúgtam a cipőmet és a konyha felé vettem az irányt. A varázskard előnye, hogy a feloszlásával megolvasztja az élőhalottak húsát. A hátránya viszont, hogy a pengéjét legalább havonta egyszer táplálni kell, különben merevvé és törékennyé válik.

Kinyitottam a négy méter hosszú akváriumtartály alatt található szekrények egyikét és megtaláltam benne a 59

vészhelyzet esetére elraktározott ételt. Szürkésbarna színe volt, és a teljes kiörlésű lisztre emlékeztetett. Javarészt tényleg búzaliszből tevődött össze, továbbá réz–, vas– és ezüstporból, hozzá őrölt kagylópor, csontliszt és kréta.

Feltöltöttem vízzel a tartályt, beleöntöttem egy csészényi tápot és egy hosszú fakanállal addig kavargattam, míg az teljes oldattá nem alakult, és már semmi sem ragadt belőle az akvárium aljára. Azután belefektettem a kardot és megmostam a kezem.

Megvillant az üzenetrögzítő rubinvörös lámpácskája. Ez tulajdonképpen lehetetlen, hiszen a mágia javában hullámzott.

Különös dolog a varázslat. Olykor működött a telefon, máskor viszont nem.

Leengedtem magam az egyik székre és megnyomtam a lejátszás gombot. Anna aggódó hangja töltötte be a szobát. – Kate, én vagyok az. – Kihúztam magam. Anna nem idegesíti fel magát könnyen. Talán Greg halála zaklatta fel. Tíz évvel ezelőtt váltak el egymástól, de lehet, hogy még mindig érzett iránta valamit.

– Figyelj rám jól, amíg még frissek az emlékeim. – A kimerültség beosont a hangjába, és rájöttem, hogy éppen most tért vissza a látomásából. Annak a ténynek a tudata, hogy Greg lakásában tartózkodom, annyira magától értetődőnek tűnt számára, hogy említésre se méltatta. Néha igen hasznos dolog látnoknak lenni.

– Egy erdő – szólt Anna hangja. – Nagyon zöld és buja, késő tavasszal vagy nyáron. A levegő nyirkos. Bizonyos fák előtt óriási fabálványok állnak. Ősiek. A faragványokon meglátszik az idő pusztításának jele. Ezek a bálványok átalakultak, és megváltoztatták a formájukat. Az egyik úgy néz 60

ki, mint egy öregember, de mintha egy medve lenne szarvakkal, és tart valamit... egy csésze alját megöltve vízzel, talán. A következő öregember halnak látszott. Úgy hiszem, kereket tart a kezében. A három arcú férfi eltakart szemekkel a sötét árnyak között ül. Alig látom őt.

Az első Veles, a harmadik Triglav. A szláv Pantheonból. A másodiknak utána kell néznem.

– Egy férfi áll előttük a gyermekeitől körülvéve. Nagyon gonoszak. Ő nem illik oda, se nem ember, se nem állat, sem élő, sem holt. És mögötte állnak a szolgái. Valósággal bűzlenek az élőhalott szagától. – Anna mély levegőt vett. – A férfi ott áll és örömet okoz magának. Tőle jobbra újra és újra bevillan valami a képbe, talán egy gyerek? A fűben, balról mellette törökülésben, ott ülsz te, és egy hullát eszel.

Milyen elragadó.

– Tudom, hogy Greg meghalt – folytatta. – És azt is tudom, hogy a gyilkosát keresed. Abba kell hagynod, Kate. Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz rám hallgatni, de figyelmeztetlek. Ez nem helyes, Kate. Ez nagyon, nagyon nem helyes.

 

61

Harmadik fejezet

Fordította: Spencer

Nyolc órával később kimerülten ébredtem, és gyötört a migrén.

Még fel akartam hívni Annát, de ehelyett valahogy beestem az ágyba, és a testem egész éjszakára kiütötte az agyamat.

A telefon már nem működött. Az ágy szélén ültem és mereven bámultam. Eddig volt néhány adatom a pár darab szőrszálról, de bizonyítékom nem; néhány vonalam, amit egy M-Scanner hibás eredményének is lehetett tulajdonítani; és tudtam a nevét egy éjszakai alaknak, akit a kényszerítésem hatására elárult az Emberek egyik tagja, aki mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlem. És erről csak annyi infóm volt, hogy valószínűleg macskaszőr az, amit egy halott vámpíron találtak, és ezáltal az Emberek összetűzésbe kerülhetnek a Falkával. Elképzeltem két óriást, akik keresztül-kasul egymásnak rontanak a városban, mint a szörnyek egy régi horrorfilmből, és én, mint egy szúnyog, a közepére szorulok.

Vérfürdőt eredményezne, amit a város nagy része nem élne túl. Így ennél fogva nem az a feladat, hogy túléljük, hanem, hogy megakadályozzuk ezt.

Képzeletemben a szúnyog belemart az egyik kolosszus lágy részébe, a másiknak pedig kiosztott egy csúnya felütést.

Felvettem a kagylót.

A telefon még mindig nem működött. Káromkodtam egy nagyot és felöltöztem.

Egy órával később csendben, hangtalanul becsusszantam Greg irodájába. Senki nem vetett rám dühös tekintetet és nem kérdezte, miért nem lett még megoldva ez az átkozott eset, vagy, hogy miért jöttem ilyen későn. Ez a drámai hiányosság eléggé csalódást okozott.

Átnéztem Greg dokumentumait. A szekrényeiben nem találtam olyan aktákat, amiken szerepelt volna a „Corwin”

felirat, de az utolsó szekrényben véletlenül ráakadtam néhány mappára, amik hatalmas kérdőjellel voltak ellátva. Átnéztem őket abban a halvány reményben, hogy rábukkanok valamire.

Ha ez nem vezet eredményre, nem marad más lehetőségem, mint hogy valamelyik vadidegen embert elkapjam és kérdőre vonjam:

– Ismeri Corwint? Hol bujkál?

A fájlokat Greg titkosította és a saját kódjait írta rá. A homlokomat ráncoltam, ahogy egyik kódot a másik után próbáltam megfejteni. „Glop. Ag. Bll.-7.” „Bll” valószínűleg a vért jelenti. „Ag” az Argentium, ezüst. Mi a fenét érthetett „Glop” alatt?

A reményeim egyre inkább szertefoszlottak mialatt továbblapoztam, és amikor végül rábukkantam, majdnem észre sem vettem. Az egyik oldalon ott állt odafirkantva: „Corwin”, mellette pedig két vázlat. Az egyiken egy nagyon esetlenül rajzolt kesztyű, amelyből az ujjízületek fölé éles pengék emelkedtek. A másikon különös firkálás látszódott egy sötét 63

félkör előtt. Erre a firkára bámultam. Nem mondott semmit számomra.

Megcsörrent a telefon.

Ránéztem. Megint csörgött. Azon tűnődtem, hogy felvegyem-e.

Ekkor bejelentkezett a belső telefonvonal és Maxine hangja hallatszott:

– Vegye fel. Önnek szól.

Honnan tudta ezt? Felvettem a kagylót. – Igen?

– Helló, Kedvesem. – Jim volt.

– Elfoglalt vagyok.

Az aktához fordultam, és tovább szemléltem a firkát. Még mindig nem fedeztem fel benne semmit.

– Mit nem mondasz.

– Igen. Nincs időm akármilyen munkára.

– Ezért nem hívtalak volna fel.

Fejére fordítottam az aktát. – Csupa fül vagyok.

– Valaki találkozni akar veled – mondta.

– Tedd várólistára – morogtam. Most éppen úgy gondoltam, felismertem valamit a rajzon.

– Nem tréfálok.

– Sosem tréfálsz, ezért foglalkozol olyan sokat azzal, hogy mindenkinek bebizonyítsd, milyen kemény pasi vagy. Ugyan már, fekete bőrkabát? A tavasz közepén Atlantában? Ezenkívül nincs rá időm, hogy bárkivel is találkozzam.

Jim hangja még mélyebbnek tűnt, és minden egyes szót különös gondossággal ejtett ki. – Gondolj csak bele jobban.

Tényleg azt akarod, hogy nemet mondjak a férfinak?

Volt valami abban, ahogy azt a „férfinak” szót mondta, ez elgondolkodtatott. Ott ültem mozdulatlanul és lázasan 64

gondolkodtam, melyik „férfival” akarhat Jim összehozni, hogy ennyire mély hangsúllyal beszél.

– Mivel érdemeltem ki, hogy a Bestiák Ura felfigyeljen rám? – kérdeztem szárazon.

– A Jós irodájában ülsz, vagy nem?

Egy-null oda.

A Bestiák Ura volt a Falka királya, az alakváltók ura és parancsolója, vasököllel uralkodott hasonló társai felett. Csak kevesen látták őt, és a rangjának említése elég volt ahhoz, hogy a legnagyszájúbb alakváltókat is elhallgattassa. Másképp fogalmazva, pontosan az a típus volt, akitől apám és Greg állandóan óvott. Mindenesetre el kellett tennem az útból.

Csikorgattam a fogaimat és azon gondolkodtam, hogyan tudnék kibújni ez alól a találkozó alól. Az Embereket előbb-utóbb amúgy is fel kell keresnem, hogy megtudjak valamit a vámpírról. Eddig semmi szükségességét nem láttam, hogy a Falka táborhelyére merészkedjek.

– A személyes biztonságod garantálva lesz – mondta Jim. – Én ugyancsak ott leszek.

– Az egyáltalán nem az – morogtam. Kell lennie valamilyen megoldásnak, hogy kihúzhassam magam ez alól. A firkálást bámultam…

– Nézd – mondta Jim, és szemmel láthatóan nagy fáradtságába került, hogy megfontoltnak hangozzon. – Gondold át még egyszer…

– Mondd meg neki, ma este találkozni fogok vele valami semleges helyen – mondtam. – És akkor a kérdéseire is válaszolok – ha ő is válaszol az enyémekre.

– Megállapodtunk. Ma este tizenegykor az Unicorn és a Tizenharmadik utca sarkánál.

65

Letette. Ujjaimmal kopogtam az asztalon. Végre kiokoskodtam, mi látható a firkaszerű rajzon. Egy vonító farkas fejét szemléltette, egy félhold előtt. A Falka jele. Corwin a Falkához tartozott.

Van itt még egy kis apróság, amit tisztázni kell Maxine-nel.

Koncentráltam és olyan halkan suttogtam, hogy még magamat sem hallottam. Az igazi kommunikátorok képesek voltak úgy összpontosítani, hogy anélkül közvetíthették a gondolataikat, hogy kiejtették volna azokat a szájukon, de nekem még mindig mozgatni kellett az ajkaimat, mint valami idiótának.

– Maxine?

– Igen? – válaszolt Maxine hangja a fejemben.

– Egyébként hívott még valaki?

– Nem.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Visszatettem az aktákat és elhagytam az irodát. Maxine egy telepata volt. Egy nagyon tehetséges telepata. Mostantól már nem igazán fogok gondolkodni ebben az irodában.

Lesiettem a lépcsőn, ki az épületből. Úgy éreztem, még hozzá kell szoknom ahhoz a gondolathoz, hogy valaki behatol a fejembe.

Visszamentem Greg lakásába. Leültem a padlóra, hátammal az ajtónak támaszkodva és mély lélegzetet vettem. Egész életemben azt sulykolták belém, hogy az uralkodókat nagy ívben el kell kerülni. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ne játszd meg magad! Őrizd a véred, mert elárulna téged! Ha vérzel, mosd fel és égesd el a rongyot! Égesd el a kötszert! Ha valakinek sikerülne bármennyit is szerezni a véredből, úgy öld 66

meg és semmisítd meg a vérvizsgálatot! Ez még csak az egyik pontja a túlélésnek. Később jön a megtorlás kérdése.

A Bestiák Urával találkozni azt jelentette, hogy fejvesztve belevetem magam az atlantai természetfeletti politikába. Ő volt ott a legfőbb állatok egyike. Dönthettem úgy is, hogy nem találkozok vele.

Ehhez nem kellett semmi mást tennem, minthogy ezt az egész dolgot annyiban hagyom. Ez egész egyszerű volt. Ekkor felvillant a szemeim előtt egy vízió, amelyben egy emberi holttest fölé hajolok és húscafatokat tömök a számba.

A lakásban csend honolt. Minden Gregre emlékeztetett. A helyet átjárta az életereje, minden, ami azzá tette, aki volt.

Ugyanolyan volt, mint az apám: nyílt, hajthatatlan, azt tette, amit tennie kellett, és sosem rágódott azon, ez mit mutat a világ szemében.

Az ügy nem hagyott nyugodni. Szerettem volna megtalálni azt, aki megölte, és el akartam számoltatni, ha nem is Gregért, akkor magamért, mert különben már nem lennék képes tükörbe nézni.

 

Ha valakit az élet sarokba kényszerít, és nem hagy neki kiutat, ha a szerelme, a barátai és a családja cserbenhagyják, ha valaki tényleg a zászlórúd végére ér – pánikszerűen, magányosan, röviddel azelőtt, hogy megtébolyodna –, mindent odaadna azért, hogy a saját problémái eltűnjenek. Míg végül, végső

kétségbeesésében Unicorn Lane-be megy, és az ott lévő

varázserőben és titkokban keresi a gyógyulását. Készen áll rá, hogy mindent megtegyen, és hogy bármilyen árat megfizessen 67

érte. Az Unicorn Lane azokat szippantja be, akiket beolvaszthat a hatalmába, megoldja minden problémáját, de megköveteli az árát. Azután pedig megtapasztalják, hogy az a szócska, hogy „mindent” mit is jelent valójában.

Minden nagyvárosnak van egy része, egy sötét, veszélyes negyede. Unicorn Lane harmincutcányi hosszú, nyolcutcányi széles, és úgy hatol át rajta egy tőr, ahogy egyszer korábban Midtown Atlantában történt. Félig lerombolt felhőkarcolók sorakoztak, a múlt néma tanúi, mint a GLG Grand, a Promenade II és a One Atlantic Center romjai, a mágia miatt szerkezetükig lecsupaszítva. Romok torlaszolták el az utcákat, a széttört csövekből összegyűlt szennyvíz bűzzel árasztotta el a környéket.

Ott gyülekezett a mágia, és ott is maradt, különben már régóta mindenütt újra a technika uralkodna, valamint olyan undorító lényeket találnánk megbújva a kizsigerelt vázak között, az egykori felhőkarcolók menedékében, amelyek félnek a napfénytől. Őrült mágusokat, elvetemült vadfarkasokat, akiket az engesztelhetetlen Falka rövid úton elintézne, sátánistákat és magányos nekromantákat – őket mindannyiukat távol tartották az Unicorn Lane-től, mert ha ott sikerülne nekik életben maradniuk, akkor a törvény őrei nem tudnának tovább vadászni rájuk.

Unicorn Lane senkit nem adott vissza.

Kiváló találkozási pont.

Felfelé haladtam a Tizennegyedik utca sarkán, leparkoltam a Karmeliont egy csendes mellékutcában, és a maradék két tömböt gyalog tettem meg. Előttem egy romos fal magasodott, nyomorúságos próbálkozása a Városi Tanács néhány idiótájának, hogy Unicorn Lane-t sakkban tartsa. Felkúsztam a 68

romokra. Egy nagy betontömb zárta el az utamat. Úgy tűnt, sima a felülete, majdnem csúszós, átugrottam felette.

Itt még a holdvilág is morgott és támadott akár egy veszett kutya, a mágia pedig figyelmeztetés nélkül harapott. Öt perccel később, egy elhagyatott háznál lévő cégtábla árulkodott róla, hogy elértem a célomat az Unicorn Lane sarkán, a Tizenharmadik utcánál. Előttem egy idős, üres ablakokkal teli lakóépülettömb meredt az utcára. Jobbra egy lerombolt irodaépület beton– és acélromjait lehetett látni. A romok elzárták az utcát, a járdát törmelékek alá temették. Balra szabad volt az utca, de beburkolta a sötétség. Megálltam, vártam és figyeltem.

Holdfény özönlött a romok fölé. Tintafekete sötétség gyülekezett a fal mélyedéseiben, valamint az üregekben, ebből szállt felfelé, keveredett a fénnyel, elmosódva és félárnyékot hozva létre a realitás és illúzió határán. Ez a félelmetes városnegyed olyan volt, mint egy színfal, mintha a lerombolt épületek eltűntek volna és csalóka árnyakat hagytak volna maguk mögött a helyükön. Előttem, az Unicorn Lane mélyében üvöltött valami, egy halálra kínzott léleknek kölcsönzött hangot. Megállt a szívem.

Valaki vagy valami figyelt engem ebből a sötétségből. Úgy éreztem a pillantásait, mintha kínozná a testemet. A tekintete úgy nekem feszült, mint egy vontatókötél. Egy idő után ránéztem az órámra a csuklómon. Megállt.

Valahol, ott a sötétségben ólálkodott a Bestiák Ura. Nem tudtam, hogy néz ki. Nem tudtam, milyen külső társul az állatához. A Falkán kívül csak kevés ember állíthatta, hogy már akár egyszer is találkozott vele, és közülük senki sem volt hajlandó erről az élményről beszámolni.

69

Az egyetlen, amit biztosan lehetett tudni róla, hogy erős volt. Az utolsó számadatok szerint, csak Atlantában 337

alakváltó tartozott az uralma alá. És nem csak azért volt a vezetőjük, mert ő lett volna a legokosabb vagy legkedveltebb köztük; nem, ez a 337 alakváltó azért tartozott alá, mert minden kétséget kizáróan ő volt a legerősebb közöttük. Az erősebbek törvénye adta neki a hatalmat.

Az alakváltók között a farkasok képezték a legnagyobb csoportot. Aztán jöttek a rókák, a sakálok, a patkányok, végül a hiénák, majd a nagymacskák: hiúzok és gepárdok.

Egzotikusabb fajták is voltak: vérbölények és vérkígyók, de a bölényeknek saját csordájuk volt közép-nyugaton, a kígyók pedig maguknak valóak voltak. Minden említett állattípus nagyobb volt, mint a természetes párja. Egy átlagos alakváltó, farkas alakban könnyedén elérte a száz kilót a mérlegen, mialatt a normál farkas kint a szabad vadonban kevesebb, mint negyven kilót nyomott. Biológiai szempontból egy hetvenöt kilogramm súlyú ember átváltozása egy száz kilós állattá nem magyarázható, de másrészről: ha alakváltásról van szó, a súlyváltozásnál még egyéb jelentéktelen anomáliák is szerepet játszanak. A mágia nem mérhető tudományos mértékekkel, és nem lehet megmagyarázni, mert éppen abból származik, hogy felülírja a természeti törvényeket, amelyek a hagyományos tudományok alapjait képezik.

Egy másik üvöltés törte meg a csendet, még mindig túl távol ahhoz, hogy veszélyt jelentsen. A Bestiák Ura, a vezér, az alfahím, akinek a saját pozícióját az akaratával éppúgy védenie kellett, mint ahogy erőszakkal védelmezni. Muszáj volt minden hatalmi kihívásra reagálnia, ezért valószínűtlen volt, hogy farkas alakba változzon át. Egy farkasnak egy vadmacska ellen 70

csak csekély esélye lenne. A farkasok falkákban vadásztak, prédájukon vérző sebeket ejtettek és teljes kimerülésig hajszolták, miközben a macskák magányos gyilkosok voltak, ezért tudtak biztosan, gyorsan és precízen ölni. Nem, a Bestiák Urának egy macskának kellett lennie, egy jaguárnak vagy egy leopárdnak. Esetleg még tigris is lehetne, hiszen minden ismert tigris Ázsiában található, és teljes létszámukat az ember a két kezén meg tudja számolni.

Hallottam egy pletykát az atlantai Kodiakról, a legendáról egy óriási, ragyákkal teli medvéről, aki az utcákat járja és a Falka soraiból származó gonosztevők után kutat. A Falkában is voltak törvényszegők, mint minden társadalmi szervezetben, és a Kodiak volt a hóhéruk. Lehetséges, hogy a fejedelem át tud változni egy medvévé. Baromság. Bárcsak magammal hoztam volna egy üveg mézet.

A bal lábam elfáradt. Áthelyeztem a súlyomat a másik lábamra.

Egy halk, figyelmeztető morgás a mozdulatom közepén megdermesztett. Egy sötét, tátongó lyukból, az utca túloldalán lévő épületben hatolt keresztül, és kongott a romokon, emlékeken át felidézve azt az időt, amelyben az emberek nyomorúságos, bunda nélküli teremtmények voltak, akik legeslegelőször tábortűz gyenge lángjaihoz gyűjtöttek fát, és ijedt pillantással néztek előre az éjszakába, hogy biztonságba helyezzék magukat a monstrumszerű, éhes, gyilkos lények elől.

A tudatalattim felkiáltott félelmében. Sakkban tartottam és megropogtattam a nyakcsigolyáimat, egészen lassan, először balra, aztán jobbra.

71

Egy keskeny árnyék bukkant fel a látóteremben. Balra fölöttem egy kecses jaguár nyújtózkodott egy betontömbön, egy elegáns szobor, körülölelve a holdfény folyékony fémével.

Homopanthera onca. A gyilkos, aki a zsákmányát egyetlenegy ugrással teríti le.

– Helló, Jim.

A jaguár borostyánszínű szemekkel nézett rám. A macska szája meglepően emberi vigyorra húzódott.

Mégis nevetnie kellett. Nem tudta, mi forog kockán.

Jim elfordult és elkezdte az egyik mancsát tisztogatni.

A kardommal a kezemben mentem át az utcán és a résen keresztül beléptem az épületbe. A sötétség egyik pillanatról a másikra körbefont.

Aztán megéreztem a levegőben terjedő pézsmaillatot, a nagymacska szagát. Szóval, mégsem medve volt.

Hol lehetett? Végigfuttattam a tekintetemet az épületen, kémleltem a sötétséget. A holdfény a lyukakon keresztül a romokra világított, illúziót alkotva homályból és sötétségből.

Egészen biztosan tudtam, hogy figyel engem. És élvezte azt.

A diplomácia soha nem volt az erősségem, fokozatosan veszítettem el a türelmemet. Lehajoltam és elkezdtem hívni: – Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!

A fallal szemben egy aranyszínű szempár villant fel. Egy alak mozdult a sötétségben és emelkedett fel, egyre magasabbra emelve azokat a szemeket. Egy óriási mancsot csúsztatott a holdfénybe, kiengedte ijesztő karmait, majd visszahúzta. Aztán egy hatalmas váll követte, szürke bundával, rajta füstszínű csíkokkal. Az óriási test tovább közeledett felém, elvesztettem az egyensúlyomat és a fenekemre estem, bele a szennybe. Jóságos Isten, ez egy oroszlán – és nem is 72

akármilyen. Ennek a lénynek a vállmagassága legalább másfél méter. És hogyhogy csíkos bundája van?

Az óriásmacska körbejárt a fény és árnyék határán, sötét sörénye minden mozdulatánál hullámzott. Feltápászkodtam és közben majdnem a szürke pofájának ütköztem. Egymásra néztünk, az oroszlán és én – szemmagasságban. Aztán elfordultam, és elkezdtem letörölni a farmeromat, minden méltóság nélkül.

Az oroszlán eltűnt egy sötét sarkon. A hatalom pulzált a téren. Ha nem tudom, jobban elfogadtam volna, hogy éppen alakot váltott.

– Cicuska, cicuska? – kérdezte egy hűvös férfihang.

Összerándultam. Egy alakváltó sem tudott átmenet nélkül állatból emberré átváltozni. Egy köztes formába igen, de ebben a köztes formában nehézségeik támadtak a beszéddel.

– Igen – mondtam. – Nem készültem rendesen. Legközelebb hozok magammal egy tálka tejet és egy fazék macskamentát.

– Ha lesz legközelebb.

Megfordultam és ott állt: fehér pólóban és egy tréningnadrágban. Egy szerény alakváltó. Milyen üdítő.

Egyáltalán nem jutna eszébe senkinek, hogy éppen alakot váltott. Az egyetlen, ami erre utalt, hogy a bőre nedvességtől csillogott.

Alaposan szemügyre vett. Illemtudóan elpirulhatnék, vagy én is ugyanazt tehetném vele. A pirulás mellett döntöttem.

Egy fél fejjel volt magasabb nálam, ez közvetítette a Bestiák Urának a felhalmozott hatalmat. Szőke haja olyan rövidre volt vágva, hogy bele lehetett markolni. Első pillantásra húsz-huszonöt évesnek nézett ki, legalábbis erről árulkodott a 73

testfelépítése. A vállain feszült a póló. A háta széles és izmos volt, egy harmincas évei elején járó férfi erejét mutatták.

– Milyen nő az, aki a Bestiák Urát úgy szólítja meg: „Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!” – kérdezte.

– Nyilvánvalóan egészen különös nő – mormoltam válaszként. Végül kénytelen voltam a szemeibe nézni. Jobb előbb, mint később.

A Bestiák Urának éles arcvonásai voltak. Az orra keskeny volt, valamilyen alaktalan eldeformálódással, mintha már többször eltört volna, de nem forrt össze rendesen. Az alakváltók regenerálódó erejére tekintettel, valaki már arcon ütötte egy kalapáccsal.

Találkozott a tekintetünk. Kis, aranyszínű szikrák táncoltak a szürke szemeiben. A pillantása közben önkéntelenül is le akartam sütni a szemeimet.

Megszemlélt, mintha valami vonzó falat lennék a számára. – A Szabad Bestiák Ura vagyok – mondta.

– Gondoltam. – Talán azt várta, hogy bókoljak?

Egy kicsit előrehajolt és csodálkozva figyelt, mintha egy különös rovar lennék. – Miért egy ilyen jöttment zsoldost szerződtetett a Rend Védője, hogy felderítse egy Jós halálát?

Megajándékoztam őt a legjobb titokzatos mosolyommal.

Elfintorodott. – Mire jöttél rá? – kérdezte végül.

– Nincs rá felhatalmazásom, hogy beszéljek róla. – Főleg nem egy gyanúsítottal.

Még közelebb hajolt, hagyta, hogy a holdfény megvilágítsa az arcát. A pillantása közvetlen volt és nehezen elviselhető.

Találkozott a tekintetünk, összeszorítottam a fogaimat. Alig kezdtünk el beszélgetni, máris az alfahím pillantásával 74

méreget. Ha még a fogait is elkezdi csikorgatni, jobb lesz, ha gyorsan odébbállok. Vagy megismertetem a kardommal.

– Most el fogod mondani nekem, amit tudsz – mondta.

– Különben? – Semmit nem felelt rá, ezért folytattam: – Az efféle fenyegetések általában egy „különben”-nel zárulnak.

Vagy egy „és”-sel. Mondd el „és” életben hagylak – vagy valami hasonló.

A szemei aranyszínben izzottak. Most már képes voltam rá, hogy álljam a pillantását.

– Rá tudlak venni, hogy könyörögj nekem, hogy mindent elmesélhess, amit csak tudsz – mondta és a hangja mélyről jövő morgásra emlékeztetett.

Elérte, hogy libabőrös legyen a hátam.

Addig fogtam Slayer markolatát, amíg fájdalmat nem okozott. Az arany szemek a lelkemig égettek. – Nem tudom – hallottam a saját hangomat beszélni. – Úgy találom, nem festesz valami jól, mintha nem lennél valami jó formában.

Mennyi ideig tartott, amikor legutoljára elintézted a saját piszkos munkádat?

A jobb keze megremegett. Az izmok megfeszültek a feszes bőr alatt és a bundája előtört, befedve a karját. Karmok jelentek meg az erős ujjak végén. A keze emberfeletti gyorsasággal csapott le. Visszahátráltam, így az arcom fölé ment, anélkül hogy bármilyen nyomot hagyott volna. Egy hajcsomó hullott a bal arcomra, kivágva a copfomból. Ismét visszahúzta a karmait.

– Azt hiszem, tudom még, hogy megy ez – mondta.

Egy csöppnyi mágia áramlott át az ujjaimból Slayer markolatába, majd onnan a pengébe, tejfehér fénysugárba 75

burkolva a sima fémet. Nem, ennek a fénynek valóban nincs semmilyen haszna, de átkozottul jó benyomást kelt a látványa.

– Mindig készen – feleltem.

Lustán mosolygott. – Most már nem nevetsz, mi, kicsi lány?

Hatásos volt, azt meg kellett hagynom. Megmozgattam a pengét, bemelegítve a csuklómat. A kard egy ragyogó ellipszist rajzolt a levegőbe, néhány apró, ragyogó cseppet permetezve a piszkos talajra. Ezeknek a cseppeknek az egyike éppen a lába előtt ért földet, amitől hátrább lépett. – Azon tűnődöm, hogy ez az örökös alakváltás nem nehéz-e a számodra.

– Gyere ide a krumpliszeletelőddel, aztán majd kitaláljuk.

Köröztünk egymás körül, lábaink kis porfelhőket kavartak fel. Akartam ellene harcolni, már csak azért is, hogy lássam, meg tudom-e állni a helyem vele szemben.

Kinyíltak az ajkai és morgott egyet. Meglengettem a pengét, felmértem a köztünk lévő távolságot.

Ha harcolnánk és túlélném, soha nem jönnék rá, ki ölte meg Greget. A Falka darabokra tépne. Ez nem vezetett sehova. Nem maradt más választásom: lejjebb kellett adnom az arcomból.

Megálltam és hagytam a pengét leereszkedni. A szavak nem akarták elhagyni az ajkaimat, de rákényszerítettem magam, hogy beszéljek.

– Sajnálom. Nagyon szívesen játszanék veled, de jelenleg más emberekre is tekintettel kell lennem.

Mosolygott.

Nem kis fáradtságomba került, hogy semmibe vegyem azt a leereszkedést, amit az arcán láttam. – Kate Daniels vagyok.

Greg Feldman volt a gyámom, és az egyetlen, akit évek óta a családom tagjának nevezhettem. Ki akarom deríteni, ki ölte őt meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ellened 76

harcoljak, és nem fogok neked bemutatót tartani a mágiámból.

Csak tudni akarom, hogy a Falka tett-e bármit is Greg halálával kapcsolatban. És csak azután, ha a tettest megtaláltam, tudjuk összemérni magunkat harcban.

A kezemet nyújtottam neki. Megállt, szemrevételezett, aztán eltűnt a bundája, ugyanazokba a mirigyekbe húzódtak vissza, ahonnan előjöttek. A Bestiák Ura az emberi kezét adta nekem és én megráztam azt.

– Nos, jó. Jelenleg más emberekre is tekintettel kell lennem – mondta. Mivel ő a Bestiák Ura volt, valószínűleg a legtöbb esetben így kellett lennie.

A szemeiben a szivárványhártya aranya apró pöttyé zsugorodott.

Az önuralma hihetetlen volt. Csak a legtehetségesebb alakváltók tudtak három alak közül választani: ember, állat és vadállat. A test egy része másik alakba változott, mialatt a többi része változatlan maradt, és ahogy ezt éppenséggel végigcsinálta, az egyszerűen hihetetlen volt. Eddig az estéig nem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

A Bestiák Ura leült a piszkos földre. Nem maradt más választásom, ugyanezt tettem, és meglehetősen bolondnak éreztem magam, hogy előtte már leporolgattam a farmeromat.

– Ha bebizonyítom neked, hogy a Falkának semmilyen érdeke sem fűződött a Jós eltávolításához, megosztanád velem a tudásodat?

– Igen.

A pulóvere alá nyúlt, előhúzott egy fekete, cipzárral ellátott bőrtokot és odatartotta elém. Utánanyúltam, de visszarántotta, éppenhogy csak meg tudtam érinteni az ujjaim hegyével a 77

simulékony bőrt. Azon tűnődtem, hogy valóban gyorsabb volt-e, mint én. Érdekes lenne ezt kitalálni.

– Ez maradjon köztünk – mondta.