V.

Hirtelen elültek a hullámok. Borzongató, félelmetes csönd támadt, tele a pusztulás szellemével. Cartert minden oldalról szorította az űr határtalan kiterjedése, ugyanakkor a kutató tudta, hogy a Lény még ott van. Egy pillanat múlva Carter szavakat gondolt és szellemi lényegüket belevetette a mély szakadékba: - Elfogadom. Nem hátrálok.

Ismét elárasztották a hullámok. Tudta, hogy a Lény meghallotta az üzenetet. Tudás és magyarázat áradt abból a határtalan Szellemből, amely új látóhatárokat nyitott a kereső előtt és a kozmosz nem remélt megértésére készítette fel őt. Elmondta neki, hogy milyen gyermekes és korlátolt a háromdimenziós világ fogalma; végtelenül sok irány létezik még a föl-le, előre-hátra, jobbra-balra mellett. Megmutatta Carternek a földi istenek kicsinységét, talmi voltát, emberi érdekeik, kapcsolataik kicsinyességét, gyűlölködésüket, haragjukat, szerelmeiket, hívságaikat, megmutatta, milyen önző módon követelik a földi istenek az imádatot, az áldozatokat, az ésszerűségnek és a természetnek ellentmondó hitet.

E benyomások zömét Carter szavakként érzékelte, de voltak olyanok is; amelyeket más érzékszerveivel fogott fel. Talán a szemével, talán képzeletével érzékelte, hogy olyan dimenzió-tartományban van, amely elképzelhetetlen az emberi szem és az agy számára. Most már észlelte az őserő örvényének zord árnyékában a teremtés szédítő zuhatagát. Valami felfoghatatlan helyről látta a fantasztikus alakzatokat; fajtáik, méreteik tömege felfoghatatlan volt még az ő élethossziglani titkos stúdiumokon edzett elméje számára is. Kezdett derengeni, miért létezhet egyszerre a gyermek Randolph Carter 1883-ban az arkhami tanyán, az elmosódott forma a hatszögszerű emelvényen az Első Kapu mögött, a forgács, amely most szembesül a Jelenéssel a feneketlen szakadékban, egyáltalán, valamennyi Carter, akit képzelete vagy érzékszervei jeleznek.

A hullámok erősödtek, mintha jóváhagynák fölismerését, beleillesztenék abba a sokalakú létezésbe, amelynek csupán paránya az ő törmeléknyi létezése. Elmondták neki, hogy minden térbeli alak egy másik dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy négyzetet ki lehet metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyet az emberek csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak kimetszve és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének széditő és elérhetetlen ormáig. Az ember világa és az ember istenei pusztán egy infinitezimális dolog infinitezimális szakaszát jelentik. Ennek az apró egésznek a háromdimenziós fázisát az Első Kapunál érte el, ahol 'Umr at-Tawil gerjeszti az Ősök álmait. Noha az emberek ezt tekintik valóságnak és a sokdimenziós gondolkodást irreálisnak tartják, épp az ellenkezője az igaz. Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak, érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság.

Az idő mozdulatlan, folytatták a hullámok, nincs kezdete és vége. A mozgás, a változások oka, csupán érzékcsalódás. A valóság is érzékcsalódás, csupán a lények dimenzióközti szűk látóterében jelenik meg, ahol nincsenek olyan dolgok, mint múlt, jelen és jövő. Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik.

Mindeme kinyilatkoztatások isteni ünnepélyességgel szóltak, ami nem hagyott kétséget Carterben igazságuk felől. Noha csaknem meghaladták felfogóképességét, akkor is érezte, hogy igaznak kell lenniük annak a végső kozmikus valóságnak a fényében, amely meghazudtol minden helyi szempontot és szűkös részigazságot. Elég jártas volt az elmélyült elmélkedésben, hogy megszabadulhasson a helyi, részleges gondolatok béklyóitól. Nem azon alapult minden kutatása, hogy hitt a helyi és részleges igazságok irrealitásában?

A hullámok jelentőségteljes csönd után folytatták. Amit a néhány dimenzióra kiterjedő zónák lakói változásnak neveznek, az csupán saját tudatuk működése, amely különböző kozmikus szögekből látja belterjes világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola, vagy hiperbola, miközben a kúp változatlan marad, ugyanígy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső világok silányka lényei e szögek válfajainak rabszolgái, mivel néhány ritka kivételtől eltekintve nem tudják megtanulni, miként uralkodjanak rajtuk. Csupán a tiltott dolgok néhány tudósa szerez némi fogalmat erről az uralomról, miáltal képesek lesznek meghódítani a teret és a változást. De a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek, és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változatlan totalitásnak a mindenséget.

Ismét elültek a hullámok, Carter pedig homályosan és elborzadva kezdte megérteni az elveszett egyéniség talányának hátterét, amitől eleinte annyira iszonyodott. Ösztöne összerakta a kinyilatkoztatás cserepeit, és mind közelebb és közelebb juttatta őt a rejtély megfejtéséhez. Megértette, hogy már az Első Kapu előtt rázúdulhatott volna a félelmetes kinyilatkoztatás és miriádnyi földi alakmásba porlasztotta volna lényét, ha 'Umr at-Tawil varázslata nem hárítja el, azért, hogy Carter megfelelően használhassa a kulcsot az Utolsó Kapunál. Tisztább tudásért esdekelve gondolathullámokat bocsátott ki, vágyván részletesebben ismerni a kapcsolatot, amely összekötötte különböző aspektusait: azt a töredéket, amely most a Végső Kapu mögött volt, azt, amely még mindig a hatszögszerű emelvényen ült az Első Kapun túl, az 1883-as fiút, az 1928-as férfit, különböző őseit, akik örökségét, énjének védőfalát kialakították, más eonok, más világok névtelen lakóit, akiket a legvégső megértés amaz iszonyú első felvillanásában azonosított. Válaszképpen lassan megindultak a Lény felől a hullámok, megpróbálva világossá tenni azt, ami már-már túl volt a földi elme határain.

Ezek mind meghatározott dimenziók lényeinek sorából származnak, folytatták a hullámok, és nagyságúak egy dimenzión túli tér örök archetípusának megnyilvánulásai csupán. Valamennyi lény: fiú, apa, nagyapa és így tovább, egyáltalán az egyedi lények minden állapota - csecsemő, kisgyermek, kamasz, felnőtt - pusztán egyetlen ugyanannak az archetipikus és örök lénynek a végtelen fázisai közül. Változatait az határozza meg, milyen szögben metszi az öntudatsíkot. Minden kor Randolph Carterei, Randolph Carter valamennyi őse - legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló „Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus.

A szög apró változása miatt lesz a mai diákból tegnapi gyermek, lesz Randolph Carterből Edmund Carter, a varázsló, aki 1692-ben futott el Salemből az Arkham mögötti hegyekbe, vagy az a Pickman Carter, aki 2169-ben sajátos eszközökkel állítja majd meg az Ausztráliára törő mongol hordákat. Ez a szögmódosulás alakíthat át egy emberi Cartert egy olyan ősibb létezővé, mint amilyenek az Arcturus körül keringő Kythamil kettős bolygóról szálltak alá, hogy benépesítsék az ősi Hyperboreát, és a képlékeny, fekete Tsathogguát imádták. Egy földi Carterből lehet egy távoli előd, egy kimondhatatlan alakú kythamili, vagy még ősibb lény, a galaktikaközi Stronti lakója, vagy négydimenziós gáznemű tudat egy régebbi idő-tér kontinuumban, vagy eljövendő növényi agy egy elképzelhetetlen pályán keringő sötét, radioaktív üstökösön - és így tovább, végtelen kozmikus körben.

Az őstípusok, lüktették a hullámok, a Feneketlen Szakadék népéhez tartoznak - formátlan, kimondhatatlan lények, akikről kevés álmodónak van fogalma az alsó világokban. Valamennyiük vezére az a Lény, aki éppen most tanítja Cartert ...és aki valójában magának Carternek az őstípusa. Hogy Carter és minden felmenője oly kielégíthetetlen szorgalommal tanulmányozta a tiltott kozmikus talányokat, ez egyenesen abból következik, hogy a Legelső Őstípus leszármazottai. Mert minden világ valamennyi nagy varázslója, gondolkodója, művésze az Őstípus vetülete.

Randolph Carter már-már hűdött áhítattal, rémült gyönyörűséggel hódolt a transzcendens Lény előtt, amelytől származott. A hullámok ismét elcsitultak, ő tovább töprengett a félelmetes csöndben; sajátos magasztalások, sajátosabb kérdések és még sajátosabb kérések forogtak elméjében. Egymással összecsapó furcsa fogalmak lebegtek szokatlan lehetőségektől, váratlan felfedezésektől szédülő agyában: Eszébe jutott, hogy ha ezek a kinyilatkoztatások szó szerint igazak, akkor ő testi valójában látogathatja meg azokat a hihetetlenül távoli korokat és a világegyetem eddig csupán álmaiból ismert tartományait, csupán el kell sajátítania a tudatsíkok szögét megváltoztató varázslatot. Hát nem erre való az ezüstkulcs? Nem az változtatta át az 1928-as férfit 1883-as fiúvá? Különös módon testének pillanatnyi távolléte ellenére is tudta, hogy a kulcs még nála van.

Mivel a csend még mindig tartott, Randolph Carter kisugározta kínzó kérdéseit és gondolatait. Tudta, hogy ebben a mélységben egyenlő távolságra van őstípusának minden aspektusa: az emberi, a nem emberi, a földi, a földönkívüli, a galaktikus és az intergalaktikus. Izzásig hevült benne a kíváncsiság létezésének más fázisai iránt. Különösen azok érdekelték, amelyek térben-időben legtávolabb estek a földi 1928-as évtől, vagy azok, amelyek élete során a legkitartóbban üldözték álmaiban. Érezte, hogy őstipikus Lénye, a tudatsík megváltoztatásával, képes őt testi mivoltában elküldeni bármelyik régi és távoli életbe. Az eddig átélt csodák ellenére további csodákra áhítozott. Hogy hús-vér valójában járhasson groteszk és hihetetlen tájakon, amelyeknek törmelékeit már látta éjszakai látomásaiban.

Minden határozott szándék nélkül megkérte a Lényt, hogy juttassa el őt egy elmosódó fantasztikus világba, amelynek öt tarka napja, idegen csillagképei, szédítő fekete szirtjei, tapírorrú karmos lakói; bizarr fémtornyai, megmagyarázhatatlan alagútjai és talányos lebegő hengerei újra és újra behatoltak álmaiba. Homályosan érezte, hogy minden elképzelhető világegyetem között ez az, amely a legszabadabban érintkezik a többiekkel; föl akarta kutatni a tájakat, amelyeket már látott, és át akart jutni a téren azokba a még távolabbi világokba, amelyekkel ezek a karmos ormányosok kereskedtek. Nem volt ideje ijedezni. Mint különös élete összes eddigi válságában, most is mindent legyőzött a tiszta kozmikus kíváncsiság.

A hullámok ismét félelmetesen lüktetni kezdtek, Carter tudta, hogy égbekiáltó kérése meghallgatásra talált. A Lény beszélt neki a fekete szakadékokról, amelyeken keresztül kell haladnia, az ismeretlen ötös csillagról abban a nem is sejtett tejútrendszerben, amelyben az idegen világ kering meg a földet furkáló, mélybeli rémségekről, amelyek ellen a karmos ormányosok szakadatlan harcot vívnak abban a világban. Azt is elárulta, hogyan döntse meg egyszerre a tulajdon és a keresett világ téridő elemeihez viszonyított tudatsíkját, hogy a Carter-aspektus átvetüljön abba a világba.

A Láthatatlan figyelmeztette, jól jegyezze meg saját jelképeit, amennyiben valaha is vissza akar térni abból a távoli és idegen világból, amelyet kiválasztott, amire Carter türelmetlen igenlő hullámokkal válaszolt. Meg volt győződve róla, hogy az ezüstkulcs, amely még mindig vele volt, az görbítette el a két világot és személyi síkjait, visszajuttatván őt 1883-ba. A kulcsban megvannak a most emlegetett jelképek is. A Lény, megérezve türelmetlenségét, jelezte, hogy elkészült az iszonyú ugrás végrehajtására. A hullámok hirtelen megszakadtak, pillanatnyi nyugalom következett, a megnevezhetetlen, félős várakozás feszültségének némasága.

Ekkor minden átmenet nélkül zúgás, dobogás támadt, amely félelmetes mennydörgéssé dagadt. Carter ismét az energiagócban találta magát, amely a külső űr most már ismerős ritmusára csépelte, döngölte fájdalmasan, elviselhetetlenül, oly ütemre,amely sem a pusztító hévvel lángoló csillagokban, sem a mindent megdermesztően hideg feneketlen szakadékban nem honos. Világegyetemünk egyetlen színképében sem található árnyalatok sugarai játszadoztak, szövődtek össze, fonták körül. Ijesztő sebességgel mozgott. Egy futó pillanatig még látott egy alakot, amely egyedül ült egy hatszögszerű trónon…

VI.

A hindu itt elhallgatott és látta, hogy de Marigny és Phillips feszülten figyelik történetét. Aspinwall úgy tett, mintha nem érdekelné az elbeszélés, tekintetét tüntetően az előtte heverő papírokra szögezte. Új, baljós jelentést nyert a koporsó alakú óra sajátos ketyegése, a hamuba fúlt háromlábakról kanyargó füst fantasztikus, megmagyarázhatatlanul nyugtalanító szövődményeket alkotott a tapéta furcsa mintáival. Az öreg néger, akinek a háromlábakat kellett volna feltöltenie, eltűnt - talán a növekvő feszültség kergette ki a házból. Már-már bocsánatkérően tétovázott a beszélő, mielőtt visszanyerte különösen erőlködő, mégis korrekt szavát.

- Talán nehezükre esik elhinni a mélység eme dolgait - mondta -, ám ha tapintható, anyagi tárgyakkal találkoznak, akkor még nehezebben hisznek majd nekem. Így működik az elménk. A csodák kétszeresen hihetetlenek, amikor az álom elmosódó tartományaiból átkerülnek a hármas dimenzióba. Megpróbálok nem túl sokat mondani önöknek, kizárólag olyasmit, amiről mindenképpen tudniuk kell.

- Az idegen polikromatikus ritmus végső örvénylése után Carter olyan helyen találta magát, amelyről először azt hitte egy pillanatig, hogy régi álma jött vissza. Mint annyi éjnek előtte karmos-ormányos lények között haladt ismeretlen módon megmunkált fémből készült utcák útvesztőjében, különböző színű napok lángolásában; lenézvén látta, hogy a saját teste is olyan, mint a többieké - ráncos, félig pikkelyes, sajátosan, leginkább rovarszerűen ízelt, ugyanakkor mégsem nélkülöz valami karikaturisztikus emberszerűséget. Az ezüstkulcs még mindig a markában volt, noha meglehetősen rusnya volt a kéz, amely tartotta.

A következő pillanatban az álomérzés elillant és inkább úgy érezte magát, mint aki éppen most ébred álmából. A végső szakadék, a Lény, az a képtelenül idegenszerű Randolph Carter nevű fajzat, aki még meg sem született egy kialakulatlan bolygón, mindezek nem voltak mások, mint képek a Yaddith bolygón élő Zkauba varázsló állandóan visszatérő álmaiban. Túlságosan makacsul kísértették ezek az álmok - ott lebegtek körülötte, amikor kötelmeinek tett eleget, varázsigékkel tartotta odalent odvaikban a félelmetes dólokat; belekeveredtek mindama valódi világok emlékmiriádjaiba, amelyeket fénysugárburkában meglátogatott. Most már szinte olyan valósaknak tűntek, mint még soha. Itt ez a súlyos ezüstkulcs a jobb felső mancsában, pontos mása annak, amelyről álmodott, és ez nem jelent jót. Pihennie és elmélkednie kell, muszáj Nhing tábláihoz fordulnia, hogy azok adjanak tanácsot, mi most a teendő. Fölmászott a főútról nyíló köz fémfalán, belépett szobájába és odament a táblák polcához.

Hét naptöredékkel ezután Zkauba megilletődötten, már-már riadtan kuporgott prizmáján, mert új, megrendítő emlékképeket szabadított föl benne az igazság. Soha többé nem ismerhette az egyetlen lény békéjét. Attól fogva minden időben és térben ketten voltak: Zkauba, a yaddithi varázsló, attól undorodva, hogy ilyen volt és ilyenné kell lennie, mint Randolph Carter, a visszataszító földi emlős, és Randolph Carter a földi Bostonból, félelemtől vacogva, hogy ilyen karmos-ormányos lény volt és ilyen lett belőle.

- A Yaddithon töltött időegységek - recsegte a Szvámi, akinek erőltetett hangján a fáradtság jelei kezdtek mutatkozni - önmagukban is külön történetet alkotnak, amely nincs kapcsolatban ezzel a rövid összefoglalással. Jártak a Strontin, a Mthurán, a Kathon és a Yaddith teremtményeinek fénysugárhüvelyében elérhető huszonnyolc tejútrendszer más világaiban is, ide-oda közlekedtek az eónokban az ezüstkulcs és más, a Yaddith varázslói előtt ismeretes jelképek segítségével. Szörnyű csatákat vívtak a fakó nyúlós dólokkal a bolygót átlyuggató, ősi alagutakban. Áhítatos tanácskozásokon vettek részt a könyvtárakban, tízezer világ élőinek és holtjainak felhalmozott tudása között. Izgalmas tárgyalásokat folytattak, amelyeken ott voltak a Yaddith más elméi, még maga Buo, a Legfőbb Öreg is. Zkauba senkinek sem árulta el, hogy mi történt a személyiségével, de amikor Randolph Carter aspektusa kerekedett fölül, dühösen kutatott valamilyen eszköz után, amivel vissza tudna térni a Földre, emberi formájába, és kétségbeesetten gyakorolta az emberi beszédet az idegen hangképző szervekkel, amelyek annyira alkalmatlanok voltak erre a feladatra.

Nagy riadalmára a Carter-aspektusnak egyhamar rá kellett jönnie, hogy az ezüstkulcs nem képes visszaadni emberi alakját. A dolgokból, amelyekre visszaemlékezett, amelyekről álmodott és amelyekre Yaddith tudományából következtetni tudott; túlságosan későn jött rá, hogy a kulcsot a földi Hyperboreán alkották és hatása egyedül az emberi lények tudatsíkjának szögeiben érvényesült. Mindazonáltal meg lehetett változtatni vele a planetáris szöget és használóját változatlan testben tudta keresztülvinni az időn. Létezett a kulcson kívül egy bűvige, amely megadta a korlátlan hatalmat, ám ez is emberi fölfedezés volt, egy űrben elérhetetlen tartományra érvényes, és Yaddith varázslói nem tudták lemásolni. Az igét arra a megfejthetetlen pergamenre írták, amely az ezüstkulcs mellett volt a vérfagyasztó faragásokkal díszített dobozban, és Carter már keserűen bánta, hogy nem hozta magával. Az immár elérhetetlen mélységben lakozó Lény figyelmeztette, legyen biztos a jelképeiben, és minden bizonnyal úgy is vélte, hogy Carter mindent tud.

Ahogy telt az idő, Carter egyre keményebben igyekezett, hogy Yaddith félelmes tudását fölhasználva visszatérhessen a mélységbe a mindenható Lényhez. Új tudásával sokkal inkább megfejthette a titokzatos pergament, de mostani helyzetében ez a hatalom is csak merő gúnyolódásnak tűnt. Mindazonáltal voltak időszakok, amikor a Zkauba-aspektus kerekedett fölül és ilyenkor igyekezett kivetni magából a felzaklató Carter-emlékeket.

Hosszú idő múlt el ily módon - hosszabb idő, mint amennyit az emberi agy képes felfogni, mert a Yaddith lényei igen sokáig élnek. Sok százszor fordult meg a bolygó, mire a Carter-aspektus győzni látszott a Zkauba-aspektus felett. Hosszú időszakokat töltött azzal, hogy kiszámolja a távolságot, amely a Yaddithot időben és térben elválasztja az emberi Földtől: A számok hajmeresztőek voltak - olyan sok Fényév-eon, amit már nem is lehetett számolni -, ám Carternek, a yaddithi ősi tudomány segítségével sikerült felfognia e dolgokat. Álmodói képességét kiterjesztette a Föld irányába és sok olyan dolgot tudott meg bolygónkról, amiről korábban fogalma sem volt. Ám nem tudta megálmodni az elveszett pergamen nélkülözhetetlen képletét.

Végül vad tervet agyalt ki, hogy elmenekülhessen a Yaddithról. Először is talált egy kábítószert, amely a Zkauba-aspektust elaltatta, anélkül, hogy szétolvasztotta volna a mágus tudását és emlékezetét. Számításai alapján Carter úgy vélte, megkockáztathat egy utazást a fénysugárburokban, amelyet a Yaddith lényein kívül senki sem használt - egy testi utazást a számlálatlan eonon és elképzelhetetlen galaktikus tájákon át a Naprendszerig, le a Földre. Ha egyszer ott van, akár egy karmos-ormányos lény képében is, képes lesz megtalálni - és végre megfejteni - azt a különös hieroglifákkal telerótt pergament, amelyet Arkhamnál hagyott a kocsiban; ennek és a kulcsnak - a segítségével pedig visszanyerheti földi külsejét.

Tisztában volt vállalkozásának veszedelmeivel. Tudta, hogy amikor a megfelelő eonba dönti a bolygó síkját (ami nélkül képtelenség keresztülszáguldani az űrön), a Yaddith akkor már halott világ lesz, amelyen a győzelmes dólok uralkodnak és hogy igen kétséges, el tud-e menekülni a fénysugárburokban. Tudta, hogyan: kell beavatottként előidéznie a tetszhalott állapotot, amelyben képes lesz elviselni az eonokig tartó repülést a mérhetetlen mélységek fölött. Afelől sem voltak kétségei, hogy - feltéve, ha sikerül az utazás - ellenállóvá kell tennie magát a baktériumokkal és a yaddithi testet fenyegető más földi körülményekkel szemben. Ezenfelül szereznie kell emberi álcát addig is; amíg meg nem találja és meg nem fejti a pergament és vissza nem nyeri eredeti alakját. Máskülönben valószínűleg fölfedezik és rémületükben elpusztítják az emberek, aminek nem szabad bekövetkeznie. Szereznie kell némi aranyat is - szerencsére bőviben volt a Yaddithon -, hogy átvészelhesse a keresés idejét.

Fokozatosan haladt előre terveiben. Szerzett egy rendkívül kemény fénysugárburkot, amely kibírja az óriási időugrást és a példátlan utazást a téren át. Ellenőrizte valamennyi számítását,.ismét kibocsátotta álmait a Föld felé, olyan közel férkőzve 1928-hoz, amennyire lehetséges. Lenyűgöző sikerrel gyakorolta az élettevékenység felfüggesztését. Fölfedezte a szükséges baktériumellenes anyagot és kidolgozta a különböző gravitációs terheléseket, amelyeket el kellett viselnie. Művészi viaszálarcot gyúrt és készített egy bő ruhát; hogy emberként éljen az emberek között, összeállított egy dupla erejű varázsigét, hogy visszatartsa a dólokat addig a pillanatig, amíg elindul a halott, fekete Yaddithról az elképzelhetetlen jövőbe. Arra is volt gondja, hogy kiadós mennyiséget szerezzen be a Földön hozzáférhetetlen kábítószerből, amivel inaktiválja Zkauba aspektusát, addig, amíg meg nem szabadult a yaddithi testtől, és nem mulasztott el aranyat is tartalékolni földi célokra.

Kétségek és rettegés közepette jött el az indulás napja. Carter fölmászott a fényhüvely rakfelületére azzal az ürüggyel, hogy a három csillagból álló Nython-rendszer felé indul és bekászálódott a ragyogó fémből kovácsolt burokba. Éppen annyi helye volt, hogy végrehajtsa a szertartást az ezüstkulccsal és amint ez megtörtént, lassan lebegni kezdett a burokban. Rémítő kavargás támadt, a nappal elsötétedett, szörnyű kínok gyötörték. Mintha esztelenül pörgött volna a világegyetem; a csillagképek táncoltak a fekete égen.

Hirtelen új egyensúlyba került. A csillagközi mélység hidegre marta a burok külső héját és látta, hogy szabadon lebeg a térben. A fémház, amelyből elindult, évekkel korábban szétesett. Alatta a földön hemzsegtek a-gigászi dólok; ahogy lepillantott, az egyik felszökkent sok száz méter magasba és feléje kapott kocsonyás fakó csápjával. Igéi azonban hatékonyaknak bizonyultak és a következő pillanatban sértetlenül eltávolodott a Yaddithtól.

VII.

A New Orleans-i furcsa szobában, ahonnan az öreg fekete szolga ösztönszerűen elmenekült, még rekedtebben harákolt a különös Szvámi Csandragupta.

- Uraim, nem kérem, hogy elhiggyék ezeket a dolgokat, amíg meg nem mutatom önöknek a bizonyítékot. Fogadják el meseként, hogy Randolph Carter sok ezer fényéven és számtalan milliárd mérföldön át suhant a térben névtelenül, egy elektronaktivált felületű fémburokban. A legnagyobb gonddal időzítette a felfüggesztett élettevékenységet; úgy tervezte, hogy alig néhány évvel előbb szűnjék meg, mint amikor ő 1928-ban vagy valamikor akkortájt földet ér.

- Sosem fogja elfelejteni azt az ébredést. Emlékezzenek uraim, hogy ezelőtt az eonokig tartó öntudatlanság előtt sok ezer földi évet élt át tudatosan a Yaddith idegen, szörnyűséges csodái között. Borzalmasan marta a hideg, félbeszakadtak a fenyegető álmok és kilátott a burok kémlelőnyílásán. Csillagok, csillagképek, csillagközi felhők mindenfelé - és körvonalaik végre valamilyen hasonlóságot mutattak azokkal a formákkal, amelyeket a Földről ismert.

- Lehet, hogy egyszer majd elmondja leereszkedését Naprendszerbe. Látta legszélen a Kynarthot és a Yuggothot, elszáguldott a Neptun mellett, látta a bolygó felszínét telepöttyöző ördögi fehér gombákat, közelről pillanthatott be a Jupiter párái mögé, mi által kimondhatatlan titkokat tudott meg, látta az egyik kisbolygó iszonyatait, megszemlélhette a Mars vöröses felszínét elborító ciklopi romokat. Közeledett a Földhöz, vékony holdsarlónak észlelte, amely riasztóan növekedett. Csökkentette sebességét, noha annyira kívánkozott már haza, hogy egy percet sem veszített szívesen. Nem kívánom elmondani azokat az érzéseket, amelyekről Carter számolt be nekem.

- Nos, a vége felé Carter a Föld felső légkörében lebegett, várva, hogy a hajnal fénye elárassza a nyugati féltekét. Ott akart földet érni, ahonnan elindult: a Kígyólyuk közelében, az Arkham mögötti hegyekben. Ha bármelyikük tartósan távol volt otthonától - és tudom, hogy van ilyen önök között -, az elképzelheti, hogyan hatottak rá New England hullámos dombjai, nagy szilfái, göcsörtös gyümölcsösei, ódon kőfalai.

- Hajnalban érkezett meg a régi Carterház alatti mezőre, és hálás volt a csendért és a magányért. Ősz volt, akárcsak távoztakor, a dombok illata balzsamként üdítette lelkét. Fölvonszolta a fémburkot a lejtőn a Kígyólyuk melletti erdőfoltig, de most nem furakodott át a növényi szövedéktől takart résen a belső barlangba. Idegen testét emberi ruhával takarta el és fölvette a viaszálarcot, amelyre nagy szüksége volt. A burkot egy évig hagyta itt, amíg a körülmények miatt új rejtekhelyet nem kellett keresnie.

- Bement Arkhamba - közben gyakorolta az emberi testtartást, szokta a földi nehézkedést és átváltotta az aranyát pénzre. Némi kutatást is végzett - úgy tett, mintha külföldi lenne, aki nem sokat tud angolul -, és rájött, hogy 1930-ban van. Mindössze két évvel tévesztette el az időt.

- Természetesen szörnyű helyzetben volt. Képtelen lévén bebizonyítani személyazonosságát, minden pillanatban éberen kellett vigyáznia. Voltak nehézségei az evéssel és tartósítania kellett az idegen kábítószert, amely továbbra is álomba merítette Zkauba aspektusát. Érezte, hogy olyan gyorsan kell cselekednie, amennyire lehetséges. Bostonba utazott és kivett egy szobát a lerobbant West Enden, ahol olcsón és észrevétlenül élhetett, majd rögtön nyomozni kezdett Randolph Carter vagyona és személyes holmija után. Ekkor tudta meg, hogy mennyire igyekszik felosztani Mr. Aspinwall a vagyont, amelyet Marigny és Mr. Phillips vitézül megpróbálnak egyben tartani.

A hindu meghajolt, de semmiféle érzelmet nem lehetett látni sötét, nyugodt, sűrű szakállal benőtt arcán.

- Carter - folytatta - közvetett úton szerzett egy jó másolatot az elveszett pergamenből és elkezdett dolgozni a megfejtésén. Boldogan közölhetem, hogy a segítségére lehettem. Elég hamar fölkeresett és rajtam keresztül léphetett kapcsolatba más misztikusokkal szerte a világon. Elmentem Bostonba, és nála laktam egy szánalmas lyukban a Chambers Streeten. Ami a pergament illeti, örömömre szolgál, hogy kisegíthetem Mr. de Marignyt zavarából. Hadd mondjam el, hogy ezeket a hieroglifákat nem naacal, hanem r'lyehi nyelven írták, amelyet Cthulhu ivadékai hoztak a Földre időtlen időkkel ezelőtt. Ez természetesen fordítás - a hyperboreai eredeti évmilliókkal korábban készült Tsath-yo ősi nyelvén.

- Több megfejteni való akadt, mint azt Carter előre láthatta, de egy pillanatra sem adta föl a reményt. Idén év elején nagy lépést tett előre egy Nepálból hozatott könyv segítségével, és semmi kétség, hogy ezek után győzni fog. Sajnálatos módon jelentkezett még egy akadály. Elfogyott a kábítószer, amellyel a Zkauba-aspektust álomban lehetett tartani. Mindazonáltal ez nem jelentett akkora bajt, mint amitől félt. Carter személyisége uralja a testet és amikor Zkauba ébred öntudatra - egyre rövidebb időszakokra, mostanában csak akkor, ha valamilyen szokatlan izgalom fölriasztja -, általában túlságosan kábult ahhoz, hogy hátráltassa Carter munkáját. Nem találja a fémburkot, amely visszavihetné Yaddithba, bár egy alkalommal majdnem sikerült neki, de Carter újból elrejtette, egy olyan időben, amikor a Zkauba-aspektus teljes mértékben távol volt. Mindössze annyi kárt okozott, hogy megijesztett néhány embert és bizonyos lidérces pletykákra adott okot a bostoni lengyelek és litvánok között a West End környékén. Eddig még nem rongálta meg a Carter-aspektus gondos álcáját, noha időnként ledobja, úgyhogy egyes részeket pótolni kell. Láttam, mit rejtenek a ruhák - nem volt szép látvány.

- Egy hónapja Carter fölfedezte ennek a találkozónak a hirdetését és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja menteni a vagyonát. Nem várhatta meg, amíg megfejti a pergament és visszanyeri emberi formáját, következésképpen engem küldött ide, hogy a nevében eljárjak.

- Uraim, közölhetem önökkel, hogy Randolph Carter nem halt meg; átmenetileg rendkívüli helyzetben van, de legföljebb két-három hónap, és képes lesz megjelenni tulajdon alakjában, hogy érvényesítse jogait a vagyonára. Ha kell, kész vagyok bizonyítékokat nyújtani. Éppen ezért nagyon kérem, napoljuk el meghatározatlan időre ezt az összejövetelt.

VIII.

De Marigny és Phillips úgy bámultak a hindura, mintha megdelejezte volna őket, míg Aspinwall hörgött és harákolt. Az öreg ügyvéd undora leplezetlen haraggá erősödött és vérmesen verte öklével az asztalt. Amikor megszólalt, valósággal ugatott.

- Meddig tűrjük még ezt az ostobaságot? Egy órája hallgatom ezt az őrültet, ezt a csalót, és most van olyan átkozottul pimasz azt állítani, hogy Randolph Carter él! Azt követeli, minden ésszerű ok nélkül, hogy halasszuk el az osztozkodást! Miért nem dobja ki ezt a csirkefogót, de Marigny? Netán azt akarja, hogy ennek a sarlatánnak vagy idiótának minden bárgyúságát végighallgassuk?

De Marigny nyugodtan fölemelte a kezét és halkan megszólalt.

- Gondolkodjunk nyugodtan és világosan. Ez egy rendkívül különös elbeszélés volt, és vannak benne olyan elemek, amelyekről misztikus létemre bírok némi tudomással. El kell ismernem, hogy nem teljesen lehetetlenek. Továbbá 1930 óta részletes beszámolókat, leveleket kaptam Szvámitól, amelyek megegyeznek ezzel az elbeszéléssel.

Elhallgatott, és most Mr. Phillips szúrt közbe néhány szót.

- Szvámi Csandragupta bizonyítékokról beszélt. Én is elismerem, hogy sok mindennek van értelme ebben az elbeszélésben, az utóbbi két évben jómagam is kaptam számos levelet a Szvámitól, amelyek ezt támasztják alá: ezek a kijelentések azonban meglehetősen szélsőségesek. Nincs valami kézzelfogható dolog, amit megmutathatna nekünk?

Lassan és rekedten szólalt meg a rezzenéstelen arcú hindu, miközben előhúzott valamit bő kabátja zsebéből.

- Magát az ezüstkulcsot egyikük sem látta, de Marigny és Phillips urak azonban tanulmányozhatták a fényképét. Ismerős ez önöknek?

Vastag fehér kesztyűs kezével sután az asztalra fektetett egy súlyos, megfeketedett ezüstkulcsot. Tizenkét centiméter hosszú volt, ismeretlen, rendkívül egzotikus munkának játszott, amelyet egyik végétől a másikig a legbizarrabb hieroglifák borítottak. De Marigny és Phillips levegő után kapott.

- Ez az! - kiáltott föl de Marigny. - A fényképezőgép nem hazudik. Nem lehet tévedés! Aspinwall azonban már készen állt a válasszal.

- Bolondok! Mit bizonyít ez? Ha ez tényleg az a kulcs, amely az unokaöcsémé volt, akkor ideje, hogy ez az idegen - ez az átkozott nigger - elmagyarázza, miként jutott hozzá! Randolph Carter négy évvel ezelőtt tűnt el a kulccsal együtt. Honnan tudhatjuk, hogy nem rabolták ki és gyilkolták meg? Maga is félbolond volt és még bolondabb népekkel állt össze.

- Ide figyelj, nigger, honnan szerezted ezt a kulcsot? Megölted Randolph Cartert?

A Szvámi arcvonásai meg se rezzentek, abnormálisan nyugodtak maradtak, ámde beesett, távoli, szivárványhártya nélküli, fekete szeme veszedelmesen fölvillant. Csak nehezen bírt megszólalni.

- Kérem, őrizze meg a nyugalmát, Mr. Aspinwall. Van más bizonyíték is, amelyet nyújthatok, de ez nem mindenkire fog kedvezően hatni. Viselkedjünk ésszerűen. Van itt néhány papír, amelyeket nyilvánvalóan 1930 után írtak és eltéveszthetetlenül tükröződik bennük Randolph Carter stílusa.

Ügyetlenül előhúzott egy hosszú borítékot bő kabátjából és odaadta a fröcsögő ügyvédnek. De Marigny és Phillips kuszán kavargó gondolatokkal, a természetfölötti csoda derengő előérzetével figyelték őket.

- A kézírás természetesen csaknem olvashatatlan, de emlékezzenek rá, hogy Randolph Carternak most nem olyan keze van, amely alkalmas lenne emberi írásra.

Aspinwall sietve átnézte a papírokat és láthatóan zavarba jött, de nem lett más a modora. A szoba izgalomtól és valami névtelen félelem feszültségétől sercegett, a koporsóforma óra idegenszerűen, ördögien tiktakolt de Marigny és Phillips fülében, ám az ügyvédet láthatólag hidegen hagyta. Megint ő szólalt meg:

- Ügyes hamisítványok. Ha mégsem azok, akkor Randolph Carter olyan emberek hatalmában van, akiknek nem tisztességesek a szándékaik. Itt csak egyet lehet tenni: ezt a csalót le kell tartóztatni. De Marigny, fölhívná a rendőrséget?

- Várjunk - kérte vendéglátója. - Nem hinném, hogy ebben az esetben a rendőrséget kellene hívni. Van egy ötletem. Mr. Aspinwall, ez az ember tehetséges misztikus. Azt állítja, hogy bizalmas viszonyban van Randolph Carternal. Kielégíti Önt, ha válaszol olyan kérdésekre, amelyekre csupán ilyen bensőséges barát tudja a választ?

Én ismerem Cartert, és módomban áll feltenni bizonyos kérdéseket. Hadd hozzak egy könyvet, amely véleményem szerint megfelelő lesz a vizsgálathoz.

A könyvtár felé fordult, Phillips gépiesen, báván követte. Aspinwall maradt, ahol volt, közelről fürkészve a hindut, aki abnormálisan mozdulatlan arccal nézett farkasszemet vele. Miközben Csandragupta ügyetlenül visszarakta az ezüstkulcsot a zsebébe, az ügyvéd hirtelen torokhangú kiáltást hallatott.

- Hé, a mindenit, megvan! Ez a gazember álruhát visel. Még azt sem hiszem el, hogy indiai. Ez az arc - ez nem arc, csak álarc! Már azt hittem, az egész történetet azért találta ki, hogy engem kábítson, de mégis igaz. Egyáltalán nem mozog az arca, és a turbán meg a szakáll takarja el a szélét. Ez a fickó közönséges szélhámos! Még csak nem is külföldi - figyeltem a kiejtését. Valami jenki lehet. Nézzék azokat a kesztyűket - tudja, hogy az ujjlenyomatai alapján elkaphatják. A fene bele, lerántom róla!

- Megállj! - Nem földi rémület csengett a Szvámi rekedt, különös, idegen hangjában. - Azt mondtam, van még egy bizonyíték, amellyel szolgálhatok, ha szükséges, de figyelmeztettem Önöket, ne kényszerítsenek rá. Ennek a vörös képű öreg totyakosnak igaza van - valójában nem vagyok indiai. Ez itt álarc, és amit borít, az nem emberi arc.

Önök ketten sejtették - már percek óta érzem. Nem volna kellemes dolog levenni ezt az álarcot - hagyjuk inkább, Ernest. Azt is elmondhatom Önöknek, hogy én magam vagyok Randolph Carter.

Senki sem mozdult. Aspinwall felhorkant és bizonytalanul hadonászott. De Marigny és Phillips a szoba másik végéből figyelték, miként rángatózik a vörös arc, és bámulták a turbános alakot, aki a hátát fordította nekik. Az óra ijesztően, abnormálisan tiktakolt, a háromlábak füstje és a kárpit lebbenő figurái táncoltak, haláltáncot jártak. A fuldokló ügyvéd törte meg a csöndet.

- Nem, te gazember - nem fogsz megijeszteni! Megvan neked a saját okod, ha nem akarod levenni azt az álarcot. Talán megtudnánk, ki vagy. Le vele!

Ahogy előrenyúlt, a Szvámi elkapta a kezét egyik ügyetlen, kesztyűs végtagjával, majd egyszerre fájdalmas és megdöbbent, sajátos kiáltást hallatott. De Marigny megindult feléjük, de zavartan megtorpant, mert az álhindu tiltakozó kiáltása megmagyarázhatatlan kerepelő és zümmögő hangokba csapott át. Aspinwall arca kivörösödött a dühtől, szabad kezével ellenfele bozontos szakálla felé kapott. Ez alkalommal sikerült megragadnia. Egy őrjöngő rántás, a viaszarc kiszabadult a turbán alól és az ügyvéd vérmes markában maradt.

Aspinwall ekkor rémült, hörgő kiáltást hallatott, és arca megvonaglott az iszonytató rettegéstől. Phillips és de Marigny egyetlen arcon sem láttak még ehhez fogható pánikot. Az ál-Szvámi elengedte az ügyvéd másik kezét és úgy állt ott, mintha szédülne, miközben abnormálisan zümmögött. Azután furcsán megroskadt turbános alakja, immár alig emlékeztetve emberi tartásra és mintegy delejezetten, vánszorogva elindult a koporsóforma óra felé, amely tovább ketyegett a maga kozmikus ritmusában. Álcafosztott arcát elfordította, így de Marigny és Phillips nem tudhatták, mit látott az ügyvéd. Figyelmük ismét Aspinwall felé fordult, aki nehézkesen lezuhant a padlóra. A varázs megtört - de amire odaértek, az öregember halott volt.

De Marigny gyorsan visszafordult a csoszogva távolodó Szvámihoz, és észrevette, hogy az egyik vaskos fehér kesztyű ernyedten lecsúszik a leejtett kézről. Sűrűn gomolygott a gyanta füstje, ezért csak annyit láthatott, hogy a föltáruló kéz hosszú és fekete. Mielőtt a kreol odaérhetett volna a visszavonuló alakhoz, az öreg Mr. Phillips megragadta a vállát.

- Ne! - suttogta. - Nem tudjuk, melyik van ébren. Tudja, a másik aspektus - Zkauba, a yaddithi varázsló...

A turbános alak most már az abnormális óránál járt és ők ketten a sűrű füstön át homályosan látták, amint egy fekete mancs matat a hieroglifákkal borított magas ajtón. A tapogatózás eredményeként különös kattanás hallatszott. A lény belépett a koporsóforma ládába, és behúzta maga után az ajtót.

De Marignyt nem lehetett többé visszatartani, de amikor elérte és kinyitotta az órát, az üres volt. Az abnormális ketyegés folytatódott, tovább hallatszott a sötét kozmikus ütem, amely minden misztikus kapunyitást kísérni szokott. A padlón ott hevert egy vastag fehér kesztyű és egy halott, kezében szakállas álarccal. Ezenkívül nem maradt semmi nyom.

Egy év telt el anélkül, hogy Randolph Carterről bármilyen hír érkezett volna. Vagyonának sorsa még mindig bizonytalan. A bostoni lakást, ahonnan „Szvámi Csandragupta” küldte leveleit a különböző misztikusoknak ezerkilencszázharminctól ezerkilencszázharminckettőig, valóban egy különös hindu bérelte, de ő röviddel a New Orleans-i összejövetel előtt eltávozott, és azóta nem került elő. Sötét, kifejezéstelen arcú, szakállas embernek írták le, a háziúr úgy vélte, hogy a sötét álarc - amelyet annak rendje-módja szerint megmutattak neki - nagyon hasonlít rá. Mindazonáltal sohasem sejtette, hogy bármi köze lehetne a helybéli szláv lakosság lidércnyomásos szóbeszédeihez. Az Arkham mögötti hegyeket átkutatták a „fémburok” után, de sohasem találtak semmit. Ennek ellenére az arkhami First National Bank egyik hivatalnoka emlékezett egy különös, turbános emberre, aki egy furcsa alakú aranyrögöt váltott pénzre 1930 októberében.

De Marigny és Phillips nemigen tudták, mit kezdjenek az egész dologgal. Végül is mit tudtak bizonyítani? Csupán egy történetük volt. Meg egy kulcs, amelyet hamisíthattak is valamelyik képről, amelyeket Carter 1928-ban mindenfelé szétküldött. És voltak iratok, de egyik sem bizonyít semmit. Volt egy álarcos idegen, de van-e olyan élő ember, aki látta, hogy mi van az álarc mögött? A feszültség és a tömjénfüst miatt az eltűnés abban az órában könnyen lehet kettős hallucináció eredménye. A hinduk nagyon értenek a hipnózishoz. Az ész azt sugallta, hogy a „Szvámi” egy bűnöző, aki rá akarta tenni a kezét Randolph Carter vagyonára. A boncolás azonban azt mutatta ki, hogy Aspinwall sokk következtében halt meg. Vajon a düh egymagában elegendő ehhez? És hát voltak a történetben dolgok...

Egy tágas szobában, ahol különös mintájú kárpitok lógnak és tömjénfüstös a levegő, Étienne-Laurent de Marigny gyakran elüldögél, és bizonytalan érzésekkel hallgatja a hieroglifákkal borított, koporsóforma óra abnormális ritmusát.