Howard Phillips Lovecraft

 

Zarándokút Kadathba

 

Móra Könyvkiadó, 1995

 

Fordította: Bihari György

 

A fedelet Farkas Rudolf fotója felhasználásával

Veres Ágnes készítette

 

Az ezüstkulcs

(1926)

 

 

Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Annak előtte, az élet hétköznapisága elől téren túli idegen, ősi városokba, szépséges, hihetetlen kertországokba tett éjszakai kirándulásokat túl az éteri tengereken; ahogy azonban a középkorúság rákeményedett, érezte, amint a szabadság szigetei apránként elsiklanak előle, míg végül minden abbamaradt. Gályái nem vitorláztak fel többé az Oukranos folyón az arányos tornyú Thranig, elefántkaravánjai sem vándoroltak illatos őserdőkön át Kledbe, hol erezett elefántcsont oszlopokkal ékes, elfelejtett paloták alszanak bájosan, szűziesen a hold fényében.

Sok mindent olvasott a dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla: jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat. A csoda eltűnt, Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyában, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és semmi oka egyiket többre becsülni a másiknál. A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létező dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sőt képtelenek, mert szereplői csökönyösen jelentősnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.

Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani e megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál.

Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét.

Ennek ellenére időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen. Így hát olyan humoristaféle lett belőle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igazi törvényeitől megfosztott, értelmetlen világegyetemben.

Szolgaságának első napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebből mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettől. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhező képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek. kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amelyunalmasan és lehengerlően uralkodott legtöbb professzorának előadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az ősember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni ősi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja őket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást; melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengő szertartásokat és érzelmi pótlékokat.

De mikor azokat az embereket kezdte tanulmányozni, kik elvetették a régi mítoszokat, őket még rútabbnak találta azoknál, kik megtartották őket. Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldelve, hogy elszöktek valamitől, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta őket. A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire.

Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága elmélyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött. bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt. Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétől jajgat az egész természet. A félreértelmezett igazság, szabadság és logika bűvöletében vakbuzgón elvetik az ótudományt, az ősi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben. E mesterséges keretek híján életükből mindjobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat. Soha nem jöttek rá, hogy maguk a durva alapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint őseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következő pillanatban. Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait.

Az űrnek és nyugtalanságnak e zűrzavarában Carter igyekezett úgy élni, ahogy egy élénk eszű, tisztes örökséggel bíró embernek illik. Hogy álmai elfakultak a kor gúnykacajában, már nem tudott semmiben sem hinni, ám a harmónia szeretete nem engedte, hogy túlságosan eltávolodjék fajának útjaitól és pozíciójától. Közönyösen haladt át az emberek városain, és felsóhajtott, mert egyetlen látvány sem tűnt valódinak; mert a sárga napsugár minden villanása a magas tetőkön és az esti lámpák fényében derengő balusztrádos terek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék valaha volt álmaira, honvágyat ébresszenek benne az éteri földek iránt, melyeket nem talált többé. Minden utazás gúnyos paródia volt; még az első világháború is csaknem hidegen hagyta, holott kezdettől ott szolgált a francia idegenlégióban. Egy ideig barátokat keresett, de hamarosan belefáradt érzelmeik nyerseségébe, látomásaik egyhangúságába és szürkeségébe. Tétova örömére szolgált, hogy csak távoli rokonai voltak, akikhez nem volt köze, mivel amúgy sem értették volna meg szellemi életét. Ez alól csak nagyapja és Christopher nagybátyja jelentett kivételt, ők pedig rég meghaltak.

Ismét könyveket kezdett írni, amiről akkor mondott le, amikor álmai először hagyták cserben. De most már ebben sem lelt enyhülést vagy beteljesedést; a Föld érintése rajta volt elméjén, nem tudott olyan szépségekre gondolni, mint hajdanán. Ironikus humor rontotta le az alkonyati minareteket, amelyeket épített, és a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkentő virágait. Alakjaira hamis sajnálkozás löttyintett érzelgősséget, míg a valóság, a jelentőségteljes események és emberi szenvedélyek mítosza az allegóriák vékony fátyoláig és az olcsó társadalmi szatíráig alacsonyították magasan szárnyaló fantáziáját. Új regényei olyan sikeresek voltak, amilyenek a régiek sohasem; mivel tudta, mily üreseknek kell lenniük, ha elnyerték egy sekélyes csorda tetszését, elégette őket, és abbahagyta az írást. Nagyon kecses írások voltak, amelyekben udvariasan nevettek a könnyű kézzel felvázolt álmokon, de Carter látta, hogy mesterkéltségük elszívja az egész életét.

Ezután szándékosan az illúzióhoz fordult, a közönségesség ellenszereként használta a bizarrt, az excentrikust. Mindazonáltal hamarosan ezekben is megmutatkozott a szegénység, a terméketlenség; látta, hogy az okkultizmus népszerű tanai éppolyan szárazok és merevek, mint a tudomány tételei, de még a megváltó igazság gyenge balzsamát is nélkülözik. Az otromba butaság, hamisság, sáros gondolkodás nem álom, és nem kínál menekvést az életből egy, az övéhez foghatóan pallérozott elmének. Így hát még különösebb könyveket vásárolt, és olyan emberek ismeretségét kereste, kik mélyebbre ereszkedtek a fantasztikus tanok szörnyű kútjában; alámerült az öntudat oly titkaiba, ahol kevesen jártak őelőtte, az élet rejtett vermeit, legendákat, emlékezet előtti üledékeit tanulmányozta, amelyek ezután sem hagyták nyugton. Elhatározta, hogy egzotikusabb síkon fog élni, bostoni otthonát változó hangulatának megfelelően alakította át; minden szoba ehhez alkalmazkodott, színnel, könyvekkel, tárgyakkal teremtve ingereket a szemnek, a bőrnek, a fülnek, a nyelvnek és az orrnak.

Egyszer hallott egy déli emberről, akit rettegtek és kerültek, Indiából és Arábiából becsempészett történelem előtti könyvekből és agyagtáblákból merített szentségtörő műveltsége miatt. Meglátogatta, és hét évig élt mellette, osztozván tanulmányaiban, amíg egy éjszakán, egy ismeretlen, ősi temetőben nem győzedelmeskedett fölöttük az iszonyat, s csupán egyikük jött ki onnan, ahová ketten mentek be. Ekkor visszatért a New England-i Arkhambe, őseinek boszorkányoktól kísértett, félelmetes, ódon városába, és olyan tapasztavatokat gyűjtött a sötétben, vén fűzfák és roskadozó hollandi tetők között, hogy örökre lepecsételte egyik bomlott elméjű őse naplójának néhány lapját. Ám ezek a borzalmak csupán a valóság peremére juttatták el, és ez még nem az ifjú fővel ismert valódi álombirodalom volt; és ötvenéves korára elfogta a kétségbeesés, hogy soha többé nem lelhet nyugtot vagy örömet egy olyan világban, mely túl elfoglalt lett a szépséghez, és túl körmönfont az álmokhoz.

Belátva végre a valódi dolgok ürességét és hiábavalóságát, Carter visszavonultan tengette napjait álmodó ifjúságának fájdalmasan szétszórt emlékei között. Arra gondolt, micsoda ostobaság tovább erőltetni az életet, és egy dél-amerikai ismerősétől fölöttébb sajátságos folyadékot szerzett be, mely szenvedés nélkül átjuttathatta a feledésbe. Ám tehetetlenségből, megszokásból egyre halogatta a dolgot; tétován lézengett múltakra emlékezve, leszedte az idegen tapétát a falakról, és úgy rendezte át a lakást, amilyen gyermekkorában volt - bíbor falmezőkkel, viktoriánus bútorokkal, egyebekkel.

Szinte boldoggá tette az idő visszaforgatása; ifjúkorának emlékeitől, visszavonultságától olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt a világ, hogy egy csipet varázslat és reménység lopózott vissza álmaiba. Éveken át, ahogy ez a legközönségesebb álmokban szokás, csak a mindennapi események torzképei bukkantak föl, de most megint felvillant valami különösebb és vadabb; valami félelmetesen lenyűgöző dolog közeledett, gyerekkorából ismert tiszta képek alakjában, rég elfelejtett emlékeket idézve. Gyakran ébredt arra, hogy anyját és nagyapját hívja, kik mindketten negyedszázada nyugodtak sírjaikban.

Aztán egyik éjjel nagyapja emlékeztette a kulcsra. Ugyanolyan élénken, mintha élne, beszélt hosszan és bölcsen az ősz professzor elődei soráról, családjuk kifinomult, érzékeny lelkeinek különös látomásairól. Mesélt a lángoló tekintetű keresztes lovagról, aki a fogságban eltanulta a szaracénok vakmerő titkait; az első Sir Randolph Carterről, aki a mágiát tanulmányozta Erzsébet uralkodása idején. Szólt Edmund Carterről, aki épphogy megúszta a bitót a salemi boszorkányperben, és aki egy ódondad dobozban helyezte el az ősöktől jussolt nagy ezüstkulcsot. Mielőtt Carter fölébredt volna, a szelíd látogató még elmondta, hol találhatja meg azt a dobozt, az ősi csodáknak ama tölgyfából faragott ládikáját, melynek groteszk fedelét kétszáz éve nem emelte föl emberi kéz.

A hatalmas padlás porában és árnyai között találta meg, eldugva, elfeledve egy magas szekrény egyik fiókjában. Széle-hossza körülbelül 30 centiméter lehetett, és olyan félelmetes gótikus faragványok borították, hogy nem is csoda, ha Edmund Carter óta senki se merte kinyitni. Nem zörgött, amikor megrázta, viszont rejtélyes ősi fűszerek illatát árasztotta. A kulcs már csak egy elmosódott legenda volt, és Randolph Carter apja azt sem tudta, létezik-e még a doboz. Rozsdás vaspántok tartották össze, csudálatos zárát semmilyen módon nem lehetett kinyitni. Carter homályosan sejtette, hogy ebben fogja megtalálni a kulcsot az álmok elveszett kapujához, de hogy hol és miként tudja majd használni, arról nagyapja nem mondott semmit.

Egy idős szolga feszítette föl a faragott fedelet, és közben egyfolytában vacogott, mert ocsmány arcok kacsingattak rá a megfekedetett fáról, és volt az egészben valami oda nem illően ismerős. A dobozban fakó pergamenbe göngyölt, rejtélyes arabeszkekkel borított, megfeketedett ezüstkulcs hevert; olvasható magyarázatnak azonban semmi nyoma. A nagyméretű pergamen mindössze egy ismeretlen nyelv ódon, náddal írt hieroglifáit tartalmazta. Carter fölismerte a betűket, mivel már látta őket egy bizonyos papirusztekercsen, annál a félelmetes déli tudósnál, ki egy éjjel eltűnt egy névtelen temetőben. Az az ember mindig remegett, ha ezt a tekercset olvasta, és most Carter is megborzongott.

Mégis megtisztította a kulcsot, és éjszakára visszatette illatos ódon tölgyfa dobozába. Álmai eközben mind élénkebbek lettek, és noha nyoma sem volt bennük a régi napok különös városainak és hihetetlen kertjeinek, határozott mintát öltöttek, amelynek célját nem lehetett félreérteni. Őt hívogatták az idők homályából, és elődeinek akaratával szövetkezve húzták valamilyen rejtett, ősi forrás felé. Megértette, hogy vissza kell mennie a múltba, eggyé kell Alvadnia a régiekkel, és mindegyre az északi dombok jártak a fejében, hol családjának egyszerű otthona áll a kísértetjárta Arkhamben, a sebes Miskatonic partján.

Az ősz borongó parazsában, kecsesen hullámzó dombok, kőfalakkal határolt mezők, távoli völgyek, lecsüngő faágak, megbúvó tanyaházak között, a kígyózó Miskatonic kristálytiszta vizén átívelő rusztikus fa- és kőhidakon Carter megjárta az emlékek régi útját. Egy kanyarból meglátta azt az óriás szilfacsoportot, hol oly különösen tűnt el másfél évszázada egyik őse, és megborzongott a pagonyban sokat sejtetően fújdogáló széltől. Ezután az öreg Goody Fowlernek, a boszorkánynak roskatag tanyája következett, apró, gonosz ablakaival és magas tetejével, amely az északi oldalon csaknem a földig ért. Felgyorsította kocsiját, amikor elhaladt mellette, és nem is lassított, amíg föl nem ért a dombra, hol anyja és anyjának apái születtek, és ahol az öreg fehér ház még mindig büszkén pillantott le a lélegzetelállító szépségű látványra: a sziklás lejtőre és a zöld völgyre az út másik oldalán, Kingsport távoli toronysisakjaira a látóhatáron, melyen túl a messzeségben az ősi tenger ringatott álmokat.

Most jött a meredek lejtő, amelyen a több mint negyven éve nem látott régi Carterház emelkedett. A délután régen elmúlt, mire elérte a hegy lábát. Félúton megállt, hogy elnézze a tájat, amelyet aranyban és dicsfényben fürdettek a nyugati nap ferde bűvsugarai. Mintha utóbbi álmainak reményei és furcsaságai lebegtek volna itt, ezen a nem e világi, csöndes vidéken, és Carter más bolygók ismeretlen magányára gondolt, amikor végigjártatta tekintetét a megdőlt falak között hullámzó, bársonyos, puszta réteken, bíbor dombsorokat koronázó tündéri pagonyokon, árnyékba merült kísérteties erdős völgyeken, hol a nyirkos horpadásokban csörgedező vizek dudorásztak és bugyogtak a duzzadt, torzult gyökerek között.

Valami azt súgta neki, hogy a motoroknak nincs helye abban a tartományban, amelyet ő keres, így hát otthagyta autóját az erdő szélén, a nagy kulcsot a kabátzsebébe tette, és megindult fölfelé a hegyen. Most már teljesen magába szippantotta az erdő, noha tudta, hogy a ház egy magas dombon épült, amelynek csak az északi oldalán nőnek fák. Azon tűnődött, milyen lehet, hiszen amióta az ő különös Christopher nagybátyja harminc éve elhunyt, üresen áll, senki sem lakja, és nem gondozza. Gyerekkorában Carter sok időt töltött itt, és különös csodákkal találkozott a kert mögötti erdőben.

Az árnyak megsűrűsödtek körülötte, közeledett az éjszaka. Jobbra egyszer csak nyiladék bukkant fel a fák között, amelyen át Carter jó pár mérföldre elláthatott az alkonyati mezőkön. Megütötte a szemét a kingsporti Central Hillen az öreg kongregacionalista templom tornya: rózsaszínnel öntötték el a nappal utolsó fényei, a kis kerek ablakok üvegszemei lángoltak a visszavert tűztől. Mikor visszajutott a mély árnyékba, hökkenten eszmélt rá, hogy ez a pillantás egyedül gyermeki emlékeiből táplálkozhatott, hiszen az ódon, fehér templom rég leomlott, és most a kongregacionalista kórház áll a helyén.

Érdeklődéssel olvasta az újságban, hogy az épület alatt különös odúkat és járatokat találtak a sziklás talajban.

Sipító hang tört át megdöbbenésén, és ő ismét a sok évvel korábbi meghittséget érezte. Christopher bácsi bérese volt az agg Benijah Corey, réges-régi gyerekkori látogatásai idején is koros ember. Mostanra jócskán túl lehet a százon, de ez a sipító hang nem lehet senki másé. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, a hanghordozás azonban kísértetiesen összetéveszthetetlen volt. Ha csak belegondol, hogy az „öreg Benijah” még mindig él!

- Randy úrfi! Randy úrfi! Hun van? Halálra akarja rémíteni Marthy nénjét? Nem memmondta, hogy el ne kódorogjík a háztul, és otthon legyík setítedísre? Ran… díí!... Ebatta kölke, ki gondúná, hogy ilyen messzire elkódorog az erdőbe, hát ma reggel is nem ott vót a felső pagonynál a kígyóverem környékín… Hé te, Ran… díí!

Randolph Carter megállt a szuroksötétben, és megdörzsölte a szemét. Volt ebben valami különös. Olyan helyen volt, ahol nem lett volna szabad lennie; nagyon messzire elkóborolt oda, ahol nem volt keresnivalója, és most már megbocsáthatatlanul késő. Nem olvasta le az időt a kingsporti toronyóráról, pedig zsebtávcsöve segítségével könnyen megtehette volna; tudta azonban, hogy késése valamiért nagyon különös és példátlan. Nem volt biztos benne, hogy nála van-e a kis távcső; benyúlt zakója szivarzsebébe, hogy ellenőrizze. Nem, nem hozta el, de ott volt a nagy ezüstkulcs, amelyet valami dobozban talált. Egyszer Chris bácsi mondott valami furcsát egy felnyitatlan régi dobozról, amelyben egy kulcs van, de Martha néni hirtelen félbeszakította a történetet, mondván, ez nem való egy olyan gyereknek, aki máris túl sokat fantaziál. Próbált visszaemlékezni, hol találta a kulcsot, de itt nagyon zavaros volt valami. Úgy sejtette, bostoni otthonának padlásán lelte, és homályosan emlékezett, hogy Parknek a heti illetménye felét ígérte, ha segít felnyitni, és befogja a száját; ám ahogy ez eszébe jutott, Park arca nagyon különösnek rémlett, mintha hosszú évek húztak volna barázdákat a fürge kis londoni arcára.

- Ran... díí! Ran... díí! Hé! Hé! Randy!

Lámpa imbolygott a sötét kanyarban, és az öreg Benijah nekiesett a néma, megdöbbent zarándoknak.

- Végre, fiam, csakhogy itt van! Lenyelte tán a nyelvit, hogy nem válaszol az emberfiának? Félórája óbégatok, mán rég meg kellett vón hallania! Nem tuggya, hogy Marthy néne ijedezik, ha kimarad setítedís után? No majd lesz kapsz, csak gyüjjík haza Chris bácsi! Tudhatná, hogy ez az erdő nem olyan hely, hogy ebbe az órába kóvályogjanak benne! A naccságos úr is megmonta, hogy fura dógok vannak erre, amik nem hoznak jót senkire. Gyüjjík, Randy úrfi, Hannah nem tartya tovább melegen a levest!

Így hát Randolph Carter fölbaktatott az úton, ahol csodálatos csillagok ragyogtak át a magas őszi ágak között. És kutyák ugattak, a távolabbi kanyarban apró ablakszemeken sütött ki a sárga fény, a Fiastyúk vibrált a kopasz halom fölött, ahol magas hollandi tető rajzolódott feketén a halvány nyugati égre. Martha néni az ajtóban állt, és nem dorgálta meg túlzott szigorral, amikor Benijah elébe állította a csavargót: elég jól ismerte Chris bácsit ahhoz, hogy ezt várja el minden Carter-ivadéktól. Randolph nem mutatta meg neki a kulcsot, de csöndesen bekanalazta a levest, és csak akkor tiltakozott, amikor elérkezett a lefekvés ideje. Néha jobban álmodott ébren, és használni akarta azt a kulcsot.

Reggel Randolph korán kelt, és már szaladt volna a felső pagonyhoz, ha Chris bácsi el nem kapja, és a reggeliző asztal mellé nem kényszeríti. Türelmetlenül nézelődött az alacsony szobában, amelynek padlóját rongyszőnyeg borította, mennyezetét és sarkait csupasz gerendák tartották, és csak akkor mosolyodott el, amikor a kerti gallyak megkocogtatták a hátsó ablak ólomkeretes üvegét. Közel voltak a fák és a dombok; ők voltak a kapuja annak az időtlen birodalomnak, amely az ő igazi hazája volt.

Amikor végre elszabadult, megtapogatta zsebében a kulcsot; amikor megbizonyosodott róla, hogy megvan, kiszökött a kerten át az emelkedőhöz, ahol az erdős hegyoldal lendült a magasba a fátlan dombtető fölött. Mohos, titokzatos volt az erdő földje, itt-ott zuzmólepte nagy kövek ágaskodtak a halvány fényben, mint a druida monolitok a szent erdő vaskos, görbe fatörzsei között. Fölfelé haladtában Carter keresztülvágott egy rohanó patakon, melynek esése kicsivel arrébb rúnikus varázsigéket dalolt a leselkedő faunoknak és driádoknak.

Ekkor belépett a pagonyban levő különös barlangba, az ijesztő „kígyóverembe”, amelyet a helyiek is elkerültek, Benijah pedig nem győzte inteni tőle. Mély üreg volt, sokkal mélyebb, mint bárki gyanította Randolphon kívül, a fiú azonban talált egy hasadékot a leghátsó, fekete sarokban, amely a mögötte levő hatalmas barlangba vezetett. Különös, síri hely volt, amelynek gránitfalai azt a sajátos illúziót keltették, hogy tudatosan hozták létre őket. A fiú szokása szerint bemászott, a konyhából csent gyufával világítva, és önmaga előtt is érthetetlen buzgalommal araszolt végig az utolsó hasadékban. Nem tudta volna megmondani, miért közeledik a túlsó falhoz olyan magabiztosan, vagy hogy miért húzza elő ösztönszerűen a nagy ezüstkulcsot. De folytatta, amit elkezdett, és amikor aznap éjjel visszatáncolt a házba, nem tudott magyarázatot adni késésére, és a legkisebb mértékben sem törődött a pirongatással, amit azért kapott, mert rá se hederített az ebédidőt jelző kürtre.

 

 

Valamennyi távoli rokon egyetértett abban, hogy Randolph Carterrel valami történt tízéves korában, ami felfokozta a képzelőerejét. Chicagói unokatestvére, a nála tíz évvel idősebb Ernest B. Aspinwall úr határozottan emlékezett rá, hogy 1883 nyara után a fiú megváltozott. Randolph olyan álomképekbe merült, amelyeket rajta kívül nagyon kevesen láthattak, és kapcsolata a való élettel még furább lett. Egyszóval, mintha különös prófétai tehetségre tett volna szert. Sajátosan reagált tökéletesen jelentéktelennek tűnő dolgokra, melyek azonban később igazolták a nekik tulajdonított fontosságot. A következő évtizedekben, ahogy sorra teltek meg a történelemkönyvek oldalai új találmányokkal, nevekkel, eseményekkel, az emberek itt-ott csodálkozva emlegették Carter évekkel azelőtt odavetett szavait, amelyek kétségtelen kapcsolatban álltak a távoli jövő méhében rejlő eseményekkel. Carter maga sem értette ezeket a szavakat, és nem tudta, miért érzi bizonyos dolgokkal szemben azt, amit érez, de úgy képzelte, hogy valamilyen elfelejtett álom lehet érte a felelős. Még 1897 előtt történt, hogy elsápadt, amikor valamilyen utazó említette Belloy-en-Santerre francia várost; barátainak később eszükbe jutott, hogy 1916-ban itt kapott csaknem halálos sebet, amikor az első világháborúban az idegenlégióban szolgált.

A rokonok sokat emlegetik ezeket a dolgokat, mert Carter nemrégiben eltűnt. Szolgája, Parks, a kisöreg, aki éveken át tűrte hóbortjait, akkor látta utoljára, amikor elhajtott a kocsiján egy nem sokkal azelőtt talált kulccsal. Parks segített neki kivenni a kulcsot valami öreg skatulyából. Különös felindulást érzett, doboz faragásainak láttán, és még valami mást is, amit nem tudott szavakba foglalni. A távozó Carter azt mondta, hogy Arkhambe megy, őseinek szülőföldjére.

Félúton fölfelé a Szilfás-hegyen, ahol az ódon Carterház romjai vannak, megtalálták autóját, gondosan leállítva az út szélére; benne volt a faragott, illatos doboz, amely megrémítette a rábukkanó helybélieket. A doboz csak egy furcsa pergament tartalmazott, amelynek betűit egyetlen nyelvész vagy írásszakértő sem tudta elolvasni vagy azonosítani. Az eső rég elmosott minden nyomot, noha a bostoni nyomozók azt állítják, hogy zavaros nyomokat találtak a Carterház lehullott gerendái között. Azt mondják, olyan volt, mintha mostanában matatott volna ott valaki. A ház mögötti sziklás-fás hegyoldalon leltek egy közönséges, fehér zsebkendőt, de nem tudták róla bebizonyítani, hogy az eltűnt ember tulajdonában lett volna.

Szó van róla, hogy Randolph Carter vagyonát felosztják örökösei között, de én minden erőmből protestálok, mert nem hiszem, hogy meghalt volna. Vannak az időnek és a térnek olyan kanyarulatai a látomás és valóság között, amelyeket csak egy álmodó képes megsejteni; és amit én Carterről tudok, abból úgy sejtem, csupán utat talált, amelyen átjuthatott ezen a labirintuson. Hogy visszajön vagy sem, meg nem mondhatom. Vágyott az álom vidékeire, amelyeket elvesztett, sóvárgott gyermekkorának napjai után. Azután megtalálta a kulcsot, és én úgy hiszem, hogy valamilyen különös módon sikerrel forgatta.

Majd megkérdezem, ha látom, mivel arra számítok, hogy hamarosan találkozunk egy álomvárosban, amelyet mindketten meg szoktunk látogatni. Az a hír járja Ultharban, a Skai-folyón túl, hogy új király ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, melyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat, és azt hiszem, tudom, mire véljem ezt a szóbeszédet. Alig várom, hogy lássam azt a nagy ezüstkulcsot, amelynek rejtélyes arabeszkjei talán egy vakon személytelen világegyetem céljait és misztériumait jelképezik.

 

Az ezüstkulcs kapuin át

(1932)

 

 

I.

 

Négy ember ült az iratokkal beterített asztal körül a sajátos motívumokkal kárpitozott, szépséges és ódondad buharai szőnyegekkel borított padlójú nagy szobában. A távoli sarkokból fenyőtömjén hipnotikus illatát árasztották furcsa háromlábak, amelyeket sötét libériás ősöreg néger töltögetett időnként újra; oldalt, egy mély falifülkében koporsóforma különös állóóra tiktakolt. Számlapját hajmeresztő hieroglifákkal rótták tele, négy mutatója oly ütemre járt, amelynek nem lelni párját földi időmértékek között. Rendkívüli, meghökkentő szoba volt, de éppen illett ahhoz, ami benne történt. Mert ide, a legnagyobb amerikai misztikus, matematikus és orientalista New Orleans-i otthonába jöttek össze osztozkodni annak a majdnem ugyanolyan nagy misztikusnak, tudósnak, alkotónak és álmodónak a vagyonán, akinek négy éve veszett nyoma.

Randolph Carter, aki egész életében azt kereste, hogyan menekülhetne a sivár és korlátozott éber valóságból csábító álomképekhez más dimenziók mesés útjain, 1928. október 7-én, ötvennégy éves korában tűnt el az emberek közül. Különös, magános pályát futott be, akadtak, akik furcsa regényeiből arra következtettek, hogy bizarrabb dolgokat élt meg, mint amelyeket megörökített. Kapcsolata Harley Warren dél-karolinai misztikussal, a himalájai papok ősi naacal nyelvének kutatójával fertelmes és jóvátehetetlen következményekkel járt: Carter volt az, aki egy ködös, eszelős, rettentő éjjelen végignézte, amint Warren leereszkedik egy vénséges temető nyirkos, salétromos üregébe, hogy sohase bukkanjon elő többé. Carter Bostonban élt, de a boszorkányoktól megrontott, Arkham fölötti szellemjárta vad hegyekből származott minden elődje, és ezek között az ősi, talányosan borongó magaslatok között tűnt el végképp.

Agg szolgája, Parks, aki már 1930-ban elhalálozott, emlegetett egy sajátos illatú, rémségesen kifaragott dobozt, amelyre gazdája a padláson bukkant rá, meg a dobozban lelt elolvashatatlan pergament és egy rendellenes formájú ezüstkulcsot, amelyekről Carter is írt másoknak. Parks szerint Carter azt mondta volna, hogy ez az őseitől rámaradt kulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkora különös dimenzióinak, fantasztikus birodalmainak a kapuját, amelyeket mostanáig elmosódó, rövid és megfoghatatlan álmokban látott csupán. Azután egy napon Carter fogta a dobozt meg a benne levő tárgyakat és elhajtott autójával, hogy soha többé ne térjen vissza.

Az autót egy fűvel benőtt régi úton találták meg a romlásnak indult Arkham fölötti egyik magaslaton, a hegyek között, ahol Carter ősei laktak valaha és ahol már csak a nagy Carterház beszakadt pincéje ásít az égre. A közelben áll az a hatalmas szilfacsoport, amelyek között 1781-ben rejtélyesen veszett nyoma az egyik Carternek, és nincs messze az a félig szétkorhadt kunyhó sem, amelyben még ennél is korábban Goody Fowler, a boszorkány főzte baljós kotyvalékait. A környék, amelyet 1692-ben népesítettek be a salemi boszorkánybírák elől menekült emberek, még ma is ködösen baljós és már-már felfoghatatlanul fenyegető dolgok nevét viseli. Edmund Carter épp csak el tudott futni a Gallows Hill árnyékából és még mindig sok mese járja varázslatairól. Távoli utóda pedig mintha azért ment volna el valahová, hogy kövesse ősapját!

A kocsiban megtalálták az illatos fából készült, ijesztő faragott dobozt, és az emberi ésszel megfejthetetlen pergament. Az ezüstkulcs eltűnt - feltételezhetőleg Carterrel együtt. Ettől kezdve nincs biztos nyom. A bostoni detektívek azt mondták, hogy az ódon Carterház ledőlt gerendái furcsa módon meg voltak bolygatva, és valaki talált egy zsebkendőt a romok mögött, a szirtekkel szegélyezett sötét erdei lejtőn, a Kígyólyuknak nevezett félelmetes barlang közelében.

Új életre keltek a Kígyólyukról keringő helyi legendák. A parasztok suttogva emlegették, minő istenkáromló célokra használta a szörnyű üreget a varázsló Edmund Carter, és ezt még tetézték azzal, mennyire szeretett a kisgyerek Randolph Carter is ebben a barlangban bóklászni. Az ő fiúkorában még állt a tiszteletre méltó, hollandi tetős ház, ahol Randolph nagybátyja, Christopher lakott. Unokaöccse gyakran meglátogatta, és különös dolgokat hordott össze a Kígyólyukról. Az emberek nem felejtették el, mit is mondott egy mély hasadékról és a mögötte tátongó ismeretlen barlangról. Sok fejtörésre adott okot a gyermeken tapasztalható változás, amelyre azután figyeltek föl, miután a kilencéves fiú egy teljes napot a barlangban töltött. Az is októberben történt és attól kezdve nyugtalanító érzéke lett eljövendő események megjósolásához.

Carter eltűnésének napján késő estig esett, így senki sem tudta követni, merre ment az autótól. A Kígyólyukban a csapadék miatt mindent elborított a híg sár. Csak a tudatlan parasztok suttogtak lábnyomokról, amelyeket állítólag az út felé boruló nagy szilfáknál és a sötét domboldalon, a Kígyólyuk közelében láttak, ott, ahol a zsebkendőt megtalálták. Ugyan ki is vetett volna ügyet pusmogásukra kurta kis lábnyomokról, szakasztott olyanokról, amilyeneket a kisfiú Randolph Carter szögletes orrú cipője hagyott? Ugyanolyan badarság volt, akárcsak a többi szóbeszéd az öreg Benijah Corey furcsa, sarkatlan bakancsáról, amelynek nyomai az úton szegődtek volna oda a tömzsi gyerekcipős apró láb mellé. Az öreg Benijah Carterék bérese volt Randolph gyermekkorában, de már harminc éve meghalt.

Ezek a suttogások, meg Carter tulajdon szavai, aki váltig állította Parksnak és másoknak, hogy a különös arabeszkekkel borított ezüstkulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkorának kapuját, vezethettek odáig, hogy számos, a misztikus tanokat tanulmányozó tudós kijelentette: az elveszett igazából visszafordult az idő ösvényén és visszatért negyvenöt éven át abba a másik, 1883-as októberbe, amikor kisfiúként állt ott a Kígyólyukban. Úgy okoskodtak, hogy Carter egyetlen éjszaka alatt járta meg az egész utat 1928-ba és vissza; talán nem tudott attól kezdve sok mindent jóval hamarább, mintsem megtörtént volna? Viszont sohasem beszélt olyasmiről, ami 1928 után esett.

Egy tudós - providence-i koros különc Rhode Island-ből, aki hosszú, szorgalmas levelezést folytatott Carterrel - rnég cifrább elméletet állított föl. Ő úgy hitte, hogy Carter nem csupán gyermekkorába tért vissza, de további szabadságra is szert tett, tetszése szerint bejárhatván gyermekkora álmainak szivárványszín tájait. Egy különös látomás után ez az ember egy mesét írt Carter eltűnéséről, amelyben célzott rá, hogy az elveszett jelenleg királyként ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, amelyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat.

Ez az idős ember, Ward Phillips, tiltakozott a legszenvedélyesebben az ellen, hogy Carter vagyonát szétosszák örökösei - csupa távoli unokatestvér - között, arra hivatkozva, hogy a tulajdonos még él egy másik idődimenzióban és egy napon visszatérhet. Ellene szólt az egyik unokatestvér, a chicagói törvénytudó Ernest K-Aspinwall, aki tíz évvel volt idősebb Carternél, de ifjonti hevülettel vetette magát a szakértői csatába. Négy évi tomboló csatározás után itt, ebben a New Orleans-i tágas, furcsa teremben sor került az osztozkodásra.

Itt lakott Carter irodalmi és pénzügyi hagyatékának végrehajtója: a misztika és a keleti régiségek kitűnő kreol tudósa, Étienne-Laurent de Marigny. Carter a háború alatt ismerkedett meg de Marignyval, amikor mindketten a francia idegenlégióban harcoltak és tüstént össze is barátkoztak, mivel ízlésük és világnézetük annyira hasonlított egymáshoz. Barátságukat az pecsételte meg, amikor egy emlékezetes szabadságolás alkalmával a tanult fiatal kreol elvitte a bostoni telhetetlen álmodót a délfrancia Bayonne-ba, és föltárt előtte bizonyos szörnyű titkokat a sötét, ódon kriptákban, a borongós, ősrégi város alatt. Testamentumában Carter de Marignyt jelölte ki hagyatéki végrehajtóként, és most ez a szenvedélyes tudós kelletlenül elnökölt a vagyon szétosztásánál. Szomorú munka volt ez neki, mert az öreg Rhode Island-ihez hasonlóan ő sem hitt abban, hogy Carter meghalt. De mit érnek a misztikusok álmai a világ bárdolatlan bölcsességével szemben?

Ott ültek az asztal körül a francia óváros e furcsa házában mindazok, akik érdekeltek voltak az eljárásban. Mindenütt, ahol vélhetőleg éltek Carter-rokonok, megjelent a szokott törvényes közlemény az eljárás lefolytatásáról, mégis csupán négyen ültek ott, hallgatva a semmilyen földi időt nem mutató, koporsóforma óra abnormális ketyegését, meg az udvari szökőkút csobogását az elfüggönyözött, napellenzővel árnyékolt ablakokon túl. Ahogy teltek az órák, a négy ember arcát félig elfátyolozta a háromlábakról mintegy önmagától gomolygó füst. Úgy látszott, mintha nem is lenne rá szükség, hogy a némán osonó, egyre aggodalmasabb öreg néger feltöltse a triposzokat.

A négy ember közül az egyik Etienne de Marigny volt - karcsú, sötét bőrű, jóképű, bajuszos, még mindig fiatal férfi. Az örökösöket Aspinwall képviselte: fehér hajú, gutaütéses arcú, pofaszakállas, méltóságteljes öregúr. Phillips, a providence-i misztikus magas, deres hajú, hosszú orrú, frissen borotvált, csapott vállú ember volt. A negyedik ember korát nem lehetett meghatározni: magas volt, sötét bőrű, szakállas; éjfeketén izzó szeme, amelynek szinte nem is volt szivárványhártyája, mintha valahonnan nagyon messziről tekintett volna ki előkelő brahmanra valló turbántól keretezett, különös, mozdulatlan, feltűnően szabályos arcából. Szvámi Csandragutaként mutatkozott be, benáreszi beavatottnak mondta magát, aki fontos híreket hozott; de Marigny és Phillips - akik levelezésben álltak vele - gyorsan fölismerték benne az igazi misztikust. Különösen, mesterkélten beszélt, üres, fémes hangon, mintha megerőltetésébe kerülne az angol nyelv, ugyanakkor mégis olyan könnyedén, korrektül és fordulatosan, mint bármely bennszülött angolszász. Nagyjából európai divat szerint öltözködött, bár bő ruhái valahogy rosszul álltak rajta, bozontos fekete szakálla, keleti turbánja, vastag fehér kesztyűje viszont egzotikussá varázsolta megjelenését.

A Carter kocsijában talált pergament babrálva megszólalt de Marigny.

- Nem, semmit sem tudtam kezdeni a pergamennel. Mr. Phillips ugyancsak föladta. Churchward ezredes kijelentette, hogy nem naacal nyelven írták és egyáltalán nem emlékeztet annak a húsvét-szigeti harci buzogánynak a hieroglifáira, noha a doboz faragványai erősen hasonlítanak a húsvét-szigeti képekre. Még legközelebb áll a betűihez - figyeljék meg, hogy valamennyi írásjel mintha a vízszintes vonalakról lógna le - az az írás, amelyet szegény Harley Warren mutatott valamikor egy könyvben. Akkor kapta Indiából, amikor 1919-ben meglátogattuk Carterrel és sohasem árult el róla semmit. Azt mondta, jobb, ha nem tudjuk és célzott rá, hogy olyan helyről származik, amely nem a Földön van. Akkor is vele volt, amikor decemberben leszállt abba az üregbe a régi temetőben - de sem ő, sem a könyv sohasem bukkant elő többé. - Nemrégiben küldtem Szvámi Csandragupta barátomnak néhány emlékezetből készített vázlatot a betűkről és egy fotosztatikus másolatot a pergamenről. Ő úgy hiszi, hogy némi tájékozódás és konzultáció után képes lesz fényt deriteni a szöveg értelmére.

- Íme a kulcs - Carter küldött nekem róla egy fényképet. Különös arabeszkjei nem írásjelek, de úgy látszik, ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozik, mint a pergamen. Carter mindig hajtogatta, hogy bizonyos pontig megfejtette a talányt, de sohasem árult el részleteket. Már-már költői magaslatokban szárnyalt, ha erről esett szó. Ez az ősi kulcs, mondta, megnyitja azokat az egymást követő ajtókat, amelyek utunkat állják, nehogy szabadon közlekedhessünk tér és idő félelmetes folyosóin egészen a Határig, amelyet ember nem lépett át Shaddad óta, akinek rettenetes lángelméje építette föl és rejtette el Arabia Petraea homokjában a százoszlopos Irem csodálatos kupoláit és megszámlálhatatlan minaretjét. Félig éhen halt dervisek, írta Carter, szomjúságtól megőrült nomádok tértek vissza onnan, hogy meséljenek az óriás kapuról és a kézről, amelyet a kapuív zárókövébe faragtak, de egyetlen halandó se ment át és jött vissza lépcsein, és nem hagyta ott lábnyomait arra járta tanújeleként a gránátkővel telehintett homokon. Carter úgy sejtette, ez a kulcs az, amely után hiába kap a ciklopi faragott kéz.

- Hogy miért nem vitte magával a pergament is a kulccsal együtt, azt nem tudjuk megmondani. Talán megfeledkezett róla - vagy talán azért tartózkodott tőle, mivel ismert valakit, aki egy ugyanilyen betűkkel telerótt könyvet vitt magával egy üregbe és sohasem tért vissza. Vagy az is lehet, hogy nem anyagi dolog volt az, amire készült.

De Marigny szünetet tartott, mire az öreg Mr. Phillips szólalt meg hars, éles hangján:

- Csak annyit tudunk Randolph Carterről, amennyit megálmodtunk. Én sok különös helyen jártam álmaimban és sok különös dolgot hallottam Ultharban, a Skai-folyón túl. Úgy látszik, nem volt szüksége a pergamenre, mert visszatért gyermekkori álmainak világába és most Ilek-Vad királya.

- Nem hallgattatná el végre valaki ezt a vén bolondot? - csattant fel kétszer olyan vérbörzsönyös arccal Mr. Aspinwall. - Épp elég volt már ezekből a holdkórosságokból. Az a dolgunk, hogy felosszuk a vagyont, és itt az ideje, hogy belekezdjünk.

Szvámi Csandragupta ez alkalommal szólalt meg először szokatlan, idegen hangján.

- Uraim, többről van itt szó, mint gondolják. Mr. Aspinwall helytelenül teszi, ha nevet az álmok bizonyítékain. Mr. Phillips töredékes képet festett - talán mert nem álmodott eleget. Én magam sokkal többet álmodtam. Mi Indiában mindig ezt tesszük, akárcsak Carter tette minden jel szerint. Ön, Mr. Aspinwall, lévén anyai ágon rokon, természetesen nem Carter-vér. Saját álmaim és bizonyos más források sok mindent elmondtak nekem, ami homályban maradt önök előtt. Például Randolph Carter megfeledkezett a pergamenről, amelyet nem tudott elolvasni - mégis jobban járt volna, ha magával viszi. Láthatják, meglehetősen sokat tudok arról, hogy mi történt Carterral, miután, zsebében az ezüstkulccsal, otthagyta autóját négy évvel ezelőtt, azon az október hetedikén, napnyugtakor.

Aspinwall valami gúnyos megjegyzést tett, nem is túl halkan, de a többiek egyre növekvő érdeklődéssel ültek ott. Mind sűrűbb lett a háromlábakról felszálló füst és a koporsó-forma óra olyan bizarr ütemre ketyegett, mintha idegen és megfejthetetlen távirat vonalait és pontjait közvetítette volna a világűrből. A hindu hátradőlt, félig lehunyta a szemét és beszélt tovább a maga különös, erőltetett, mégis jellegzetesen amerikai nyelvén, a hallgatóság előtt pedig kibontakozott Randolph Carter története.

 

 

II.

 

Arkham mögött a hegyek át vannak itatva különös varázslattal - valamivel, amit talán Edmund Carter, az öreg varázsló hívott le a csillagok közül, vagy idézett föl az alvilág kriptáiból, amikor 1692-ben elmenekült Salemből. Mihelyt Randolph Carter beért a hegyek közé, tudta, hogy megközelítette az egyik kaput, amelyet a néhány merész, rettegett és idegen lelkű ember robbantott a világ és a külső abszolútum között emelkedő titáni falakon. Érezte, hogy itt, az évnek ezen a napján sikeresen végre tudja hajtani azt, amit hónapokkal ezelőtt olvasott le a hihetetlenül régi, megfeketedett ezüstkulcs arabeszkjeiről. Most már tudta, miként kell forgatnia, hogyan kell föltartania a lenyugvó napba, és milyen szertartásos szavakat kell mondania az utolsó, a kilencedik fordulatnál. A kulcs, ily közel a sötét polaritáshoz és a megidézett kapuhoz, nem tévedhet. Carter biztosan eljut abba a gyermekkori estébe, amelyet sohasem szűnt meg gyászolni.

Kiszállt a kocsiból, zsebre vágta a kulcsot, aztán hegynek föl mind mélyebben hatolt be a komor, kísérteties tájba, a kanyargós utak, szőlővel befuttatott kőfalak, fekete erdők, kusza, elhanyagolt kertek, tátongó ablakú, kihalt tanyaházak és névtelen romok közé. A napnyugta órájában, amikor kigyúltak a rőt lángokban Kingsport távoli toronysisakjai, elővette a kulcsot, előírásosan megforgatta és elmondta a szükséges varázsigéket. Csak később döbbent rá, milyen gyorsan hatott az igézet.

Ekkor a mélyülő szürkületben egy hangot hallott a múltból: az öreg Benijah Corey hangját, aki nagybátyjának a bérese volt. Hát nem halt meg az öreg harminc évvel ezelőtt? Harminc évvel mi előtt? Milyen időben volt? Hol volt? Miért olyan különös, hogy Benijah szólítja 1883. október hetedikén? Talán nem maradt el tovább odakint, mint ameddig Martha néni megengedte? Mi ez a kulcs az inge zsebében, ahol az apró távcsőnek - amit apjáról kapott két hónapja, a kilencedik születésnapjára - kellene lennie? Odahaza találta volna a padláson? Nyitja-e azt a rejtélyes oszlopot, amelyet éles szeme fedezett föl a hegyoldalon, a fűrészes sziklák között, a Kígyólyuk mögött rejlő hátsó barlangnak a mélyén? Ez volt az a hely, amelyet mindig kapcsolatba hoztak az öreg Edmund Carterrel, a varázslóval. Emberek nem jártak arra, senki sem vette észre, nem furakodott át azon a gyökerekkel teleszőtt repedésen abba a nagy, fekete belső kamrába, ahol az oszlop áll. Kinek a keze faragta ki azt az oszlopszerűséget a sziklából? Edmund, az öreg varázsló - vagy mások, akiket fölidézett és akiknek parancsolt?

Aznap este a kis Randolph levest vacsorált Chris bácsival és Martha nénivel a hollandi tetős tanyaházban.

Másnap reggel korán kelt és a göcsörtös almáskerten átvágva felkapaszkodott az erdőfolthoz, ahol a Kígyólyuk szája leselkedett feketén, tilalmasan a groteszkül túlméretezett tölgyek között. Megnevezhetetlen várakozás ült rajta, még azt sem vette észre, hogy elvesztette a zsebkendőjét, amikor az inge zsebében kotorászott; mert látni akarta, biztonságban van-e az ezüstkulcs. Feszült, vakmerő önbizalommal furakodott keresztül a sötét nyíláson, a nappaliból elemelt gyufával világítva magának. A következő pillanatban a gyökerekkel telenőtt repedésben nyomakodott előre, a barlang túlsó végén és máris bent volt a hatalmas, ismeretlen, belső üregben, amelynek hátsó fala félig-meddig emlékeztetett egy tudatosan megfaragott, titáni pillérre. Állt némán és megilletődve a nedves, csöpögő fal előtt, bámészkodott és egyik gyufát gyújtotta a másik után. Az a kődudor a képzeletbeli ív záróköve fölött tényleg egy óriási faragott kéz? Ekkor előhúzta az ezüstkulcsot és mozdulatokat végzett, szavakat mondott, amelyeknek eredetére csak homályosan emlékezett. Megfeledkezett valamiről? Csak azt tudta, hogy át akar jutni a sorompón álmainak határtalan földjére, azokba a mélységekbe, ahol minden kiterjedés felolvad az abszolútumban.

 

 

III.

 

Ami ezután történt, azt alig lehet szavakba foglalni. Tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, rendellenességekkel, amelyeknek nincs helye az éber életben, de amelyek megtöltik legfantasztikusabb álmainkat és magától értetődően eltűnnek, amikor visszatérünk a korlátozott okszerűség és háromdimenziós logika szűk, merev, objektív világába. A hindu folytatta elbeszélését, és láthatólag nehezére esett fegyelmeznie magát, hogy ne áradjon egész lényéből a triviális, kamaszkori szertelenség levegője. Mr. Aspinwall undorral, vérmesen felhorkant és oda se figyelt többé.

Az ezüstkulcs rítusa, amelyet Randolph Carter abban a fekete, kísérteties barlangmélyi barlangban hajtott végre, nem bizonyult hiábavalónak. Az első mozdulattól és szótagtól érezni lehetett valamilyen furcsa, félelmes változás kisugárzását, a tér-idő kiszámíthatatlan zavarait és turbulenciáit, noha az egészben nyoma sem volt annak, amit mi mozgásnak vagy időtartamnak ismerünk. Az olyan dolgok, mint kor és hely, észrevehetetlenül elveszítették jelentésüket. Előző nap Randolph Carter csodálatos módon átugrotta az évek szakadékát. Már nem volt különbség férfi és fiú között. Csak Randolph Carter létezett, a lény, bizonyos képek összessége, amely elvesztette minden kapcsolatát a földi képekkel és körülményeikkel. Egy pillanattal korábban még egy belső barlangban állt, amelyben egy hatalmas ív, egy gigantikus faragott kéz sejlett a túlsó falon. Most nem érzékelte sem a barlangot, sem annak hiányát; sem a falat, sem a fal hiányát: Csupán a - nem annyira vizuális, mint tudati - benyomások áradata létezett, amelyben egy Randolph Carter nevű lény mindent érzékelt, megjegyzett, amit a tudata fölvetett, anélkül, hogy tudatosult volna benne, miként teszi.

Mire véget ért a szertartás, Carter tudta, hogy olyan helyen és időben van, amelyrő1 nem tud a földi geográfia vagy történetírás; pedig nem volt teljesen ismeretlen, ami történt vele. Voltak rá utalások a rejtélyes Pnakotikus Kéziratokban, és az őrült arab Abdul Alhazred tilalmas Necronomiconjának egész fejezete nyert értelmet, amikor Carter megfejtette az ezüstkulcsra vésett jelképeket. Kinyitott egy kaput - igazából nem az Utolsót, de az egyiket, amely a Földről és az időből vezet egy időn kívül eső földi dimenzióba, ahonnan ijesztően és veszedelmesen nyílik az Utolsó Kapu a minden földeken, világegyetemeken, minden anyagon túl eső Végső Őrre.

Kell lennie egy Vezetőnek, egy iszonytatónak; valakinek, aki évmillióknak előtte élt a Földön, akkor, amikor még senki sem álmodott az emberről, amikor elfelejtett alakok emeltek a gőzölgő bolygón különös városokat, melyek legutolsójának omladékai között az első emlősök játszadoztak. Carternek eszébe jutott, hogyan vázolja a szörnyű Necronomicon elmosódottan, vérfagyasztóan ennek a Vezetőnek az alakját.

És ámbátor találkoznak olyanok - írja az őrült arab - a 'kik bé mernek pillantani az Fátyol mögé és elfogadják ŐT vezetőjükül, bölcsebb lenne, ha óvakodnának közlekedni ŐVÉLE, mert Thoth könyve leírja, mely szörnyű árat kell fizetni egyetlen pillantásért. A 'ki egyszer kilépett volt, nem térhet vissza az mü világunkon túlnani végtelenségből, mivel vagynak ottan setét formák, a'melyek megragadnak és megkötöznek. Az Dolog, a'mely által oldalog az éjen, a gonosz, a'mely szembeszáll az Vénséges Jellel, az Pásztor, a'ki figyelmezve áll minden sírok titkos kapuiinál, arról ismerszik, hogy birtokol és gyarapodik aztól, a 'mi kinől az ottan lakókból: mindeme Setétségek csekélyebbek, mint Ő, A'KI az Kapunál áll: Ő, A'KI általvezeti az meggondolatlant minden világokon túlra, az névtelen zabálók szurdokába. Ő az 'UMRAT-TAWIL, az Leg-Ősibb,az, ki ÉLETEN TÚLNANINAK íratik lenni.

Emlékek és képzelet formáltak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban, de Carter tudta, hogy ezek csupán az emlékezet és fantázia termékei. Mégis úgy érezte, nem véletlen, hogy épp ezek a képek épülnek föl öntudatából. Valami szavakba nem foglalható, mérhetetlen, hatalmas dolog az, amely meg akarja mutatni magát olyan jelképekben, amelyeket Carter is képes felfogni, mert nincs földi elme, amely érzékelhetné ennek a külső idő szurdokait és az általunk ismert dimenziókat átitató formának a kiterjedéseit.

Alakzatok és képek zavaros kavalkádja lebegett Carter előtt, amelyek valahogy kapcsolatban voltak a Föld ősi, eónok óta elfeledett múltjával. Szörnyeteg lények haladtak komótosan ép elme számára felfoghatatlan, fantasztikus tájakon, hihetetlen növényzet borította vidékeken, sziklák, hegyek és nem emberi kéz emelte falak között. Voltak városok a tenger alatt, és voltak lakóik; voltak tornyok a hatalmas sivatagokban, ahonnan gömbök, hengerek és névtelen szárnyas lények repültek ki az űrbe, vagy zúdultak onnan alá. Carternek a lélegzete is elállt, noha a képek nem voltak meghatározott kapcsolatban egymással vagy ővele. Neki magának sem volt állandó formája vagy helyzete; ezeket csupán foltokban vetette föl a fantázia rohanó árja.

Szerette volna megtalálni gyermekkori álmainak elvarázsolt birodalmát, ahol gályák vitorláznak föl az Oukranos-folyón, Thran aranyozott tornyai mellett, elefántkaravánok törtetnek Kled illatos őserdein át, erezett elefántcsont - oszlopos paloták mellett, amelyek gyönyörűen és szűziesen alszanak a hold alatt, de most, hatalmasabb látomásoktól kábultan, alig értette, mit lát. Határtalanul, istenkáromlóan vakmerő gondolatok támadtak elméjében és tudta, hogy félelem nélkül fog szembenézni a Vezetővel, szörnyű, ijesztő dolgokat kérdezve tőle.

Hirtelen valami érthetetlen módon leülepedtek a kavargó benyomások. Különös, kivehetetlen formákba faragott nagy, toronyló oszlopok tömege tűnt fel, valamilyen ismeretlen, fonák mértan törvényei szerint kialakítva. Elképesztően ellentétes égtájakról érkező fény hullott alá egy meghatározhatatlan színű égből, csaknem érzékien játszadozva elmosódó, palástos alakok hieroglifákkal ékes, titáni talapzatainak ívein.

Volt ott még egy alak, amely nem foglalt el semmiféle emelvényt: siklani vagy lebegni látszott a felhős, padlószerű alsó szint fölött. Nem voltak állandó körvonalai, noha illékonyan emlékeztetett emberi formára, noha feleakkora volt csupán, mint egy ember. Súlyos lepel takarta, valamely semleges színű szövetből való, akár az emelvényeken magasodó alakokat; Carter nem látott rajta szemnyílást. A valaminek nyilván nem volt rá szüksége, hogy lásson, úgy tűnt, olyan fajtához tartozik, amely magasan fölötte áll az anyagi szervezet jellemző tulajdonságainak.

Egy pillanattal később Carter már tudta is, hogy ez így van, mivel egyenesen az ő agyában szólalt meg az Alak, minden hang vagy nyelv segítsége nélkül. Noha neve ijesztő, szörnyű volt, Randolph Carter meg sem rebbent a félelemtől, hanem válaszolt neki, szintúgy hang vagy nyelv nélkül, és üdvözölte őt a rettentő Necronomicon tanítása szerint. Mert ez az alak nem volt más, mint akit azóta retteg a világ, amióta Lomar kiemelkedett a tengerből és a Tüzes Köd Gyermekei megérkeztek a Földre, hogy átadják a Vének Tanítását az embernek. Csakugyan rémítő volt a Vezető, a Kapu Őre - 'UMR AT-TAWIL, amaz ősrégi, az írnok szerint AZ ÉLETEN TÚLNANI.

A Vezető tudott Carter kereséséről és eljöveteléről, ahogy minden másról is, és azzal is tisztában volt, hogy az álmok és titkok kutatója félelem nélkül áll előtte. Semmi rettentő vagy rosszindulatú nem volt kisugárzásában, és Carter azon töprengett egy pillanatig, nem irigységből fakadnak-e az őrült arab borzalmas, istenkáromló célzásai vagy abból a zavaros kívánságból, hogy szerette volna megtenni, amit meg kell most tennie? Vagy talán a Vezető csak azoknak jelent rémületet és rosszindulatot, akik félnek? A sugárzás még mindig tartott, Carter átfordította szavakra.

- Én csakugyan ama Legősibb vagyok - mondta a Vezető -, akire gondolsz. Már vártunk rád, az Ősök és én. Légy üdvözölve, még ha sokáig késlekedtél is. Nálad van a kulcs és kinyitottad az Első Kaput. Most az Utolsó Kapu is kész a próbálkozásra. Ha félsz, nem kell továbbhaladnod. Sértetlenül visszatérhetsz ugyanúgy, ahogy jöttél. De ha a továbbhaladást választod...

Fenyegető szünet következett, noha a sugárzás megmaradt barátságosnak. Carter habozott egy pillanatig, amíg az égő kíváncsiság erőt nem vett rajta.

- Továbbmegyek - sugározta vissza -, elfogadlak Vezetőmnek.

Erre a válaszra a Vezető mintha meglebbentette volna köntösét, amit talán karjának vagy más végtagszerű testrészének fölemelésével-idézett elő. Aztán tett még egy mozdulatot, amelybő1 a tudományokban járatos Carter tudta, hogy nagyon közel jár az Utolsó Kapuhoz. Most egy másik, neve nincs árnyalatra váltott át a fény és a hatszögszerű emelvényeken határozottabb formát öltöttek az alakok. Merevebben ültek, körvonalaik jobban hasonlítottak emberére, noha Carter tisztában volt vele, hogy nem lehetnek emberek. Most meghatározhatatlan színű, magas süveg rajzolódott ki leples fejük fölött. Sajátos módon emlékeztettek holmi névtelen képmásokra, amelyeket egy elfelejtett szobrász faragott sziklába Tatárföldön, magas, félelmetes hegyek között; a leplek redői közül groteszkül titokzatos, ősi vésetű jogarok emelkedtek ki.

Carter sejtette, hogy mik, honnan jöttek, és Kit szolgálnak; arról is volt sejtelme, hogy mi az ára szolgálataiknak. Mégis örült, hogy egyetlen félelmetes kockázattal mindent megtud. A kárhozat csak egy szó, gondolta, amelyet azok vagdosnak egymás fejéhez, akik vakságukban mindenkit vádolnak, aki lát, hacsak félszemmel is. Eltűnődött, hogy milyen mérhetetlenül önteltek is azok, akik gonosz Ősöket emlegetnek, mintha bizony Azok rnegszakítanák örökkétartó álmukat, hogy kitöltsék haragjukat az emberiségen. Mintha a mamut megállna, hogy őrjöngő bosszút álljon egy földigilisztán, gondolta. Most mintha őt üdvözölték volna jogarukkal azok, akik a hatszögforma emelvényeken álltak és egy felfogható üzenetet sugároztak felé:

- Üdvözlünk téged, Legősibb, és téged is, Randolph Carter, akit merészsége közénk emelt.

Carter most vette észre, hogy az egyik emelvény üres, és a Legősibb mozdulata azt sugallta, hogy az neki van fönntartva. Látott még egy emelvényt, amely magasabb volt a többinél és közepén állt a többi talapzat által alkotott, sajátosan ívelt vonalnak, amely nem volt sem félkör, sem ellipszis, sem parabola, sem hiperbola. Úgy sejtette, ez a Vezető saját trónja. Valami felfoghatatlan módon mozogva-emelkedve elfoglalta ülőhelyét, és akkor látta, hogy a Vezető is leült.

Fokozatosan, ködösen kirajzolódott valami, amit a Legősibb tartogatott köntösének redői között, hogy palástos társai láthassák vagy érzékelhessék látásnak megfelelő szervükkel. Egy nagy gömb volt, vagy annak tűnt; valami sötéten szivárványló fémből készült, és amint a Vezető előrenyújtotta, egy mindent átjáró halk hang emelkedett-süllyedt ütemesen, földöntúli ritmusban. Énekszerű volt, vagy olyasmi, amit az emberi érzékszervek éneknek fordítanak le. A gömbszerűség világítani kezdett, hideg, lüktető, ismeretlen színű fénnyel ragyogott és Carter látta, hogy az ének idegenszerű ritmusára villog. Ekkor az emelvényeken a süveges-jogaros alakok alig észrevehetően ringatózni kezdtek a sajátos ütemre, miközben a gömbszerűség fénykoronájára emlékeztető sugárkoszorú derengett leples fejük körül.

A hindu megszakította elbeszélését és furcsa pillantást vetett a magas, koporsóforma, hieroglifákkal ékes számlapú állóórára, amelynek négy mutatója földönkívüli, eszelős ritmusra járt.

- Önnek, Mr. de Marigny - fordult oda hirtelen tanult vendéglátójához -, nem szükséges elmagyarázni, mi volt az a rendkívül különös ritmus, amelyre a hatszögletű emelvényen ülő, leplekbe burkolt alakok énekeltek és bólogattak. Amerikában ön az egyetlen, akinek fogalma van a Külső Kiterjedésről. Ezt az órát, felteszem, az a jógi küldte, akit szegény Harley Warren emlegetett: a látnok, állítása szerint az egyedüli élő ember, aki járt Jian-Hóban, az ősöreg Leng titkos örökösénél, és elhozott némely dolgokat abból a félelmetes, tiltott városból. Szeretném tudni, mennyire ismeri talányosabb tulajdonságait? Ha álmaim és olvasmányaim nem csalnak, az órát azok készítették, akik sokat tudnak az Első Kapuról. De hadd folytassam történetemet.

Végül, folytatta a Szvámi, az imbolygás és az énekre emlékeztető hangok abbamaradtak, a dicsfény elhalványodott a lehajtott, mozdulatlan fejek körül, és a leples alakok furcsán megroskadtak az emelvényen. A gömbféle azonban tovább lüktetett érthetetlen fénnyel. Carter érezte, ahogy az öregek alszanak, ahogy akkor is aludtak, amikor megpillantotta őket. Azon tűnődött, milyen kozmikus álmokat ébresztett föl bennük az ő jövetele? Lassan szivárgott el a tudatáig az igazság, hogy ez a különös, énekes szertartás utasítás volt és hogy a Társakat a Legvénebb énekelte át egy új, rejtélyes és sosem látott álomba, hogy kinyissák az Utolsó Kaput, amelyhez az ezüstkulcs az útlevél. Carter tudta, hogy álmaik legmélyén a legvégső és abszolút kívülvaló mérhetetlen végtelenségeit szondázzák és megteszik azt, amit az ő jelenléte megkövetel.

A Vezető nem osztozott álmaikban, hanem mintha utasításokat osztogatott volna titokzatos némasággal. Nyilvánvalóan képeket plántált beléjük azokról a dolgokról, amelyekről azt akarta, hogy álmodjanak róluk, és Carter tudta, hogy amint a Vének meglátják a gondolatokat, azok meg fognak nyilatkozni az ő földi szeme előtt is. Amikor az alakok álmai egységes képpé állnak össze, megtörténik a megnyilatkozás és mindent, amire neki szüksége van, megtestesít az összpontosítás. Ilyen dolgokat már a Földön is látott: Indiában, ahol a beavatottak kisugárzott akarata sűrül tapintható formába meg az ősi Atlanaatban, amelynek még a nevét is csak kevesen merik kimondani.

Hogy mi az Utolsó Kapu és hogyan lehet áthaladni rajta, azt nem sejthette Carter, de a feszült várakozás már átsuhant rajta. Tudta, hogy van valamilyen teste és az fogja kezében a végzetes ezüstkulcsot. Vele szemben a toronyló kőtömeg elkezdte fölvenni egy sima fal alakját, amelynek közepe ellenállhatatlanul vonzotta Carter tekintetét, aki hirtelen megérezte, hogy már nem hajtja előre a Legősibb szellemi árama.

Most először jött rá, milyen rémítő lehet a tökéletes testi-lelki csend. A korábbi pillanatok sohasem nélkülöztek valamilyen érzékelhető ütemet, még ha csak a Föld dimenzionális kiterjedésének halvány, sejtelmes lüktetését is, most azonban a mélység csöndje takart be mindent. Carter, noha érezte testét, nem hallotta lélegzetét, 'Umr at-Tawil gömbszerűségének fénye megdermedt, nem pulzált tovább. Az alakok dicsfényénél sokkal tündöklőbb, hatalmas ragyogás játszott a szörnyű Vezető csuklyás koponyája körül.

Carter szédelgett, ezerszeres erővel tudatosult benne, hogy elveszítette irányérzékét. A legátláthatatlanabb feketeségnél is feketébbnek tűntek a különös fények, az Ősök pedig mintha iszonyúan messze lettek volna hatszögforma trónusaikon. Ekkor megérezte, hogy mérhetetlen mélységek fölött lebeg, arcát illatosan meleg hullámok csapkodják. Mintha rózsás, tikkasztó tengerben úszott volna, mákonyos bor tengerében, amelynek hullámai tajtékot túrva törnek meg a bronzszín tűz partjain. Nagy félelem töltötte el, mikor félig-meddig látta, hogyan csap ki a hatalmas tengerár távoli partokra. De a csönd pillanata megtört - a hullámok beszédként szóltak fülében, olyan nyelven, amelyben nem volt hang és szó.

- Az Igazság Embere túl van jón és rosszon - zengte egy hang, amely nem volt hang. - Az Igazság Embere űzte a Minden-Egyet. Az Igazság Embere megtudta, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Hitető.

És a magasba szökkenő falazaton, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta magához Carter tekintetét, most egy titáni ív bukkant föl, hasonlatos ahhoz, amit valaha látni vélt abban a barlangban, a háromdimenziós Föld irreális felszínén. Rájött, hogy az ezüstkulcsot kell használnia - úgy mozgatva, azzal a sohasem tanult, ösztönszerű szertartásossággal, amellyel a Belső Kaput kinyitotta. Rádöbbent, hogy ez az arcát nyaldosó, rózsától ittas tenger nem más, mint annak a szilárd falnak a gyémántkemény anyaga, amely megadja magát varázslatának és az Ősök segítő gondolatörvényének. Még mindig az ösztöntől és a vak elrendeltetéstől vezettetve előre lebegett - át az Utolsó Kapun.

 

 

IV.

 

Szédítő zuhanás a csillagközi mérhetetlen szakadékon át - ilyen volt Randolph Carter előrehaladása a fal irdatlan, ciklopi tömegében. Érezte a messzeségből a halálos édesség győzedelmes, isteni hullámzását, ezután nagy szárnyak csapkodását; és hallotta a Földön vagy a Naprendszerben ismeretlen lények ciripelését-morgását. Hátrapillantva nem csupán egy kaput látott, hanem számtalant. Némelyike oly alakzatokat mutatott, amelyeket igyekezett nem megjegyezni.

Ekkor hirtelen sokkal hatalmasabb rettegés fogta el, mint amit az alakzatok láttán érzett, oly rettegés, amely elől nem tudott menekülni, mert önmagával volt kapcsolatos. Még az Első Kapu is meghagyott neki valamennyi szilárdságot, bár nem tudta, milyen most a teste, milyen kapcsolatban van a környezettel, de ez nem zavarta meg önnön egységtudatát. Még mindig Randolph Carter volt, szilárd pont a dimenziók kavargásában. Most, az Utolsó Kapun túl, az emésztő félelem pillanatában rájött, hogy már nem egy személy, hanem sok.

Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen.

Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl.

Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket; voltak emberi és nem emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek, azonfölül olyan hajmeresztő Carterek, akik egyáltalán nem hasonlítottak földi életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében; sodródtak világról világra, világegyetemből világegyetembe az örök élet spórái, amelyek mind ő voltak. Néhány villanás álmokat idézett - halványakat, színeseket, egyszerieket, többszörieket -, az álmodással töltött hosszú évekből; és voltak hátborzongatóan, delejesen, már-már iszonytatóan ismerősek, amelyeket földi logikával nem lehetett megmagyarázni.

Randolph Cartert amikor ezzel szembenézett, iszonyú félelem kerítette hatalmába. Azon a vérfagyasztó éjszakán sem félt így, amikor másodmagával bemerészkedett a fogyó hold fényénél egy ősi, rettentő nekropoliszba, ahonnan csak egyikük került elő. Sem halál, sem végzet sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk - ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja.

Tudta, hogy volt valamikor egy bostoni Randolph Carter de nem tudhatta, ez-e az, ez az Utolsó Kapun túli énforgács, vagy valami más? Énje - ha ugyan itt lehet még énről beszélni - megsemmisült, de mégis tudja, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy légiónyi más énnel azonos. Mintha hirtelen átváltozott volna afféle sokkarú és sokfejű képmássá, amilyeneket az indiai templomokban szoktak kifaragni. Ő pedig töprengve szemlélte ezt a halmazatot, és összezavarodva próbálta elválasztani az eredetit a növekménytől - ha egyáltalán (milyen szörnyű gondolat!) létezik bármilyen eredeti, amit meg lehet különböztetni a többi megtestesüléstől.

És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Caxter-töredék egyszer csak aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb, szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. A Carter-szilánkok nem is képzelték volna, hogy ilyesmi létezhet.

Ez az ijesztő csoda nyomban elsöpörte a szétroncsolt személyiség iszonyatát. Korláttalan lény volt, Minden-egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását serkentő erő párja - azé a parttalan áradásé, amely túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként tisztelnek Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan jelként ismerik - de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és töredékesek ezek az elképzelések.

És most a Lény, az Ősök furcsa hajladozásának, az Első Kapu mögötti rémületes fények villódzásának nem földi ütemére porrá zúzó, perzselő, mennydörgő, csodás hullámokat indított el a Carter-forgács felé, oly hullámokat, melyeknek összpontosító ereje csaknem szétrobbantotta a befogadót. Napok, vilagok, világegyetemek látszottak tartani a tér ugyanazon pontjába, mintha összeesküdtek volna, hogy egyetlen, ellenállhatatlanul tomboló becsapódásban semmisülnek meg. De a nagyobb félelem mellett eltörpült a kisebb, mert a gyötrelmes hullámok elszigetelték a kapun túli Cartert megszámlálhatatlan hasonmásaitól, és hacsak töredékesen is, visszaadták neki az önazonosság illúzióját. Egy idő után hallószervei számára érthető beszéd alakját öltötték a hullámok, mire Carter rettegése, szorongása csökkenni kezdett. Félelme tiszteletté változott, s ami addig istenkáromlóan rendellenesnek rémlett, most kimondhatatlanul felségesnek tetszett.

- Randolph Carter - vélte hallani -, bolygódon Ősöknek nevezett megnyilvánulásaim küldtek téged, mint olyasvalakit, aki elveszített kis álomországokba akart visszatérni, de nagyobb szabadsággal fölemelkedhetne nagyobb és fennköltebb vágyakig és kíváncsiságokig. Föl akartál hajózni az arany Oukranoson, hogy megkeresd az elfelejtett elefántcsontvárosokat az orchideaillatú Kledben, hogy uralkodj Ilek-Vad opál trónján, melynek mesés tornyai és megszámlálhatatlan kupolája hatalmasan szökkennek a magasba, a te Földedtől és minden anyagi síktól idegen égen vöröslő egyetlen csillag felé. Most, hogy áthaladtál a két Kapun, még többet akarsz. Nem menekülhetsz gyermekként a kellemetlen helyzetből egy kedves álomba, de férfként belevetheted magad a képek és álmok mögött rejlő, végső titkokba:

- Helyesnek találom, amit akarsz; kész vagyok megadni neked azt, amit eddig összesen tizenegyszer adtam meg földi lénynek és mindössze ötször embernek vagy emberszabásúnak. Hajlandó vagyok feltárni előtted a Végső Titkot, hogy lásd azt, ami gyengébb szellemet elpusztíthat. Mégis, mielőtt megpillantanád a titkok alfáját és omegáját, megkapod a szabad választás lehetőségét és ha akarsz, visszatérhetsz a két Kapun át úgy, hogy a Fátyol ott marad a szemed előtt.