Deak úgy gondolta, hogy a vízben. Ott hajladozott, tapogatózott a fenéken. Lehet, hogy a revolver tényleg a folyóban volt, látni azonban nem láthattam. Annál inkább a kést. Futni kezdtem. Deak ekkor hagyhatta abba a keresést. Nyilván arra gondolt, hogy ha nálam a kés, akkor neki vége.

Megint csak igen-igen gyorsnak bizonyult. Hátulról nagyot taszított rajtam. Elõretántorodtam, megpróbáltam megõrizni egyensúlyomat, de nem sikerült, és elterültem. Egybõl átfordultam, és már kezdtem volna felállni, ám hirtelen meggondoltam magam. Amikor elestem, jobb kezem valami gömbölyûhöz ért. Szinte teljesen be volt ágyazódva, de azért kitapinthattam a nedves homok-föld fövénybõl elõdomborodó alakját.

Csaknem teljes bizonyossággal tudtam, hogy mi az. Körbeástam az ujjaimmal, s aztán teljesen a tenyerembe vettem.

Bár még maszatos volt az iszaptól, vitathatatlanul kemény és gömbölyû volt.

Addigra megfordultam, és feltápászkodtam.

Deak kezében ott volt a kés.

– Most miszlikbe aprítalak, te gané – mondta, és vigyorgott.

Háromnégy méterre lehetett tõlem. Nem próbált közelebb jönni. Biztosra vette, hogy könnyû zsákmány leszek, úgyhogy nem sietett. Aztán meg õ is legalább annyira levegõ után kapkodott, mint én. Mindjárt összeszedi magát, és közelebb jön, hogy nagy mûgonddal és élvezettel darabokra vagdaljon.

Megfeszültem, mint egykor annyiszor, amikor még középiskolás és fõiskolás csapatomért hajítottam a krikettet.

Bénán és sajgón lógó karom erõsen akadályozott. És a labdát sem tudtam igazán jól megmarkolni. Még rücskös volt a rácementálódott iszaptól. De azért jókora kezdõsebességgel és hajszálpontosan repült ki a kezembõl.

Deak szeme elkerekedett. A száját is ellátottá.

Megpróbált lebukni, de már késõn.

A biliárdgolyó pont a homloka közepén csattant. Deak eldõlt, és többé meg se moccant.

A golyó 1866 óta rám várt, attól a pillanattól, hogy a Minnehaha robbanása éppen erre a partszakaszra vetette. Sokszor, betemetõdött, az esõ sokszor elõmosta, prédájául az elemeknek. De az elefántcsont golyó újra és újra beásta magát.

Csaknem százharminc évig várt rá, hogy megmenthesse az. életemet.

+ 24

 

Deak Mobard a hátán feküdt, tágra nyílt szemekkel, tágra nyílt, kinövésektõl burjánzó szájjal, orrából kifolyt vérrel körbe a száján és az állán. A szíve megszûnt dobogni, lelke az égbe repült, már ha volt lelke egyáltalán.

Az elefántcsont biliárdgolyó, amit hozzávágtam, már korhadófélben volt. A felületén apró ragyák éktelenkedtek, és az ütközés nagyobb darabkákat is lerepesztett róla. Amúgy a dobásom közel se volt olyan, amilyent a Rich-wood Középiskolában és a Los Angeles Egyetemen tõlem megszokhattak. A labdahajítás sebességi világrekordja 167 kilométer per óra, dobta Bob Feller a Cleveland Indians színeiben az 1940-es években. Az én labdám mondjuk DÓ-140 kilométeres sebességgel csapódott neki Deak ormyer-gének. Véredények sorozatát repeszthette meg az agyában, és talán az orrcsontjából is szilánkokat ütött bele az agykéregbe.

Zsebre vágtam a Smith & Wessont, és zihálva álltam a holttest fölött. Ép kezemmel kitapogattam a vágást az arcomon és a sebet a hátamon. Patakzott a vér mindkettõbõl. Amikor kilihegtem magam, hátat fordítottam a f oly ónak, és az erdõn keresztül visszamentem a kocsimhoz. A kutya és Deak haverja, Teái halottnak látszottak. Legyek döngtek rajtuk és körülöttük, és továbbiak közeledtek. Ami egyeseknek tragédia, az másoknak örömhír.

Megérkezvén a kocsimhoz kinyitottam a csomagtartót, és elõvettem az elsõsegély-dobozt. Bár fájt a csuklóm és semmi hasznát nem vettem bal kezemnek, úgy-ahogy sikerült kötést tennem az arcomra. Aztán levetettem a zakómat, kigomboltam és feltûrtem ingemet, atlétatrikómat, és bekötöztem a hátamon is a sebet. Nem volt könnyû dolog, és elég sok vért is veszítettem.

Kendõt és léceket vettem elõ a dobozból. Pokoli fájdalmaim és esetlenségem ellenére valahogy sínt fabrikáltam, és belebújtattam a bal karomat. Fájdalomcsillapítónak bevettem három aszpirint, és leöblítettem egy kis üdítõvel a kocsim hátsó padlójába süllyesztett hûtõládából.

A készlet néhány egyéb szerszámával felfegyverkezve visszamentem Teái és a kutya teteméhez. Minthogy csak fél kezemet használhattam, elég nehéz dolgom volt. Tízvala-hány perc múlva azonban sikerült egy hosszú sebészcsipesz és egy jégcsákány segítségével kioperálnom a lövedékeket. Gézbe csomagoltam és zsebre vágtam õket. Annak már nem láttam értelmét, hogy a lepattant golyót is megkeressem.

Visszamentem Deak testéhez. Mostanra már legyek mászkáltak ki-be a száján. Fájó szívvel a folyóba hajítottam az elefántcsont golyót, ezt a történelmi ereklyét. Deak kése is a folyóban kötött ki. Minthogy túl sok lábnyomot kellett volna eltörölnöm a fövényen és az erdõben, inkább nem foglalkoztam velük. Késõbb majd úgyis megszabadulok a cipõmtõl, mezítlábas nyomaimat pedig remélhetõleg majd elmossa az esõ.

A keréknyomokkal úgyszintén nem volt mit tenni. Nem sok esély volt rá, hogy a rendõrség valaha is összefüggésbe hozhatja kocsimat az itteni abroncsmintázatokkal. De azért amint lehet, meg kell szabadulnom tõlük, s újakat vagy legalábbis újrafutózottakat kell feltetetnem, kerül, amibe kerül.

Már az országúton, fél kézzel Peoria felé autózva, vágyva egy ampulla Demerolra a csuklómba, kellõen sajnálkozhattam magamon. Reméltem, hogy néhány kardinális kérdésemre Deaktól választ kapok. És reméltem, hogy ezáltal fogást találok Mordoyon, aki kénytelen lesz beszüntetni Diana zsarolását, az elleném irányuló gyilkossági kísérletekrõl nem is beszélve. Most már nem várhatok választ mástól, mint Mordoytól és Diana Alligertõl, és erõsen kételkedtem benne, hogy õk valaha is beszélni fognak. Persze nincs kizárva, hogy Mrs. Angéla Boomall, jelenleg a floridai Dicsõ Kertek lakója még világosságot gyújthat a sötétben.

Mindenekelõtt azonban orvosra volt szükségem. Kórházba nem akartam menni. A személyzet jelentené nyilvánvaló késeléses sebeimet a rendõrségnek. Csak egy orvost ismertem, aki a szakszerû ellátás fejében nemcsak a markát tartja, hanem tud hallgatni is. Az öreg Schiessei dokiról van szó, aki a Pipafa Motel bentlakó orvosa volt. Vén korhely, aki már rég elvesztette praktizálási engedélyét, jó hírét, feleségét, kutyáját, házát és pénze jó részét. De ha józan volt, szakavatott módon varrt, kapcsolt, vágott. Schiessei doki kezelte a motelkurvákat, és ha hinni lehet a pletykáknak, a törvény elõl bujkáló sebesült bûnözõket is.

Úgyhogy mentem a Pipafába. Szerencsém volt: az öreg doki még csak félig nézett az üveg aljára. Összetûzte arc-és hátsebemet, nem is gyötört meg jobban, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és kicserélte a kötéseket. Gondoskodott tisztességesebb sínrõl és rögzítõ kötésrõl is. De a lelkemre kötötte, hogy a csuklómat röntgeneztessem meg. Megfeketedett, feldagadt, s nem lehetett tudni, nem tört-e el.

Kifizettem és elhajtottam. Lassan és óvatosan vezettem, mert a doki fájdalomcsillapítói elzsongítottak. A kórházban azt mondtam, hogy elestem, és a csuklóm eltört vagy megrándult. Kitaláltam egy jó kis “balesetet", és elhallgattam a sebeimet, bár az orvos és a nõvér magában biztos gondolt valamit bepólyált arcom láttán. A röntgen nem mutatott ki törést. Csak az izom és a kötõszövetek sérültek.

Ahogy hazaértem, bezuhantam az ágyba. Glinna elõl persze nem titkolhattam el sérüléseimet. Annyira kétségbeesett, hogy megszegte A Szabályt, és megkérdezte, mi történt. Addig jó, amíg nem tudsz semmit, mondtam neki, mint ilyenkor mindig.

Glinna gondosan ápolt, de csak akkor szólt hozzám, ha elkerülhetetlen volt, és olyan hidegen viselkedett, mint egy jégcsap. Néha arra gondoltam, hogy ennél még a börtön is jobb.

A napok teltek-múltak, de egyetlen sor nem jelent meg az újságokban Deakról és Teáiról. Vagy nem találták meg még a holttesteket, vagy a Mason megyei rendõrség – vajh mi okból? – hírzárlatot rendelt el. Glinna kezdett felmelegedni irányomban, és felhívott Mimi Rootwell, hogy meséljen az idõsb Alligerek végakaratának rendelkezéseirõl. Már tudta a részleteket, pedig még sehol nem voltak hozzáférhetõk.

– Hogy rövidre fogjam – mondta –, Alexandra a fele vagyonát Simonra hagyta, a másik felét pedig Rogerre, de csak ha elválik Dianától. Rosemary örököl egy dollárt. Simon is egy dollárt hagy Rosemaryre, a többit pedig Rogerre, de csak ha elválik Dianától, leszámítva bizonyos összegeket bizonyos jótékony célok, lövészegyletek és egyetemek számára.

Eltûnõdött, majd folytatta.

– A szülõk egyöntetûen azt javasolták Rogernek, hogy fogja be Diana száját egy nagyobb összeggel. Ha mégse teszi meg, az egész örökségbõl neki is csak egy dollár üti a markát. Ha tehát Roger nem rúgja ki Dianát ágytól-asztal-tól, a pénz jótékonyságokra megy.

– Ez törvényes?

– Éppenséggel meg lehet támadni.

– És mit lép Roger?

– Az ókori rómaiak az oroszlánokkal intézteitek el az ügyeket. A modem ember az ügyvédekkel. Diana meg se várja, hogy Roger megtámadja-e a végrendeletet. Õ máris jognindzsákat fogadott, megbízta a Grendelson és Owlmonger céget, hogy harcoljanak az érdekében. És Rosemary is aktivizálta magát. Az õ ügyvédje John “Oldalbatámad" Orcus, egy igazi ördög. Az Alligerek másfélszáz éven át kikerülték a nyilvánosságot, de ebbõl á tûzijátékból már nem tudják kihúzni magukat.

A negyedik napon végre összeszedtem magam annyira, hogy ha óvatosan is, de munkához lássak újra. De nem volt munkám. És a frász is kerülgetett. Tudtam, hogy Mordoy nemsokára csinál valamit, ami nekem egy cseppet sem lesz a kedvemre. Csak az volt a kérdés, mikor és hol csap le.

Aznap reggel kilenckor Faith Alliger rám telefonált.

A hangja egyáltalán nem az az elhaló volt, mint amilyent egy fiát és menyét váratlanul elvesztett kilencvenkét éves öregasszonytól várna az ember. Miután kölcsönösen érdeklõdtünk egymás egészségi állapotáról, a lényegre tért.

– Felhívtam Rootwellt, és utasítást adtam a Diana körüli nyomozás folytatására. De ragaszkodom hozzá, hogy ön vigye tovább az ügyet. Azt mondta, ennek csak örülni tud. Erre azt mondtam, hogy majd én szólok magának. Ott tud lenni tizenkettõkor Stefanie-nál? Egy munkaebéd keretében megbeszélnénk a tennivalókat.

A Stefanie elsõ osztályú hely volt, speciálisan francia konyhával. A berendezés híján volt minden sznobériának, a kiszolgálás úgyszintén, az ételek után pedig a vendég megnyalhatta mind a tíz ujját. A legelegánsabb öltönyömben és nyakkendõmben léptem át küszöbét. Faith Alliger üde és virágzó hatást keltõ, bokáig érõ kartonruhát viselt. A nyakkivágás körül rengeteg csipke álcázta csontosságát. Elõtte magas talpú borospohár állt. Bekötött arcomra, majd felkötött karomra nézett, de nem tett megjegyzést.

– Csúnyán elestem – mondtam. Leültem. Inni nem kértem, csak egy kávét.

– Elárulná, miért kéri a nyomozás folytatását? – kérdeztem, miután a pincérnõ elment. – Én azt hittem...

– Elolvastam a jelentését és Mordoy jelentését is Diana elõéletérõl, és tisztában vagyok vele, mi van a kazettákon, bár sok értelmét nem láttam, hogy magam is megnézzem. Azt akarom, hogy a nyomozás addig folytatódjon, amíg Diana életének minden'részletére fény nem derül, hogy újabb meglepetéssel már ne kelljen számolnunk. Aztán meg van egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, hogy van valami egészen nyomasztó a múltjában, talán egy igazi bûntény. Tudni akarom az igazságot. Simon és Sandy gyûlölte Dianát. Én kezdettõl fogva kedveltem. Különösen az tetszett, ahogy szembeszállt velük.

– Nekem sincs semmi bajom Dianával, sõt – mondtam. – Igyekszem is tárgyilagos maradni munka közben, holott ez nem mindig sikerül. Most azonban...

– Most?

– Hadd ne mondjak még semmit. Amíg az összes tény nincs a birtokomban. De valamit tisztázzunk. Ugyanarra szól az öntõl kapott megbízásom, mint amivel Simon is megbízott?

– Nem egészen. Bánom is én, mit csinált, mielõtt megismerkedett Rogerrel – hacsak nem kínzott gyerekeket vagy nem követett el gyilkosságot. Vagy, mondjuk, bigámiát. Az anyag kizárólag a személyes kíváncsiságom kielégítésére kell. És Rogemek, ugyanerre.

– Õ mit szól a végrendelethez? Felvonta a szemöldökét.

– Maga ismeri a részleteket?

– Csak a lényeget. És a legújabb fejleményeket, hogy Diana és Rosemary perre mentek.

– Mimi Rootwell – mondta Faith. – Ebben a városban semmi se történhet úgy, hogy az a nõ ne tudná elõre..

Kinyitotta az erszényét, elõvett egy bankjegyet, és átnyújtotta.

– Kérek elismervényt – mondta. – Legyen hivatalos a dolog. Oké?

– Oké. Ön máris a kliensem. Bármi, amit mond, innentõl kezdve bizalmasan kezelendõ. Szóval mit gondol Roger a végrendeletrõl?

– Beszéltünk róla – mondta tûnõdve Faith, – Õ még mindig szerelmes Dianába. De az unokámban... hogy is mondjam... nincs elég tartás. A pénzt szereti, a vitát, a problémákat ki nem állja. Azt is hallom – nem érdekes, kitõl –, hogy keményen drogozik. De olvasta a jelentéseket és látta a kazettákat. Még nem döntötte el, mi legyen. Beszéltem Dianával is. Tudja, hogy szimpatizálok vele. Megpróbáltam rávenni, hogy pakoljon ki mindent a múltjáról nekem és Rogernek. Megmondtam neki: ha megteszi, rengeteg idõt, pénzt, érzelmi vihart takarít meg. De õ kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs több rejtegetnivalója. Azt bizonygatta, hogy Roger már mindent tud. Három nap gondolkodási idõt adott neki. Ha addigra nem tudja elfogadni õt olyannak, amilyen, akkor örökre elhagyja.

– Annyit már most tudunk, hogy ki fogja a pénzt besöpörni – jegyeztem meg. – Az ügyvédek. De ha ön azzal a gondolattal akarja továbbvinni a nyomozást, hogy Diana majd olyan ártatlanul jön ki belõle, mint a ma született bárány, és Rogemek se lesz több kétsége felõle, hát ez vagy bejön, vagy nem.

– Maga csak tegye a dolgát. Most azonban... Olyan sokáig benne akadt a szó, hogy muszáj volt rákérdeznem.

– Igen?.

– Ó, én nem is tudom. Hirtelen kihúzta magát.

– De igen! Talán csak túl gyanakvó vagyok, de két napja történt valami... lehet, hogy semmi. Mégis...

– Csak mondja el, mi történt.

– Aznap igen korán felébredtem. Ez nem egy rendkívüli dolog, néha átvirrasztok egész éjjeleket. De most felriadtam. A szívem hevesen vert. És éreztem, hogy valaki van a szobában. Az ágyam mellett az óra hajnali egy óra tizenhét percet mutatott. Aztán zajt hallottam, de alig hallhatót. Mintha egy ajtó csukódott volna be a szomszéd szobában. Tudja, amelyikben beszélgettünk. De legalább egy halvány fényt látnom kellett volna a hall felõl, ha tényleg az ajtó nyílt volna ki.

Talán egy percig vártam, azután felkeltem és körülnéztem. Minden lõfegyver Simon irodájában van, úgyhogy a piszkavasat vettem el a hálószobai kandalló mellõl. Nem tudom, mit hittem, hogy egy gyámoltalan öregasszony mit tud kezdeni vele. Mindenesetre erõt adott. Akkor felkapcsoltam a villanyt. Minden normálisnak látszott. Kimentem a nappaliba, és ott is felkapcsoltam a villanyokat. Látszólag minden ugyanúgy volt, ahogy lefekvés elõtt hagytam. A haliba nyíló ajtó be volt zárva. Kinyitottam. Egybõl tudtam, hogy valami nincs rendben. A hallban nem égtek a fények. A fal mellett tapogatózva lebotladoztam a fõkapcsolóhoz. Elvben elképzelhetõnek tartottam, hogy az összes körte kiégjen, bár erre a gyakorlatban nincs sok esély. Tudja, az a hat lámpa a mennyezeten.

Arra gondoltam, hogy valakinek kulcsa van a lakosztályomhoz: bejött, körülnézett, és kiment. De lehet, hogy csak képzelõdöm. A zaj, ami felébresztett, jöhetett a szabadból is.

– Kinek van még kulcsa? – kérdeztem.

– Simonnak és Sandynek is volt egy. Nem tudom, a kulcsaik most merre lehetnek.

– Szóval csak az nem készített róla másolatot, aki nem akart. Ki volt aznap éjjel a házban?

Kicsit gondolkozott, aztán sorolni kezdte.

– A személyzet, Cabracanék és a szakács az õ garázs fölötti részükben voltak. Diana Sandy szobájában. Kiköltözött a házukból, és nálunk marad addig, amíg nem talál megfelelõ lakást, illetve amíg Roger vissza nem fogadja, de az õ feltételei szerint.

Errõl nem voltam informálva. Úgy látszik, Mimi se tud mindent.

– És még ki?

– Rosemary. Összeveszett azzal a Kordik nevû alakkal, és hozzám költözött. Azt mondta, nincs hová mennie, és én az unokám elõtt nem fogom becsukni az ajtót.

– Bekapcsoltathatom a biztonsági kamerákat a hallban – mondtam. – Azért lettek kiiktatva, mert az ön fia és menye spórolni akartak az üzemeltetési költségen. Gondoskodni fogok róla, hogy megint mûködjenek. Az infravörös felvevõ is be lesz kapcsolva, úgyhogy hiába oltaná el valaki a hallban a villanyt, a behatoló akkor is látszani fog a felvételen. És zárakat kellene cserélni mihamarabb. Most viszont engedélyét szeretném kérni, hogy Floridába repülhessek, mert beszélnem kell egy asszonnyal, aki információkkal szolgálhat Diana életérõl. Nincs kizárva, hogy csak a pénzt szórjuk ki az ablakon, de õszintén hiszek benne, hogy ez a beszélgetés nagyot lendíthet a nyomozáson.

– Tegyen a belátása szerint. Megbízom önben. Tessék, adok egy kulcsot a házhoz.

+ 25

 

Jóllehet Boomall tiszteletes asszony beszéd közben néha igencsak el-elkalandozott, azért nem beszélt sületlensége-ket. Gondolatai még evilágiak voltak, de az elmúlt tíz percben õ maga már valahol egészen máshol járt, talán épp a Gyöngyházfényes Kapu felé szárnyalt. Kénytelen-kelletlen vámom kellett, hogy visszatérjen.

Mrs. Boomall, egy Jim Sütõs nevû ápoló és én a tiszteletes asszony aprócska lakásának aprócska nappalijában ültünk a Dicsõ Kertek ötödik emeletén. Sütõs volt hivatott rajta tartani a szemét az öregasszonyon és rajtam, de rövidesen oldalra bukott fejjel hortyogni kezdett. Nem lepett meg. Lerítt róla, hogy valamilyen nyugtató vagy kábító szeren él.

A tízszintes épület a part közelében állt, az otthon a hat felsõ szintet foglalta el. Egykor talán valóban kertek, vagy legalábbis virágágyások lehettek az épület körül vagy belül, de ebbõl ma már semmi se látszott. Maga az építmény még nem látszott olyan öregnek, hogy megérett volna a bontásra. Ettõl függetlenül már kimondták rá az ítéletet, hogy egy húszszintes lakótorony és bevásárlóközpont épülhessen a helyére. A lakók egy része már kiköltözött, akik maradtak, még kaptak négy hét haladékot.

Mrs. Boomall egy hintaszékben üldögélt, amit még a nagyapja készített. Hosszú posztóköntöse a felismerhetetlenségig megfakult, alóla kilógott vékony hálóinge. Lábán elnyûtt kék papucsot hordott. Csupasz fejbõre több helyütt átfénylett az egyenes, ritkás õsz hajcsomók között. A vastag szarukeretes szemüveg mögött ülõ kék szemek a papucsáéhoz hasonló elnyûttséget sugároztak. Hosszú orra horpadt és hegyes volt az öregségtõl. Szája bal. sarka közelében egy messzirõl láb és csáp nélküli svabbogárra emlékeztetõ óriási szemölcs ült.

Székével egy hatalmas egyszárnyú ablak felé fordult, amelyen át az Atlanti-óceánra láthatott. Valahol a víz másik oldalán ott volt Afrika, de lelki szemeivel nem arra kalandozott. Nem tudtam, hol jár, csak azt, hogy bizonyosan nem ebben a világban. Legalábbis e pillanatban.

Férjével, Héber Boomall tiszteletessel, a háborúellenes Pünkösdi Egyház lelkipásztorával tíz évvel ezelõtt épp ebben a szobában szívroham végzett. A falon lógó nagyméretû fotója szerint borotvált képû, sovány, komor ember volt, arca jobb felén sebhellyel. Mintha csak az enyémrõl koppintották volna. Özvegye szerint a késnyom egy kocsmai verekedésbõl származik, még a bûnös napokból, azelõttrõl, hogy Héber meglátta volna a Fényt és elfogadta volna az Urat megváltójául. A Boomallok azért engedhették meg maguknak ezt a viszonylag drága nyugdíjasházat, mert az asszony nagyobb pénzt örökölt gazdag testvérétõl, aki a halálos ágyán megtért Krisztushoz.

– És éppen idõben – magyarázta. – Még egy perc, és testvérem egyenesen a pokolba, az örök kínok közé száll. Héber egész éjjel erõsen küzdött vele, idézte a Szentírást, és lefestette az örök kárhozat pokoltüzét és az örök élet örömeit a Paradicsomban, és, még mielõtt megvirradt volna, testvérem azt mondta, hogy õ hisz, igazán hisz Jézus Krisztusban, aki meghalt az õ bûneiért, és hogy õ most igazán átérzi ezt, és amikor majd õ is eljut a Beulah országába, akkor leheveredik az oroszlán és a bárány mellé, és reméli, hogy a bárány meg õ majd felkelnek újra, de hogy ezen mit értett, nem tudom. Alighogy kimondta, a lelke már a magasba szállt, hogy találkozzék az alkotójával. Dicsérjük az Urat, akitõl minden jó származik.

Louisville-i kollégám, Murchmassey kiokosított, hogy Boomallék mint evangelizátorok húsz éven át járták a középnyugat és a délnyugat államait. A Florida felé tartó repülõn ülve hallgathattam végig a legújabb kutatási eredményeket.

– Ezt akkor tudtam meg, amikor újrapróbálkoztam Ballard megyében. Megtaláltam Mrs. Boomall idõs unokanõvérét, aki levélben tartotta a kapcsolatot Mrs. Boomall-lal, amíg úton voltak. Elmondta, hogy Boomallék lakókocsiban laktak, és sátorban szokták tartani evangelizációs gyûléseiket. De a kaliforniai San Bernardinóban évekre letelepedtek, valószínûleg a kislányuk, Angéla miatt. Az a kislány egyszer csak beesett az életükbe, aztán ugyanúgy ki is esett. Az unokanõvérnek sose mondták, honnan jött Angéla vagy hogy végül is mi történt vele. Szökött árva lehetett, akit magukhoz vettek, de az árvaházak nem szolgáltatnak ki adatokat.

Sorban végigegyeztettem Mrs. Boomall-lal a Murchmassey-tõl kapott információkat. Az Angélára vonatkozó kérdéssel egyelõre nem rukkoltam elõ, hátha Mrs. Boomall magától beszélni kezd róla. Most azonban úgy döntöttem, szóba hozom Angélát, amint az öregasszony emlékezete visszatér. Legalábbis reméltem, hogy visszatér.

–. .. az a Regaltin volt a legnagyobb szélhámos a világon – mondta Mrs. Boomall. – Csak szégyent hozott mindany-nyiunkra, az Úr tisztességes, istenfélõ lelkipásztoraira. Képzelje! Szentbeszéd közben sórögöket árult, és esküdö-zött a magas égre, hogy Lót feleségének a testébõl valók. Aztán meg...

Elhallgatott, a szemei rám szegzõdtek.

– Mit is kérdezett?

– Nem olyan fontos – feleltem. – Csak Angéláról szeretnék érdeklõdni.

– Angéla? Hát az én vagyok!

– A gyerek Angéláról beszélek – mondtam. – A lányáról.

Mrs. Boomall elmosolyodott, és mesélni kezdett.

– Anyám és énutánám neveztük el Angélának. Isten adománya volt. Héber és én mindennap és minden este imádkoztunk Neki, hogy áldjon meg minket egy gyermekkel, és nagyon igyekeztünk, hogy megfoganjon. Héber igazi férfi volt, különösen istentiszteletek után, amikor a sátor csordultig telt a Szentlélek delejével, de az õ magja hígnak bizonyult. Az Úr megtagadta tõlünk a gyermeket. Talán Héber bûnben telt ifjúkora miatt.

– Hogy került magukhoz a gyermek?

– Quartzsite-ban, Arizonában esett meg, ahol istenfélõ emberek laktak, de nem tudtak hozzájárulni a terheinkhez. Nem tudom, hogyan talált ránk, az az otthonától messze, nagyon messze sodródott gyermek, szentséges anyja halott, rosszlelkû apja felszedte azt a gonosz nõt, aki gyûlölte õt, és senki se védte meg a fajtalankodó istentelentõl. De õ eljött azon a forró estén, ami olyan forró volt, hogy még a Sátán is sokallta volna. Szegény kis ártatlan, milyen vézna, éhes és rongyos volt! Kérdem tõle, hogy a pokolba talált ránk, és akkor...

– Mrs. Boomall!

– A nagy babiloni szajha, a skarlátvörös asszony, az utolsó napok kilencfejû sárkánya... Óva intelek titeket, ó bûnös nemzedék, erjesztõtégelyei keserû gonosz istentelen-ségnek....

Csalódottan sóhajtottam. De nagy meglepetésemre szinte azonnal visszajött a felhõk közül.

– És akkor... hol is tartottam?

– A gyermek Angélánál – mondtam. – Tehát ön és a férje nevezték él Angélának. De mi volt az igazi neve?

– Angélának? Ez volt az igazi neve. Héber és én nevet adtunk neki, és az a név lett az õ igazi neve.

Nehezemre esett leplezni a türelmetlenségemet. De azért mézesmázosan, nem különösebb érdeklõdést mutatva fag-gatóztam tovább.

– Úgy értem... mi volt a neve, mielõtt Angéla lett?

– Ja, az a neve! Harly úgy jött el mihozzánk, mintha maga az Úristen küldte volna, õ volt a mi szemünk fénye, a gyermek, aki nekünk nem adatott meg...

– Harly! – visszhangoztam.

Nem hallott. Valószínûleg már nem is látott. Mosolyogva felemelkedett, reszketett, kezét széttárta, valahová kelet felé, a messzeségbe bámult.

– Végre! – kiáltotta. – Végre! A ragyogás! A ragyogás! Látom a Bárányt az Õ fényében fürdeni! Ó, Uram Jézus, látlak! Látom a fényt és a száznegyvennégyezret, akiknek a Bárány és az Atya neve van felírva a homlokukra! Fogadjatok magatok közé! Fogadjatok magatok közé!

Hátra kellett fordulnom, hogy én is kelet felé nézhessek. De nem láttam mást, csak az óceánt és a kora délelõtti napot és a bukfencezõ és alábukó fehér madarakat. De a tiszteletes asszony olyan meggyõzõ volt, hogy valaminek a Jelenlétét én is éreztem. Lúdbõrös lettem, és a hajam is égnek állt.

Aztán az asszony felsikoltott.

– Jövök! Jövök! Ó, Istenem, jövök! A segéderõ kinyitotta a szemét, és felegyenesedett a székében.

– Mi?... Mi?

Mrs. Boomall visszazuhant, a hintaszék párat zötykölõ-dött, azután éppúgy elcsendesült, mint a rajta elnyúló asz-szony.

Halála olyan drámai volt, mintha csak az Isten vagy egy regényíró rendezte volna így. Csakhogy, mint kiderült, még nem halt meg. Mrs. Boomallt szélütés érte, ami teljesen lebénította. Ha választhatott volna, biztos vagyok benne, hogy inkább a halált választja, józan ésszel senki se kívánna ilyen állapotot. Csak remélni tudtam, hogy még abban a dicsfényben fürdik, amelyet akkor látott, s amely körülveszi mindaddig, amíg az igazi halál érte nem jön.

Közben próbáltam visszaemlékezni, hol hallottam ezt a nevet, hogy Harly. Valahogy úgy éreztem: nem létezik, hogy most rögtön eszembe ne jusson. És mégse tudtam, elõásni tudatalattim – imádom ezt a kifejezést – mélységes mélyérõl.

Már a Fort Lauderdale-bõl Chicagóba tartó repülõgépen ültem. Természetesen turistaosztály, fapadon rázathatom a seggem. Csak egyszer érném meg, hogy valamelyik gazdag vagy tehetõs ügyfelem elsõ osztályra adjon engedélyt.

Szerencsére üzleti ügyben szabad használni a repülõn a mobiltelefont. Felhívtam Mert Plateburnt, a chicagói magándetektívet, hogy haladnak Mordoy megfigyelésével. Köszönni se köszönt, hanem egybõl a lényegre tért.

– Van egy rossz hírem! A te Mordoyodnak nyoma veszett!

– Mit az, hogy nyoma veszett? – fakadtam ki, de aztán máris visszakoztam. – Bocsánat, Mert. Hülye kérdés volt. Mondjad, hallgatom.

Plateburn és két legjobb nyomozója három napig a sarkában volt. Nem volt túl nehéz dolguk, mert a nõ tagja volt egy olyan csapatnak, amelyik biztosítási csalás miatt egy evanstoni házat tartott megfigyelés alatt. Plateburn biztos volt benne, hogy a nõ nem vette észre, hogy követik.

– Aztán ma reggel fogta magát, és eltûnt! De nagyon úgy néz ki, hogy nem azzal az üggyel kapcsolatban, amin épp dolgozott. A következõ történt.

És már mondta is.

– Ma reggel hétkor Mordoy ahelyett, hogy Evanstonban felváltotta volna az ottani kollégát, egy háztömbhöz hajtott a Michigan sugárúttól nyugatra. Ez már majdnem Chicago belvárosa. Ott bement a Ruffler's Nest Hotelbe, ami egy régi épület, elõtte a járdán kávéházzal. Innen nem messze a Cedaron talált magának parkolóhelyet, ami nem kis teljesítmény, aztán elgyalogolt a sarokig, átvágott az utcán a hotelhez, és bement az elõcsarnokba, már ha azt annak lehet nevezni, és...

– Ismerem a helyet – szóltam közbe. — Többnyire ugyanazok a vendégek. Egyes vélemények szerint kurvák, hímringyók és ócska szélhámosok tanyája, de ez valószínûleg nem igaz. Akárhogy is, a tulaj igen rövidre veszi a pórázt. Egyszer Peoriából odáig követtem egy asszonyt, a gazdag férj meg volt gyõzõdve róla, hogy megcsalja, egyébként igaza volt, szóval kétszáz dollárt kínáltam fel a recepciósnak a pasas nevéért meg a szobaszámért, ahol találkoznak, de a kidobóember már lökdösött is ki az ajtón.

– Ma már más idõk járnak – mondta Platebum. – A lényeg, hogy Mordoy nem jött ki a hotelból négy órán át. Már elõre vigyorogtam, hogy a kocsija tele lesz parkolócédulákkal. Valami nagyon fontos dolgot csinálhat odabenn, hogy megérjen ennyi büntetést. Aztán ez a kocsi-dolog szöget ütött a fejembe. Nem hagyhattam el az õrhelyemet, ezért fölhívtam az ügynökséget, és kiküldettem valakit a közelbõl, hogy nézze meg. Hûlt helye volt!

Elhallgatott.

– Kiment a hátsó ajtón? – kérdeztem.

– Nem. Valószínûleg kibújt egy földszinti ablakon. Megesküdtem volna, hogy nem vett észre, de észre kellett hogy vegyen. Vagy valaki figyelmeztette. Mindenesetre megkocogtattam az üvegajtót, beintegettem egy köteg pénzzel a recepciósnak, és máris bebocsátást nyertem. Ez egy másik pofa lehetett, nem az, amelyikkel neked volt dolgod, de az is lehet, hogy azóta megjött az esze, mi mindenrõl maradt le a korlátlan lehetõségek hazájában, vagy egyszerûen te nem kínáltál elég dohányt. Én bõven adtam neki is meg a kidobónak is. Elmondta, Mordoy ebben és ebben a szobában egy párocskát látogatott meg, nem is egyszer. Menjek csak fel, körül is nézhetek, mert a párocska három órája kijelentkezett. Na, ettõl kiborultam, gondolhatod. Kértem. Írja le azt a párocskát. A fenébe! Láttam kijönni õket, hatalmas bõrönd mindkettõnél, de nem gondoltam semmire. Egy fekete férfi, a bejelentõ szerint Lemangelo Elseed, és egy fehér nõ, Artemis Moondeer, ha lehet hinni a vendégkönyveknek. Olyan jó harmincasok, születtek a hatvanas évek közepén, mégis úgy öltöztek, mint a hippik. Akkor még sehol se voltak, de most tisztára, mintha abban a korban élnének. Amit nem is ismertek. Éppen ebben a pillanatban nézetek utána, kik ezek, mik ezek. A fene se hitte volna, Tom, de tényleg. Hogy ezek kapcsolatban vannak Mordoyjel. Honnan tudhattam volna?

– Semmi baj – mondtam. – Ne hibáztasd magad. Folytasd.

– Felmentem az elsõ emeletre. A hypó, szappan, klórvíz, hüvelyváladék, ondó, koszos piperetálkák és mosdatlan testek szaga egyre erõsebb lett. A gyomromban máris liftezni kezdett a sör és a hot dog.

– Mert – szóltam rá. – Tudom, hogy írsz egy magándetektív-regényt. De én nem vagyok szerkesztõ, ne nekem akard eladni a kéziratod.

Nagyot nevetett, és azt mondta:

– Aha, bocsánat. Elkapott a gépszíj. De legalább képben vagy. Szóval, a szoba üres volt. De hol van Mordoy? A recepciós megijedt, mert az elsõ ajtón nem mehetett ki, azt látta volna, a hátsó meg be van riasztózva. Mondtam neki, csak ne féltse. Akkor már tudtam, hogy meglépett. Felhívtuk az ügynökségét. Azt mondták, most reggel kilépett, a fizetését utólag veszi fel, amit kétlek. Nem hagyott hátra elérhetõséget. Ellenõriztük a lakását. Ugyanaz a történet: elment, otthagyta a bútorait és személyes ingóságai nagy részét. Elérhetõség semmi. Pokolian siethetett. Pedig utánanéztem, a rendõrségnek nincs semmi dolga vele.

Na, Mordoy vajon most hol lehet? Nem az a nõszemély, aki bármit is egykönnyen felad, gondoltam. Veszélyes, mint egy sebesült kafferbivaly a magas fûben. Még vadászni kezd a vadászra. Úton van Peoriába, de lehet, hogy már meg is érkezett.

Megköszöntem Plateburnnek a munkát, és elbocsátottam azzal, hogy nincs kizárva, nemsokára újra szükségem lesz rá. Addig is küldje a számlát. Azután felhívtam Faith

Alligert, és elmondtam neki, mit tudtam meg Mrs. Boomall-tól. Ami persze, be kellett ismernem, édeskevés. De legalább új irányt mutatott.

Majd megkérdeztem, történte valami újabb gyanús dolog, nincs-e valami behatolásra utaló nyom. Például nem tûnt-e el bármi a szobájából, a táskájából vagy akárhonnan. Azt mondta, nem volt semmi rendkívüli.

Közöltem vele, hogy a hallbeli monitorok filmjének átvizsgálásával megbízott emberünk sem észlelt szokatlan jelenséget.

– Azért csak legyen óvatos – mondtam. – Más egyéb nem történt, olyasmi, amirõl tudnom kéne? Például...

– De igen! – A hangja dühvei telt meg. – Az a szemét Kordik... megverte Rosemaryt!

– Igen? És mennyire súlyos az állapota?

– Otthon van, akarom mondani itt, nálam. Föl van dagadva a szeme meg az arca, de feküdnie nem kell. Azt mondja, a pénzen veszekedtek. Szerintem hazudik. Kordikot keresi a rendõrség.

– Figyeljen nagyon – mondtam. – Viszontlátásra, Mrs. Alliger.

Hallottam a kattanást, ahogy letette. Kikapcsoltam én is az enyémet. Valami megint kattant, de nem a telefonban, hanem a fejemben.

Eszembe jutott, hol hallottam ezt a nevet: Harly.

+ 26

 

– Harly! – kiáltottam.

A Mocha Joe Kifõzdéje elõtt járók-kelõk furcsán néztek rám.

Diana Alliger háttal volt nekem. Az édességboltból jött ki, a kezében bevásárlótáskát tartott, és ment végig az utcán. Kiáltásomra megmerevedett, lépéseinek ritmusa alig észrevehetõen megtört. Aztán rögtön fel is gyorsított, a feje meg se moccant. Cipõje sarka csattogott az aszfalton.

Másodszor is kiáltottam, még hangosabban.

– Harly! Beszélni akarok magával!

Válla icipicit még összébb rándult, de csak ment nagy lendülettel, mint aki se lát, se hall. Utánasiettem, elkaptam a könyökét, mielõtt még befordulhatott volna egy üzletbe. Megfordult, rám förmedt.

– Mit képzel?!

A hangomra nyilván nem emlékezett. Végtére is csak egyszer beszéltünk, akkor is csupán néhány szót, és egy érzelmileg túlfûtött helyzetben. De amikor felemeltem a napszemüvegemet, láttam az arcán, hogy felismert. Én vagyok az a férfi, aki tanúja volt kiutasításának az Alliger-házból. Nem is volt olyan rég, bár én úgy éreztem.

– Beszélnünk kell, Harly – mondtam, és eleresztettem a könyökét.

Valamit mondani készült, talán hogy nem is Harlynak hívják, vagy hogy mindjárt hívja a rendõrt, de megérezhe-tett valamit a modoromban, vagy azt, hogy nincs kiút, mert visszafogta magát.

– Menjünk a Maid-Rite-ba – javasolta. – Ott mindig bõmbõl a zene, senki se fogja hallani, mirõl beszélünk.

Átvágtunk a téren a vendéglõhöz. Egymás mellett jöttünk, és nem szóltunk egy szót sem. Tizenegy óra volt, a nap már fûteni kezdte a várost, Diana azonban frissnek és üdének tetszett hosszú nyári vászonruhájában. Reggel követtem kocsiját az Alliger-háztól ebbe a bevásárlóközpontba, aztán amikor kedvezõ alkalom kínálkozott, lecsaptam rá.

És most meglátjuk, mi lesz. Túl sok kártyám nincs, de talán ennyi is megteszi.

Leültünk egy kis félreesõ asztalhoz. Diana levette napszemüvegét. Belenéztem tündöklõ kék szemébe. Arra gondoltam, ez maga a Mennyország. Igen ám, de egy régi közmondás szerint a Sátánnak kék szeme van. A közmondás további része pedig arról tudósít, hogy abból a kék szempárból az egyik szem egyenesen a farka alól kandikál ki.

Nem szólt egy szót sem. Nekem kellett tehát elindítanom a beszélgetést – annak reményében, hogy talán beszélgetni is fogunk.

– Tudja, ki vagyok? – kérdeztem.

Bólintott, majd, mintha csak az jutott volna az eszébe, hogy a sötét árnyalat a legjobb rejtekhely, visszatette a napszemüvegét.

– Maga Thomas Gresham Corbie, magánnyomozó. Az apósom arra szerzõdtette, hogy utánam kémkedjen.

Milyen gyönyörû, gondoltam. És milyen fiatal!. Hibátlan szépség, leszámítva azokat az egészen halvány utalásokat a nyakán a leendõ ráncokra. Aztán már sejteni lehet az orra sarkától a szája sarka felé induló vonalat. És a szemei egy icipicit túl közel ülnek egymáshoz.

– Ön nem is hinné, mennyi mindent nem tud rólam – mondtam. – És hogy én mi mindent tudok önrõl, amit az ön férje és az õ nagymamája nem tudnak. Féke ne értsen, eszembe sincs ezzel visszaélni. Nem vagyok az ön ellensége, még ha eleinte Simon Alliger volt is a megbízóm. Errõl ne feledkezzen meg. Nem vagyok az ellensége. Nem vagyok zsaroló. De vannak bizonyos dolgok... Tudnom kell az igazságot...

– Jól hallottam, Harlynak szólított? – kérdezte. – Mit akart ezzel? Mit gondol, ki vagyok?

Most megfogott. Voltak ugyan bizonyos gyanúim és feltételezéseim, de még nem kapartam elõ annyi bizonyítékot, hogy lehengereljem velük. Volt egy elméletem, hogy ki õ, s honnan jött pasadenai korszaka elõtt. De elméletemnek voltak gyenge pontjai. És õ volt ez egyetlen, legalábbis tudtommal, aki hidat tudna verni az elmélet és a gyakorlat között. Az volt a feladatom, hogy ezt valahogy kiszedjem belõle.

Úgy döntöttem, hogy felveszem a csapásirányt, és belevágok a közepébe. Amennyire lehet, kipakolok mindent, de majd igyekszem úgy feltûnni, mintha lényegesen többet tudnék annál, mint amit valójában tudok. Ennek megvoltak a kockázatai, de esélyem volt a sikerre is.

– Nem hiszem, hogy William R. Rolanski és Myma Groat Rolanski az ön vér szerinti szülei – mondtam, és elhallgattam.

Az arcán nyoma se volt semmifajta érzelemnek. Egy egészen kicsit azért elsápadt.

– Ön egy Deak Mobard nevû férfi gyermeke – folytattam. – A testvérének. Almond Mobard a neve. Egészen mostanáig Goofy Ridge-en éltek.

Nem rezzent meg, és nem sápadt tovább.

– Az ön édesanyját Mary Groatnak hívták.

Felnevetett. Nem tudom, hogyan csinálta, mert odabent bénultságot kellett éreznie. De a nevetése vidámnak, szívbõl jövõnek tûnt, egyáltalán nem tettetettnek. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Diana mégiscsak színésznõ.

– Az anyja halála után ön elszökött hazulról, talán mert az apja megerõszakolta vagy csak meg akarta erõszakolni. Így vagy úgy, de Kaliforniába ment, ahol az ön anyai nagynénje lakott. Elõbb azonban önt örökbe fogadta egy Boomall nevû házaspár.

– Miféle bizonyítéka van ezekre a nevetséges állításokra? – kérdezte. – Honnan szedte ezeket a neveket?

Fölösleges lett volna elárulnom neki, hogy mostanság leginkább – erre nem tudok jobb szót – spuri után mentem, legyen az bármilyen. Igazán nem is reméltem, hogy a törvényszegõ Deak Mobardról házassági okmányokat találok az Illinois állambeli irattárakban. Milly Jane Foushee-val való házasságáról bizonyosan nem volt. Persze ha hozzáment Deakhez is és annak öccséhez, Almondhoz is, az eleve törvénytelen volt.

De a számítógépes keresés egybõl rátalált Deakre. És rögtön meg is kaptam elsõ házasságának tanúsítványáról a másolatot. Menyasszonya keresztneve Mary volt. Családi neve pedig Eldins.

Abban reménykedtem, hogy Groat lesz. De nem. Általában a spurim be szokott jönni. Ezúttal vakvágányra vitt.

Ennek ellenére a szimat az orromban maradt. Elhatároztam, hogy még mélyebbre ások. Úgyhogy átfuttattam a Mary Eldins nevet a számítógépes rendszer szellemdzsungelén. Heuréka! A keresett Mary Eldinsrõl kiderült, hogy egy bizonyos Job Eldinshez ment férjhez, mégpedig az illi-noisbeli Mound Cityben. Ez az indián halmairól ismert kis közösség az Ohio folyó mellékén élt. Onnan már semmibe nem kerül akár átúszni is a kentuckybeli Ballard megyébe.

Amikor egy további adatot is elõkotortam, kedvem lett volna akkorát csaholni, mint a rókanyomra bukkanó vadászkutya.

Mrs. Mary Eldins leánykori neve Mary Groat volt!

Tovább ástam, de nem találtam semmit, ami azt bizonyította volna, hogy Mary Groatnak köze lett volna Myrna Groathoz, Mr. William R. Rolanski feleségéhez. Én azért biztos voltam benne, hogy Mary és Myrna testvérek voltak.

Azt vártam, hogy Diana Alliger majd összeomlik annak hallatán, hogy az igazi anyja Mary Groat volt, Deak

Mobard néhai felesége. De még csak zavarba se jött. Legalábbis nem látszott rajta.

Úgyhogy elõhoztam a nagyágyút, és már zúdítottam is a megsemmisítõ zárótüzet.

– Lorna Mordoy!

Pislogott, megrezzent, és az arcából egy kevés vér megint kifutott. De ez maximum három másodpercig tartott. Aztán újra felnevetett.

– Az meg ki?

Ezen a nõn a kókuszdiónál is keményebb páncél van.

Vereséget szenvedtem – hacsak nem állok neki hazardírozni. Nem igazán volt hozzá kedvem. Könnyen mellényúlhatok. Másrészt valami dolgozott bennem, egy még kódolatlan jelentés valamelyik agyféltekém hírszerzõ osztályától, ami azt súgta: kell hogy legyen kapcsolat. Úgyhogy felkészültem rá, hogy be kell küldenem a lovasságot.

– Nagyon jól tudja – mondtam.

– Majd ha elmondja.

A pincérnõ jött, és felvette a rendelést. Õ egy nagy pohár cukormentes kólát kért, én egy bögre kávét, de olyan forrót és feketét, mintha maga az ördög fõzné. Ezt azért rendeltem így, hogy mutassam, milyen higgadt vagyok. De nem látszott, hogy különösebb hatást tett volna rá.

A pincémõ elment, és én közelebb hajoltam Dianához. Finom parfümje volt, egyszersmind veszélyt lehelõ, mintha egy tigris állna lesben (csak el ne felejtsem, hogy vegyek egy üveggel Glinnának).

– Most jól figyeljen – mondtam –, és rá fog jönni, menynyi mindent tudok a dolgaikról. Két nevet mondok, de a nõé nem az, amivel megszületett.

Kis hatásszünet után folytattam.

– Most épp Chicagóban laknak. De valamikor korábban Kaliforniában. A férfi úgy hívják, Lemangelo Elseed. A Lemangelót többféleképpen lehet ejteni, olaszosan is, né-metesen is. A nõ Artemis Moondeernek mondja magát. Ártemisz az ókori görögöknél a hold, az állatok és a vadászat istennõje volt.

Elhallgattam, és keményen a szemébe néztem. Nem kis erõfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán.

– Diana a görög Artemisz római megfelelõje volt. Érti? Ezt a chicagói Artemist egykor Dianának hívták!

Egész testében reszketett. Az arcán már a közelgõ összeomlás jelei mutatkoztak. De ez a nõ mint hadsereg legyõzhetetlen volt. Azonnal rendezte sorait, és ellentámadást indított.

– Maga teljesen megbolondult? Vagy engem néz tökkelütött hülyének? Dobálózik itt olyan nevekkel, amiket elõször hallok életemben! Mit vár tõlem, gyónjak meg? Mit gyónjak meg?

Felállt, cseppet sem imbolygón, és most föntrõl bámult rám.

– Ne szórakozz velem még egyszer, kisfiú, vagy rád szabadítom az ügyvédeimet! Ülve maradtam.

– Ön nyilván nem igényli a nyilvánosságot. Az meg hétszentség, hogy nem venné szívesen, ha a rendõrség szaglászna ön után. Üljön le, Diana. Most mindent tisztázunk, elrendezünk. Ez a Mordoy nagyon veszedelmes nõszemély. Hadd mondjam el...

De õ felkapta a bevásárlótáskáját, és kisietett.

A kóla, a kávé és a borravaló fejében – bár még ki se hozták – pénzt hajítottam az asztalra, és utánamentem. A kocsijához igyekezett. Félúton utolértem.

– Pár napja beszéltem Angéla Boomall-lal, Boomall tiszteletes asszonnyal.

Nem állt meg, jóllehet már a száját nyitotta, talán reflexbõl, hogy a hogyléte felõl érdeklõdjön. De aztán összepréselte ajkait, s még akkor sem engedett fel, amikor már a kocsijában ült, és elhajtott.

Én is a kocsimhoz mentem. Fölösleges lett volna újabb fogásokat keresni rajta. Õ volt az én homárom. Hoztam egy fazekat, öntöttem bele vizet, alágyújtottam. Õt meg bedobtam a fazékba. Most csak hadd rotyogjon benne, fõjön a szorongásban meg a félelemben. Ha már kellõen megpuhult, kiszedem a páncéljából.

De addig is jobb lesz kideríteni, miféle bizonyítékok támaszthatják alá gyanúmat. Nem lesz könnyû dolog.

Felhívtam Faith Alligert. Három csengetés után felvette.

– Itt Tom Corbie – mondtam. – Ha nem tartom fel, azt szeretném megtudni, Kordikot megtalálta-e már a rendõrség.

– Már nem is keresik, Tom. Az a bolond Rosemary visz-szavonta a feljelentést. De a fickó még nem merte idetolni a képét.

– Mrs. Alliger...

– Jobban szeretném, ha tegezõdnénk.

– Köszönöm, Faith. Nem akarom beleütni az orromat a dolgaidba, de tudnom kell valamit a végrendeletedrõl. Elsõsorban azt, hogy kié lesz a ház meg a pénz, ha Isten õrizz, meghalnál.

– Amiatt aggódsz, hogy múltkor éjjel besurranok járhattak nálam? Az talán csak egy vénasszony képzelgése volt.

– Lehet, de akkor se szabad félvállról venni. És vannak egyéb okok is.

– Simon és Sandy halála? – kérdezte. – Úgy gondolod...

– Számolni kell azzal a lehetõséggel, hogy meggyilkolták õket – feleltem.

Nem úgy reagált, ahogy vártam tõle.

– Tényleg lehetségesnek tartod? Hát ez csuda izgalmas! Egy kis fényt hoz a máskülönben unalmas életembe. Bár itt lehetne Bobbie is, hogy megosszam vele... Mennyi jópofa beköpése lenne... Ja igen, a végrendelet. A ház és az értékpapírok, kötvények zöme és az üzleti osztalékok jobbára

Rogerre vagy az örököseire szállnak. Négymilliót hagyok különbözõ jótékony célokra, tízmilliót a Bradley Egyetemre, más viszonylag kisebb összegeket különbözõ személyekre.

– Rosemary?

– Kap egymilliót, ha igazolni tudja drogmentességét halálom idõpontjában, és ha már megszabadult Kordiktól vagy bármilyen egyéb mocskos parazitától, akit fölszedett, és ha nappali tagozaton folytatja a fõiskolát. A pénz letétben van, és a vagyonkezelõ által szükségesnek ítélt részletekben kerül kiadásra. Ha abbahagyja a fõiskolát vagy drogosokkal vagy más bûnözõkkel kerül kapcsolatba, a pénz jótékonysági alapba megy. És nem kap egy fillért se.

– Gondolom, Roger Dianára hagyja az öröksége nagy részét. Vagy ezen már változtatott azóta, hogy külön élnek?

– A végrendeletében a feleségére hagyja a legnagyobb részt, de a helyzet valóban megváltozott. Nem hiszem, hogy máris átírta volna a végrendeletét. De ami az enyémet illeti... Roger kapja a pénz legjavát, mint említettem. De arra nem tértem ki, hogy...

Talán tíz másodpercig habozott, aztán lehalkított hangon fejezte be a megkezdett gondolatot.

– Szóval Roger felé is szabtam feltételeket. Rühelltem ilyet tenni, de nem fogom hagyni, hogy elkótyavetyélje mindazt, amit az Alligerek sok-sok nemzedék munkájával felhalmoztak, és most ne firtassuk, miféle módszerekkel.

Megint elhallgatott. Türelmesen vártam, hogy folytassa.

– A pénz, amit tõlem örököl, letétben lesz, és részletekben kerül kifizetésre, legföljebb jóval bõkezûbb részletekben, mint Rosemary esetében. De... öt éven át neki is igazolnia kell a drogmentességét.

Épp hazaértem, mire befejeztem a beszélgetést Faith Alligerrel. Az otthoni készülékemrõl felhívtam Mert Plateburnt.

– Senki se tudja, hol van Mordoy – mondta. – Nem tudjuk kerestetni a rendõrséggel sem, mert nem követett el bûncselekményt. Vagy igen?

– Bár azt mondhatnám, hogy igen – sóhajtottam. – És mi van Elseeddel és Moondeerrel?

– Ennyi erõvel akár a holdon is lehetnének. Na szóval, kértél, hogy nézzek utánuk. Amennyire tudom, nincsenek rokonaik, a Ruffler's Nestben nemhogy barátjukra nem akadtunk, de még olyanra se, aki azt állította volna, hogy ismerte õket. Illinoisi jogosítványa egyiknek sincsen és nem is volt, legalábbis a nevükön nem. Illinoisban nincsenek anyakönyvezve, nincs se adószámuk, se bankszámlájuk, se rendõrségi kartonjuk, se fegyverviselési engedélyük, se munkavállalásijuk, ilyen két néven semmi nincs az égadta világon. Álljak neki a kutatásnak?

– Csak Los Angeles környékén, beleértve Pasadénál, különösen Pasadénál. Próbálj meg mindent, ami a számítógépbe belefér.

– Van valami különös indokod erre a területre?

– Mosl még lúl ködös minden, de majd elmondom. Szólj, ha lalálnál bármii.

Leleltem a telefoni, és a gondolataimba merülve ültem. Elégedetten nyugtáztam, hogy Glinna nincs itt, és egy hétig nem is lesz. Egy össznemzeti boszikongresszuson vesz részt Los Angelesben. Megeshet, hogy veszélyben az életem. S az övé is, ha itt lenne.

Elseed és Moondeer benne vannak a Dianát zsaroló csa-palban. De veszélyl jelenlhelnek Mordoyra, ha lefogják õkel vagy ha önálló akcióba kezdenek. Mordoy valószínûleg elmondta nekik, hogy bármelyik pillanatban leleplezõdhetnek mint bûnrészesek az Alliger-gyilkosságokban, tehát jobb, ha õk is eltûnnek. De hová dughatta õket? Csak nem két méterre a föld alá?

Akármi is történt, abban biztos vollam, hogy Mordoy igyekszik majd félreállílani engem is az útból. Záros határidõn belül. Én már rég megpróbálhattam volna õt félreállítani, de ez csak gyilkosság árán lett volna lehetséges. Amit én nem tudnék megtenni – kivéve önvédelembõl. Le lehetett volna csukatni is, mondjuk ha elmondom hatóságoknak, miket csinált, de akkor én is börtönbe kerülök.

Arra gondoltam: talán mégiscsak ezt kéne tennem. Bármilyen következményekkel jár, emelt fõvel viselem.

És nem, képtelen voltam megtenni.

Viszont utáltam magamat, amiért képtelen vagyok megtenni.

Mint örök optimista abban bíztam, hogy a végén úgyis majd minden jóra fordul.

+ 27

 

Csöngött a telefon. Egybõl felriadtam, nyilván ott siklottam még közvetlen az álom felszíne alatt. Most már jó pár éjjel óta túl sok kávészünetet követel az a valami, ami a gondok gubancos kézelõjét kötögeti. Gyötrõ álmaimat ébredéskor képtelen lettem volna bármihez hasonlítani. Mintha metaforák zagyvalékába csavartak volna bele.

Felkönyököltem, és a telefonom világító kijelzõjére néztem. 11:32. A hívás Simon Alliger irodájából jött. A vér is meghûlt bennem. Egy halott ember hív.

Felvettem a kagylót.

– Itt Corbie.

A kagylóból éles, fülsiketítõ hang tört elõ.

– Corbie úr! Itt Rosemary! Rosemary Alliger! Beszélnem kell önnel! Most azonnal! Ide tud jönni most? Kikapcsolom a riasztót és beeresztem a fõbejáraton!

Két szívverésnyi idõt kivártam, csak azután szóltam.

– Attól függ, miért kell odamennem. Mirõl akar beszélni velem?

Õ három szívverésnyi idõt várt ki, és utána mondta:

– Arról, ami itt éppen folyik! Mindarról, ami itt megy! Túl sokáig hallgattam! Nem lett volna szabad, de nem tehetek róla! Féltem, nagyon féltem! És úgy szégyelltem magam!

– Érdekesen hangzik – mondtam –, de semmit nem tudtam meg belõle arról, hogy mi nyugtalanítja. Néhány másodpernyi csend után hozzátettem:

– Kitõl fél?

– Hadd ne mondjam telefonon keresztül. Lehallgathatják a vonalat.

– Ki tenne ilyet?

– Nem mondhatom meg! Tényleg nem mondhatom meg!

– Akkor nem megyek. Nem tudom, mire készül.

– Ez komoly! – visította. – Kérem, jöjjön! Kérem! Nagyon kérem! Higgyen nekem, amint ideér, meg fogja érteni!

– A nagymamája jól van?

– Mi? Ja, igen, természetesen!

– Õ is benne van ebben? – kérdeztem. – Akarom mondani... õ is veszélyben van?

– Meglehet – mondta Rosemary. – Eljön...?

– Ki van még a házban?

– Mi? Ez mért érdekes? – Tudnom kell.

– Hát a nagymama a szobájában, Diana az övében, ha jól tudom. Ez minden. Kérem, ne kérdezzen többet! Jöjjön ide! Kérem! Bár elmondhatnám, miért! De nem tehetem! Telefonon nem! Túl kockázatos! Ha nem jön most, kimehetek innen, és felhívhatom egy másik szobából! De nem tudom, hogy...

– Nem tudja, hogy mit fog csinálni Búrt Kordik magával? – kérdeztem.

Zihált párat, csak azután válaszolt.

– Nem tudom, hogyan... Rendben van, félek tõle. De nem õ az egyetlen. Most átjönne? Jaj, bocsánat! Elfelejtettem mondani, hol vagyok. Én a...

– Elég! – szakítottam félbe. – Ne mondja ki! Egészen pontosan tudom, hol van. Fegyvere van?

– Igen, kivettem egy pisztolyt apa fegyverszekrényébõl.

– Maradjon ott, amíg nem hívom. Maximum tizenöt percen belül ott vagyok, és akkor felhívom. De az isten szerelmére, nehogy lelõjön valakit, hacsak nincs tényleg veszélyben!

Letettem a kagylót. Azután üzenetet hagytam Mimi Rootwellnek a tanglewoodi iroda üzenetrögzítõjén. Rá-mondtam, hogy ennyi és ennyi az idõ, és épp indulok Rosemary Alligerhez, aki nagyon beijedtnek tûnik, de összevissza beszél arról, hogy miért hív. Ha bármi történik velem ma éjjel, Mimi majd beleás a miértekbe és hogyanokba, és nem fogja abbahagyni, amíg a kezében nincs a válasz.

Rosemary valóban be lehet annyira ijedve, ahogy állítja. Vagy Lorna Mordoy vette rá, hogy becsalogasson a házba. Bármelyik is a helyzet, az ügynökségtõl nem kérhetek segítséget, legalábbis ha titokban akarom tartani a szerepemet ebben az ügyben. Ugyanemiatt nem vonhatom be a rendõrséget sem, pláne hogy azt se tudom, szükség lesz-e rájuk ma éjjel.

Gyorsan felöltöztem, bár hosszan elbabráltam a válltok-kal, benne a négycolos csövû 0.32-es revolveremmel, és a bokatokkal, benne a háromcolos csövû 0.22-esemmel. Ha tûzharcra kerülne sor, amiben kételkedtem, az közelharc lesz. A harmincketteshez tartalék tárakat tettem a zakózsebembe. A bokatok túloldalán lévõ keskeny hüvelybe jégcsákányt döftem. Ezeken kívül egy kis zseblámpát és egy álkulcsokból és lakatosszerszámokból álló zsebkészletet tettem el.

Sötétkék zoknit és futócipõt, sötétkék sportnadrágot, sötétkék inget – nyakkendõ nélkül – és sötétkék zakót viseltem. A zakót csak azért, hogy elrejtse a válltokot és a fegyvert. Mordoy mûszeme, mint rendesen, most is a zakózsebemben volt.

Az utcai szobába mentem. Nem kapcsoltam fel a villanyt, csak álltam egy darabig az erkélyablaknál, és a kocsikat néztem a parkolóban, amelyet ragyogó ezüstös fénnyel vont be a majdnem teljesen kerek hold. Nem állt idegen kocsi a parkolóban.

Hatvan másodpercen belül már úton voltam az Alliger-ház felé. Most azonban másik irányból közelítettem meg. Kelet felé hajtottam a War Memória! úton, és még a McClugage híd elõtt lekanyarodtam, és más útvonalon jér-tem el a Panoráma út alsó szakaszát. Átmentem az úgynevezett Ördögvölgyön, majd fel a meredek és kanyargós úton a szirttetõre. Jobb kéz felõl messze lenn az Illinois folyó csillogott a holdfényben. Bal kéz felõl fák és házak nyújtózkodtak.

Az Alliger-behajtót délrõl közelítettem meg, és ott jöttem be, ahol általában kijönni szoktam. A széles út mentén sehol nem láttam parkoló kocsit vagy gyanús árnyakat. Mielõtt ráfordultam volna a bekötõútra, kikapcsoltam a világítást. Az út sötét volt a föléhajló fáktól, de a lombok közt beszûrõdõ holdfény felhígította a sötétet. Lassan hajtottam, ehhez a sebességhez épp elég jól láttam: el akartam kerülni, 'hogy egy õrszemféle az erdõben vagy a házban felfigyelhessen az érkezõ autóra. Bár némiképp ostobán éreztem magam a sok elõvigyázatosságtól, inkább legyek körülmé-nyeskedõ, mint halott.

Kilenc perccel éjfél elõtt fordultam rá a házhoz vezetõ útra.

Ágak feketéje és hold átszûrõdõ ezüstje mintázta elõttem az aszfaltot és futott keresztül a szélvédõn. Kikapcsoltam a légkondicionálót, és leeresztettem az oldalamon az ablakot. Nagyon meleg volt, de igazán csak a zakó miatt izzadtam.

A kanyar után, ahol már beláthattam az egész házat, leálltam. Mindkét oldalamon erdõ volt. A garázsszárny, fölötte a személyzeti lakásokkal tõlem baka, nyugat felé húzódott. A kanyarban még épp leparkolhatok, és gyalog mehetek tovább a házhoz. Az épület összes ablaka sötét volt. De Simon irodája a túloldalra esett. Nem fogom látni, ég-e a villany odabenn.

Felhívtam Simon irodáját. A telefon egyszer kicsengett, aztán felvették.

– Igen? – szólt bele Rosemary.

– Corbie – mondtam, bár a hangom önmagában is elég lett volna. – Egy percen belül a fõbejáratnál leszek.

Letettem a telefont, csendben kiszálltam a kocsiból, és óvatosan becsuktam az ajtót. Úgy intéztem, hogy közben a belsõ világítás ne gyulladjon fel. A kocsikulcsot az ingzsebembe tettem.

Tíz másodperccel a hívásom után lámpa gyulladt, részben bevilágítva az oszlopos elõcsarnokot.

Tíz másodperc alatt Rosemary még futva se ért volna le Simon irodájából a fõbejárathoz.

Azaz feltehetõen egy bûntárs áll a fõbejárati ajtónál, és mobilon minket hallgat. Ideges, és nem volt türelme kivárni, mire Rosemary odaér hozzá. Vagy ami még valószínûbb: Rosemary kollégája túlságosan be van lõve, hogy az eszét használja – már ha van neki.

Bárhogy is álljon a helyzet, otthagytam az utat, és besiettem balra az erdõbe. Amilyen gyorsan és amilyen csendesen csak tudtam, a garázsszárny hátába kerültem. Nem volt messze, talán húsz-huszonkét méter. De még csak pár métert tettem meg, amikor fényszórók ragyogták be a fatörzsek és lombkoronák alagútját. Aztán egy autó robogott be, majd csikorgó fékekkel leblokkolt, közvetlen a kocsim mögött. És egy másik pár fényszóró is felbukkant a kanyarban, a másik irányból. Ez az autó is megállt. Kocsim épp kettejük közé szorult. Ha nem szállók ki idõben, most ott ülnék a csapdában.

Ez a két kocsi fent várt rám az útnál, hogy mikor jövök el mellettük. Nem láttam õket, ahogy õk se láttak engem, mert nem számítottak rá, hogy más irányból jövök. Eredeti tervük csõdöt mondott, és hiába reagáltak azonnal, én már kicsúsztam az egérfogóból.

Szememet végig rajtuk tartva behátráltam a garázsszárny mögé. Aztán lekuporodtam, és a fejemet kidugva kukucskáltam. A fényszórók már kialudtak, a kocsikban ülõk kiszálltak, és az úton állva fojtott hangon beszélgettek – nyilván nem akarták felébreszteni a garázsok felett lakó személyzetet. A nagyszoba és az elõcsarnok fényei is kialudtak. A hold azonban elég fényes volt ahhoz, hogy lássam a lépcsõn lejövõ két alakot. Az alacsonyabbik Rosemary volt. Sötét inget és melegítõnadrágot viselt. Még a megkékült szemét és a feldagadt arcát is ki tudtam venni. A másik magas és keszeg volt, csoszogva járt, és fehér ing és élénk színû melegítõnadrág volt rajta. Szinte világított az éjszakában. Kordik, természetesen. Most már biztos voltam benne, hogy nekem volt igazam, amikor megtippeltem, hogy az a bûntárs az ajtó mellett be van lõve. Különben sötét ruhát vett volna fel. Holdfény csillogott a kezében tartott revolveren. Rosemarynél nem látszott fegyver, de attól még lehetett.

A kocsiknál három ember állt. Mind a hárman sötét ruhát viseltek, hozzá sötét sapkát vagy kalapot is hordtak. Egyikük bekapcsolt egy elemlámpát, s a fénycsóvával a sötétséget vizslatta. A garázs sarkának még a közelébe sem ért. Aztán egy éles és parancsoló nõi hang valamit mondott, és a fény kialudt.

Kordik és Rosemary csatlakozott a csoporthoz. Gyors egyezkedés kezdõdött. Az a valaki vitte a prímet, akit már kinéztem magamnak, hogy õ kell hogy Mordoy legyen. Gyanítottam, elég okos hozzá, hogy kitalálja, most mitévõk legyenek. Pillanatokon belül el fognak tûnni. Elbújtam, s ha megpróbálnak felkutatni, abból tûzharc lesz, a személyzet és Faith Alliger kihívja a zsarukat, s azt sem Mordoy, sem én nem akarjuk. Már biztos kispekulálta, hogy nekem is fû alatt kell intézni a dolgokat, ha egyszer én sem akarom belekeverni a zsarukat. De ha nagyon meg leszek szorongatva, muszáj megtennem. És akkor neki és kisded csapatának végleg befellegzett.

Tehát el kell kapniuk, és én biztos voltam benne, hogy nem fogják ez ügyben az idejüket vesztegetni. Megtalálhatnak úgy is, hogy várnak rám valahol a Panoráma úton, vagy a házban, ahol lakom. Kinyírni, most csak ez járhat a fejükben.

Elhagytam a garázsok fedezékét, és az erdõn át feléjük közeledtem. Nemsokára elmennek, és nekem még látnom kell azt a kettõt, akik a mögém beállt kocsiból szálltak ki. Sejtettem persze, hogy kik azok, de meg akartam felõle bizonyosodni.

A nõ, akiben Mordoyt gyanítottam, az enyém elõtt álló kocsihoz ment. Kinyitotta a vezetõülés ajtaját, de abban, az enyémmel ellentétben, nem volt kikapcsolva a belsõ világítás. Elég jól megnézhettem magamnak, bár hosszú sapkaellenzõje sokat eltakart vonásaiból. Lorna Mordoy, személyesen.

Kordik beült mellé a túloldalra. Mordoy indított, és lámpa nélkül, hátramenetben elhajtott. A kocsi eltûnt a kanyarban. A fényszórók csak ezután gyulladtak fel.

A másik kettõ, akik Elseed és Moondeer kellett hogy legyenek, azon szorgoskodtak, hogy a kocsim jó darabig mûködésképtelen legyen. Elseed felnyitotta a motorháztetõt, kiszedte az elosztófejet, és behajította az erdõbe. Moondeer leeresztette két kerekemet.

Idõközben Rosemary visszament a ház fõbejáratához, és most ott állt, és a többieket figyelte. Úgy képzeltem, máris bepánikolt, és most hánykódik a kétségek közt. Mindjárt megy a dugispangliért vagy az akármiért, amin él.

A másik kettõ befejezte kocsim átalakítását, és beszállni készültek autójukba. A belsõ világítás felgyulladt. Elseed a volán mögé ült. Mellette a nõ levette sapkáját.

Mély lélegzetet vettem. Ezt a férfit vártam, egy sötét bõrû, szakállas mulattot, Lemangelo Elseedet. De nem ezt a nõt, akirõl meg voltam gyõzõdve, hogy odabenn alszik a házban. A kocsiban ülõ nõ arca gyönyörû volt, és sötétvörös, kínaisra vágott frizurát hordott. Kétség nem férhetett hozzá, Diana Alliger volt.

Valami felrobbant bennem. Iszonyú düh fogott el. Gyanakodtam rá, hogy része van Roger szülei meggyilkolásában, de nem [gazán hittem bûnösségében. Igazán mélyen nem. Talán mert nemcsak szép volt – bár tisztában voltam vele, hogy a szépség nem mindig jár együtt a jósággal – , hanem bátor és nagyra törõ is, és nehéz élete volt, mindig az ár ellen úszott.

Csodáltam. Kisebb-nagyobb hibáitól függetlenül. És most elárult. Engem! Személyes kérdést csináltam a dologból, ezért is vesztettem el a türelmemet, s vele a józan eszemet.

Ezért törtem ki az erdõbõl abban a pillanatban, ahogy Elseed beindította a motort, s rohantam oda a vezetõülés nyitott ablakához, ragadtam meg a szakáiiát bal kezemmel, rántottam nagyot a fején, és öklöztem bele a halántékába.

Aztán eleresztettem. Bal csuklómból fájdalom lövellt végig a karomban, és ettõl a jobbom csak még jobban megfájdult. Elseed nekiesett Dianának. Diana felsikoltott. Futva megkerültem a motorházat. Épp amikor már egy vonalban voltam a jobb elsõ lökhárítóval, fény gyulladt megint az elõcsarnokban. Neki voltam vadulva, de annyi önuralmam azért volt, hogy megtorpanjak. Bárki lépjen ki az ajtón, fegyvere lehet, veszélyes lehet. Vagy ha Faith az, figyelmeztetnem kell, hogy menjen vissza a házba.

A nõ, aki pizsamában kijött az elõcsarnokba, Diana Alliger volt.

A hamis Diana!

+ 28

 

Döbbenten és némiképp zavarodottan álltam. Hát ez meg mi? Igen, éreztem én, hogy valami rendkívüli dologgal fogok szembesülni, csak azt nem tudtam, hogy mivel.

A meglepetés ereje visszafogott, de csak egy pillanatra, amibõl kívülrõl valószínûleg semmi se látszott. Mentem tovább, átkerültem a kocsi túlsó oldalára. A jobb elsõ ablak le volt engedve. Bal kezemmel felrántottam az ajtót. A fájdalom ismét végigszánkázott csuklótól könyékig a karomon. Nem törõdtem vele. Bal kezemmel a hajánál fogva megragadtam a nõt, és félig kirángattam a kocsiból. Szinte fuldokoltam a dühtõl. Csak ne hasonlított volna ennyire ez a két nõ egymáshoz! Hülyének, százszázalékos idiótának éreztem magam, emiatt tomboltam. Nem lett volna szabad így viselkednem. De így viselkedtem.

Öklömmel állón vágtam, mire abbahagyta a sikoltozást. Eleresztettem, ájultán zuhant az aszfaltra. Ez az ütés kisebb volt az elõbbinél, a kezembe mégis újra beleállt a fájás. De nem volt idõm körbe-körbe ugrálni és jajgatni a fájdalomtól.

Megpördültem. Rosemary és a hamis Diana még mindig az elõcsarnokban állt. Rosemary tágra nyílt szemekkel, tá-tott szájjal, jobb kezét a torkára tapasztva. Diana, a hamis Diana ocsúdott fel elõbb.

– Mi folyik ott? – kérdezte hangosan.

Aztán, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy nem feltétlenül vár választ a kérdésre, sarkon fordult, fékelökte Rosemaryt, és visszaszaladt a házba. Az ajtóüvegen át láttam, ahogy zárja az ajtót. Majd a fények kialudtak.

Nem tartottam valószínûnek, hogy kihívná a rendõrséget. Legalábbis egyelõre nem.

Rosemary elvesztette az egyensúlyát, és nekitántorodott a falnak. A válláról szíjon kézitáska lógott, bal kézzel belenyúlt, elõvett egy kulcsot, aztán megint túrni kezdett benne, s ezúttal egy ötcetis csövû, aprócska revolvert húzott elõ. Elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és bement. A mûvelethez szüksége volt némi kézügyességre, merthogy az egyik kezében kulcsot, a másikban fegyvert tartott. De valahogy megoldotta, és bezárta maga mögött a bejárati ajtót.

Egyértelmû volt, hogy Diana után megy a házba. Nem tudtam, mitévõ legyek. Itt ez a Diana nagy veszélyben forgott. Ha helyes következtetést vonok le az imént történtekbõl, akkor be kell ismernem tévedésemet: Diana nem vétkes gyilkosság bûnében. És most azonnal szüksége van rám. De nem hagyhatom, hogy ez a kettõ, akit leütöttem, magához térjen, és hátulról jöjjön rám.

Fél kézzel gyorsan átkutattam a Moondeer nõszemélyt, azaz Diana Groat Rolanskit, az igazit. Nem volt nála fegyver. Elvettem kézitáskáját, amely olyan nehéz volt, hogy akár pisztoly is lehetett benne, és behajítottam a fák közé. Aztán jó kezemmel, amely valójában nem is volt olyan jó, kivonszoltam Elseedet az útra. Megmotoztam. Volt nála egy tizenöt centi pengehosszúságú rugós kés és egy negyvenötös Luger automata. Ezeket a zakóm zsebébe süllyesztettem, és az elõcsarnok felé futottam. Futás közben az ingzsebbõl elõhalásztam az Alliger-házhoz kapott kulcsot.

Abban a pillanatban, hogy a sötét elõcsarnokba értem, éles fény söpört végig az udvarház falán. Megfordultam. Egy autó közeledett a bekötõúton, és megállt Elseedék gépkocsija mögött. Látni nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy Mordoy és Kordik jött vissza. Feltehetõen a Panoráma úton vártak Elseedre és Moondeerre, aztán visz-szafordultak, hogy megnézzék, miért nem jönnek.

Kinyitottam a bejárati ajtót, beléptem, és visszazártam. A lámpák nem égtek, de a holdfény az ablakon át megvilágította a bútorokat és a berendezést. Villanykapcsoló után kezdtem tapogatózni. Valami moccant mögöttem. Mielõtt megfordulhattam volna, ütést kaptam a halántékomra.

Arra eszméltem, hogy iszonyúan fáj a fejem, vakító fény tûz a szemembe, s lassan alakot nyernek a tárgyak. Enyhe émelygést éreztem a gyomromban. Egy asztalt láttam az orrom elõtt. Azt is felismertem, hogy egy széken ülök, a kezem hátra van kötve, a lábam pedig a szék lábához. A számba valami puha anyagot, talán vattát tömtek, és az ajkaimat feltehetõen ragtapasz fogja le. Emellett nedvességet éreztem a bal halántékomon, és egy meleg vércsík futott le az arcom bal oldalán a nyakamon át a vállamra.

Aztán kristálytiszta lett minden. Az Alliger-ház konyhájában ültem. A két Diana tõlem baka ült egy-egy széken. A hamisat arról lehetett felismerni, hogy a keze hátra volt kötve, és a száját ragtapasz fedte. A másik, az igazi, pisztolyt tartott a kezében.

Elõttem az asztalon hevert revolverem, jégcsákányom és az Elseedtõl elvett kés és a Luger. Az asztal túlsó felén a mûszem-alkatrészek fénylettek. Akárki motozott is meg, megtalálta zakóm belsõ zsebében. Biztos voltam benne, hogy Mordoy utasítására pakolták így ki elém.

Kordik a falat támasztotta a haliba vezetõ ajtó mellett. Egy Browning Hi-Power 9 milliméteres automata pisztoly volt az elnyûtt farmernadrágot tartó övébe tûzve. Vigyorgott, mi mást várhattam volna tõle.

Rosemary egy konyhaszéken ült az ajtó másik oldalán. Egy Colt Detective Special 38-as revolvert tartott a kezében, feltehetõen ezzel ütött le. Ijedtnek látszott.

Elseed nem volt jelen, hacsak nem állt a hátam mögött. Úgy három másodperc múlva Mordoy lépett be a haliba vezetõ ajtón. Az övében egy olyan kézifegyver volt, bebiztosítva, amit már évek óta nem láttam, egy Heckler & Koch VP70Z 9 milliméteres Parabellum, tizennyolc golyós tárral. A csõ rajta négy és fél colos.volt, ami nem sokat ért nagyobb távolságra vívott tûzharcban. Abban azért biztos/voltam, hogy Mordoy keze egy ilyen fegyverrel igen könnyen eljár.

Ahogy belépett, a bûntársak azonnal felneszeltek, mint megannyi kopó, mind rátermettségérõl akarta biztosítani gazdáját.

Arca a felülrõl jövõ erõs fényben jóval öregebbnek látszott, mint amikor a Duck Innben láttam. Ott harmincnak tûnt. Itt ezek az újonnan felfedezett ráncok és vonalak jó tizenöt évet adtak hozzá. De egyébként is mindenki szikárabbnak és öregebbnek látszott. Az én arcom is kísérteties lehetett a vérzõ sebbel a halántékomon, a vonásokat torzító fájdalomtól, a vérveszteség okozta sápadtságtól és az elszenvedett lelki megrázkódtatástól.

Az járt a fejemben, hogy ez már más felállás. Már nem a részeg és félhülye Mobardokkal kell elbánnom. Innen nincs menekvés. Nekem már befellegzett. De öt másodperc elteltével kezdett visszatérni az életkedvem. Azt mondtam magamban: valahogy ebbõl a kutyaszorítóból is megtalálom a kiutat.

Mordoy észre kellett hogy vegye ezt a változást. Talán az addig tompán fénylõ szemem hirtelen csillogni kezdett.

– Ne reménykedj – mondta. – Mielõtt innen kimész, azt is megbánod, hogy megszülettél.

Övébõl elõhúzta a Heckler & Kochot, kibiztosította, és letette az asztal szélére. A csöve épp rám meredt.

– Le fogom venni a tapaszt a szádról – mondta. – Ne kiabálj. Úgyse mennél vele semmire. Az öreg hölgy alszik, nem hallhat téged, és a személyzet se hall el idáig. Ettõl függetlenül kiverem a fogaidat, ha kiabálni próbálsz. Bólints, ha csendben maradsz.

Bólintottam, amitõl a fejem csak még jobban megfájdult. Mordoy intett Kordiknak, aki odajött mögém, és letépte a tapaszt. Fájt, de nem túlságosan. A vatta nagy részét két ujjal kihúzta a számból. Kérdezni akartam, de megelõzött.

– Elseed meghalt – mondta, és mosolygott. – Megölted. Bezúztad a halántékát.

Diana, az igazi Diana, úgy is mint Artemis Moondeer, nagyot nyelt, és egy árnyalatnyit elsápadt. De nem szólt semmit.

– Nem akartam megölni – mondtam. – De azért nem bánom. Csak a bütykeimet.

Sajogtak, és valószínûleg be is dagadtak.

– Bánni fogod. Garantálom. És nekem is túl sokszor szartál az ajtóm elé ahhoz, hogy ne tegyek róla, hogy megbánd.

Köhögni kezdtem. Vattaszálak repkedtek ki a számból. Aztán összeszedtem magam.

– Oké, el tudom képzelni. De mielõtt nekilátna, nem válaszolna néhány kérdésemre? Csak néhányra, ami az oldalam leginkább fúrja?

Mordoy mosolygott.

– Esetleg – mondta. – De elõbb én teszek fel pár kérdést. Áll az alku?

– Áll. De nem lehetne levenni Diana ragtapaszát is? Nem túl kényelmes.

– Hadd szenvedjen. Na tehát, ki tud rólam, a szerepemrõl ebben az ügyben? Úgy értem, attól eltekintve, hogy dolgoztam Simon Alligernek?

– Én, természetesen – feleltem. – Akkor maga, Kordik, a...

– Ne szórakozz velem. Tudod jól, mire vagyok kíváncsi. Ki tud rólam? A nagymama? A fõnököd? Még ki? A rendõrség?

Nem tudtam, mennyit tud. Valószínûleg csak vizsgáztat, hogy igazat mondok-e. Úgyhogy az igazat mondtam. A végén hozzátettem.

– Maga is tudja, néni vagyok abban a helyzetben, hogy belekeverjem a zsarukat.

– Igen, ezt kispekuláltam. De az a gondolat honnan jött, hogy kapcsolat van Mrs. Alliger, született Harly Mobard és a Pasadenában született igazi Diana Rolanski között?

– Kikövetkeztettem, hogy az a Diana Rolanski, aki hozzáment Roger Alligerhez, nem lehet az eredeti Diana, nem lehet Myrna Groat és William Rolanski gyermeke. Amikor William Rolanski meghalt Pasadenában, de talán még azelõtt, Diana lánya elszökött egy férfival. Nem tudom, ki volt ez a férfi, talán Elseed. Chicagóból jött, és Diana Chicagóba szökött vele. Tizennégy éves volt akkor, talán még annyi se.

Elhallgattam, azután megkérdeztem.

– Hogy hangzik?

– Eddig tökéletes.

– Akkor lépett színre ez a Diana – billentettem meg a fejemet Mrs. Alliger felé. – Ugyanolyan korú volt, õ is egy csellengõ, csak õ nem ment, hanem jött. Ráadásul feltûnõen hasonlított Diana Rolanskire. Miért is ne? Elsõ unokatestvére volt annak a másiknak. Az anyja az addigra már elhunyt Mary Groat volt, Myma Rolanski testvére. Az apja meg Deak Mobard. A kis jövevényt szerintem Harly Mobardnak hívták.

Mordoy nevetett.

– A Harly csak rövidítés. Igazából Harlequin. A Maine államban honos harlequin kacsáról, ami a legszebb kacsa a világon. Deak az összes gyerekét kacsákról nevezte el. Teái, Wood, Drake, satöbbi.

Bólintottam, bár a mozdulat hegyes végû impulzusokat küldött fel az agyamba.

– Igen. De azt hiszem, Harlyt Angélának is hívták, Angéla Boomallnak. De ez csak egy rövid periódus volt, mielõtt megérkezett volna Los Angelesbe.

Mordoy meglepettnek látszott.

– íme a detektív! – mondta.

– Nem tudom pontosan, hogy Harly beszélte-e rá Mrs. Rolanskit, hadd játszhassa el a lánya szerepét, vagy fordítva. Mindenesetre a Pasadenából Los Angelesbe költözés lehetõséget teremtett rá.

– Tudtál-e Myrna Groat Rolanski kórlapjáról? Hogy hat hónapig szanatóriumban volt ideg-összeroppanással? Hogy Myrna Rolanski gyûlölte a lányát, mert Diana drogozott, és baszott fûvel-fával, még niggerrel is?

– Amit nem tudtam, azt kisakkoztam. Feltételeztem, hogy Harly Mobard röviddel azután bukkant fel, hogy Diana megszökött azzal a férfival, feltehetõen Elseeddel. Kollégám, Garry Deb nem talált semmiféle iratot arra nézve, hogy Mrs. Rolanski bejelentette volna az eltûnést a rendõrségnek, vagy hogy magánnyomozót fogadott volna a lánya felkutatására. Minden további nélkül saját lányaként kezelte Harlyt, cserébe a gyûlölt másikért. Feltételezem, hogy idõvel a már félig elborult elméjû asszony meg is volt gyõzõdve róla, hogy Harly az õ lánya.

Mordoy Harly Mobardra bökött. Harly mondani próbált valamit, de a ragtapasz nem hagyta.

– Amikor az igazi anyja meghalt Goofy Ridge-ben, már senki nem védte meg az apjától, aki mindenáron meg akarta erõszakolni. Kétszer is verekedéssé fajult a dolog, a második alkalommal késsel belevágott az apja arcába, majd leütötte. Akkor menekült Kaliforniába a nagynénjéhez, de közben egy darabig valóban Boomallékkal élt, akik õt Angélának hívták. A többit tudod.

– Nem, nem tudom – tiltakoztam. – Bevallom, sokáig Dianát – Harlyt – gyanúsítottam a gyilkosságokkal. Biztos persze nem voltam benne, és most már tudom, hogy tévedtem. De hogyan ölték meg Simon és Diana Alligert? És ki tette? És hogy lesz ebbõl a kompániának pénze?

Hosszan és sokáig nevetett, fejét a magasba emelte, hamis szeme a lámpafényben fel-felszikrázott. Nevetett Kordik és nevetett Moondeer is, vagyis az igazi Diana Rolanski. Egyedül Rosemary vágott szenvedõ képet.

– Nem igazán tudjuk, ki ölte meg Alexandrát, de Simon épp eléggé gyûlölte, hogy megtegye, és azt hiszem, meg is tette. Közülünk biztos, hogy senki, és különben is, ki más rakhatta tele az üveg bort gyógyszerekkel, hogy aztán még el is mosogathassa? Ami pedig Simont illeti, a méheket, amik elõl futtában lezuhant a lépcsõrõl... hát azokat Rosemary engedte el. Természetesen nem a kertben szedte, még megláthatták volna, miben mesterkedik. Nem, azokat a méheket mi fogtuk, és Rosemary a retiküljében csempészte be õket a házba. Modern ógörög dráma. A lány megöli az apját. Nem tõrrel, hanem méhekkel.

Rosemaryre néztem, de nem tudtam kiolvasni, mi mozgathatja egyre sápadó arcbõre alatt az izmokat. Bûntudat? Szégyen? A lelkiismeret tépõfoga?

– Még néhány kérdést a gyengébbek kedvéért – mondtam. – Amikor Harlyt az apja megzsarolta, õ kért magától segítséget? Igaz? Aztán maga is megzsarolta? És bevonta Rosemaryt és Kordikot is, hogy segítsenek? Részt ígért nekik Diana... Harly... örökségébõl? De ehhez Roger elintézése is hozzá kellett hogy tartozzon, persze csak késõbb, nehogy a rendõrség gyanút fogjon, hogy a családban túl sokan halnak meg túl rövid idõ alatt. Hadd találjam ki! Roger kábítószer-túladagolásban fog meghalni. De Diana... Harly... ezt nem tudom. Õ csak annyit tud, hogy maga – és Rosemary a szarjani pasijával – le akarja vágni, nem is kevéssel.

– Pontosan.

– Nem valami nagy agytrösztök – folytattam. – Nem is sejtik, mi vár rájuk, ha már elég idõ telt el, és alkalom adódik az õ kipipálásukra is?

– Egyezség van köztünk, mindenki roppant elégedett. Még valami?

– Egy-két apróság. Hogyan talált rá a Pasadenában született igazi Diana Rolanskira és Elseedre?

– Volt egy nagy grimbusz Chicagóban, amit én derítettem fel, abban voltak benne. Elseed és Moondeer megúszták, nem emeltek vádat ellenük. De amikor Simon Alliger megbízott Mrs. Roger Alliger lenyomozásával, és amikor a

Mobardok megpróbálták zsarolni Harlyt, eltûnõdtem. Artemis Moondeer nagyon hasonlított Harlyra, bár annyira azért nem, mint az egypetéjû ikrek. De nagyon úgy tûnt, hogy Moondeer lesz Harly elszökött unokatestvére. Nyomozni kezdtem, rávettem Moondeert, hogy elmondjon mindent, és nem volt nehéz rábeszélnem, hogy dolgozzunk össze. Drogozott, piáit, és úgy élt, mint egy rossz csöves, azóta, hogy elszökött Elseeddel.

– Valamire még rájöttem – mondtam. – A tervei felborultak, amikor Harly megpróbált véget vetni ennek az egésznek. Gyanúm, hogy mindent bevallott Rogernek, kivéve hogy maga zsarolja, meg hogy Rosemary is benne van, meg hogy az apja Deak Mobard, a folyami rabsic és mellékállású bûnözõ. Képtelen volt bevallani, valójábaji miféle családból származik, hol, hogyan nevelkedett.

– Stimmel – mondta Mordoy.

– És maga nagyon elszánt lett, amikor Harly közölte önnel, hogy basszon egyedül. Szóval itt tartunk. Elseed meghalt. Meg kell szabadulni a holttestétõl. Engem is meg fog ölni, ugyebár. Akkor az én tetememtõl is meg kell szabadulni, és a rendõrség keresni fog. Ez elkerülhetetlen. És ha megöli Harlyt, az egész terv összeomlik. Annyira nem lehet ostoba, hogy Dianát el akarja adni Harlynak. Az nem fog menni. És nyilván tisztában van azzal is, hogy Rosemary meg fog törni. Õ a gyenge láncszem.

– Mindenre gondoltam – jelentette ki Mordoy. – Például Harly nemsokára olyat lát, amit soha életében nem felejt el. Látni fogja, mit csinálok veled, mielõtt megölnélek. Eszébe se jut majd eljártatni a száját. Az öreg hölgy nemsokára meghal, természetes halállal. Nem kell átsegíteni – hacsak nem akar túl sokáig élni. És aztán Roger így vagy úgy, de túladagolja a drogot, és Harly örököl. Rosemary, Kordik és Moondeer boldogan élnek Chicagóban vagy akárhol, és két kézzel szórják a pénzt, ami a markukat üti.

Mosolygott.

– Ki van elégítve a kíváncsiságod?

– Nem, amíg élek – feleltem.

– Okééé – duruzsolta.

A szõr is felállt a hátamon.

Mordoy Kordik felé bólintott, aki még mindig mögöttem állt. Az a hajamba markolt, és hátrarántotta a fejemet. Újabb és még borzalmasabb fájdalom szaladt végig rajtam. Kordik visszatömte a vattát a számba, rásimította ajkamra a ragasztószalagot, aztán eleresztett.

Mordoy felvette a mûanyag gömböt, és a fény felé tartotta.

– Szóval megtartottad, hogy visszaadhasd – mondta. – Minõ drámai pillanatnak ígérkezett, igaz? Tele szimbolizmussal! Szemet szemért! A jó detektív odahajítja a hamis gömböcsöt a rossz detektív elé az asztalra. Itt a Mûszemed, gonosztevõ! Ebbe a kis mûanyag gömbbe több lélek szorult, mint az egész testedbe! Valahogy így gondoltad, igaz?

Bólintottam. Miért ne? Úgysem áll módomban változtatni azon, ami történni fog velem, történjék bármi.

Mordoy most Moondeer felé intett. A nõ felkelt, és bal kezem felõl kikerült a látóterembõl. Egy fiók csikordult. Evõeszközök csörögtek. Kés? Nem. Moondeer egy kanalat tett le az asztalra.

A fájdalom a fejemben semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor Mordoy kikanalazta a bal szemgolyómat, és leszakította a látóidegrõl.

– Ami jár, az jár – mondta.

Elájultam.

Amikor magamhoz tértem, a ragtapasz még a számon volt, kezem is hátra volt kötve, de a lábamon már nem éreztem a kötél szorítását. Kordik épp kiemelt a székbõl. A fájdalom elviselhetetlen volt, de ki kellett hogy bírjam, ha nem akartam újra elájulni, márpedig nem akartam. A fegyverek, a mûszem és az igazi szem eltûntek. Sejthetõen a

Moondeer kezében tartott fehér mûanyag szemeteszsákban voltak.

Azután Kordik és Rosemary fogtak közre. Vittek és vonszoltak, mikor hogy.

A haliba vezetõ ajtó elég széles volt ahhoz, hogy Kordik keresztülemelhessen rajta. Moondeer az átjáróban várt, hogy besegítsen. Valamennyire Harlyra is emlékszem: a székérõl eloldozták, de a szájáról a tapaszt nem vették le. Elsõnek Rosemary ment át a nagyszobába. Mordoy és Harly követte. Aztán mindketten megálltak.

A hatalmas szobában sötét volt, csak egy kevéske holdfény meg a felhajtó megvilágítása szûrõdött be az ablakokon. Mordoy bekapcsolta a zseblámpáját, és sugarát a bejárati ajtóra szegezte. Félreállt, hogy megelõzhessük.

Leeresztettem bal szemhéjamat, megkímélendõ szemgödröm csupaszon maradt idegvégzõdéseit a beáramló levegõtõl, de a fájdalom semmit sem enyhült. A torkom kezdett megtelni váladékkal. Ereztem a forró hányadékot is a gyomromban, ahogy készül felbuggyanni a torkomon át a számba.

Öklendezni fogok, aztán meg is fulladok, ha tüstént meg nem szabadítanak a számba tömött vattát rögzítõ tapasztól.

Elengedtem magam. A lábamnak amúgy se sok hasznát vettem, úgyhogy nem esett nehezemre. Kordik káromkodott. Moondeer rám bámult.

– Elájult? – kérdezte.

Leeresztettek a padlóra. Egy halvány fényfolt világította meg az arcomat. Mordoy elõjött a sötétbõl, és fölém hajolt.

– Tetteti magát, hogy idõt nyerjen. Vagy tényleg elájult. Édes mindegy. Fogjátok meg a lábát, és húzzátok.

Abban a pillanatban a fények hirtelen kigyúltak.

Nem láttam semmit, csak a plafont és az elsõ emelet magasságában futó galéria egy részét. Valaki kuporgott a karfa mögött. Akárki volt is, egy puska csövét dugta ki két faragott díszléc közül. Kaliberre, bár nem láttam tisztán, 0.3006-os lehetett. Ennél többet tényleg nem lehetett megállapítani.

Az illetõ odafönn egy szót se szólt. A puska eldördült. Egy kattanás hallatszott. Aha, zárdugattyús rendszer, gondoltam. Aztán Mordoy a mellemre zuhant. A világ elsötétült elõttem, de azt még ájulás közben is éreztem valahogy, hogy a hányadék a gyomromból elindul.

De további lövéseket is hallottam. Kettõt. Egy férfi sikoltott. Égy nõ sikoltott. Aztán minden kapcsolatom megszûnt a külvilággal.

Arra eszméltem, hogy egy hordágyon utazom. A ragtapasz eltûnt, de a hányás keserû ízét ott éreztem a számban. Egyenruhás rendõrök álltak mellettem a hatalmas szobában, kettõt közülük ismertem is. Aztán egy ismerõs hang rászólt a mentõsökre, hogy álljanak meg a hordággyal. Faith aggodalmas, ráncokkal teli arca jelent meg fölöttem. Teknõckeretes, vaskos szemüveg volt rajta.

– Te szegény! – mondta. Lehajolt, homlokon csókolt, aztán felegyenesedett. – Jó az öreg a háznál, pláne ha lõni is tud.

Azt hiszem, a mentõorvos beadott egy fájdalomcsillapítót. Zsongító érzés tört rám, de még megkérdeztem, vagy talán csak mormoltam:

– Te voltál... a puskával...?

– Igen, kedvesem.

Csak másnap reggel gondoltam rá, s akkor is persze kótyagos fejjel a nyugtatóktól, hogy íme itt vagyok én, a nagy, erõs, ravasz és acélidegzetû magándetektív, akit a haláltól... a gonosztevõk markából... nem más mentett meg, mint... minek tagadjam, el kell ismerni... egy kilencvenkét éves öregasszony.

+ 29

 

Egy hónappal késõbb már tûrhetõen hozzászoktam a mûanyag gömbhöz, amit a szemgödrömbe illesztettek. Az izmok körbenõtték, és egy lencse került a gömb elé, a szemhéjam alá, éppen olyan kék íriszû, mint a jó szememé. Mondjuk harmincezer év múlva, amikorra a testem a koporsóval már rég elporladt, az erózió egy nomád törzs elé veti a gömböt és a lencsét, és az elpusztult civilizáció leszármazottai kihirdetik, hogy ez itt Hosszidorr isten õsidõk óta keresett kettõs szeme, és bálványozni fogják. így fogom sok-sok ezredév poros feledése után visszanyerni természetes és jogos isteni rangomat. Ez a gondolat határozottan tetszik nekem.

Ami a jelent illeti, nagyobb szerencsém volt, mint érdemeltem. Nem úgy kerültem ki ebbõl az egész katyvaszból, mint egy illatos liliom, de nem hurcoltak meg és nem ültettek le. Gondjaim ettõl persze még nem szûntek meg, és idõnként Glinna is roppant szemrehányón tud nézni.

Amíg a fájdalomcsillapítók ki nem ürültek a szervezetembõl, nem is tudtam meg, mi vezérelte Faith Alligert a galériára épp akkor, amikor Harlyt és engem ki akartak vinni a házból.

Faith nagyon intenzív álomra ébredt, ami velem volt kapcsolatban. (Sose mondta, mi volt az az álom, de elpirult, amikor szóba jött.) Aztán zajt vélt hallani a szomszéd szobából. Megnézte, senki nem volt ott. Ettõl függetlenül úgy érezte, hogy valaki járkál a házban, ezért bement Sifnon irodájába, hogy kivegyen egy puskát a fegyverszekrénybõl.

Az irodában a lámpát égve és a fegyverszekrényt nyitva találta. Egy pisztoly hiányzott. Természetesen nem tudta, hogy Rosemary járt ott és vett fegyvert magához, mielõtt felhívott volna. Faith mindenesetre kiemelt egy puskát, és megtöltötte az alsó polcon tartott tölténydobozból. Aztán kihívta a rendõrséget, majd ahelyett, hogy megfogadva a tanácsukat visszament volna a szobájába, lejött a galériára. Röviddel ezután Harlyt és engem elõvezettek a konyhából.

Az idõs hölgy látta, hogy Harly és én nem önszántunkból tartunk velük, és azt is látta, hogy meglehetõsen rossz bõrben vagyok. (Utóbb a rendõrségen azt vallotta, hogy felszólította a behatolókat, dobják el fegyvereiket és emeljék fel a kezüket. Ezt persze csak önvédelembõl lódította. Nem bolond, hogy esélyt adjon bûnözõknek, hogy õk lõjenek elõbb.) Golyót eresztett Mordoy koponyájába, majd Kordikot lõtte vállba. Mordoy azonnal meghalt. Kordik fegyverét eldobva Rosemaryvel és az igazi Diana Rolanski-val Mordoy kocsiján elmenekült. A Galena út felé vezetõ meredek és kanyargós szerpentint választották, nyomukban két villogó, szirénázó rendõrautóval.

Közel a lejtõ aljához a kocsi kirepült az útról, átbukott a domboldalon, háromszor megpördült, nekiütközött egy fának, és kigyulladt. Mindhárom utasa szénné égett.

Diana Alliger született Harly Mobardot és Faith Alligert megfigyelésre haladéktalanul a legközelebbi kórházba szállították. Roger és ügyvédje, Jack Crotal tizenkét percen belül mellettük voltak. Crotalnak sikerült a rendõrséget megelõzve rögtönzött konferenciát tartania a két nõvel, s kiokosítani õket, mit mondjanak, ha majd jönnek a nyomozók.

Roger, mint késõbb megtudtam, legalább annyira sokkosnak látszott, mint Diana és Faith. Azt hiszem, nem az események, hanem sokkal inkább a drog meg az alkohol hatása alatt volt. Úgy hallom, még minõig heroint lõ be magának és füvet szív. Roger nemsokára maga is összehozza, amit Mordoy kitalált neki. És akkor Harly, az elbitangolt folyami patkánygyerek, aki egykor földpadlós kunyhóban és lyukas lakóhajóban élt, az Alliger-vagyon úrnõje lesz.

Amint felépültem annyira, hogy ura legyek gondolataimnak, tanácsot kaptam Crotaltól, hogy keressek magamnak ügyvédet. Így is tettem, és felfogadtam John Garmot a sokak által csak “ragadozó szörnyeknek" titulált Lamia, Garm, Rusalka és Jones Ügyvédi Irodából. Garm aztán úgy rendezte, hogy a vallomásom egybevágjon Dianáéval. Ami a rendõrséget illeti, számukra Diana mindig is Mr. és Mrs. William Rolanski lánya volt és maradt, és hát jól tudjuk: az igazság a hivatalos iratokban van.

A rendõrségnek azt mondtam, hogy Faith Alliger megbízásából Mordoy után nyomoztam. Hogy miért támadt meg Mordoy engem és Dianát? Azért, magyaráztam, s ezt alátámasztotta Diana is, mert Mordoy és bûntársai el akarták rabolni Dianát, hogy meggyilkolják. A cél az volt, hogy Rosemary legyen az örökös. A következõ áldozat, kis idõ múlva, Roger lett volna. Mordoy persze nem szívesen osztotta volna meg a pénzt Moondeerrel és Kordikkal, úgyhogy elõbb-utóbb nekik is el kellett volna tûnniük. Engem meg azért kellett eltenni láb alól, mert túl sokat tudtam Mordoyrol. Rosemary dolga volt felhívni és elhívni telefonon. Ilyesfajta igazság és kitaláció keveréke volt az a történet, amit Diana, más néven Harly és én elõadtunk. A rendõrség mindenesetre nem kérdõjelezte meg.

A valóságban azonban a következõ történt. Harly ellenezte a meggyilkolásomat. Mordoy ekkorra már annyira bevadult, hogy képtelen volt hideg fejjel gondolkozni, és megfenyegette Harly t, hogy megöli, ha nem mûködik együtt. Mordoy azért tépte ki a fél szememet, hogy megmutassa Harlynak, milyen sors vár rá, ha keresztbe mer neki tenni.

Elseedet én öltem meg, ezt beismertem a rendõrségnek is. A hatóság számára azonban egyértelmûnek tûnt, hogy önvédelembõl cselekedtem. (Valójában nem. Legalábbis gyakorlatilag. De ki tudott volna ellenem vallani? És tán' nem a támadás a legjobb önvédelem?)

Aki új életet kezd, elõször le kell számolnia a régivel (legalábbis képletesen), úgyhogy eldöntöttem: bevallom az adóhivatalnak azt a pénzt, amit a Mobardoktól Goofy Ridge-en elvettem. Ez így tisztességes. Amellett egyfajta megfizetésnek is szántam azokért az etikátlan, bár nem feltétlenül törvénytelen dolgokért, amiket mint magándetektív elkövettem. De azért bûneimért igazán fél szemem elvesztésével vezekeltem. Ez a fajta érvelés talán furcsán hangzik némelyeknek. Nekem nem. Bûneim alól feloldozást nyertem, szemem világa áldozatával épp eléggé meglakoltam.

Mostantól szigorúan a logika és a józan ész fogja vezérelni lépteimet. Soha többé nem dõlök be ostoba késztetéseknek, melyek feneketlen mocsárba taszíthatnak. Soha többé nem hallgatok mohó ösztönökre. Megtanultam a leckét. Szememmel fizettem ezért a bölcsességéit.

Már csupán egy elrendezendõ ügyem maradt. Ennek semmi köze az Alliger-ügyhöz, és akár hagyhatnám is a fenébe. De Sheridan Mutts nem hagyja. Már háromszor is rám telefonált azóta, hogy kijöttem a kórházból. Harmadszorra kedvenc idõtöltésem közben zavart meg: a peoria indián mítoszok és mondák könyvét olvasgattam. Kõfej, az óriás épp párbajra hívja ki Vitihakakát, a csíny tevõ Nagy Fehér Nyulat, halálos párbajra. És akkor a mese kellõs közepébe belecsörög a telefon.

– Ebbõl nem fogsz kisunnyogni, te gyáva! – üvöltött Mutts. – Vagy kérj bocsánatot, és ismerd be, mi vagy, egy fostos hasú, szarevõ büdösborz vagy, letérdelsz és nyilvánosan megcsókolod a nagy szõrös valagamat!

Az elsõ két alkalommal emlékeztettem, hogy csak ideiglenesen van szabadlábon, és ez azzal jár, hogy, – mondjuk, nem zaklathat telefonon. De tudtam, hogy csak az idõmet vesztegetem, Mutts agyában gondolatokat ébreszteni körülbelül olyan hiábavaló tevékenység, mint rizst ültetni a sivatagban.

– Nyúlszívû görény!

A maga módján vidám és üdítõ színfolt volt az életemben. Nem hiszem, hogy létezik még egy ember Peoriában, aki ilyen ügyesen kiismerné magát az állatvilág rejtelmeiben. Szarevõ büdösborz? Nyúlszívû görény? Valósággal megszerettem.

– Oké – mondtam. – Elegem van belõled és a hülye süket dumádból. Még nem vagyok totál jól, fél szememre megvakultam, fél karomra megbénultam, de attól még legalább hat különbözõ fogással szolgálok, hogy elmenjen a kedved a segged nyalatásától, és még csak bele se izzadok.

Ezt azért mondtam, hogy megmutassam: tudok én is ízesen beszélni, ha akarok.

– Bunyó most szombat este, pontban tízkor, a Végsõ Menedékben. Fegyver: kukatetõ. Semmi öklözés, fejelés, rúgás. Csak kukatetõ. Akit elõbb kiütnek, az veszít, és megcsókolja a gyõztes undorító valagát. Rhino Bili lesz a bíró. Amelyikünk a szabályokat megszegi, büntetésül köteles azt tenni, amit Rhino Bili mond. A vesztes mihamarabb elkotródik a városból, legalább száz mérfölddel arrébb költözik, és soha többé nem teszi be a lábát Peoriába. Amellett, bármi is az ok, távolmaradás vagy visszalépés esetén ugyanezek a szankciók vannak érvényben. Áll az alku?

Mutts érezhetõen meghökkent. Pár másodperc eltelt, mire megszólalt.

– Kukafedõ? A vesztes elkotródik a városból, legalább száz mérfölddel arrébb?... Na jó. Oké, áll az alku. De készülj fel rá...

– Pontos légy – mondtam.

Alig tettem le, máris kétségek és aggodalmak közt hányódtam. Ha veszítek, hogyan magyarázom meg Glinnának, hogy gyerünk, most azonnal szedjük a sátorfánkat?

A válasz: csak én szedem. Képzelem, milyen dühös lesz, mérgében talán még varangyos békává vagy tévébálvánnyá változtat. Nem fogom hibáztatni érte.

Fogtam a telefont, és felhívtam az Utolsó Menedék két alkalmazottját, egy férfit és egy nõt, akiket még rendszeres kocsmába járó koromból ismertem, és kisebb-nagyobb szívességeket is tettem nekik. Ki nem állták Muttsot, úgyhogy nem volt nehéz rávennem õket, hogy segítsenek.

Négy nappal késõbb, szombat este háromnegyed tízkor elhajtottam az Utolsó Menedékbe. Glinna távol volt: az Istennõk Ligája illinoisi páholyának chicagói gyûlésére volt hivatalos. Az Utolsó Menedékisták nyári egyenruháját viseltem – munkásbakancs, farmer, vastag bõrszíj és póló.

A kocsma a Galena út közelében volt, a folyó nyugati partján végighúzódó sziklahát tövében haladó szakaszon, nem sokkal a város északi csücske után. Keleti irányba fordultam, s egy földúton haladtam tovább a folyópart felé. Keresztülhajtottam egy erdõn, és kiértem egy nagy, homokos-sáros parkolóba. Ma este tele volt kocsikkal. Odébb, magas cölöpökön, már félig a folyóban hosszúkás, egyszintes, nyeregtetõs, vörös cédrus épület állt. A környéket nagy villanylámpák világították meg, rovarvihar örvénylett körülöttük. A bejárat fölött hatalmas fehér cégtábla lógott, rajta fekete betûk hirdették: AZ UTOLSÓ MENEDÉK.

Beléptem: kocsmazsivaj, füstfelhõ, wurlitzerrõl country-western, továbbá bagó, sör, whisky, izzadság, böfögés, fin-gás, sült hamburger, sült hagyma, sült krumpli és valamivel halványabban húgy és hányadék szaga fogadott.

Idebenn is nagy tábla állt az ajtó fölött:

FEGYVERREL, GYEREKKEL ÉS PURITÁN VÉNÁVAL BELÉPNI TILOS!

Az ajtó két oldalán egy-egy újabb tábla volt a falra erõsítve, mindkettõn ugyanazzal a felirattal:

TILTOTT SZAVAK LISTÁJA

AZ ALÁBBI BECSÜLETSÉRTÉSEKET,

POLITIKAILAG INKORREKT KIFEJEZÉSEKET,

TRÁGÁRSÁGOKAT ÉS ISTENKÁROMLÁSOKAT

AZ ÜZLETVEZETÕSÉG SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT

NEM TÛRI EL!

Innentõl lefelé mindkét tábla üresen ásított.

E kocsma a hamisítatlan macsók és ál-macsók egészen egyedülálló menedékháza kerek e világon, jóllehet a Peoriai Kereskedelmi Kamara a különbözõ rangsorokban még csak meg sem említi. A szemem égett, az orrcimpám rángott. De rövidesen akklimatizálódtam. A sodródó kék felhõkön át ha halványan is, de már láttam a szála túloldalát.

A bárpult mögött négy csapos állt. Köztük volt az a bizonyos ismerõsöm, Sam “Hamiskankó" Tomavii. Hollófekete és göndör hajú, hórihorgas férfi, kannibál szülõk gyermeke. A fogai hegyesre voltak reszelve, és idõnként kihegyezett csontot viselt az orrában. Azt mindig kikérte magának, hogy bárki is afro-amerikainak titulálja, merthogy Új-Guinea ködbe veszõ, magas hegyei közt született és nevelkedett, tízezer kilométerrel keletre Afrikától.

Ettõl függetlenül Sam elõszeretettel szokta mondogatni a bárszékben ülõknek, hogy õ a dél-csendes-óceáni Koko-voko szigetérõl származik, a neve Hammisskannokk (innen a becenév: “Hamiskankó"), és Peoriába költözte elõtt szigo-nyos volt egy bálnavadászhajón.

Egyszer az egyik bárszékben ülõ megjegyezte:

– Kerestem Kokovokót az atlaszban, de nem találtam.

– Nincs rajta a térképen – felelte Hamiskankó –, az igazán jó helyek sosincsenek rajta a térképen.

Ez idézet volt a Moby Dickbõl. A reszelt fogú fekete kannibálpofa mögött tanult ember rejtõzött. Amellett szerette a viccet, nemcsak mondani, csinálni is, és utálta Muttsot.

Ballagtam a bárpult felé a fûrészporral felhintett padlón, kerülgettem a kerek faasztalok és a köpõcsészék törzsközönségét, s köszöngettem a sok régi ismerõsnek, akikkel ehelyt még legénykoromban mindennap összefutottunk. Bátorító szavakban nem volt hiány. “Rúgd ki a szart is abból a szájpenészbõl!", ez volt köztük a legenyhébb variáns.

De el kellett viselnem egy-két megjegyzést afelõl is, hogy egy töpörödött öreg hölgy segített hozzá, hogy még fölülrõl szagoljam az ibolyát.

Körben a falak festményekkel, lenyomatokkal és poszterekkel voltak teleaggatva. Köztük volt természetesen a kocsmamottót is megjelenítõ híres, de történelmileg inkorrekt Budweiser-festmény Custer tábornok nagy csatájáról (kitartani az utolsó emberig!). Aztán voltak még régi moziképek és plakátok a westernfilm egykoron nagy sztárjairól, Tom Mixrõl, Buck Jonesról és Ken Maynardról, akik még igazi férfiak voltak, óriások, nem olyan tyúkmellû nyápi-cok, mint a következõ korszak csillagai, élükön a pipogya Géné Autryval, aki még egy papírfalú budiból se tudta volna se kiverekedni, se kitáncolni, se kiénekelni magát. Aztán akadtak hatalmasra nagyított fényképek Roostern Cogbum tábornagy szerepében John Wayne-rõl (Tom Mix méltó utódjáról), a Mocskos Harry Callahant alakító Clint East-woodról, Janet Leigh félmeztelen képe a Psycho zuhanyozójelenetébõl (ez egyenesen a Hitchock-gyûjteménybõl kerülhetett ide), naptárlapok Marilyn Monroe, Betty Page és más hírességek aktfotóival. Az esélyegyenlõségre való tekintettel azonban helyet kaptak a falon meztelen férfiak is, például Búrt Reynolds (fehér filmszínész), Dennis Rodman (fekete kosárlabdázó) és egy rendkívüli tehetségû, de ma már halott fehér pornócsillag.

A bárpult fölé egy legalább három méter hosszú szárított bálnapöcs volt kifüggesztve. Nem csoda, hogy Glinna ki nem állta ezt a helyet.

Kikértem egy sört. Kortyolgatás közben szétnéztem, ki van, ki nincs. Megpillantottam a kocsmatulajt, Rhino Bilit. Aztán Muttsot, élettársával, Cindi Wicklinggel és két cimborájával és azok tupírozott hajú, aszaltszõke csinibabáival. Egy pincérnõ – az, aki tartozott nekem egy szívességgel – épp jalapasörrel teli korsókkal, a helyi mikrosörfõzés specialitásával rakta tele az asztalukat. Mint késõbb elmondta,

Muttsék nyolckor érkeztek, azóta egyfolytában ittak, bár hozzá sörkorcsolyának rengeteg sós mogyorót és helyi különlegességet, úgynevezett nyers hegyibogyót (azaz bikavagy disznóherét) faltak.

Az õket kiszolgáló fiatal, ruganyos, karcsú és kívánatos, viszont bandzsa szõke pincérnõ Deirdre Harmos volt. Általában õ és a negyvenes, zömök és szõke, lestrapált és bicebóca Ruthie Omohundro ugyanabban a mûszakban dolgozott. Ruházatuk pólóból, sortból és szandálból állt. Pólójukra elõl-hátul ugyanaz a szöveg volt írva: NOLI ME TANGERÉ. Latin idézet János 20. rész 17. versébõl: “Ne illess engem".

Rhino Bili nem tûrte, hogy a vendégek molesztálják a pincérnõket.

A vendégek persze kíváncsiak:

– Mi van ideírva?

S a pincérnõk unottan mosolyognak:

– Csak próbáld ki, kikaparom a szemed.

Megváltam, hogy Harmos magasba tartott hüvelyk-és mutatóujjával okét mutasson nekem, és Hamiskankó is jelezzen. Akkor megkocogtattam Rhino Bili vállát, és azt mondtam:

– Szerintem kezdhetjük.

Rhino Bili intett Rooster Woosternek, a csaposnak, hogy kapcsolja ki a wurlitzert. Pár másodpercre rá, hogy a zene elhallgatott, Rhino Bili elkiáltotta magát.

– Oké! Három perc múlva kezdõdik a viadal! Aki látni kívánja, jöjjön a rámpára!

Hátralóduló székek robaja hallatszott, ormótlan bakancsok dobbantak a fûrészporos padlón, és nagy zsivaj kerekedett. Mentem Rhino Bili után a rámpára. Egy elektromos marhasokkoló volt nála, amit a küzdõ felek megrendszabá-lyozására, illetve szétválasztására tartott. Rhino Bili minden macsósága ellenére óvatos duhaj volt, nem szerette az ügyvédi kereseteket, és pláne nem szerette volna elveszíteni italmérési engedélyét. Vigyázott rá, hogy igazán súlyosan senki ne sérüljön meg.

Mintegy hatvanan gyûltek össze a kocsma mögötti rámpán. Utat engedtek Muttsnak és nekem. Megálltunk középen, mindketten egy-egy ócska kukatetõt vettünk a kezünkbe. Mutts kicsit imbolyogott, arca az erõs fényben egészen vörösnek látszott. Emésztési zavarok elõjeleit mutatta.

Rhino Bili kihirdette a szabályokat, aztán megrázta a kezében tartott osztókét, mint egy marsallbotot, és elüvöltötte magát.

– Rajta! Gyõzzön a jobb!

A lármán át is tisztán hallottam, ahogy Mutts belei gur-gulázásba kezdenek. De azért bátran elõrelépett, meglendítette a kukatetõt, és élével rám sújtott. A saját fedõmet pajzsként a fejem fölé emeltem, és kivédtem az ütést. Hatalmas csattanás hallatszott. Fájdalom szaladt végig a karomon, de nem ejtettem el a fedõt. Mutts hátralépett, teleszívta a tüdejét, majd vicsorgó képpel újra közeledett.

De váratlanul eldobta a fedõt, összegörnyedt, kezét a hasára szorította.

– A kurva életbe! Rosszul vagyok!

Négykézlábra ereszkedett, nagyot nyögött, és telerondította a nadrágját valami olyan irtóztatóan bûzös anyaggal, amihez foghatót még soha életemben nem szagoltam, pedig volt már szerencsém szennyvízcsatornában úszkáló többhetes hullához is. Senki nem vonta kétségbe, hogy tényleg rosszul van. Ettõl függetlenül senki nem maradt ott, hogy szánakozzon rajta.

Engem hirdettek ki gyõztesnek. Mutts nem volt hajlandó megcsókolni a pucér seggemet. De azzal azért tisztában volt, hogy nem úszhatja meg a költözködést. Száz mérföld. Gondjai lesznek a hatóságokkal, mert az ideiglenes szabadlábra helyezés értelmében meg nem hagyhatja el a város körzetét.

Egész úton hazafelé egyfolytában vigyorogtam. A ricinusolajat Hamiskankó öntötte bele a korsóba, de az ízét nem lehetett érezni az erõsen aromás jalapasörben. És Deirdre Harmos volt a biztosíték rá, hogy az így preparált korsót kizárólag Mutts kaphassa meg.

+ 30

 

Két héttel késõbb, este 9.48-kor csörgött a hálószobában a telefon. Biztos voltam benne, hogy valami baj történt, mert a kijelzõn Faith Alliger telefonszáma jelent meg. Az egészsége megroppant, kétszer is beteglátogatást tettem nála. Rettegtem felvenni a telefont, de nem tehettem mást.

Diana Alliger hívott. A hangja egészen halk volt.

– Mr. Corbie, ismét magát kéri. De most... Kérem, nagyon siessen.

Glinna rendszerint korán lefekszik, és aztán alszik, mint a bunda. Felöltöztem, üzenetet firkantottam, és letettem mellé a kisasztalra. Tizenkét perc múlva Jüan Cabracan felvezetett Faithhez. Diana és Roger Alliger üdvözöltek, az elõbbi melegen, az utóbbi fagyosan. Roger le is ült egy fotelbe a külsõ szobában, és Diana vezetett be Faith hálószobájába.

Homályos volt. Két nagy gyertya hunyorgott egy kis asztalkán az északi fal mellett és az ágytól baka. Fölöttük egy nagy bekeretezett festmény függött, egy fiatal nõ portréja, bakfis a húszas évek elejérõl: Bobbie Gerichter. Amikor elõször jártam ebben a szobában, azt vártam, hogy a falról rég halott szerelmese, Avram Gessner fog lenézni rám. De beszélgetéseink során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Avraham emléke a múlt tárházában megfakult, Bobbi-é pedig mindent eluralt. Elvégre Avraham túl komoly volt, Bobbie viszont óvodáskori játszópajtás, tele vidámsággal.

Az ablakok az ágy mögött nyitva voltak. Enyhe, friss, hûvös szél fújt, már eltûnt belõle a múlt heti nyomasztó párásság. Gyógyszerek vagy közelgõ halál szagának nyoma se volt. Hiányzott a kórházi ágyakra annyira jellemzõ háttér is: sehol egy oxigénvezeték, infúzióállvány, katéter, prüty-työgõ monitor, szertekígyózó csövek. Faith úgy döntött, hogy otthon hal meg, és az elkerülhetetlent nem kívánja pár héttel elodázni.

Az idõs hölgy háttal feküdt az ágyon, a fejét két nagy párna támasztotta alá. A szeme csukva volt, és csak Diana hangjára nyitotta ki: “Faith! Itt van Tom Corbie!" Akkor elmosolyodott, és kinyújtotta csontváz-kezét. A szeme egészen mélyen, fekete gyûrûk közt ült. Megfogtam a kezét. Jéghideg volt.

– Hajolj közelebb, Tom – suttogta. – Túl gyenge vagyok, hogy...

Lehajoltam. Most már éreztem a halál szagát. Nem volt túl erõs, sõt az is lehet, hogy az egészet csak képzeltem.

– Tom, hadd mondjam el a véleményemet a világról, már ha érdekel – mondta alig hallhatóan.

– Hát hogyne érdekelne, tudod jól – feleltem.

– Helyes. Az egész egy kalap szart nem ér. De függetlenül attól, hogy mit gondolok a világról, néha voltak kivételes pillanatok. Egészen kivételes pillanatok. És jobb, hogy megszülettem, mintha meg se születtem volna, és jobb, hogy ilyen idõs koromig éltem, mintha fiatalon meghaltam volna. De azért...

Sokáig hallgatott. Szelíden megszorítottam a kezét, és csak remélni tudtam, hogy ezzel ki tudom fejezni, el tudom juttatni hozzá az iránta érzett érzéseimet. Tényleg szerettem. És biztos voltam benne, hogy õ is igazán szeret. Ez az érzés nélkülözte a szexuális töltést, de csak mert korban nem voltunk egymáshoz illõk. Máskülönben az is vele járt volna, ehhez kétség nem fér.

– Ó, tékozlója és gyûjtögetõje bölcsességnek, tudsz-e mondani valami csudamesét nekem? – suttogta. – Mesét, ami utat világít abba a feneketlen ûrbe, amit az Öröm Pál-catörõje készít nekem? Egy mesét, amely elképeszt és cso-dálattal tölt el?

Nem értettem, miért beszél úgy, mintha az Ezeregyéj-szaka meséibõl szólna hozzám. Mindenesetre bólintottam.

Aztán hátrasandítottam. Rögért nem láttam, de Diana ott állt az ajtóban.

– Szeretnénk magunkra maradni, Diana – mondtam. Megfordult és kiment. Lehajoltam, és csendesen mesélni kezdtem.

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kislány, aki nagyon szegény családba született, kunyhóban laktak, és olykor lakóhajón a folyón...

És elmondtam neki, mi volt Diana igazi neve, hol született, és hogyan lett belõle Diana Rolanski. Elmondtam neki mindent, a Mordoyjal való találkozásomat, a lövöldözést a Lakeside temetõben, hogyan fogtak el a Mobardok és hogyan szöktem meg tõlük, és hogyan öltem meg Deakét és fiát, Teáit. Amikor befejeztem, megkérdeztem:

– Ez lenne az a mese, ami megvilágítja az utadat, Faith? Tágra nyílt, csillogó szemekkel figyelte mondandómat. Most nagyon halkan ezt mondta:

– Köszönöm, Tom. Ez egy igazi csudamese volt, egy kóbor, vagy talán kódor lovagról és egy Hamupipõkérõl. És mégis cselek egész sorát kellett kieszelned, becsapnod embereket, nyakra-fõre hazudoznod. Nem kételkedem benne, hogy mindezt jó szándékkal tetted, de az Isten áldjon meg, amit szabad Jupiternek...

– Nem szabad a gyepmesternek – szúrtam közbe.

– Hogy? Ó, te...!

Olyan harsányan és olyan hosszan nevetett, hogy Roger és Diana odajött az ajtóhoz. De hirtelen váladék öntötte el Faith torkát, és a nevetés bugyborékolásba csapott át. Aztán hörögni kezdett, és meghalt.

Sokakat megnevettettem már a szójátékaimmal, de arra végképp nem számítottam, hogy valaki bele is hal.

Diana és Roger berohantak. Diana zokogni kezdett, és azt hajtogatta, hogy neki ott kellett volna állnia Faith ágya mellett az utolsó pillanatban. Roger megkérdezte, mit mondtam neki. Azt hiszem, bebeszélte magának, hogy valami módon én idéztem elõ a nagyi halálát, de annál okosabb volt, semhogy vádaskodni kezdjen. Tisztában volt vele, mivel járhat egy rágalmazási per.

Megvártam a mentõsöket, együttérzésemrõl biztosítottam Dianát, aztán eljöttem. Roger ugyanis nem habozott felszólítani, hogy hagyjam magára a családot a gyászában. Már a nyelvemen volt, hogy õ sokkal idegenebb volt az elhunyt számára, mint én, de inkább nem mondtam semmit. Tizenegy óra háromkor értem haza, de nem feküdtem le azonnal. Glinna olyan disznóólat hagyott maga után az utcai szobában, hogy kénytelen voltam rendet rakni. Még mentemben vettem észre, hogy egy kifordított könyv hever a díványon, elõtte a földön egy fél szandál, valamint egy összegyûrt papír zsebkendõ az erkélyajtó elõtt a szõnyegen.

Visszatettem a könyvet a polcra, felszedtem a szandált, és indultam a papírgalacsinért. Lehajoltam, hogy felvegyem. Abban a pillanatban az erkélyajtó hatalmas üvegtáblája darabokra tört, és egy golyó fütyült el épp a fejem felett. Hallottam, amint nekicsapódik a tachyongyorsítónak, ledönti és behorpasztja, majd onnan visszapattanva nagy csengés-bongás közepette csorbát üt a fali fülkében álló krétai kígyóistennõ bronzszobrán, onnan is lepattan, s újabb üvegtáblákat szétzúzva kirepül a szobából. Felhívtam a rendõrséget, majd addig vártam, amíg biztosra nem vehettem, hogy merénylõm elmenekült, és csak utána óvatoskodtam oda az ablakhoz, és derítettem ki, hogy a lövedék milyen irányban távozott.

Egy ember feküdt a hátán a parkolót szegélyezõ bokrok között. Mellette puska hevert. A hold belevilágított az arcába: Sheridan Mutts volt. A lövés, amit leadott rám, és ami el is talált volna, ha épp le nem hajolok a papírszemétért, az ablakból úgy csapódott vissza, hogy pont a szeme közt taf—lálta. Bár addigra már sokat veszített eredeti energiájából, még mindig maradt benne annyi, hogy leterítse.

A zsaruk megérkeztek, és éjfél is elmúlt, mire ágyba bújtam. Glinna átaludt mindent. Nem ébresztettem fel, mert csak haragudott volna, hogy elõvonszolom álma mélységes mély tárnájából. Persze így is ugyanúgy jártam. Amikor reggel elmondtam neki, hogy mi történt, tombolni kezdett. Egy teljes órán át szedte rólam a keresztvizet, aztán, egyébként már vártam, hirtelen rájött, hogy akár meg is halhattam volna, és akkor elõbb síró-, majd nevetõgörcsbe tört ki, és onnantól minden jó lett.

Vannak, akik egyszerûen nem hajlandók elhinni ezt a históriát az összevissza pattogó lövedékkel, ami engem el se talált. Számukra elmondok egy esetet, ami apám apjával esett meg, amikor még Chicagóban lakott. Abban az idõben épp részeges korszakát élte az öreg, és hamis neveken, külvárosi nyomortanyákon bujkált, mert a rendõrség sikkasztás miatt körözte.

Egy nap, miközben a magasvasút sínjei közt bandukolt részegen, elütötte egy dél felé tartó vonat. De ahelyett, hogy súlyosan megsebesült vagy meghalt volna, az ütközés feldobta és áthajította a szomszédos sínre. Épp azon is jött egy vonat, persze északnak, az még a levegõben elkapta, megpörgette, és visszalódította a déli vágányra. Ott egy újabb vonattal találkozott, megint a magasba repült, aztán legurult a töltésrõl.

Könnyebb zúzódásai voltak, és eltörte az egyik lábát.

A vonatokkal való kalandja után meg volt gyõzõdve róla, hogy Isten odafigyel rá, s még csodát is tesz azért, hogy megmentse. Hívõ lélek lett, letett az ivásról, önként jelentkezett a rendõrségen, a bíróság felmentette. Így visszatérhetett ügyvédi hivatásához.

Ez a csoda hallgatóim szemében is felfénylik – legalábbis azokéban, akik elhiszik –, és én biztos vagyok benne, hogy egy kicsit jobbá is válnak általa. Eszembe sincs hát elmondani nekik, hogy nagyapám idõvel visszacsúszott, inni kezdett megint, és végleg beszippantották a külvárosi nyomortanyák. De ez az õ választása volt. Nem kényszerítette senki.

Nemrég apámmal kávézgattunk Mocha Joe-nál, s én azt találtam mondani:

– Hát, tudod, néha átkozottul kemény dolgokon mentem át, elvesztettem a fél szememet, de akkor is megmaradtam optimistának.

Mire õ ezt felelte:

– Nem optimista vagy, hanem hülye. Nem válaszoltam.

Aztán – létezik, hogy volt ebben egy csipetnyi sóvárgás? – hozzátette:

– De legalább boldog hülye.

Mosolyogtam. Ugyan mit mondhattunk volna még?

Felelõs szerkesztõ: Reviczky Béla

Mûszaki szerkesztõ: Császár Andrásné

Kiadja az Athenaeum Kiadó Kft., Budapest

Felelõs kiadó: a kft. ügyvezetõje

Tel: 269-2033, fax: 266-1375

ISBN 963 85966 2 7

A nyomás, 26 (A/5) ív terjedelemben

a Gyomai Kner Nyomda Rt. – ben készült,

az alapítás 117. esztendejében.

Felelõs vezetõ: Papp Lajos vezérigazgató