Lorna Mordoy beszélt a lelkésszel is, aki Rögért és Dianát hajnali 4 óra 35 perckor Las Vegasban összeadta. George Boocherneff tiszteletes és neje egy százdolláros bankjegy súlya alatt megtörve beismerte, hogy az ifjú pár lehelete alkoholszagú volt, és a boldogító igent csak nehezen fogó nyelvvel mondták ki. A Mordoy-jelentés ezzel gyakorlatilag véget ért.
– Mivel magyarázza Diana a kiesõ idõszakot? – kérdeztem.
Simon a homlokát ráncolta.
– Hát ezt nem kérdeztem meg tõle. Nem sok ész kell hozzá, hogy ilyet nem kérdezhetek. Ha megteszem, rögtön rájön, hogy nyomoztatok utána.
– Semmit sem vehetek biztosra – jegyeztem meg, cseppet sem neheztelve az észbeli képességeimre tett célzása miatt. Dolgoztam már gorombább ügyfeleknek is. – Feltételezem, hogy a fia kifaggatta az elõéletérõl.
– Egyszer megpróbáltam puhatolózni. De csak szõrmentén, nehogy gyanakodni kezdjen, és figyelmeztesse Dianát. Annyit mondott, hogy amit tud, azt Dianától tudja: mindenféle alkalmi munkát vállalt, és egyfolytában költözködött. Egy filmrendezõ partiján találkoztak. Vajon ez nem azt jelenti, hogy call-girl volt? Vagy esetleg közönséges prosti, Rupert ismerõse?
– Ha közönséges prosti lett volna, akkor annak nyoma lett volna a rendõrségen – feleltem. – Mordoy átnézte. Közvetlenül persze nyilván nem õ, de jó pénzért mindig találni egy zsarut, aki helyette megteszi. Ami a feltételezését illeti, hogy Diana útszéli kurva lett volna... Hát, erre nincs semmi bizonyíték.
– Ez igaz – röffent megvetõen. – Tárgyilagosan nézve nincs. De ha nem kurva volt, akkor mibõl tartotta fenn magát, amikor lement a térképrõl?
– Élhetett más államban is. Ha kívánja, ellenõrizhetjük...
– Nem szórjuk a pénzt! Koncentráljunk Kaliforniára. Leginkább Los Angeles környékére.
Los Angeles-i rendõr koromban épp elég hamiskártyással volt dolgom, hogy tudjam: ez a fickó könyékig tele van ásszal. Tud valamit, amit még nem mondott el. Aztán ahogy önelégülten elmosolyodott, már biztos lehettem benne, hogy igazam van. Újból az íróasztala középsõ fiókjához fordult, és elõhúzott két A/4-es papírlapot. Odacsúsztatta elém az asztalra, és diadalittasan így szólt:
– Ezt olvassa el!
Az egyik papír egy szokványos, kilencszer tizenhat és feles levélboríték fénymásolata volt. A postabélyegzõje tizennégy nappal korábbról szólt. Vasúti Postahivatal, Hollywood, Kalifornia. Feladó nem volt feltüntetve rajta.
A másik xeroxmásolat egy kézzel írt levélrõl készült. Apró betûs írás volt, a sorok csaknem egymásba folytak. Simon Alliger gyõzedelmes pillantásától kísérve végigolvastam.
+ 16
A levélen nem volt se dátum, se feladó. Így hangzott:
Drága Diana!
Vagy szólítsalak inkább Minnie Dixnek vagy Clio Brooksnak? Ja hogy attól függ vagy e ép lilapettyes hangulatba? Na persze ha-ha! A régi szép napok! Soha életembe olyan klasz sose nem volt mint mikor a Dobd hanyatt magad-ot meg Az utolsó alhaj-t forgattuk. Micsoda bulik életembe nem röhögtem annyit! De félre múlt képzeld megcsíptem a szerencsét meg én! Ez a Síd kõ gazdag és nem rósz pasi. Ha berúg se ver, legföljebb be a nagy fütykösével de arra nem panaszkodok ha-ha! A neje tök kurva. Nincs szivattyú nem hagyja magát beenni a muffba semmi zabszemjáték szóval velem pótolgatja az elmarattakat. Tudod imádom amikor csak nekiesel és falod falod az már több, mint baszas. Aztán Síd nem olyan olcsójános mint azok a palott seggû producerek a csokis parányukkal! Tud hálás lenni. Nem is olyan rósz egy East Gnawbone csajnak. Indiánnal szénakazalból egyenes a Hollywoodi vízágyba mondhatnám és mondom is.
Összefutottam a régi jó Irving Dingenzick ügynökkel hát lehet egy ilyet nevet elfelejteni? Megvénült megaszalódott de annyira azért nem, hogy ne próbált volna az ágyába vinni, pedig a szíve is rósz. Rádkérdezett de azt mondtam nem tudom mi van veled?
Kösz hogy írtál pedig ahogy mondod nem volna szabad mert kockázatos. Kösz a kérdésedet hogy hogy sikerült az operációm. Azt hiszem már rendbe vagyok. Több baj ne legyen: Látom te jól vagy, klasz csaj. Nagy szív a kurva külsõ alatt. Többet nem írok hogy ne írj te se: Bevágódtál nem kell senkinek tudni a múltot. Ne hibáztatsd magad. Én se nem magam.
Sok szeretettel:
Weena
Felnéztem. Továbbra is roppant elégedetten vigyorgott.
– Megtudhatom, hogyan jutott hozzá? – kérdeztem. Hátradõlt, a homlokát ráncolta.
– Nem. Nem tudhatja meg. Én is hátradõltem.
– De nekem tudnom kell. Honnan tudjam különben, ez a levél valódi-e. Aztán meg segíthet... Vöröslõ képpel hajolt felém.
– Mit ért azon, hogy... valódi-e? Csak nem arra céloz...
– Uram, én nem célzok semmire – vágtam közbe –, de mit érek ezzel, ha azt se tudom, honnan és kitõl szerezte? Nekem információkra van szükségem, nem mondhatok le semmirõl csak azért, mert esetleg rossz fényt vethet valakire.
Olyan képpel hanyatlottam vissza a fotelembe, mint aki mélységes tapasztalatból beszél, és nem tûr el ostobaságot senkitõl.
– Rossz fényt? – Pár másodpercre beharapta az alsó ajkát, azután nagy meglepetésemre mosolyogni kezdett. – Maga nagyon ravasz, Corbie. Kitûnõ. De biztosíthatom, hogy okkal tettük, amit tettünk, legalábbis a körülményekhez képest. A feleségem és én a múlt héten elmentünk a fiunkhoz, amikor épp nem voltak otthon. Kulcsunk van a házhoz, még Rögeitõl kaptuk anno, és fel is hatalmazott rá minket, hogy bármikor bemenjünk.
– Bocsánat, uram! Diana tudott errõl felhatalmazásról?
– Nem. Miért?
– És most se tud róla?
– Most se. De szerintem már Roger is elfelejtette.
– Jog szerint ez nem minõsül illetéktelen behatolásnak – mondtam –, de ha Diana tudomást szerez róla, pert indíthat magántulajdon háborítása és lopás címén, és még ki tudja, miért nem.
Erre meghökkent. Lelki szemei elõtt botrányt kiabáló címoldalak jelentek meg.
– Nos hát – mondta óvatosan –, nem látom be, miért kellene ennek bekövetkeznie.
Nagy nehezen elmondta, mi történt. Õ és felesége átkutatták Diana íróasztalát és iratgyûjtõit a dolgozószobában. Semmi terhelõt nem találtak, bár rábukkantak néhány rendkívül drága ruha számlájára.
– Nincs arányérzéke – mondta Simon. – Csak szórja más pénzét.
Nem mondtam semmit, de Roger jachtja járt az eszemben.
– Aztán átmentünk a hálószobájába. Nem alszanak együtt, mert Diana nagyon rossz alvó, és zavarja, ha valaki más is van az ágyban. Szóval ezt a levelet egy komódfiók-ban találtuk, az alsónemûk közt, alul, egy... hm, hogy is mondjam, bugyiba csomagolva. Csináltunk egy másolatot Roger fénymásolóján, aztán visszatettük az eredetit oda, ahol találtuk.
Egy darabig egyikünk se szólt. Õ hátradõlt forgószékében, ujjait összekulcsolta, tekintetét a plafonra szegezte. Talán odabenn, a képzeletében épp elindított egy filmet, s a képeket ízlelgette, Diana megszégyenülését és kiûzetését Peoriából, Roger fia visszatértét a család kebelére, s megtisztulását kokaintól, paráznaságtól, vad cicababáktól.
Hirtelen elõrehajolt, rám meredt.
– Mire megy ezzel a levéllel, Corbie? Ugye megvannak benne azok az információk, amikre szüksége van?
– Nagyon úgy fest, hogy az írója, ez a Weena, vezetékneve ismeretlen, filmszínésznõ volt, talán erotikus filmekben játszott, talán pornókban. De az se kizárt, hogy csak olcsó C & P mozikban, ahol még a meztelenkedés sem az igazi...
– C & P? Az meg mi?
– Cicik és Popok. Nõk bikiniben vagy legalább alsónemûben. Csupasz mellek látszanak egy-egy pillanatra és csupasz fenekek hosszasan."
– Én nem is tudom – tûnõdött Simon, és a felsõ ajka érdekesen pödrõdni kezdett. – Azért azt is bizonyítja, hogy Diana is benne volt abban a bizonyos filmszakmában, és hogy mekkora egy ringyó volt és maradt. Pontosan olyan, mint a drágalátos barátnõje, Weena...
– Úgy tûnik, Dianának legalább két mûvészneve volt – jegyeztem meg. – Clio Brooks rendben van. De Minnie Six? A szexlövetû?
Értetlenül bámult rám. Aztán megvilágosodott.
– Atyaisten! – nyögte. – De Corbie, valamit nem értek. Itt ez a film, ez Az utolsó alhaj... Mi az az “alhaj"?
– Fanszõrparóka nõknek. Van barnában, vörösben, szõkében, ami tetszik. Kurvák és amatõrök egyaránt használják. A filmcímek mindenesetre kimondottan pornót sejtetnek. De ez még nem bizonyíték. Ennél a levélnél jóval komolyabb fegyverre van szüksége a menye ellen.
– Tudom, Corbie, tudom! De ahhoz tán csak elég, hogy utánajárjon õnagyságának mint hollywoodi pornósztárnak?
– Alighanem. Ezzel a levéllel nagyon nagy fogást csinált. Az ügynök neve, filmcímek, ennyi elég lesz. Talán el se kell mennem Los Angelesbe. Szerzõdtethetek egy ottani magándetektívet. Nem lesz olcsó, de még mindig kevesebbe kerül, mint a repülõjegy, a szálloda meg a kocsibérlés.
– Feltétlenül! Mikor kezd neki?
– Egy órán belül. De szükségem lesz megbízólevélre és egy csekkre a hozzávetõleges költségeimre. Valamint elõlegre az ügynökségi szolgáltatás becsült összege függvényében. A fõnököm, Mrs. Rootwell, már biztos említette.
Nem látszott túl boldognak, de rábólintott.
– Gondom lesz rá, hogy minden úgy legyen, ahogy Mrs. Rootwell óhajtja. De naponta jelentést kérek, és közvetlen öntõl. Mindenekelõtt azonban: mi akart lenni az a megjegyzés a levél valódiságáról?
Vállat vontam, felálltam.
– Paranoiás az, aki nem hisz a véletlenben. Az a meggyõzõdése, hogy minden összefügg mindennel, hogy egy nagy pókháló az egész világ. A magándetektívek nem paranoiások, de úgy kell gondolkozniuk, mintha azok volnának.
– Nekem nagyon nem tetszik, hogy akár csak egy pillanatra is felmerüljön, hogy Sandy és én hamisítottunk egy levelet borítékostul. Pedig ez járt a fejében, nem igaz?
– Két másodpercig – feleltem, udvarias vigyorral az arcomon. – Aztán letettem róla, mert együtt és külön is képtelenek lettek volna rá, már bocsánat a fosztóképzõért. De hadd kérdezzem meg: miért nem az AAA Abendale Nyomozóirodához fordult, amikor megtalálták a levelet?
– Nem mintha hibáztatnám ezt a Mordoy nõszemélyt, de hát semmit sem derített fel Diana színésznõi múltjából Márpedig aki nekem dolgozik, az ne hibázzon. Ha igen, akkor ki van rúgva.
Átadta a dosszié másolatát.
– Köszönöm – mondtam, és elindultam az ajtó felé. Amikor kinyitottam a belsõt, egy pillanatra még visszanéztem. Az ablaknál állt, háttal nekem, és valószínûleg azon töprengett, hogy... De hát ki tudhatja, valójában mi jár a másik fejében!
Az órámra néztem: öt perc múlva negyed négy. Glinna a plusz óráiból nem ér elõbb haza hatnál. Útban hazafelé a kocsiból majd felhívom Mimi Rootwellt, elõadom késedelmem okát, aztán beszámolok a fejleményekrõl. Egészen biztos egyet fog érteni, hogy a pasadenai ügynököt, Garry Debet keressük meg, szaglásszon kicsit körbe Los Angelesben.
Idáig érve a gondolataimban elhagytam a házat, s a felhajtón álló kocsim felé baktattam. Faith Alliger Cordja már nem volt ott. Épp beszállni készültem, amikor motorzúgást és fékcsikorgást hallottam. Megfordultam: Diana Alliger szállt ki égõvörös, vadonatúj Ferrarijából. A vászontetõ le volt hajtva, de a frizuráján légörvények munkájának nyoma se látszott.
Most magas sarkú, fekete nyitott cipõt viselt, fekete harisnyát és egészen rövid fekete egyberuhát mélyen kivágott nyakkal. Ez igen, gondoltam. Simon és Alexandra valószínûleg nem tudnák értékelni, de hát õk amúgy sem értékelnek benne semmit.
Diana szemlátomást még mindig be volt pörögve, de az is lehet, hogy ez már egy újabb dühroham volt. Úgy száguldott végig az elõcsarnokon, mintha ajtóstul akarna berontani a házba. Mielõtt azonban megtehette volna, Jüan Cabracan, a maja lépett ki a bejárati ajtó mögül. Megálljt parancsolón felemelte a kezét, és valamit mondott.
– Félre az útból, Jüan, ha jót akarsz! – kiáltott rá Diana.
A maja mosolygott, kéztartása ezúttal esdeklésrõl árulkodott. Nem hallhattam, mit mond. Ahelyett, hogy beültem volna, és elhajtottam volna a dolgomra, a lépcsõhöz sétáltam, és oldalról figyeltem. Végtére is minden, ami e család körül zajlik, rám is tartozik. A magánnyomozóknak istentõl való joguk mindenbe beleütni az orruk.
Innen már hallottam, ahogy Cabracan fojtott hangon könyörög.
– Kérem, misszissz Allikeh, míszte Allikeh megmondta nem. A misszissz... még nincsen van jól. Ön nem léphet be. Önnek... távol kell tartózkodnia, amíg míszte Allikeh áztat nem mondja igen. Áztat mondja ön tette beteg felesége.
– Azt akarod mondani, ki vagyok tiltva a házból?! – visított Diana.
Cabracan bólintott, hátralépett, és becsukta az ajtót is hallani lehetett, ahogy kattan a zár.
Diana sarkon fordult, meglátott, és rám förmedt.
– Ki a franc maga és mi a francot keres itt? Hallgatózunk, hallgatózunk?
– Ahhoz nem kellett volna idejönnöm, ezt az üvöltözést hallani lehet a város túlsó végében is – mondtam.
Egy pillanatra úgy tûnt, még jobban felpaprikázza magát, de aztán, teljesen váratlanul, nevetni kezdett.
– Néha elõbújik belõlem a vadmacska, de csak ha jó okom van rá. Sajnálom, hogy így magának ugrottam. De...
Szívesen beszédbe elegyedtem volna vele, valahová félrevonulva, hátha többet is megtudok róla, olyasmit, amit a vele szemben nyilvánvaló ellenszenveket tápláló Simon sose mondott volna el nekem. De ha megteszem, el kell árulnom neki a nevem. Abból pedig akár rá is jöhet, hogy ki vagyok és mit keresek itt.
Így hát inkább így válaszoltam:
– Épp elmenõben voltam. Azért jöttem ide, hogy lássam, nem kell-e segítenem egy szorult helyzetben lévõ hölgynek, de azt hiszem, inkább az a férfi volt szorult helyzetben.
Azzal hátat fordítottam, és elindultam.
– Nem is tudom – mondta. – Valahogy semmi nem jön össze.
Megálltam, visszafordultam. Nem rám nézett. Ajkai hangtalanul jártak. Nem hozzám beszélt.
Mentem hát tovább a kocsim felé, de megint megtorpantam. Egy lestrapált, kék és némiképp rozsdás 1983-as Dodge teherautó kanyarodott ki a fák közül a házhoz vezetõ útra. Megállt Diana kocsija mögött, hangszóróiból a legújabb rocksláger harsogott, Csótány Dzsimmi zenéje, a Kacorkék lendkerék, ha nem tévedek. A teherautóban ülõk Dianára és rám bámultak, majd kiszálltak.
Mimi Rootwell már eligazított Rosemary Alliger, Roger 19 éves húgát illetõen. Ez a feltûnõen alacsony és feltûnõen vékonydongájú nõ Rosemary kellett hogy legyen. Arca akár még csinos is lehetett volna, ha nem lett volna pusztán csontokra feszített bõrdarab. Fakókék szemei sötét félholdak fölött dülledeztek. Kusza gesztenyebarna haja egy vörös fejpánt útbaigazítását követõen a fenekét verdeste. Hosszú ujjú, barna-fehér kockás, vénkisasszonyos ruhát viselt. A csuklóig érõ ruhaujjak tûszúrások nyomait kellett hogy rejtsék. Csontos lába barna szandálban végzõdött.
Arra gondoltam, hogy ez a nõ estére meghal, hacsak nem erõltet magába egy kis tejes turmixot meg egy hamburgert.
A vezetõülésbõl kiszálló, majd hanyagul az ajtónak dõlõ férfi mocskos szõke haját fekete pánt fonta copfba. Fekete hosszú ujjú inget viselt, öreg bõrszíjat, fehérre koptatott, térdén divatosan kiszakadt kék farmert és nyers marhabõr kovbojcsizmát. Vékony ajkai közt félig szívott cigaretta fityegett.
Õ is vékonypénzû volt, de annál magasabb. A szeme barnája a pocsolyákéval volt rokon, és a jobb lapátfülébõl kalapács alakú fülbevaló lógott. Keskeny, csapott válla volt és horpadt melle. Bõre olyan durva és vörös volt, mintha csiszolópapírral dolgozták volna meg. Vigyorra húzódó felsõ ajka fölött egészen vékonyka bajusz ült.
Õ Burt Kordik volt a Chicago környéki Jefferson Parkból. Ehelyt már sok kitûnõ ember látta meg a napvilágot, de Kordik nem tartozott közéjük.
+ 17
Diana Alliger most az újonnan érkezettek felé fordult. Rosemary Alliger már az utolsó fokoknál tartott, amikor megtorpant, s felnézett sógornõjére.
– Szia, Diana – mondta vékony, kislányos hangon. Diana kimérten mosolygott.
– Ki vagyok zárva. Épp jókor jöttetek, hogy lássátok. Egy csónakban evezünk, Rosemary. És nincs mit tenni, süllyedünk.
– Már megint mi történt? – kérdezte Rosemary. – Te és anya...?
– Meg az apád is – felelte Diana. – Megmondtam Alexandrának, hogy sürgõsen hagyja abba az áskálódást, a Roger és az én dolgomba ne üsse bele az orrát. És most...
– Csak nem jött rá megint az asztma?
– Mikor nem? Persze én vagyok az oka a rohamainak, apád ezzel vádaskodik, pedig nem is én vagyok az oka legtöbbször, hanem õ. Törõdik is vele, a francokat törõdik, hiszen gyûlöli, anyád meg viszontgyûlöli, meg tudná fojtani egy kanál vízben, de inkább méheket tart, hátha azok elintézik.
Diana átnézett Rosemary feje fölött a kocsi irányába. Kordik integetni kezdett. Diana nem viszonozta.
– Gondolom, pénzt kérni jöttél megint – mondta. – Felejtsd el. Nekem megmondták, hogy semmi keresnivalód ebben a házban, amíg meg nem szabadulsz attól a mocskos disznótól.
Kordikra mutatott.
– De még akkor se biztos – tette hozzá. – Elõbb végig kell csinálnod az elvonót, aztán majd...
– Hogy mersz te így beszélni Burtrõl? – csattant fel Rosemary. – Csak azért, mert õ nem gazdag...
– Csak nézz rá, és vedd hozzá, hogyan bánik veled – sziszegte Diana. – Nyálkás, nyálas, gennyes alak, rászoktatott a szerre, és most azon tart. Nem te kellesz neki, hanem a pénzed, pontosabban a szüleid pénze. Ilyen tetûvel már volt dolgom elég. Több mint elég.
– Pofa be! – visított Rosemary. – Szeretem, és õ is szeret! Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy így beszélsz? Hát neked mi más kell Rogerbõl, ha nem a pénze? Anya és apa is megmondta, és azt is, hogy...
Elakadt. Kezdett rádöbbenni, hogy az érvek kalapácsával saját magát sújtja fejbe.
Diana mosolyogva nyugtázta, hogy újra övé a szó.
– Ez a tetû már többször beszólt nekem, sõt meg akarta dugni Cabracan feleségét is. Hát ez a legyet is megbaszná röptében!
Nahát, gondoltam. Ezt se hittem volna, hogy pont az Alliger-birtokon fogok ilyen ízes kifejezéseket hallani.
– Nem hagyom, hogy sértegesd! – Rosemary fellépett a lépcsõkrõl, odaállt Diana elé. A keze ökölbe szorult, az arca rángott. Farkasszemet nézett a sógornõjével, de ehhez egészen hátra kellett hajtania a fejét.
Az ajtó kinyílt, és Simon Alliger jelent meg a küszöbön. Az arca vörös volt, a teste dühtõl remegett.
– Az isten szerelmére! – kiáltotta. – Mi ez a cirkusz? Szégyent hoztok a házra! Tûnjetek innen, mind a ketten! Egyikõtöket sem akarom látni, amíg nem szólok!
Kicsit kivárt, aztán teli torokból elüvöltötte magát.
– Megértettétek?
És bevágta maga mögött az ajtót.
– Apa! – szûkölt fel Rosemary.
– Gyere, Rosie! – szólt rá magas, vékony hangon Kordik. – Hagyd a fenébe. Az öreged nagyon megszívta magái, hogy ezentúl csak a seggével tárgyalhatunk.
Rosemary felém pördült.
– Mi dolga itt? – kérdezte. – Ha semmi, mi a fenének nem takarodik innen?
Megfordultam, továbbmentem. De ismét csak le kellett cövekelnem: ezúttal egy úttesthez lapuló, fehér, nyitott Lamborghini gördült az épület elé, s" állt be a teherautó mögé. Fehér inget, fakóvörös nyakkendõt és szürke utcai zakót viselõ középmagas, zömök szõke férfi szállt ki belõle. Nem sokkal lehetett több harmincnál. Vonzó, bár kissé mézesmázos arca volt. Hosszú, hegyes orrával és táskás szemével Roger Alliger ugyanúgy mosómedvére emlékeztetett, mint az apja.
Családi hétvége az õsi otthonban: mindenki a fedélzeten. Izgalom a tetõfokon. Fõmûsoridõs szappanopera!
Roger megkerülte a teherautót, és elindult a ház felé. Összeráncolta a szemöldökét, a hangja erõs, mély és meggyõzõ volt.
– Mi folyik itt, Diana? Miért hívtál ide?
– Apád megtiltotta, hogy belépjek a házba. Zavaró tényezõnek nevezett, anyádat rendszeresen kiborítom, asztmás rohamokba kergetem. De ez csak sárdobálás, nagyon jól tudod. Mindenre asztmarohammal reagál. Én csak azt akartam a vénasszonnyal közölni, hogy ne üsse bele az orrát a dolgainkba. Ha igazi férfi vagy, ezt megmondod neki te is.
Roger arcából egyszeriben kifutott minden vér, és olyan lett, mintha fából volna.
– Mit kell már megint elsimítanom? – kérdezte, jóval szelídebb hangon.
– Nem, Roger – mondta Diana gúnyosan. – Valahányszor el akarod simítani a dolgokat, csak még jobban megkevered. Felejtsd el. Csak annyit akartam, hogy legyél itt, és legalább tégy úgy, mintha mellettem állnál. De most az apád már be se enged a házba.
Rosemary felé intett.
– És nem engedi be õt se.
– És mi új van ebben? – szólalt meg Kordik. – Gyere, Rosie. Szarjunk bele. A szüleid beakasztottak nekünk, ez van. El kell felejteni õket, és kész.
Rosemary feléje fordult.
– Nem! Nekünk pénz kell! Mi mást csinálhatunk?
– Megleszünk nélkülük. Gyere már.. Félrehessentettem egy arcom körül repkedõ mehet. Simon remélhetõleg benn marad a házban, gondoltam. De a következõ pillanatban az ajtó újra kinyílt, és felbukkant Simon savanyú képe.
– Mindenki takarodjon haza! – üvöltötte. – Nem viccelek! Mellesleg, éppen egy új végrendeleten töröm a fejem! Ki innen, ki innen!
– Mert ha nem, hívja a rendõrséget, ugye? – feleselt Kordik. – Na, az szép lesz! Hadd szóljon!
Csúfondárosan vigyorgott, szívott egyet a cigarettájából, aztán megint vigyorgott. De azért mégiscsak bemászott a teherautóba.
– Apa! – Rosemary esdeklõen a kezét nyújtogatta. – Nekünk pénz kell!
– Nem szégyelled magad? Mindenki szeme láttára könyörögsz, mint egy koldus? Nesze!
Simon a pénztárcájáért nyúlt, kivett belõle egy bankjegyet, összegyûrte, és Rosemary felé hajította. A lány felvette az elõcsarnok kövérõl, és a teherautóhoz futott.
– Vegyél rajta kokót! – kiáltott utána Simon. – Lõdd be magad! Fel a fellegekbe! Az istenit, Rosemary!
A hangja elcsuklott. Rosemary megfordult, az arca eltorzult.
– Nem tehetek róla! – sikoltotta. – Te se! Senki se!
Beült Kordik mellé. A motor beindult, a teherautó farolni kezdett, amíg hátsó ütközõje nem találkozott Roger kocsija mellsõ lökhárítójával. Akkor elõremenetbe kapcsolt, és Diana kocsijával koccant, megint hátra, megint elõre,
Kordik balra-jobbra birkózott a kormánykerékkel, aztán a teherautó sikoltó gumikkal nekilódult.
Elsiettem, mélységes szégyennel eltöltve magam miatt és miattuk, hogy tanúja voltam ennyi megaláztatásnak és gyûlöletnek.
Távolodóban Dianát hallottam kiabálni.
– Oké, Roger, jössz vagy maradsz, nyalni az apád seggét?!
– Ma nem jön be! – kiáltott vissza Simon. – És te, Diana, Diana Rolanski, vagy bocsánatot fogsz kérni és megígéred, hogy soha több bajt nem keversz, vagy ezt az ajtót örökre zárva találod!
Végképp elegem volt ebbõl. Elhajtottam, nem néztem a visszapillantó tükörbe sem, vajon most mit csinál Roger.
Rákanyarodtam a Panoráma útra, és haladtam észak felé. Az út enyhe ívet írt le és emelkedett, megmászva a folyót kísérõ sziklás vonulatot. Nem jutottam messzire, a mobilom máris csörgött. Simon Alliger harsogásától majd megsüketültem.
– Corbie! Maga tanúja volt ennek a jelenetnek! Sajnálom, végtelenül sajnálom! Megalázó volt! De hát még a legjobb családokban is... Mindenesetre ezt tilos továbbadnia! Nem fogom eltûrni, hogy bárkinek is beszéljen róla!
– Profi vagyok – mondtam. – Ne aggódjon.
– Tudom. De...
Úgy tûnt, közel jár a síráshoz.
– Hová lett a kedvesség, a szeretet, a törõdés? Hová a tisztelet? Mi történt a feleségemmel, a gyerekeimmel? Minden megváltozott, mindenki megváltozott, valahogy semmi nem jön össze.
Lelki tanácsadásra nem szerzõdtem! Különben meg legalább annyira felelõs a kialakult helyzetért, mint a többiek. De nem venné jó néven, ha ezt most megmondanám neki.
– Az idõ lényege a változás – mondtam.
– Mi a francot akar ezzel?
Remek. Újra dühös. Maradjon is ilyen. A végén még megsajnálom, ha zokogni kezd.
– Csak annyit... – kezdtem, de máris abbahagytam, s kicsit késõbb folytattam. – Örülök, hogy felhívott. Eszembe juttatta, hogy mit akartam kérdezni öntõl. Ugyebár nemrég tért vissza szabadságról vagy üzleti útról? – Miért?
Elmondtam neki, hogy döglött méheket találtam a fürdõszobájában. Nem mondott semmit. Talán a döbbenet nem hagyta szóhoz jutni.
– Ezért kérdeztem, hogy nemrég tért-e vissza szabadságról vagy üzleti útról – folytattam. – Azt hiszem, a méhek éhen haltak. Ez az egyetlen ésszerû feltételezés.
A hangja olyan vékony volt, mint egy szellemé.
– Tegnap jöttem vissza üzleti útról New Yorkból. Hét napot voltam távol. De nem használtam a fürdõszobát azóta, hogy megjöttem. Egészen a mai napig.
– Nincs kizárva, hogy maguktól jutottak be valahogy.
– Senkinek semmi dolga nem lehetett az irodámban – mondta. – Még Jüannak sem. Az irodát és a fürdõszobát még az elutazásom elõtt takarította ki. Erre ügyeltem. Azalatt csinálta, hogy ott ültem és dolgoztam.
A hangja hirtelen fölerõsödött.
– Jóságos ég, Corbie! Ez azt jelenti...?
– Meglehet – feleltem.
– De miért? És ki?
– Ne törõdjön vele. Legalábbis most még ne. Amikor nincs ott, zárva tartja az irodáját?
– Micsoda? Ja, hát persze. Legföljebb akkor nem zárom be, ha csak a házban jövök-megyek.
– Kinek van még kulcsa ahhoz a szobához?
– Senkinek. Még a feleségemnek se.
– A kulcsot mindig magánál tartja?
– Mindig.
– Amikor lefekszik, hová teszi?
Lehajtottam a fõútról, rá egy betonpadkájú füves leálló-sávra. Megálltam egy oszlopokra erõsített fa emléktábla mellett, és kikapcsoltam a motort. Láttam közeledni mögöttem az úton Diana Ferrariját, nyomában Roger fehér kocsijával. Nagyon úgy nézett ki, hogy egy darabig még elidõztek a házban. Most azonban annál gyorsabban hajtottak, túllépve a megengedett sebességet.
– A kulcsot az ágyam melletti asztalfiókba teszem – mondta.
– Említette, hogy mindig magánál tartja. De ez egészen biztos? Úgy értem, ha társaságba megy vagy ha elutazik, akkor is magánál van?
Kis csönd után szólalt meg újra.
– Nos, néha tényleg nem viszem magammal. Persze nem szándékosan. Hát igen, párszor elfeledkeztem róla. De most legutóbb nem felejtettem el. Ott volt nálam.
Fölöslegesnek tartottam kioktatni, hogy mi se könnyebb, mint elemelni a kulcsot, lenyomatot csinálni róla, aztán a lenyomatról kulcsot. Ezt már nyilván õ is átgondolta.
A két kocsi elszáguldott a leállósáv mellett. Nem tartottam valószínûnek, hogy akár Diana, akár Roger megláttak volna. Mindketten dühödtnek és feszültnek látszottak, mereven bámulták maguk elõtt az utat.
– Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy bárki is meg akarna ölni – mondta Alliger. – Persze...
– Mindenesetre legyen óvatos. Nehogy valakit meggyanúsítson. Az hiba volna, mert azzal csak azt érné el, hogy a bûnös – már ha van ilyen – körültekintõbb lesz. És talán egyéb magyarázata is van a méhek ottlétének. Csak még nem jöttünk rá, hogy mi.
– Figyeljen, Corbie! – A hangja most mély volt és dühös. – Most azonnal írok egy feljegyzést errõl, és átadom letétbe Jack Crotalnak, az ügyvédemnek. Ha bármi történne velem, õ bontatlanul átadja Mimi Rootwellnek, aki aztán lefolytathat egy tapintatos nyomozást az ügyben...
– Uram, neki azt a feljegyzést át kell adnia a rendõrségnek – mondtam. – Nincs más választása. Megértem, hogy ön kerülni akarja a botrányt meg a nyilvánosságot, de bizonyos helyzetekben...
– Így akarom, és így is lesz! – reccsent bele a telefonba.
Megvontam a vállam. Nem érdekes, mit akar, úgyis az fog történni, amit megjósoltam. És ha majd az ügyvédjét beavatja, az se fog mást mondani.
– Azt akarom, hogy habozás nélkül lásson neki a nyomozásnak – mondta Alliger. – Szerintem Diana az, aki becsempészte a méneket. Itt már nem babra megy a játék, és ha félreállítanak az útból...
Elakadt. Nyilván nem tudta kigondolni, Diana hogyan profitálhat abból, ha õ már nem lesz az élõk sorában. Mindazonáltal biztos voltam benne, hogy majd elõbb-utóbb kiöt-li az õ szájíze szerinti racionális magyarázatot.
Természetesen az is lehet, hogy igaza lesz.
– Ne hamarkodjon el semmit, uram – mondtam. – Ha õt vagy bárkit megvádol a dologgal, azzal polgári pert akaszthat a saját nyakába. Még az újságok se tudják majd elhallgatni. Önnek bizonyítékra van szüksége. Nézze, uram, tisztelettel szólva, ön mocskos egy kutyaszorítóban van. Nyakig fog ülni a nyilvánosságban. Ez elkerülhetetlen.
– De igenis, elkerülhetõ! – mordult fel. – Például ha az a gyilkosság tervét szövögetõ egyén véletlenül meghal, mégpedig balesetben!
És letette, rám hagyva, gondoljak, amit akarok. Törtem a fejem. Talán csak a levegõbe beszélt. Vártam, reméltem, hogy mindjárt újrahív. Bejelenti, hogy csak mérgében mondta, amit mondott, felejtsem el. Aztán utasít, hogy folytassam a munkát a terv szerint. Õ maga kizárólag úgy fog viselkedni, ahogy javasoltam neki. Észnél lesz.
De nem hívott újra.
+ 18
A Panoráma út északi vége elõtt fa emléktábla áll. Rajta olvashatók a legfontosabb tudnivalók és mindazok a nevek, amelyekkel 1673 óta Peoriát illették. Ez egy meredély legszéle, amely ezen a ponton 99,9 méterrel magasodik az Illinois folyó és völgyvidéke fölé. Itt parkoltam le a kocsimmal, élvezve a kilátást, amely valóban panoráma volt. Tiszta napokon észak felé akár negyven kilométerre is be lehetett látni a peoria indiánok Pimiteouinak, azaz Hízott Vadak Földjének nevezett hatalmas folyamvidékét.
“Peoria" a bennszülöttek nyelvén – a legelfogadhatóbb magyarázat szerint – pulykát jelent. Roppant találó név, vélekednek sokan, de hát cinikus emberek mindenütt vannak. Az se lehetett véletlen, teszik hozzá, hogy a francia telepesek által adományozott nevek közt olyan is szerepel, mint “Pissville", azaz Húgyvár.
És ezek a cinikusok rajonganak a peoria indián mítoszokért, különösen Vitihakakáért, a Nagy Fehér Nyúlért, Tapsi Hapsi elõfutáráért. A legenda szerint a világ teremtése utáni elsõ napokban ez a hosszú fülû tréfamester-szellem találta fel a gabonát. Megette az elsõ sütetet, és az ürülékében néhány emésztetlen maradt szem gyökeret eresztett: belõlük lettek az elsõ emberi lények.
Egy másik peoria indián monda állítólag épp itt ehhez a magaslathoz köthetõ. A történet alapjában és szokványos fordulataiban sokban hasonlít az effajta regékhoz, de némely el nem hanyagolható részletében mégis különbözik. Apám szerint a különbség oka az a “peoriaság", ami benne van errefelé a levegõben. Értsünk ezen bármit. Íme a történet.
Egy Misivapo nevû fiatal lányt nagyon emésztette a bánat a messzi irokézek elleni hadjáratban nyoma veszett kedvese, Kvaszim után. Sokáig, nagyon sokáig várt, majd egyszer csak azt a hírt hallotta felõle, hogy elesett a csatában. Így hát illõ búcsúbeszédet intézett hozzá a Nagy Szellem útján, majd a mélybe vetette magát, néhány méterre attól a ponttól, ahol álltam.
Mégsem zúzta halálra magát. A szirtperem alatt mintegy tizenöt méterre egy sziklahasadékból fácska nõtt ki, annak az ágai megfogták a lányt, és bár nem tudták megtartani, egy második fácska tovább fékezte a zuhanást.
A horzsolásokból és sebekbõl vérzõ lány sorsával dacolva visszamászott a sziklára. Erõt gyûjtött, azután egy másik helyrõl újra leugrott. Ezúttal egy kõpárkányon akadt el, ami föntrõl nem volt látható: lepattant róla, keresztülbucskázott egy bokron, majd újabb tizenöt méteres zuhanás után megállapodott egy kisebb fa ágai közt.
Testében és méltóságában sebzetten ismét felkapaszkodott. Pár perc múlva talált egy akadálytalan zuhanást ígérõ szirtszakaszt, és megint nekilódult.
Harminc méterrel lejjebb egy keskeny hegyi ösvényen épp arra cammogott egy hatalmas fekete hím medve. A lány a kiálló sziklaösvény helyett az elhízott jószág úgy-ahogy puha hátára zuhant. A medve megdöglött. A lány átmenetileg elvesztette eszméletét, valamint örökre jó néhány fogát, és több bordája eltörött, orrából fasírt lett, egyetlen porcikája sem maradt épen.
És miközben kínlódva, nyögve felküzdötte magát megint a sziklaperemre, odafentrõl halottnak hitt kedvese arca nézett vissza rá. Kvaszim épp úton volt falujába elújságolni megmenekülését s egyúttal bemutatni azt az irokéz nõt, akivel egymásba szerettek, s aki kész volt elhagyni érte saját törzsét, hogy együtt szökjenek.
A legenda nem tért ki rá, hogy Misivapo mit mondott a nagy újságot hallva. Mindössze annyi õrzõdött meg az utókornak, hogy a halálba taszította Kvaszimot és az irokéz nõt a sziklaperemrõl, majd hazament, és hozzáment Félszemûhöz, a helyi kovakõfaragóhoz.
Kilencéves koromban hallottam elõször ezt a mesét apámtól. Már akkor figyelmeztetett, hogy ez a történet különbözik az összes többi hasonló.amerikai indián legendától. “A peoriaiakban van valami másság. Érzed, és mégis kitapinthatatlan."
Amikor visszajöttem Los Angelesbõl Peoriába, megint elõhozakodott a nagy talánnyal. “Nyomozó vagy, emberbe oltott véreb. Miért nem uszítod rá magad, hogy miféle esz-szencia rejtõzhet e mögött a másság mögött? Szegény öreg szülõapád végre megnyugodna, ha tudná a választ."
Ez idáig még nem sikerült megfejtenem a talányt.
Ma mindenesetre a térség legnagyobb munkaadója a Caterpillar Tractor, a “sárga óriás", a legnagyobb földmunkagép-gyártó vállalat a világon. A második legnagyobb munkaadó a Szent Ferenc Gyógyászati Központ. Kábítószer-kereskedõ, gyilkos és közönyös fiatalokat tömörítõ bandák a harmadik.
E világvárosias övezet kétszázötvenezres lakosságából még sok ezren hisznek abban, hogy boszorkányok és varázslók léteznek. Legalább harmincöt százalék hisz Atlantiszban, hisz abban, hogy a Föld lapos korong volt vagy még mindig az, hogy a csillagok parányi világítótestek és a szilárd ég boltozatán lógnak, hogy a kígyók beszélnek, hogy a Nap és a Hold megállt Föld körüli útján az égen, hogy Józsué és az izraeliták megnyerhessék a csatát, és hogy az ufólények lesznek a mi megváltóink. Mindent elhisznek, csak azt az egyet nem – s ebben persze sok helyütt követõkre találnak –, hogy a politikusok közt akadhat tisztességes ember.
Ám Peoriának bõven van mire büszkének lennie, és közösségi szellemét bármely más nagyváros megirigyelheti. Nekem cseppet sem kell zavarba jönnöm, ha valahol be kell diktálnom a születési helyemet.
Aztán ott van a már-már közmondásos kérdés:
– De vajon Peoriában menni fog-e?
Nixon elnök különösen sokat morfondírozott ezen, míg õ és csapata azon törte a fejét, hogyan verje át az amerikai népet. A város a konzervativizmus, a populizmus jelképe lett. Ha valami nixoni húzásra az átlagpeoriai jóváhagyóan rábólintott, joggal várható volt, hogy ország is nagyrészt hasonlóan fog reagálni.
A “De vajon Peoriában menni fog-e?" már a tizenkilencedik század közepén is híres szófordulat volt. Leginkább mégis a színpadi mutatványosok a megmondhatói, hogy a peoriaiakkal sose volt könnyû boldogulni. Ami ott bejött, az máshol is alkalmazható volt.
Persze alapvetõen a peoriaiak is éppen olyanok, mint bármelyik más emberfajta kerek e világon. Hogy valami jó vagy rossz, az végül is attól függ, hogy az ember optimista avagy pesszimista.
*
Hazafelé autóztamban gondolataim az Alligerek körül forogtak.
Tanultuk mértanórán, és a józan ész is azt diktálja, hogy a párhuzamosok soha nem találkoznak. Van azonban egy olyan mértani rendszer, Riemann német matematikus a kidolgozója, amelyben a párhuzamos vonalak elõbb-utóbb összefutnak. Az Alliger család tagjai ilyen típusú, maximális csõlátással lerakott sínpályákon haladtak, és abból iszonyú romhalmaz várható, ha majd mindezek a teljes gõzzel robogó, sípjukkal huhogó, kolompjukkal csörömpölõ mozdonyok egyszer csak egymásba futnak a Riemann Expressz Csomóponton.
De most a jelennel kell foglalkoznom, nem a jövõvel! A Weenának nevezett nõ Dianának szóló levele szerencsés fejlemény volt Simon számára, és szerencsétlen Dianának. Figyelembe kellett vennem a Simon irodai fürdõszobájában talált döglött méneket is. Bárkinek adódott lehetõsége bejutni oda, feltehetõen élõ méheket helyezett el aznap, hogy Simont üzleti útjából hazavárták. De olyan sokáig elmaradt, hogy a méhek végül is elpusztultak.
Másik oldalról (vajon miért van mindennek másik oldala?) ez a valaki esetleg eleve döglött méheket is becsempészhetett, pusztán azért, hogy Simont megijessze. Ennek nem volt ugyan sok teteje, de találkoztam már ennél értelmetlenebb cselekedetekkel is.
Miután északnak fordultam a Prospect útra, felhívtam Mimi Rootwellt, és elmondtam az Alliger-háznál történteket. Végighallgatott, egyszer sem szólt közbe, s a végén azt mondta:
– Amint lehet, faxold át a levelet egy írásos beszámolóval Garry Deb pasadenai címére. Máris elkezdheti a nyomozást. Te magad is elmehetsz Los Angelesbe, ha Deb nem kapar elõ semmi használhatót.
– Megállók az ügynökségnél, és most mindjárt jelentést teszek – mondtam.
– A belvárosban vagyok. Azért csak állj meg az ügynökségnél. Írd meg a jelentést, faxold át a levéllel együtt Debnek, hívd fel, avasd be, rakj le másolatokat nekem. Szia.
Fél órával késõbb beálltam lakótömbünk parkolójába. Ilyentájt Glinnának már otthon kellene lennie. Most azonban meghívása volt munka után vacsorára egy mágiás-test-vérhez, aztán boszorkányköri értekezlet lesz. Éjfélnél korábban nem kerül elõ.
Felhívtam a belvárosi Antique Centerben lévõ irodámban az üzenetrögzítõt. Egy jövendõbeli ügyfelet se kellett visszahívnom. Szerencsém, hogy Mimi gondolt rám, máskülönben munka nélkül volnék, ami persze nem baj, ha az embernek elég pénze van a bankban. Nekem nem volt, bár a hálószobámban az üreges könyvben ott lapult a 11 000 dollár. Még nem szántam rá magam, hogy jelentsem állam bácsinak, és egy cseppet sem voltam biztos benne, hogy megteszem. A lelkiismeretem azonban – ez a szükséges rossz vagy nem mindig kívánatos jó, attól függ, honnan nézi az ember – folyamatosan gyötört. Vagy ha nem gyötört is, legalábbis sajgott.
Az erkélyajtóban álltam, ahonnan ráláttam a parkolóra. Sheridan Mutts épp beállt a furgonjával, kiszállt, és jött az épület felé. Gorillamancsában egy tizenkét dobozos söröskartont lengetett. Egy perccel késõbb felhangzottak nehéz léptei, majd a kattanás, ahogy a kulcs a zárba illeszkedik. Kilincs nyekkent. Aztán õ maga dörmögött.
– Mi az isten?
Rángatni kezdte az ajtót. A kulcs teljesen körbefordult, ez nyilvánvaló volt, az ajtó mégse nyílt ki. Újabb cibálás, káromkodás. A söröskarton csattanása a padlón, ahogy nekiállt két kézzel húzni. További szitkok.
Aztán üvöltözés, ahogy öklével püfölni kezdte az ajtót. Merthogy ez se segített, lement a lépcsõn. Homlokomat az erkélyajtó üvegének szorítva lenéztem. Láttam sárga védõsisakját és fél vállát, ahogy egy földszinti ajtóhoz megy. Ahogy sejtettem, a gondnokkal, Selinda Tuneball-lal tért vissza. Szegény asszony, mint rendesen, most is tökrészeg volt. Mutts a könyökénél fogta, el ne essen, de még így is el-elbotlott. Amikor eljöttek alattam, tisztán hallottam, ahogy Mutts szidja az asszonyt. Aztán egy perc múlva már jöttek is fel a lépcsõn.
Mutts kiáltozásának és Tuneball dadogásának hangzavarából végül Mutts mindent eldöntõ üvöltése került ki gyõztesen:
– Kurva sokra mentem veled, részeg disznó!
De ez semmi volt ahhoz képest, ahogy egy perc múlva ordítani kezdett. A gondnoknõ nyilván elájult. Aztán egy kinyíló konzervdoboz pukkanását hallottam, majd locsogó hangokat, ahogy a hideg sörrel élesztgetni próbálja az asz-szonyt: Ez nem járhatott különösebb sikerrel, mert azután csak a hangos bugyogást hallottam, ahogy kiissza a maradék sört, majd egy fémes kondulást, ahogy a falnak vágja az üres sörösdobozt.
Egy teljes percen át csend volt, leszámítva a hangos zihálást. De aztán nagyot ugrottam, mert most meg az én ajtómat kezdte verni.
– Az isten rohasszon meg, Corbie, te szarházi zsaru! Gyere és állj elém, ha mersz! Tudom, hogy bent vagy, láttam a kocsidat! Nem tudom, mit csináltál az ajtómmal, de valamit biztos csináltál vele, mert nem mûködik! Azt is tudom, hogy te basztad el a zenegépem! Gyere ki, és állj ki velem, mint férfi a férfival, te nyúlszívû görény!
Nem válaszoltam. Újra verni kezdte az ajtót, és kígyótbékát kiabált rám. Végül elhallgatott, majd ledobogott a lépcsõn. Kinéztem az erkélyablakon. Már a parkolóban állt, és a furgonja végében egy hosszú szerszámosládát nyitoga-tott. Szekeréét vett elõ, lecsapta a szerszámosláda fedelét, és jött vissza az épülethez.
Felnézett, és meglátott, mielõtt hátraléphettem volna. Megrázta felém a szekeréét, valamit kiáltott is, amit nem hallhattam az utcazajtól. Gyorsan tárcsáztam a rendõrséget, megadtam a nevemet és a címemet, és vázoltam a helyzetet.
– Siessenek! Ez a Mutts azzal fenyegetõzik, hogy megöl! Egy nagy fejsze van nála!
Addigra már az ajtóm elõtt állt, és üvöltött.
– Utolsó felszólítás, ganézsák! Gyere ki és gyónd meg a bûneidet, te töketlen buzi! Ha nem jössz, bemegyek ajtóstul! De akkor úgy megfaragom a fejed, hogy még a mostaninál is gusztustalanabb leszel!
Jó hangosan visszaüvöltöttem.
– Csak gyere, puskával várlak, szétdurrantom a fejed! Ez nem volt rossz gondolat, csak hát amíg nem muszáj, eszembe se volt megtenni.
– Lássam a kezed, Corbie, mer jövök!
Na, ez is jó pár John Wayne-filmet láthatott.
Néhány másodperc múlva következett az elsõ baltacsapás. Az a papírvékony és filléres ajtó, amit a zsugori háziúr lakásainkra felszerelt, nem fog sokáig tartani, úgyhogy az erkélyajtóhoz siettem, kinyitottam, és kiléptem a parányi erkélyre. A forró levegõ rám zúdult, pedig már amúgy is izzadtam. Korántsem voltam olyan nyugodt és megfontolt, mint kellett volna.
Becsuktam az erkélyajtót, átlendültem a korlát vasrácsán, pár pillanatig ott lógtam ég és föld között, aztán elengedtem a korlátot, és földet értem a járdán. Pontosabban betont, de kellõ térdrugózással, összekuporodással és tova-hengergõzéssel sikerült ép bõrrel megúsznom. Aztán felálltam.
Abban a pillanatban a fejem felett az erkélyüveg szilánkokra hasadt. Apró, éles üvegdarabkák repkedtek szerteszét. Mutts tûnt fel az erkélyen. Megrázta felém a szekeréét.
– Szóval ott vagy, te kibaszott gyáva seggfej! Na várj csak, egy percen belül lent vagyok és miszlikbe aprítalak! De elõbb itt verek szét mindent! Nincs kedved feljönni, megmutatni, mivel kezdjem?
Az arca olyan vörös és dagadt volt, mint a tüzelõ nõstény páviánok hátsója.
Csak most döbbentem rá, hogy a dolgok visszafelé is elsülhetnek. Mi lesz, ha a könyveimmel kezdi a nappaliban? Te jó isten! Henry Miller Baktérítõjének különleges kiadása, illusztrálta Granma Moses! Az elsõ kiadású A titokzatos idegenl Amanda Ros dedikált, elsõ kiadású Iréné Iddlesleigh-el És akkor ott vannak a méregdrága számítógépek és a pótolhatatlan adatokkal teli mágneslemezek és a nyomtatók! És az üreges könyv, benne a tizenegy ezerrel! És... és...
Végigpillantottam a Willow Knolls úton. Villogó lámpák se keleten, se nyugaton. Sziréna sehol.
És akkor egy tompa puffanás hallatszott, mint amikor valami kemény tárgy csapódik húsba, majd hangos röffenés következett. Felpillantottam, épp még mielõtt a százhuszonöt kilónyi zsír, izom és csont maga alá lapíthatott volna. Az elájulásom elõtti másodperc tört részében Selinda Tuneball arca nézett le rám odafentrõl, kezében Glinna tachyongyorsítójával, és hallottam még a szekeréé csattaná-sát a betonon, amit Mutts ejtett ki a kezébõl, amikor Selinda tarkón vágta a fémhengerrel. Emlékszem még, vagy legalábbis úgy rémlik, hogy hallom a távolból a szirénák jajongását.
A nap további részének eseményei ködbe és távolba vesznek. Pár pillanatra emlékszem az ébrenlét és ájulás közti állapotból a kórház ambulanciáján. Kis fali fülkében Máté, a könyvelõk védõszentjének szobrocskáját láttam állni.
Snitt. Valaki, gondolom Glinna, azt kérdezi: “Hol az orvos?" Snitt. Egy orvos arca – legalábbis, gondolom, az volt – dereng felettem, tömött fekete bajuszáról majonézt törölget, a lehelete fokhagymaszagú.
Az arc beleolvad – mikor, nem tudom – egy másik arcba, lesz belõle Sheridan Mutts szakállas neandervölgyi áb-rázata, majd feloldódik, s magára ölti annak a sofõrnek ördögi vonásait, aki Duck Inn közelében majdnem belém jött teherautójával a viharban.
Aztán fekszem a kórházi ágyon. Glinna ül mellettem, gyógyító ráolvasásokat kántál alig hallhatóan. Apám és élettársa, Sheba Peece néz le rám aggodalmasan. Majd Mimi nagy tökfejét látom épp elfordulóban, amint a tolószékét tekeri. Késõbb valaki fogja a kezemet.
Egyszer arra eszméltem, hogy éppen röntgeneznek, bár nem tartott soká. Aztán egyszer csak valaki azt mondta: “Rendbe fog jönni", és így is lett. Legalábbis részben, mert ami a tudatomat illeti, már teljesen magamhoz tértem.
Aztán jöttek a zsaruk, és arról kérdezgettek, hogy mi történt, hogy történt. Amit elmondtam, annál mezei civilként többet nem is tudhattam volna. Így viszont rendõrségi kapcsolataimból máris értesültem, hogy Muttsot õrizetbe vették és különbözõ vádpontok vannak a terhére róva, olyanok, mint rendõri intézkedéssel való szembeszegülés, hatósági közeg bántalmazása, de már óvadék fejében szabadlábon van. Keresetet nyújtott be ellenem lakásában történt rossz szándékú károkozás és erõszakos fellépésre való pro-vokálás címén, sõt perli Tuneballt is ok nélkül való rátámadásért és gyilkossági kísérletért.
Mimi rettegett ügyvédi irodája, a Sprenger, Kramer, Hammer és Burnam viszont Muttsszal és Katzenwinterrel, a háziúrral szemben indított pert. Mint kiderült, Katzenwinter ügyvédei sem voltak akárkik. A félelmetes Crotal, Redast, Upasian, Snooker és Hempen cég ellenkeresettel élt velem és Muttsszal szemben az épület terhére elkövetett vandalizmusért, 250000 dollárt követelve javítási költségek címén és még egyszer ennyit a rárótt és elszenvedett eszmei károkért, idegfeszültségért és lelki zavarokért. Tuneball senkit nem perelt be, minthogy gutaütésbõl kifolyólag bé-nultan feküdt, amit rögtön azután kapott, hogy elvittek a mentõk. Viszont az unokaöccse Chicagóból (ekkor hallottam róla elõször, de egyúttal azt is megtudtam, hogy éppen bírósági eljárás folyik ellene sikkasztás alapos gyanújával) pert indított a nevében Katzenwinter, Mutts és jómagam ellen.
Ezek a kórházból való elbocsátásomat követõ néhány nap fejleményei voltak. Agyrázkódásom volt, még szerencse, hogy a koponyám nem roppant meg. Sõt valahogy a bordáim és a gerincem is megúszták törés és repedés nélkül.
Mindenesetre a kórház rájött, hogy a betegbiztosításom érvényes a három napon túli gyógykezelésre is, és az orvosok is kiderítették, hogy ez a biztosítás áll minden számlát.
Úgyhogy mindenki boldog volt, kivéve engem és az értem aggódókat.
A második kórházi napomon meglátogatott Mimi Rootwell. Megkérdezte, hogy vagyok, majd azt mondta:
– Úgy tudom, szoktál kacsára vadászni Goofy Ridge környékén. Talán érdekelni fog egy ma megjelent cikk a Pekini Hírekben. A Journal-Star még nem csapott le rá. Biztos emlékszel a tudósításra arról a nagy tûzrõl Goofy Ridge-ben, a Mobard testvérek és élettársuk, egy Milly Jane nevû nõ õrizetbe vételérõl és nevetséges és ellentmondó állításaikról, hogy valaki megtámadta õket. Emlékszel arra a szerencsétlen flótásra, akinek egy aligátorteknõs lógott a fütyijén? Aznap történt, hogy elvállaltad azt az ügyet a rejtélyes klienssel, pedig még idõben szóltam, hogy vigyázz.
– Hát hogyne emlékeznék! – mondtam, és azon tûnõdtem, vajon mennyire véletlen ez a látogatás. Gyanítottam, hogy Mimi gondolatban már összekapcsolta az aznap esti Goofy Ridge-i eseményeket szerény személyemmel.
– Akkor jó. A két férfi bent ült a Mason Megyei Börtönben, a nõ pedig tüdõgyulladással feküdt a kórházban. Na szóval... a nõ a múlt éjjel belehalt a tüdõgyulladásba plusz szövõdményeibe. A Pekini Hírek tudósítója véletlenül épp a kórházban tartózkodott, amikor a nõ meghalt, és beszélt a kezelõorvossal. Az orvos elmondta a tudósítónak a néhai utolsó szavait, merthogy megjegyezte, annyira döbbenetesek voltak.
. Ajaj, gondoltam. Milly Jane képes lett volna halotti ágyán meggyónni, kiadni nevemet, meg hogy mit mûveltem? Kurva nagy szarban vagyok, ha megtette.
– Oké – mondtam. – Mik voltak azok a szavak?
– “Láttam a mocsárban a fényt. Õ csak mosolygott. És az összes kecskebékák zöld hozsannát énekeltek."
– Nem tudom, mit jelenthet, pedig nagyon olyan, mintha jelentene valamit.
Miminél biztos többet olvastam ki a szavakból. Valamikor régen, bármennyire nehéz is elképzelni, ez a végtelenül elhájasodott és erkölcsileg visszamaradt Milly Jane is volt kisgyerek. Akár még csinos, karcsú, boldog és ártatlan is. És talán, de csak talán, kislány korában kószálhatott a folyó menti mocsárban. És egyetlen pillanatra titokzatos élményben, káprázatban lehetett része. A Mocsár Nagyasszonya jelent meg elõtte dicsfénytõl övezve, és rámosolygott Milly Jane-re. És a békák tényleg angyali kórusban énekeltek.
Elképzeltem, és a bõröm megdermedt, s minden vér a fejembe szállt.
Meglehet, túlontúl képzelõdõs vagyok.
De tetszett a gondolat, hogy nekem van igazam, tényleg így esett.
Ugyanakkor a szomorúság is elfogott. A káprázat, a dicsfény, a mosoly, a békák mennyei éneke nem emelték fel a kis Milly Jane-t egy magasabb éteri horizontra. Más ilyen látomással és hallucinációval megáldottakból szentek lesznek. Milly Jane... mi minden lehettél volna... és mi lettél... Õszintén gyászollak.
– Jól vagy? – tört át Mimi hangja egészen messzirõl.
– Mi? Ja, igen. Bocsánat. Elgondolkoztam.
– Van még valami, Tom. A halála éjjelén Almond és Deak Mobard megszökött a börtönbõl. Úgy tûnik, valaki becsempészett nekik egy nulla-negyvenötös automatát, de hogy ki, azt még nem tudja senki. A két testvér kocsit lopott, és bevette magát Goofy Ridge-be. Két órával késõbb a Mason megyeiek megtalálták Almondot.
Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– Hátulról fõbe lõtték. Deaknék nyoma veszett. Nem csoda, Tom, hogy akkora érdeklõdést mutatsz a vidék iránt. Ott mindig történik valami rázós.
Rázósabb, mint gondolnád, Mimi. Vagy talán gondolod is.
+ 19
Ma volt a “meghalni sincs idõm" napja.
Garry Deb expresszcsomagját Pasadenából reggel kilenckor vettem át a lakásomon. Deb négy videokazettát ígért telefonon elõzõ este, azok érkeztek meg.
Felhívtam Mimi Rootwellt, hogy tudassam vele a hírt, azután egyenként megnéztem a kazettákat. Elõször a Dobd hanyatt magad-ol. Másodszor Az utolsó alhajt. Harmadszor a Szörfcsõdörök az amazon farkasasszonyok elleni. Ezekbõl hosszú szakaszokat gyorscsévéléssel átpörgettem, mert csak azok a részek érdekeltek, amelyekben Diana Rolanski, alias Clio Brooks szerepelt. A negyediket, A trójai szajhák címût azonban lejátszó üzemmódban néztem végig, mert Minnie Six szerepében Diana csaknem minden egyes kockán jelen volt.
Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Six és Brooks egy és ugyanaz a személy. A számos közelkép az arcáról – persze a testérõl jóval több volt – egyértelmûen bizonyította. Az elsõ három film úgynevezett szoft pornó volt – vagyis az egymásba hatoló nemi szervek látványa számûzve volt a képernyõrõl, bár nem egy “háromoldalú" szexet imitált. A trójai szajhákb&n minden egyenesben ment. De azért kemény pornó létére osztályon felüli alkotás volt.
A Gerry Debbel folytatott telefonbeszélgetésekbõl megtudtam, hogy idõnként némelyik fifikásabb pomófilmren-dezõ igazi íróval írat forgatókönyvet, és meg is csinálja a filmet belõle. Vagy legalábbis többé-kevésbé abból.
– Ez a világhírû pornófilmgyûjtõ, ez a Woods Yeckman, akitõl a kazettákat szereztem, elmondta, hogy azoknak, akik ezt a mozit csinálták, volt annyi eszük, hogy egy Lukianosz Szamoszata nevû régi görög írótól lopjanak. Te biztos tudod, ki az.
– Hogyne. Apámnak volt egy illusztrált kötete tõle a könyvtárában. Lukianosz Krisztus után 120-180 körül élt. Szíriában született, mûveit görögül írta.
– Két lábon járó lexikon – mondta Deb.
A trójai szajhák azzal kezdõdik, hogy Trója õsi városa tíz év háború után a görögök kezére kerül. Agamemnón király, a görög fõvezér porig égeti a szépség istennõje, Aphrodité templomát, ezzel magára vonja az istennõ haragját, aki azonban még ennél is dühösebb lesz, amikor megtudja, hogy Agamemnón a templom papnõit a görög vezéreknek ígérte rabszolgának.
De a fõpapnõ, Klitorpátra (alakítója Diana) versenyre hívja ki Agamemnónt. Ha a nõk dugásban túl tudják teljesíteni a görög vezéreket, elnyerik szabadságukat, továbbá egy hajót, amellyel oda mehetnek, ahova akarnak. Természetesen a nõk gyõznek. De a gonosz Agamemnón megszegi a papnõknek tett ígéretét, és hanyatt fekve, lihegve, halálosan kimerülve a hõsi küzdelemben csak azért is a nõk lemészárlására adja ki a parancsot. De az emberei is túl fáradtak ahhoz, hogy felkeljenek a padlóról. így hát a templomi prostituáltak zavartalanul gályára szállnak és elvitorláznak. Újabb kalandok következnek – leginkább szexuális vonatkozásúak. A leglátványosabb jelenetben egy sziget gonosz varázslója az odatévedõ nõket fává változtatja, nõarcú, nõmellû és vaginájú fákká. Amikor egy szexre éhes hajótörött matrózcsapat nekiáll közösülni a félig nõkkel-félig fákkal, egyszer csak rádöbbennek, hogy még az erekció múltával se tudnak szabadulni: a papnõk hüvelyizmai oldhatatlan görcsbe rándulnak.
Egy valamit megtudtam: a sötét bronzvörös Dianának természetes a hajszíne. Azt is megtapasztaltam, amire a kemény pornófilmek már korábban megtanítottak: az elsõ tíz percben az arányos nõi testek és a nemiség látványa még izgatóan hat. Azután unalmassá válik, végül undorítóvá.
Sajnáltam Dianát. Talán nem volt pénze, el volt keseredve, és nem látott más kiutat. Persze találhatott volna magának tisztességesebb kenyérkeresetet is. De ki vagyok én, hogy ítélkezem felette anélkül, hogy ismerném a körülményeket, amelyek ebbe a mocskos szakmába vitték, már ha ezt egyáltalán szakmának lehet nevezni?
És akkor ott van Glinna, az én egyetlenem. Õ úgy jutott túl a fõiskolán, hogy a vizeletével szolgált ki részeg férfiakat, akiknek kényszerkésztetéseire még a modem pszichológiának sincs magyarázata. De aztán megszállta a vallásosság, és az õ szavaival élve, testben és lélekben megtisztulva újjászületett.
Csakhogy Diana – legalábbis azok felé, akik abból az idõbõl ismerték – hasonképp megtagadta régi életét, bûneit, és most már az úgynevezett egyenes úton jár.
És hát nekem sincs erkölcsi alapom az ítélkezésre. Csak rám kell nézni. Miféle foglalkozást ûzök? Némelyek azt mondanák: gennyes egy meló, és, per pillanat, egyet is kell hogy értsek velük. Ha elküldöm ezeket a kazettákat az apósának – márpedig elküldöm –, tönkreteszem ezt a nõt, hozzájárulok pellengérre állításához, megaláztatásához, és még ki tudja, mihez. Ilyenkor aljasnak érzem magam. Másrészt õ választotta ezt az utat, neki kell viselnie a következményeit. Az ember nem robot: szabad akaratából cselekszik.
Vállat vontam. Haladjunk! Nekem is megvannak a magam problémái. Egyrészt, Simon Alliger cseppet sem volt boldog attól a sajtólármától, amit Mutts és én kavartunk. A dolgot megírta a Journal-Star, és felkapták a helyi sajtóorgánumok is. Jóllehet a riportereknek nem volt tudomásuk az Alligerekhez fûzõdõ kapcsolatomról, a feldühödött Simon felhívta Mimit, és kiverte miattam a huppot. Mimit persze nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ok nélkül lenyeljen letolásokat, a védelmébe is vett, és megmondta neki, hogy fékezze magát. Erre õ azzal fenyegetõzött, hogy visszavonja az ügynökségtõl a megbízást, és egy másikat keres.
Mimi azt válaszolta, hogy ez természetesen jogában áll. Azzal elköszönt, és letette a telefont. Simon eddig még nem szakított az ügynökséggel. Ettõl függetlenül Mimi közölte velem, hogy esetleg egy másik emberét adja át Simonnak helyettem.
Hát ez nagyon nem tetszett. Kellett a pénz, és az ügy is szerfelett érdekelt. Végig akartam csinálni, sõt én akartam a végére járni. És átkozottul kíváncsi voltam a most még kiismerhetetlen mozgatórugókra is. Az itt-ott elejtett megjegyzéseimbõl tévedés lenne arra következtetni, hogy én nem szeretem az embereket. Én a legtöbb embert – a sok szegény ördögöt – nagyon is szeretem, viszont igazán azok érdekelnek, akiket utálok. Az ügyek túlnyomó többségében még csak esélyem sincs jobban megismerni a dossziék mögötti embert. Amikor meg épp kezdek lehatolni az események felszíne alá, fellebbenteni a szereplõk arcáról a fátylat, az ügy hirtelen lezárul.
Simont már tûrhetõen kiismertem, persze igazán alaposan nem. A többiekrõl alkalomadtán érhettek mély benyomások, de a kapcsolat futólagossága miatt rejtve maradt az egyéniségük. Minden tudhatót tudni akartam róluk, akár a teljesség igénye nélkül is. Az emberi leieknél nincs mélyebb kút a világon.
Miután az utolsó videoszalagot is visszacsévéltem, nekiálltam újraolvasni Deb tegnap este faxon küldött jelentéseit. Csörgött a telefon, felvettem.
– Hogy haladsz az üggyel, Tom? – kérdezte Mimi.
– Most jutottam túl az utolsó videón. Negyedórán belül ott vagyok velük. Ügyfelünk nagyon meg lesz elégedve.
– Sejtettem. Deb az éjjel nekem is átfaxolt egy kis olvasnivalót. Ennek a Mordoy detektívnek volna mit megmagyaráznia. Vagy nagyon felületes volt, vagy bûzlik itt valami...
– Úgy terveztem, holnap felhívom – mondtam.
– Fölösleges. Majd mi megmutatjuk az ügyfélnek, milyen munkát kellett volna Mordoynak végeznie. Aztán ha akarja, tolja le. Nem a mi dolgunk. Mellesleg, Tom, Selinda Tuneball az éjjel meghalt. Egy pillanatra se tért magához a kómából.
Kisebbfajta megrendülést éreztem. Nem fájdalmat, csak egy átlagos szomorúságot, ami az embert olyankor fogja el, ha olyan ismerõse hal meg, akihez nem fûzte különösebb viszony. Szürke és felszínes szánalom – mi más jelzõkkel árnyalhatnám? –, merthogy sosem volt jó élete, és az italba menekült. Egészen mostanáig mûveletlen, közönséges, gyáva szeszkazánnak tartottam. Ennyit az ítélõképességemrõl. Nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor a tachyongyorsítóval a segítségemre sietett, és fejbe vágta Muttsot, akitõl egyébként félt. Azt pedig, hogy összekeverte a szezont a fazonnal, az abakuszt a por-tikusszal, nos, azt nyugodtan vehetjük sajátos humora megnyilvánulásának.
Erre néhány nappal a Mutts-féle incidens elõtt jöttem rá. Pár szót váltottunk. Valahogy az amerikai jogrendszernél kötöttünk ki, és megállapítottuk, hogy szégyen és gyalázat. Közben azonban folyamatosan hátráltam, mert a belõle áradó Óvörös Csillag márkájú albán borgõz könnyesre csípte a szememet.
Aztán egyszer csak azt mondta:
– A bíróságok olyan lassúak, akár az epigonizmus precessziója.
– Micsoda? – kiáltottam. – Azt akarja mondani...? Könnyedén elmosolyodott, szeme vöröse egy pillanatra fölfénylett.
– Nem a más szerzõk tollával ékeskedõk körmenetére gondoltam. Tudja, mire gondoltain.
– Az ekvinokcium precessziója csillagászati fogalom, olyan ciklus, amely huszonhatezer évig tart.
– Úgy van – mondta. – A havasi ekvinokcium március 21—e körül következik be. A csõszi ekvinokcium szeptember 22-e körül.
Eveken át nem jöttem rá, hogy csak azért keveri a szavakat, hogy lóvá tegyen. Meglehetõsen ostobán éreztem magam, de azért vigyorogtam.
– Stimmel. Bár egyesek a havasi helyett tavaszit, a csõszi helyett pedig õszit mondanak.
– Voltam más is, mint amilyennek most lát – mondta. – Egykor... de mit számít már. Ne féljen. Nem fogom elmesélni életem regényét.
Most már azt kívánom, bár mesélte volna el.
Két másodperccel azután, hogy Mimi lerakta, a telefon újra csöngött. Felvettem. Mutts hangja dübörgõit elõ a kagylóból.
– Hé, Corbie! Az ügyvédem azt mondta, ne álljak szóba veled, de ki nem szarja le azokat a szócsavarókat. Figyelj! Elrendezhetnénk ezt a dolgot a bíróság mellõzésével is, igazi férfi módra. Várlak a Végsõ Menedékben, ki bírja tovább pálinkával, a gyõztes besöpri az összes zsetont. Mit szólsz hozzá?
– Magának elment az esze! – mondtam. – Mese nincs, ülni fog! És ha még egyszer fel mer hívni, kérelmezni fogom az õrizetbe vételét.
Letettem. Megpróbáltam újra belemélyedni a Deb-jelen-tésbe, de a telefon megint felcsörgött. Mimi hívott újra.
– Bocs, Tom, de rám telefonált Simon Alliger. A menye felhívta, és úgy leteremtette, mint szódás a lovát, talán még annál is jobban. Alig tudott beszélni, úgy remegett. A dühtõl, természetesen. Még a telefonkagylóm is berezonált. És arra se kellett rákérdeznem, vajon nincs-e asztmás rohama a kedves feleségének. Végig hallottam a zihálást-sípolást a háttérben. Pedig szerintem még csak nem is ugyanabban a szobában volt.
– Ki vele, Mimi! Mért támadt nekik Diana?
– Megtudta, hogy lefénymásolták a Weenától kapott levelét. Bejelentette, hogy legközelebb már csak a bíróságon fognak találkozni. Keresetet készül benyújtani ellenük jogtalan behatolásért, birtokháborításért, magánlevelének az õ tudta és beleegyezése nélkül való sokszorosításáért. Alattomosságukat és kicsinyességüket a nyilvánosság elé fogja tárni. Satöbbi, satöbbi. Azt hiszem, csak a mérgét fújta ki, vagy így próbálja rávenni õket, hogy álljanak el a nyomozás folytatásától...
– Hogyan jött rá a levél-dologra? – kérdeztem. Mielõtt válaszolt volna, kikuncogta magát.
– A harag és a gyûlölet még a közmondásosnál is rosz-szabb tanácsadó. Kapaszkodj meg, Tom. Nem fogod elhinni, mi történt.
– Oké, elismerem. Nagyszerûen kelted a feszültséget. Szóval, mi a fene történt?
– Maga Alexandra beszélt Dianának a levélrõl!
– Miért? – tört ki belõlem, pár másodperc hallgatás után.
– Gondolom, nem bírta ki, hogy el ne kottyintsa. Muszáj volt Dianának a képébe vágnia, hogy neki vége, hogy az Alligerek hamarosan megszabadulnak tõle, és hogy Roger rá fog döbbenni, micsoda egy ringyót vett el. Persze nem gondolta meg, mit mond, de hát a gondolkozás sose tartozott a fõ erényei közé. Gyaníthatóan a kisebbek közé sem.
– “Az ördög szítja a tüzet, de a keménynyakúak maguktól masíroznak a kondérba" – mondtam.
– Pontosan. A Germanica Theologica címû középkori, német mûbõl.
Nem lehetett olyat idézni, aminek a forrását ne tudta volna. Mindent lát, mindent hall, mindent tud. Más néven Mimi Rootwell.
– Simon persze majd felrobbant. Berontott a felesége hálószobájába, és hogy elevenen megnyúzta, arra mérget veszek. Arra is, hogy õ hozta ki belõle az asztmarohamot. Aztán felhívott, és megkérdezte, menthetõ-e, ami még menthetõ. Azt mondtam neki, hogy Diana valószínûleg mindent bevallott Rogernek. Hogy eztán mi lesz, a jó ég tudja. De Simon váltig állítja, hogy a kazetták megteszik a magukét, és Roger Diana ellen fordul. Mihamarabb látni is akarja. Legjobb, ha most azonnal átviszed neki. Vigyél neki Deb jelentésébõl is.
– Még nem volt idõm lemásolni a videokazettákat.
– Majd Deb csinál újat, és elküldi. Most rohanj.
Fél órámba került, mire az Alliger-házhoz értem. Sietve megborotválkoztam (villannyal), felöltöztem (zuhanyozásra már végképp nem jutott idõ), és lemásoltam a jelentést. Három óra tizenegy perckor hajtottam be a birtokra, s pillantottam meg a házat. Elõtte három rendõrautó állt, mentõk, halottkém, Roger és Diana kocsija. Még ki se szállhattam a kocsimból, egy zsaru máris a nyakamon volt. Szerencsém volt, ez a Cassius Belli nevû pofa Mimi legjobban fizetett rendõrségi informátorai közé tartozott. De még így is meg kellett magyaráznom, hogy mit keresek itt, mielõtt elárulta, hogy õk mit keresnek.
– Mrs. Alliger húsz perccel ezelõtt meghalt – mondta. – Ha tudtam volna, hogy érdekeltek vagytok, szólok.
– Melyik Mrs. Alliger halt meg?
– Mrs. Simon Alliger. Alexandra.
+ 20
Mrs. Alliger 65 éves, a kelleténél húsz kilóval több, rendkívül ideges természetû asszony volt. Kínozta migrén, gyo-morsavtúltengés, diaré, asztma, álmatlanság, szénanátha, légcsõhurut, glaukóma, magas vérnyomás és szívgyengeség. Kész csoda, hogy nem halt meg elõbb.
– Pláne, ha belegondolunk, ki a háziorvosa – gonoszkodott Mimi.
Az irodájában ültünk, három nappal Alexandra Alliger halála után, és az ügyrõl értekeztünk.
A család háziorvosa dr. Winley Cubitt volt, egy hatvanhét éves bûbáj, aki, elmondani is csodálatos, otthonukban látogatta meg betegeit – persze csak a gazdagokat. Dr. Cubitt nemrég simította el két gondatlan kezelés miatti perét, de egy harmadikból még nem sikerült kimásznia. Az istennek se akart visszavonulni, pedig a nyugdíjbiztosító már biztosan jókora százalékot emelgetett le a pénzébõl.
Ez az ember írt fel Alexandrának egyidejûleg fogyasztó pirulát, altatót, nyugtatót, digitáliszt a szívére (ami egyúttal vérnyomáscsökkentõ), propánok a magas vérnyomására és anginájára, adrenalint az asztmájára és monoaminoxát inhibitort a tachycardiájára (szabálytalan vagy túl gyors szívritmus vagy mindkettõ). Alexandra emellett erõs megfázásra Contacot szedett, egy olyan erõs szert, amitõl az egyéb gyógyszerezettsége mellett egy jobb orvos biztos eltiltotta volna.
Glaukómájára a szemész – még csak nem is egy receptmániás – béta-blokkolót tartalmazó szemcseppet javallt. Ha csak önmagában használják, nincs is vele semmi baj. De Alexandra letagadta sok-sok gyógyszerét, amikor az orvos rákérdezett.
Reggel bort sem ihatott volna, különösen nem étkezés elõtt. Gyógyszerei közt gyomorban oldódó kapszulák is voltak, melyeknek burkát az alkohol hirtelen lebonthatja, s tartalmuk mind egyszerre hat, ahogy ez esetben is történt.
Alexandrát Mária Cabracan találta meg, aki a reggeli maradványait jött eltakarítani. A tálca érintetlen volt, Alexandra a hasán feküdt elnyúlva, jobb keze az ajtó felé meredt.
Vérének alkoholszintjét a halottkém 14 ezrelékben állapította meg. (Illinois államban a megengedett érték 8 ezrelék.) Emellett a vérelemzés Inderal, adneralin, Dristan-AF és Nardil markáns jelenlétét mutatta ki, mégpedig az indokoltnál kétszerié nagyobb mennyiségben.
Bárki legyen is a hibás, Cubittnek szerencséje volt. Simon Alliger nem fogja beperelni.
– Neked nem furcsa? – kérdezte Mimi. – Simon nem az az ember, aki, ha pénzrõl van szó, csak úgy kihagy bármi ziccert. Márpedig itt biztos nyerõ. Az öreg Whiskey Jack (Jack Crotal, a Crotal, Redast, Upasian, Snooker és Hempen, más néven az “öt ménesgazda" feje) azt tanácsolta neki, hogy kérjen huszonötmilliót, aztán egyezzen meg peren kívül egyben. De Simon nem reagált.
– Több mint furcsa – feleltem. – Persze ódzkodhat azért is, mert hát utálja a nyilvánosságot.
– Talán azért, talán nem azért. De van furcsább is. Figyelj csak, és gondolkodj el rajta. A borosüveg, amibõl ivott – pohárról szó sincs, egyenesen az üvegbõl kortyolgatott –, a papírkosárban volt. Üresen. Együtt a csavaros kupakkal. Semmi dugó. Alexandra egészen olcsó bort ivott, ami, ismerve közmondásos fösvénységét, nem meglepõ. Na, most jön a lényeg. Mária Cabracan, a szolgáló csaknem írástudatlan maja parasztlány, de azért nem hülye. Elmondta a rendõröknek, hogy ez volt az elsõ eset, hogy Mrs. Alliger bármit is a papírkosárba tett. Üveget, kupakot, akármilyen szemetet, papír zsebkendõt, szennyest, újságot, le-vélgalacsint, hajtût meg mindent eleddig kizárólag az asztalon vagy a padlón hagyott.
Stubecannon nyomozó õrmester, már biztos találkoztál vele, elküldte a laborba az üres üveget. Az analízis szerint csapvízen kívül szinte semmi nem volt benne. Aki ilyen igen-igen alaposan kimosta, nem vesztegette hiába az idejét, szinte minden gyógyszermaradványt eltüntetett. Azért mondom, hogy szinte, mert persze csak nyomokban, de kimutathatók voltak a már említett gyógyszerek, bár ezek származhattak a nyálból is, miközben Mrs. Alliger itta a bort. Ha valaki esetleg gyógyszert tett a borba, elég okos volt hozzá, hogy gumikesztyûben csinálja, és ahhoz is, hogy ne törölje le az üvegrõl az ujjnyomokat. Azok mind Mrs. Alligeré voltak. Úgy fest, mintha valaki tablettákat oldott volna fel a borban, és utána eltüntette a bizonyítékot. Csakhogy Alexandra így is, úgy is rendszeresen bevette el-lenjavallt gyógyszereit, és bort is ivott, pedig tudta, hogy nem volna szabad.
– És a zsaruk Simont gyanúsítják?
Ezt csak azért kérdeztem, mert ismeretlen elkövetõ esetén általában a házastársra szokás gyanakodni. De mi motiválhatta volna Simont? Amellett nem szívesen lettem volna az üggyel megbízott zsaru helyében, ha Simon a fõ gyanúsított. Ahhoz megsemmisítõ bizonyíték kell, hogy egy ilyen gazdag, befolyásos és tekintélyes ember ellen az ügyész kiadja az elfogatóparancsot.
– Természetesen õt gyanúsítják – mondta Mimi. – De nemcsak neki volt indítéka és lehetõsége feloldani a borban a kapszulákból a port. Aznap reggel több lehetséges gyanúsított is a házban tartózkodott. Diana Alliger, egyrészt. Másrészt Rosemary, Roger testvére. És még ki tudja, hány potenciális gyanúsított kerül elõ, ha a rendõrség széles körû nyomozásba kezd. Nem hiszem, hogy megtennék, de mit lehet tudni.
– Diana? Rosemary? – csodálkoztam. – De hát Simon megtiltotta, hogy betegyék a lábukat a házba.
– Elfeledkezel róla, hogy az anyja a tulajdonos. Õ a legfelsõbb hatalom, és õ engedélyt adott a belépésre. Ez persze kiboríthatta Simont, de nem tudott mit tenni. A Mrs. Alliger halálát megelõzõ este Diana Rogerrel együtt héttõl tízig a házban tartózkodott. Aztán másnap reggel nyolctól fél tízig Diana újra ott volt. Mindkétszer állítólag Faithhez ment látogatóba. De akár hosszabb idõt is eltölthetett a házban, mielõtt felment volna hozzá. Faith, Diana és Roger külön-külön és együtt is kijelentették, hogy a rendõrségnek semmi köze hozzá, hogy mirõl beszélgettek este, illetve másnap reggel.
Akkor este és másnap reggel, Alexandra halála reggelén Rosemary is meglátogatta Faitht. Beszélgetésük tárgyáról semmit nem tudunk. Ahogy Diana, õ is jöhetett korábban vagy távozhatott késõbb annál, amit a rendõrségnek megadott. A biztonsági rendszer a kamerákkal az elõzõ este ki lett kapcsolva. A riasztót csak tíz után helyezték üzembe. A mûveletet Simon utasítására Jüan Cabracan végezte el. Az idõpontot az ügynökség adatbázisa igazolta.
– Oké – mondtam. – Diana is, Rosemary is belopakodhattak Alexandra lakosztályába, hogy beleszórják a hörghu-rutos meg diétás késve oldódó kapszulákat meg a többi jujujujt Alexandra borospalackjába. A lehetõségük megvolt. Simonnak természetesen sokkalta több. Amellett gyûlöli – gyûlölte – a feleségét, már hosszú évek óta. De miért döntött volna hirtelen úgy, hogy megöli? Ezt persze a zsaruk dolga kideríteni. Te meg én viszont jól tudjuk, hogy egy ember bizony évekig, vagy akár az élete végéig a határán lehet, hogy most ölni fog, és mégsem teszi meg. Aztán valami történik, még egy csepp hull a pohárba, és a maguk köré rajzolt bûvös kör szétfoszlik.
– De próbáljunk meg az õ fejükkel gondolkozni: kinek van igazán nyomós oka elintézni Alexandrát?
– Dianának – mondtam. – És persze ne feledkezzünk meg Rosemaryrõl sem.
– Gondolod, hogy ez a két nõ összejátszhat? Amit az egyik nem, azt a másik igen?
– Mint partnerek? – tûnõdtem. – Nincs kizárva. De nézzük elõbb Dianát. Mostanra Simon már biztos megmutatta a kazettákat Rogernek, hacsak nem várja meg vele a temetést és Alexandra végakaratának ismertetését. Na és ha már megmutatta, akkor mi van? Te se tudod, én se tudom. Az Alliger-fronton a helyzet változatlan, legalábbis kívülrõl. Ami pedig Rosemaryt illeti, neki bizony alapos oka lett volna a gyilkosságra. Ha nem ejti ezt az ingyenélõt, ezt a Búrt Kordikot, kitagadják a végrendeletbõl. De ha a szülei meghalnak, mielõtt átírhatnák – bár az is lehetséges, hogy már átírták –, tekintélyes vagyont örököl. Állítom, hogy azok a döglött méhek Simon fürdõszobájában egy sikertelen gyilkossági kísérlet nyomai. Bizonyítani persze nem tudom. Legalábbis egyelõre. A lényeg, hogy Alexandra halott. A rendõrség nem feltétlenül fog arra a következtetésre jutni, hogy megölték. De nekem meggyõzõdésem.
– Nekem is – mondta Mimi.
– Kétlem, hogy Rosemary bármit is saját akaratából tenne. Ha Kordik nem szól rá, szerintem még enni meg pisilni se megy. Az õ befolyása alatt viszont bármire képes. Diana. Hát, elképzelhetõ, hogy megpróbálta eltenni láb alól Simont, s talán nemsokára újra próbálkozik. Közben lehetõsége adódik, hogy balesetnek álcázva megölje Alexandrát, épp mint Simon esetében, ami ha sikerül, úgyszintén balesetnek látszott volna. De ha Simon még nem mutatta meg á kazettákat Rogemek, ha kivárja a temetést, akkor Diana' bármelyik pillanatban lecsaphat rá. Rosemarynek ugyanilyen sietõs oka lehet az apja megölésére. A végakarat.
– Egyetértek – mondta Mimi. – De a rendõrség nincs birtokában mindezeknek az adatoknak. Nem tudnak sem a döglött méhekrõl, sem a Diana körüli nyomozásunkról... az ismert okok miatt.
Bólogattam. Mimi igyekezett rábeszélni Simont, hogy avassa be a rendõrfõnököt mindezekbe a dolgokba, de õ hallani se akart róla. Ragaszkodott hozzá, hogy a családi ügyeket õ maga rendezze el, kerülve bármifajta nyilvánosságot. És Mimi tiszteletben tartotta megbízónk óhaját – legalábbis ez idáig. így állt a helyzet, amikor eljöttem az ügynökségtõl. Hazaérve íróasztalhoz ültem a dolgozószobámban, feltettem pár Mozart-cédét, és újra átfutottam a Deb-jelentést, hátha ezúttal rábukkanok a mindent megmagyarázó gyöngyszemre. Csak azt tudnám, melyik kagylóban keressem a tenger mélyén.
Egy dologban száz százalékig biztos voltam: Lorna Mordoy hazudott a Simon Alligernek küldött jelentésében. Elsõsorban elhallgatással hazudott, de akkor is hazudott. Például a kutyatartás ügyében. Ha valakit keresünk, nem árt végignézni a kiadott megyei vagy városi állattartási engedélyeket és az oltási listákat. Ha az illetõ engedélyt váltott ki vagy oltás végett állatorvosnál járt, annak nyoma van, címmel és dátummal. Jelentésében Mordoy azt állította, hogy végignézte ezeket a listákat. De az utasításaimat követõ Garry Deb rábukkant Diana Rolanski nevére a hivatalos kartotékok közt. Diana három évig egy nõstény skót juhászkutyát tartott, mielõtt megismerkedett volna Rogerrel.
Pár hónappal azelõtt egy Pacific Palisades-i állatorvoshoz vitte a kutyát, hogy elaltassa. Vagyis hogy megölesse. Az állat öreg volt, szélütés érte, és megzavarodott.
Deb több címet is kigyûjtött a kutyatartási lajstromokból, az utolsó egy bizonyos Joe Galazzo lakása volt. Az elsõ két esetben a kérdezõsködés nem járt különösebb eredménnyel, ,a háziurak Dianára legföljebb mint idõben fizetõ, problémamentes lakóra emlékeztek vissza. Deb aztán felhívta Galazzót, hogy ilyen és ilyen ügyben szeretné felkeresni, de Galazzo már meghalt. A telefont Orbert
Wimwille, Galazzo unokatestvére és egyetlen örököse vette fel, aki egyáltalán nem zárkózott el az elõl, hogy Dianáról beszélgessenek. Egyértelmû volt, hogy gyûlöli. Elmondása szerint az a cafka el akarta vetetni magát az ennyi és ennyi millió dolláros nagybácsival, de – és itt az unokaöcs csaknem egy teljes percen át hiéna módján nevetett – a nagybácsi két nappal az esküvõ elõtt meghalt. Épp a pumpoló kurva pumpálása kellõs közepén vitte el a szívszél.
Diana elköltözött, de elõtte felnyitotta a széfet, és magával vitte az összes készpénzt, kötvényt, részvényt és ékszert. Wimwille ezt az állítását nem tudja bizonyítani, de tudomása szerint mintegy háromszázezer dollárnyi érték tûnt el. Wimwille a rendõrséget a rablásról sajnos nem értesíthette. Hogy miért, arról nem beszélt, de Debnek az volt a benyomása, hogy a rendõrség esetleg különös érdeklõdést tanúsított volna bizonyos széfbeli tételek iránt.
– Wimwille alighanem elhallgatott valamit – magyarázta Deb a telefonba. – Mondjuk Galazzo és Wimwille fekete ügyleteirõl árulkodó számlakönyveket, amiket Diana egyfajta biztosítékként szintén magával vitt. Mindenesetre Wimwille azt mondta, hogy fogalma sincs, hova tûnt az a kurva. Reméli, AIDS-ben fordul fel. De ez mind benne van a jelentésben.
– Akartam hallani a te szádból is, olyan fantasztikus – mondtam. – Merthogy Mordoy is kikérdezte Wimwille-t, és egy szóval sem említette a jelentésében.
– Tényleg – mondta Deb. – És most mi lesz? Elvehetik emiatt az engedélyét?
– A kliens egyelõre semmit nem kíván lépni az ügyben.
– Tényleg? Mindenesetre fenemód tetszett, ahogy ez a Mordoy nõszemély elbánt Wimwille-lel, amikor az megpróbálta vele kikezdeni. A pofa szerint a csaj mintha a. Playboy kihajthatós közepébõl lépett volna elõ, persze felöltözve. Amikor ezt a dolgot akarta a helyére tenni, a nõ leütötte, aztán belerúgott a tökébe. A pofa most ugyanúgy gyûlöli, mint azt az Alliger csajt. De hát ez a Mordoy, ez egy igazi kemény nõ.
– Nagy szélhámos, annyi bizonyos – tûnõdtem. – Hazu-dozik összevissza. Miben lehet benne?
– Zsarolásban. Azt is könnyû kitalálni, hogy kit zsarolt meg. Ezt a Dianát, természetesen.
– Hát az meglehet – feleltem.
Mordoy több más ponton is hamisan jelentett. Állítása szerint megpróbált felkutatni olyan személyeket, akik emlékeznek a Rolanskikre. Bejárta azt a környéket Los Angelesben és Pasadenában, ahol egykor Diana és szülei éltek. Senkit nem talált, aki ismerte volna õket. Az összes hajdani szomszéd vagy meghalt vagy ismeretlen helyre költözött. Legalábbis Mordoy ezt állította.
Ezzel szemben Deb a magándetektívnõ nyomában haladva rátalált egy idõs hölgyre, aki Pasadenában Rolanskiék közvetlen szomszédja volt. (Újabb hiányjel a Mordoy-jelentésben.) Bár nem túl élesen, az idõs hölgy még emlékezett a szülõkre és a kislányra.
– Az agya már olyan, mint a rosta – mondta Deb. – De azért szerencsém volt, hogy még elértem. Egy héten múlt. Épp készült bevonulni egy szeretetotthonba.
A szomszédasszony úgy emlékezett vissza, hogy a kislány rengeteg gondot okozott a szüleinek. Kábítószer vagy ilyesmi, nem egy szokatlan dolog Kaliforniában sem akkor, sem most. És hazulról is elszökött. A pletyka szerint keletre ment egy hozzá hasonló korú feketével. A nevét elfelejtette. A rendõrség nem találta meg õket, de egy éjjel Diana elõkerült, egyedül. Senki se tudta, hol járt, mit csinált. Amíg távol volt, Mr. Rolanski elhunyt, felesége ideg-összeroppanást kapott. Ez azonban nem tartott sokáig, legalábbis idõben jött ki a kórházból, hogy otthon legyen Diana érkeztekor. Röviddel ezután Mrs. Rolanski eladta a házat, és Dianával Los Angelesbe költözött. Hírlett az is, hogy Diana teherbe esett, de Los Angelesben elvetélt.
– Az utolsó dolog, amire a szomszéd a Rolanskikkal kapcsolatban emlékezett – folytatta Deb –, hogy pár évvel késõbb jött valaki, és a lány felõl kérdezõsködött. Ebben csak az az érdekes, hogy az illetõ, egy állítása szerint Kentuckyból való asszony, Angélát emlegetett. Nem Dianát. Angélát.
– Ejha! – kiáltottam. Egészen izgalomba jöttem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. – Mi volt a neve annak az asszonynak?
– Õt is Angélának hívták. Azt mondta, hogy Angéla az õ lánya, és csak most tudta meg, hogy a lánya a Rolanski családban él. De nekem ez már kínai. Neked nem?
– Még nem tudom – feleltem. – Mi volt a nõ vezetékneve?
– Az informátorom Boomert vagy valami hasonlót említett. Nem volt biztos benne. Aztán, amikor már egészen másról beszélgettünk, hirtelen eszébe jutott. Boomall. így hívták: Boomall.
Hûha, gondoltam. Boomall! A Rolanski-féle házassági anyakönyvi kivonat! Myrna Groat és William Rolanski. Groat? Valaminek utána kell néznem! Amint befejeztem a telefont Debbel.
Deb folytatta a beszámolóját. Irving Dingenzich, a Weena-féle levélben említett öreg filmrendezõ öt nappal azelõtt halt meg, hogy Deb nyomozni kezdett. Úgy tûnt, hozzátartozók nélkül hunyt el. Deb megkísérelt felvilágosítást kapni Weenáról és Dianáról a Film-és Tévémûvészek Szövetségénél, de elutasították arra való hivatkozással, hogy az adatok bizalmasak. Keresse meg Diana ügynökét, már ha tudja, ki az. Deb nem tudta.
Debnek azonban nem volt szüksége az FTSZ-re vagy az ügynökre. Egy rendõrbarátjától értesült a multimilliomos Woods Yeckmanrõl, akinek rögtön a Vatikán után a legnagyobb pornófilmgyûjteménye van a világon. Deb megkereste, és simán hozzájutott az általam is látott videomásolatokhoz. Közülük kettõn Weena mint Godwina Hott szerepelt. Ez, mint kiderült, a lánykori neve. De Weenának szemlátomást nyoma veszett. Deb minden követ megmozgatott, de nem járt sikerrel.
Még kétszer végigolvastam a jelentést, majd legalább egy órát töprengtem rajta. Azután azt tettem, amirõl tudtam, hogy nem volna szabad. De hát a kos férfiak ösztönlények. Legalábbis ezt mondják az asztrológusok, bár nem szívesen mentegetõzöm vele, merthogy nézetem szerint az asztrológia merõ badarság.
Mindenekelõtt rákapcsoltam a telefonomra a hangváltoztató szerkentyûmet (egy mindenki számára hozzáférhetõ katalógusból rendeltem), majd a beállítások közül kiválasztottam a tenor hangot némi ír színezettel. Leolvastam Mordoy ügynökségi telefonszámát a Simonnak küldött jelentésérõl, és beütöttem. Természetesen a hívóazonosítót blokkoló üzemmódra állítottam, nehogy rájöjjön, ki hívja, már ha hívóazonosítós telefonja van. Utólag persze kiderítheti a számomat és a nevemet, de nem törõdtem vele. Az utóbbi egy órában olyannyira elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság, hogy muszáj volt valamit tenni, mielõtt kilyukad. Lesz, ami lesz, utánam a vízözön.
Az AAA Abendale Nyomozóiroda chicagói telefonközpontosa a nevem és hívásom oka felõl érdeklõdött. Úgy döntöttem, inkább nem mondok igazat.
Tíz másodperc múlva megszólalt egy hang.
– Tessék, Loma Mordoy.
Egy teljes másodpercig a földön kívüli térben lebegtem, a sötét és üres és súlytalan semmiben, amit a vákuumtól épp szétrobbanó testem kíván betölteni. Bingó!
Letehettem volna, de szükségem volt még néhány szóra, hogy teljes bizonyossággal azonosíthassam.
– A Vandeleur, Stapleton és Mortimer Detektív RT. megbízásából hívom Los Angelesbõl, a Turpey utca háromból – mondtam. – A nevem John Clayton, ügynökségi alkalmazott. Miss Mordoy, jó okunk van feltételezni...
Hangja érzékisége és bujasága hirtelen metszõén éles sólyomvisításba csapott át.
– Aha, húgyosjóska, itt meg a Sátán Kutyája! Honnan hívsz, a Grimpen-mocsárból? Na, ki vagy, okostojás, és mit szórakozol? Vandeleur, Stapleton és Mortimer, hogy oda ne rohanjak!
Letettem. Az okostojás, vagyis én, mégse volt elég okos, illetve pokoli balszerencséje volt. Ki hitte volna, hogy Mordoy ilyen jól ismeri Sir Arthur Conan Doyle regényét, a Sátán Kutyáját"? Ugyan hány ember tudja, hogy John Clayton egy taxisofõr a történetben, s lakik London, Turpey utca 3.? Vagy hogy a Vandeleur és Stapleton álnevek, melyeket Rodger Baskerville gonosz fia, Jack használ? És hogy a koponyagyûjtõ Mortimer is ebben a regényben szerepel?
Bosszúságom azonban gyorsan elszállt. Túl boldog voltam ahhoz, hogy ilyesmik letörjenek, túl diadalittas a felfedezéstõl. Ezt a hangot utoljára a pekini Lakeside temetõben hallottam, abban az õrült viharban. Az utolsó szavai ezek voltak: “Holnap fölhívom, mi történt."
– Nem hívott fel, és én nem is vártam tõle, hogy megteszi. Akkor jutott eszembe, minek is akartam utánanézni, amint befejezem a telefont Debbel. Rögtön neki is ugrottam. A számítógépkorszaknak köszönhetõen fél óra múlva válasz is kaptam a kérdésemre. Deak Mobard házassági anyakönyvi kivonatából kiderült, hogy ifjú aráját (feltété-lezhetõen elsõ feleségét) Mary Eldinsnek hívták. Egyáltalán nem erre számítottam.
+ 21
Hogy miért hívtam fel Lorna Mordoyt?
Eleddig nem vettem észre, hogy milyen sok szál halad a Diana Alligertõl Lorna Mordoyig húzódó fonadékban. Sõt arról se tudtam, hogy létezik ilyen fonadék. Aztán az agyam sötét mélyébõl hirtelen kipattant valami, a kezembe nyomta, és azt mondta: “Nesze, te hülye." És azzal eltûnt, rám hagyva, hogy egyenként szálazzam.
Az elsõ szál ebben a fonadékban, mondhatni, az Alliger-ház vadonatúj fehér homlokzatfestése volt. Valami ezzel kapcsolatban már régóta vájta, vájta a fény felé magát agyam tárnáiban. De még nem öltött alakot.
A második szál Mimi megjegyzése volt Alexandra közmondásos fösvénységérõl. Végül is ez vezetett arra a gondolatra, hogy akkor nyilván feketén dolgoztatott, mert úgy olcsóbb.
A harmadik szál a Mobard-féle szerszámoskunyhó emlékképe volt, a festékkel összemaszatolt két overallal. Aztán Almond Mobard sapkáján is beszáradt fehér festékpöttyök díszelegtek. Egyértelmû volt, hogy legalábbis idõnként feketén dolgozott mint szobafestõ.
A következõ szál volt a legvastagabb és a legfeltûnõbb. Az, hogy Mordoy bizonyos egészen alapvetõ tényeket kifelejtett a Diana Rolanskirõl szóló jelentésébõl.
A következõképp okoskodtam. Mordoy zsarolta Dianát valami Los Angeles-i dolgával kapcsolatban. Erre a valamire akkor bukkant rá, amikor Diana után nyomozott Simon Alliger számára.
Ezután lépett színre a feketemunkás szobafestõ, Almond Mobard, akit valaki beajánlott kifesteni az Alliger-házat. Mobard látott ott valakit, akire nem számított. Diana Rolanskit. Diana valószínûleg fel se figyelt rá. Almond beszélt róla testvérének, Deaknék és közös feleségüknek,
Milly Jane Foushee-nek. A Mobardok azzal fenyegetõztek, hogy beárulják Dianát a férjének meg a rokonságnak. Valahogy rájöhettek, ki a férje, satöbbi, mielõtt nekiálltak volna zsarolni. Valószínûleg telefonon jelentkeztek. Diana azonban másképp reagált követeléseikre, mint várták. Felkereste azt a nõt, aki már amúgy is zsarolta, és segítséget kért tõle.
– Meg kell hogy védjen. A saját jól felfogott érdekében.
És Mordoy ennek megfelelõen cselekedett.
Most már biztos voltam benne, hogy Mordoy a Mobard testvérek meggyilkolására játszott a pekini temetõben. Felfogadott, hogy hátulról fedezzem, és azt remélte, hogy amikor majd rátámadnak, segítek megölni Almondot és Deakét. (Hogy rá fognak támadni, abban biztos volt, mert kiprovokálta volna, ha maguktól nem teszik.) Aztán megölt volna engem, s a dolgot úgy rendezte volna, mintha én lõttem volna le azt a kettõt, de közben halálos sebet kaptam én is.
De mi lehet a kapcsolat Diana és a Mobardok között? Diana Los Angeles vonzáskörzetében született és nevelkedett. Ide jött férjhez, de elõtte soha nem járt Illinoisban.
A Mobardok pedig, már amennyire tudom, soha nem tették ki a lábukat közép-nyugatról.
. És nem jutottam elõbbre Deak Mobard házassági anyakönyvi kivonatával sem.
Ez a rejtély egyelõre maradandónak bizonyult.
Amikor Mordoy elolvasta a Mobardokról a hírt a peoriai sajtóban (Diana nyilván megküldte neki a cikket), rögtön tudta, mi történt valójában. Azt is kispekulálta, hogy én-hallgatni fogok, mint a sír, róla magáról meg amúgy se tudok semmit. Csakhogy a Mobardok közül valakinek még mindig eljárhat a szája, ha a terhelõ vallomás fejében mentességet vagy enyhébb büntetést helyeznek kilátásba. Egyébként is, amíg a Mobardok élnek, bármikor újrakezdhetik zsarolni Dianát. Mordoy nem késlekedett: valahogybecsempészte azt a pisztolyt a két Mobardnak. Azok ki is törtek a börtönbõl. Mordoy a nyomukban volt, megölte Almondot. Deakre is ugyanez a sors várt, de õ meglógott.
Egy darabig azon tûnõdtem, most mi legyen, aztán úgy döntöttem, hogy felhívom chicagói emberünket, Mert Plateburnt. Mordoyról csak annyit kötök az orrára, ameny-nyit feltétlenül muszáj, és megkérem, szimatoljon utána, esetleg álljon is rá. De ez pénzbe kerül, és Simontól a temetésig feltehetõen egy fillért nem látunk. Erre a célra talán azután sem.
Felsorakoztattam hát a tényeket, és díszszemlét tartottam fölöttük.
Diana apja, William Rolanski Monkeys Eyebrow környékén született, Ballard megye, Kentucky állam. Ugyanott vette nõül Myrna Groatot. Bár Myrna Groatnak nincs meg a születési anyakönyvi kivonata – vagy legalábbis úgy látszik, hogy nincs meg –, joggal feltételezhetõ, hogy ugyanott vagy a környéken született.
Ballard megye északi és nyugati határa az Ohio folyó. A folyón túl már Illinois terül el. Az alacsony népsûrûségû Ballard megyében számos természetvédelmi terület található. Monkeys Eyebrow ma már csupán szellemváros, a hozzá legközelebb esõ “lakossági központ" két falucska, Needmore és Bandanna.
Az Ohio folyó megyehatár. Ahol nagy folyamok haladnak el gyéren lakott, de annál erdõsebb térségek mellett, lakóhajókban és part menti kalyibákban itt is, ott is rabsicok élnek. Ezek az emberek az adott folyó mentén örökös mozgásban vannak, sõt néha hosszabb-rövidebb idõre átköltöznek más folyókra is. A Mobardok ilyen rabsicok és “vízipatkányok" voltak.
Elképzelhetõ, hogy William Rolanski és Myrna Groat is hasonszõrûek voltak? Aztán megelégelték, és elmentek szerencsét próbálni egy szülõföldjüktõl és folyamuktól egészen távoli tájra? Még egészen fiatalon egyszer csak lerázták lábukról a folyó sarát, és elutaztak a kincses Kaliforniába?
Ki tudna mesélni nekem a szüléikrõl, a családjukról, a gyerekkorukról? Az esküvõi szertartást Héber és Angéla Boomall tiszteletesek folytatták le. De vajon élnek-e még? És ha igen, megtalálom-e õket?
Nincs más választásom. El kell mennem a ma már kihalt Monkeys Eyebrow-ba, és kérdezõsködnöm mindenfelé. Persze meglehet, már nincs senki, aki ismerhette volna Rolanskiékat. Vagy ha mégis, akkor majd nem akarnak szóba állni velem, az idegennel, aki ki más lehetne, mint zsaru. A Ballard megyei emberek valószínûleg éppoly összetartó és hallgatag népség, mint a Goofy Ridge-iek.
Eldöntöttem, hogy Andy Murchmassey-t hívom fel a kentuckybeli Louisville-ben, és rászabadítom Boomallékra Ballard megyében. Ha megtalálja õket, magam megyek elbeszélgetni velük. De az nem lesz olcsó mulatság, és annyit nem ér meg, hogy a sajátomból álljam. Úgyhogy megvárom, amíg ezekkel a dolgokkal Simon elé járulhatok. Közben azon is tûnõdtem, hogy jó volna fölhívni Faith Alligert, és, hogy úgy mondjam, jó volna kicsit “szimpatizálni" vele. De aztán az jutott eszembe, hogy jobb, ha megvárom a végrendelet kihirdetését, bár abban azért kételkedtem, hogy Faitht igazán porig sújtotta volna a haláleset. Vagy küldjék neki egy gyásztáviratot?
Nyúltam a telefonért, hogy felhívjam Mimit, de abban a pillanatban, ahogy megérintettem, felcsörgött. Megrázkód-tam, aztán fölvettem.
– Halló.
Mimi hangja aknaként robbant a fülembe.
– Rossz hírem van, Tom!
– Megbukott az ügynökség?
– Viccelj csak, viccelj! Nem, Tom, még nem, de mert Simon nem tudja kifizetni a számlát, a bukás sem lehetetlen.
– Mit értesz azon, hogy nem tudja kifizetni a számlát? Õ bukott meg?
– Meghalt, Tom. A dolog úgy fest, hogy egy méh elõl menekülve lezuhant az elsõ emeleti hall lépcsõjérõl, és a nyakát törte.
+ 22
Az éjjel hidegfronttal köszöntött be. Reggel tízre az ég kitisztult, és nyugatról kellemes húst hozott a szél. Délután háromra azonban a nap csúfot ûzött a korai nyárvégében reménykedõkbõl.
Kocsim egy dombtetõ közelében állt a Springdale sírkertben, Illinois második legnagyobb és legrégebb óta (alapítási év: 1854) folyamatosan mûködõ temetõjében. Parkolóhelyemül egy némiképp elhanyagolt, gazos rész szolgált, akár beillett volna egy kísértetfilm helyszínének is. Pedig errefelé az egykor leggazdagabbak voltak elhan-tolva.
Pár méterre a kocsim mögött aludta örök álmát ük-ük-nagyanyám, Isaac Dripps lánya. Isaac Dripps egyike azon kevés õseimnek, akik valamelyes hírnévre tettek szert. 1833-ban õ találta fel a gõzmozdonyok elé szerelt bivalyütközõt.
Az elsõ ülésben ültem, és messzelátómat a tõlem jobbra esõ dombtetõre szegeztem. A távolság mintegy kétszáz méter lehetett. Erõs Bausch & Lomb távcsövem egészen közel liozta az Alliger-temetés résztvevõit. Két temetõmunkást, két limuzinsofõrt, két temetkezési vállalkozót, a papot, a család ügyvédjét és négy gyászolót. És persze a két nemrég elhunyt koporsóját.
Közvetlen mögöttük volt az Alliger-sírbolt, egy csaknem emeletesnek ható szürke gránitdoboz. Bejáratát utóbb téglával befalazták a vandálok és a sírrablók ellen. Fölül a családi név volt bevésve, két végén egy-egy crux ansatával, az õsi egyiptomi füleskereszttel. Fiatal semmirekellõk óriásbetûs graffitivel fújták tele a sírbolt oldalfalát. A térne-tõmunkások megpróbálták eltávolítani a fekete festéket, de kudarcot vallottak. A gengkódok alatt egy emelkedettebb-nek szánt idiotizmus díszelgett:
CSAK OTT LESZ IGAZI VÉRVÖRÖS A RÓZSA AHOL SOK VÉN TROTTY LETT BEHÚZVA KARÓBA.
Alatta pedig: HEJE-HUJA-HAJ.
Az Alliger-sírboltot körbenövõ erdõnyi gazt az elõzõ nap nyírták le, s így már látni lehetett Simon apjának magasba meredõ gránit sírkövét. Õt a sírbolton kívül temették el, mert a kripta már megtelt. Nem messze tõle nyitott sírgödrök fölé helyezett emelõszerkezeteken függött a két közepes árfekvésû koporsó, bennük Alexandra Alligerrel és Simon Alligerrel.
Simont egy vagy több méh gyilkolta meg, bár nem közvetlenül.
A rendõrség rekonstruálta a Simon halálához vezetõ eseményeket. Mindez természetesen csupán elmélet.
Este kilenc órakor történt, két nappal Alexandra halála után. Simon befejezte a munkát az emeleti irodájában, és a házitelefonon odaszólt Jüan Cabracannak, hogy engedje meg a fürdõvizet, egy percen belül odalent lesz. De alig hogy bezárta maga mögött az iroda ajtaját, találkozott a méhvel, illetve méhekkel. Lehetséges, hogy ott volt vagy voltak közte és a bezárt ajtó között.
Nyilván futni kezdett, amennyire csak egy kurta lábú, elhájasodott, elnehezedett jó hatvanas férfitól telt. Félelme akkora stimulus lehetett, hogy a hall végén alkatát meghazudtolva jó méterrõl ugrott neki a lépcsõknek. Megérkezvén el akarhatta kapni a korlátot, de mellényúlt. Kirepült tehát a lépcsõsor fölé, félfordulatot tett a levegõben, és nyakkal elõre nekivágódott az egyik legalsó lépcsõfoknak. Az ütés elnyírta egy nyakcsigolyáját a benne lévõ idegekkel.
A rendõrség két élõ háziméhet talált az elsõ emeleti hallban és négyet a lépcsõre nyílóban. Kikérdezték, hogy aznap ki járt a házban, s azon belül is hol, merre. Mimi informátora azt mondta, hogy Diana és Rosemary Alliger a kertben virágot szedett Alexandra temetésére, de más-más idõpontban voltak ott, és egyedül.
Mimi szerint bármelyiküknek módjában állt méheket gyûjteni és késõbb elereszteni a hallban. A házban két kisebb pipettás méhszívó is volt, melyekkel Cabracan Simon utasítására rendszeresen lehúzkodta a virágokról a méheket, és aztán vízbe fojtotta õket.
A fókuszt ráállítottam Diana arcára. A rajta ülõ mélységes szomorúság átsütött a fekete fátyolon. Vagy jó színész volt, vagy talán félreismertem, és némi érzelmeket mégiscsak dédelgetett az anyósa-apósa iránt. Így is, úgy is gyönyörû volt. Annál kevésbé tetszett viszont mélyen kivágott, szûk, vakítósárga blúza és fekete miniszoknyája. Ez mégiscsak egy temetés! Rossz ízlés, dörmögtem magam elé, s közben a lábát gusztáltam.
Rosemary arcából a megszokott dac és sértõdöttség tükrözõdött. Mikroszoknyát viselt. Nagyon rossz ízlés. Nemcsak a elhunytak iránti tisztelet, hanem a szépérzék teljes hiányáról is árulkodott. Vézna, pipaszár lába volt, feltûnõen göcsörtös térdekkel.
Faith Alliger inkább gondolataiba merültnek, mint gyásztól megtörtnek látszott. Mellette unokája, Roger ült. Arcából körülbelül annyi érzelem volt kiolvasható, mint egy üres szemetesvödörbõl. Lehet, hogy sokkos állapotban van, tûnõdtem. Nem feltétlenül a szülei halála miatt, bár az is hozzájárulhatott. Elolvashatta a jelentésemet, és láthatta a videokazettákat. De ha így van, a fejemet rá, hogy még nem szólt Dianának. A szépasszony nem úgy nézett ki, mint akit bármi is nyomasztana.
“Whiskey" Jack Crotal, a család hûséges ügyvédje Faith széke mögött állt, keze bátorítóan a matróna vállán nyugodott. Vörös képe fénylett a naptól.
Éppen leeresztettem távcsövemet, amikor egy villanásra lettem figyelmes az észak felé elnyúló magas hegyoldal felõl. A messzelátót most a abba az irányba fordítottam, amerre a fényt láttam, aztán lassan mozgatni kezdtem fel-le és oda-vissza. Amikor megint láttam a villanást, ráálltam, és behoztam élesbe.
Azonnal felismertem, hogy egy férfi kucorog két bokor között, és távcsövön át a temetést nézi. Tisztán láttam még a sapkája feliratát is és a szája körül burjánzó húsos kinövéseket.
Deak Mobard volt az.
+ 23
Minek kémkedik Deak Mobard Diana után? Csupán körülszimatolja, mielõtt újra zsarolni kezdené? Vagy valami erõszakos cselekményre készül? Ezeken töprengtem, de csak addig, amíg fel nem figyeltem egy hatalmas foltra Deak közelében, félig takarásban egy rég kidõlt ciprus mögött. Ráállítottam az élességet. A foltból egy ütött-kopott kék filckalapja alól barna és zsírosnak ható hajzuhatagot széles vállaira engedõ férfi lett. Tomött fekete Fû Mancsu-bajuszt viselt, elõrecsapott állán keskeny szakállfürtöt. Az apró szemek fölött a szokatlanul vaskos szemöldök középen ösz-szeért. Közvetlenül a bal szeme alatt egy csúnya sebhely éktelenkedett. Pofacsontjai kidagadtak. Orrát vagy a természet, vagy egy baleset, vagy egy ököl lapította be. Húsos ajka jobb szélén egy újabb feltûnõ seb alkotott bemélyedést. Teste alsó fele nem látszott, de én biztos voltam benne, hogy ez az ember nem fegyvertelen.
Mostanra a koporsókat leeresztették a sírgödrökbe. Még pár perc, és a gyászolók hazamennek. Begyújtottam a motort, és óvatosan elindultam, remélve, hogy Deak és Frankenstein-szörny haverja a szertartással vannak elfoglalva, és nem vesznek észre. Mindenképp a közelükbe akartam kerülni, egészen közel persze nem, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Elöl az út kettéágazott, majd mintegy huszonöt méteren át délkeletnek tartott. Azután ismét egyenesen dél felé haladt, és az Alliger-sírbolt közelében vált kétfelé újra. Úgy döntöttem, ott fogok megállni, ahol szabad az út dél felé, és' várok. Ha Deak követi Dianát, akkor tisztes távolból ugyan, de a nyomukban leszek. Ha az északi utat választja, vagyis. felém tart, akkor kihajtok a látóterébõl a déli irányban haladó úton.
Az elágazáshoz érve megpillantottam egy összevissza horpadt és sáros Dodge furgont, amint a füves részrõl ráhajt az útra. Délnek tartott. Deak haverja vezetett, Deak nem volt sehol. Aztán láttam, ahogy a sapkája megemelkedik a raktérben. Vagyis ott feküdt hason.
Lent az út mellett a sofõr épp besegítette Fáim Alligert a limuzinba. A másik limuzin közvetlenül az elõtt állt, és a sofõr a jobb hátsó ajtót csukdosta.
Döbbenten néztem.
– Mi a fene?
A furgon felgyorsított. Már olyan gyorsan haladt, hogy menthetetlenül megcsúszik, ha el akar fordulni nyugatra. De valószínûleg akkor is leszánkázik az útról, ha a vezetõ csak rá mer lépni a fékre.
Fogalmam se volt, Deak és King Kong-szerû haverja miben mesterkedik, de mindenképp követnem kellett õket. Kicsit visszafaroltam, majd elõre, és elfordultam délnek.
A furgon rálódult a nyugatnak tartó útra, fék csikorgóit, a kocsiszekrény kilengett. Csaknem lerepült az útról, neki a töltésnek. Ha ez történik, egyenest az Alliger-sírboltnak csapódott volna. De a sofõrnek sikerült úrrá lennie a volánon. Addigra az egész gyásznép a közeledõ furgont nézte meredten. Gyors pillantást vetettem a hátsó limuzinra, és egy fehér arcot láttam az ablakban, szája nagy fekete O volt.
Újabb fékcsikorgás. Deak feltérdelt, az egyik kezével kapaszkodott, á másikban revolvert tartott. A szívem, bár eddig is igencsak szaporázta, most mintha saját magát akarta volna lekörözni. Biztosra vettem, hogy Deak rá fog lõni Dianára. Bár amilyen gyorsan meg bukdácsolva megy a kocsi, valószínûleg el se találja, hiába kicsi a távolság.
Ehelyett azonban az ég felé fordította a fegyvert, és kétszer elsütötte. Ezt követõen a furgon felgyorsított, elfordult kelet felé, aztán északra. Deak csak figyelmeztette Dianát. Ebben biztos voltam, bár az üzenet igazi jelentését nem sejthettem. Legföljebb annyit, hogy Deak mindenre elszánta magát, ha egyszer képes volt ennyi tanú jelenlétében megfenyegetni. Persze az is igaz, hogy csak Diana és én tudtuk, ki a címzett.
Deak világéletében vakmerõ és meggondolatlan volt. Legalább annyit tudhatott volna, hogy a sofõrök kocsitelefonon értesíthetik a rendõrséget, és ha a fiúk elég gyorsak, lezárhatják a sírkertbõl kivezetõ mindkét utat.
Elhajtottam a két tétován veszteglõ limuzin mellett. Nem néztem rájuk. A furgon észak felé robogott, már elhagyta a nagy halott tölgyet, amely mellett nemrég parkoltam. Visszavettem a sebességembõl, amíg már csak idõnként láttam fel-felvillanni kocsijukat. Minthogy a látogatók kifelé menet csak a Prospect úti kaput használhatják, amint lehetett, levágtam egy sarkot, és Deakék elõtt értem a kijárathoz. Kocsimmal hátrébb leálltam, és jó sokat vártam, mielõtt a furgon feltûnt az úton. Követtem a War Memóriái Úton, ami gyakorlatilag a 150-es állami út. Nem mesze kelet felé, lenn a völgyben a McClugage híd keresztezte az Illinois folyót. Nem tudtam, melyik irányban megy majd tovább a furgon a túloldalon, de meglehetõsen biztos voltam benne, hogy majd délnek fordul.
Elõvettem kismagnómat, és leírtam a kocsit. A rendszámot mellõznöm kellett, mert sárral volt elmaszatolva.
Várakozásomnak megfelelõen a furgon áthajtott Kelet-Peorián, majd Pekinen, s azután, még mielõtt a Shade-Lohman hídhoz ért volna, délnek fordult, a Manito útra. Nagyon úgy nézett ki, hogy Goofy.Ridge-be igyekeznek.
Lemaradtam. Minthogy nem volt más dolgom, mint követni a kocsijukat, hazatelefonáltam. Üzenetet hagytam Glinnának, hogy valószínûleg lekésem a vacsorát. Ha nem kerülök elõ hatig, nyugodtan álljon neki enni.
Aztán felhívtam az irodai telefonomat, van-e üzenet. Csak egy volt, Andy Murchmassey-tõl, a kentuckybeli magándetektívtõl, akit azzal bíztam meg, hogy nézzen utána a
Kentucky állambeli Ballard megyében a Rolanskiknak és a Boomalloknak. Jóval könnyebb volt szóra bírnia az ottaniakat, mint hittem. De csak kevesen emlékeztek Rolanski-ékre, s akik igen, azok se tudtak túl sokat mondani. Senkinek se volt tudomása arról, hogy Rolanskiék hazalátogattak volna, miután Kaliforniába költöztek. Ebbõl következõen még arról se tudhatnak, hogy a házaspárnak gyerekük született.
Murchmassey azonban megtudta, hogy a Boomallok Floridában élik nyugdíjas éveiket. Kollégámat arra kértem, hogy a nyomozást addig folytassa, amíg a ki nem deríti a két Boomall hollétét, és aztán hívjon fel. Úgy látszik, sikerrel járt. Reményekkel telve hívtam vissza. Egybõl felvette a telefont.
– Piszok nagy szerencséd van, Tom – mondta. – Kiderült, hogy az a pünkösdista szervezet, amelyhez Boomall tartozott, országos címjegyzéket adott ki nyugdíjba vonult tiszteleteseirõl. A férfi tíz évvel ezelõtt meghalt. De mert Angéla, a felesége is pap volt, õ is benne van a jegyzékben. Egy nyugdíjasközösségben él a floridai Deerfield Beach közelében. Nem tudom, elhiszed-e nekem, de úgy hívják õket: Dicsõ Kertek. Beszéltem a gondnokkal telefonon, el kellett árulnom, ki vagyok, mi vagyok, mert addig semmit se volt hajlandó mondani Mrs. Boomallról, de persze aztán se sokat. Az ki van zárva, hogy telefonon beszélj vele. A telefont a sátán eszközének tartja, vagy ilyesmi. Beszélni csak személyesen lehet vele.
Kicsit kivárt, aztán folytatta.
– A gondnok sejteni engedte, hogy Angéla Boomall nincs mindig ott. Úgy értem... gondolatban idõnként már messze jár. Na szóval, akarod-e, hogy odamenjek, vagy inkább te magad beszélsz vele?
– Majd én. Csak szedj össze nekem minden tudnivalót, mielõtt lemegyek.
– Rendben. De a gondnok azt is mondta, hogy ha beszélni akarok vele, siessek. Finomabban közölte ugyan, de világos volt, hogy a néni agya már igencsak bomlófélben van.
Begyûjtöttem a szükséges adatokat, megköszöntem a munkát, a számlát az Andrew Bell ügynökség címére kértem, és elköszöntem.
Másfél kilométerre voltam a furgon mögött, amikor az ráfordult a Goofy Ridge-be vezetõ mûútra. Nem hajtott fel a település erdõs övezetébe vivõ útra. Mellékutakon való mintegy tizenöt percnyi zötykölõdés után egy lucemaültet-vény mellett lassított le. Lábamat levéve a gázról az útpadkára kormányoztam a kocsit. Nem fékeztem, nehogy a lámpavillanással magamra vonjam a figyelmüket. Több mint egy kilométerre voltam mögöttük, és könnyen szemmel tarthattam õket, mert a vidék meglehetõsen sík volt. Amikor a kocsim egy kis emelkedõ mögé ért, a fékre léptem. Innen már nem láthatták meg a felvillanó fényt.
Kocsim teteje még bõven az emelkedõ fölé nyúlt, hogy figyelemmel tartsam a furgont. Egy kerítés mellett állt meg, amely a lucernaföldet vette körül. Deak kiszállt a kocsiból és felemelt egy sorompót. A következõ pillanatban a furgon áthajtott a bejárón, és megállt. Deak a helyére tette a sorompót, és visszaült a kocsiba. Egy sáros földúton csúszkáltak tovább a kerítés mentén a folyó felé. Aztán derékszögben balra fordultak, és elnyelte õket az erdõ.
A mezõ, a kerítés, a sorompó és az erdõ valahogy ismerõsnek tûnt. Egy perc, és rájöttem, honnan. Vadászat közben sokszor elmentem mellette. Utolsó alkalommal akkor éjjel, amikor a Mobardoktól szökve erre hajtottam Mason City felé. Az erdõ túloldalán már a folyó volt. Itt következett be 1866-ban az a kazánrobbanás, amely a hullámsírba vitte a Minnehaha oldalkerekes gõzöst, és a kapitányával együtt az égbe röpítette biliárdgolyókból és dákókból álló rakományát. Itt a keleti part közelében sebesítette meg súlyosan az egyetlen túlélõ tanút egy biliárdgolyó.
Öt percig vártam. Autó nem járt az úton. Lassan a kerítéshez gurultam, megálltam, kiszálltam, és letettem a földre a sorompót. Egy perccel késõbb már a furgon sárba túrt kerékvágatában haladtam. Az erdõ közelébe érve megfordultam, hogy kocsim orra az út felé nézzen. Ha sebtiben kell errõl a helyrõl távoznom, legalább tudjam a helyes irányt. Leeresztettem az ablakot, kikapcsoltam a motort, és szememet a visszapillantó tükrön tartva hallgatóztam.
Kékszajkó éles kiáltozását hallottam, a mezõ fölött körözõ vörös farkú sólyom rikoltását, és egy távoli, gyorsan ereszkedõ búgó hangot, amit a folyó mentén gázló zöld gém ad ki magából. Látni nem láttam mást, csak a sólymot és a távolban egy varjúcsapatot, de lerítt róluk, hogy valahol valami rosszban sántikálnak.
Ujabb öt perc telt el. Akkor kiszálltam, felnyitottam a csomagtártót, és elõvettem hatlövetû Smith & Wesson 0.44-es Magnum revolveremet. A nagyobb hatótáv végett a nyolccolos csövet raktam fel rá, és becsúsztattam a jobb zakózsebembe. A másik zsebembe egy doboz töltény került. A kocsikulcsot az ingzsebembe tettem, a nyakkendõmet pedig a bal hátsó nadrágzsebembe. A nyakkendõ még jól jöhet. A kocsit nem zártam be.
Az út, amint a furgon végighajtott, épp csak egy kocsi széles volt. Elindultam rajta, s közben cipõm és nadrághajtókám csupa sár lett. Tölgyek, platánok, diófák, füzek és hikorifák szorongtak körülöttem. Ahol a tereket beragyogta a nap, az erdõ elsötétült, baljós hangulatot árasztott. Furcsán néma volt minden. Még egy prérikutya sem ugatott.
A szabadban a hõmérséklet 26 fok volt, itt az erdõben legföljebb húsz. Idelenn épp csak egy kis szellõ lengedezett, de a fák csúcsain a levelek meg-megzörrentek.
Aztán szelet éreztem, a levegõ felmelegedett, és világosabb lett. Még mielõtt kiértem volna az útról, balra a bozótba húzódtam. Leguggoltam egy fa mögé, és kinéztem a folyóra. Húsz méterre se volt. Jobb kezem felõl a folyóív kis öblöt képezve nyugatnak fordult. Itt, ahol a sodrás lelassult, vastagon benõtte a sás és a nád. Baka, de még az öböl részeként a víz homokos-földes partot nyaldosott. Ehhez közel, enyhe lejtõ oldalában kétszobás, bádog hullámlemeztetõs kunyhó állt. Tõle jobbra kis famóló látszott. Mintegy hat méter hosszú, öreg, elhagyott lakóhajó volt odakötve hozzá. Épp úgy nézett ki, mint ahogy a Bárka nézett volna ki, ha Noé egy nagy dáridó közben építi. Gyanúm, hogy mindettõl függetlenül sok jó szolgálatot tett tulajdonosainak egykoron.
A furgon a móló mellett parkolt. Ember nem látszott se távolban, se közelben. A kunyhó mellett póznához láncolt nagy, loncsos keverék eb aludt. Elégedetten nyugtáztam, hogy a szél nyugatról fúj. Ettõl függetlenül jó lesz csendben maradnom.
Ez elsõ osztályú búvóhely volt Deaknék. Az erdõ és a mezõ egy olyan farmer birtokában volt, aki, már amennyire megítélhettem, sose törõdött földjének ezzel a szegletével. Valószínûleg még a kunyhóról meg a lakóhajóról se tudott. Mindegy. A lényeg Deak. Aki most megválaszolhat soksok kérdésemre. Elõbb persze el kell kapnom. De ehhez, s erre mérget mértem volna venni, el kell bánnom Deak haverjával, a szõrös vadállattal is.
Egyszer csak Deak lépett ki a lakóhajó kabinjából a fedélzetre. Öve egyik oldalán nagy tok fityegett hatalmas vadászkéssel, a túloldalon pedig egy pisztolytáska, benne jókora revolverrel. Üvegpalackot emelt a magasba, benne valamilyen folyadékkal, amúgy le mertem volna fogadni, hogy nem vízzel, és nagyot kortyolt belõle.
Elõvettem zakóm zsebébõl a revolvert, és kikukucskáltam a fa mögül. Valahol az óriásnak is lennie kell.
De már rám is lõtt – pontosabban vagy õ, vagy valaki más. A golyó megpattant a fa törzsén, és elfütyült a fülem mellett. Aztán láttam, ahogy tûz spriccel ki a kunyhó ablakából egy egyenest nekem szegezett fegyverbõl.
Balra vetõdtem, le a nedves földre, és gurultam, amíg egy bokor meg nem akasztott. Akkor négykézláb bemenekültem az erdõbe. Deak és az óriás összevissza kiabáltak, és a kutya harsányan ugatott. Még két lövés dörrent.
Addigra már a fák közt csörtettem, bokrokat kerülgettem, kidõlt rönkökön ugrottam át. Revolverem még a kezemben volt. Mögöttem újabb kiáltások hangzottak fel, s egy olyan iszonytató csaholás, mintha maga a Sátán Kutyája üldözne. Aztán kiértem az ösvényre, és mindjárt gyorsabban futottam. Egy gyors hátrapillantással kiderítettem, hogy mind a hárman a nyomomban vannak, a hatalmas kutya legelöl, Deak lemaradva mögötte, aztán az óriás. Deak revolverrel, a másik puskával. A kunyhóablakból még revolverrel lõtt rám, de a levadászásomhoz már puskát ragadott. Okos gondolat. Legalábbis az õ szempontjából.
Megálltam, hátraperdültem, és fél térdre bukva megcéloztam a kutyát. Ha jól láttam, épp a torkába találtam. De bárhol érte is a lövés, földre vitte. Deak az ösvényrõl a fák közé ugrott. Az óriás hasra vágta magát, a vállára emelte a puskáját, könyökkel megtámaszkodott, és célba vett.
Vaktában rálõttem, és kigurultam az ösvényrõl.
Deak kétszer elsütötte a fegyverét. A lövedékek a közelembe sem értek, már amennyire megítélhettem.
Felugrottam, és görnyedt testtartással tovább futottam a sûrûben. Amikor egy fa mögül visszanéztem, azt láttam, hogy az óriás még mindig hason fekszik, de már nem emeli a fegyverét.
Deak hangja élesen, harsányan, sírósan csengett.
– Teal! Teal! Jól vagy?
Teal talán csak tettette magát. Hogy megbizonyosodjam felõle, az oldalába lõttem. Nem hittem volna, hogy eltalálom, de a teste megrándult a becsapódástól.
– Te gané! – üvöltötte Deak. – Megöllek! Megölted Almondot, és most megölted Tealt! Szét fogom loccsantani azt a kibaszott agyadat!
Nem tudta, ki gyilkolta meg az öccsét. Nem láttam okát, hogy felvilágosítsam.
A durranások és a hangoskodás elnémították a vadvilágot. Olyan hangtalanul hagytam el a közvetlen helyszínt, amennyire csak tellett tõlem. Délnyugati irányban elindultam a folyó felé. Biztos voltam benne, hogy Deak az erdõszélhez megy, az út közelébe, mert azt hiszi, hogy abban az irányban akarok elmenekülni. Egészen biztosan mozgásképtelenné teszi a kocsimat is, hacsak nem túl gyáva hozzá, hogy elhagyja a védelmet nyújtó erdõt. Mindenesetre ha rájön, hogy nem vagyok ott, ki fogja spekulálni, hogy a kunyhónál vagy a lakóhajónál akarom kelepcébe csalni.
Úgy határoztam, hogy egy kicsit várok. Ha Deak visszajön a puskáért... Megfeszültem. Ott volt. De óvatos volt. Az ösvény túloldalán kinézett egy fa mögül, aztán eltûnt. Eszébe juthatott, hogy talán arra várok, hogy visszajöjjön Teái puskájáért. És most megy a kunyhóba vagy a lakóhajóra a saját puskájáért.
Nem tudtam, merre lehet. De két percnél nem többet akár itt is várhattam rá. Nehezen telt. Aztán két fa mellett elkúsztam az ösvény mellõl. Óvatosan feltápászkodtam, aztán meggörnyedve odafutottam egy jó pár méterre álló nagy tölgyfához. Onnan lassan az erdõ folyó melletti széléhez mentem megint. De most vagy huszonöt méterre délre voltam a kunyhótól.
Vártam és figyeltem. A madarak újra énekelni kezdtek; a közelben egy mókus dühösen porolt egy másik állattal, vagy egy madárral. Vagy – isten ments! – Deak Mobarddal.
Úgy negyedóra múlva egy vontatóhajó tíz uszállyal dohogott el lassan a rejtekhelyem mellett, lefelé a folyón. Szénnel voltak megpúpozva, és csaknem fél kilométer hosszú hajóvontát alkottak. Beletelt kis idõbe, mire eltûntek. Aztán megláttam Deakét, amint kifut az erdõbõl, a mólóról beugrik a lakóhajóba, és átbucskázik a kabinajtón. Most sajnáltam csak igazán, hogy nem odabenn vártam rá.
De hát nem tudhattam, nincs-e már odabenn, ha az erdõbõl kijõve egyenesen odamegyek.
Szememet a hajón tartva gyorsan áttörtem a bozóton és a fákon. Deak nem jött elõ. A kabin hátoldalán nem volt semmilyen nyílás. Ha meg akar bizonyosodni afelõl, hogy nem közelíti-e meg valaki a hajóját hátulról, ki kell dugnia a fejét valamelyik bal oldali vagy jobb oldali kabinablakon. Lehúztam a cipõmet és zoknimat, bedugtam egy bokor mögé, és feltûrtem nadrágom szárát. Beszaladtam a térdig érõ vízbe, és gázolni kezdtem a hajó felé a vak oldalon. Szerencsére a hajóács lusta volt hozzá, hogy a tatra is tegyen ablakot.
Az járt az eszemben, hogy ha meg kell ölnöm Deakét, nehogy õ öljön meg engem, akkor megteszem. De bíztam benne, hogy elég lesz legyõznöm, és akkor feltehetem neki a nagy kérdést. Nevezetesen: mi a kapcsolat közte és Diana között?
De ha már kihúztam belõle, végképp nem tudom, mit fogok csinálni. Nem adhatom át úgy a rendõrségnek, hogy magam is börtönbe ne kerüljek. De elengedni se engedhetem el újra. Már csak azért se, mert ez addig nem nyugszik, amíg meg nem öl.
Logikusan nézve csak egyetlen megoldás kínálkozik. Ám nemigen hittem, hogy bárkit is ki tudnék végezni.
De ne szaladjunk elõre, gondoltam. Persze késõ bánat, ebgondolat. Annyira elõreszaladtam, hogy innen már nincs visszaút.
Ott kuporogtam a lakóhajó tatja mögött, a folyó a fenekemet, lábamat nyaldosta. Revolveremet a zakóm zsebébe tettem, felnyúltam, és mindkét kézzel megragadtam az alacsony fa palánkozat felsõ peremét. Félig még mindig kuporogtam, térdem behajlítva, csupasz lábam a lágy folyami iszapban. Szemem éppen valamivel a fedélzet magassága alatt. Egy húzódzkodás, és úgy érkezem erre a bárkára, mint egy kalóz az arannyal megrakott spanyol zászlóshajóra.
Mint egy rakéta, fellõttem magam.
És Deak arca ott volt öt centire az enyémtõl.
Egy villanásra láttam felemelt kezét, amint a csövénél fogva forgópisztolyt emel a magasba. Aztán, nagy üvöltés kíséretében, a csõvéggel lecsapott a bal csuklómra. A kezemet vehette célba, de ha így volt, eltévesztette.
Ugyanabban a pillanatban jobbom a nyaka köré fonódott. Reflexmozdulat volt, nélkülözött minden tudatosságot.
Visszazuhantam, magammal rántva Deakét. Miközben áthúztam a palánk fölött, revolvere a fedélzetre esett. Háttal csapódtam a vízbe. Deak rajtam volt, arca az arcomnak szorult. Azok a hosszú, húsos csüngelékek a számnak pré-selõdtek. Más körülmények között az undor fogott volna el, de még nem ocsúdtam fel a találkozás okozta sokkból, bal karom csuklótól vállig hasító zsibbadtságából és abból, ahogy ez az egész egy pillanat alatt lejátszódott.
Deak levitt a víz alá. Hátam belenyomódott az iszapos fenékbe, s akkor eleresztettem. Bal kezem amúgy is használhatatlan volt, és minél közelebb engedem magamhoz támadómat, annál könnyebben márthatja belém a kését. Igazam is volt, mert amikor a felszínre buktam, épp csak annyi idõm volt, hogy a lesújtó késpenge elõl elrántsam a fejem.
De túl közel volt. A késpenge végighasított a jobb arcomon.
Visszaestem, jobb lábammal kirúgtam a vízbõl. Sarkam az ágyékát kellett hogy érje. Fájdalmában nagyot üvöltött, de nem vált harcképtelenné. Jött felém, kését pár centivel tartotta a víz felett. Megfordultam, és a kétségbeeséstõl hajtva gázolni kezdtem a part felé. A sekélyedõ vízben egyre gyorsabban haladtam. Épp kiértem, amikor újabb égetõ fájdalmat éreztem, ezúttal a hátamban.
De a kés nem hatolt mélyre – már amennyire meg tudtam ítélni. Ha súlyosabb a seb, akkor nem tudok úgy rohanni végig a parton, ahogy rohantam, és a Smith & Wessonomat se tudtam volna elõhalászni zakózsebembõl. Amikor már a kezemben volt, megtorpantam, és hátrapördültem. Korához képest Deak gyors és erõs volt. Fejjel elõre a gyomromba ökleit, ledöntött a hátamra. Aztán rám ugrott, megragadta a revolveremet, és csavart egyet a kezemen.
Levegõért kapkodtam. Rúgtam egyet, felrántottam félig Deak alá temetett lábamat, amivel sikerült úgy-ahogy hátratántorítanom. Revolverem addigra már nála volt, én viszont megkaparintottam a kését, amelyet akkor dobott el, amikor kinézte magának a revolveremet. A jobbomba fogtam a kést – fogalmam se volt, végül is hogyan sikerült megszereznem –, és élével a csuklójára sújtottam. Felüvöltött, elejtette a fegyvert, de rögtön föl is pattant, és félrerúgta, majd lehajolt, és megint kicsavarta a csuklóm.
Elejtettem a kést. Mielõtt azonban bármit tehetett volna, felugrottam, és végre lélegzethez jutottam, bár bal kezem bénán lógott, és úgy fájt, hogy üvölteni lett volna kedvem. De ilyesmire most nem volt idõ. Legalábbis ha élni akartam.
Deak a revolveremhez igyekezett. Utolértem, és leütöttem az ép karommal. Hátrabotladozott a folyóba, és ott ösz-szeesett. Körülnéztem. Hol lehet a revolverem?