Elektronikus kiadás azonosítója: NNCL74-22Fv.1.0

 

Philip José Farmer

Ördögszem

 

 

A mû eredeti címe: NOTHING BURNS IN HELL

Copyright (C) 1998 by Philip Jose Farmer

Fordította: Tábori Zoltán

Fedélterv: Kertész Dániel

(C) Athenaeum Kiadó Kft.,

1999 (C) Hungarian translation Tábori Zoltán, 1999

+ 1

 

Mostanság lidérces pénzügyi rémálmaim voltak.

Ültem az Elsõ Amerikai Bedarálóbank elnöki szobájában, és rimánkodtam:

– Uram! Egy hitelátütemezésért cserébe kész vagyok kinyalni a fenekét, sõt a cipõjét is megcsókolni! Kérem!

Az elnök talán még az õsrobbanásnál is öregebb volt. Égszínkék napszemüveget viselt, hogy elrejtse hiányzó fél szemét, amirõl amúgy mindenki tudott. Égszínkék öltönyén végigömlött súlyos, hófehér szakálla. Hatalmas kõrisfa íróasztalán Pénzmagoltó Boldogasszonyunk, Szent Buksza szobrocskája állt. Közvetlen mellette egy Tapsi Hapsi-dizájnú telefon csörgött egyfolytában, de az aggastyán nem vette fel.

– Nincs ingyenkonyha, Mr. Corbie – mondta. – Minden szarságbólnem fogja csak úgy kidumálni magát. Ez a világ a monetáris egyensúlyról szól. Tessék fizetni!

– Vegye már fel azt a telefont! Lehet, hogy a kormányzó az, épp hitelamnesztiát hirdet!

Az aggastyán felemelte a kagylót, belehallgatott, aztán felém nyújtotta.

– Magát keresik. De nem a kormányzó.

Izzadtán és kótyagosan ébredtem. Egy igazi telefon, a saját telefonom csörgött és villogott. Felültem az ágyban, a szívem hangosan dörömbölt. Ez csak valami rossz hír lehet! Apám halt volna meg? De aztán megláttam a számkijelzõn, honnan jön a hívás, és kezdtem megnyugodni. Fõnököm, Mimi Rootwell biztos nem az apám miatt hív. De akkor meg mi az ördögnek ver fel hajnali öt óra nyolckor?

Felvettem a kagylót, és beleszóltam.

– Egy pillanat, Mimi, kimegyek, nem akarom felébreszteni Glinnát.

Lerúgtam a bekapcsolt klíma mellett is csatakosra izzadt takarót. Glinna meztelen hátát fordította felém, meg se moccant, aludt. Nyúltam a cigarettámért, de aztán eszembe jutott, hogy már három éve leszoktam.

Hiába, a régi beidegzõdések!

Odakinn felkapcsoltam a villanyt, betelepedtem a dolgozósarokba, felvettem az ottani telefont..

– Mi újság?

Mimiénél erotikusabb hangot elképzelni se tudtam, annak ellenére, hogy – már amennyire tudtam – sohase jött tûzbe mástól, mint cége, az Andrew Bell Nyomozó és Biztonsági Rendszerek Ügynökség dolgaitól. A céget katasztrofális anyagi állapotban örökölte nagybátyjától, azóta se jutott vele ötrõl hatra.

– Egy fiatal nõi hang öt perccel ezelõtt rám telefonált. Az isten áldjon meg, mi vagy te, mormota? Ha én se alszom, te se aludj. Úgy néz ki, melóm van a számodra. Nekem nem kell, neked meg hátha kell. Ezer dollár néz ki belõle, plusz költségek, zsebbõl zsebbe. Egyetlen napi melóért. Leendõ ügyfeled nagyon szeretne mielõbb kikeveredni a slamasztikából.

– Ezer? Nem hangzik rosszul.

– Ugye? Na végre, lehet veled értelmesen is beszélni. Szóval a nõnek a nevét ne kérdezd. A kijelzõm szerint egy nyilvános telefonfülkébõl hívott Kelet-Peoriából. Pénzt kell átadnia valakinek, ne kérdezd, kinek és miért. Te biztosítanád a védelmét az átadás-átvétel alatt.

Kis szünetet tartott. Úgy gondoltam, jobb, ha meg se szólalok, amíg uram és parancsolom nem mondja.

– Közöltem vele, hogy az én cégem gyanús ügyeket nem vállal. Aztán hozzátettem, hogy ismerek valakit, aki ideiglenes szabadúszóként megcsinálhatja a munkát. Azt már nem mondtam, hogy épp anyagi gondjaid vannak, hogy átkozottul kell a pénz, meg hogy a dolgokat néha öntörvényûén kezeled. Mert azt meg kell hagyni, Tom, hogy a viselkedésed, hogy is mondjam, némiképp következetlen. Megbízható, fegyelmezett, már-már pedáns is tudsz lenni, aztán néha csak úgy mész a magad feje után. Mintha nem is te volnál...

Vettem a bátorságot, hogy mégiscsak közbevágjak.

– Ez azért van, mert tele vagyok elfojtott génekkel. Apámtól is meg anyámtól is... Na, mindegy. Valami Titokzatos Idegennél hagytuk abba, ha jól emlékszem.

– Nem adtam meg neki sem a telefonszámodat, sem a nevedet. Kilenc óra körül újra hív. Ne kérdezd, miért vár olyan sokáig, ha egyszer annyira szeretne minél elõbb kikeveredni. Ha hallok felõle – már ha hallok egyáltalán –, azonnal hívlak. Hol vagy kilenc körül?

– Most esedékes a heti vizit apámnál. Majd tedd le a telefont, ha átkapcsoltad a nõt hozzám. Jobb, ha nem tudod, mirõl lesz szó.

– Eszembe se jutna, hogy hallgatózzam.

– Ó, hát persze hogy nem, kedves Csupafül úrhölgy! – duruzsoltam a kagylóba alig hallhatóan.

– Mellesleg – folytatta – nincs kizárva, hogy néhány napon belül egy igen fontos ügyet bízok rád. Most csak any-nyit árulhatok el, hogy Peoria legbefolyásosabb és leggazdagabb családjáról lesz szó. Ha meg akarod kapni a melót, glaszékesztyût fel, nyakat be, sapkát le, sûrûn ismételgesd azt a szót, hogy “uram", és minél kevesebbet foglalkozz az úristennel. Kinyalni a seggüket nem kell, de azért elvárom, hogy udvarias és diszkrét légy.

Azzal letette.

Feltápászkodtam, aztán egy ideig csak álltam, tûnõdtem. A legbefolyásosabb és leggazdagabb család a városban? Az nem lehet más, csak az Alligerek. Simon Grettirson Alliger a sorelsõ, már ha a férfiakat nézzük. Az Erdõk Bikája, a Vén Nullapó.

A peoriaiak 99 százaléka abszolút semmit nem tudott róluk, merthogy a család úgy félt a nyilvánosságtól, mint a tûztõl. A nevük az újságban csak a halálozási rovatban szerepelt, még arról se tudósítottak soha, mikor melyik húsosfazékból mertek épp jó nagyot. Étterembe se nagyon jártak, közös étkezéseiket odahaza, szûk körben tartották. Mimi nem túlzott, amikor a velük való kesztyûs bánásmódra figyelmeztetett.

Utam a konyhába hat másodpercig tartott, ezalatt megfejtettem az álmot. Freudi mélységekbe persze nem kellett lemerülnöm, és nemi szimbólumokkal sem kellett bajlódnom. A háttérben nem volt más, csak az anyagi gondok. Napközben vidám és felhõtlen egóm elnyomta õket, de éjjel, alvás közben gátlástalanul elõtörtek a repedésekbõl, a falból, a plafonból. Az aggastyán és íróasztala pedig gyermekkori germán, indián és keresztény-zsidó mítoszolvasmányaim álomszûrte keveréke lehet.

Bekapcsoltam a kávéfõzõt. A rádió eleinte napos, késõbb felhõs idõt ígért. Vagyis a menü már megint egy forró, sistergõ húsgombóc, amit majd végiggurítanak ezen a Földnek nevezett jókora tányéron. Minimum harminchárom fok, árnyékban, de aztán egy markáns hidegfront ígérkezik.

Kikapcsoltam a rádiót, és beszívtam a kolumbiai kávé és az õrölt bourbon vanília illatát. Az élet oly kevés csalhatatlan élvezetei közül ez volt az egyik. A másik a csend. Ami azonban csak a szomszédaink ébredéséig tartott. Két hete költöztek be, egy bizonyos Sheridan Mutts és Cindi Wickling. Nem ismertem õket, bár Muttsot már láttam párszor a kocsmában, a Végsõ Menedékben. Az elsõ éjjel óta azt csinálták minden áldott éjjel.

Azt, vagyis harsogó country-western zenét hajnali kettõig. Fûszerezve sikolyokkal, bömbölõ nevetéssel és olyasféle hangokkal, amiket feltehetõen szeretkezõ párok bocsátanak ki magukból. Mutts és Wickling, a két felvágós úgy viselkedett, mintha szuperszex-szimfóniájuk az egész világnak szólna.

Feleségem és én füldugóval szoktunk ágyba bújni. Ez olyan érzés, mintha húsz méter mélyen feküdnénk a víz alatt. Mindazonáltal a füldugó és a szellõzõberendezés zú-gása valamelyest elnyomta a förtelmes zajokat. De tegnap éjjel ezek sem értek semmit.

Bosszút forraltam, gonosz és aljas bosszút. Én tényleg igyekeztem a legnagyobb lelki magaslatokba emelkedni, nem katolikus létemre Assisi Szent Ferenc volt a példaképem, nekem õ volt a minden. Csak hát ha az ember olyan, mint a mesebeli tök, amely majd éjfélkor aranyhintóvá válik, de az éjfél sose jön el, menthetetlenül fel kell tennie a kérdést: meddig akar még tök lenni?

Egy darabig úgy viselkedtem Muttsszal, mint egy szent. Igyekeztem barátságos lenni, ne rontsak ajtóstul a házba, ha majd szóba hozom a tõlük jövõ pokoli ricsajt. Nem ment. Aztán egy este a lakótömbünk parkolójában udvariasan megkértem, hogy az általuk keltett zajt próbálja meg elviselhetõbb mértékre szorítani.

– Hé, azért nekem is élnem kell! – bõdült el. – Ha jól tudom, ez egy szabad ország! Ha valami nem tetszik, miszter Kófitty, költözz el!

– A nevem Corbie – feleltem. – De nemcsak a zenérõl van szó. Kis adagokban tulajdonkeppen még szeretem is a country-westernt. A zajongás az, amit nem viselek el. Érti, miszter “Még-még"!?

Elvörösödött, a keze ökölbe szorult.

– Ismételd meg, és kiverem a fogadat. Világos?

Mutts harminc körüli építõmunkás volt, százkilencvenöt: enti magas, a súlya százhuszonöt kiló, amibõl huszonöt volt a sörhas. Kusza mocskosszõke hajával és csimbókos szakállával úgy nézett ki, mintha keselyûk raktak volna fészket egy tumoros tölgyfára.

Én harminckilenc voltam, százkilencven magas, nyolcvannyolc kiló, és még õriztem egykori nyúlánk középiskolás baseball-sztár alkatomat. Ennek ellenére szemtõl szembe úgy nézhettünk ki, mint amikor egy törékeny tinédzser készül összemérni az erejét egy Hulk Hogan-féle díjbirkózóval. Nem volt kedvem összeakaszkodni vele. Egyikünk nagyon megjárná, bele is halhat, és az az egyik valószínûleg én lennék. Így hát csak nevettem egyet, és hátat fordítottam neki.

Más lakók is felpanaszolták az éjszakai zenebonákat Selinda Tunballnak, egy göndör narancsszín hajú, zavaros tekintetû, pisze orrú hölgynek, aki a gondnoki tisztet töltötte be lakótömbünkben, amelyet magánhasználatra csak így neveztem: Címeres Ökörszálló. Selinda épp úgy nézett ki, mintha egy vicclapból lépett volna elõ, de ahhoz képest a lehelete máris borízû volt, márka szerint a legolcsóbb kerítésszaggató vinkótól, és az orra is gyanúsan vörös. Van, akit az ital bátorrá tesz, van, akit elgyávít: õ az utóbbi kategóriába tartozott. Esze ágában se volt Muttsszal szívós-kodni.

Kértem, adjon egy telefonszámot, amin elérhetem a tulajdonost, aki persze Floridában lakott, jó messze peoriai bérlõi bajaitól és keserveitõl.

– Katzenwinter úrnak titkosított száma van – felelte. – Nem vagyok definiálva, hogy kiadjam bárkinek.

– Definiálva?

– Az hát, mért, nem jól mondtam? Különben meg azt se tudom, hol tartózkodik, pedig nekem is beszélnem kéne vele, az abakusz megjavíttatása ügyében.

A portikuszra gondolt.

Kíváncsi ember lévén hamar rájöttem, hogy lakáskulcsom a raktár kivételével minden ajtót nyit. Zsugori uram, a tulaj egyforma zárat vett mindenhova, mert nagy tételben olcsóbb. Azt persze sem õ, sem a gondnoka nem kötötte a lakók orrára, hogy bármelyik kulcs nyitja bármelyik ajtót. És Selinda sose józanodott ki annyira, hogy elgondolkozzék azon, hogy legalább az õ lakásán ki kellene cserélni a zárat.

Én bezzeg nem haboztam rögtön hevederzárt tetetni az ajtómra.

Selinda többnyire délelõtt fél tizenegykor ment el hazulról, hogy beszerezze az aznapra való élelmiszer-és italáruját. Aztán egy kiskocsmában üldögélt délig vagy még tovább. Aznap megvártam, hogy az italtól megszállott asszonyság elhúzzon, további súlyos veszélyfaktort képezve amúgy is vészterhes közútjainkon, majd lementem a földszintre. Elõvettem a kulcsom, és behatoltam a bûzlõ trollbarlangba. A gondnoki iroda a keskeny elõszoba végén lévõ második hálószobából volt kialakítva. Az íróasztal mellett egy háromfiókos, acélszürke iratszekrényke állt. A legfelsõ fiók zárófülecsén nyitva felejtett lakat függött. Egy percen belül rátaláltam Katzenwinter miami címére és titkosított telefonszámára.

A rákövetkezõ héten ötször is felhívtam. Mindannyiszor az üzenetrögzítõje válaszolt kellemetlen nyafogó hangon, hogy hagyjam meg a nevemet és a telefonszámomat. Késõbb visszahív. Bediktáltam a nevemet, telefonszámomat, panaszom tárgyát. Egyetlenegyszer sem hívott vissza. Pedig legalább azt megkérdezhette volna, hogy honnan szereztem meg a számát.

Így hát gumikesztyût húztam, és visszatértem a Tuneball-lakásba. Az asszonyság özönvíz elõtti írógépén kipötyögtem egy hivatalos panaszlevelet a háziúrhoz. Leírtam, hogy mi, a bérlõi azonnali hatállyal saját zárat szereltetünk fel, és az elvégzett munkáról megküldjük neki a számlát. Ha felmerült költségeinket záros határidõn belül nem téríti meg, ügyvédhez fordulunk. Az irat aljára gumibélyegzõvel odabélyegeztem: A BIZOTTSÁG. Ilyen nem volt ugyan, de lehetett volna. Aztán Selinda Tuneball fénymásolóján lehúztam néhány példányt, és egyet-egyet becsúsztattam minden lakó ajtaja alatt, kivéve Muttsékat. Nem akartam, hogy megtudják, milyen pofonegyszerû bejutni hozzájuk.

A levél nem kis felháborodást és dühöt váltott ki a lakótársakból. És persze mindenki a küldõjét találgatta. Én a tudatlant játszottam. Minden második bérlõ elküldte a levelet Katzenwinter megadott címére, amely mellé telefonszámot is mellékeltem. Amennyire megítélhettem, Mutts és Wickling semmit se tudott a dologról.

Következõ lépés.

Gyûjts kutyaszart egy barátod lakása elõl, amikor épp nincs otthon.

Tedd kartondobozba egy olyan zár és kulcs kíséretében, amilyent Katzenwinter szereltetett fel a lakóinak.

Ragaszd le. Címezd meg a háziúr floridai címére. Feladónak ezt írd: ORLANDO FURIOSO, TÖRVÉNYSZÉKI ÚT 123, OPAQUE, ILLINOIS 66669.

Autózz el Pekinbe, ebbe a Peoriától tizenöt kilométerre fekvõ kisvárosba az Illinois folyó keleti partján. Add fel a csomagot hajópostán. (Ilyesfajta küldeményt sose bízz vasúti vagy légipostára!)

A csomagban legyen még egy nejlonboríték, benne kézzel írt levél, idézet a Bibliából (Jób könyve, ha nem tévedek):

“Ó, Uram! A beleim fortyognak!"

Azóta is várom fedéladóm válaszát.

+ 2

 

Visszabújtam az ágyba, és aludtam még vagy fél órát. Mire felébredtem, Glinna már messze járt, pontosabban kocogott. De legalább nyugodtan végiggondolhattam a ma estére szervezett meglepetésszerû születésnapi parti részleteit. (Glinna július másodikán született, a rák jegyében. Én április elsején, azaz mint kos. Az asztrológusok nem támogatják a rákok és kosok egybekelését, mindazonáltal a statisztikákból nem derül ki, hogy ezek a házasságok törékenyebbek volnának a többinél.) Ajándéknak egy krétai kígyóistennõt ábrázoló harminc centi magas szobrocskát vásároltam meg. Ott lapult a szekrényemben. Jelen anyagi helyzetünkben nem lett volna szabad megvennem, de hát, kissé talán nyakatekert módon, afféle engesztelésnek szántam, amiért így eladósodtunk.

Az úthajlatban majd rövidesen felbukkan Glinna átizzadt, ziháló, öt mérföldes boldogságot sugárzó alakja. Én személy szerint hülyének néztem mindenkit, aki hajlandó akár csak tíz métert is futni Közép-Illinois légsûrítéses hõfacsarójában, Glinnát azonban, rengeteg kiváló tulajdonsága ellenére, megszállta a manapság ragályként terjedõ egészségbuzgóság. Ettõl függetlenül imádtam.

Az Új Idõk Szelleme vezérelte a lakberendezõ kezét! – kiálthatna fel nappalink láttán a be nem avatott, aki nem tudja, hogy kristálygömbök, Szarvasember, Nagy Földanya már jóval a betlehemi bölcsõ emlékezetes megácsolása elõtt jelen voltak életünkben. Glinna szerint az õ vallása a legõsibb a világon, legalább hatvanezer éves, sõt talán még százezer is megvan, egyenest a legcsiszolatlanabb kõ-korból.

A szoba zsúfolva volt leletekkel és könyvekkel, melyek közt elszántan igyekeztem némi rendet tartani. Tekintve, hogy Glinna nem volt éppenséggel tisztaságmániás, ez nem is volt olyan könnyû dolog. Ami azt illeti, most is szemet szúrt a szõnyegen egy összegyûrt papírszalvéta, körülötte süteménymorzsalék. Ezeket begyûjtöttem a papírkosárba, majd becsuktam Glinna kedvenc könyvét, a Fekete mágia alapjait, amely kinyitva, gerinccel fölfelé feküdt az asztalon.

Nem egy jó dolog, ha valakit ennyire zavar a szemét. Sajnos ebbõl a szempontból túlságosan is az anyámra ütöttem. Amint azt látom, hogy valami seprûért, rendezõ kézért kiált, képtelen vagyok ellenállni.

Az utcai szobánk polcai és szekrényei dugig voltak aszt-ráltestekkel, reinkarnációval és más okkult témákkal foglalkozó kötetekkel. Feltûnõen sok volt a csillagászati kézikönyv is. “Csillagok vezérlik életedet. Holnap álmaid megvalósulnak, telitalálatod lesz a hatos lottón. Légy óvatos, ha Mars aszcendensu nyilas van a környezetedben, ne omolj rögtön a karjaiba!"

Az elõszobában tölgylábakon egy tachyongyorsító állt, kétarasznyi ezüstös fémhenger, amely a jótékony kozmikus sugárzásokat volt hivatott emberi hullámhosszra hangolni. A tachyonok fénysebességnél gyorsabban mozgó elemi részecskék, csupán az idõutazás lehetõségeit kutató fizikusok okoskodásaiban léteznek, de ez még nem gátolja meg a sar-latánokat abban, hogy ál-tachyongyorsítókat sózzanak rá azokra, akik a maszlagot beveszik.

A gyorsító mellett kis fali fülkében az állami bajnokságot nyert középiskolás baseballcsapatunk két gyõzelmi serlege állt. Én voltam a csapatkapitány.

Saját könyvespolcom is tele volt könyvekkel. Köztük három rendkívül ritka és rendkívül drága példány. Miattuk voltam oly mértéktelenül eladósodva, miattuk voltak rémálmaim és miattuk vettem fontolóra egyáltalán a Titokzatos Idegen ajánlatát.

Henry Miller Baktérítõje, illusztrálta Granma Moses. (Valószínûleg LSD hatása alatt festett. Nem túl igényes mûvész, de rémisztõ, gyakran fallikus látomásai mintha a kollektív õstudat nyálkás mocsarából kúsznának elõ.) Homo Erectus Kiadó, 1969. Mindössze száz példányra korlátozott kiadás, tokban, a szerzõ aláírásával. A nyomólemezek elpusztultak egy tûzvészben. $ 10 000.

Mark Twain: A titokzatos idegen, elsõ kiadás, 1916, kifogástalan állapotban. Egykoron Franklin Delano Roosevelt elnök tulajdona volt. Ebbe a vékonyka kötetbe ötven vaskos regényre elegendõ nyomor és kilátástalanság van belesûrítve. Akkor olvasom, ha valamiért nagyon magam alatt vagyok, ami persze ritkán fordul elõ. $ 3000.

Iréné Iddlesleigh. Írta Amanda Ros, a legrosszabb szerzõ a világon. Elsõ kiadás, 1897. Dedikált példány, kifogástalan állapotban. $ 1000.

E három kötet igen olcsó volt, nem akármilyen befektetés. Egy bank trezorjában lett volna a helyük, de nem volt szívem szûk, sötét magánzárkára ítélni õket. így a biztosításuk sem volt két fillér. Tizennégyezer dollár hitelt kellett felvennem villámgyorsan, nehogy elvigyék õket az orrom elõl. A hitelfelvétel azzal járt, hogy egyelõre le kellett mondanunk házvételi terveinkrõl. Glinna egy cseppet sem örült a dolognak, már csak azért sem, mert egészen addig egy szót se szóltam neki a kölcsönrõl, amíg a könyveket meg nem vettem.

A konyhában teletöltöttem kávéval nagy, kétemberes bögrémet, és átvonultam vele a vendégszobába. Glinda még mielõtt futni indult, elkészítette a horoszkópom, ami most ott feküdt a számítógép mellett az asztalon. Ilyen zo-diákus, olyan ház, emilyen együttállás – ezeket átugrottam. A lényeg úgyis a dátum volt, a július másodika, nehogy ki találjon menni a fejembõl. Idegenekkel fogok találkozni, akikkel életre szóló barátságot kötök. Egy hozzám egészen közel álló asszonyt mérhetetlenül boldoggá teszek ajándékommal. Ez célzás arra, hogy valami rendkívüli és értékes születésnapi meglepetést vár tõlem. Na de már ott van a szekrényem mélyén a harminccentis bronzmásolat az ókori krétai kígyóistennõrõl! Került, amibe került: ennek a gödörnek már olyan mindegy, milyen mélyen van a feneke.

Amikor visszatettem az ívet az asztalra, egy kitörõ vulkán dübörgéséhez hasonló hang rázta meg dél felõl a falat. A brigantik a szomszédban felébredtek, és máris Cayuse Cooney-nótákat hallgattak: “Szívem szotty, kapasz-koggy..."

Aztán dörrenve becsapódott a bejárati ajtó. Sötétre izzadt fehér pólóban és sortban beviharzott Glinna, és káromkodott, mint a jégesõ, szidta a lármás szomszédokat. Ilyen dühösnek még sose hallottam, kivéve azt a pillanatot, amikor megtudta, hogy három könyv miatt teljesen eladósodtunk.

Lementem elé a haliba.

– így kezdõdik az én csodás napom – szavaltam.

– Nem szívesen teszem meg – felelte –, de most már muszáj lesz valami bûbájt eresztenem ezekre a faszokra, ha a fele visszavibrál, akkor is. A cél szentesíti az eszközt.

És közben szórta le magáról a cipõt, zoknit, pólót, sortot, bugyit. Természetesen le a dívány mellé a földre.

– Éppenséggel le lehetne lõni Muttsot és Wicklinget – mondtam –, de attól tartok, ugyanannyit sóznának rám, mint két rendes emberért. De azért amíg te csinálod a mágiádat, valamit én is teszek az ügy érdekében.

– Nem akarok tudni róla.

– Ó, hát majdnem elfelejtettem – csaptam a homlokomra –, boldog születésnapot!

Valójában én voltam boldog, hogy ez most eszembe jutott. Mert ha nem jutott volna eszembe, csak még jobban bedühödött volna.

– Én már lezuhanyoztam – mondtam, és ledobtam a pizsamafelsõmet. – A te begerjedt hormonjaid egészen megvadítják az enyéimet. Csökkenteni kéne az energiaszintet. Ráérsz, ugye? Olyan rég csináltuk.

– Nem olyan rég. Négy napja. Különben is, a csillagok állása nem kedvez a boldog és kielégítõ együttlétnek.

Csalódott és dühös voltam, de nem mutattam. Még felhozná a kölcsönt, meg ami a bögyében van. Baszd meg a csillagjaidat, mondtam magamban. Az is jobb, mint a semmi. Nemi életünk nem pont úgy alakult, ahogy szerettem volna, elsõsorban Glinna túlzásba vitt szeszélyei miatt. Példának okáért ott voltak azok a kristálygömbök és gúlák, amiket a szexuális energia koncentrálása érdekében hatszög alakban kellett elrendezni az ágy alatt, a megfelelõ csillagidõben, természetesen.

A végén már nem tudtam úgy elmenni egy kristályszaküzlet mellett, hogy erekcióm ne legyen.

– Nemsokára eljön az ideje – fuvolázta Glinna. – Hidd el, én is ugyanúgy várom, mint te.

Rám mosolygott, megcsókolt a kelleténél talán egy lehelettel húsosabb ajkaival, és indult a zuhanyozó felé. Keskeny csípõje ringott, ringott, lófarokba fogott hosszú vöröses haja lengett, lengett. Harmincöt évesen is gyönyörû volt, hibátlan szépség, ha ajkaitól és icipicit hosszú orrától eltekintünk. Lába nyúlánksága az égig érõ paszulyéval vetekedett, csak annál sokkal formásabb volt, és úgy tudta rakni, tenni-venni, mint egy sztriptíztáncosnõ. A Los Angeles Egyetemen végzett, az ehhez szükséges nem kis pénzt napi pár perces munkával teremtette elõ. Hogy hogyan, azt nem árulta el, és én igazán nem is akartam tudni róla. Egyszer azért beismerte: volt, hogy tehetõs semmirekellõknek jó pénzért a teáscsészéikbe pisilt (mentségéül szolgáljon, hogy ritka, márkás porcelánárukról volt szó!), amit aztán ezek az emberek nagy élvezettel szürcsöltek ki az utolsó cseppig. Kaliforniában mindenütt õ kapta meg a legköny-nyebb munkát és a legjobb fizetést, mondják, az övé volt a legkelendõbb áru az egész nyugati parton. A mûértõk egybehangzó véleménye szerint egy angyal ártatlansága keveredett benne némi pimasz ízzel, s felejthetetlensége olyan volt, mint távoli ezüstharangok csengése.

És ezzel el is mondtunk róla mindent.

Glinnát nem sodorta lelki válságba, hogy kevés munkával keres sok pénzt. Szülei mágiások voltak, afféle “ördön-gösök", de õ nagyon hamar, már tizenkét éves korában kiesett a kegyeikbõl. Megtagadta a földanya-vallást, hívõ baptistává vált. Aztán amikor lediplomázott, visszatért szülõvallásához. Az lett, ami volt: újjászületett boszorkány. És akkortól már nagyon szégyellte és sajnálta, hogy egykor a vizeletét is kiárusította.

A sajnálat néha engem is eltöltött, mondjuk ha eszembe jutott, hogy az õ segítségével milyen gyorsan és milyen könnyedén visszafizethetnénk azt a kölcsönt. Annyira po-fátlan azért nem voltam, hogy mondjam is neki. Ha már egyszer így megundorodott egykori foglalkozásától. Néhányan talán nem átallnák még erkölcstelennek is nevezni.

Mindezek a részletek természetesen hiányoztak abból a szakmai életrajzból, amit mint középiskolai tanár az igazgatójának leadott, és vallását is igyekezett titokban tartani. Közép-Illinois hemzseg az olyan emberektõl, akik szemlátomást jóval többet tudnak a pokolról,'mint a mennyrõl, és akik tudatlanságból vagy félreértésbõl egyenlõségjelet tesznek a mágiások és a sátánisták közé. Glinna, mint a mágiások többsége, nem is hisz az Ördög létezésében.

Épp befejeztem a reggelimet, amikor felcsöngött a telefon. Betapasztottam az egyik fülemet, a másikra rászorítottam a kagylót.

– Megfigyelõállomás, Niagara-vízesés!

– Micsoda?

– Tom Corbie vagyok, Mimi. – Az isten szerelmére, zárd már el azt a zenebonát!

– Sajnos nem lehet. A szomszéd lakásból jön.

– Hát ez elviselhetetlen! Mért nem hívod ki a zsarukat?

– Mert nem akarom, hogy rám essen a gyanú árnyéka, amikor majd megteszem, amit tenni akarok.

– El ne mondd, nem akarok tudni róla. Na szóval! Három perce hívott a te Titokzatos Idegened. A hívás a kijelzõ szerint ismét Kelet-Peoriából jött, de ezúttal egy másik telefonfülkébõl. Meggondolta magát, nem telefonál többet. Máris találkozni akar veled. Mégpedig egy olyan helyen, ahol biztos lehet benne, hogy nem fog ismerõsökbe botlani. Ezt nem mondta ugyan, de nyilvánvaló. 11.40-kor légy Pete útszéli fogadójában, a Duck Innben. A nõt a kelta kereszt alakú fülbevalójáról ismered meg. Õ meg egy kék szemû, vörös hajú, magas férfit vár, akinek be van lapítva az orra. Persze megemlíthettem volna még az álságos mosolyodat, amivel azt is kiszeded az ügyfélbõl, amit el se akart mondani...

– Álságos? Mimi, ez fájt.

–. .. vagy a nagy képû szövegeidet meg az idétlen nevetésed, de majd rájön magától is. Te Töm, azért mégiscsak adnék egy tanácsot. Felejtsd el, mennyire kell a pénz, és hagyd a fenébe ezt az egészet.

– Feltétlenül megfontolom bölcs szavaidat, Mimi, de te tudod legjobban, hogy egy magándetektívnek egy ilyen kisvárosban vagy akár Chicagóban nincs más dolga, mint kutyagolni, kutakodni, ügyvédek, biztosítási emberek keze alá dolgozni. Ennek az ügynek végre nincs porszaga, érzem az illatát a titkoknak és románcoknak, bajba jutott fiatal lányoknak, akiknek sárkányok harapdálják kedves kis farukat. Óvatos leszek, abból nagy baj úgyse lehet, ha meghallgatom. Szólíts Sir Galahadnek!

– Ne inkább Sir Seggfejnek?

És letette.

Glinnának be kellett mennie a munkahelyére; szokása szerint nyaranta is különórákat vállalt. Délutánra sem maradt program nélkül: volt még egy számítógépes oktatói másodállása a fõiskolán. A falon túlról harsogó “Asszony, bújj a szekérponyva mögé" kísérõzenére megcsókolt, búcsút intett, és útra kelt az iskolába, amit magamban csak Bénakacsa Középsikoldának hívtam. Nemsokára a sztereó leállt, és a két kiállhatatlan mögött is becsapódott az ajtó. Az erkélyablakból figyeltem õket, ahogy beszállnak kocsijukba. Akkor gumikesztyût húztam, papírzacskót és mindenféle alkalmas szerszámot vettem magamhoz, és eltávoztam a lakásból. Ahogy bezártam az ajtót, már nyitottam is ki ugyanazzal a kulccsal az övékét. Nem teljesen húztam be magam után, hogy ha valami zaj van a hallban, azt meghalljam.

A hatalmas zeneszekrény pont a közös falnál állt. Nem kis erõfeszítésembe került, míg félrecibáltam és hozzáférhettem a hálózati csatlakozóhoz. Kihúztam az aljzatból, újságpapírt tettem alá, és kis fémfûrésszel levágtam az érintkezõket. Csiszolóvászonnal, majd egy ronggyal megtisztítottam a dugaszvéget, és vastagon bekentem ipari ragasztóval. Elõvettem a már napokkal ezelõtt elkészített kis fakorongot, és ráállítottam.

Amikor a ragasztó már úgy-ahogy megkötött, felemeltem, bekentem a korong másik oldalát is, és bedugtam a csatlakozóaljzatba. Tartottam, amíg meg nem száradt, s az immár érintkezõk nélküli dugasz bele nem kötött a konnektorba. Aztán felgöngyöltem a fémport és az érintkezõket felfogó újságpapírt, és a ragasztóstubussal, fûrésszel, ronggyal együtt eltettem a zacskóba. Végül visszatoltam a zeneszekrényt a falnak.

Amikor este bekapcsolják, már csak az jön belõle, amire Glinna és én és még sokan mások annyira vágytunk. Csend. Mutts elõször nyilván maga próbálja megkeresni a hiba okát. Azt rögtön tapasztalhatja, hogy a dugasz nincs kilazulva. De akkor miért nem kap a készülék áramot? Ez a be-hemót öntelt macsó egyhamar biztos nem adja fel, csak nagy sokára hív ki szakembert. Az is elbabrálhat egy ideig, míg eljut a megoldáshoz.

Akkor aztán Mutts nem is gyanakodhat másra, mint énrám. Én vagyok az egyetlen, aki szóvá merte tenni neki a bömbölõ zeneszekrényt.

+ 3

 

Ha új ügyféllel találkozom, általában öltönyt, fehér inget, nyakkendõt veszek, de most beértem egy farmernadrággal, rövid ujjú inggel és vékony sötétkék zakóval. Nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán találkozom a Titokzatos Idegennel.

A nap úgy tûzött, mintha ki akarna törni és be akarná olvasztani a naprendszert. A levegõ egyre melegebb lett. Itt-ott felhõk kémlelték, a közelgõ vihar hol tarolhatna legeredményesebben.

Ráhajtottam az East High Point útra. Ez az út egészen közel halad el a szirtszegélyhez, amely vagy ötven méterrel magasodik az Illinois folyó és a síkság fölé. Az út végén már a milliomosok folyóra nézõ házai állnak. Az apámé azonban a felsõ középosztály szállásterületén helyezkedett el, fõképp republikánus érzelmû vidéken, leszámítva a Fort Apache környéki demokratákat.

Rögtön az elsõ kanyar után egy kis füves rész következett. A közepén kõtömb állt, rajta bronztábla hirdette, hogy Charles Lindbergh itt, Peoria legrégibb repülõterén szokott leszállni kétfedelû De Havillandjén, amikor 1926-27-ben a postát szállította St. Louis és Chicago között. Glinna elmondása szerint alig van diák, de fiatal tanár se sok, aki hallott volna Lindbergh 1927-es híres óceánrepülésérõl.

Felhajtottam apám házához, és leállítottam a motort. Itt élt hát dr. Michael H. Corbie, a Bradley Egyetem nyugdíjas matematikai közgazdaságtan-professzora. Szakmai hírnevét A Wall Street mint abszurd színház és a jivaro-skalppiac, 1890-1940 címû mûvével alapozta meg, de az olvasóközönség elõtt jóval ismertebb Malander P. Snike álnéven írt könyve, a Nagy seggfejek az amerikai történelemben, amely felerészt tengernagyokról és tábornokokról, negyedrészt pedig igehirdetõkrõl szól, a maradék oldalakon a politikusok osztoznak.

A kétszintes vöröstéglás épületet nem Frank Lloyd Wright tervezte, de éppenséggel tervezhette volna. Hátsó traktusáról a Forest Park-i erdõkre látni, a Felsõ-Peoria-tóra és a folyón túl elterülõ sziklapadokra és mélyföldekre. A Forest Park-i erdõkben és a környezõ tölgyesekben mostanában elszaporodtak a szarvasok, õzek, prérifarkasok, rókák és egyéb vadállatok, nem beszélve a kirándulókról, kóborlókról és kocogókról. Aránylag boldog gyermekkorom legboldogabb óráit ezeknek a folyó menti erdõknek köszönhettem. Indián nyílhegyeket és megszámlálhatatlanul sok más kincset találtam, tízezer éves holmikat. Játszótársaim a szomszéd kölykök voltak. Sokszor hallgattam a “pöcs-verõt", ezt a Poe hollójához hasonlóan egész életét sírással töltõ madarat. Apám sokat mesélt róla, és már tízéves elmúltam, mire rájöttem, hogy az esténként a Pöcsverõ-erdõ felõl jövõ édes-bús kiáltás forrása csupán a vadgalamb.

Apámtól hallottam Vitihakaka, az alakját változtató kópé, a peoria indián mítoszok Nagy Fehér Nyulának kalandjairól is. Megjelenésre, viselkedésre éppolyan volt, mint Tapsi Hapsi. Apám szerint Vitihakaka még mindig a rengetegben kószál, és megtréfál állatot, embert egyaránt.

– Úgyhogy, fiam, te csak ne vegyél semmit készpénznek!

Apám hetvenhat éves fejjel még nagy erdõjáró volt. Egy hatalmas tölgyekbõl álló ligetet nézett ki templomának. Állítása szerint az ember imádkozhat vas-és edényboltban is, de megbékélni a világgal csakis egy ilyen helyen lehet. Õ Fredben, a Nagy Pöcsverõben hitt. Fredrõl tizenkét éves koromban hallottam elõször, amikor apám meg én keresztülbandukoltunk a tölgyfaligeten.

– Te csak ne higgy anyádnak, nem vagyok én se ateista, se agnosztikus! Hiszek abban, hogy ha valami megteremtõdött, annak Teremtõje is kell hogy legyen. Viszont tagadok minden eddigi vallást, az – összes megnevezett istent. Nekem olyan istenre van szükségem, akivel jól érzem magam, de bizalmaskodni azért nem akarok vele. Úgyhogy én Frednek hívom, a Nagy Pöcsverõnek. Én vagyok Fred egyetlen hívõje, hála istennek. A fredi vallásból biztos nem lesz se eretnekség, se háború.

Azzal, hogy a Teremtõt Frednek nevezte, még nem lett mosdatlan szájú, még nem káromolta istent. Elmagyarázta nekem, hogy az olyan nevek, mint Legfelsõbb Lény, Isten, Jahve, Allah meg a többi csakis azok számára voltak fontosak, akik azt kéretlenül ráaggatták a Teremtõre.

Én magam eszmélésem koráig bibliahívõ voltam, majd ateista lettem, agnosztikus, végül a Jézus Krisztus Minima-lista Egyházának tagjaként újjászülettem. Aztán kiestem kegyeikbõl. Most már csak a nõi istenségekben hiszek. Meg abban, hogy a nap keleten kel.

Nyomtam, nyomtam a bejárati ajtó bimbamcsengõjét, de senki nem jött elõ. Megkerültem a házat, és bekukucskáltam a garázsablakon. Miké Corbie 1991-és skarlátvörös Mercedesé odabenn volt. Sheba már egy hónapja eladta Harley-Davidsonát.

Ez a mogorva vén szivar apám nem volt hajlandó kulcsot adni a házhoz, és még azt se árulta el, hogy miért nem. Átmentem tehát a déli oldalhoz, aztán fel a sarokveranda falépcsõin. Egy pillanatra megálltam, mohón ittam be a zöld erdõk és a kék folyó látványát, a méhek zümmögését és az ökörszemek, feketecinkék, bíborpintyek és kékszajkók kiáltozását. Isten legtörékenyebb szépségû teremtménye, egy rubintorkú kolibri épp beledugta csõrét egy borszín virágcsészébe, szárnyai vibráltak.

Jól sejtettem: az üveg tolóajtó zárva volt. Benéztem a nappaliba. Apám sehol. Sheba sehol.

Ha rég halott anyám látta volna ezt a rendetlenséget, másodszor is meghalt volna. Egy tinédzser hálószobája szokott így kinézni: minden teleszórva ruhákkal, napi postával, újságokkal, kávésbögrékkel, félig üres üvegekkel, mosoga-tatlan tányérokkal és tálakkal és ezernyi mással. A dohányzóasztalon megkezdett sült krumplis zacskó és valami zöldes színû 'szószt tartalmazó edény árválkodott. Egyedül az elegáns bútorok és a francia impresszionista festmények a falon utaltak rá, hogy itt mégiscsak komoly emberek laknak.

Még egy saját fészkébe piszkító gorilla is elundorodott volna a látványtól.

Ha anyám itt lett volna, ez a szoba ragyogott volna a tisztaságtól. Sõt már-már egy steril mûtõ benyomását keltené. De azért beteges undora a rendetlenségtõl és a kosztól még mindig elviselhetõbb volt az ilyen õsbarlangi állapotokhoz képest.

Anyám súrolókefével a szájában bújt ki az anyaméhbõl, párnás kezecskéi rögtön seprû, szemétlapát, vödör és felmosórongy után tapogattak. Ezek voltak a fegyverei a zûrzavaros és szennyes univerzum ellen vívott élethalálharcban.

Szinte látom, ahogy nagyestélyiben indul az ajtó felé, aztán megtorpan, mert az elõszobaasztalon a fényben egy porszemcse csillog, akár egy kristálykaki. Üvöltözhet apám, hogy elkésnek, õ hátramenetbe kapcsol, be a konyhába a törlõrongyért, és vadul sikálni kezdi az asztalt.

Apámtól idézek: – A világméretû harc nem a jó és a rossz, hanem a por és a portörlõ között folyik.

Anyám! Apám! Nem csoda, ha annyi vonás ütközik jellememben. Anyám, a csendes, a rendes, az ájtatos, a mértékletes, a naiv, a buta. Apám, a hangos, a slampos, a pogány, a vad, a cinikus, a tudástól ittas (vagy mondjam inkább azt: kótyagos?).

Mi hozta össze õket, és egyáltalán, miért keltek egybe?

Szó szerint egymásba futottak. Apám a mortoni országúton nyomta a gázt, és egy Holy Flats nevezetû lakott területre érve sem lassított. Anyám kocsija épp oldalba kapta.

Holy Flats anyám szülõfaluja volt. Eredetileg Hurley-Flotsnak hívták két whiskyvel kereskedõ, indiánokkal csereberélõ telepes után, akik az 1800-as évek elején jöttek erre a vidékre. Holy Flats akkor lett belõle, amikor 1847-ben a pennsylvaniai németek gadrinei egyháza idetelepedett. (A szektát A. C. Gadrine svájci prédikátor alapította 1690-ben Dél-Németországban.) Apám szerint csupa ravasz, fukar, bigott, prûd, önelégült, szemforgató farizeus – mindig is azok voltak és most is azok.

Az akkor tizennyolc éves gadrinista anyám életében elõször vitte el egyedül az autót, apja 1935-ös Fordját azon a júniusi napon, amikor beleütközött Mike Corbie vadonatúj 1955-ös Chevroletjébe. Mindketten hibásak voltak, és ez az állapot végigkísérte házasságukat.

A találkozás nyilván nélkülözött volna minden romantikus felhangot, ha anyám nem lett volna olyan szép, mint egy mesebeli hercegnõ. A harmincöt éves Dr. Mike Corbie ahogy megpillantotta, az összetört kocsi fölötti mérge azon nyomban elszállt. Szó szót követett (lehet is ez másképp?), és õ addig udvarolt, amíg ígéretet nem kapott, hogy hozzámegy feleségül. A lány szülei persze hevesen ellenezték az egyházukon kívülivel való házasságot, pláne egy nem republikánus, radikális szabadgondolkodó korhellyel, akinek az erkölcsei minden bizonnyal romlottak. És, szörnyû rágondolni is, mozit néz, táncolni jár és rádiót hallgat.

A mindig szófogadó Rose Sharon ez egyszer szembeszegült az apjával. Õszintén szerette Mike Corbie-t, aki egészen elbûvölte. A hormonok harcában a hormonok gyõztek, legalábbis ideiglenesen. A lány döntéséhez igen nagyban hozzájárult, hogy gyûlölte az egyház által a nõk számára kötelezõen elõírt iszapszín, igénytelen ruhákat. Nem volt szabad vonzónak lenni, nehogy szemet vessenek rájuk az egyházon kívüliek, és ebbe a szabályba mindenki beletörõdött. Anyám kivétel volt, egy jérce a baromfiudvaron, aki paradicsommadár akart lenni.

Az apja megadta magát, és a család részt vett a peoriai esküvõn, bár nyilván kellemetlenül érezték magukat egy metodista templomban. Apám beismerte, hogy Sharonék végsõ soron kedves emberek, ha leszámítjuk garasoskodásukat, kicsinyességüket, befelé növõ lelkûket, meg hogy a gazdálkodáson és a Szentíráson kívül más témát nem is ismernek. Ezt azért sose mulasztotta el felhánytorgatni.

1957. április l-jén születtem a Peoriai Metodista Kórházban mint egyetlen gyerek.

Anyám az õ anyja lánykori nevét akarta megtenni második keresztnevemnek.

– Úristen! – robbant ki Mike. – Hogy mért pont a legsötétebb bibliabuzik közül választottam magamnak feleséget? Schnarsch! Schnarsch! Mi ez, név vagy disznóröfö-gés? Vagy fogatlan kutya nyammogása? Schnarsch! Schnarsch! Schnarsch! Azt akarod, hogy a játszópajtásai meg az iskolatársai kiröhögjék? Az élettõl is elveszik a kedvét, ha ezt ugatják a képébe örökké: Schnarsch! Schnarsch! Schnarsch! Azt akarod, hogy ezzel a névvel ne legyen egy fõiskola se, ahová felvegyék, ne alkalmazza egy munkahely se, ahová pályázatot ír? Ostobaság, asz-szony a neved! Thomas Gresham lesz, és kész. Thomas Greshamról, I. Erzsébet királynõ pénzügyi tanácsadójáról, meghalt 1579-ben. Tõle ered a gazdaságtan egyik legalapvetõbb igazsága: rossz pénz kiszorítja a jót. Vésd ércbe. Rossz pénz kiszorítja a jót.

– Nekem nem tetszik – tiltakozott anyám. – Rossz elõjel egy gyerekkel kapcsolatban rossz pénzt emlegetni.

– Rossz elõjel! Badar beszéd! Mi a fenét jelent ez a Schnarsch németül? Fajankót?

Hál' istennek, apám kerekedett felül.

A Los Angeles Egyetem kriminológia szakán végeztem, öt évig voltam Los Angeles-i zsaru, majd három évig magándetektív. Aztán 1986-ban apám hazahívott, hogy segítsek gondoskodni anyáról. Szegény, mint elmondta, májrákban szenvedett. Egészen addig titkolták elõlem, amíg bizonyossá nem vált, hogy a kemoterápia és a sugárkezelések nem tudják megállítani a testét faló betegséget. Kórházba kellett volna szállítani, de õ ragaszkodott hozzá, hogy otthon haljon meg. Apám most az egyszer engedett. Segítség nélkül azonban nem tudta volna ellátni, és már ideje volt velem is tudatni a helyzetet.

Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy azonnal meg kellett volna osztaniuk velem a rossz hírt, s igenis közöm van az õ vastagbélpanaszaihoz is. Aztán mégsem mondtam. Haragom akkor kezdett elszállni, amikor már közeledtem Peoriához. Ez egy gyötrelmes idõszak volt, bár anya többnyire félájult volt a morfininjekcióktól. Egyetlenegyszer sem panaszkodott. Ellentétes lett volna a természetével és a vallásával.

Egy nap, amikor apám a boltban volt, és én anyám szobájában ültem és fogtam a kezét, õ kinyitotta a szemét, és azt suttogta, hogy valamit mondani akar. Felálltam, és odahajoltam az arcához. A lehelete bûzös volt, gyógyszerés halálszagú.

– Hallgatlak, anya – mondtam. A hangja erõtlen volt, alig szólt.

– Mi van, ha tévednek?

És meghalt. A szeme nyitva, a szája nyitva. Nincs több pillantás, nincs több szó. Nincs több portörölgetés. Jóval késõbb apám megkérdezte:

– Vajon mit akart ezzel, Tom? Ezzel a “mi van, ha tévednek"-kel? Csak nem valami sült brokkoli receptjén járt még utoljára az esze?

– Nem tudom – feleltem –, de van egy olyan érzésem, hogy a prédikátorokra gondolt, akik a levegõbe beszélnek. Hogy talán nem is fog felkerülni a mennybe. Hogy a halál után talán nincs tovább. Tudod, hogy mennyire félt ettõl, valósággal rettegett.

– Nem, nem tudtam – felelte. – De miért neked mondta, és miért nem nekem?

– Te sohasem figyeltél rá igazán. Mindig kinevetted. Én nem. Legalábbis nem mindig.

Ez szíven ütötte. De már késõ volt bármit is tenni.

Miután eltemettük anyát, úgy döntöttem, felszámolom a Los Angeles-i ügynökséget, és magánnyomozó leszek Peoriában. Nem sokkal ezután ismerkedtem meg Glinnával.

Ott álltam tehát a ház oldalverandáján, és azon tûnõdtem, apa hol lehet. Arra gondoltam, biztos bevette magát az erdõbe, és Ereddel beszélget. Na és Sheba Peece, ex-hippi, ex-anarchista élettársa? Neki itthon kell lennie, mert õ ezeregy dolog mellett a gyaloglást is gyûlölte.

Ismét megkerültem a házat. A hálószoba redõnye csukva volt. Amikor közelebb hajoltam az ablakhoz, hallhattam, ahogy Sheba metszõ hangon átkozódik, majd verni kezdi az ajtót, és kiabál apámnak, hogy nyissa ki.

Ezek ketten már megint összekaptak valamin. Néha apámnak sikerült kicseleznie Shebát, s rázárnia az ajtót, néha fordítva. Nem értettem, miért nem kulcsokkal a zsebben közlekednek a házban. Vagy úgy túl egyszerû lett volna? A szabályok biztosan tiltották a kulcshasználatot abban a gusztustalan játékban, amit játszottak.

Apa majd elõbb-utóbb megjön, és kinyitja a hálószobaajtót. Akkor egy darabig üvöltözni fognak egymással, majd megbékélnek az ágyban. Egy hullaszín hetvenhat éves férfi és egy cingár, lestrapált, hatvanéves nõ. Egymáshoz verõdõ csontjaik zenéje olyan lehet, mint amikor szélvihar rázza az üvegtáblákat keretükben.

Amíg elhajtottam a háztól, zsebtelefonom felcsörgött.

– Itt Tom Corbie.

A Titokzatos Idegen hangja a képzeletemben fülemülék és érett almák képét idézte meg. Nem volna szabad, hogy veszélyes ügyön dolgozó magándetektívvel ilyesmi elõforduljon, elismerem.

– Meggondoltam magam, mégiscsak telefonálok – mondta. – Egészen biztos akarok lenni abban, hogy ön ott lesz a megbeszélt idõben a megbeszélt helyen. – Hacsak a Nornok másképp nem döntenek – feleltem.

– Kik?

– A Nornok, a végzet viking istenei. Eredetileg csak egy volt...

– Lárifári! Legyen ott! – és letette.

+ 4

 

A Spring Bay-i kétsávos betonút a Felsõ-Peoria-tó keleti partvonala mellett haladt el. Sehol a világon nem terem olyan jó dinnye, kukorica és paradicsom, mint odalenn a la-pályban. Nagyon hiányzott az ízük, amíg Los Angelesben éltem.

Az országúiról lekanyarodva beálltam a Duck Inn kaviccsal felhintett parkolójába. Nyugat felõl rohanó fekete felhõk takarták el a napot. Árnyékuk versenyt futott kocsimmal, miközben átkeltem a McClugage hídon a folyó felett.

Rossz elõjel? Esetleg a babonásoknak. Én inkább lírai hangulatban voltam.

A Duck Inn fehérre meszelt, földszintes, igénytelen fa-épület volt. Híres és látogatott helynek számított, pedig távol esett mindentõl, és az országút átmenõ forgalma is gyér volt. Egykor Ál Capone állt meg itt enni-inni, miután kilövöldözte magát (a változatosság kedvéért) vadkacsákra. De a legizgalmasabb vendég talán Frankié McErlane volt a harmincas évek végén, a gengszter, aki kitalálta az “ólomsúlyú utaztatást". Egész Chicagóban õt tartották a legelvetemültebb gyilkosnak, miután megölte feleségét, annak két kutyáját és minimum nyolc neves vagányt, és csak isten tudja, hány névtelent. Törött és begipszelt lábbal kórházban fekve is képes volt fegyvert rántani, hogy azzal döntsön el egy gengsztervitát. Pályafutása vége felé megzavarodott, és képzeletbeli ellenfelekre lövöldözött az üres utcán.

A Duck Inn-i murvás bevezetõ út mellett kövekbõl ösz-szehabarcsolt oszlop állt, rajta bronztábla. 1812-ben e hely közelében mészároltak le harminc védtelen potavatomi indiánt, öregeket, asszonyokat, gyerekeket. A Potavatomi törzs harcosai rendezték a Fort Dearnborn-i mészárlást (az illetõ helységet azóta már Chicagónak hívják). Megöltek, megskalpoltak, megcsonkítottak és megkínoztak fehér férfiakat, nõket és gyerekeket. Kölcsönkenyér visszajár.

Sajnos kevés peoriai érez megrendülést az incidens miatt. Úgy okoskodnak, hogy a rézbõrûek végsõ soron nemcsak született vesztesek voltak, de a földjeiket se tudták megfelelõen hasznosítani. Ebbõl kifolyólag õk a hibásak mindazért, ami velük történt. De azért minden év októberében megrendezik a Potavatomi Mészárlás Engesztelõ Fesztivált, és egy héten át mindenki jól érzi magát.

A fogadó törzsközönsége javarészt helybeli farm-és erdõmunkásokból állt. Aztán elõfordultak még vadászok a vadkacsaszezon táján, városlakók, akik iderándultak a jó sültek, nehéz mártások, sör és nagyhangú társaság kedvéért. Most, lévén hétköznap, csak két személykocsi és két kisteherautó állt a fogadó elõtt.

Rendszámukat, gyártási évüket, márkájukat és színüket gondosan felírtam.

Mostanra már hangosan dörgött, és villámok cikáztak odaát a dombok felett, a felhõk hasadékaiban. Kuktájában a Nagy Anyatermészet szemlátomást igencsak pokoli fõztöt kavargatott. Papírcafatok, darabka ágak és falevelek repkedtek mindenütt, és cigarettacsikkek görögtek a földön. A kalapom már árkon-bokron túl lett volna, ha nem húzom jó erõsen a fejembe. Érezhetõen hûvösebb lett a levegõ.

Visszamentem a kocsimhoz az esõkabátért. A karomra dobtam, és hátrasétáltam az épület mögé. Meg akartam bizonyosodni afelõl, hogy nem állnak-e ott is autók. Leendõ ügyfelem nyilván tudja, hogy a jármûve alapján utánajárhatok. Nem is volt hátul más kocsi, csak a tulajé, amit ismertem.

Egy perccel késõbb szakadni kezdett, de úgy, mint legutoljára talán csak Noé idejében. A mennykõ már egészen közel csapkodott, úgyhogy a bejárathoz szaladtam. Afféle tornác volt, deszkadobogóval, az ajtó két oldalán egy-egy vas kaparóval, amely a farmerek és kacsavadászok csizmájárói a sarat volt hivatott lepucolni. A bejárati ajtóra ki volt írva: KUTYÁVAL És FEGYVERREL BELÉPNI TILOS!

Bementem az épületbe. Bõrig áztam, és szidtam magamat, hogy nem tudtam gyorsabban felrántani az esõkabátot. A légkondicionálónak köszönhetõen odabenn meleg volt, én mégis vacogtam.

A pult a jobb kezemre esett. A falak mentén bokszok húzódtak, bennük, elõttük, mindenütt asztalok. A teremben legfeljebb tucatnyi vendég tartózkodott. A berendezés az óprimitív csûrdöngölõkorra engedett következtetni. Az erõs, fûszeres szag pedig a Tanyakaja a la Koleszterinre. Három férfi a pultra könyökölve, a falra szerelt tévére bambulva sört ivott. A helyi adó épp a vadászfesztiválról közvetített. Az egyik bárszéken ülõ megfordult – reklám következett –, elvigyorodott, és túlüvöltötte még az égzengést is.

– Na, hogy ityeg a fityeg, Corbie?

Ezt nem lehetett nem meghallani, úgyhogy a terem legtávolabbi bokszában ülõ nõ gond nélkül azonosíthatott. Legalább ilyen gyorsan megállapíthattam én is, hogy õ a Titokzatos Idegen. Akár a nagy kelta kereszt se lógjon a fülébõl. Az arca azt mondta, hogy egy üveg bor, egy kis saláta könnyû öntettel, 350 dollár. De ez persze csak a külsõ, ami ki tudja, valójában mit takar.

Odamentem hozzá. Retikül helyett valódi bõr diplomatatáska volt nála, pontosabban a padon, közte és a fal között. Hatalmas napszemüveg és széles karimájú szalmakalap alól nézett rám. Valószínûleg úgy gondolta, hogy ezzel a szalmakalappal majd bele fog olvadni a falusias környezetbe.

– Oké? – kérdeztem, és feléje intettem.

– Oké. Kérem, üljön le.

Igen, ez volt az a hang, amit hallottam a telefonban.

Leültem, majd beljebb csusszantam a padon, hogy szembekerüljek vele. Egy darabig hallgattunk, méricskéltük egymást.

Nem volt kifestve. Az arca tejfehér volt és bársonyos. Nem napimádó, gondoltam. Ha majd megöregszik, nem lesz kérges ráncokkal tele, és a bõrráktól sem kell félnie.

Hosszú, lófarokban összefogott haját illetõen csak any-nyit állapíthattam meg, hogy kékesfekete és gyönyörû, ilyen pigmentállomány mellett valószínûleg festett vagy ál-haj. Az utóbbi esetben a színe és az esése alapján egykor ázsiai nõhöz tartozhatott.

Homlokát eltakarta a kalap lekonyuló karimája. Szemét és szemöldökét elrejtette a sötét szemüveg.

Korra huszonöt és negyven között lehetett. Manapság, a plasztikai mûtétek korában minden lehetséges.

Mellette a padon sötétkék, drágának látszó esõkabát hevert, márkája szerint valószínûleg Burberry. A nõ alakját még csak sejteni se lehetett a nagy kék férfi flaneling alatt, amely fenn a nyaknál nyitva volt, ha nem is dekoltázsmélységig, lent pedig rálógott a buggyos farmernadrág szárára. Bíborvörös Reebok cipõt hordott. Biztos voltam benne, hogy nem ez a megszokott öltözéke. Különben is, az évszak szerint pólót és sortot kellett volna viselnie.

Karcsú kezével felemelte a kávésbögrét. A körmei finoman manikûrözve és lakkozva voltak. Gyûrû semmi. Fehér csíkok se látszottak az ujjain, hogy most alkalmilag levette volna. Hosszú ingujja rálógott a csuklójára. Így azt se lehetett tudni, van-e rajta karóra vagy óraszíj nyoma.

Kettõt kortyolt a feketekávéból, aztán megkérdezte:

– Iszik valamit? Vagy inkább enne?

– Nem, köszönöm. Végezzünk mihamarabb. Tisztában vagyok vele, hogy a személyazonosságát nem kívánja felfedni elõttem. Mimi Rootwell ugyebár elmondta önnek, hogy csak azután döntök, elvállalom-e az ügyet, ha már ismerem a tényeket, vagy legalábbis azokat, amiket ön tényként közöl velem?

– Nahát! – kiáltott fel, némi kacérsággal a hangjában. – Muszáj ennyire hivatalosnak lennünk?

Elõvettem mélységesen komoly és egyúttal megindítóan jelentõségteljes nézésemet. Néha bejön. Néha nem.

– Tudok lenni kedvesebb is. Attól függ, van-e elég idõnk rá. Van?

– Nincs.

Hangja most elõször árulkodott kétségbeesésrõl. De talán csak meg akart téveszteni. Mindenesetre lepillantott a bal csuklójára, aztán észbe kapott, és letette a bögrét. Érezhetõen azért rejtette óráját mélyen az ingujj alá, nehogy olvashassak belõle. Egy valódi Rolex például anyagi jólétre utal. Hacsak nem lopta. Még túl sok a bizonytalansági tényezõ.

– Van egy férfi – kezdte tétován –, aki tud rólam valamit, és most zsarol, vagy legalábbis zsarolni próbál. Nem követtem el semmi törvénybe ütközõt, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem szívesen árulnék el bizonyos személyeknek. Sokat veszíthetek, túlságosan is sokat, ha nem fizetem ki ezt az embert.

– Mekkora összegrõl van szó?

– Az nem sok. Tízezer dollár. Csak hát, ha nyakára hág, újra elõ fog jönni. De majd én gondoskodom róla. Tíz lepedõ nem sok?!

– Azt akarja, hogy megöljem? – kérdeztem. Összerezzent, aztán elõrehajolt, és hûvös kis kezét az én medvemancsomra helyezte.

– Megtenné?

– Azt akarja, hogy megtegyem? Mit fizet érte? Elvette a kezét, hátradõlt.

– Nem. De tudnom kellett, kivel van dolgom.

Vállat vontam. Fölöslegesnek tartottam elmondani, hogy én nem ölök embert, legföljebb önvédelembõl vagy mások védelmében. Okosabbnak tûnt a homályban maradni.

– Akkor mi lesz a dolgom?

– Ez egy pszichopata. Úgy gyûlöl, hogy meg tudna ölni. Megölné az aranytojást tojó tyúkot is. Legyen a közelemben, ha megtámadna, amikor átadom a pénzt. De egészen addig a pillanatig nem szabad mutatkoznia.

– Ehhez ismernem kell a helyszínt.

– Azt még én sem ismerem. Egy óra körül kapom meg az utasításokat egy nyilvános telefonfülkében. Nemsokára mennem kell. A kellõ idõben hívom.

Romantikus ügy! Legközelebb Izoldát vagy a Vasálarcost kell megmentenem. Néha a valóságban is megesik az ilyesmi.

– ígérje meg – mondta –, hogy most nem jön utánam. Amikor szükségem lesz magára, úgyis szólok.

– Semmi akadálya – feleltem. – Feltéve, ha elvállalom az ügyet.

Az eddig ismertetett tények alapján – már ha ezek tényeknek nevezhetõk – nincs az a magára valamit is adó nyomozó, aki elvállalná az ügyet. Be akar ültetni a hintába? Vagy tényleg fél a zsarolótól? Már ha létezik egyáltalán.

Odakinn égzengés-földindulás rázta a falakat, esõ vert rá az ablakokra.

– Szokott magánál tartani? – kérdeztem. Meghökkent, majd azt mondta:

– Ha lelövöm, tele lesznek vele az újságok. Ezt végképp nem akarom.

Ebben nem kételkedtem, de a kérdésemre még mindig nem válaszolt.

– Hát, nem is tudom – mondtam kimérten, lassan. – Elõször is, hadd ismertessem a tarifámat. Általában 60-70 dolláros óradíjjal dolgozom, plusz költségek. A jelen körülmények között...

– Részemrõl rendben van – vágta rá. – Kiadások plusz prémium. Ezer dollár. Kifizetem azonnal.

Más talán megszédült volna, én inkább gyanakodni kezdtem. Ne vicceljünk már, egy ezres?!

– Ha elvállalom, a felét elõre kérem.

– A teljes összeget most egyben kifizetem. Jut is, marad is. Én készültem.

És ujjával megérintette a melle közét.

A dolog egyre izgalmasabb lett. Máltaisólyom-ügy és egy nõ, aki a dekoltázsában pénzt rejteget!

Ha elvállalom, álmatlan éjszakáim lesznek, hogy a kapott pénzt állam bácsinak bevalljam-e vagy sem. Az ember igyekszik tisztességes lenni úton-útfélen, de néha nehéz ellenállni a kísértésnek. Ezer dollár! Ennek a nõnek nyilván semmiség, nekem viszont rengeteg pénz. Érezhetõen kijjebb húzna a tízezer dolláros adósság kátyújából. Ami pedig az ezres szja-ját illeti, kormányozzon majdan lelkiismeretem, amikor az idõ eljön, hogy megadjuk a császárnak, ami a császáré.

– Ha bûntényre akadok, azt nekem jelentenem kell – mondtam.

– Tudom – felelte. – Figyeljen! Nekem most azonnal tudnom kell, elfogad-e kliensének. Nem akarok úgy odamenni, hogy a hátamat nem fedezi senki. De ha nincs más választásom, az se érdekel.

A francba! Túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy nemet mondjak. És túl mohó, veszélyesen mohó, hogy végre kitörjek a tizenkettõ egy tucat ügyeim szürkeségébõl. Nem volna szabad igent mondanom. Na de... egy ezres!

– Elõször is – mondtam –, szeretnék belenézni a táskájába. Gondoljon, amit akar, de az ön szavait egyelõre semmi nem támasztja alá. Az a táska akár újságpapírral is ki lehet tömve.

A nõ felnevetett, és azt mondta:

– Az ön helyében én is óvatos lennék.

A táskát az asztalra helyezte, parányi kulccsal kinyitotta a zárat, majd megfordította és felém tolta. Megemeltem a fedelet. Ez igen! Bepattintottam, és visszatoltam a keze ügyébe.

– Úgy látszik, rendben van. De ezek ropogós bankjegyek. Nem kötötte ki, hogy különbözõ címletek legyenek, különbözõ sorozatok, semmi új?

– Ez nem érdekli. Tudja, hogy nem ereszteném rá a zsarukat.

– Oké – mondtam. – Elvállalom.

Az ingébe nyúlt, elõhúzott egy fehér és vaskos borítékot, és a kezembe nyomta. Eltûnõdtem: tarthatta volna, mondjuk, az esõkabátja zsebében is. Vajon miért választotta ezt a “kebelbõl jövõ" gesztust? Lehet, hogy ilyen körmönfont módon akart becsalni az õ utcájába? Mindegy, most már bent vagyok. Hátha csak ez a szexepilje. A dekoltázs körül forog minden. Elég! Már megint túlanalizálom, túlpszicho-logizálom a dolgokat. Vagy mégsem?

– Számolja meg nyugodtan – mondta.

– Itt nem. Majd odakinn – feleltem. Elõvettem a pénztárcámat, és két dollárt tettem az asztalra. – A kávéra és a borravalóra. Hadd álljam én.

Felém hajolt, és ezt súgta:

– Rendkívül nagylelkû.

– Tételes elszámolást fog kapni, amikor majd az óradíjamat fizeti.

– Ne fáradjon vele. Betettem még kétszázat. Az biztos elég lesz a költségekre. De ha kevesli, szóljon, van itt még. És újból megérintette a melle között az ingét.

– Még több is a kelleténél – mondtam.

Magamban azonban azt gondoltam: jobb, ha begyûjtõk mindent, mert ha ennek az ügynek vége, a nõnek valószínûleg már bottal üthetem a nyomát.

Kicsúszott a pad szélére, a diplomatatáskát a bal kezébe emelte, bal karján átvetette az esõkabátot, és felállt. Én is kicsusszantam. Mellette állva a magasságát közel száznyolcvanra becsültem.

– Gondolom, van fegyvere – mondta.

– Természetesen.

– Remek! – mosolygott kedvesen, majd elfelhõsödõ arccal folytatta. – Nehogy kövessen. Parkoljon le Kelet-Peoriában, a Holiday Inn közelében. Ott várjon, amíg nem szólok. De be is mehet, ha úgy tetszik. Lényeg, hogy legyen indulásra készen. Nehogy elkéssen.

Nem köszönt el, nem kívánt sok szerencsét sem, miközben az ajtóhoz kísért. Becsukta mögöttem. Õ bent maradt.

A tornácon megszámoltam a pénzt – ezerkétszáz dollár volt, százas címletekben –, majd a kocsimhoz szaladtam a zuhogó esõben. Arra gondoltam, hogy talán még mindig nincs késõ kiszállni. Csak nem lettem beszari? Az azért nem. Azon tûnõdtem, vajon hány kóbor lovag vágott neki rossz érzésekkel a Szent Grál keresésének. És hány kezdte meg útját körötte üvöltõ szelekkel, fergeteggel, villámlással és mennydörgéssel?

Kóbor lovag? Én? Nem voltam én se Sir Gawain, se Sir Galahad. Sokkal inkább a szomorú, megvetett, eszelõs Don Quijote.

Végre bejutottam a kocsimba,-de alig láttam tovább az orrom hegyénél, hiába csapkodott maximális fordulaton az ablaktörlõ és hiába égtek a reflektorok. Belül az üvegre pillanatok alatt pára csapódott. Bekapcsoltam az ablakfûtést. Amikor valamelyest kitisztult, felhajtottam a keresztezõdéshez. Sehol egy lámpa. Ez persze nem sokat jelentett, hiszen a sötétség és az esõ erõsen tompítja a látást. De hát ilyen idõben nyilván mindenki óvatosabban vezet.

Épp mielõtt elértem a mûút szélét, szellentenem kellett. Megállítottam a kocsit, hogy kieresszem. A szag miatt muszáj volt lehúznom az ablakot, bármennyire is zuhogott. Víz vert rá bal vállamra, és csörgött befelé a kocsiba. Visszahúztam az ablakot, elkezdtem kihajtani az útra.

Lámpáim fénykévéjében egyszer csak megjelent egy teherautó. Ijedtemben felüvöltöttem, és beletapostam a fékbe. A kocsi olyan közel vágtatott el elõttem, hogy még a rémületet is láttam a sofõr arcán, ahogy felém fordította, démoni szemek bámultak rám, egy száj vicsorított, fehér agyarak csillogtak. Mintha egyenesen a pokolból jött volna megölni engem és magát.

Átkozott hülye! Kikapcsolt lámpákkal hajt ebben a feneketlen sötétben, esõben! Százzal, egy repülõ koporsóban! Ha egy másodperccel elõbb érek ki az útra, oldalba kapom. És már halott lennék, vagy még rosszabb: élõhalott.

Olyan lett volna, mintha a lovag alig indulna el kastélyából a sárkányt megölendõ, máris kizuhan nyergébõl, és nyakát szegi. Tragikus bohózat. Tessék nevetni! Amúgy semmi értelme.

Kivéve, ha hiszem, hogy a világon mindennek értelme van. Bizonyítani persze nem tudom. De úgy vettem észre, hogy épp azok viselkednek feltûnõen értelmesen, akik az univerzum értelmetlenségét vallják. A tett elárulja a valódi hitet; gyümölcsérõl ismerszik meg a fa.

+ 5

 

Tíz perccel késõbb a sûrû esõ már alig szemerkélt. Felettem a felhõk kifényesedtek, mintha át akarna törni rajtuk a nap. Délnyugat felé azonban még villámok vertek izzófehér kitûzõrudakat a földbe. Olyan volt, mintha a fekete fellegek örökös igényüket jelentették volna be Közép-Illinoisra.

Még három kilométer volt a McClugage hídig, amikor egy utas nélküli taxit pillantottam meg a szemközti sávban. Most már tudtam, ügyfelem hogyan gondoskodott róla, hogy ne jegyezhessem fel a rendszámát. Kelet-Peoriából taxival vitette magát a Duck Inn fogadóba, majd a visszaútra egy másik taxit rendelt a városból. Megtehettem volna, hogy félreállok és várok, amíg visszajön, és aztán követem, de ellenálltam a kísértésnek.

A rádióban a meteorológus azt mondta, hogy a hõmérséklet egy órán belül 33 fokról 19 fokra esett. Arra mérget lehet venni, hogy még ma újabb esõzések lesznek. Számos balesetet jelentettek. Három ember meghalt alig egy kilométerre innen. Megborzongtam a gondolattól, hogy én is bekerülhettem volna a fekete krónikába.

Kocsitelefonom felcsörgött: Nem számítottam rá, hogy ügyfelem még Kelet-Peoriába érkezésem elõtt felhív. Pedig õ volt.

– Most telefonált – tudósított. – Azt mondta, egyelõre maradjak Kelet-Peoriában. Fogalmam sincs, ez mit jelent, lehet egy óra is, lehet hat is. Azt javaslom, álljon meg valahol, ahol kikeveredik ebbõl a viharból, és várjon, amíg nem szólok.

Az üzenetrögzítõn üzenetet hagytam Glinnának, hogy ne ijedjen meg, ha esetleg késni fogok a fél nyolcra ígért vacsoráról. Aztán behajtottam a Holiday Inn parkolójába, és a kocsiban ültem egy órát. Késõbb Homérosz Odüsszeiájából, minden idõk legnagyobb kalandregényébõl olvasgattam kedvenc passzusaimat. Majd bementem a hotel elõcsarnokába, és megittam egy kávét. Azután a Farmerévkönyvei böngésztem, amíg bele nem fáradtam. Akkor kint sétálgattam. Volt egy félórás viharszünet.

4.20-kor újabb üzenetet hagytam Glinnának. Töredelme-sen beismertem, hogy valószínûleg alaposan elkések a vacsoráról, de amint biztos idõpontot tudok, hívom. Épp a születésnapi meglepetés-parti meghívottjait igyekeztem elérni, amikor befutott ügyfelem hívása.

– Tudja, hol van Eszak-Pekinben a Lakeside temetõ?

– Jártam már ott.

– Az illetõ ott akarja átvenni a pénzt tizenöt percen belül. A Coriell család parcellájánál kell leparkolnom. Elmagyarázta, hol van. Maga tudja?

– Tudom. Apám és én ott voltunk Vernell Coriell temetésén. Apám Coriell ejtõernyõs századában szolgált a második világháborúban.

– Valószínûleg nem fog mutatkozni. Ebben az esetben vissza kell mennem egy másik telefonfülkébe, és várni a hívására.

– Nincsen mobiltelefonja?

– Ugyan, Corbie! Hogy lenyomozzon a telefontársaság számláiról?

– Mennyire okos ez a fickó?

– Nem különösebben, és valószínûleg részeg is lesz. Önuralma az nem sok van, mint már említettem, és a whisky még abból a kevésbõl is sokat elvesz.

– Majd elbújok a közelben.

– Remélem is! De addig nem fog elõjönni, amíg meg nem bizonyosodik afelõl, hogy egyedül jöttem. Lehet, hogy megvárakoztat.

– Alighanem. Beborult, esik, könnyû elrejtõznie. De nekem is.

Rolex-utánzatú karórámra néztem, és rövidre zártam a beszélgetést.

– Engedelmével, most eltûnök. Negyedóra nem túl sok, hogy a temetõbe érjek, különösen ilyen ítéletidõben.

Pekin (lélekszám tizenötezer) az Illinois folyó keleti partján feküdt, Peoriától mintegy tizenöt kilométerrel lejjebb. Nevét 1829-ben a kínai nagyvárosról nyerte, az ötlet az alapító feleségétõl eredt, aki – tévesen – azt hitte, hogy ha falujukból alagutat ásnának a föld középpontján át, egyenesen oda lyukadnának ki.

A szemerkélés zuhogásba csapott át, mialatt a Shade-Lohman hídhoz értem. A kocsit széllökések táncoltatták. Úgy besötétedett, mintha már alkonyodna. Mennydörgés robajlott fölöttem. A villámok olyan közel durrogtak, hogy nem gyõztem kapkodni a fejem. Lelassítottam negyvenre. A kijáratnál a közlekedési lámpák vörös, sárga és kék li-dércfénnyel égtek. Folyamatosan haladtam dél felé a jobb sávban. Az ismerõs tájat s az épületeket elhomályosította,'' eltorzította a felhõszakadás. Olyan volt, mintha egy másik világba hajtanék át.

Egy sportkocsi, egy teherautó és egy kis furgon fröcs-költ le elõzés közben. Egyik sem égette a reflektorát. Az õrültek! Persze mindannyian azok vagyunk, ki így, ki úgy.

Még néhány kilométer, és Eszak-Pekinbe értem. Jobb kéz felõl felbukkant az Ábel Vauit & Monument Company homályos tömbje a pislogó fényekkel. Közvetlen utána már a Lakeside temetõ bejárata következett. Behajtottam a kapun, és ráfordultam a keskeny, kõzúzalékos útra. Háromnégy kilométeres sebességgel gurultam el a fák, sírkövek, emlékmûvek mellett.

Egy perccel késõbb kikapcsoltam a lámpákat és a motort. A jobb oldali kerekek a füvön álltak. Úgy számoltam, körülbelül húsz méterre lehetek a megadott helytõl. Egy méternél tovább nem láttam, hacsak épp nem villámlott. Fényük megvilágította ügyfelemet és kocsiját. Úgy huszonöt méterre lehettek elõttem. Kikapcsoltam a belsõ világítást, kiszálltam a szakadó esõbe, és amilyen halkan csak lebetett, becsuktam az ajtót. Azután felnyitottam a csomagtartót, és kivettem BAR.30-06 típusú karabélyomat a tokjából. Az infravörös távcsövet ott hagytam, a villámlások csak elvakítottak volna. Helyette hagyományosat raktam fel. Dán Wesson 0.44-es Magnum revolverem hatcolos csõvel az esõkabátom zsebében lapult.

A villámok fényénél, karabéllyal a kézben elindultam a síkos füvön. Egyelõre takarásban voltam, egy facsoport mögött. Ügyfelem és autója most már csak mintegy tizenkét méterre voltak tõlem, lényegesen tisztábban kivehettem alakjukat. Úgy-ahogy behúzódtam a legközelebbi fa mögé. Kliensem ezúttal kalap helyett kendõt viselt, és persze levette sötét szemüvegét. Autójával félig a fûre húzódott, lámpáit bekapcsolva hagyta. A megvilágítás azonban még villámláskor is kevés volt ahhoz, hogy kivegyem az évjáratot és a gyártmányt. Fekete, kék vagy valamilyen sötét színe volt. Rendszámtáblája hiányzott.

Kliensem a Coriell-féle családi parcella elsõ sorának elsõ sírkövénél állt. Három méterre mögötte már sötétség honolt. A szél a kabátja varrását feszegette és a kendõjét dagasztotta. Háttal állt nekem, mozdulatlanul, mintha márványangyal volna egy emlékmûvön.

Hosszú és feszült tíz perc elteltével, mely alatt folyamatosan kémleltem a hátrafelé is, nehogy valaki meglepjen, halvány fénypontra lettem figyelmes dél felõl. Háromszor felizzott, azután kihunyt. Ügyfelem zseblámpát húzott elõ az esõkabátjából, sugarát a jelforrás felé fordította. Válasz-villantásai halványan megvilágították esõverte alakját.

Most valaki hirtelen kivált a sötétbõl. A villámfény túl vakító és túl rövid volt ahhoz, hogy tisztán lássam. Ügyfelem a közeledõre szegezte zseblámpája sugarát. Az lassan alakot öltött, alacsony, esõkabátos férfi volt, sapkája ellenzõjét mélyen a szemébe húzta. Farmernadrágja szárát sötét, sípcsontig érõ csizmába tûrte. A bal kezében kikapcsolt zseblámpát tartott.

A jobbjában pedig revolvert.

Közelebb jött, pislogott a rászegezõdõ fényben. A szája körül vaskos harcsabajuszhoz hasonló rákos kinövések látszottak. Már amennyire megítélhettem, az ajkai rézsût fölfelé késnyomban folytatódtak. Valamit mondott a nõnek, mire az kicsit elfordította a lámpája fényét. A férfi arcát most már csak az idõnként a közelben becsapódó robbanásszerû villámlások fénye világította meg. Ilyenkor mindig hátrahõkölt. Én úgyszintén. Ügyfelemnek azonban drótkötélbõl voltak az idegei. Meg se moccant.

Ezek ketten pár pillanatig vitatkoztak, heves taglejtések kíséretében. Az égzengéstõl nem hallottam egy szót sem.

A nõ megfordult, a kocsijához ment, kinyitotta a csomagtartót, és elõvette a diplomatatáskát. Addigra már behoztam a férfit a távcsöves karabélyom célkeresztjébe. Látómezõm leszûkült. Pár centit lejjebb eresztettem a puskacsövet. Ha van haverja, és miért ne volna, már biztosan a hátamba került. Mégsem mertem levenni a szememet az elõttem lévõ kettõrõl.

A nõ lecsapta a csomagtartó fedelét, és odaadta a táskát a férfinak. Az mondhatott neki valamit, mert a nõ megfordult, és felnyitotta a fedelet újra. A férfi a jobb oldali kabátzsebébe dugta a revolvert, majd. mélyen behajolt a csomagtartóba. A belsõ világítás fényében számolni kezdte a pénzt.

Meglehet, a dollárkötegek látványa feledtetett el vele minden elemi elõvigyázatosságot; én például sose fordítanék hátat az ellenfelemnek. A nõ azonban nem mozdult, csak nézte, hogyan számolja át kétszer is. Aztán a férfi becsukta a táskát, kivette a csomagtartóból, és lecsapta a fedelet. A nõ eljött mellette, megkerülte a kocsit, hogy beszálljon a vezetõülésbe. A férfi ekkor hosszú pengéjû vadászkést húzott elõ az övébõl, utána lépett, és a magasba; emelte a kést.

Ügyfelemre kiáltottam, hogy figyelmeztessem, ugyanakkor karabélyommal a férfi bordái közé céloztam. A figyelmeztetés azonban a támadót is megriasztotta. A földre vetette magát, épp mielõtt meghúztam a ravaszt. A golyó feltehetõen a kocsi oldalába fúródott. A nõ megperdült, az esõkabátja zsebébõl valamit elõhúzni készült, nyilván fegyvert, de addigra a férfi már rajta volt, és szúrta-vágta a késsel.

Abban a pillanatban egy puskalövésszerû csattanás hallatszott a sötétbõl. A nõ teljes súlyával hátrazuhant, a férfit is magával rántotta. Nem tudhattam, eltalálták-e vagy sem. Bal keze most a támadója jobb csuklójára fonódott, majd a fejével elõrecsapott, úgy tûnt, szája a férfi arcára tapad. Amaz fájdalmas üvöltéssel igyekezett kiszabadítani kést markoló kezét.

A bûntárs újra tüzelt. A lövedék a jobb fülem mellett fütyült el. A torkolattûz délkeletrõl jött. Bárra ugrottam, ki a fa takarásából, és fél térdre érkezve elsütöttem karabélyomat délkeleti irányba. Az elõtérben birkózó férfi kiszabadult, látszott, ahogy a késével végigszánt a nõ arcán. A nõ felsikoltott, és összerogyott. A férfi az arcára tapasztotta a kezét, feltápászkodott. A kés ott hevert a földön, ahová dobta.

– Ez fáj! Ez fáj! A kurva életbe, de fáj! – kiabálta.

Egyet a feje fölé lõttem, hogy elvonjam a figyelmét, hátha addig a nõ elmenekül, már ha tud egyáltalán. A lövés hangjára a támadó lehajolt, felkapta a földrõl a táskát, és a kocsi mögé szaladt. Most már sajnáltam, hogy nem puffan-tottam le. A férfi a sötétben – már ha férfi volt – újra lõtt. A torkolattûz ezúttal délnyugat felõl villant. A kocsi mögé bújt támadó ismét felordított. A két mennydörgés közti viszonylagos csendben ezt kiabálta:

– Te barom! Engem lõsz! Engem lõsz! Megsebesültem, erre még te is...

Egy férfi kiáltott vissza, elég hangosan, hogy tisztán halljam.

– Deak! Deak! Véletlen volt! Esküszöm...

Az égzengés elfojtotta a többit.

Addigra a nõ kigurult az útról a fûre. A kocsi mögött vagy alatt kellett volna fedezéket keresnie, de valószínûleg túl kába volt ahhoz, hogy átgondoltan cselekedjen. Egy újabb mennydörgésközi szünetben Deak felrikoltott.

– Almond, te féleszû kecskeszopó! Nem mondunk neveket, igaz?!

A sötétségben és az esõben megpillantottam ügyfelem elmosódott alakját. Civiltõl szokatlan higgadtsággal viselkedett.

Csak hogy Deak el ne bízza magát, odapörköltem egyet a kocsi jobb hátsó kereke alá. Aztán összegörnyedve befutottam a sírkövek közé. Almond puskája megdörrent, a go-<SUP>J </SUP>lyó mellettem szisszent el. Láttam a villanást, meg is torpantam, és viszonoztam a tüzet, aztán futottam tovább.

Egy újabb menny kõtõl úgy kifényesedett minden, hogy olvasni tudtam a köveket:

DICK PIZZLE

1863-1944

HÉT FELESÉGE VOLT

IGEN ÖRVEND HOGY

AKIK A HALÁLBÓL FELTÁMADNAK

TÖBBÉ MÁR NEM HÁZASODNAK

MÁRK 12:25

A villámfény engem is megmutatott Almondnak, bármennyire is homályos és mozgó célpont voltam. Egy rántást, majd rögtön utána égetõ fájdalmat éreztem a jobb vállamban. Bemásztam a sírkõ mögé, és tárat cseréltem négylövetû karabélyomban.

A rövid, aprócska csöndbe belehasított Deak üvöltése.

– Be a furgonba, Almond! Várj meg! Én is jövök!

Igazán kedves tõle, hogy így közhírré tette. Jóllehet tovább lövöldöztek rám, kétszer én is visszalõttem a torkolat-tûzre. Aztán egy villám fényénél megláttam Deakét, amint keresztülszalad a füvön Almondhoz. Halványan a diplomatatáskát is láttam a bal kezében. Futás közben a revolverét a melléhez fogva felém lõtt egyet. Csoda, hogy a saját vállát nem találta el. Persze lehet, hogy eltalálta, de komolyabb baja nem esett.

Bal kézzel kitapogattam az ingem alatt a sebet. Csak horzsolás volt. Alig véreztem.

Aztán a nõ is lõtt kétszer. A mennydörgések közt hallottam, ahogy Deak sikoltozik. Fényszórók tûntek fel a nõt rejtõ sírkõtõl úgy húsz méterre délre, és gyorsan közeledtek Deak felé. Tüzeltünk: én egyet, a nõ kettõt. A villámcsapások egy kis furgont világítottak meg, a szélvédõjét golyó zúzta be.

Almond idegességében teljesen megfeledkezett a társáról. Siettében lesodródott az útról, gumija megcsúszott a nedves füvön, a kocsi csaknem teljesen keresztbefordult. Gyorsan hátramenetbe kapcsolt, kifarolt, aztán még mindig bizonytalanul pörgõ kerekekkel nekilódult az útnak.

– Várj meg, te húgyagyú, vagy...

Deak mondatát félbevágta a mennydörgés, bár így is nyilvánvaló volt, mire gondolt. A furgon után lõtt. Almond vagy meghallotta a golyósüvítést, vagy meglátta a visszapillantó tükörben, hogy a torkolattûz nem mástól, mint Deaktól ered. Megállt.

Egyre kevésbé akartam, hogy menjenek, ahová akarnak. Felemelkedtem, és tüzelni kezdtem a hátsó kerekekre, bár már elég bizonytalan célpontot nyújtottak. Ügyfelem is felállt, és három lövést eresztett meg. Deak megfordult, egyet visszalõtt. Olyan szerencséje volt, amit nem érdemelt meg. A nõ összeesett.

Deak bemászhatott a furgonba, s az elindult, kipörgõ kerekei alól kõzúzalék záporozott. Fényszórói mutatták, ahogy kelet felé halad, majd északnak fordul, a kijárat felé. Felemeltem karabélyomat, hogy az utolsó lövedéket is kieresszem a tárból épp pár centivel Almond nyaka alá, melynek körvonalát halványan megrajzolta a vezetõfülke belsõ világítása. De aztán mégsem húztam meg a ravaszt. Odaát, a furgonon túl, az esõ és a sötétség függönye mögött már a 29-es út húzódott. Nem kockáztathattam meg, hogy valaki ártatlan találjak el a fõúton.

A nõhöz szaladtam. Már ült, a sírdombon fekvõ zseblámpájának sugara a bal lábikrájára irányult. Kicsivel odébb hevert az a svájci katonakés, amellyel levágta térdtõl lefelé a nadrágja szárát. Épp a zsebkendõjébõl készített nyomókötést húzta meg a seb felett. Már alig vérzett. Azt a keveset meg lemosta el az esõ. Pokoli szerencséje volt: a golyó pont keresztülment a lábikráján, és szemlátomást nem ért artériát vagy vénát. De még így is nagy fájdalmai lesznek a sérült izom miatt. Amikor Almond elsõ lövésére összerogyott, még nem kaphatott találatot. Csak azért dobta magát a földre, hogy minél kisebb felületet mutasson. Ezt a kisebb sérülést a második lövés okozta.

Fegyverrel jött, ami nem vallott szokványos zsarolási ügy áldozatára. Talán arra számított, hogy lelõjük ezt a Deak nevû pasast meg aki vele van. És aztán lelõ engem. De az is lehet, hogy nem.

– Nem látszik súlyosnak – mondtam, miközben mellé térdeltem.

– Itt be, itt ki. Csontot nem ért. Menjen tovább. Ezt én elintézem.

– Kórházba kéne mennie.

– Francokat! – kiáltotta. – Nekünk... nekem kerülni kell a nyilvánosságot.

Felemelte a fejét, hogy rám nézzen. Bal arca késszúrásoktól vérzett. De nem ez döbbentett meg. A fél szeme eltûnt, az egész szemgödör, szemhéj és a hús körülötte egyetlen véres összevisszaság volt. Deak kése kinyomta vagy kimetszette a szemgolyót. Szörnyû fájdalmai lehettek, és mégis, azt az egy sikolyt leszámítva, még csak jelét sem adta! Micsoda nõ!

– Menjen utánuk! – mondta. – Én jól vagyok! Ha elkapja õket, az egész pénz a magáé! Nem érdekel, mit csinál velük! Ha meg kell ölni õket, ám legyen! A pénz a magáé, a bére és a tízezer dollár készpénz ugyanúgy!

Megpróbált felállni. Segítettem neki.

– És ha utolérem õket, akkor mi van? – kérdeztem. – Egy jó kis utcai lövöldözés? A zsaruk egy percen belül ott lesznek.

– Az isten szerelmére, elég a locsogásból! Menjen utánuk!

– Megteszem, ha elárulja, hova menjek. Meg a nevüket. Máskülönben...

A diplomatatáska lelki szemeim elõtt felvillanó képe úgy hatott rám, mint az oázis káprázata a sivatagban a szomjúságtól haldoklóra. A tízezerrel meg az ezressel, amit már kifizetett, háromezerre zsugorodna a tartozásom. De gyilkolni nem akartam a pénzért. Kell hogy legyen más elintézési mód.

– Ha elveszem tõlük a pénzt, azzal még nem oldottam meg a problémát – mondtam. – Jelentkeznek újra, és még többet kérnek.

– Nem hiszem. – Már teljesen kiegyenesedett, és csak egy egészen picit imbolygóit. – Megmondtam Deak Mobardnak, hogy ez volt az utolsó eset. Ha még egyszer az utamba kerül, megölöm, vagy legalábbis gondoskodom róla, hogy õ és Almond öccse meghaljanak. Gondolom, ezért támadott meg, bár amúgy is ezt forgathatta a fejében.

– Ha megöli önt, annak nincs sok értelme. Az olyan, mintha egy aláíratlan hitelkártyát tépne össze.

– Az isten szerelmére! – kiáltotta megint. – Minden perc szövegeléssel kilométereket nyernek! Elég a süketelésbõl!

– Hova mehetnek?

– Goofy Ridge-re. Tudja, hol van?

– Szoktam vadászni arrafelé.

– Pontosan nem tudom, hol laknak Goofy Ridge-en. Meg kell... – Az arcából még folyt a vér. Odanyúlt, megtapogatta. – Most megyek. Holnap fölhívom, mi történt.

Sietõsen a kocsijához bicegett, beszállt, indított, elhajtott. Kemény egy nõ, tûnõdtem magamban, vajon miért nem csalta kelepcébe ezt a kettõt és lõtte le õket õ maga? Talán mert Almond és Deak nincsenek egyedül ebben a zsarolási pakliban. Már ha egyáltalán zsarolásról van szó.

Sietnem kellett, mégsem mulasztottam el elõvenni a zseblámpámat és megvizsgálni azt a helyet, ahol Deak lakott a nõvel. A fénypászta három tárgyat világított meg. Az egyik úgy nézett ki, mint egy jókora fejetlen pond-ró, de valójában egy tíz centi hosszú rákos kinövés volt. A nõ ezt harapta le Deak arcáról, majd a földre köpte. Kicsivel odébb egy mûszem tartozékai hevertek: egy mûanyag gömb, mellette pupillát és íriszt utánzó lencse. Ez utóbbit a szemhéj alá kell csíptetni, rá a mûanyag gömbre.

A mûszemtartozékokat nejlonzacskóba csúsztattam, és a zsebembe tettem. A rákos kinövés megõrzésének nem láttam értelmét. A nõt nyilván a fájdalom és a sebesülések akadályozták meg abban, hogy összeszedje a mûanyag alkatrészeket.

Csak ez járt a fejemben: micsoda nõ! Gondolatban szerencsét kívántam neki, hogy érjen oda mihamarabb, ahol kikezelik. Az biztos nem kórház lesz. A személyzet rögtön kihívná a rendõrséget, akik megkérdeznék, hogyan tett szert lõtt és szúrt sebeire, és õ biztosan nem szeretné bele-. keverni a rendõrséget.

+ 6

 

Az esõ elcsendesedett, a mennydörgés, villámcsapkodás távolodóban volt. A szél azonban még változatlan erõvel rángatta az autót. A látótávolság harminc méterre nõtt. Már elhagytam a 29-es fõutat, és a 16-os mellékúton jártam, amikor megpillantottam egy Mobard-gyanús furgont. Ráközelítettem, és megállapítottam, hogy a furgonnak valóban nincs szélvédõje, és hogy az utasa Deak. Akkor lemaradtam úgy hét-nyolcszáz méterre.

Fogalmam se volt, mi lesz, ha elkapom Almondot és Deakét, ahogy arról sem, hogy ez az egész vajon mennyi idõmbe kerül. Úgy döntöttem, most mindenesetre újabb üzenetet hagyok Glinnának, aztán megpróbálom utolérni a ma esti parti meghívottjait. Glinna nem fog repesni az örömtõl, hogy elkések a születésnapi vacsorájáról, akár tehetek róla, akár nem. Itt ez a vihar csak lágy szellõ ahhoz képest, ami majd otthon vár rám.

Egyszer csak mobiltelefonom hangos csipogására lettem figyelmes. Rá se kellett néznem, már tudtam, miért jelez. A töltés lemerülõben volt, nekem meg teljesen kiment a fejembõl, hogy a pótaksit betegyem a kesztyûtartóba. Úgyhogy a hazatelefonálásnak annyi. Egy jó darabig senkit se fogok felhívni.

Pekintõl számítva már csaknem harminc kilométer volt a furgon mögött, amikor lelassított. Elhagytuk Tazewell megyét, és már Mason megyében jártunk. Rövidesen elhaladunk az 1100 lelkes Manito falu mellett, amely afféle fogyasztási és mûszaki ellátóközpontként mûködik a környékbeli farmerek számára. Az algonkin indiánok nyelvén Manito Nagy Szellemet jelent. Amit a fehér emberek rendszerint félreértenek. Az amerikai indiánok valójában rengeteg szellemben hittek, folyók, sziklák, fák s a többi szellemeiben. Az õ vallásuktól idegen volt a mi zsidókeresztény-mohamedán istenünkhöz hasonló egyetlen uralkodó szellem.

Manito a földtani skizofrénia fõvárosa. Északon tõzegmocsarak, keleten egykori árteres préri, nyugaton homok-turzások. Nem tudhatom, vajon a térség geológiája mennyiben hatott az itt élõk mentalitására, apám mindenesetre váltig állította, hogy az én szülõvárosom jellegzetes fekvése és földrajza is kihozza lakosaiból a “peoriaságot".

A következõ pillanatban már a nyugatnak, a 15-ös mel-lékútra forduló furgon nyomában voltam. Ahogy az elõzõt, ezt a mellékutat sem jelezte tábla. Púpos dombhátak, elnyúló termõföldek, hatalmas marsbeli pókoknak tetszõ öntözõmûvek és néha egy-egy távoli ház között futott hosszan és magányosan. Néhány kilométer után elértük a Sand Ridge állami erdõt, amely engem a michigani partvidékre emlékeztetett. Jó sok homok és jó sok fenyõféle. A Közép-Illinoisnál jóval északabbra honos fenyõféléket a harmincas években telepítették ide, fokozva a vidék skizofréniáját. A homokos erdõtalajt és a dûnéket egy tizenötezer évvel ezelõtt erre haladó gleccser rakta le. Olyan Illinoisban nem õshonos növények tenyésznek itt, mint a homoki pamat, ezüstös hólyagfürt, medvetalpkaktusz. Legközelebbi rokonaik a dél-amerikai sivatagokban lelhetõk fel. Él itt egy Illinoisban ismeretlen csúszómászó is, egy gyík hat sárga csíkkal a hátán, amelynek sokkal inkább Arizonában volna a helye, ahogy az itteni sivatagi növényeknek is.

Még néhány kilométer után az esõ, a mennydörgés és a villámok újra elõtörtek ismeretlen rejtekhelyükrõl. A nappali világosság végleg a föld alá bújt. A furgon kicsit még haladt nagyjából déli irányban, aztán jobbra fordult egy kétsávos kocsiútra. Baloldalt földszintes motel, amolyan vadásztanya.

Egy ismerõs útjelzõ tábla feliratát betûzhettem ki a homályban és az esõben: MALLARD CLUB 1/2 MÉRFÖLD. A táblán a nyíl az útra mutatott. Más tábla nem utalt rá, hogy innen kezdõdik a Goofy Ridge-nek nevezett félhivatalos település.

Pillanatokon belül egy földes útra értünk, második világháború elõttrõl itt rekedtek és újonnan jöttek cementtömbbõl és salakblokkból rakott lakóházaik, nyaralóik és kunyhóik közé. Akadtak düledezõ viskók is, néhányukat már csak az imádság tartotta össze. A lakóépületek közé színek, pajták, deszkakalyibák ékelõdtek. A parányi udvarokon burjánzóit a gyom. Errefelé ismeretlen fogalom volt a telekkönyv, a fák árnyékában csupa hevenyészve összeütött, engedély nélkül épült ház állt. Az út mentén fém levélszekrények és a Pekini Hírek újsággyûjtõi sorakoztak, cáfolva azt a közép-illinoisi szóbeszédet, hogy a Goofy Ridge-iek nem is tudnak olvasni.

Kiértem egy nagyobb tisztásra. A Mallard Club ennek az oldalában állt. Egyszintes, téglalap alakú, ablaktalan épülete elõtt hat gépkocsi parkolt. A furgon nem volt köztük. Harminc méterre nyugatra a New i tóról elnevezett Chautauqua-tó nyaldosta forrásvizû hullámaival a partot.

Sejtettem ugyan, hogy sok értelme nincsen, de azért leálltam a kocsival az elágazásnál, ahonnan két keskeny földút indult tovább a tisztásról. Kiszálltam, és lámpáim fényében megvizsgáltam az esõvízzel teli kerékvágásokat. Semmi nyom nem utalt rá, melyik úton haladhatott tovább a furgon.

Visszafordultam, eljöttem a kocsma mellett, és egy nyitott kapun át felhajtottam egy drótkerítéssel lezárt, némileg magasabban fekvõ területre. A kerítésen tábla lógott: EGYESÜLT ÁLLAMOK HAL-És VADÕRSÉG. Nem messze a kerítéstõl leparkoltam, kikapcsoltam a lámpákat és az ablaktörlõt. Leeresztettem annyira az ablakot, hogy szemmel tarthassam a tisztást és a kocsmát, majd levettem a gyújtást. Az esõ most nyugatról jött. Így nem tudott beverni az ablakon. Sötét kocsim jól beleolvadt a tópartot szegélyezõ fák sötét hátterébe. Arra gondoltam, érdemes szerencsét próbálnom, hátha valamelyik Mobard beugrott a kocsmába. Deak a sebei miatt valószínûleg nem, de Almond odabent lehet, talán épp piát vásárol, megünnepelendõ a zsákmányt. Ez megér egy órányi befektetést. Ha nem jön be, nem tudom, mi lesz. Ezen a vidéken nem lehet csak úgy lenyomozni, hogy két névhez melyik lakókocsi, kunyhó, barlang vagy egyéb odú tartozik.

Egy teremtett lélek sem mozdult a kocsma környékén. Pár viskó, illetve lakókocsi ablaka fényes volt, de senki nem mutatkozott mögöttük. A csönd olyan mélységes volt, mintha kipusztult volna az egész emberiség.

Már jártam itt párszor, útban egyik-másik vadkacsára szakosodott vadásztársasághoz. A Goofy Ridge-iek minden rossz hírük ellenére sose foglalkoztak velem. Békén kell hagyni õket, és akkor õk is békén hagyják az embert. A befogadás persze más dolog, ahhoz sokat és sokáig kell úgy dumálni és viselkedni, mint õk, és akkor se biztos, hogy sikerül.

Ha valakiben rendõrt gyanítottak, akkor az a gyanú sötétebb és súlyosabb volt, mint a felettünk tornyosuló fellegek, pedig ennél feketébb tán az ördög segge lyukában sem lehet. A Mason megyei halottkém ide pisztoly nélkül ki se jön. Mentõautó is csak járõrkocsi kíséretében. A megyei rendõrfõnök hivatala szerint a megyében elkövetett bûncselekmények kilencven százalékáért az ebben a kopott Óz-birodalomban élõ négyszázvalahány fõs lakosság a felelõs. Közülük azonban mindössze tíz-tizenöt százalékra tehetõ az erõszakos közösülõk, tolvajok, feleségés gyerekkínzók, pszichopaták, öncsonkítók, gyilkosok és más törvényenkívüliek aránya. És ezek is, ahogy egy zsaru elmondta nekem, szinte kivétel nélkül idegenek. Még a kutyák is.

Feltétlenül a javukra kell írni azt is, hogy sokan közülük eljárnak dolgozni, mellék-vagy fõállásban, néha olyan távolra is, mint Peoria.

Goofy Ridge csupán nyolcvan kilométerre fekszik Peoriától délkeletre, mégis egyfajta senkiföldi határvárosnak számít, Illinois folyóparti fekete bárányának. Az ott lakók egymás sérelmére elkövetett erõszakos bûncselekményeinek többsége be se kerül a rendõri jelentésekbe. Áldozatokra csak a megyei rendõrjárõrök bukkannak, ha nagy ritkán keresztülhajtanak a falun.

Egyszer például egy arra autózó zsaru be talált nézni az egyik ház ablakán, és meglátott odabenn egy már felpuf-fadt, megfeketedett hullát, sõt érezni lehetett az ajtón és ablakon át kiszivárgó émelyítõ bûzt is. A vizsgálat kimutatta, hogy a néhai fejét egy vasserpenyõvel bezúzták, majd mellbe lõtték. A holttest jól látható volt az utcáról, s a felfedezéséig eltelt 28 nap alatt sokan elmehettek gyalogosan vagy kocsival az ablak elõtt, jelenteni mégse jelentette senki. A Goofy Ridge-iek íratlan törvénye így szól: zsarunak sose mondj semmit.

Deak és Almond követése közben azon gondolkoztam, vajon nem itt fognak-e menedéket keresni. Hová is mehetnének máshová, mint Goofy Ridge-re, a lógósóvóba, heretelelõbe, lókötõkikötõbe, ahogy egyes tiszteletlen emberek mondják? Itt egy ajtón se kopogtathatok be, hogy a Mobardokról faggatózzam. Még le is lepuffantanának.

A kocsmaajtó kinyílt, éles fény csapott ki, dohányfüstoszlop, hangok bábele. Jókora papírzacskót két kézzel magához ölelõ férfi botladozott elõ mögülük. Alacsony emberke volt hosszú barna esõkabátban. Sötét baseballsapkáján fehér festékre emlékeztetõ foltok látszottak. Arcvonásait elmosta az esõ, a külsõ megvilágítás gyér fényében csak a hátul varkocsba fogott hosszú õsz haját és a csaknem az állkapocs vonaláig lenyúló õsz barkót tudtam megfigyelni. Aztán egy második férfi is kilépett az ajtón, és az elõbbi után kiáltott.

– Kösz az italt, Almond!

Almond megfordult.

– Egészségedre, Hoot – mondta.

A szerencse arra mosolyog rá, aki megérdemli; engem általában kitüntetett figyelemben részesít. Nem volt más dolgom, mint követni Almondot. Megvártam, amíg kitánto-rog a tisztás északi oldaláról nyíló keskeny, rövidesen kétfelé ágazó földútra. Kiszálltam a kocsiból, bezártam az ajtót, és a kulcsot az ingem zsebébe csúsztattam. Bármelyik utat is válassza, egy kocsinál több nem fér el rajta. Ha egy másik kocsi jön szembõl, a fáktól ki se tudják kerülni egymást, az egyiknek a legközelebbi keresztútig vissza kell farolnia.

Siettem, ahogy bírtam, meg ahogy engedte a sár. Az egymásnak hajló ágak alagútjában végre megpillantottam Almond cammogva haladó alakját. Felléptem az útszélre. Itt a füvön biztosabb volt a járás, és be is tudtam ugrani a fák mögé, ha visszanézne. Az út nemsokára inkább csak ösvénnyé szûkült, a kerékvágatokban dudva nõtt. Úgy kétszáz^ méterre innen lesz majd az Orion Lövészegylet, nyáron azonban nem üzemel.

Nem sokkal a lövészegylet kerítése elõtt Almond baka fordult, és nekiállt megmászni az utat szegélyezõ mintegy két méter magas vízfogó töltést. Megcsúszott, nagyot káromkodott, az üvegek megcsörrentek a zacskóban. Vártam, Néztem homályba veszõ alakját a töltés gerincén, s egy kunyhó tetejét is megfigyelhettem a földhányás mögött.

A furgon valószínûleg kicsit északabbra állt, mondjuk az Orion-tagok számára kialakított parkolóban.

Miután Almond leszánkázott a töltés túlsó oldalán, körülbelül még három percet vártam, és nekiindultam. A földhát tövében nagy, lapos kövek hevertek félig betemetve sárral: egy régi, kezdetleges lépcsõ maradványai. Fûcso-mókba fogódzva, sokadik kísérletre úgy-ahogy felkapaszkodtam a töltés tetejére. Ott lekucorodtam, és szemrevételeztem a környéket.

Közvetlen alattam, kicsit balra egy fakunyhó állt, négyöt méter hosszú és két-három méter széles. Ablaktalan vége itt volt majdnem a töltésnél. Laposteteje hullámbádogból készült, kályhacsõ állt ki belõle. Az esõ hangosan dörömbölt az összetákolt lemezeken. A felém esõ oldal ablakán fény szûrõdött ki, imbolygása petróleumlámpára engedett következtetni.

Tölgy-, fenyõ-és fûzfa állta körbe a kunyhót. Hátrább, a tó felé, további fenyõk és tölgyek között egy kisebb építmény körvonalai látszottak. Lámpafény nem égett benne.

Harsány hangokat hallottam, egy férfiét és egy nõét. Kivehetõ szó nem volt, inkább csak artikulálatlan nevetés. Az ablak elõtt sem mutatkozott senki. Körülnéztem, nincs-e valaki a ház körül, és lejöttem a töltés kunyhó felõli oldalába rakott köveken. Lassan és óvatosan ereszkedtem lefelé; a köveket nem ágyazták be túl mélyre.

Odalenn, egy hikoridiófa vaskos törzse mögül újra körbekémleltem. Valahol egy rozsdás zsanér nyikordult. Nem voltam biztos benne, hogy itt ez az ajtó nyílt-e ki, vagy egy másik valahol a fák közt. Mondjuk, egy budiajtó.

Meggörnyedve átlopakodtam egy a tóparthoz közelebb álló fához. Volt itt egy kis kõlapokból rakott gyalogút is. Innen végre szemügyre vehettem a kunyhó elülsõ oldalát.

Ahogy a fa mögé értem és felegyenesedtem, lánccsörgéshez hasonló hang ütötte meg a fülemet. Egy pillanattal késõbb halk vonítás párosult hozzá. A vér is meghûlt bennem, bár a kutya még nem kezdett ugatni. Hétrét görnyedve hátrább óvatoskodtam a gyalogúitól, tovább a tó felé. Még mindig nem láttam rá tisztán a kunyhó bejáratára. Továbblopakodva egy bokor mögött kötöttem ki, levelei közt kikukucskáltam, és elborzadtam megint.

Két rövid szõrû fekete és sárga foltos kutya, két nagydarab, igazi vadállat volt kiláncolva kétoldalt egy-egy fához úgy három méterre az ajtótól. A kunyhóhoz más út nem vezetett, csak a két kutya között. Láncuk csupán egy egészen keskeny átjárót tett lehetõvé. A kunyhón elöl volt egy aprócska tornác, a túlsó végében ablakkal.

Mialatt kabátzsebembõl elõhúztam a revolveremet, valami halkan megzörrent mögöttem.

Aztán egy férfihang szólalt meg egészen közel.

– Faggyá le, buzikám! Megmoccansz, szétdurrantom a kibaszott fejed!

+ 7

 

A nyomaték kedvéért még hozzátette:

– Ez itt egy tízfontos kétcsövû, faszkalap. Na már most... dobd el a pisztolyt, kapaszkodj az égbe, gyalogmenet langzam a házba. Vigyázz, közekõi sose hibázok.

Hangja mély és reszelés volt, csaknem érthetetlenségig szürcsölte a szavakat. Úgy bûzlött, mintha karácsonykor mosdott és váltott volna ruhát utoljára, jó esetben.

Felemelt kézzel elindultam a kunyhó felé. Aztán azt mondta: “Állj!". Valószínûleg felvette a revolveremet.

– Oké. Séta. Nehogy kombinálj. – Hirtelen elüvöltötte magát. – Hé, tesvér! Milly Jane! Gyertek ki! Ezt skubizzá-tok meg, mit hozok a szárasból! Egy nagy darab szart!

Nevetett, slejmtõl fuldokolt, majd köhögésrohamban tört ki.

A kutyák lelapultak, nyakörvükhöz kötött láncuk pattanásig feszült. Vicsorgó pofájukban nagy farkasfogak látszottak. Azt hittem, ugatni fognak, de csak morogtak. Rotweilervér is folyt az ereikben, annyi bizonyos. Koponyájukon kicsorbult volna a légkalapács vésõje. Háromszáz kilopond erõvel összecsattanó állkapcsuk képes lett volna egyidejûleg csontot zúzni és végtagot tépni.

A kunyhóajtó kinyílt. A kiömlõ lámpafény udvarába egy férfi és egy nõ lépett ki.

Nagy gonddal igyekeztem belül maradni a két kutya közti biztonsági sávban. Nedves fekete orruk tizenöt centire volt tõlem. A zápor hirtelen szemerkéléssé szelídült. Nem hallatszott más, csak a levelekre, kunyhó tetejére, majd a földre hulló esõcseppek zaja, távoli dörej, kutyák morgása és a cipõk és bakancsok cuppogása a sárban. Alig három méternyire elõttünk a keskeny tornácon állt Deak és Milly Jane.

– Fogtam egy zsernyákot – mondta Almond.

Ezek szerint az õsi ellenségnek, a Mason megyei rendõrkapitányság emberének nézett.

Deak hozzávetõlegesen 162 centi magas volt, nyomott vagy 65 kilót, és kinézett legalább hatvanévesnek. Bozontos szemöldöke, hosszú, varkocsos haja és hatalmas pofa-szakálla õsz volt. A keskeny, rókaszerû, borotválatlan arcot mély ráncok barázdálták, és barnára szívta a nap és a szél. A nagy sebhely a szája bal sarkában és a nyolc-tíz centi hosszú kinövések a szája körül bizarr, földönkíviili megjelenést kölcsönöztek neki. Egy vörös folt köztük ügyfelem vadmacskát megszégyenítõ harciasságára figyelmeztetett. Szemei közel ültek, mint a bennszülött Goofy Ridge-ieké általában.

Kék vadászsapkáján felirat díszelgett: ACSABRANCS. Az elsõ betû hiányzott. A sapka oldalába egy kis fekete récetoll volt tûzve, jeléül, hogy viselõje hamisítatlan Goofy Ridge-i lakos, bennfentes. Nyaklánca is volt kacsagyûrûkbõl, a tekintély afféle helyi jelvénye, a Nagy Érdemkereszt rabsici megfelelõje. Hosszú ujjú barna inget viselt, hozzá a kovbojok nagy ezüstcsatos övét, rojtos kék farmert és nyers marhabõr kovbojcsizmát.

Inas karján egy 0.375-ös kaliberû Winchester 94-es feküdt. Ez egy drága fegyver, neki legalábbis, úgyhogy feltehetõen lopta.

Felkarján az ing lyukas volt. Golyónyom, Almond golyójának nyoma. A lyuk körül a barna folt jelentéktelen izomsérülésrõl árulkodott.

– Tudod, mi csinálunk a zsernyákokkal, zsernyák? – Deak hangja ugyanolyan volt, mint a öccséé, a szürcsölést is beleszámítva. – Lelõjjük a töküket és behajítjuk az itató-ba.

Úgy értette: itt a tóba.

Nem válaszoltam.

Milly Jane gágogva vihogott, aztán felvisított.

– De elõbb elpöcskörészünk vele! Nem igaz, Deak?

És nagyot sózott Deak hátára, aki az ütéstõl majdnem orra bukott.

– Te, hülye tehén! – üvöltötte. – Mi vagyok én, liszteszsák?

Becslésem szerint Milly Jane úgy ötven-hatvan éves volt, a magassága száznyolcvan centi, a súlya pedig legalább százötven kiló. Ha nemet vált – de talán még mûtét nélkül is – simán beállhatott volna szumó birkózónak. Méreten felüli sárga szabadidõ-melegítõje gigantikus melleket és tevepúp méretû hasat dédelgetett. Mezítláb volt. Hosszú, kócos, dohánybarna hajába õsz szálak keveredtek. A szeme ufószerûen nagy és kerek volt, és ugyanolyan rémisztõ. Harag és vadság sugárzott belõlük.

Szeneslapát méretû, májfoltos kezében tõrkést szorongatott.

– Húzd le a kabátját, Almond – mondta Deak. – Aztán motozd meg.

– Tedd hátra a kezed! – szólt rám Almond.

Engedelmeskedtem. Õ lecibálta rólam az esõkabátot, és lehajította a sárba. A kutyák vicsorogtak. Aztán újra fel kellett emelnem a kezemet. Egy kézzel végigtapogatott. Aztán a keze megállapodott a lábam között, és megmarkolta a heréimet. Felüvöltöttem fájdalmamban, és félig a földre, félig a tornácra zuhantam. Mind a hárman nevetettek.

Amikor összeszedtem magamat annyira, hogy felüljek, rám szóltak, hogy menjek be a kunyhóba. Almond puskatussal noszogatott. A hátamat püfölte, különös tekintettel a vesetájékra. Deak és Milly Jane bekísértek a kunyhóba, az egyik az egyik, a másik a másik oldalamra állt, rám szegezett puskával, illetve magasba emelt tõrkéssel.

A petróleum, égõ fa, pállott izzadság, pia, dohány és mocskos végbelek bûzétõl hányhatnékom támadt.

A kunyhó egy nagy disznóól volt. A fényezetlen és koszos hajópadlón mindenféle holmi hevert: asztalkendõ méretû, bordó színû bugyik, megbámult almacsutka, törött pálinkásüveg, rengeteg összegyûrt cigarettásdoboz, letört fejû porcelánbagoly.

A berendezés a következõ tételekbõl állt: egy piszkos és törött hátú dívány, számos meggyújtott petróleumlámpa, egy falábakon álló akkumulátoros tévékészülék, két faasztal, hat összecsukható fémszék, egy vízzel teli vödör és egy keskeny állványon lógó ón merítõkanál, egy másik állványon ütött-kopott cserépkorsó és egy szappantartó szappan nélkül, egy falra erõsített törölközõtartó, a sarokban két összetúrt hálózsák stb. Az egyik asztalon egy nagy üveg Old Clootie whisky mellett ott volt Almond nagy papírzacskója is. A csupasz deszkafalon keretben jelszó hirdette: ISTEN ÁLDÁSA E BOLDOG OTTHONON.

A falakba vert szögeken ruhák lógtak. Köztük volt Deak jobb vállán lyukas (golyóütötte?) esõkabátja is. A nyugati fal tövében egy fatüzelésû, régimódi öntöttvas kályha állt, rajta egy összecsukható kemping gázrezsó. Mellette falba vert szögekrõl serpenyõk és kanalak lógtak. A délkeleti sarokban egy ide nem illõ valami foglalta a helyet, egy gazdagon faragott hatalmas mahagóniszekrény. Természetesen lopott. Csillogott-villogott, valósággal beragyogta a kunyhót. Milly Jane kedvence és büszkesége, ezt biztosra vettem.

A másik asztalon vágódeszka, 'rajta egy széttrancsírozott nyúl, mellette véres bárd. Néhány légy is ült rajtuk. Milly Jane még nem takarította el a beleket és nem rakta el a húst.

Az északi falon egy puskaállvány puskákkal és karabélyokkal volt megpakolva.

Ügyfelem diplomatatáskáját nem láttam sehol.

Deak kirángatott egy összecsukható fémszéket a szoba közepére, és kinyitotta.

– Ülj le!

Leültem, háttal az ajtónak.

Almond szakasztott úgy nézett ki, mint a bátyja, csak az arcán nem nõttek rákos csimbókok, és a ruhája, de még a récetoll is a sapkájában fehér festékkel volt összefröcskölve. Térült-fordult, keret nélküli szemüveget vett fel, aztán kiment, behozta az esõkabátomat. Jó alaposan meg volt szaggatva.

– Istenverte kutyák. Eladhattuk volna.

– Almond, te görény! – visított Milly Jane. – Nem megmondtam, hogy Isten nevét ne vedd a szádra ebben a házban? Csak halljam meg még egyszer, és palacsintává lapítalak!

– Ó, hogy az ördög vigye el – mondta Almond, és vigyorgott. – Bocsánat.

Alig ültem le, Deak rám szólt, hogy álljak fel. Szemlátomást elfelejtette, hogy mit akart velem. Nem csoda: lehelete bûzlött az olcsó szesztõl.

– Vetkõzz le teljesen – mondta. – A zokni maradhat. Az nem érdekes.

– Teljesen?

– Teljesen. Anyaszült meztelenre.

Egy szál zoknira vetkõztem. 19 fok volt a külsõ hõmérséklet, én mégis reszkettem. Egy eszkimónak meg se koty-tyant volna, csak hát jégszekrényben érzi magát, akire a biztos halál vár.

Milly Jane röhögött.

– Micsoda atlétatermet! A bögyörõje összement a hidegtõl, de még így is mérföldekkel a koktélvirslitek elõtt jár!

– Fogd be a mocskos pofád! – mondta Deak. – Remélem, akkor is tetszeni fog, ha már kicsináltuk. Ami meg Almondét meg az enyémet illeti, ha neked nem volt elég csõdörös, minek jöttél hozzánk?

– Mert belõletek kettõ tesz ki egyet.

Deak a homlokát ráncolta, aztán rám szólt, hogy üljek le újra. Almond ragasztószalagot és kötelet vett elõ a szekrénybõl, majd rugóskést a zsebébõl. A szalagot csíkokra hasogatta. Hátrahúzta és összetapasztotta a..csuklómat és a bokámat, azután a derekamnál fogva a kötéllel a székhez is hozzákötözött.

Amíg õ ezzel foglalatoskodott, a nõ átvizsgálta a ruhámat. Tárcám, kocsikulcsom, némi aprópénz és a revolverem az asztalon hevertek. A borítékban talált ezer dollár annyira felizgatta Milly Jane-t, hogy elfelejtette átnézni a többi rekeszt. Így elkerülte a figyelmét a mûszemkészlet.

– Isten jó hozzánk! – kiáltotta. – Ez a mi napunk, Deak! A kezébe vette a jogosítványomat meg a magándetektívigazolványomat, és a következõ pillanatban újra felüvöltött.

– Gyere csak, Deak! Ez nem itteni kopó! Deak az igazolványokat böngészte. Az ajka némán mozgott.

– Ez egy magánhekus Peoriából! – jelentette ki kis idõ múlva. – A neve Thomas G. Corbie. Mi a fene?

Mindhárman rám bámultak. Aztán Almond a padlón heverõ esõkabátomért nyúlt, a jobb vállánál fogva megemelte, és a golyó ütötte lyukra mutatott.

– Hé! Errõl mit gondoltok?

Szinte láttam, mi zajlik az egywattos agyukban. Egyrészt ott volt az esõkabátom, igazolványom, revolverem. Másrészt amott, még távol, de lelki szemeik elõtt egyre közelebb, a temetõben történtek. E kettõ fokozatosan közeledett, közeledett, és végül, mint szög a mágnessel, összekattant.

– Harly már megint hazudott! – mondta Almond. – Azt mondta, hogy ez a nõ soha...

– Neveket nem mondunk! – szakította félbe Milly Jane. – Neveket soha!

– De ez a genya úgyse...

– Pofa be, azt mondtam!

Deak az ajkát rágta, a kinövések a szája körül úgy himbálóztak, mint vízinövények a tengeráramban. Milly Jane homlokán ráncok szaladgáltak, mintha a megoldást akarná elõgyúrni az agyából.

Almond fel-alá járkált és az ágyékát vakargatta, mintha tetves volna. Talán az is volt.

Milly Jane végül elmosolyodott, és azt mondta:

– Így a legjobb. Ha megyei zsaru volna, akkor már hemzsegne tõlük a környék. Na, majd meglássuk! Például, hol a kocsija? Van-e benn rádiótelefon? Ez egy lesipuskás vattaember, órabérben. Fogadok, semmit se tud róla, se a nevét, se hogy merre mennyi. Almond, vidd a kulcsot, keresd meg a kocsit. Nézd meg elõször a mienk mellett. De ott biztos nincs, hallottuk volna, ha elmegy a ház mellett. Akkor nézd meg a klubnál. Amint megvan, tedd bele a segged, és hozd ide. Lehet, hogy riasztó van benne, de majd megoldod, nem féltelek.

Almond nem úgy nézett ki, mint aki nagyon boldog, hogy el kell mennie, de azért elment.

Deak káromkodott.

– A kurva életbe! Minden rosszul sül el! Ki hitte volna, hogy Harly...

– Mondtam már, hogy pofa be! – kiabált Milly Jane. – Oké, ez a fickó nagy-nagy csendnek néz elébe, de mi van, ha elszelel? Az ember sose tudhassa, mi lesz. Csak az Úristen tudhassa. Úgyhogy fölöslegesen ne jártasd a szád. Világos?

– Aha – mondta Deak. – A Úr adta, az Úr elvette, mondják a papok, de most az Úr adott tizenegyezer dollárt, és legyek átkozott, ha az Úr el is veszi. Sõt, ha beleszólhatok, még az Ördög se!

– De nagy a szád, te szerencsétlen! Ne kísértsd az Istent! Nem volt ma elég jó hozzánk?

– Épp ideje, annyi szarság után, amibe az orromat beleverte – mondta Deak, és elindult a szekrény felé. – Hanném meg, nem álmodtam-e.

Kinyitotta a kétszárnyú ajtót, kihúzta az alsó fiókot, és kivette a diplomatatáskát. A zárja fel volt törve. Széket emelt maga alá, leült, és kiborította a táskát az asztalra. Egy darabig áhítattal bámulta az egymás hegyen-hátán heverõ bankjegykötegeket, aztán az egyikrõl levette a gumigyûrût. Számolni kezdte, az ajkai meg-megrebbentek.

– Hiába számolod, attól nem lesz több – mondta Milly Jane.

– Sose voltam jó számtanból, tudod jó. Hadd gyakoroljak. Nem rozsdásodik be az agyam...

– Te az agyad a seggedben hordod, úgyhogy nem rozsda az, ami vastagon belepi. Ezt a számolósdit pedig felejtsd el.

Két mûanyag poharat vett elõ, teletöltötte whiskyvel, és Deak kezébe nyomta az egyiket.

– Nem szabadna többet piálnunk, de a pokolba is, megérdemeljük.

Miután kiitták poharaikat, papírgombócokat gyúrtak a bankókból, és kiabálva-kacagva addig dobálták egymást, amíg ki nem fulladtak. Százdollárosok hevertek körülöttük a padlón és a bútorok alatt.

Egy autó hangja zúgott fel a földtöltés túloldalán.

– Almond – mondta Milly Jane. – Az a hülye öcséd. Már megint elszarta az idõt.

– Nem hülye! – tiltakozott Deak. – Épp annyira fineszes, mint én.

– Csak az a kérdés, mennyi az annyi. Néhány perc múlva a kutyák szûkölni kezdtek. Almond beszólt.

– Engedjetek be! Tele a kezem!

Deak az ajtóhoz tántorgott, kinyitotta. Az öccse egy nagy barna jutazsák súlya alatt görnyedve becsörtetett, a bakancsa csupa sár volt. Deak becsukta az ajtót. Almond szájával lefelé megemelte a zsákot. A kocsimból elemelt holmik a padlóra záporoztak.

Volt ott minden: karabély, hangfogó parabolaantenna, messzelátó, kismagnó, hozzá való kazetták, Nikon fényképezõgép, mobiltelefon, infravörös távcsõ.

– Eladjuk ezt a cumót meg a kocsit is, és dõl a lé! – kiabált Almond. – A kurva életbe, micsoda nap! Hát igen, nektek az, gondoltam. De nekem nem.

Apám szerint én egy agyatlan optimista vagyok. Meglehet, de akkor õ meg egy agyatlan pesszimista. Arról már nem beszélt, hogy sem ennek, sem annak nincs semmi értelme. A világ nem úgy mûködik, hogy vagy ajándékokkal szór meg, vagy levágja a lábad. Csak forog, forog, és hogy közben mi történik veled, az édes mindegy. Persze én képtelen vagyok túl sokáig lógatni az orrom. Alaptermészetem pillanatokon belül feldob, mint dugót a tenger. Esély még az utolsó pillanatban is van. Biztos voltam benne, hogy most is megúszom.

Talán túlságosan is magabiztos vagyok. Például a Bibliában, Mózes elsõ könyvében Jákob pátriárka találkozik a gázlónál az angyallal. Megküzdenek, Jákob veszít. Én azonban tudom, hogyha én birkóztam volna az angyallal, kétszárnyra fektettem volna, és most nem érdekes, hogy az ótestamentumi angyaloknak nem is volt szárnyuk.

+ 8

 

– Vidd ki ezt a kamrába – mutatott Milly Jane a felszerelésemre. – Aztán hozz be krumplit és hagymát. Kávét is. Ideje kijózanodnunk.

– Nem vagyok kuli – morgott Almond. Halkan átkozód-va visszapakolta a cuccokat a zsákba, a vállára emelte, és kibotladozott a szobából. Az ajtó hangosan bevágódott mögötte.

– Mikor és hogy szabadulunk meg a zsarutól? – kérdezte Deak. A hanglejtése egyre bizonytalanabb volt. A kezében kávésbögrét tartott, épp most töltötte tele Old Bronxszal.

Milly Jane begyújtotta a vaskályhán álló kemping gázrezsót, aztán nekiállt panírozni a nyúldarabokat. A rezsón a nagyserpenyõben zsír füstölgõit.

– Kezdj megteríteni – mondta. – És hagyd abba a piá-lást. Már megint semmi hasznod nem vesszük, ha kiütöd magad.

– Máris. Csak annyit mondj, mikor és hogyan.

– Nem tûnt fel neked, hogy még azt se tudjuk, Har... – Az asszonyság elharapta a nyelvét, aztán folytatta – ezt a palit minek keverte bele? Hogy azt se tudjuk, hogy mit tud róla vagy rólunk? Ki kell szedni belõle. És meg kell szabadulnunk a kocsijától is.

– Nem gond! – vágta rá Deak. – Wes Drinkentimmer, tudod, odaát Bloomingtonban, boldogan átveszi.

Milly Jane a húsvágó bárddal a vágódeszkára csapott. Deak és én behúztuk a nyakunk.

– Hülye! Mikor látnánk abból egy árva centet is? Hát az úgy a fogához veri a garast, hogy attól kódulsz! Mellesleg azt mondják, hogy ez a szarevõ patkány teljesen becsavarodott. A kocsi várhat. A zsarukám elõbb énekeljen nekünk.

Most elõször szólaltam meg.

– Pisilnem kell.

A hideg, a félelem és Almond puskatusa a vesetájon megbolygatta hólyagháztartásomat.

– Ja, hát persze – mondta Milly Jane. – Deak, adj neki egy üveget vagy valamit. Ha már egyszer nem bogozga-tunk, hogy kimehessen.

Deak morogva ugyan, de körbetántorogta a szobát, amíg nem talált egy üres lekvárosüveget. Nem tartotta elég alacsonyra, úgyhogy a vizeletbõl jutott az üvegen kívülre is, jótékony melegséget árasztva szét ágyékomon és ülepemen. Pár perc múlva azonban csak még jobban fáztam.

Deak az üveget odakinn kiborította, majd odaállította a székem mellé.

– Nincs egy pokrócuk? – kérdeztem. – Fázom.

– Fogsz te még jobban is.

– Ön egy nagy humanista. Rám bámult.

– Minek neveztél?

– Nézze meg a szótárban.

– Miben?

Elnevettem magam. Hiba volt. Ököllel állón vágott. A fejem hátrányaklott, vele székestül az egész testem. A padlón kötöttem ki, a koponyám nagyot koppant. Pár másodpercig csillagokat láttam, aztán hangok szûrõdtek elõ a homályból. Ezek már az utolsó ítélet harsonái volnának? De nem. Milly Jane rikácsolt Deakkel, hogy állítson fel.

– És nem pofozkodsz, amíg nem szólok! Deak körbetáncolt, jobb öklét szorongatta.

– Hú, de fáj! A legközelebb inkább rúgok, a szart is kirúgom belõle!

Tomött mûanyag szatyorral a kezében Almond érkezett. A nyitott ajtón át bemorogtak a kutyák.

– Csak nincs valami probléma vele, Deak?

– Már nincs. Gyere, segíts felemelni. A két testvér nagy nyögve újra álló helyzetbe hozta a széket, s vele ülõhelyzetbe engem. Most az ajtó a jobb kezem felé esett. Mindenem fájt, különösen a fejem, az állam és a kezem. Amikor a székkel hátrazuhantam, pont a támla mögé kötött karomra estem. Sokat visszafogott a fejemre váró ütközésbõl, de ennek ára volt. Már kezdett gémberedni.

Milly Jane meghámozta és felvágta a krumplit és a hagymát. A héjat a padlón álló vödörbe szórta, a nyúl bõre, feje és belei mellé. Aztán rászólt Almondra, hogy vigye ki, dobja a kutyáknak. Almond morgott, hogy õ nem cseléd, de azért ment, vitte a vödröt.

A serpenyõben égõ zsiradék füstje hamarosan megtöltötte a helyiséget, pedig most az ajtó is nyitva volt. Köhögni kezdtem, a szemem könnyezett.

– Az Isten szerelmére! – kiabált Deak. – Fõzz odakinn!

– De hát esik – felelte Milly Jane.

Rövidesen azonban fogta a kempingrezsót, rajta a serpenyõvel, és sûrû káromkodások közepette elindult vele az ajtó felé. De még mielõtt odaért volna, megbotlott a lekvárosüvegben, s hogy visszanyerje az egyensúlyát, nagy léptekkel elõrelódult, felsikoltott, és mint egy súlylökõ (olimpiai bajnok, Milly Jane), az egész gázrezsót a teli serpenyõvel kihajította az ajtón. A készlet odakinn ért földet a tornácon, a serpenyõ még a levegõben felfordult, zsírral locsolva be a padlót, amin a meztelen talppal kivi-harzó asszonyság annak rendje-módja szerint megcsúszott, s levegõbe kaszáló kezekkel lezuhant a tornácról, arccal a sárba.

Ezt már a kutyák se bírták idegekkel, hangos csaholás-ban törtek ki, s a láncukat rángatták. Deak és Almond a hasát fogta nevettében. Milly Jane felemelte a fejét, vazelinért kiáltozott, meg hogy nagyon fáj, megégette magát, aztán a hátára hengeredéit.

Deak egy üveget vett elõ a szekrénybõl, aztán kibotladozott az ajtón. Lehajolt, odaadta az üvegcsét, a röhögést még mindig nem bírta abbahagyni. Milly Jane elkapta a csuklóját, lehúzta magához, pofon vágta. Arra abbahagyta.

Orvosi beavatkozás következett: Deak a késével levakarta a sarat Milly Jane talpáról, és vazelint dörzsölt rá. Aztán megpróbálta felsegíteni a földrõl, de az asszonyság eldõlt, magával rántva a férfit. Ott könyökkel az oldalába döfött.

– Fölösleges vagy, mint szamáron a farok. Istenem, mért büntetsz engem egy ilyen teszetosza vízipatkánnyal?

Almond és Deak közös erõvel félig felhúzták, de másodszor is visszazuhant. Arca és sárga Mother Hubbardja elõl-hátul fekete lett a sártól. Végre, nagy lihegések és káromkodások árán, a két testvér felemelte a földrõl, és betámogatta a kunyhóba. Milly Jane ledõlt a díványra. Hangosan sóhaj-tozott, ahogy a dívány is a súlya alatt. A lába lelógott róla. Deak tett rá még egy kis vazelint.