V. VERSEK
A yuggoth-i gomba (részlet) (1929-1930)
I. A könyv
A ház sötét volt poros, elhagyott
Kusza zugok közt, hol közel a part
S a hullám furcsa dolgokat kavart
Nyugat szele gyanús ködöt hozott
Füst, fagy bújtatta mind az ablakot.
S a könyvhalom, mint a múlt ferde fái
A padlóból a plafonig állt ki.
s benne ősi tudás porladott.
Bűvkörbe léptem, s ódon halomból
Mi kézhez esett, lapozni kezdtem,
Megborzongtam a furcsa szavaktól,
Melybe sok titok van, ismeretlen
Aztán gazdájuk után néztem ott
Nem leltem őt - csak egy hang vihogott.
II. Az üldözés
A könyvet kabátom alá tettem
Rejtve bármely szem elől e helyen
Az ódon kikötőn átsiettem
Körbepislantva és idegesen.
Vak ablakok tántorgó falakban
Meredtek rám, nézve vad futásom
(Ijesztő kór rejlhet titkaikban)
Csak a kék ég hozta nyugovásom.
Nem volt, ki látta tettem, de néma
nevetés hangzott szédült fejemben
S tudtam hogy a beteg éj világa
Meglapul a rég vágyott kötetben.
Oly idegen lett az út s a falak
S nyomomban valami némán haladt.
III. A kulcs
Nem tudom hogy mi somfordált ottan
Ó- sikátorok hulladékában
Már ajtómban remegtem, sápadtan
És otthonom gondosan bezártam.
Megvolt a könyv; vén, mint rejtett utak
Át Más Tereken és át az űrön
Mely birtokol másik világokat
És átnyúlik a földi időkön.
Enyém volt a kulcs a látomáshoz
Alkonyi ormokhoz s ligetekhez
Kik tapadnak idegen homályhoz
Rejtve, mint örök emlékeinkhez
A kulcs enyém volt, de mint ültem ott,
Halk nesz remegtette az ablakot.
IV. A felismerés
Visszatért a nap, mikor mint gyermek
Láttam az ősi tölgyeknek völgyét,
A fojtó ködöknek szürkeségét,
A lopakodó, formátlan szennyet,
S a vadul burjánzó növényzetet.
Egy oltár állt ott, vésett jelével
Tornyukból leszállt Öregekével
Kik legyőzték az időt és teret.
Test hevert az oltár nedves kövén
S tudtam, kik falnak ott, nem emberek
e furcsa, szürke világ nem enyém
Yuggoth az, s az elmúlt csillagterek
Majd a test halálsikolyt ordított
Már túl későn: tudtam, én vagyok ott!
V. Hazatérés
A démon szólt, hazavisz most engem
A megidézett, árnyékos földre
Hol a fennsíkon megerősítve
Vad szél szalad márvány mellvédeken
S a kupolák útvesztője alatt
A tengerparton tornyok erdeje
Állok majd még ott - szólt - lenyűgözve
S hallgatom a messzi hullámokat.
Imígy szólt s át, az alkony kapuján
Sodort tűztavak lángnyelve mellett
Át ős-istenek vérarany-trónján
Kik ősfélelemtől üvöltenek
Át az éj fekete szakadékán
"Ez volt otthonod" - gúnyolt - "hajdanán!"
VI. A lámpa
Sziklaüregben lámpára leltünk
Thébai pap sem érthette a jelt,
Mit a barlangfal ijesztőn viselt,
S intette a Földet, melyen élünk.
Nem volt más ott, csak egy mécses bronzból
Belül furcsa olaj nyomaival
Különös, vésett cikornyáival
S halvány jelekkel ősi gazságról.
Negyven század félelme kevés volt;
Óvatlan hoztuk ki zsákmányunkat
A kunyhó, hol vizsgáltuk, sötét volt
Gyufa gyúlt, próbálván ős-olajat
Lobbant. - Nagy Isten! Őrült pillanat,-
Mit láttunk, attól létünk elapadt.
VII. Sámán - hegy
A városra nőtt a Hegy hallgatag
A főutat szakadék vágta el
Komoran nézte zöld erdeivel
Az útkanyarban az ó tornyokat.
Két évszázad suttogta mesélve
Mi történt a kihalt hegyoldalon
Szétroncsolt lényre leltek egy napon
S eltűnt egy fiú, s a család reménye.
Egy nap a postás már falut se lelt,
Se házak, se népek nem voltak ott
Aylesbury népe kijött, s figyelt.
Majd a postásnak megmondták legott
Hogy amit látott, az hiteltelen.
A hegytorkolat elnyúlt szélesen.
Szegedi Sándor fordítása
Providence (1924)
Hol öböl s folyó egyesül
És erdős hegy mereng
Providence tornya elmerül
Az ős-egekbe fent.
Kanyargó, keskeny utak
Dombtetőre kúsznak
Varázsnapok, régi múltak
Csendet s békét hoznak.
Lámpafény, kopogtatónesz.
Fénye György-tégláknak,
Egy tűnt kor képe, hangja ez
S álmai leszállnak:
Lépcsősorok vaskorláttal
Ködlő harangtornyok,
Templom, fakó faragással,
mohával szőtt ormok.
Rejtett temetők kövei
Elmúlást regélnek
Korhadó rakpart tetői
Tenger felé néznek.
Falak állnak utcán, téren
Már százötven éve
Fák nőnek az útszegélyen
Emberre se nézve.
Kőhidak a patakokon
Hegyoldalban házak,
S titkokra az udvarokon
Szellemek vigyáznak.
Szőlőfedte utcalépcsők
Parázsló ablakok
Szürkületben élve rejlő
Lent maradt alakok.
Providence! Mily légi sereg
Száll szép szárnyaidon,
Mily szellemek, tündérszelek
Ősi utcáidon!
Az esti harangszó öreg
völgyed hangja felett,
s a halmoknál sok zord öreg
Áldja szent földedet?
Szegedi Sándor fordítása
Poe járt erre (1936)
Örök-merengő árnyak otthona,
Régmúltba veszett századok álma;
Komoly fák vigyáznak sírhalmokra,
Boltívük alatt hajdan világa.
Körben az emlékek fénye táncol,
S holt ágak suttognak tűnt napokról,
Látványra s hangra hiába várva.
Magányos, bús kísértet suhan el
Ott, ahol valaha éltében járt,
Halandó pillantás nem éri el,
Dala mélyen zendül az időn át.
Csak ki varázsos titkot ismer s ért,
Látja e sírok közt Poe szellemét.
Magyar Attila fordítása
Poe járt erre (1936)
Örök ábránd itt az árnyak sorsa,
Álmaik a tovatűnt századok;
Ős-szilek árnya hull a halmokra,
Boltívük alatt szunnyadó korok.
Mindenütt emlékek fénye remeg,
Múlt napot idéznek holt levelek,
Vágyukban képek, hangok: tegnapok.
Kísértet suhan búban, magányban,
A szenthelyen, hol sehol nincs nyoma;
Gyarló szemek nem láthatják meg őt,
Bár átzeng a múlton titkos dala.
S kevés, ki ismer tündéri mesét,
S látja a sírok közt Poe szellemét.
Szegedi Sándor fordítása
Nemezis (1917)
Az álom kísértet-kapuin át,
Túl holdtalan szakadék éjén,
Elfeledve életeim számát
Mindent hallattam szemeim mélyén;
És harcolok és sikítok a kikelet előtt, ijedt őrültként.
Fordultam a Földdel a hajnalért,
Mikor az ég lángtengerré vált,
Láttam ásító kozmosz sötétjét,
Hol görögnek kormos planéták;
Hemperegnek borzalmakon, elhagyatva, névtelenek, vak némák.
Sodródtam végtelen tengereken,
Baljós, szürke fellegek alatt,
Villámok millió tüskéje fenn,
Bömbölő, tomboló égi vad;
A zöld vizekből felszálló láthatatlan démonok sóhaja.
Boltívein szarvasként szökelltem
Az ősi, megőszült ligetnek,
Hol tölgyeken masíroz a jelen,
S félnek kószálni a szellemek,
És futottam valami elől, ami a holt ágak közül figyelt.
Barlangos hegyekben megbotlottam,
Sivár pusztákból magaslottak,
Békák kútjain szomjam oltottam,
Mik mocsarakba szivárogtak,
És elátkozott vizekbe, kik mégegyszer már nem láthatnak.
Néztem a nagy, szédítő palotát,
Tapostam lakatlan termein,
Megmutatta borostyán ruháját,
Ahogy Hold kelt távol völgyein,
Elfeledtem már falain lógó furcsán szőtt képeit.
Ablakaiból csodálva bámultam,
Hogyan porlad odakinn a rét,
A falu háztetői alattam,
Sírok ölelte átok a lét,
S kutatom a márványfal urnái zaját apró dallamért.
A korok sírjait hantoltam el,
Szárnyára kapott a félelem,
Hol a füstokádó Erebus kel,
Hol bánat bámul a jéghegyen,
S földeken, hol a sivatagi nap rágja, mit éltetni képtelen.
Mikor a fáraók trónra ültek,
Már vén voltam; ismeretlen
Korokban éltem gyarló életet,
S csak én voltam, az egyetlen,
És az Ember bűntelen és boldogan élt egy távoli szigeten.
Ó, de szellemem nagyot vétett,
Ítélete utolérte,
Túlvilág irgalma nem segített,
A sírban sem nyugodhat érte,
Örök eónok kegyetlen szárnya taszítja homály mélyére.
Az álom kísértet-kapuin át,
Túl holdtalan szakadék éjén,
Elfeledve életeim számát,
Mindent hallattam szemeim mélyén,
És harcolok és sikítok a kikelet előtt, ijedt őrültként.
Magyar Attila fordítása
Nathicana (?)
Zais elkerített kertjében,
Zais ködbeburkolt kertjében,
Ahol fehér naphalot virít,
Az éjfél illatos hírnöke:
Szunnyadnak csendes kristálytavak,
És patakok folynak nesztelen,
Patakok Kathos barlangjaiból,
Hol homályszellemek nyugszanak.
S a patakokon, tavakon át
Hajlanak alabástrom hidak,
Fehér hidak szép faragással
Tündér és démon figurákkal.
Itt haloványan fénylenek
furcsa napok és furcsa bolygók,
S oly különös Bnapis félholdja.
S hol sűrűl az esti félhomály,
Borostyánnal font sáncok állnak.
Lehull Yabon fehér párája
S a ködök kavargásaiban
Látom az isteni Nathicanat,
A koszorús, fehér Nathicanat,
Szépszemű, pírajkú Nathicanat,
Ezüsthangú, édes Nathicanat,
A kedves, szeretett Nathicanat.
Valamikor kedvesem volt ő,
Akkortól, mikor még nem volt idő
S bármit tehettünkYabon alatt
Ott időztünk örökkön- örökké
Zais ártatlan gyermekei,
Békében élve az ösvényeken
S békében élve a lugasokban,
Koronánk fehér s szent nephalote .
Mily gyakran úsztunk az alkonyban
virágréteken s hegyeken át
Hol astalthontól fehér minden
A szerény de gyönyörű asthaltontól.
S álmodtunk egy álomvilágban
Mely szépségesebb, mint Aidenn
Mely igazabb, mint az értelem!
Álmodtunk s eonokig szerettünk
Míg eljött Dzannin átkozott kora,
Dzannin démoni, őrült kora,
Mikor nap - s bolygófény vörös lett
S vörösbe öltözött Bnapis holdja,
S vörösen hulltak Yabon párái.
Vörössé vált a virág s a patak,
S a tavak a hidak alatt ,
A csendes hidak rózsaszinben
Izzottak szörnyű tükrözéssel,
Míg a faragott démon s tündérhad
Vad - vörösen bámult az árny mögött.
Megrohant a látomás, a sűrű
Függönyön révülten nézek át,
S látom az isteni Nathicanat,
A tiszta, a fehér Nathicanat,
Szeretett, páratlan Nathicanat.
De egy örvény az őrületben
Elrejti a drága látomást
S kárhozatos, vöröslő vízió
új világot hoz fel elém.
Vörös - sötét feléledt világát,
Melyet életbe hív egy ájulás
Mely ebben most új életre lelt.
Látom a szépség fantomjait
Ragyogó, pokol - fantomjait,
Kik Dzannin bűneit takarják.
Nézem őket végtelen vággyal
Tán szeretni is lehetne őket!
De szemük fényében gonoszság
kegyetlenség és ördögi lét.
Vadabbak, mint Thapron és Latgoz
Kétszer-gonoszok álcáik mögött.
S ha jön az éjfél könnyű álma,
Csak akkor jön el Nathicana
A sápadt, szűzi Nathicana
De tűnik röpke pillanatban?
Keresem őt újra és újra,
Keresem Plathotis italával
Melybe Astarte bora vegyül
S melyet fájdalom könnye edzett.
Sóvárgok Zais kertje után;
Zais elveszett kertje után
Hol a fehér nephalot virul,
Az éjfél illatos hírnöke.
Egy végső ital, mely ma készül,
Ital, mely démonoknak kedves,
Tán száműzi a vörös eget,
Mely az ájulásban életre kelt.
Most, most, ha a főzet hibátlan,
Elenyész a vörös őrület,
S kígyólények mély sötétjében
Elkorhadnak béklyó - láncaim.
S Zaisnak kertjei utolszór
Fénylenek kínzó látomásban
S Yabon ködeinek közepén
Vár az isteni Nathicana,
Örök, újra meglelt Nathicana
Kit az életben nem leltem soha.
Szegedi Sándor fordítása
A kert (1918)
Van egy régi-régi kert, mely néha álmaimban él,
Hol a májusi napfény bolyong, kísértetfénye kél,
Hol tarka-barka virágnak színe szürkévé fakul
És málló oszlopok tövében ó-gondolat lapul.
A szögletekben indák, rések, mohák a tócsák körül,
A fojtó bozóttól a lugas hideg sötétbe merül.
A csendbe süllyedt ösvényeken a gyep ritka, sovány
Elmúlt dolgok dohszagától a levegő halovány.
Nincsen élő teremtmény e magányos helyen sehol
S az élősövény csendes, hangot nem hall semmikor.
Amint járok s várok s hallgatok, gyakran kutatom a kort,
Mikor ismertem jól e kertet, hajdan, valamikor,
Gyakran hívom a régmúlt napok tovatűnt képeit,
S amint nézem a szürke helyet, érzem, mit tudtam itt.
S megborzongtat a felismerés, körbeölel a bánat:
Szívem most a kert, s hervadt remény neve a virágnak.
Szegedi Sándor fordítása