IV. TÖREDÉKEK

Azathoth (1922)

Amikorra a világ kinőtt a gyerekkorból, a csodák emlékei is kikoptak az emberek fantáziájából, szürke városok magas, karcsú tornyainak ijesztő és rút erdeje emelkedett a füstös egek felé olyan felhőket szülve, melyek az erőtlen napot eltakarták a tavasz virágzó rétjei elől. E réteken tanulta meg egykor a Föld téli hótakaróját levetni a szépség és líra számára, ám a felhők sötét árnyékai alatt e rétek szépségei megfakultak, s a csipás, befelé néző szemek e sötétlő felhőtakarót is bodor fantomokká korcsosították. Más, prózaibb dolgok váltak fontossá az emberiség számára, s a gyermeki remények is lényegüket veszítve libbentek tova, ám élt ekkor egy férfi, aki az üres, küldetés és célok nélküli élet elől, az álmok és látomások világába menekült.

Emberünknek csak az éber világ számára volt neve és lakóhelye, ám e világ számára is feledésbe merült mindkettő. Elég talán annyit mondani, hogy szülővárosát a magas falak mögötti tökéletes homály uralta, nap mint nap nyugtalanság, hajsza és árnyékok között élt, esténként olyan szobába tért haza, ahonnan csak egy ablak nyílott, s az sem mezőkre vagy ligetekre tárta szárnyait, hanem a sötét függönyön keresztül más, hasonló ablakok világítottak fakó reménytelenséggel. Ebből az egy ablakszárnyból sok sivár falat és ablakot láthatott, s esetleg, néha-néha messzire kihajolva, a távoli, apró csillagok haladását szemlélhette. Mivel a puszta ablakok és falak visszatérő, monoton látványára a férfit a magányos őrület felé kezdett közeledni, szobánk a lakója éjszakáról éjszakára kihajolt és feltekintett az égre a magas városok és a prózai világon túli dolgok más töredékeit is felfedezni. Évekkel később lassan a nevükön kezdte hívni az éjsötét égi óceánon hajózó csillagokat , képzeletben követte is őket, ameddig sajnálkozva ki nem siklottak látómezejéből. Addig az ideig olyan titkokba pillanthatott be, amelyek a közönséges szem számára láthatatlanok maradtak.

Egy éjszaka erős áramlás vert hidat az álom kísérte égbolttól egészen le a magányos figyelő ablakáig, a szoba zárt levegőjét egyesítve a kinti léggel, a mesés éteri csoda részévé olvasztva. Az ibolyaszínű éjfél vad vihara söpört keresztül a szobán, csillogó aranyporral, por és tűz örvényeivel, a végső űr és a világon túli nehéz illatok kavargásával. Kábító óceánok áradtak, szemek által sohasem látott napok sugaraiban idegen örvények, felidézhetetlen mélységek delfinjei és sellői úsztak... Nesztelen végtelenség örvénylett az álmodó körül, testének érintése nélkül lengték körül a lágy szellők, ahogy mereven kihajolt a magányos ablakon. Emberünk ettől kezdve napjait a távoli szférák dagályai alapján számolta, ahogy e szférák más éteri gömbök irányába hömpölyögve nőttek-dagadtak óvatosan. Egy zsongító világ zöld napkeltéje altatta gyengéden, és szőtte további álmait egy zöld part lótuszvirágokkal és csillogó vörös camalote-bokrokkal teli szakaszán...

Vitális Imre fordítása

A leszármazott (1926)

Londonban van egy ember, aki üvölt, amikor a templom harangjai konganak. Egyedül él csíkos macskájával Gray fogadójában, és az emberek ártalmatlan őrültnek tartják.

A szobája tele van a legunalmasabb és leggyermekdedebb könyvekkel, és órákon át próbál kikapcsolódni azok segítségével. Csak azt próbálja elérni az életben, hogy ne kelljen gondolkodnia. Valamilyen okból a gondolkodás nagyon szörnyű számára, és mindent, ami mozgásba hozza képzeletét, kerül, mint a pestist. Nagyon sovány, szürke és ráncos, de vannak olyanok, akik azt mondják, hogy közel sem olyan öreg, mint amilyennek látszik. A félelem rettenetes karmaiban tartja, és akár egy hangtól is mereven kémlelni kezd, izzadságtól gyöngyöző homlokkal. Őrizkedik a barátoktól és a társaságtól, mivel nem akar kérdésekre válaszolni. Évekkel ezelőtt otthagyta őket, és senki sem tudja közülük biztosan, hogy elhagyta-e az országot, vagy csak kikerült a látóterükből, valamilyen eldugott mellékutcában lakva. Már egy évtizede lakik Gray fogadójában, és arról a helyről, ahol azelőtt volt, semmit se mondott addig az éjszakáig, amikor a fiatal Williams megvette a Necronomicont.

Williams egy álmodozó volt, és még csak huszonhárom éves, amikor az ősi házba költözött, ahol idegenszerűséget és kozmikus szellő fuvallatát érezte a szürke, ráncos ember környezetében, a szomszéd szobában. Ott erőltette a barátságát, ahol azt régi barátok sem merték, és elképedt a félelem láttán, amely erre a sovány, elgyötörten figyelő emberre rátelepedett. Mert hogy ez az ember mindig kém-lelt és fülelt, abban senki sem kételkedett. Bár inkább az elméjével figyelt és bámult, mint a szemeivel vagy a füleivel és minden pillanatban próbált elfojtani valamit a szellemtelen, kellemes regényekbe való szüntelen elmerülése közben. És amikor a templomi harangok zúgtak, befogta a fülét és üvöltött, és a vele lakó szürke macska vele egy szólamban bömbölt, amíg az utolsó kondulás visszhangozva el nem halt.

De Williams akárhogy is próbálta, nem tudta rávenni szomszédját, hogy bármi mélyebb vagy rejtett dologról beszéljen. Az öregember nem alkalmazkodott megjelenéséhez és modorához, de mosolyt, kellemes hangot tettetve örömmel és lázasan fecsegett jókedvű semmiségekről, bár hangja minden pillanatban emelkedett és vékonyodott, amibe végül sípoló és összefüggéstelen fejhang hasított. Azt, hogy tudása mélyreható volt és alapos, még a legegyszerűbb megjegyzései is egyértelművé tették, és Williams azon se lepődött meg, hogy megjárta a Harrow-t és az Oxfordot.

Később kiderült, hogy nem más ő, mint Lord Northam, akinek ősi, öröklött Yorkshire-parti váráról olyan sok különös dolgot mondtak; de amikor Williams a várról próbált beszélgetni, és annak híres római kori eredetéről, tagadta, hogy bármi szokatlan lenne ezzel kapcsolatban. Éles hangon vihogott, amikor szóba került az állítólagosan alatta elhelyezkedő kriptarendszer, amit egy tömör, az Északi-tengerre fenyegetően meredő sziklából véstek ki.

Ilyen témákról beszéltek addig az éjszakáig, amikor Will meglátogatta, s amikor bátorkodott belefogni a gyűlöletes gót betűs kiadás olvasásába. Will most végre nemcsak egy hozzáférhető másolatot talált, hanem birtokba is vehette egy nevetségesen alacsony figurától egy zsidó üzletben, ahol gyakran vásárolt korábban különös dolgokat, és szinte bámulta a bozontos szakálla mögül kuncogó öreg Levite-t; amikor megtörtént a nagy felfedezés - a vastag bőrborítás a rézkapcsokkal annyira szembetűnő volt, és az ár olyan csekély, hogy nem hagyhatta ki a lehetőséget.

Egyetlen pillantást vetett a címre, és ez elég volt neki, hogy szinte önkívületbe essen, és a ködös szövegbe illesztett néhány ábra a legfeszültebb és legnyugtalanítóbb emlékeket idézte fel az agyában. Érezte, hogy nagyon fontos, hogy hazavigye a súlyos kötetet, és elkezdje megfejteni, és olyan kapkodó sietséggel vitte ki a boltból, hogy az öreg zsidó kárörvendően kuncogott mögötte. De amikor végre biztonságban volt a szobájában, túl nehéznek találta a gót betűk és a közönséges nyelvezet kombinációját - pedig jó nyelvérzéke volt -, és vonakodva meglátogatta fura, félszeg barátját, hogy segítsen neki a cirkalmas, középkori latin szövegben. Lord Northam ostobaságokat gagyogott a csíkos macskájának, és hevesen összerezzent, amikor a fiatalember belépett. Miután meglátta a kötetet, vadul megborzongott, és el is ájult, amikor Williams kiejtette a címét.

Akkor mesélte el a történetét, amikor visszanyerte eszméletét; előadta őrületének fantasztikus képzetét, eszeveszett suttogásban, nehogy barátja ne legyen elég gyors, hogy elégesse az átkozott könyvet, és alaposan szétszórja hamuit.

A kezdeteknél kellett lennie valami hibának, de az sosem lehetett volna irányító, ha a felfedezésekben nem jut olyan messzire. Ő annak a dinasztiának a tizenkilencedik bárója volt, melynek gyökerei nyugtalanítóan messze nyúlnak vissza a múltba, hihetetlenül messze, ha figyelembe vehetjük a homályos tradíciót; mivel voltak családi történetek egy leszármazottról a szászok előtti időkből, amikor egy bizonyos Cnaeus Gabinius Capito, Augustus Harmadik Légiójának hadi tribunusa, aki később a római Britanniában Lindunban állomásozott, rövidesen el lett űzve, mert megparancsolta a részvételt bizonyos szertartásokban, amik egyik ismert valláshoz sem kapcsolódtak. A szóbeszéd szerint Gabinius bement egy hegyoldali barlangba, ahol furcsa szerzetekkel találkozott, és a sötétben együtt idézték meg az Ősi Jelet egy különös fajzattal, akikre a britonok csak félelemmel tudtak gondolni, és ők voltak az utolsók,akik elmenekültek a hatalmas földdarabról, ami Keleten elmerült, és csak azok a szigetek maradtak meg belőle, amelyeken erődítmények, körök és szent helyek álltak, amelyek közül a Stonehenge volt a legnagyobb. A legenda szerint Gabinius egy bevehetetlen erődöt építtetett a tiltott barlang fölött, ahol megalapított egy dinasztiát, amit a piktek és szászok, a dánok és a normannok sem voltak képesek eltörölni; s volt egy feltevés, hogy ebből a dinasztiából származott a Fekete Herceg vakmerő társa és helytartója, akinek III. Edward adta a Northam bárója címet. Ezek a dolgok nem voltak biztosak, bár sokat beszéltek róla, és valójában a northami vártorony aggasztóan hasonlított Hadrianus palotájának bástyájához. Gyerekként Lord Northamnak különös álmai voltak; amikor a vár öregebb részeiben aludt, és rákapott arra a kitartó szokásra, hogy az emlékezetén keresztül visszatekintett zavaros helyszínekre, mintákra és benyomásokra, amelyek nem az éber tapasztalatainak részét képezték. Álmodozóvá vált, aki az életet egyhangúnak és ki nem elégítőnek találta, és olyan valamikor ismerős furcsa emlékek és összefüggések keresője lett, ami nem a Föld látható vidékein feküdtek.

Áthatva attól az érzéstől, hogy anyagi világunk csak egy atom egy hatalmas és fenyegető rendszerben, és hogy ismeretlen ősi erők befolyásolják és áthatolnak a tudat szféráján minden ponton. Northam fiatal- és ifjúkorában felváltva merítette ki a hivatalos vallások és az okkult titkok forrásait. Semmiben sem talált azonban megnyugvást vagy elégedettséget, és ahogyan öregedett, az élet ízetlensége és korlátai egyre jobban őrjítővé váltak számára. A kilencvenes években belekóstolt a sátánizmusba, és mindig mohón falt bármilyen elméletet vagy nézetet, amely szabadulást ígért a tudomány és az unalmasan egyhangú természeti törvények szűk távlataiból. Könyveket - mint például Ignatius Donnelly elképzelt beszámolóit Atlantiszról - szippantott magába, és elbűvölte Charles Fort egy tucat sötét előjelének hóbortossága. Mérföldeket utazott, hogy felkeressen egy falusi történetet egy abnormális csodáról, és egyszer elment Arábia sivatagába, hogy felkeresse egy homályos beszámoló Névtelen Városát, melyet ember még nem látott. Növekedett benne egy szívfájdító hit, hogy valahol létezik egy egyszerű kapu, amit ha valaki megtalál, szabadon beléphet azokba a külső mélységekbe, melyeknek visszhangjai olyan tompán zörögtek az emlékei mögött. Lehet, hogy a látható világon volt, de lehet, hogy csak az ő elméjében és lelkében. Talán a saját félig felfedezett agyában tartotta azt a rejtett láncszemet, amely ősibb és jövőbeli életekbe ébreszthet elfelejtett dimenziókban, s amely összekötheti őt a csillagokkal és a felettük levő végtelenséggel és örökkévalósággal.

Tóth Máté fordítása

A könyv (1933?)

Az emlékeim nagyon zavarosak. Eleinte temérdek kétségem volt, egy ideig szörnyen éreztem magam. Az évek elhúztak nyomtalanul mögöttem, semmi nem maradt belőlük, csak egy pillanat, mint magányos pont a szürke, alaktalan végtelenségben. Elmém kiürült, nem vagyok teljesen bizonyos benne, hogy megértettem ezt a figyelmeztető jelzést. Az a kétely gyötör, hogy más erősebb és talán meggyőzőbb impresszióra lesz szükségem, hogy elkerülhessem, amitől annyira tartok. A kilétem szintén zavarba ejtően ködös, talán nem is fontos. Véleményem szerint a kapott súlyos trauma - a példátlan, kivételes élmények valami más, égbekiáltó következménye.

Kalandjaimnak ez az időszaka, és természetesen, minden ezt követő esemény a féreg-járta könyvtől kezdődik. Jól emlékszem, amikor rábukkantam, egy sejtelmes helyen, közel a fekete-olajosan csillogó folyóparthoz, az örökös, sűrűn kavargó köd régiójában. Ez a hely egy hajdani épület, végigjárva a végtelenek tűnő, ablaktalan belső szobák és alkóvok sorát, mindenütt a magas-mennyezetig érő polcokat találtam, teli rothadó-pusztuló könyvekkel. Ott, e könyvek nagy szabálytalan halmai között, a kőpadlón és a durván megmunkált faládákban, ott volt az a dolog, amit én az egyik ócska kupacban találtam. A címe nem mondott számomra semmit, és az első néhány lap is hiányzott. Ám a könyvet felütve és továbblapozva a végéig, a szemembe villant valami, amibe bele is szédültem.

Egy formula volt ez, sorolva azokat a dolgokat, melyeket kimondani és végrehajtani parancsolt. Felismertem, hogy ez fekete és rég elfeledett valami, melyeket a pusztuló szövegből szerettem volna kiszűrni a titkos paragrafusok elolvasása előtt, az undorítónak és az elbűvölőnek írásba foglalt keveréke az idegenül ősi mélyből előásott, univerzumot őrző titkokról. Ez volt a kulcs - egy útmutató - bizonyos kapukhoz és metamorfózisokhoz, ember előtti korok megálmodott és suttogva kapott oly misztikumaihoz, melyek a testetlen szabadsághoz és a dimenziókon túli felfedezésekhez, az életen túli világhoz, az általunk nem ismert anyagi világba vezetnek. Nem hinném, hogy a századoknak bármely embere megidézhette volna ezt az élettel teli szubsztanciát, ha megtudhatta volna is, hogy hol találja meg. Bizony, ez a könyv valóban nagyon-nagyon régi volt. Nem nyomtatták, hanem minden bizonnyal megbomlott tudatú szerzetesek írták kézzel, baljós latin frázisokat másolva ijesztő antikvitások iniciáléiba.

Emlékszem, hogy a vénember gúnyosan bámult és vihogott, majd amikor látta, hogy már meguntam, egy furcsa jelet rajzolt a kezével. Azt sem engedte meg, hogy fizessek a könyvért, és csak jóval később értettem meg, hogy miért. Hazasiettem keresztül azokon a szűk, hol szeles, hol köddel borított, nedves utcákon. Egy ijesztő gyanú kerített hatalmába: lopakodva követ, puhán, nesztelen léptekkel... valami. A százados épületek ingó falai elevennek tűntek egy új és morbid alattomosság - mintha valami más, a gonosz titkos, eddig zárt csatornája nyílott volna meg hirtelen. Éreztem, hogy ezeknek a falaknak és túldíszített oromzatoknak a penészes téglái, gombásodó vakolata, gerendái -, mint megannyi szem, gyémánt-táblás ablakok bámultak - alig türtőztetve, hogy nekem jöjjenek és összetörjenek... Még elolvastam egy darabkát ebből az istenkáromló formulából, majd becsuktam a könyvet és siettem tovább.

Hosszan olvastam a könyvet - halottfehér arccal, a bezárt padlásszobában, hosszan, kitartóan kutatva az ismeretlent. A hatalmas ház nagyon csendes volt, de nem maradtam fenn éjfélnél tovább. Bizonytalanul gondoltam az alvó családomra és a cselédségre. Mennyivel mások lettek az elképzeléseim és ismereteim a korokról és dimenziókról, és teljes lett a teóriám az idő felbomlásáról, valamint újraformálódásáról. Ahogy a gyertyafénynél olvastam - a könyörtelenül csepegő viaszt figyelve - távoli harangtornyoktól származó halk harangszó zendült fel. Úgy tűnt, a hangok közé más, nagyon távoli felhang is betolakodott, bár ezt még meghallani is féltem.

Ekkor hallatszott először sercegés és motoszkálás a manzárdszoba ablaka felől, ahogy kinéztem a magasból a város többi háztetői felé. Hangosan zúgva és zümmögve nekem úgy tűnt, mintha az ősi dal kilencedik versszaka volna, beleborzadtam, ahogy rájöttem, hogy ez mit is jelent. Azt, aki megnyitja a kaput, egy árnyék által legyőzetik, ami követi, és többé soha nem lesz egyedül. A könyvben így állt - és valóban minden eszerint alakult. Ezen az éjszakán megnyitottam az utat az idő és a látomások kusza forgatagához. A reggel a manzárdszobában talált, de a falak, a polcok , bútorok és minden egyéb furcsának, szokatlannak tűnt…

Ezek után már nem láthattam ugyanúgy a környezetet, mint ahogy ezidáig ismertem. A jelen képei keveredtek bennem egy kicsit a tegnappal, és egy kicsit a várható jövővel. Minden ismerős tárgy idegennek tűnt ebben az új perspektívákkal kibővült látómezőben. Ismeretlen és félig-ismerős formákkal telt fantasztikus álmaimban sétálva új utakat és folyosókat jártam be, még kevésbé ismerhettem fel a szűk szférák olyan jelenségeit, amelyeket úgy szerettem volna elkerülni. Figyeltem magamat, semmi egyebet nem láttam, de nem is tehettem. Kétszer olyan csendes és zárkózott lettem, mint előzőleg, közel álltam az őrülethez. A kutyák már féltek tőlem, nagyívben kerülték az árnyékomat, mely soha nem került a bal oldalamra.

De még tovább olvastam - rejtett, elfeledett könyvekben és tekercsekben, új látomások vetültek elém - az űr és más életformák új kapui nyílottak meg számomra, tovább az ismeretlen kozmosz belsejébe.

A padlóra megrajzoltam az öt koncentrikus tűzkört, majd beléptem a legkülsőbe. Ezután elkántáltam azt a rémséges, Mongóliából származó litániát. A falak szétolvadtak, eltűntek, engem pedig egy fekete szél kapott fel, keresztülsodorva a mérhetetlen szürkeség örvényén, ismeretlen hegyláncok tűformájú ormain keresztül. Ezután megszűnt a rémséges sötétség, idegen csillagképekben ismeretlenül formázódó csillagok miriádja fénylett fel. Végezetül halovány zöld fény derengett fel távol alattam, melyből egy város épületeinek csavarodott tornyait különböztettem meg, melyek olyan formában és stílusban tekeredtek, melyről eddig nem olvastam, de még csak nem is álmodtam soha. A megszűnő örvénylés ebbe a városba sodort, láttam egy nagy tér kőépületeit a nyitott űrbe, és úrrá lett rajtam a bennem rejtőzködő rémület. Sikoltoztam és viaskodtam, nem tudom meddig, végül - tisztázatlan, hogy mi úton - újra a padlásszobámban eszméltem fel, a padlón fakón foszforeszkáló öt szabályos kör fölött. Nem volt több furcsaság ebben az éjszakai utazásban, mint a korábbiakban, de annyival rémesebb volt, hogy ráébredtem: bezárult a kifelé nyíló örvények és világok azon kapuja, melyeken előzőleg oda-vissza járhattam. Ettől a naptól kezdve fokozott óvatossággal bánhattam csak az okkult tudományok igéivel, nehogy oly mélységekbe taszítsák testemet, ahonnan megszűnt a földre való visszatérés lehetősége örökre...

Vitális Imre fordítása