RENESZÁNSZ ÉS FELVILÁGOSODÁS

A MŰVÉSZ NAPLÓJÁBÓL

Látván, hogy kiváltképp hasznos vagy mulatságos anyagot nem tudok találni, minthogy az előttem éltek már minden hasznos és szükséges tárgyat lefoglaltak maguknak, úgy teszek, mint az, aki szegénysége folytán utolsónak érkezik a vásárba és mással nem szolgálhatván magának, azokat a dolgokat vásárolja meg, amiket mások már láttak és csekély értékük miatt nem vittek el.

Ebbe a lefitymált, otthagyott, sok bódéból összeszedett áruba fektetem kicsiny pénzecskémet, és nem a nagy városokba megyek el velük, hanem a kis falukban teregetem ki őket, megelégedve azzal az árral, amit kaphatok azért, amit adhatok.

 

Aki nem matematikus, az ne olvasson engem, mert én az vagyok mindenkor az elveimben.

 

Csodálatos igazság ez a tiéd, te Legelső Ok! Te semminő erőnek nem engedted meg, hogy kivonja magát a rend és minden szükséges hatása alól.

 

Egy tárgy szeretete, bármelyiké – ismeretének szülötte.

 

A szeretet annál hevesebb, mennél bizonyosabb a róla való tudás: a bizonyosság pedig minden kis részlet teljes ismeretéből születik, amelyek együttvéve a szeretendő tárgy teljességét adják. Ha nem ismered Istent, nem is szeretheted; ha azokért a jótettekért szereted őt, amiket vársz tőle, és nem a magasrendűségéért, a kutyát utánozod, amely farkát csóválva ugrándozik örömében akörül, aki csontot ad neki; ha a kutya ismerné az ember fensőbbségét, jobban tudná szeretni.

 

A tűz elemészti a hazugságot, vagyis az áltudást, és előhívja az igazságot a sötétből. A tűznek az a hivatása, hogy tönkretegyen minden hamis tudást. Leleplezője és tanítója az igazságnak, mert ő a fény, eloszlatója a sötétségnek, mely elrejti a dolgok lényegét.

 

A tűz szétszórja a hamisságot és a csalást, és csak az igazságot mutatja fel, ami arany.

 

Az ember elmélkedési képessége rendkívül nagy, de nagy részben hamis és hasztalan. Az állaté kisebb, de hasznos és igaz, és többet ér valami kis bizonyosság bármilyen nagy félreértésnél.

 

A becsvágyóknak, akik sosem elégszenek meg az élet áldásával és a világ szépségeivel, az a kényszerű büntetésük, hogy sosem érthetik meg az életet és érzéketlenek maradnak a mindenség javaival és szépségével szemben.

 

A jól eltöltött élet mindig hosszú.

 

Szépség és haszon mért ne lehetnének meg együtt, mint ahogy a kastélyokban és az emberben?

 

Érdemtelenül jót mondani ugyanannyi, mint rosszat mondani arról, ami jó.

 

Először jön az elmélet, azután a gyakorlat.

 

Az első festmény egyetlen vonal volt, egy ember árnyékát szegélyezve, melyet a nap vetett a falra.

 

Az állatok nagyobb kárt szenvednek, ha látásukat vesztik el, mintha hallásukat, mégpedig több okból: az első, hogy látásuk segítségével szerzik meg táplálékukat, ez pedig nélkülözhetetlen minden állat számára; a második, hogy a látással érzékeljük a teremtett dolgok szépségét, legmagasabb pontját annak, ami szeretetre indít. Itt a vakon született semmit sem kaphat a hallástól, mert soha nem lehetett közvetlen ismerete semmiféle szépségről. A hallás csupán a hangnak, az emberi beszédnek felfogására szolgál, amelyben minden dolognak a neve található csak, s amelyben neve van mindennek. Ezeknek az embereknek a tudománya nélkül boldogan élhetünk, amit jól láthatni a süketen születetteknél és a némáknál, akik a rajz segítségével elszórakoznak, különösen a némák.

Befejezésül, a költészet a megértés legfelső fokát adja a vakok számára, a nem hallók előtt ugyanezt a helyet tölti be a festő. Azt állítják, hogy a festő annyiban fölötte áll a költőnek, amennyiben nemesebb érzékhez szól, mely a másik három nemességének próbájával háromszorosan nemes: mert akinek választania kellene, inkább lemondana hallásról, szaglásról, tapintásról, mint az egy látásról.

Aki látását veszíti, elveszti a mindenség szépségének felfogását és hasonlóvá válik ahhoz, akit elevenen temetnének el egy sírboltba, ahol még élne és mozoghatna.

Nem látod-e, hogy a szem öleli át a mindenség szépségét? Mestere az asztrológiának, szülője a kozmográfiának? Minden emberi művészetet ő irányít és ő javít; elvezeti az embert a világ különféle helyeire; királya a matematikának; az ő tudásai bizonyosak; ő mérte ki a csillagok magasságát és nagyságát; ő fedezte fel az elemeket és helyzetüket; még a jövendő dolgait is értette megsejtetni a csillagok pályájából. Ő hívta létre az építészetet, a perspektívát és az isteni piktúrát.

 

Ó, minden Isten teremtette dolgok Legelseje, hogyan dicsérjelek, hogy mutassam fel kiváltságodat? Milyen faj, milyen nyelv tudná leírni igazán működésedet, ablaka te az emberi testnek, melyen át a lélek kilát a világ szépségére és örvend neki, így vigasztalódva testi börtönén, mely e nélkül a szépség nélkül örök gyötrelem volna számára; általa fedezte fel a halandók buzgalma a tüzet, a látás erejével, mely elsőnek fúrta át a sötétséget.

Még a természetet is feldíszíté a földmíveléssel és elragadó kertekkel.

De minek ilyen hosszú és magasröptű beszédre vállalkoznom? Van-e valami, ami nem a szemtől való? Ő mozgatja az embereket Kelettől Nyugatig, ő találta fel a hajózást, ebben még a természetet is túlszárnyalva, melynek képességei határosak.

 

A munka, melyet a szem ád a kéznek, végtelen, mint a festészet mutatja, állat, fű, növény és tájék megszámlálhatatlan formáit mutatva fel.

 

A nagy madár egy hattyú hátáról fogja megkezdeni első röpülését; és döbbenettel töltve be a mindenséget és hírével töltve meg minden írásokat, örök dicsőség a fészeknek, amelyben született!

Leonardo da Vinci

BALGASÁG ÉS ÉLETBÖLCSESSÉG

Ha az okosság a tapasztalaton nyugszik, melyiket illeti meg inkább az okos elnevezés: a bölcset, aki részint szemérmetességből, részint félelemből semmihez sem fog, vagy a balgát, akit sem a szemérmetesség, mert ezt nem ismeri, sem a veszély, mert ez eszébe se juthat, vissza nem rettent semmitől? A bölcs a régi könyvek közt merül el, ahonnan csak merő szőrszálhasogatást tanul, ellenben a balgatag azzal, hogy mindent megpróbál, ha nem csalódom, valódi boldogságra tesz szert. Ezt látta Homérosz is, ámbár vak volt, amidőn így szólt: a történetekből a balga is okul. A dolgok megismerésének ugyanis két fő akadálya van: a szemérmetesség, mely megvakítja a lelket, és a félelem, amely elriaszt a cselekvéstől, mihelyt veszély mutatkozik.

De a balgaság ezektől nagyon szépen megszabadít. Csakhogy kevés halandó veszi észre, hogy milyen sok más haszonhoz is juthat a szemérmetlen vakmerőség. Ellenben ha a megfontoló ítéleten alapuló okosságot tartják értékesebbnek, kérlek, hallgassátok meg, milyen messze járnak ettől azok, akik ezzel kérkednek.

Először is bizonyos, hogy minden emberi dolognak, mint Alkibiadész Silenus-ának, két egymástól különböző alakja van. Ami kívülről halálnak látszik, az belülről nézve élet, s hasonlóképpen, ami élet, az halál; a szépség – csúnyaság, a gazdagság – szegénység, a gyalázat – dicsőség, a tanultság – tudatlanság, az erő – gyengeség, a bátorság gyávaság, az öröm – szomorúság, a szerencse szerencsétlenség, a barátság – ellenségeskedés, a gyógyszer – méreg, szóval minden megváltozik azonnal, mihelyt a Silenus-t az ember felnyitja.

Lehet, hogy valaki tudákos beszédnek tartja ezt, ezért közönségesebben fejezem ki magam. Mindenki belátja, hogy a király gazdag ember és alattvalóinak ura. Ámde hogyha durva és műveletlen, és ha semmi sem elég neki, akkor nemde a legszegényebb? És ha lelkét sok bűn terheli, akkor, ugyebár, alacsony rabszolga? Éppen ilyen módon vizsgálhatunk egyebeket, de példának elegendő ez is. De voltaképpen mire való ez a fejtegetés?, kérdezhetné valaki.

Csak türelem, mindjárt megtudjátok.

Ha valaki a színpadon szereplő színészek álarcát leszakítaná, s ezáltal az eredeti és természetes arcukat a nézőközönségnek megmutatni akarná, nem forgatná-e fel az egész darabot, és nem érdemelné-e meg, hogy a színházból kövekkel kikergessék, mint valami őrjöngőt? Mert legott egészen más helyzet állana elő, s kitűnnék, hogy aki kevéssel előbb nő volt, az férfi, aki ifjú volt, az öreg, aki király volt, az szolga, aki pedig isten volt, az gyarló emberke.

Márpedig, aki a nézőket az illúziótól megfosztja, az az egész előadást tönkreteszi, mert éppen ez az alakoskodás köti le a nézők figyelmét. Aztán az egész emberi élet nem egyéb-e, mint valami színdarab, amelyben mindenki a más szerepét adja, s mindenki addig játssza szerepét, amíg a színigazgató a színpadról le nem lépteti?

Egyébiránt az igazgató ugyanazt a színészt sokszor különféle öltözékben is fellépteti úgy, hogy aki csak az imént bíborruhás királyt játszott, az nemsokára rongyos szolga szerepét játssza. Valóban, az egész élet olyan, mint a színdarab, csakhogy ezt egyetlenegyszer adjuk elő.

Ha most egy bölcs az égből lepottyanva hirtelen előállana és azt mondaná, hogy akit mindenki istennek és uralkodónak tekint, az nem is ember, mert miként az állatokat, azt is csak az ösztön vezeti, hanem a legalábbvaló szolga, mivel sok alávaló úrnak szolgál; s ismét egy mást, aki elhalt atyjának halálát gyászolja, azzal akarna vigasztalni, hogy végre-valahára ő is élni kezdett, mert hiszen ez az élet nem más, mint halál; továbbá ha az olyant, aki régi családfával dicsekszik, nemsokára fattyúhajtásnak nevezne, mivel az erénytől messze áll – pedig az előkelőségnek ez az egyedüli forrása –, és ugyanilyen módon beszélne a többi emberről is, kérlek, vajon nem tartaná-e mindenki az ilyent őrjöngő bolondnak?

Nincs nagyobb balgaság az időszerűtlen bölcsességnél, úgy oktalanabb sincs a fonák okosságnál. Márpedig fonákul cselekszik az, aki nem alkalmazkodik a jelenlevő körülményekhez, hanem kerüli a nyilvánosságot, és nem gondolva arra a lakomatörvényre, amely azt mondja, hogy: Igyál vagy távozzál – el akarja rontani a mulatságot. Ebben a valódi okosság – mivel emberek vagyunk – nem akar fölöttébb bölcselkedni, s az emberek összességével együtt a kellemes játék végett szívesen szemet huny a gyarlóságok felett. Ámde éppen ez a balgaság, mondják a bölcsek. – Megengedem. Csak ők viszont ismerjék el, hogy ebben áll az élet színdarabjának eljátszása is. Továbbá... halhatatlan istenek! Beszéljek vagy hallgassak? De minek hallgatnék, mikor az, amit elhallgatnék, a napnál világosabb? Máskülönben azt hiszem, talán jó lenne ebben a nagy fontosságú tárgyban segítségül hívni a Helikont és a múzsákat, akiket a költők tiszta semmiségekért oly gyakran szoktak háborgatni. Legyetek velem, Jupiter leányai, amíg kimutatom, hogy ama kitűnő bölcsességhez, és amint ők maguk mondják, a boldogság védőbástyájához csakis a balgaság vezetésével lehet eljutni.

Erasmus

AZ UTÓPIÁBÓL

Történt egy napon, hogy vendég voltam, s az asztalnál a törvényekben jártas ember is ült. Nem emlékszem, mivel kapcsolatban kezdte ez dicsérni a tolvajok felett akkoriban divatozott kegyetlen igazságszolgáltatást.

Említette, hogy egyetlen bitófán gyakran húszat is látott függeni. És csodálkozott, hogy noha alig menekedhettek meg a bűnökre rótt haláltól, mégis országszerte annyian garázdálkodnak.

Ekkor én így szóltam:

– Ne csodálkozzál ezen, mert a tolvajoknak ilyen büntetése méltánytalan és a köznek sincs hasznára: a tolvajlás megtorlására túlontúl kegyetlen, elriasztásul mégis elégtelen. Hiszen az egyszerű lopás nem olyan szörnyű bűn, hogy halállal kellene lakoltatnunk. De nincs olyan büntetés, amely visszatarthatná a latorságtól azokat, akiknek más módjuk nincsen létük fenntartására. Nemcsak ti, e tekintetben a világ nagy része is rossz tanító módjára jár el, aki nem tanít, hanem veri a tanulókat. Azzal bezzeg törődtök, hogy a tolvaj nehéz, kegyetlen halállal haljon: inkább arról gondoskodnátok, hogy mindenki élni tudjon ahelyett, hogy lopni, aztán veszni kényszerüljön.

– Elég lehetőség van erre – válaszolá amaz. Imhol az iparok és a földművelés. Elélhet ezekből, ha nem kívánkozik inkább a bűnre.

– Ne kerüld ki a kérdést – vágtam vissza. Hagyjuk figyelmen kívül azokat, akik rokkantan térnek haza a sok külföldi vagy belháborúból, és csonkaságuk megakadályozza őket régi mesterségük folytatásában, életkoruk pedig újnak tanulásában. Mondom, hagyjuk ezeket figyelmen kívül, mert a háború időszaki állapot. A mindennapos történésekre figyeljünk.

Mert hát a latrok: serény zsoldosok, és a zsoldosok is értenek a latorsághoz. Bármiképpen van is a dolog, úgy látom, rengeteg ilyenfajta nép tartása nincs a köz hasznára még háború esetén sem. (Pedig háború csak akkor van, ha magatok akarjátok.) Mert feldúlják a békeállapotot, mely pedig több gondviselésre érdemes, mint a háború.

De nemcsak ez hajtja tolvajlásra az embereket, azt hiszem, van ennek más nyomós oka is.

– Mi légyen az?

– Juhaitok! – feleltem. – Szerény állatok egyénként, és kevéssel beérik. Most azonban, tartja a szólásmondás, olyan mohók és telhetetlenek, hogy már embereket kezdenek falni. Szántóföldeket, majorságokat, falvakat tesznek pusztává és néptelenné. Az ország némely részében finomabb és ezért drágább a gyapjú; itt a nemesek, nagyurak, sőt apáturak, felszentelt papok, be nem érve rendszeres évi javadalmukkal, amit birtokaik elődeik óta hoznak s melyből henye pompában élnek a köznek nem hasznára, legfeljebb kárára, nem tartják fenn a szántóföldeket, hanem mindent legelővé változtatnak: a majorságokat lebontják, a falvakat elsöprik, legfeljebb a templomokat hagyják meg – juhakolnak. Egyetlen telhetetlen tékozló (a haza kórsága!), hogy birtokát gyarapítva pár ezer holdat hozzákerítsen, körmönfont csalárdsággal, vagy erőhatalommal elűzi földjükről a parasztokat. Mi marad ezek számára más, mint a tolvajlás és a törvényszerű akasztófa? Mert hol találhatnának paraszti munkát? Nincs, hát nem is találnak. Hiszen akkora területen, melynek szántás-vetéséhez sok kéz kellett, most egyetlen juhász vagy csordás legelteti nyáját. Ez okból az élelmiszer is sok helyütt alaposan megdrágult.

De a gyapjú ára is felment. A szegényebb emberek, akik ebből keresik kenyerüket, nem tudják többé vásárolni. Abbahagyták a munkát, és henyeségbe süllyednek. Hiába emelkedik a juhok száma, az ár nem esik, mert ha nem is egy kéz gyakorol egyedárusítást, hanem több: kevesek kezében egyesül ez, gazdagok kezében, akiket a szükség nem hajt, és akkor adják el az árút, amikor akarják, és csak ha megkapják a kívánt árat. Ugyanez okból drágulnak meg az egyéb jószágfélék is.

A megélhetés drágasága okozza, hogy lehetőség szerint ki-ki csökkenti háza népét. Ebből mi lesz, kérlek, ha nem koldulás, vagy – zsiványság?

És lám, ehhez a sanyarú ínséghez és nyomorúsághoz szertelen fényűzés járul. Az urak szolgái, a kézművesek, sőt maguk a parasztok is és minden rendek fölösleges, esztelen pompát fejtenek ki a ruházkodásban, pazarlást az élelem terén. Csapszék, bűnbarlang, bordély és újra bordély, borozó, söröző, meg a sok aljas játék: kocka, kártya, golyó, labda, futtatás és korongvetés gyorsan nyelik a pénzt, és mire juttatják áldozatukat, ha nem tolvajlásra? Vessétek ki ezeket a mételyes kórságokat; rendeljétek el, hogy akik a falvakat, mezővárosokat lerontották, állítsák ismét helyre, vagy engedjék át azoknak, akik oda akarnak telepedni, vagy fel akarják építeni. Zabolázzátok meg a gazdagok harácsolását és az egyedáruskodásnak szabadságát. Éljenek kevesebben henyeségből, újuljon meg a földmívelés, a gyapjúszövés, legyen újra tisztes az ipar, mellyel hasznosan mívelkedjenek azok a henye tömegek, melyeket lopóssá tesz az ínség, vagy azok, akik most henye csatlósok, és a jövőben biztosan tolvajok lesznek. Bizony, amíg gátat nem vettek bajnak, hívságosan kérkedtek a tolvajlást sújtó igazságszolgáltatással: az bizony inkább szemfényvesztő, mintsem igazságos és célszerű. Azt, akit komiszságban hagytatok felnevelkedni, erkölcseit zülleni hagytátok zsenge korától fogva, most megbüntetitek, amikor emberi korban kiütközik rajta a bűn, mely kiskorától zavartalanul fejlődött benne. Kérdem: mi más ez, minthogy tolvajokat neveltetek, aztán felkötitek őket?

Morus Tamás

ISMERD MEG KRISZTUST, ÉSPEDIG A MEGFESZÍTETTET

Kedves testvérem, ismerd meg Krisztust, éspedig a megfeszítettet. Tanuld meg őt dicsérni, és tanulj meg kétségbeesni önmagad miatt. És aztán szólj hozzá így: kedves Jézus, te vagy az igazság számomra, de én a te számodra a bűn vagyok. Te magadra vetted, ami az enyém, és nekem adtad, ami a tiéd. Ami nem voltál, azt vetted magadra, és nekem adtad azt, ami nem voltam.

Ezért óvakodj attól, hogy valaha is olyan tisztaságra törj, amikor már önmagad előtt nem akarsz bűnösnek látszani, mikor már nem is akarsz bűnös lenni többé. Mert Krisztus nem lakik másutt, csak a bűnösök között. Hiszen lejött az égből, ahol igazak körében lakott, hogy bűnösök között keressen hajlékot magának. Vedd mindig újból fontolóra ezt a szeretetet, és elnyered a legédesebb vigasztalást. Mert ha a magunk erejéből, saját szenvedéseink árán akarnánk elérni a lélek nyugalmát, miért kellett volna őneki meghalnia? Nem, csak benne egyedül fogsz békét találni és vigasztalást, ha kétségbeestél önmagad és a cselekedeteid miatt. És meg fogod tanulni tőle, hogy az ő igazságát a tiéddé tette, amiképpen magára vett téged és a te bűneidet.

Ha ezt szilárdan hiszed – és hinned kell, mert elvész mindenki, aki nem hiszi –, úgy vállalj közösséget testvéreiddel; s ha fegyelem nélkül valók és tévúton járnak, viseld őket türelemmel; tedd magadévá az ő bűneiket és engedd részesülni őket abban, ami jó benned van. Mert az apostol is azt mondja: „Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket, az Isten dicsőségére” (Róm. 15,7). És másutt: „Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt Jézus Krisztusban is, aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt” (Filemon 5,6). Így hát te se tekintsd zsákmánynak, ha jobbnak tartod magad másoknál, mintha ez a te személyes tulajdonod volna, hanem sokkal inkább adj túl magadon, felejtsd el, ki vagy, légy velük egyforma és fogadd be őket!

Valóban szánalmasan áll még az az ember az igazsággal, aki a többieket szüntelenül összehasonlítja magával, s ha rosszabbnak találja őket, nem akar velük közösséget vállalni, hanem menekülésre és magányra gondol, holott éppen velük kellene maradnia, hogy mint szószólójuk és példaadójuk, szolgálatukra legyen: mert ez azt jelenti, hogy elássa az Úrtól kapott garast és megvonja felebarátaitól azt, amivel tartozik nekik. Ha tehát Krisztus rózsája vagy lilioma akarnál lenni, úgy tudnod kell, hogy tövisek között vezet az utad. De nagyon vigyázz, nehogy tövissé válj magad is türelmetlenség által, elhamarkodott ítélet által, vagy rejtett gőgödben. A zsoltár így szól: „Krisztus országa ott van az ő ellenségei között” (vö. Zsolt. 110,2). Miért álmodol tehát arról, hogy csupa barát között telik életed? – Vesd magad inkább a mi urunknak, Jézusnak lábaihoz, akkor elnyered mindazt, aminek híjával voltál: ő majd mindenre megtanít téged; csak gondolj rá, mit tett ő érted és mindnyájunkért! Akkor majd megtudod, mit kell tenned a többiekért. Mert ha csak jók között akart volna élni, és ha csak a barátaiért akart volna meghalni – kiért, azt kérdezem, kiért halt volna meg akkor, és kivel lehetett volna akkor együtt élnie?

Luther

PARADOXA

A paradoxon, kedves barátaim és testvéreim, olyan kifejezés, amely biztos és igaz, amelyet azonban az egész világ és mindenki, aki ember módra él, csak nagyon kevéssé tart igaznak. Hogy például egyedül a bölcsek és hívők gazdagok, vagy hogy egy keresztény nem vétkezhetik és nem halhat meg; ugyanígy: hogy Isten parancsai könnyűek és nem nehéz betartani azokat, hogy a kereszt jelenti a boldogságot és a halál jelenti az életnek útját és kapuját; s hogy a halál maga az igazi orvosság az elmúlás ellen; s hogy a szenvedésben és a szomorúságban dicsérnünk kell a szerencsét, ellenben az emberek boldogság-dicséretét boldogtalannak kell tartanunk és szégyenkeznünk kell azok miatt stb.

Elneveztem tehát ezt a filozófiámat Paradoxának, és a paradoxont „csodabeszéd”-nek vagy „csodaszó”-nak fordítottam, mert a teológia, vagyis az írás igazi értelme (amely egyedül maga az isteni szó), nem más, mint örök paradoxon, amely biztonságában és igazságában szemben áll a világ minden őrületével, látszatával, hitével és tiszteletével.

Mert ne gondolja senki, hogy az Evangélium a világot jelenti, vagy a világ hisz benne, és ezért megtartja vagy szenved miatta. Mindenkinek, aki ennek a balga, hallatlan csodabeszédnek követe volt, eretnekként és igazi gazfickóként kellett tönkremennie. És ezt tették mindenütt a világon a legbölcsebb és a legjámborabb emberek, és kigondoltak maguknak egy jó, kegyes, húsból és vérből való Istent, aki nem olyan szeszélyes és nem is olyan rosszindulatú, hogy megkívánná bárkitől, hogy önmaga ellen forduljon és öngyilkos legyen. Tehát csak az ördög lehet az ember rosszakarója, aki így bolonddá teszi őt, és nem Isten. Ki innen azzal az ellenséges Istennel, aki rosszat akar az embereknek, aki olyannyira ellensége az ő húsuknak és vérüknek, testüknek és életüknek, hogy gyűlöletet ébreszt az emberekben a saját létükkel szemben, és azután mindenkinek azt parancsolja, hogy önmagának megbocsásson! Ez csak az ördög lehet. A másik azonban a mindenható, jóságos, irgalmas Isten: mert barátja az embereknek, szereti őket, mert lesegít mindnyájunkat a keresztről és nem teszi azt a vállunkra, ő az, aki boldogságot és üdvösséget, pénzt, tekintélyt, vagyont, hosszú életet, szép feleséget és gyermeket stb. szerez nekünk. Ez pedig az Újtestamentum ördöge, azért tartja őt az egész világ istennek és hercegnek, ahogy maga az Írás a világ hercegének és istenének nevezi az ördögöt, akit a világ szeret, dicsőít, és akihez szívében imádkozik. Ezzel szemben az élő Istenről, aki szellem, és ezért lénye szerint a hús ellen van, úgy beszél a világ, mintha ő volna az ördög, amint ezt Krisztus jól tudta. Ezért – amint Dávid tudatja a 14. zsoltárban – az egész világ azt mondja szívében (nem a szájával, mert azzal sokat beszél Istenről, hanem saját szívének dőresége és elképzelése szerint), hogy nincs Isten. Ezért a világ istene bálvány, a világ istene az ördög és az ő szívének szüleménye.

Innen van, hogy Isten szavának nincs rá semmi hatása. Ugyanígy az Írást (amelynek igazi értelme csupa csodabeszéd) nem érti meg: mert a világ gyermekei egész másképp vélekednek, igen, éppen ellenkező módon. Ezért az ő számukra csukott marad ez a könyv, lezárva hét pecséttel, hét lakattal és akadállyal, s ezeket előbb föl kell nyitnia és el kell tennie az útból. Hogy melyik az a hét pecsét, annak az elmondására itt nincsen hely. Az azonban bizonyos, hogy Isten szándékosan beszél az ő gyermekeivel olyan különös nyelven és példázatokban, hogy az istentelenek, akik kívül vannak, meg ne értsék, mit beszél és mit akar ő gyermekeivel. Krisztus maga világosan megmondja, hogy azért beszél példázatokban, allegorikus nyelven a tanítványaival (amint Püthagorasz is az övéivel), hogy az ő titka a szavak függönye mögött az iskolán belül maradjon elrejtve az istentelenek elől, hogy egyedül az ő gyermekei értsék meg. S nem azért van ez így, mert Isten ellenük van, hanem azért, mert ő tudja, hogy ezek még nem érettek meg és nem méltóak az igazságra, igen, hogy disznók és kutyák, akik az Írást lábbal tapossák. Ezért megvonja tőlük és elrejti előlük a szellemet, Krisztus lelkét, az Írás értelmét (amely egyedül maga az isteni szó) a szavak allegóriája mögé, amelyet nem szabad senkinek sem tudnia és értenie azokon kívül, akiknek szól, és akiknek Krisztus iskolájában taníttatik. Ezért az Írás örök allegória marad, csodabeszéd, rejtély, zárt könyv, gyilkos betű és érthetetlen tolvajnyelv minden istentelennek, de különös beszéd az Isten gyermekeinek. Ezért az Írás a Szentlélek világossága nélkül az a sötét lámpás marad, amelyet Pál halálnak és fekete függönynek nevez (2 Kor. 3,6,13). Megakadályozza a farizeusokat, hogy Mózes szemébe tekinthessenek, de félrehúzódik ez a fekete függöny, ha megtérünk az Úrhoz. Mert ha az ő akaratát cselekedjük, és ezt igazán tesszük, akkor az Úr megérteti velünk az ő szavát (János 7,14).

Sebastian Franck

TÉGY, AMIT AKARSZ

A háború véget érvén, nem maradt más hátra a megjutalmazásban csak a barát. Gargantua Seuillé-i apáttá akarta tenni, de ez nem volt ínyére... a barát őszintén megmondta, hogy nem akar szerzetesek felügyeletével bajlódni:

Mert – így szólt –, hogyan kormányozhatnék én másokat, aki magamat sem tudom kormányozni? Ha úgy gondolod, hogy jó szolgálatot tettem és még a jövőben is tehetek, engedd meg, hogy olyan apátságot alapítsak, amilyen nekem jólesik!

Tetszett a kérés Gargantuának, s egész Thelema birtokát neki adta a Loire partjánál... Most arra kérte a barát, hogy olyan rendet alapíthasson, amelyik minden meglévőnek ellentéte.

– Akkor először is nem kell falakat építeni köré – mondta Gargantua; mert minden apátság körül falak büszkélkednek.

– Az ám – szólt a barát –, és nem ok nélkül, mert ahol elöl-hátul falak vannak, ott van is mit mögéjük rejteni: az irigykedést, fondorkodást, áskálódást... Továbbá, mivel az egész világ kolostoraiban mindenütt mindent regulák szabályoznak, mindennek határt szabnak s óra szerint beosztanak, itt nem lesz sem óra, sem másféle időmutató, hanem mindent akkor tesznek, amikor annak ideje és helye van. Mivel így – folytatta Gargantua – a leghaszontalanabb időtöltés az időnek méricskélése, ugyan mi jó származhatna abból? A világon a legnagyobb bolondság az óraütéshez és nem a tiszta értelemhez igazodni.

Item: mivel a női kolostorokba férfiak csak titokban és bujkálva surranhatnak be, itt törvény tiltja, hogy asszonyok legyenek ott, ahol férfiak nincsenek, s férfiak, ahol asszonyok nincsenek.

Item: mivel akár férfiak, akár nők, ha egyszer kolostorba léptek, a próbaév telte után kénytelenek voltak örökre ott maradni, elrendeljük, hogy mind a férfiak, mind a nők akkor távozhatnak, amikor jólesik, nyíltan és szabadon.

Item: mivel a szerzetesek rendesen három dologra tesznek fogadalmat, mégpedig: a szüzességre, a szegénységre, engedelmességre, elrendeljük, mindenki házasodjék tisztességesen, gyarapodjék kedvére és éljen szabadon.

MILYEN VOLT A THELEMITÁK ÉLETRENDJE?

Egész életüket törvény, rendelet, előírás helyett szabad akaratuk, józan belátásuk irányította. Akkor keltek, amikor jólesett, ettek, ittak, szundítottak, dolgoztak, amikor éppen megkívánták, senki sem háborította őket, senki sem kényszerítette őket emilyen-amolyan foglalatosságra. Így akarta ezt Gargantua. Életüknek egyetlen iránytűje volt:

TÉGY, AMIT AKARSZ!

Mert a jó családból való, jól nevelt szabad embert, aki tisztességes társaságban növekedik, természettől fogva olyan ösztön és tapintat vezeti, mely szüntelenül erényes cselekedetre készteti, a bűntől visszatartja: ez adja meg emberi méltóságát. Azonban, ha gonosz erőszak és hatalom letöri és megalázza, akkor ez a nemes hajlam, mely eddig az erényre késztette, most arra indítja, hogy a szolgaság igáját lerázza és széttörje – mert mindig a tiltott dolog után törekszünk, s azután vágyakozunk, amit megtagadtak. Ilyen szabadság buzdította őket a nemes versenyre, hogy soha egyebet ne tegyenek, csak ami a többieknek kellemes. Ha egyikük azt mondta: Igyunk! – mind valahány emelte a kupát; ha a másik így szólt: Játsszunk! – ahányan voltak, mind játszani kezdtek. Mind oly nemesen műveltek voltak, hogy sem nő, sem férfiak között nem akadt, aki írni, olvasni, énekelni, hangszeren játszani ne tudott volna, öt-hat nyelvet ismertek, s egyaránt tudtak azokon verselni vagy ékes prózában beszélni. Kerek világon nem akadt ezeknél vitézebb, ildomosabb lovag, ügyesek voltak lóháton, nem kevésbé gyalogosan, s úgy értettek a fegyverforgatáshoz, hogy náluk senki különbül. És sohase láttak ezeknél takarosabb, bájosabb, vidámabb, ügyesebb, hímzéshez s minden tiszteletre méltó és szabad asszonyi mesterséghez jobban értő hölgyeket.

Így történt az, hogy mikor valaki szülei kívánságára vagy egyéb okból elhagyta az apátságot, magával vitte szíve választottját és megesküdtek; s ha már Thelemában barátságban és megértésben éltek, boldogságuk a házasságban csak tetéződött: úgy szerették egymást életük alkonyán, akár házasságuk első napján.

Rabelais

A MÁGIA

Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönséges varázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének!

Minden készség és művészet Istentől jön és semmi sem jöhet máshonnan. Éppen ezért senkinek sem szabad a csillagászatot, az alkímiát, az orvostudományt, a filozófiát, senkinek a teológiát, a zenét, a költészetet meggyalázni. Miért nem szabad ezt tennie? Mi az, amit az ember maga talált ki? Talán azt a foltot, amivel nadrágját foltozza? Mit találhat ki az ördög? Semmit, egyáltalában semmit, annyit sem, amivel fején egy tetűt megfoghatna és megölhetne. Ha azonban valaki valamilyen módon bennünk a nagy Fényt, meggyújtja, akkor az ördög elkezdi a kalauz szerepét játszani, és elkezdi azt, amit Isten adott, meghamisítani.

Mindenekelőtt meg kell teremteni a próbaeljárást, hogy az ember a szentet a nem szenttől meg tudja különböztetni. Meg kell vizsgálni, hogy a természet vagy pedig Isten szelleméről van-e szó. Tanuld meg a megkülönböztetést! Mindenekelőtt szükséges tudni, hogy mi az a divináció, és mi az, ami a divinitástól származik.

A Szentírás varázslónak nevezi – éspedig megkülönböztetés nélkül – mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezt jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dolgokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás azonban őket nem varázslóknak, hanem mágusoknak nevezi. Hogyan kell ezt érteni? Csakis így: ezek az emberek nem éltek vissza a természetfölötti valóságról szerzett tudásukkal. A mágia ugyanis az a tudás, amely teljes hatalmát és erejét a hit alapján fejti ki. Ha ezzel az ember visszaél, akkor keletkezik belőle a varázslat.

Éppen úgy, ahogy Istenben a halottak új életre támadnak, éppen úgy adatott meg a hatalom a szenteknek a természet fölött. Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus.

Paracelsus

AZ ELRAGADTATÁSRÓL

Sok tudós emberrel beszéltem az elragadtatásról, s azok alapján, amit tőlük hallottam, meg akarom magyarázni annak néhány fajtáját...

Az egyik módja az elragadtatásnak a következő: a lelket, bár talán éppen akkor nem is imádkozik, megragadja Istennek valamely szava, amely eszébe ötlik, vagy pedig amelyet kimondanak előtte. Ekkor Ő Szent Felsége mintha megsajnálná, hogy már oly régóta emészti a vágy utána, a léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy, hogy egészen lángra lobban; s ebben a lángban a lélek főnixmadár módjára teljesen megújhodik. Ilyenkor jámborul hihető, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. (Magától értetődik, hogy a lélekben megvan a szükséges diszpozíció a bűnbocsánat elnyeréséhez, és felhasználta az erre szolgáló eszközöket, amint azokat az Egyház tanítja.) Mikor azután így megtisztult, Isten magához öleli, de hogy hogyan, azt csak ők ketten tudják. Sőt még maga a lélek sem érti meg ennek módját, legalábbis nem úgy, hogy azután el tudná mondani; pedig belsőleg teljesen eszméleténél van, s távolról sem olyan, mint az ájult, aki érzéketlen minden belső és külső benyomás iránt.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a lélek sohasem volt életében annyira ébren minden oly dologgal szemben, ami Istenre vonatkozik, és sohasem volt oly világos fogalma Ő Szent Felségéről. Ez ellentmondásnak látszik, mert hiszen ha a lelki tehetségek úgy meg vannak bénítva, hogy szinte halottnak mondhatók, s ugyanez áll az érzékekről, hogyan érthetné meg a lélek mégis ezeket a titkokat? Azt én már nem tudom, sőt valószínűleg nincs teremtmény, aki tudja, hanem csak maga a Teremtő; aminthogy csupán csak Ő ért meg sok más olyant is, ami ezen állapotban... történik...

Ha ezen elragadtatás folyamán az Úr jónak látja a lelket valami titokba beavatni, például megmutatni neki egyik-másik égi dolgot, vagy pedig képzeletbeli látomásban részesíti: azt, mikor az elragadtatásból magához tér, el tudja mondani; s ezek a dolgok oly mélyen vésődnek az emlékezetébe, hogy sohasem felejti el őket. Ha ellenben értelmi látomásai lettek volna, azokat nem mindig képes elbeszélni. Vannak ugyanis ezek között oly magasztosak, hogy nem volna illő, ha halandó ember, amíg e földön él, képes volna őket annyira megérteni, hogy el is tudja mondani. Viszont azonban van sok más értelmi látomás, amelyet, ha egyszer magához tért, elmondhat...

Azt mondhatnátok nekem, hogyha a lélek nem emlékszik vissza azokra a magasztos kegyelmekre, amelyekben az Úr részesíti, vajon mi haszna van belőlük. Ó, leányaim, akkora haszna van, hogy azt kimondani nem lehet. Mert ha a lélek nem is tudja elmondani, a bensejébe bele vannak írva, és sohasem mehetnek feledésbe. Azt vethetnétek ez ellen, hogyha ezek a dolgok nem alakulnak fogalommá, amelyet a lelki tehetségek megtarthatnak, vajon hogyan maradhatnak mégis az emlékezetben? Erre én nem tudok megfelelni, de azt az egyet tudom, hogy egyes igazságok, amelyek Isten nagyságára vonatkoznak, oly mélyen vésődnek ebbe a lélekbe, hogyha – tegyük fel – nem volna is hite, amely felvilágosítaná Isten kilétéről, s arról, hogy Őt köteles Istenéül elfogadni: attól a pillanattól kezdve imádná Őt, amint tette Jákob azon látomása óta, amelyben a lépcsőt látta. Valószínű ugyanis, hogy ezen látomásban más titkokat is kinyilatkoztatott neki az Úr, amelyeket azonban nem volt képes elmondani; mert pusztán abból, hogy egy lépcsőt látott, s azon az angyalokat fel- és lemenni: ebből magából alig érthetett volna meg oly nagy hittitkokat... Mózes sem tudta elmondani mindazt, amit a csipkebokorban hallott, hanem csak annyit beszélhetett el belőle, amennyi megfelelt Isten szándékának. De ha Isten nem nyilatkoztatott volna ki neki egyes titkokat, s nem adta volna meg neki ezáltal a bizonyosságot afelől, hogy Ő Isten: sohasem vállalta volna el azt az annyi és oly nagy fáradtsággal járó küldetést. De bizonyára nagy dolgokat hallott ott, ama csipkebokor tövisei közül, s ezek öntöttek bele lelket, hogy megtegye, amit azután megtett Izrael népéért.

Azért, nővéreim, ne törjük hiába a fejünket Istennek titkos dolgain. Hisszük, hogy végtelenül hatalmas, s ennek alapján azt is el kell hinnünk, hogy ilyen korlátolt eszű földi férgek, mint mi, nem érthetik meg az Ő végtelenségét. Dicsőítsük Őt azért, hogy oly kegyes, és legalább egyik-másik titkát közli velünk.

Avilai Szent Teréz

AZ EMBERI ÁLLHATATLANSÁG

Nagyon is jól tudjuk, hogy a dolgok nem saját erejük révén hatolnak belénk, és nem való formájuk és lényegük szerint lakoznak bennünk, mert ha így lenne, valamennyien egyazon módon fogadnánk be őket; a bor íze ugyanaz volna a beteg ember szájában, mint az egészségesében, s a sebes kezű vagy az, akinek az ujja merev, nem találná keményebbnek a megművelt fát vagy vasat, mint bárki más. A világ dolgai tehát az embertől függnek, és úgy élnek bennünk, ahogy mi akarjuk. Ha változtatás nélkül valamit is befogadnánk, ha az emberi értelem elég alkalmas és határozott lenne ahhoz, hogy az igazságot saját eszközeivel megragadja, akkor – mivel ez eszközök minden emberben megvannak – az igazság kézről kézre járna, egyik embertől a másikig. Csak legalább egyetlen dolog akadna a világon a sok közül, amelynek közös megegyezéssel mindenki hitelt adna. De az a tény, hogy nincs és nem is akadhat olyan állítás, amelyről ne folyna perlekedés és vita közöttünk, arra mutat, hogy természetes ítélőkészségünk a dolgokat nem fogja fel tisztán. Az én ítéletem más, mint a társamé, vagyis felfogásunk különböző, tehát ítéletünket nem a minden emberben közösen meglévő természet adta készség irányítja, hanem valami más.

De tegyük csak félre a filozófusok véleményeinek ezt a végtelen zűrzavarát és a dolgok megismeréséről folyó állandó és általános vitát. Mert bizony valóban feltehető, hogy nincsen olyan dolgunk, amiről legelőkelőbb és legalaposabb tudósaink egy véleményen lennének, hiszen még arról is vita folyik, vajon az ég van-e a fejünk fölött? A mindenben kételkedők ugyanis ezt is kétségbe vonják, az értelem korlátoltságát hirdetők szerint pedig az égboltozat ottlétét sem érthetjük meg igazán. A rengeteg vélemény közül e kettő a legerősebb.

A nézetek sokaságán és eltérésén kívül pusztán saját zavaros ítéletünk és magunkban érzett bizonytalanságunk miatt könnyű belátnunk, hogy egyensúlyunk eléggé ingatag. Hány különböző módon ítélünk is a dolgokról, mily sok alkalommal változnak elképzeléseink? Amit ma igaznak tartok és hiszek, azt teljes hitemből hiszem; minden erőm és lelkem minden rugója ezt a véleményt erősíti meg, és felel érte minden eshetőségre. Más igazságot ezen az egyen kívül nem tudnék nagyobb erővel a magamévá tenni és megtartani; teljes magammal valóban benne vagyok. De vajon nem esett-e meg velem nem egyszer, de százszor, ezerszer és mindennap is, hogy ugyanilyen módon, ugyanez eszközökkel valami más dolgot tettem a magamévá, amit azóta hamisnak találtam? Saját kárán okosodik az ember. Ha hasonló esetben már gyakorta ért csalódás, ha tapintásom rendszerint hamis, és mérlegelésem egyenlőtlen és igaztalan, milyen bizonyosságom lehet most inkább a dolog felől, mint más alkalommal. Nem bolondság-e vajon, hogy egyazon vezetőtől annyiszor hagyom elámítani magam? De mégis, a szerencse forgandósága ötszázszor is eltérít helyünkből, bár eszünk edényébe a kiürített vélemények helyett állandóan újakat töltöget, mégis mindig az éppen jelen lévő, az utolsó vélemény a biztos és csalhatatlan. Ezért kell elhagyni a javakat, az életet, a becsületet, az üdvösséget, mindeneket.

 

...posterior res illa reperta

Petit, et immutat sensus ad pristina quaeque.

 

Hibás természetünk legalább arra vehetne rá, hogy szerényebben és tartózkodóbban viseljük a bennünk létrejövő változásokat. Emlékeztetnie kellene bennünket arra is, hogy bár értelmünk gyarapodik, gyakran hamis dolgokkal lesz gazdagabb, amelyek egyképpen bizonyulnak hamisnak és csalékonynak.

Bizonyos, hogy felfogásunk és ítéletünk és általában minden képességünk a test mozgásaitól és állandó változásaitól függ. Hát nem éberebb-e szellemünk, nem gyorsabb-e emlékezetünk, nem élénkebb-e beszédünk, ha egészségesek vagyunk, mint ha testünk beteg? Az öröm és vidámság nyomán a lélek a nála jelentkező dolgokat vajon nem más ábrázattal fogadja-e be, mint mikor bánat és melankólia tölti el? Vagy azt gondolod, hogy Catullus vagy Szapphó versei a fukar és mogorva aggastyánra ugyanúgy nevetnek, mint az élénk és heves ifjúra?...

Én, aki oly közelről figyelem magamat, állandóan magamra függesztve tekintetemet, mivel máshelyt sok dolgom amúgy sem akad, alig merném elsorolni mindazt a hiúságot és gyengeséget, ami bennem van. A lábam annyira bizonytalan és ingadozó és oly könnyen rogyadoz, látásom annyira határozatlan, hogy éhgyomorra egészen másként érzem magam, mint étkezés után; ha egészségem kacag és szép az idő, kifogástalan úriember vagyok; ha azonban tyúkszem nyomja a lábam ujját, akkor kedélyem savanyú, én magam megközelíthetetlen vagyok. A lovaglás hol nehéznek, hol könnyűnek tűnik, ugyanaz az út hol rövidebbnek látszik, hol hosszabbnak. Hol mindenre kész vagyok, hol semmihez sincs kedvem; ami egyszer öröm, másszor fárasztó teher. Ezernyi kíméletlen és bizonytalan izgalom van bennem. Vagy a melankolikus lelkiállapot tart fogva, vagy a kolerikus. Ha néki úgy tetszik, hol a bánat uralkodik el bennem, hol az öröm. Ha kezembe könyvet veszek, egy-egy rész kitűnő bája felélénkíti lelkemet; ha másszor nézem ugyanazt, hiába forgatom, hiába lapozom, hiába hajlítom és tapintom, ismeretlen és érdektelen tömeg van kezemben.

Írásaimban sem találom fel mindig első képzeletem hangját; nem tudom, mit akartam mondani, és azon igyekszem, hogy kijavítsam és új értelmet adjak a dolgoknak, mivel elvesztettem az elsőt, ami többet ért. Járok-kelek: ítéletem nem halad előre, lebeg, bizonytalan...

Montaigne

A TRAGÉDIÁK BÖLCSESSÉGE

A nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

 

Ájtatos arccal, kegyes gyakorlattal becukrozzuk magát az ördögöt.

 

Hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajta a vad íz.

 

Minél gyengébb a test, a képzelet annál erősebben működik.

 

Kétségbeesett nyavalyán kétségbeesett gyógyszer segít.

 

Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk.

 

Gyengéd a természet szerelme: mindig küld valamely becses ajándékot annak sírjára, akit szeret.

 

Jobb szeretem a szabad bolondságot, mint a bezárt erkölcsi tanítást.

 

Az idő gyógyít vagy öl.

 

A való félelemnél a képzelt rém nagyobb.

 

Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok anyagja: kurta életünk keretje álom.

Shakespeare

ÖNMAGÁRÓL

Talán azt kellene írnom magamról, hogy az írásnak vagy a művészetnek e világ iskolájából kikerült nagymestere vagyok? Nem vagyok az. Csupán balga, együgyű ember vagyok, s amit tudok, a nagy megismerések, nem a művészetből vagy az értelemből származtak. Nem is kerestem soha a nagy művészetet; ellenben ifjúságom óta nem kerestem mást, mint lelkemnek üdvét, s hogy Isten országa miképpen szállhatna rá, és hogyan juthatnék be oda.

De mivel magamban roppant ellentétre bukkantam, a hús és a vér ösztönére, és megéreztem az óriási küzdelmet az asszonynak és a kígyónak magva között: azért kemény harcba vetettem magam egykoron a kígyónak magva és önnön megromlott természetem ellen, jóllehet Isten segítségével, és úgy véltem, hogy ezt a velem született gonosz hajlamot le fogom győzni és meg fogom törni, és Isten kegyelmébe ajánlom magam Krisztusban, Isten haragjának rettenetes vihara s az ördög dühe elől Isten szívébe rejtőzve, hogy Isten szelleme irányítson, ösztökéljen és vezessen engem.

Azt is elhatároztam, hogy velem született alakomat halottnak tekintsem, amíg Isten szelleme alakot ölt bennem és őt elérem: hogy általa és benne folytassam életemet.

Azt is elhatároztam, hogy nem fogok semmit akarni anélkül, hogy az ő világosságában és akaratában fel ne ismerjem: Őneki kell bennem akarattá és cselekvéssé válnia. S ha ez nem is sikerült nekem, mégis igaz szándékom volt, és igen komoly harcban álltam önmagammal.

És mindazt, ami itt történt, ne tudja meg senki: csak Isten és az én lelkem; mert inkább az életemtől válnék meg, hogysem erről lemondanék.

Így küzdöttem hosszú ideig Isten segítségével a diadalkoszorúért, amelyet azután a természet centrumában, a mélységek kapujának felpattanásakor, nagy örömömre elértem, s ekkor ama csodálatos fényesség gyulladt lelkemben, amely a vad természetnek idegen volt.

S csak ekkor sikerült felismernem, mi az, hogy Isten, és mi az, hogy ember, és hogy mi dolga van Istennek az emberrel, amit azelőtt sohasem értettem és ilyen módon sohasem próbáltam megérteni; hanem mint a gyermek, aki anyján csüng és vágyik rá: úgy vágyott az én lelkem erre a fényre, de semmilyen előismerettel nem találkoztam utamban, hanem csak olyan voltam, mint egy együgyű gyermek.

Azelőtt a magas hittételeket kevéssé értettem, csak úgy, laikus módjára, s még kevésbé a természetet, amíg az örök természet fénye elkezdett világítani nekem; s ekkor felébredt bennem a vágy, hogy feljegyezzem megvilágosodásom emlékeit.

Mert a szellem ekkor felgyulladt bennem, mint a villám, és belelátott az örökkévalóság mélységeibe; vagy amint a záporeső keresztülvonulva a vidéken, elér mindent, amit talál; így történt velem is. Elkezdtem írni, mint egy iskolás fiú, és megvilágosodásomban írtam és írtam tovább, buzgó vággyal, egyedül magamnak.

Nem gondoltam rá, hogy életem folyamán csak egyetlen ember előtt is ismertté fogok válni ezáltal, hanem egész életemen keresztül meg akartam őrizni magamnak emlék gyanánt; ámbár mindig megadatott nekem, hogy eljövendő dolgokról írjak, vagy mintha sokak előtt lettem volna, mintha ez olyan munka volna, aminek az elvégzése számomra elrendeltetett.

Hatalmas erővel zúdult rám a felgyúló fényszellem akarata; de a lelkem úgy állott előtte és benne, mint az értelmetlen gyermek. Kiment anyjának rózsakertjébe és szolga módjára engedelmeskedett; és megadatott nekem, hogy mágikus úton vessem papírra mindezeket.

Mert csak a magam feje után írtam, ahogy megértettem ott a mélyben, és nem adtam róla magyarázatot: mert nem gondoltam, hogy valaha is olvasni fogják – meg akartam tartani magamnak; máskülönben, ha tudtam volna, hogy olvasni fogják, érthetőbben írtam volna.

De szellemem munkája így is olyan volt, mint valami szüntelen gyakorlat. Minél tovább tartott, lelkem az örök természet misztériumában annál mélyebben merült el; mint a diák, aki iskolába járva, ott gyakorolja magát.

Mert a világosság szelleme hevesen edzette a lelkemet, s az elfogulatlan olvasó látni fogja, hogyan gyakorolta magát a lélek, némely dolgot többször is elbeszélve, és minél mélyebbre szállott, egyik fokról a másikra, annál jobban megértette azt; Jákob létrája volt valóban, amelyen a lelkem felemelkedett, Isten akaratából, akinek kedvére volt, hogy így megpróbáljon engem, és bevezessen az égi iskolába: a Ternarium Sanctumba.

AZ EMBER HÁROMFÉLE ÉLETE

l. Ha életünk kezdetére gondolunk, és szembeállítjuk az örök élettel, amelyben ígéret szerint részesülni fogunk, akkor nem mondjuk és nem is tapasztaljuk, hogy otthon vagyunk ebben a külső életben, mert látjuk a külső élet kezdetét és végét, s hogy testünk milyen törékeny és végül elenyészik: nem látjuk azonban, és nem tudunk semmi arról, hogy visszatérünk-e ebbe az életbe, nem is kaptunk ilyen ígéretet a legfőbb és örökkévaló jótól.

2. Mivel tehát van bennünk egy élet, amely örök és romolhatatlan, s amellyel a legfőbb jó felé törekszünk, és egy evilági élet, amely véges és törékeny, és egy olyan élet is, amelyben az örök romlás, gyötrelem és nyomorúság legfőbb veszedelme rejlik, vissza kell gondolnunk az élet kezdetére, ahonnan minden ered, és amelyben (ilyenformán) gyökeredzik.

3. És ha ezek után elgondolkodunk azon, hogy mi is voltaképpen az élet, úgy találjuk, hogy égő és emésztő tűz; és amikor aztán már nincs mit elemésztenie többé, kialszik, amint ez minden tűzzel történni szokott. Mert az élet a testet fogyasztja, a test pedig a táplálékot: amikor pedig a test tápláléka elfogyott, akkor elemészti az élet tüze, olyannyira, hogy elhervad és elszárad, mint ahogy a réti virág fonnyad el víz nélkül.

4. De hát van az emberben még egy élet, amely örök és elpusztíthatatlan: ez az élet, amely maga is tűz, és éppen úgy szüksége van táplálékra, akárcsak az elemi (halálra kárhoztatott) életnek; meg kell ismernünk ennek az életnek a minőségét, s hogy mi is az, ami örökké táplálja, hogy soha ki ne alhasson az idők végezetéig.

5. És harmadszor azután ráeszmélünk, hogy lakik a mi lelki életünkben egy még nagyobb éhség, a sóvárgás egy magasabb és jobb élet, a legfőbb jó után, amely isteni életnek neveztetik; mert a lélek nem elégszik meg a maga táplálékával, hanem nagy vágyakozással és szomjúsággal kívánja a legfőbb és legjobb jót, és nem csupán a maga gyönyörűségére, hanem táplálékul kívánja azt éhsége csillapítására.

6. Nagy akarat és igaz megismerés tárja tel előttünk, hogy minden élet anyját kívánja táplálékul, akiből az élet eredt; a fa a tűznek anyja, s reá vágyakozik a tűz, és mihelyt anyjától elszakad, kialszik; ugyanígy a föld minden fának és növénynek anyja, és ezek a földre vágyakoznak; a víz pedig a többi elemmel egyetemben a földnek anyja, nélkülük a föld halott volna, és nem teremne benne érc, sem pedig fák, növények és füvek belőle nem sarjadnának.

7. Valóban azt látjuk, hogy az elemi élet szakadatlanul forrásban van, hogy egyre fő; és mihelyt nem forr többé, kialszik: éppen így tudjuk, hogy a csillagok gyújtják fel az elemeket; és míg a csillagok adnak tüzet az elemeknek, a csillagokat a Nap gyújtja fel, vagyis az elemek élete egymásban forr és fő; ámde az elemi élet véges és törékeny, a lélek élete pedig örök.

Jakob Böhme

A KERUBI VÁNDORBÓL

A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,

nem tud magáról és nem kérdez és nem vitázik.

 

Mindez játék, mit az istenség szava éltet:

saját magának ő gondolta ki a létet.

 

Mondják, mindene van, s koldus néki az ember:

jó, de hát mit akar az én szegény szívemmel?

 

Megállj! Hová rohansz? Tebenned van a menny,

másutt meg nem leled az Istent sohasem.

 

Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más –

s íme ő nem akar, ő örök hallgatás.

 

Ember, míg vágyod az Istent a hit tüzében,

addig az ereje még nem járt át egészen.

 

Istenhez a szív egyszerűen benyit;

ész és szellem soká vár, míg beengedik.

 

Egy menyasszonyi csók Istennek több lehet,

mint a sok munka, mely napszámért sírba megy.

 

Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod;

istenné, ha hiszed, földdé, ha azt imádod.

Angelus Silesius

GONDOLATOKBÓL

A szellemeskedés gyenge jellemre vall.

 

Életem nehéz pillanataiban az, hogy sokat tudok, nem fog megvigasztalni azért, mert erkölcsileg tehetetlen vagyok. Erkölcsi képességeim ellenben mindig megvigasztalnak azért, hogy valamit nem tudok.

 

A szellem tulajdonképpen hit; az akarat pedig szeretet. Ha nem tudnak érdemes tárgyra irányulni, akkor irányulnak érdemtelenre.

 

Gondtalanul rohanunk a szakadékba, miután valamit arcunk elé tettünk, hogy ne lássuk.

 

Nincs szükség valami magas lelki képességre, hogy az ember fel tudja fogni: a földön igazi és állandó elégedettség nincs. Minden gyönyörünk hiábavaló, bajainknak nincsen vége, és aztán: a halál, amely állandóan a fejünk felett lebeg – mindezek rövid idő alatt az elé a kényszer elé állítanak bennünket, hogy vagy visszavonhatatlanul megsemmisülünk, vagy örökké boldogtalanok leszünk.

 

Ennél bizonytalanabb és rettenetesebb nincs. Játszhatjuk a bátor ember szerepét, mégis ez a befejezés, még a világ legszebb életének befejezése is. Meditáljon rajta mindenki, s aztán válaszoljon: nem bizonyos-e, hogy az életben semmi más javunk nincs, mint csakis az örökkévalóság reménye, és az ember csak annyiban lehet boldog, amennyire ezt meg tudja közelíteni. És amint nincs boldogtalanság azok részére, akik az örökkévalóságban teljes bizonyossággal hisznek, éppen úgy nincsen boldogság azok részére, akikből ez a hit teljesen hiányzik.

 

A testi gyönyöröket már réges-rég elhagytam volna, ha lenne hitem. Én pedig azt mondom: már régen lenne hited, ha a testi gyönyöröket elhagytad volna. Neked kell elkezdened. Ha tehetném, adnék hitet, de nem tehetem, és nem kutathatom, igazat mondasz-e vagy sem. Te azonban el tudod hagyni a gyönyöröket, és meggyőződhetsz róla, igazat mondok-e.

 

Semmi sem jellemzőbb az észre, mint az ész megtagadása.

 

A sztoikus gondolkodók szenvedélyeiket megfékezték. Melyik anyag tudja ezt megtenni?

 

Minden elpusztíthat bennünket, még a szolgálatunkra készült dolgok is, így a szabadban ránk omolhatnak a bástyák, és ha helytelenül lépünk, a lépcsők is halálunkat okozhatják.

 

Az egész természet a legkisebb megrezzenést is megérzi, s a tenger egyetlen kavics bedobásától megváltozik. Így van ez a kegyelemben is: a legkisebb tett is az egészre hat ki. Így tehát minden fontos.

 

A tettekben figyelemmel kell lenni magán a tetten kívül arra, ami jelen, múlt és jövő állapotunkra vonatkozik, mindazokra a személyekre, akiket a tett érint, és ezek között is minden vonatkozást fel kell kutatni. Ha az ember így tesz, meggondolt lesz.

 

Csak kétféle ember él: az igaz, aki azt hiszi, hogy bűnös, és a bűnös, aki azt hiszi, hogy igaz.

 

Minél értelmesebbek vagyunk, annál több eredeti embert találunk. A közönséges lélek az emberek között különbséget sem talál.

 

A jelennél sohase állunk meg. A jövő elé vágunk, mert túl lassúnak találjuk, és útjában siettetjük; vagy pedig a múltat idézzük, hogy az időt megállítsuk, mert azt hisszük, túl gyors. Olyan ostobák vagyunk, hogy abban az időben tévelygünk, amely nem a mienk, és közben megfeledkezünk arról, amely a mienk. Hiúk vagyunk, hogy álmodozzunk arról, ami nincs többé és az egyetlen jelen pillanatot közben elszalasztjuk. Azért tesszük ezt, mert a jelen sokszor bántó. Elrejtjük, mert kellemetlen; ha pedig kellemetlen, azon búsulunk, hogy elmúlik. A jelent a jövővel akarjuk életben tartani, és olyan dolgok felől rendelkezünk, amelyeket még el sem értünk, oly időre, amelyet nem biztos, hogy elérünk.

 

Mindenki tartson önvizsgálatot: lássa meg, hogy csakis a múlttal és a jövővel foglalkozik. A jelennel nem törődünk, de ha mégis, csakis azért, hogy innen fényt bocsássunk a jövőre. A jelen nem cél; a múlt és a jelen eszközök csupán. A cél a jövő. Így hát soha senki sem él, csak reméli, hogy élni fog, folyton készülődik a boldogságra, amelyről bizonyos, hogy sohasem éri el.

 

Istenhez két ember jut közel: az alázatos, aki bármilyen értelmi fokon álljon is, szívesen hajt fejet, vagy pedig az, akiben elég képesség van arra, hogy meglássa az igazságot még akkor is, ha az ellenére van.

 

Az ember nagysága látszik meg abból, hogy szánalomra méltó voltát felismeri. Egyetlen fa sem érzi magát boldogtalannak.

 

Boldogtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat boldogtalannak érezni; de nagynak lenni annyi, mint megismerni, hogy az ember boldogtalan.

Pascal

SZABAD ÁLLAMBAN MINDENKI AZT GONDOLHATJA,
AMIT AKAR, ÉS KIMONDHATJA, AMIT GONDOL

Ha a lelkeknek éppen olyan könnyű lenne parancsolni, mint a nyelvnek, akkor minden uralkodó zavartalanul uralkodhatnék, s egyetlen hatalomnak sem kellene erőszakhoz nyúlni. Mert ekkor mindenki feljebbvalóinak akarata szerint élne, s az ő határozatukhoz képest ítélné meg, mi igaz, mi nem, mi jó, mi rossz, mi jogos, mi jogtalan. Csakhogy ez nem lehetséges, már tudniillik az, hogy az akarat teljesen másvalakinek a rendelkezése alatt álljon. Mert a maga természeti jogát, vagyis a szabadon gondolkodásnak és az egyes dolgokról való ítéletalkotásnak a jogát senki másra át nem ruházhatja, s erre nem is kényszeríthető senki. Innét van, hogy kegyetlennek tekintik azt a hatalmat, amely a gondolatok ellen fordul, s úgy tűnik, jogtalanságot követ el az alattvalókkal szemben, s az alattvalók jogát bitorolja a legfőbb hatóság, midőn mindenki számára meg akarja szabni, mit tartson igaznak, mitől óvakodjék mint hamistól, s hogy minő gondolatokkal igyekezzék ki-ki a maga lelkét az Isten iránt való áhítatra gerjeszteni. Ezek a dolgok az egyént megillető jogok, melyeket senki fel nem adhat, még ha akarná sem. Megengedem, hogy valaki felfogásában sokféleképpen és szinte hihetetlen módon befolyásolható, olyannyira, hogy bár nem is áll egyenesen másnak az uralma alatt, de annyira a más akaratának bábja, hogy méltán az illető rendelkezése alatt állónak mondhatni. Ámde bármilyen sokra vitte e tekintetben a gyakorlat, annyira még sohasem jutott, hogy az emberek egyéni felfogás nélkül szűkölködtek volna, s véleményeik annyira nem különböztek volna, mint ízléseik.

Azt hiszem tehát, hogy a legfőbb hatóságok joga mindenre kiterjed, s hogy ők a jognak és a jámborságnak értelmezői, mindamellett azt soha el nem érhetik, hogy az emberek az egyes dolgokról maguknak véleményt ne alkossanak a maguk észjárása szerint, s hogy ehhez képest ilyen vagy amolyan érzés támadjon bennük. Igaz ugyan, hogy a legfőbb hatalom jogosan ellenségnek tarthat mindenkit, ki vele feltétlenül egyet nem ért mindenben, ámde most nem a hatalom jogát vitatom, hanem azt, hogy mi a hasznos. Megengedem tehát, hogy a legfőbb hatóságoknak joguk van a legkegyetlenebb módon gyakorolni a hatalmat, halálra hurcolhatják polgáraikat akár a legcsekélyebb okból, de azt senki sem fogja állítani, hogy ez a józan ész útmutatása szerint történik. Sőt mivel ezt az egész állam nagy veszedelme nélkül meg nem tehetik, tagadásba vehető, hogy a hatóságoknak megvolna a korlátlan hatalmuk az ilyen és az ehhez hasonló dolgoknak elkövetésére, következésképpen a korlátlan joguk sincs meg.

Ha tehát a tetszése szerint való gondolkodásnak és érzésnek a szabadságáról senki le nem mondhat, s a természet legfőbb jogánál fogva ő maga ura a maga gondolatainak: ebből az következik, hogy az államban mindig csak szomorú eredménnyel jár az a kísérlet, hogy a természetüknél fogva különböző és ellentétes nézetű emberek soha semmi olyast ne mondjanak, ami a legfőbb hatóságok határozatának meg nem felel. Azon uralom lesz tehát a legkegyetlenebb, amely az embereket a tanítás és szólás szabadságától megfosztja, az lesz a legszelídebb uralom, amely ezt a szabadságot mindenkinek megadja.

Az államnak nem lehet végső célja az uralkodás, az embereket rettegésben tartani és másnak rendelkezése alá juttatni, hanem ellenkezőleg, célja az egyes embert a rettegéstől megszabadítani, hogy lehetőségig biztonságban éljen, vagyis hogy a léthez való természetes jogát a maga és a másnak kára nélkül érvényesíthesse. Mondom, nem célja az államnak, hogy az értelmes embert oktalan állattá vagy géppé tegye; hanem ellenkezőleg, az a célja, hogy az emberek esze és teste zavartalanul betölthesse hivatását, hogy az emberek szabadon követhessék a józan észt, és ne támasszon közöttük viszályt a gyűlölet, harag vagy fondorlat, és ne viseltessenek egymás iránt ellenséges érzéssel. Az állam célja tehát tulajdonképpen a szabadság.

Ahol az emberektől a szabadságot el akarják venni, ahol a vitatkozókat véleményük miatt s nem szándékaik miatt vonják ítélőszék elé – pedig a szándék tehet csak valakit vétkessé –, ott az igazak ellenében mutatnak be elrettentő példát, mely azonban inkább vértanúságnak tetszik, ami ahelyett, hogy elrettentene, inkább felizgat és könyörületességre vagy éppen bosszúállásra indít másokat. Aztán veszendőbe mennek a jó erkölcsök és a hűség, felszínre kerülnek a hitszegők és a hízelgők. Ujjonganak az ellenpártbeliek, hogy bosszújuknak szabad folyást engedhettek, és hogy a hatalom birtokosait a maguk tanításának, melynek ők az értelmezői, követőivé tehették. S ennek nyomában jár, hogy ők a hatalom birtokosainak tekintélyét és jogát merészelik bitorolni, s nem restellnek azzal dicsekedni, hogy ők egyenesen Isten választottjai, s hogy az ő parancsaik isteni eredetűek, míg a legfőbb hatóságok parancsai is csak emberi parancsok. Azt kívánják tehát, hogy az ő parancsaikat kövessék – mint isteni parancsokat. S mindenki beláthatja, hogy ez az állam jólétének teljes megrontásával jár. Az állam fennmaradását semmi sem biztosítja jobban, mint hogyha a vallás és a hit csak a szeretetnek és az igazságnak gyakorlására szorítkozik, s úgy a vallási, mint a polgári cselekedetek intézésének joga teljesen a legfőbb állami hatóságokra ruháztatik, egyébként pedig mindenkinek megmarad az a szabadsága, hogy gondolhassa, amit akar, és kimondhassa, amit gondol.

Spinoza

A HALÁLRÓL

Merész vállalkozás az embereknek arról szónokolni, hogy mennyire csekélyek. Minden ember hiú, s inkább vakok vagyunk, csak hogy gyengéinket ne lássuk; különösen a nagyok követelik meg azt, hogy csínján bánjanak velük, és nem örülnek, ha hibáikra mutat rá valaki; de ha már megvan a hiba, legalább rejtve maradjon. S hogy mégis szabadon szólhatunk e tárgyról, azt a halálnak köszönhetjük. Nincs oly nagy a világon, aki ne látná, hogy hitványsággal van tele, aki ne vallaná be semmi voltát, ha a halálra gondol. De még az is hiú kérkedés, ha a gyengeséget ismerjük el önmagunkban; mintha csak valami fontos is volna bennünk! Él az Örökkévaló! Bárhonnan szemléljelek is, ó, emberi nagyság, csak Istentől való eredeted és Istenhez való visszatérésed az, ami tiszteletre bír, mert tisztán emberi mivoltodban, ismétlem, bárhonnan szemléljelek is, nincs benned semmi, amit becsülni kell; bármerre forgassalak, mindig szemben találom a világ minden fényére és színére árnyat borító halált, és így igazán nem tudom, hogy a nagyság dicső nevét mire is alapítsam, mire is alkalmazzam.

De győzzön meg bennünket, keresztények, e fontos igazságról egy vitathatatlan okoskodás. A járulék nem lehet nemesebb, mint a lényeg, a kellék nem fontosabb, mint a fődolog, az épület nem biztosabb, mint az alap, amelyre épül, végül az, ami a lényünkhöz tartozik, nem lehet nagyobb és fontosabb, mint lényünk maga. De hát mi a lényünk? Gondoljuk meg jól, keresztények, mi is a lényünk? Mondd meg nekünk, halál, mert a gőgös ember el nem hinné nekem. De halál, te hallgatsz, csak szemtől szembe beszélsz. Szóljon hát erről egy nagy király, hogy fületekkel halljátok és szívetekbe zárjátok a kimondott igazságot.

Íme, így elmélkedett a trónusán ülő Dávid, udvari népe között: Ecce mensurabiles posuisti dies meos et substantia mea nihilum ante te. Ó, századok örök királya, Te mindig a magadé vagy önmagadban, örökké változhatatlan lényed nem folyik el és nem változik és nem is lemérhető; „és íme, napjaimat lemérhetőnek alkottad és lényegem semmi Teelőtted”. Nem, lényegem semmi előtted és minden, ami mértékkel méri magát is, semmi, mert ami mérhető, annak határa van, s mikor e határhoz érkezünk, egy végső ponton minden leomlik, mintha a dolog sohasem létezett volna előbb. Száz év, ezer év, mit számít mindez, ha egy pillanat véget vet neki? Szaporítsd napjaidat, mint a szarvasok, melyeket a mese vagy a természetrajz annyi évszázadon át éltet; tartsatok annyi ideig, mint az óriási tölgyek, amelyek alatt őseink pihentek, és amelyek még utódainknak is árnyékot nyújtanak; halmozzatok fel ezen az óriásinak tűnő téren rangot, gazdagságot és örömöket, mi hasznotok belőlük, ha az utolsó gyenge és kimerült halálos lehelet oly könnyedén dönti le mind e hiú pompát, akár egy kártyavárat, mellyel a komolytalan gyermek szórakozik? És mit használ az, hogy annyit írtál e könyvbe, hogy annyi lapot töltöttél meg szép betűkkel, ha egyetlen vonás mindent eltöröl? De a vonás legalább nyomot hagy, legalább önmaga nyomát; de ez az utolsó mozzanat, amely egyetlen intéssel törli el egész életünket, maga is elvész a többivel a megsemmisülés örvényében; a földön nem marad nyomunk...

Mi hát a lényegem, nagy Isten? Az életbe úgy lépek, hogy hamarosan távoznom kell belőle; megmutatkozom, mint a többiek, de utána el kell tűnnöm nekem is. Minden a halálba hívogat; s a természet, mintha csak a velünk tett jót irigyelné, gyakorta kijelenti és tudomásunkra hozza, hogy nem sokáig hagyja nálunk a kevés, kölcsönbe adott anyagot, hisz az nem maradhat ugyanannál, mivel örökké forognia kell. Más formák megalkotásához van szükség arra az anyagra, amit tőlünk visszakövetel.

Az emberi faj újabb tagjai, a világra jövő gyermekek felnőnek, és mintha vállukkal taszítanának odébb: „Vissza, most rajtunk a sor!” Ahogy mások előttünk elhaladtak, úgy látnak majd haladni bennünket is, és utódaink is elvonulnak majd a rájuk következők előtt. Ó, Isten, még egyszer kérdem, mi lesz belőlünk? Ha magam elé nézek, mily óriási tér az, ahol nem látom magam! Ha hátrafordulok, mily ijesztő sor következik, ahol nem létezem többé! És milyen kevés helyet foglalok el az idő e tátongó szakadékában! Semmi sem vagyok, ily csekély idő még a semmitől sem különböztet meg engem. Csak azért küldtek, hogy egy alakkal több legyen, nincs is igen szükség reám, és a darabot akkor is lejátszanák, ha én a színfalak mögött maradnék.

Bossuet

ERKÖLCSI ÖNNEVELÉS

Ebben az időben fogamzott meg bennem a merész és lelkes terv, hogy erkölcsi tökéletességre küzdöm fel magam. Az volt az óhajtásom, úgy éljek, hogy soha semmi hibát ne kövessek el, s hogy legyőzzem mindazt a vétket, amire természetes hajlam, szokás, társaság csábíthat. Minthogy ismertem, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy ismerem, mi a jó és mi a rossz, nem képzeltem el, miért ne tenném meg mindig az előbbit, s miért ne kerülném ki az utóbbit. De csakhamar rájöttem, hogy fejszémet keményebb fába vágtam, mintsem hittem. Mert mialatt figyelmem az egyik hiba iránt felébredt, s minden igyekezetem annak elkerülésére irányult, azalatt bizony meglepett a másik. A lankadt figyelmen a szokás lett úrrá, s sokszor erősebb volt, mint a józan belátás. Végre is erre a következtetésre jutottam: az a merő értelmes meggyőződés, hogy érdekünk a tökéletes erényesség, nem elég arra, hogy megóvjon a botlástól. Hogy az ember az ellenkező szokásokat letörje, jó szokásokat kell felvenni, és azokat meg kell gyökereztetni, mielőtt állandó, egyenletes viselkedésükben megbíznánk.

Erre a célra aztán a következő módszert próbáltam meg: az erények, az erkölcsi jócselekedetek különböző felsorolásaiban, amelyekkel olvasmányaim közben találkoztam, ezek lajstromát többé-kevésbé hosszúnak találtam, aszerint, hogy a különböző írók több vagy kevesebb erkölcsi eszmét foglaltak-e össze egyazon név alatt. Így például a mértékletesség fogalmát némelyek csak evésre-ivásra korlátozták, míg a többiek kiterjesztették minden más élvezet, vágy, hajlam, szenvedély, még a kapzsiság és nagyzolás mérséklésére is. Világosság okából elhatároztam, hogy inkább több nevet, de kevesebb eszmei tartalommal veszek fel, mint kevés nevet sok eszmei tartalommal, s tizenhárom név alatt foglaltam össze az erényeket, amelyeket ebben az időben szükségesnek vagy kívánatosnak tartottam, s mindegyikhez rövid parancsot fűztem, amely teljesen kifejezte, értelmének milyen terjedelmet adok.

Ezek az erények és erkölcsi parancsok a következők voltak:

 

Mértékletesség. – Ne tömd magad tele étellel, ne igyál mértéken túl.

 

Hallgatás. – Csak olyat beszélj, ami mások vagy magad hasznára lehet; kerüld az üres fecsegést.

 

Rend. – Tégy mindent a helyére. Minden dolognak szenteld a kellő időt.

 

Határozottság. – Tökéld el, hogy véghezviszed, amit meg kell tenned, s vidd végbe múlhatatlanul, amit eltökéltél.

 

Igénytelenség. – Csak olyanra költs, ami mások vagy a magad hasznára van, azaz ne fecsérelj semmit.

 

Szorgalom. – Ne vesztegesd az időt: foglalkozz mindig valami hasznos dologgal; hagyj fel minden hiábavaló cselekvéssel.

 

Őszinteség. – Ne élj káros csalárdsággal; gondolkozz ártalmatlanul és egyenesen; ha beszélsz; eszerint beszélj.

 

Igazságosság. – Ne árts senkinek igazságtalan cselekedettel, vagy azzal, hogy a köteles jótéteményt elmulasztod.

 

Önfékezés. – Kerüld a túlzást; gátold meg, hogy olyan mélyen érezzed az elszenvedett igazságtalanságot, amilyen mélyen azt a te ítéleted szerint érezned kellene.

 

Tisztaság. – Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban.

 

Nyugalom. – Ne zaklasson fel semmiség, mindennapi vagy elkerülhetetlen eset.

 

Nemi mérséklet.

 

Alázatosság. – Utánozd Jézust és Szókratészt.

 

Minthogy az volt a szándékom, hogy mindezek az erények szokásommá váljanak, úgy véltem, nem lesz jó, ha figyelmemet szétszórom azzal, hogy valamennyit egyszerre kísérlem meg, hanem tanácsosabb, ha egyszerre csak egyre összpontosítom törekvésemet, s ha már ezen úrrá lettem, akkor a másikra térek, és így tovább, amíg át nem dolgoztam mind a tizenhármat. A mértékletesség áll az első helyen, mert az gondoskodni igyekszik az agy józan hidegségéről és világosságáról, amely oly szükséges ott, ahol állandóan éberen kell őrt állni a régi szokások szüntelen csábítása és az örökös kísértés ereje ellen. Miután ezt elértem és meggyökereztettem, a hallgatás már könnyebb. S minthogy azt szerettem volna, ha erényemmel egyidejűleg tudásomat is gyarapítom, s megfontoltam, hogy a társaságban inkább fülünk, mint a nyelvünk révén szerezzük meg azt, szakítani kívántam a fecsegés, gúnyolódás és élcelődés szokásával, íme a második helyet a hallgatásnak adtam. Ez, és a következő, a rend, úgy reméltem, több időt ad majd nekem terveimre és tanulmányaimra. A határozottság ha erényemmé válik, bizonyára megerősít abban a törekvésemben, hogy az összes következő erényeket elnyerjem. Az igénytelenség és a szorgalom megszabadít majd maradék adósságomtól, jólétet és függetlenséget biztosít, és megkönnyíti az őszinteség és igazságosság erényeit. Elképzeltem továbbá azt is, hogy Püthagórasz aranyverseinek megfelelően szükséges lesz mindennapi lelki vizsgálat, ezért ennek következő módszerét eszeltem ki.

Kis könyvet készítettem, amelyben minden egyes erénynek külön lapot szenteltem. A lapokon hét oszlopot vonalaztam vörös tintával a hét minden egyes napja számára, s minden oszlop fején sorra odaírtam a napok neveit. Széltében pedig tizenhárom vörös vonalat húztam, s minden vízszintes vonal kezdetét egy-egy erény neve első betűjével jelöltem, hogy ezen a vonalon, illetve az illető mezőben fekete kis kereszttel jelöljem meg a napot, amelyen lelkiismeretem vizsgálata szerint az illető erény ellen vétettem.

Kis könyvem jelmondatául több idézetet választottam. Egyet Addison Catojából: „Ehhez ragaszkodom: ha van fölöttünk égi hatalom – s hogy van, az egész természet minden művével hangosan hirdeti –, néki gyönyörködnie kell az erényesekben, s az, akiben gyönyörködik, kell hogy boldog legyen.”

Benjamin Franklin

AZ EMBERISÉG ANYANYELVE

Mennyire úgy van, hogy a keresztények számára minden eszköz megszenteltetett az Evangélium terjesztésére. Főképpen azonban szükség van morális énünk ismeretére és bizonyos erkölcsi ízlésre. Ehhez a költők segítenek hozzá, s ők a legjobb példaképek, akik az embernek, egész népeknek gondolkodásmódját és hajlamait feltárják, s a leghűségesebben és legerőteljesebben ábrázolják. Az emberi művészetnek, tudománynak és történelemnek tanúságai mind pecsét gyanánt szolgálnak, a kinyilatkoztatás emberi pecsétjei gyanánt, és a keresztény embernek ugyanolyan kevés oka van arra, hogy ezeket elmulassza és érvénytelenítse, mint Pálnak volt arra, hogy felöltőjét Troaszban hagyja. Pál azzal tüntetett ki egy költőt, hogy népe prófétájának nevezte. Az igazi költészet a próféciának egyik természetes formája.

A költészet az emberiség anyanyelve; amint előbb volt a kertészet, mint a szántás-vetés (2 Móz. 8,15); előbb a festészet, mint az írás; előbb az ének, mint a beszéd; előbb a példázat, mint a következtetés; előbb a csere, mint a kereskedelem. Mély alvás volt a mi őseink pihenése (1. Móz. 2,21), és mozgásuk mámoros tánc. Hét napig ültek a gondolkodás vagy a csodálkozás szótlanságában – és csak szárnyas szavakra nyitották szájukat.

 

Az érzékek és a szenvedélyek nem szólnak és nem értenek mást, csak a képet. Képekben rejlik az emberi megismerés és boldogság egész kincsestára. A teremtés első kitörése és krónikaírójának első benyomása; a természet első megjelenése és első öröme egyesülnek a szóban: Legyen világosság! Ezzel kezdődik a dolgok jelenlétének érzékelése.

Végül Isten a maga fenségének érzéki kinyilatkoztatását az ember teremtésének remekművével koronázta meg. Isteni alakban teremtette az embert; Isten képmására teremtette. A teremtőnek ez a döntése az emberi természetnek és rendeltetésnek legbonyolultabb gócait oldja meg. Vak pogányok ismerték fel az ember láthatatlanságát, ami benne Istennel közös. A test elfátyolozott alakja, az arc a fejen, és karunkon a bőr, ez a látható szkéma, amelyben járunk-kelünk; de mindez tulajdonképpen nem más, mint a bennünk rejtőző embernek egyetlen mutatóujja.

Exemplumque Dei quique est in imagine parva.

Az első táplálék a növényvilágból származott; a tej az öregeknek és a bor is; a legősibb költészetet a bölcs írástudó (Jótám és Jóás története szerint) botanikus költészetnek nevezi, s az ember első ruházata is a fügefalevelek rapszódiája volt.

De az Úristen ruhát készített szőrméből, és abba öltöztette őseinket, akiket a jó és a rossz tudása szégyenre tanított.

 

Ami a hit a vallás birodalmában, az a művészet birodalmában a műalkotás.

„Ó, ez a valami élő, mozgékony, tevékeny, hatalmas dolog – amiben nincs része mindenkinek –, valami, ami egészen más, mint a törvények, és sokkal közvetlenebbül, sokkal bensőségesebben, sokkal mélyebben és sokkal biztosabban irányít és világít nekünk.”

Egy angyal szállt le egykoron, s mozgásba hozta a Beteszda tavát, amelynek öt csarnokában betegek, vakok, bénák és szárazkórosok feküdtek, várván a víz megmozdulását. Ugyanígy kell alászállnia a géniusznak, hogy megrendítse a törvényeket; máskülönben víz marad minden: és elsőnek kell alámerülnünk a hullámzó vízbe, ha át akarjuk élni a törvények hatását és erejét.

Johann Georg Hamann

GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK

Akkoriban csak az igazság kutatásának akartam élni, úgy gondoltam, mint feltétlen hamisat mindazt el kell vetnem, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem... Így, mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni, hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják. S mivel vannak emberek, akik még a geometria legegyszerűbb tárgyara vonatkozóan is tévednek okoskodásaikban és hamis következtetéseket vonnak le, ezért – magamról is úgy ítélve, hogy éppúgy tévedhetek, mint bárki más – elvetettem mint hamisakat mindazokat az érveléseket, amelyeket azelőtt bizonyításoknak vettek. Végül pedig azt gondoltam, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek, anélkül hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, ez az igazság: GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltételezései sem képesek megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.

Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni, nincsen testem, nincs világ és nincsen tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy ezt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz volna is minden egyéb, amit valaha gondoltam. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete abban van, hogy gondolkodik, s amelynek léte nem függ sem valamely helytől, sem valamilyen anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt, hogy könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.

Ezután arról elmélkedtem, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen tökéletes – mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés –, azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan természetű dologtól származhat, amely valóban tökéletesebb nálam... A semmitől nem kaphattam ezt a képzetet, ez nyilvánvaló volt; mivel pedig az, hogy a tökéletesebb a kevésbé tökéletesből következzék és tőle függjön, nem kisebb ellentmondás, mint az, hogy valami a semmiből származik, ennélfogva magamtól sem kaphattam ama képzetet. Így tehát csak az marad hátra, hogy olyan természetű dolog helyezte belém, amely valóban tökéletesebb nálam, sőt amelyben megvan mindaz a tökéletesség, amelyről valami képzetem lehet, azazhogy egyszóval kimondjam, amely Isten...

Szükségképpen léteznie kell valamely más, tökéletesebb lénynek is, amelytől függök, s amelytől kaptam mindent, amim van. Mert ha egyedül és minden mástól független lettem volna, úgyhogy azt a kevés tökéletességet, amellyel a tökéletes lényben részesedtem, önmagamtól kaptam volna, akkor ugyanezen az alapon önmagamtól kaphattam volna a többit is, amiről tudom, hogy nincs meg bennem, s így magam is végtelen, örökkévaló, változatlan, mindentudó, mindenható volnék, és meg volna bennem minden tökéletesség, amelyet Istenben gondolhatok... Biztos voltam abban, hogy ama dolgok közül, amelyek tökéletlenségre vallanak, egy sincs meg Istenben, de a többi mind megvan benne. Úgy láttam, hogy kételkedés, állhatatlanság, szomorúság és hasonlók nem lehetnek meg benne, hiszen magam is örültem volna, ha mentes lehettem volna tőlük. Ezenkívül képzetem volt mindenféle érzékelhető és testi dologról; mert feltettem ugyan, hogy álmodom, és hogy mindaz, amit látok vagy képzelek, hamis; de azt mégsem tudhattam, hogy képzeteik valóban megvannak gondolkodásomban. Minthogy azonban már felismertem, hogy a gondolkodó természet különbözik a testitől, s tekintve, hogy minden összetétel függésre mutat, a függés pedig nyilvánvalóan hiány, ebből azt következtettem, hogy az nem lenne tökéletesség Istenben, ha e két természetből volna összetéve, hanem ha vannak a világon testek vagy lelkek, vagy más természetű lények, amelyek nem egészen tökéletesek, ezeknek a léte szükségképpen az ő hatalmától függ, olyannyira, hogy nélküle egy pillanatig sem állhatnának fenn.

Descartes

AZ EMBER LÉNYEGE A TŰZ

Az ember durva burokba sűrített tűz; törvénye, mint mindannak, ami tűzből való, a burok felperzselése, hogy azután egyesülhessen a forrással, amelyből származott.

Ha az ember a lényegének megfelelő tevékenységet elhanyagolja, és ennek az érzéki és sötét buroknak uralma alá kerül, a burok aszerint válik erősebbé és tartósabbá, mentől szélesebb teret enged át az ember saját gyengeségének, hajlamainak, gyönyöreinek. A burok uralma ilyenkor sötét fátylával elfojtja vagy maga alá temeti tüzét, és az ember halálakor testi alakjának romjai között találja magát; ezek a roncsok ráhalmozódnak, olyannyira, hogy léte középpontjában nem ébred újjászületésre –, semmi sem elég élő már benne ahhoz, hogy áttörje és megsemmisítse a testi világ alsóbb rétegeihez fűződő kötelékeit.

Ha ellenben eredeti természetének megfelelően képes volt nemcsak megőrizni saját tüzének erejét és hatalmát, de a fensőbb tűz hatásával még csak felfokozta, ebben az esetben nem csoda, ha halálakor a tüzes hőség sem emészti fel gyorsabban a tisztátalan formát, amely mindeddig szabad mozgásában akadályozta, nem csoda, ha ennek az alakzatnak eltűnése nem megy végbe hevesebben.

Ámde mi történik akkor, ha ez a fensőbb tűz az egész embert lángba borította? Az anyagnak még végső nyomát is megsemmisíti, testének még maradékára sem lelnek, mivel semmi tisztátalant nem hagy maga után. Az ilyen ember hasonló azokhoz a kiválasztottakhoz, akiket földi pályájuk végeztén tüzes szekéren láttak az égi tájakra emelkedni, a tiszta formának azon a feltörő lobogásán, amely lényünk természetéhez közelebbi, mint anyagi burkunk, és amely szünet nélkül él bennünk, akkor is, ha az anyaggal összenőttünk.

Mint vélekedjünk ezek után a fordítókról, akik azt mondatják Jóbbal: „Istent testemben fogom meglátni”. – Az Írás ennek ellentmond... Mert Jób, miután felismeri, hogy Megváltója él, s ezzel azt, hogy neki a por fölé kell emelkednie, magától értetődően így szól: „Majd ha nyomorúságom szétroncsolta és elpusztította testi burkomat, meglátom Istent” – és nem azt mondja, hogy testében, amint a fordítók állítják, hanem testén kívül.

A KÜLÖNBSÉG

Mi kutatunk – ő birtokol, mi vizsgálódunk – ő ismer, mi reménykedünk – ő örvendezik, mi kételkedünk – ő maga a bizonyosság, mi félelmünkben reszketünk – az ő egyetlen nyugtalansága a szeretet, s az hevesebben lángol benne az emberért, mint az emberben saját gondolataiért, saját emanációiért. Az egyik nagyságában megsokszorozza képeit a lényekben és az emberben – a másik gyakran azzal dicsekszik, hogy ezeket a képeket lerombolja és kiirtja. A dolgok Teremtője érettünk s a mi javunkra nemcsak az elemeket és mindazon természeti erőt hozta világra, amiket mi megrontunk, hanem mibennünk is megalkotta azokat a képességeket, amelyek nagyságának jeleiként fényeskedjenek, de amelyeket mi az ő támadására és az ellene való küzdelemre használunk. Így történik az, hogy az emberek, akik hivatásuk szerint az igazság őrei kellene legyenek, sokkal inkább az igazság üldözői. Az ember emanációjának célja Isten lelkét megmutatni, ehelyett ha aszerint ítélünk milyen gyalázatban, bűnben és tévelygésben hánykódik, a mai ember inkább arra alkalmas, hogy Isten nemlétét bizonyítsa. Amikor az ember az első bűneset ismétléseképpen oly gyakran bitorolja az Istenség jogait a földön, nem tesz egyebet, mint annak nevét megszentségteleníti és egy újabb gyalázattal lealacsonyítja. E szent név álcájában ítélkezik, tévútra vezet, gyilkol és vérengzik. Ej! Ez a különös Isten vajon kivel szemben gyakorolja még különösebb jogait? Az emberrel szemben, felebarátjával szemben, a maga neméből való lénnyel szemben, aminek ennélfogva ugyanolyan joga van Isten rangjára, mint neki.

Így kevélységével és tetteinek ellentmondásával az ember eltörli magában a dicsőséges nevet, amivel fel akarja ruházni magát. Így a legbiztosabb utat választja, hogy maga körül Isten valódi eszméjét lerombolja, miközben ő maga csak egy hazug, dühöngő, pusztító lény látványát nyújtja, egy lényét, aki csak azért cselekszik, hogy a dolgokat a maguk valójából kiforgassa, hogy mindent megrontson, aki hatalmának fensőbbségét csak a tébolyult igaztalanságok fensőbbségével, bűneivel és kegyetlenségével bizonyítja.

 

A gonosz megértésének feltétele igaz volta lenne. Ám ha ennek a feltételnek megfelelne, már meg is szűnne gonosznak lenni, mivel az igaz és a jó nem különbözik. Megérteni valamit ugyanis nem más, mint megragadni valamely tárgy viszonyát a renddel és a harmóniával, amelynek törvényei bennünk élnek. De ha a rossznak semmi kapcsolata a renddel, sőt annak éppen ellentéte, ugyan mi módon vennénk észre bármilyen hasonlóságot? – következésképpen: van mód a megértésre?

Saint-Martin

RAGASZKODÁS A KÖZTÁRSASÁGHOZ ÉS A DEMOKRÁCIÁHOZ

A köztársaságban az erény érzület dolga; nem a nagy tudású ember az erényes, hanem az, aki szereti a köztársaságot. E szeretet az Állam egyszerű és kiváló emberében egyaránt közös, mert a helyes alapelvekhez a nép szívósan ragaszkodik, erősebben még, mint a nagyok, és ilyenkor a korrupció is ritka jelenség. Úgy látszik, az átlagos ember a fennálló dolgok erős és rendíthetetlen támasza.

A demokratikus életformában a köztársaság szeretetével a demokrácia szeretete is együtt jár. Ez pedig nem más, mint az egyenlőség szeretete.

De a demokráciában a mértékletességet is szeretni kell. A boldogság és a természet adta előnyök mindenkinek egyformán osztályrésze, örömre és reményre tehát ugyancsak egyenlő mértékben lehet igényünk. Ehhez az egyenlő állapothoz azonban csak az általános mértékletesség árán jutunk el.

Az egyenlőség szellemének szeretetében a nagyravágyó egyetlen kívánsága és boldogsága a hazának tett fokozottabb szolgálatban merül ki. Minden polgár nem szolgálhatja hazáját egyenlő módon, de szolgálni mindenkinek kell egyaránt. A hazának születésünk percétől kezdve adósai vagyunk s ezt az adósságot sohasem lehet kiegyenlíteni.

Az egyenlőség elvéből következik, hogy emberek között különbséget csak a hazának tett nagyobb szolgálat és a természetadta tehetség teremthet.

A mértékletesség szellemében a család számára szükséges vagyonon kívül a fölösleg a hazát illeti. A polgár nem élhet a gazdagság adta hatalommal, s a vagyon örömeit sem élvezheti, mert ezzel az egyenlőség elvét sértené.

A jó demokráciák megteremtették az otthon mértékletességét, majd megnyitották a kapukat az állami költekezések számára. Athénben és Rómában a pompa és a bőség éppen a mértékletesség alapján született meg, és ahogyan a vallási előírások szerint az ember áldozatát tiszta kézzel mutatta be, a törvények azt írták elő, hogy a hazának tett szolgálatok tiszta erkölcsből fakadjanak.

A monarchikus és despotikus államrendben egyenlőségre senki sem törekszik; ott, ahol mindenki uralkodni vágyik, nem merül fel ez a gondolat. A legalacsonyabb szinten élők csak azért vágynak magasabbra, hogy a többi fölé emelkedhessenek.

ÉSZREVÉTELEK

Nem értem a fejedelmeket, akik oly könnyen elhiszik magukról, hogy csak ők számítanak, sem a népeket, amelyek oly készségesen elhiszik magukról, hogy ők semmit sem számítanak.

 

Mily fájdalmas az emberi sors! Szellemünk alighogy megérik, testünk már hanyatlani kezd.

 

Figyeljük csak meg: az értelmes dolgok csak igen ritkán az értelem művei, és az ember úgyszólván sohasem az értelem által éri el azokat.

 

A gyönyör a nagyuraké, az öröm a népé.

 

Aki a szellemre vadászik, az ostobaságot ejti foglyul.

 

A nők, akik egyszer Párizsban nők voltak, sehol másutt nem tudnak többé nők lenni.

 

Így szóltam Châtelet asszonyhoz: „Ön nem tud aludni, mivel a filozófiát tanulmányozza. Tanulmányozza a filozófiát inkább abból a célból, hogy aludni tudjon.”

 

Sokat kell ahhoz tanulnunk, hogy egy keveset is tudjunk.

 

A fejedelmek és a miniszterek legtöbbször igen jóindulatúak, csak éppen nem tudnak mit kezdeni a jóindulatukkal.

 

Ha az embernek mérsékelt alapelvei vannak, úgy jár, mint én. Franciaországban nem tartanak eléggé vallásosnak, Angliában túlságosan annak tartanak.

 

A papok, ha nem tudnak a fejedelmek zsarnokaivá válni, talpnyalóikká válnak. Félek a jezsuitáktól. Ha a fejedelmet sértem meg, csakhamar megfeledkezik rólam, s én őróla. Más vidékre, más birodalomba költözöm. Ám ha Rómában megsértem a jezsuitákat, akkor Párizsban viszontlátom őket, mindenütt körülvesznek. Leveleket írnak egymásnak, így táplálják az ellenségeskedést. Az angolok, ha valamely gaztettet akarnak szidalmazni, azt mondják: ez jezsuita hamisság.

Montesquieu

SAINT-PIERRE ABBÉ GONDOLATAIBÓL

A legtöbb fejedelemnek, miniszternek, előkelő úrnak nincs ideje olvasni; megvetik a könyveket, és egyetlen vaskos könyv, minden józan ész temetője irányítja elméjüket.

Ha tudnának olvasni, megkímélnék a világot mindazoktól a bajoktól, melyeket a babona és a tudatlanság okoz. Ha XIV. Lajos tudott volna olvasni, nem vonja vissza a nantes-i ediktumot.

 

A pápák és cinkosaik annyira meg voltak győződve, hogy hatalmuk csakis a nép tudatlanságán alapul, hogy mindenkor megtiltották annak a könyvnek az olvasását, amely vallásukat hirdeti; így szóltak: Íme, a törvényetek, de megtiltjuk, hogy olvassátok, annyit tudtok meg belőle, amennyit mi kegyesen közlünk veletek. Ez a különös zsarnokság nem egészen érthető, mégis így van, s a Biblia tilos Rómában minden élő nyelven, s azon a nyelven kapható csak, amelyen már senki sem beszél...

 

Ha tudnának olvasni, látnák, hogy a vallás csakis bajt hozott a kormányra; sok bajt hozott Franciaországra is a protestánsok üldözése; azokkal az egyenetlenségekkel, amelyeket, isten tudja, melyik bulla okozott, az utcai énekeknél is megvetendőbb szövegével, a papok nevetséges nőtlenségével, a szerzetesek semmittevésével, mindazzal a rossz üzlettel, amit Róma püspökével kötöttünk...

 

A teológia ugyanaz a vallásban, mint a méreg az ételek között.

 

Emeljetek templomokat, ahol Istent imádják, jótéteményeit éneklik, igazságát hirdetik és az erényt dicsőítik: minden más csak pártoskodó szellem, veszekedés, szélhámosság, gőg, kapzsiság, amit örökre el kell vetni.

 

Semmi sem lehet hasznosabb a közösség számára, mint az olyan plébános, aki pontosan vezeti a születési anyakönyvet, alamizsnát szerez a szegényeknek, vigaszt nyújt a betegeknek, eltemeti a halottakat, békét hoz a családoknak s aki csakis az erkölcs hirdetője. De hasznos csak akkor lehet, ha nincsenek gondjai, ha földesura vagy hívei ellen folytatott peres ügyeivel nem válik méltatlanná hivatásához, mint az annyi falusi plébánossal megtörténik; a tartomány biztosítsa kellő jövedelmüket híveiknek száma szerint, ne legyen nekik gondjuk más, mint feladataikat teljesíteni.

 

Semmi sem feleslegesebb, mint egy bíboros. Mi ez az idegen méltóság, amelyet idegen főpap adományoz? Méltóság, feladat nélkül, amely csaknem mindenkor százezer tallér jövedelmet jelent, miközben egy falusi pap a szegényeken, de még magán sem tud segíteni.

 

A legjobb kormány kétségtelenül az, amely csak szükséges számban engedélyezi a papi állásokat; mert a felesleges szám csak veszélyes terhet jelenthet. A legjobb kormány az, amely megengedi a papok nősülését, mert így jobb állampolgárok, gyermekeket adnak az államnak és becsületben felnevelik őket; az a kormány a jó, amely alatt a papok csak az erkölcsről mernek prédikálni, mert ha vitáról prédikálnak, polgárháborút szítanak.

 

A becsületes emberek borzadva olvassák a vallásháborúk történetét; viszont a teológiai vitákon úgy nevetnek, mint egy olasz komédián. Legyen hát olyan vallásunk, amelytől nem remegünk, de amelyen nem is nevetünk...

 

A csőcselék teremtette meg a babonát; a becsületes emberek megsemmisítik.

 

Arra törekszünk, hogy megjavítsuk a törvényeket és a mesterségeket; miért felejtenénk ki a vallást?

 

Ki kezdje a megtisztítást? A gondolkodó emberek. A többiek követni fogják őket.

Voltaire

A MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAIBÓL

„Megöregszem, miközben egyre tanulok.” Szolón gyakran ismételte öregkorában ezt a verset. Olyan értelme van, hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag. De bizony nagyon szomorú találmány az, amit a tapasztalat velem szereztetett: ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester, de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait. És a haszon, amit belőle vonhatunk, sokszor nem ér fel azzal az árral, amit értük fizetünk. Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján megszereztük volna, a felhasználásra alkalmas pillanat elmúlik. Az ifjúkor arra való, hogy tanulmányozzuk a bölcsességet, az öregkor már az alkalmazás ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e csak a meghalás pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?

Eh, mit használnak nekem a sorsomról és amelyeknek ez a kifolyása, a mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett felvilágosítások? Hisz csak azért tanultam meg jobban megismerni az embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak; de az az ismeret, jóllehet feltárta előttem az összes kelepcéket, egyet sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam meg mindig ebben az együgyű, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim zsákmányává és játékszerévé tett, anélkül, hogy mindenféle cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem is lett volna azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, melyet bennem keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem, miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy nem lehet rajta segíteni, és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemen ez idő szerint mit sem változtat, és éppoly hiábavaló a jövőre nézve.

Küzdőtérre lépünk születésünkkor, és lelépünk róla, mikor meghalunk. Mit használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán tanulmánya, ha van még ideje rá, egyedül arra irányulhat, hogyan tanuljon meghalni, és éppen ez az, amit a legkevésbé cselekednek az én koromban. Mindenre gondolnak ekkor, kivéve erre. Minden aggastyán jobban ragaszkodik az élethez, mint a gyermek, és nehezebb szívvel távozik el belőle, mint a fiatalemberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy minden fáradozásuk hiábavaló volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá, hogy valami olyasmit szerezzenek életük folyamán, amit magukkal vihessenek, ha meghalnak.

Rousseau

URALKODÓK POLITIKAI ELVEI

Számítsd a tekintélyt vagy a parancsolási vágyat ama dolgok közé, melyek elvakítják az embereket, irigységüket pedig hevesen felkorbácsolják.

 

A kis dolgokban sohasem szabad híjával lenni az igazságosságnak, mert ez kárpótlásként azt a jogot adja, hogy a nagy dolgokban büntetlenül szeghessük meg: förtelmes irányelv ez, mert igazságosnak kell lenni a nagy dolgokban és a kis dolgokban is. Ez utóbbiban azért, mert a rájuk vonatkozó igazságszolgáltatást könnyebb a nagy dolgokban gyakorolni.

 

Valamit csinálni és úgy tenni, mintha mást csinálnánk – ez lehet veszélyes vagy hasznos, aszerint, hogy mit csinálunk, milyenek a körülmények és az uralkodó.

 

Gyakran nem tudni, amit tudunk, vagy olyannak látszani, mintha tudnánk azt, amit nem tudunk ez igen fortélyos, de én nem szeretem a fortélyt.

 

Bűnösöket tudni csinálni, ez a kegyetlen miniszterek egyetlen segédforrása ahhoz, hogy romlásba döntsék azokat a derék embereket, akik terhükre vannak.

 

Kegyetlenkedni az ártatlanokkal, amikor szükséges: nincs oly tisztességes ember, akit ne ejtene rettegésbe ez az irányelv, amelyet sohasem mulasztanak el közérdekké színezni.

 

Sohase válasszuk el az uralkodót személyétől. Bármilyen bizalmaskodást engedélyezzenek is nekünk a nagyok, bármilyen engedélyt adjanak is látszólag nekünk arra, hogy megfeledkezzünk rangjukról, sohasem szabad szó szerint venni őket.

 

Rabszolgát polgártársnak nevezni, ez igen jól van így, ám még jobb lenne, ha egyáltalában nem lennének rabszolgák.

 

Tetszik nekem ama pápa aggályoskodása, aki nem engedte meg, hogy gyermekeit idő előtt pappá szenteljék, de közben püspököket csinált belőlük. Uralkodó csak az Isten előtt vádolja magát, hiszen csak ő ellene vétkezik: ez világos.

 

Olyan alkalmakkor beszéltetni papot, amikor helyénvaló az eget tenni felelőssé az eseményért: ez elég biztos eszköz, de mindig babonás népet tételez fel. Sokkal jobb volna kigyógyítani a népet a babonából, és nem becsapni.

 

Egy személyhez kapcsolni az állam üdvét: népi előítélet, amely magában hordja az összes többit. Támadni ezt az előítéletet: főbenjáró felségsértés.

 

Mindaz, ami csak a monarchiában jelent megtiszteltetést, csupán a rabszolgaság kiváltságlevele.

 

Sietve elrendelni azt, amit beleegyezésünk nélkül tennének meg. Ezzel a politikával legalább álcázzuk gyengeségünket. Ezért kell elnapolni a decemvirátust, mielőtt még Appius Claudius követelné.

 

A magunk számára rabszolgák kellenek, a nemzet számára szabad emberek.

 

A pártütők a balsors, az ínség, a szerencsétlen háborúk, a vallási viták idejére várnak. A népet ilyenkor felkészülten találják.

 

Ahhoz, hogy a népet elszegényítsem, olyan embereket kell teremtenem, akik kifosztják őt, s aztán emezeket kell kifosztani, ily módon lehet megszerezni a nép megbosszulásának dicsőségét, valamint a kifosztásból eredő hasznot.

 

Meg kell engedni a szatírát és a panaszt: a visszafojtott gyűlölet veszélyesebb, mint a nyílt gyűlölet.

 

Kell, hogy dicsérjenek, s ezt könnyű elérni. Az irodalmárok megrontásához oly kevés költség kell. Sok nyájasság és simogatás meg egy kevés pénz.

 

Csak gyűlölködés elhintése végett alakítani szövetségeket.

 

Lángra lobbantani és tartóssá tenni a háborút szomszédaim között. Kihasználni a zavarokat terveink megvalósítására, zsoldunkban tartani szövetségesünk ellenségét.

 

Egy minisztert se odakinn, hanem kémeket. – Egy minisztert se odahaza, hanem írnokokat.

 

Elhitetni alattvalóinkkal, hogy a rossz, amit okozunk, nekik javukat szolgálja. – Elhitetni az állampolgárokkal, hogy a rossz, amit szomszédainknak okozunk, alattvalóink javára szolgál.

A TERMÉSZET ÉRTELMEZÉSÉRŐL

Ha fogalmaink nem a természet talajából nőttek ki, olyanok lesznek, mint egyes északi erdők, amelyekben nincsenek gyökerei a fáknak. Egy kis szellő, egyetlen egyszerű tény, és máris földre terítve hevernek fák és eszmék.

 

Az emberek valójában nem is sejtik, mily szigorúak az igazságok kutatásának törvényei és mily csekély számúak eszközeink. Végeredményben az a teendő, hogy az érzékektől a gondolkozáshoz, a gondolkozástól az érzékekig forduljunk. Folytonosan magunkba szállunk és kilépünk önmagunkból; a méh munkája ez. Hasztalan barangoljuk be az eget és a földet, ha nem térünk vissza a viasztól roskadozó kaptárba. Mit sem ér halomba hordani a viaszt, ha nem tudunk belőle lépet készíteni.

 

Sajnos könnyebb és egyszerűbb, ha nem a természethez, hanem önmagunkhoz fordulunk. Ezért nem lép ki szívesen a külvilágba az értelem, míg az ösztön figyel, ízlel, tapint, fülel, s talán több gyakorlati fizikát töltene a fejünkbe az állatok megfigyelése, mint egy-egy professzor előadásai. Az állatok viselkedéséből hiányzik a tettetés. Követik céljukat s nem érdekli őket a környező világ. Nincs benne semmi szándékosság, ha néha meglepik az embert viselkedésükkel. A fontos jelenségek az első pillanatban meglepik a szemlélőt: a tudomány feladata eloszlatni ezt a meglepetést.

 

Elképedésünket gyakran az okozza, hogy ott is több csodát tételezünk fel, ahol csak egy van, s a természet világában minden jelenség mögé egy-egy külön teremtő aktust képzelünk, pedig a természet talán csak egyetlenegy ilyen aktust hajtott végre. Sőt, egyenesen úgy látszik, hogy ha a természetnek több ilyen aktusra lett volna szüksége, akkor azok különféle magukban álló eredményekre vezettek volna; egymástól teljesen független jelenségcsoportok jöttek volna létre és több helyen is megszakadt volna az a mindent átfogó láncolat, amelyet a filozófusok folytonosnak tekintenek. Egyetlen tény tökéletes függetlensége összeférhetetlen az egész eszméjével, márpedig az egész eszméje nélkül nincs filozófia.

Diderot