23

A telepesek nem igazán tudták befejezni a kétségbeesett igyekezettel végzett felkészülést. Az idegen szörnyek hajnalban indították meg a támadást.

Octavia a kerítés mellett, az acéllemezekből épített házak mellett, Szabadöböl szélén állt. Fáradt volt, égett a szeme - már két teljes napja nem aludt, de valahogy nem is vágyott pihenésre. Túlságosan sok forgott kockán ahhoz, hogy le merjen feküdni. Tisztában volt azzal, hogy ha nem történik valamilyen csoda, néhány óra múlva már senki sem fog élni a telepesek közül.

A város kapuit egy-egy robokombájn torlaszolta el.

Készenlétbe helyeztek két sziklazúzó bányagépet is, ezeket végső esetben harckocsiként lehetett használni.

Octavia kinézett a közeledő zerg áradatra, és elborzadva hallgatta a hatalmas porfelhőben közeledő lények dobogását, csattogását és morgását. A csorda eltiporta a város melletti mezőkön sarjadozó növényeket, és feltartóztathatatlanul közeledett. A lány tudta, a helyzet már nem fordulhat rosszabbra.

Nikolai polgármester döbbenten lépett hátrébb.

- Szent isten!

A telepesek szétosztották a házi készítésű fegyvereket, a gyilkolásra alkalmassá tett szerszámokat, a ritkán használt vadászpuskákat. Volt, akinek csak egy kasza, vagy valamilyen más eszköz jutott, de az erős, izmos földművesek ezeket a primitív eszközöket is ügyesen forgatták.

Az emberek úgy szorongatták a fegyvereket, mintha egész életükben erre a harcra készültek volna, de ahogy közeledett feléjük a zerg csorda, egyre kevésbé bíztak a sikerben. Még Octavia is megdöbbent, amikor rájött, hogy az ellenség milyen irtózatos erőket vonultat fel ellenük. A szörnyek serege végtelennek látszott.

- A külső kerítések lesznek az első védelmi vonalaink -

mondta. A telepesek közül senki sem rendelkezett katonai tapasztalattal, de valamennyien tudták, hogy ezt a rohamot meg kell állítaniuk valahogy, különben elvesztek. - Nem engedhetjük meg, hogy bejussanak a városba. Emberek, használjátok a fegyvereiteket! Ha megroppannak a vonalaink, ha szétszóródunk, végünk. Nem hagyhatjuk, hogy elszakítsanak minket egymástól, mert akkor egyenként fognak levadászni bennünket.

Két telepes, ügyet se vetve Octavia figyelmeztetésére, futva indult hazafelé; a házukban akartak elrejtőzni.

- Aki élni akar, az itt marad és harcol! - kiáltott rá Octavia a többiekre.

Nikolai polgármester arról motyogott valamit, hogy utána kellene nézni a gyerekeknek. Elindult, de a lány elkapta a karját és megállította.

Az idegen lények első sora, amelyet javarészben alacsony, borotvaéles ollókban és pengékben végződő karú bestiák alkottak, elérte a telep határát. A körülbelül kutya nagyságú fenevadak teste leginkább a gyíkokéra hasonlított. A szemük vörösen izzott, a karmuk erős volt és hegyes, a testük különböző

pontjain végtagok, csápok, csontpengék meredtek ki a pikkelyes bőr alól. Egyetlen hatalmas hullámban száguldottak az úton, és közben olyan zajt, olyan csattogást és dobogást csaptak, mintha óriási, éhes rákok lennének.

A telepesek elsütötték a fegyvereiket. A legtöbben rosszul céloztak, a lövedékek nem egészen oda mentek, ahová szánták őket, de mivel az idegen lények sűrű, tömött sorokban közeledtek, majdnem mindegyik eltalált valamit.

A bestiák áttapostak elhullott vagy sebesült társaikon, ügyet sem vetettek az agonizálva vonagló lényekre. Úgy törtek előre, mintha nem is tudnák, mi a halál, mi a félelem.

Octavián egyre jobban elhatalmasodott a kétségbeesés.

Ugyan mennyi esélyük lehet az életben maradásra? Minek küzdjenek, ha pár perc múlva úgyis végük? Kipislogta a szeméből a könnyeket, és elsütötte a fegyverét. Eltalált egy szörnyet. Ismét meghúzta a ravaszt, majd újra. Eleinte vad örömöt okozott neki a földre omló lények látványa, de a gyilkolás hamarosan olyan rutinfeladattá változott, mint mondjuk az aratás. Addig lőtt, míg elfogyott a muníciója.

Lassan kiürültek a fegyverek, lemerültek az energiapuskákhoz és pulzárpisztolyokhoz használt telepek. Az emberek csüggedten tanácstalanul néztek egymásra.

Az idegen csorda áttörte a kerítést. Hátulról kaszakarmú fenevadak rontottak előre, és eszelős módjára nekiestek a fémlemezeknek, a gerendáknak. A telepesek üvöltöttek a félelemtől. Néhányan menekülni próbáltak. Octavia látta, hogy a kerítés közelében lévők némelyike véres masszává válik a beözönlő lények tömegében, a patás, karmos lábak alatt.

És ez még csak a kezdet volt...

Kiernan és Kirsten Warner (a férj kőműves volt, a feleség tanítónő és amatőr mérnök) egymás mellett állva, azokkal a gránitrepesztő szerszámokkal harcoltak, amelyeket a férfi a munkája során használt. Kiernan kaszáló mozdulatokat tett a hosszú eszközzel; végtagokat metszett le, mély sebeket hasított a vastag bőrrel borított testekre. A lába előtt már egész halomnyi rángatózó test gyűlt össze. Kirsten legalább olyan elszántan küzdött, mint a férje, úgy irtotta az idegen lényeket, mintha füvet kaszálna.

Nikolai polgármester megfordult, és elmenekült. Octavia rákiáltott, hogy menjen vissza, de a férfi - valódi politikushoz illően - gyorsan talált egy jónak látszó kifogást a visszavonulásra.

- Üzenetet kell küldenem a császári flottának! Lehet, hogy azóta már megérkezett a segítség... Tudatnom kell az illetékesekkel, hogy mi történik a telepen! - Berohant a kommunikációs toronyba, és eltorlaszolta az ajtót maga mögött.

Octaviának nem volt ideje a polgármester miatt idegeskedni.

Elhajította az üres, használhatatlanná vált fegyvert; olyan erővel vágta hozzá az egyik gyík-lényhez, hogy annak szétrepedt a feje. A nyílásból valami sűrű nyálka fröccsent elő, de ez szemlátomást cseppet sem zavarta a bestiát.

A lány fegyvertelen maradt. Ahogy ott állt, hirtelen eszébe jutott a rakétasiló, az emlékmű, amely nemrég azzal lepte meg őket, hogy aktiválta magát, és lelőtt egy idegen eredetű tárgyat az égről. Az automata rendszerek ugyan kiégtek benne, de még mindig volt néhány üzemképes rakétája, ezekkel talán veszteséget lehet okozni a rohamozó csordának.

A rakétasilót légi célpontok megsemmisítésére tervezték, de ennek a funkciójának már nem tudott eleget tenni. Octavia arra gondolt, hogy esetleg beindíthatná a rakétákat. Csak egy percre volt szüksége ahhoz, hogy odaérjen.

Csak egy átkozott percre...

Átfutott a város közepére, arra a helyre, amely nemrég még a Bhekar Ro legbékésebb, legparkszerűbb helye volt. A háta mögött a rémült telepesek megkezdték a visszavonulást, soraik megroppantak a vérszomjas lények támadásaitól. A fegyvernek kikiáltott szerszámok elromlottak vagy használhatatlanná váltak. Octavia most ezzel sem foglalkozott, egyetlen dologra koncentrált.

Bár Jonnal sikerült kijavítania a rakétarendszer mechanikus alkatrészeit, az elektronika továbbra sem működött. Nem gond -

villant át a lány agyán. Ezek úgyis az automatikus célzórendszert irányították. Felmászott a fém létrán, kinyitotta az egyik szervizajtót. A tűzvezérlőt kereste.

Nekifeszítette a vállát a kilövősínnek, és addig erőlködött, míg a szerkezet lefelé, a támadó idegenek irányába fordult. Csak két rakétája volt; elképzelni sem tudta, hogy ezekkel mekkora veszteséget okozhat a lényeknek.

Megkereste a kilövőgombot, megpróbált pontosan célozni. Az első föld-levegő rakéta csúcsa a csorda közepére mutatott. Szét fognak robbanni a rohadékok!

Octavia lehunyta az egyik szemét, elsuttogott egy rövid imát, és megnyomta a megfelelő gombot. A rakéta keresztülsüvített a levegőn. Furcsán forgott a hossztengelye körül, úgy haladt előre, hogy a lány azt hitte, elvéti a célt.

A lövedék a csorda közepébe csapódott, és felrobbant.

Lángnyelvek jelentek meg, sűrű, fekete füst keletkezett. Undorító testrészek és zsigerek emelkedtek a levegőbe. A rohamozó tömeg megtorpant.

Octavia meglepődött, de nem habozott. Kissé balra fordította a kilövősínt, abba az irányba, ahol a gyíkszerű lények rendezték soraikat. Kilőtte a második - az utolsó - rakétát. Lelkesen felkiáltott, amikor ez is felrobbant. Több száz szörnyet sikerült megölnie!

A támadó sereg azonban meg sem érezte a veszteséget, minden elhullott zerg helyére három másik ugrott.

Amikor a por leülepedett, és a füst szétoszlott, egy-két másodpercre mély csend telepedett a csatatérre. A telepesek közül néhányan ujjongani kezdtek, mások viszont fájdalmasan sikoltoztak. A zergek ismét átrendezték soraikat, sziszegő, zümmögő hangokat hallatva alakzatba rendeződtek.

Ez volt az a pillanat, amikor Octavia meglátta azokat a lényeket, amelyeknek felbukkanásától a leginkább tartott. A Bhekar Ro telepesei erősek voltak, a férfiak izmosak, az asszonyok szépek, azokat a teremtményeket azonban, amelyek a zerg fertőzés hatására alakultak ki belőlük, alig lehetett embernek nevezni.

A nagyjából ember formájú bestiákat a zergek irányították.

Kissé esetlenül mozogtak, a testük különböző pontjain vonagló csápok hegyes végéről méreg csepegett. Olyanok voltak, mintha egy őrült játékgyártó rakta volna össze őket a rendelkezésére álló maradék alkatrészek felhasználásával.

Amikor a fertőzött emberek elindultak, a telepesek döbbenten felordítottak.

- Az Gandhi meg Liberty Ryan!

- Az meg ott Brutus Jensen!

Octavia is felismerte a szörnyeket. A szörnyek nemrég még egymás szomszédjai voltak, az egyik távolabbi tanyán éltek, és földműveléssel foglalkoztak. Brutus Jensen olyan szorgalmas volt, hogy nem csak a saját földjein dolgozott, de sokszor napszámba is elment másokhoz. Mindenki kedvelte, segítőkész, vidám fickó - volt.

Az emberszörnyek lassan haladtak. Szabadöböl védőit nem vitte rá a lélek, hogy tüzet nyissanak rájuk, azokra, akik pár napja még közéjük tartoztak. Nem bírták lelőni őket, pedig már a zergek közé tartoztak, fenevadak voltak. Ellenséggé váltak, ahogy Rastin is.

Octavia hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta, hogy az emberszörnyek teste hullámozni kezd, az arcuk eltorzul, a hasuk felpuffad. Kékszőrű jutott az eszébe, és megértette, mi történhet a szerencsétlenekkel: a testükben mérgező, robbanékony gázok gyülemlenek fel. Ezek eleven bombák!

- El a közelükből! - kiáltott fel a lány. - Ne eresszétek be őket a városba! - Futva indult a kerítés felé, de túl távol volt.

A telepesek közül néhányan meghallották a hangját, és hátrafordultak, de a legtöbben dermedten figyeltek.

Ahogy a megfertőzött emberek közelebb értek, Octavia ösztönösen hasra vetette magát. A következő másodpercben az eleven bombák szétrobbantak, a testükből mérgező gázok törtek elő, maró hatású vegyi anyagok fröccsentek a város védőire.

A Ryan házaspár és Jensen felrobbanása megsemmisítette a Bhekar Ro védőinek első vonalát. Három telepes azonnal meghalt, a kerítés harminc méter hosszú szakasza, valamint két épület romba dőlt. Sok ember fuldokolva markolászta a nyakát; nem kaptak levegőt, vért hánytak - a szervezetükbe jutott méreg hamar kifejtette pusztító hatását.

Néhány zerg is megsemmisült, de ez a veszteség elhanyagolható volt.

Octavia feltápászkodott, és a támadók újabb hullámára nézett.

Megfordult, és a kommunikációs torony ajtajára pillantott.

Eszébe jutott, hogy Nikolai polgármester odabent van. Biztos eltorlaszolta az ajtót...

Már csak abban reménykedett, hogy a polgármester kapcsolatba tudott lépni a Terrán Domínium flottájával. Ha a katonák nem érkeznek meg, de nagyon gyorsan, nem sok telepes marad, akit érdemes lenne megmenteni.

24

A bámulatos xel'naga objektum tövében felállított protoss táborban Koronis végrehajtó az egyik arbiter ívelt szárnya alatt állt, és telepatikus csápjait kinyújtva megpróbált információkat szerezni a bolygó körül zajló csatáról. Folyamatosan kapcsolatban volt a zászlóshajón tartózkodó Mess'Ta templomossal, aki lehetőség szerint közölte vele a legújabb híreket.

Koronis a flotta valamennyi egysége által fogható telepatikus csatornát használta, mert tudta, hogy az ellenséges csapatok egyike sem képes fogni a mentális adást.

- Ne könyörüljetek az Elsőszülöttek ellenségein. Védjétek meg a protoss faj kincsét. Sikerünk vagy kudarcunk dönti el, hogy a Qel'Ha diadallal vagy szégyenkezve fog visszatérni az Aiurra.

- Mindannyian tudjuk, mi a tét, végrehajtó - válaszolt Mess'Ta. - Nem fogunk csalódást okozni. Küzdünk, míg élünk!

Koronis bontotta a kapcsolatot. Tudta, a Qel'Ha irányítása és a csata levezénylése csak akkor lenne jobb kezekben, ha ő

tartózkodna a zászlóshajó fedélzetén. Ez azonban lehetetlen volt, neki a bolygón kellett elvégeznie egy mindennél fontosabb munkát.

Amdor, és négy másik judikátor már az objektum tövében állt. Amdor felemelte a kezét, és szétterpesztette három ujját. A judikátorok mentális kántálásba kezdtek, amely lehetővé tette számukra a fénylő tárgyból érkező jelek tisztább vételét.

Koronis odaállt melléjük, és figyelt. Mielőtt előléptették végrehajtóvá, ő maga is a főtemplomosok közé tartozott, ugyanolyan telepatikus képességekkel és képzettséggel rendelkezett, mint Amdorék. Érzékelte a tárgyból érkező

jeleket, de nem tudta meghatározni a pontos forrásukat, és azt sem tudta meghatározni, hogy üzenetet, vagy figyelmeztetést "hall".

Amdor a végrehajtó felé fordult, és az objektum körül meredező, tiszta fényű kristályszilánkokra mutatott, amelyek úgy álltak ki a barna kőomlásból, mintha gigantikus hópelyhek lennének.

- Khaydari kristályok! Már pusztán ezekkel örömet szerezhetünk a konklávénak!

- Ezek a kristályok, judikátor, a xel'nagák jelzései. A jelenlétük bizonyítja, hogy az objektum sokkal értékesebb és fontosabb, mint sejtettük.

Amdor szeme elégedetten ragyogott.

- Mindent ki kell derítenünk, végrehajtó! Menjünk be!

Vizsgáljuk meg az objektumot!

Koronisnak más tervei voltak.

- Már utasítottam egy szakasznyi dragúnt, hogy készüljenek fel az akcióra.

Amdor csalódott volt, de meghajtotta szürke fejét. Személyes ambíciói ugyan mást diktáltak, de nem szállhatott vitába a végrehajtóval, aki a jelek szerint a megfelelő óvatossággal járt el az ügyben.

Koronis megfordult, és jeleket küldött a legközelebbi arbiternek. A hajó szárnya megnyílt, a kapun keresztül előmasírozott négy kiborg harcos. A dragúnok megálltak a rámpa tövében.

Testük központi részét egy gömb alkotta, amelyhez négy pókláb tartozott. A dragúnok valójában olyan veterán protoss harcosok voltak, akik valamilyen csatában halálos sérülést szenvedtek, de korábban úgy rendelkeztek, hogy nem akarnak meghalni, tovább kívánják szolgálni a Khalát. Testük használható, vagy megmenthető részeit az orvosok átültették a dragún-burokba, amelyet azután az ő agyuk irányított.

A dragún-burkok még a legnehezebb terepen is ügyesen mozogtak, a fémtestek az agyak legbonyolultabb parancsát is végrehajtották. A szakasz a judikátorok mellé ért, és mászni kezdett felfelé, az objektum irányába. Amíg a Qle'Ha az űr végtelenjében vándorolt, a kiborg harcosok tétlenül várakoztak, már-már attól féltek, hogy nem lesz módjuk részt venni újabb küldetésekben, vagyis hiába hozták meg a létező legnagyobb áldozatot. A hosszúra nyúló, kényszerű pihenő után most élvezettel vetették bele magukat az akcióba. Létezésük ismét értelmet nyert.

Az első dragún felért a xel'naga objektum oldalán tátongó nyíláshoz. Koronis és Amdor egymás mellett állva, feszülten figyelte, hogy a szakasz eltűnik a titokzatos labirintusban.

25

A Szabadöbölért vívott harc folytatódott, de a telepesek reménye minden elmúló másodperccel csökkent. Octaviának nem volt ideje arra, hogy terveket készítsen, vagy aggódjon a jövő miatt - egyelőre a puszta túlélésért kellett küzdenie, és csak azzal foglalkozhatott, hogy minél több zerget elpusztítson.

A félelmetes, idegen lények nem tartottak pihenőt, kitartóan folytatták a város ostromát.

A telepesek közül sokan rákényszerültek, hogy közelharcot vívjanak a szörnyekkel. Octaviának nem maradt se rakétája, se lőfegyvere, és nem volt semmi olyan eszköze, amit fegyverként használhatott volna. Kétségbeesetten körbenézett, majd megfordult, és a legközelebbi robokombájn felé futott. Ezt a gépet Nikolai polgármester állította a kommunikációs torony mellé, saját használatra szánta, vész esetére.

A polgármester járműve közel sem volt olyan jó állapotban, mint Octaviáé, de így is kárt tehetett a támadókban.

A lány felkapaszkodott a széles lánctalpra, és bevetődött a fülkébe. Beindította a motort. A vezetőfülke mellett elhelyezett, az ég felé mutató csőből úgy pöffent elő egy kis adag veszpángáz, mint a mesebeli sárkány orrlyukából a füst.

A főtér időközben mészárszékké változott, a telepesek a túlsó oldalára szorultak. A zerglingek folyamatosan támadtak.

Kiernan Warner és a felesége, Kirsten felmászott az egyik lassú mozgású, óriási bányagépre. Bezárták magukat a páncélozott oldalú fülkébe, és beindították a járművet.

Octavia lesöpörte az ülésről a polgármester kacatjait, elhelyezkedett, bekötötte a biztonsági övét, és megmarkolta a kormányt. A széles lánctalpak feltépték a tér kövezetét. A gép orra a zergek irányába fordult. A lány felkészült arra, hogy szembenéz a támadók következő hullámával.

A kisebb termetű zerglingek mögött nagyobb szörnyek cammogtak. Volt közöttük kilenc-tíz olyan kígyószerű lény, hidraliszk is, amilyenek Rastin tanyáján mérgezett csontnyilakat lőttek Octavia után.

A hidraliszkok kitátották agyarakkal teli pofájukat, fekete, lélektelen szemükkel a lány járművére bámultak, és felemelték a fejüket. Készen álltak arra, hogy megküzdjenek mechanikus ellenfelükkel.

Mielőtt Octavia tűztávolságon belülre érhetett volna, a hidraliszkok rázúdították az első csontnyíl-záport. A lány hallotta, hogy a lövedékek a robokombájn vastag falához koppannak, és lepattannak róla. Az egyik csontdarab a szélvédőbe csapódott, de nem zúzta be. A páncélüvegen tenyérnyi, hópehely formájú, átlátszatlan törésfolt keletkezett.

Octavia maximális sebességre kapcsolt, és beszáguldott az újabb sortűzre készülő zergek közé.

Az első lény erős volt, és rengeteg csontnyíl maradt még a testében, de nem állhatott meg a gigantikus robokombájn előtt.

Széttárta kígyótestéből kinőtt rövid járólábait, olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna csimpaszkodni a széles hernyótalpakba, de aztán meggondolta magát. Megpróbált félresiklani, ám a robokombájn rátiport, végiggördült rajta. A hidraliszkból nem maradt más, csak egy nyálkás tócsa, amelyből itt-ott apró csontszilánkok meredtek vádlón a gépóriás felé.

Kétoldalról egy-egy hidraliszk közeledett a robokombájn felé. Mindkettő csontnyíl-felhőt köpött a járműre. Octavia behúzott nyakkal, rémülten hallgatta, ahogy a lövedékek a páncéllemezekhez koppannak. Néhány nyílnak sikerült átütnie az oldalajtó gyengébb részeit, de a lányhoz szerencsére nem jutottak el.

Octavia aktiválta a gép aratóhengerét. A lánctalpak elé leereszkedett a vaskos dróthenger, amelynek a belsejében forogni kezdett a tengely, s azzal együtt a ráhegesztett több tucatnyi éles penge. A lány az egyik hidraliszk felé fordította a robokombájnt. A szörny éppen felemelkedett, hogy kiköpje csontnyilait, de mielőtt ezt megtehette volna az aratóhenger kései ezer apró darabra vagdalták. Vér és nyálka fröccsent a szélvédőre.

A lány felbuzdult a sikeren, és a másik irányba fordította a gépet. Az ott vonagló hidraliszk megérezte a veszélyt, és megpróbált visszavonulni, de nem bizonyult elég gyorsnak.

Octavia ezt is miszlikbe aprította, majd a tőle kissé jobbra, egymás mellett lévő három hidraliszk felé fordult. Lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy a hernyótalpak, vagy az aratóhenger kései végeztek a három szörnnyel, de nem is érdekelte különösebben a dolog. A lényeg az volt, hogy amikor ismét felnézett, a hidraliszkok döglötten, szétlapítva feküdtek a saját testnedveikből kialakult tócsák közepén.

Kiernan Warner eközben a kerítéshez ért a bányagéppel, és nekilátott, hogy kiásson néhány sziklát a földből. Ezeket a köveket a markolókanálba juttatta, amely - mintha valami katapult lenne - a zergek közé hajította a lövedéket.

A szikla több tucatnyi eszelős zerglinget változtatott véres masszává, és harcképtelenné tett két hidraliszkot is. A haláltusájukat vívó szörnyek egyike mérgezett csontnyilakat okádott a tér minden irányába. A lövedékek közül néhány eltalálta a bányagépet, pár tucat az ég felé röppent, a többségük azonban a rohamozó zerglingek testébe fúródott.

A telepesek heves és elszánt ellenállása miatt a zergek áradata elbizonytalanodva megtorpant. Octavia látta, hogy a lények visszahúzódnak, egyre kevesebben toporzékolnak az első

sorokban.

A zergek azonban még nem adták fel. Megkerülték a nyolcszögletű várost, összegyűltek, és szemmel láthatóan arra készültek, hogy északnyugati irányból rohamozzanak.

- Az üzemanyag-raktárnál próbálnak áttörni! - mormolta Octavia maga elé, és abba a raktárházak irányába nézett, amelyekben a telepesek a veszpángázzal töltött tartályokat tárolták.

Szabadöbölben mindig jókora veszpángáz-tartalékot tartottak. Nikolai polgármester szerint "vészhelyzet esetére", Octavia azonban gyanította, hogy csupán azért kellett felhalmozni ekkora készletet, hogy a város vezetőségének a lehető legritkábban kelljen üzleti tárgyalásokat folytatnia Rastinnal, meg a többi gázkút-tulajdonossal.

A lány szomorúan megcsóválta a fejét. Szegény Rastin!

Vajon mit szólna akkor, ha tudná, hogy az általa, fáradságos munkával előteremtett veszpángáz segítségével fogjuk megvédeni a várost?

Aktiválta a robokombájn lángszóróját, és felperzselte a közelben mozgó zerglingeket. A lángszórót eredetileg azért szerelték fel a járműre, hogy segítségével át lehessen jutni a sűrű bozóterdőkön, ki lehessen irtani a termőföldnek szánt területeken élő növényeket. Octavia most arra használta, hogy szénné és hamuvá változtassa az ellenséget.

Az egyik hidraliszk vakmerően a robokombájn felé fordult.

Felemelkedett, vadul sziszegett, és támadni készült. Octavia egykedvűen egy hatalmas lángcsóvát küldött a nyitott pofa közepébe.

A jármű megfordult, és elindult a raktárak felé. A zergek talán megérezték, hol a leggyengébb a város védelmi vonala, de az is elképzelhető volt, hogy csak a veszpánt akarták megszerezni. A raktárak közelében gyűltek össze, és tömeges rohamot indítottak. Átjutottak Szabadöböl kerítésén; úgy törték át a fémgerendákat, mintha hitvány, vékony pálcikák lennének csupán. Könnyedén és hamar bejutottak a legnagyobb raktárépület előtti térre.

Octavia tudta, hogy már csak másodpercei maradtak a cselekvésre. Tisztában volt azzal is, hogy kudarc esetén, ha nem sikerül végrehajtania eszelős tervét, nem maradhatnak életben.

Leállította a robokombájnt, és addig igazgatta a lángszóró vezérlőjét, míg a csőből kicsapó lángnyelv vékonyabb, de hosszabb sugarú nem lett. A raktár felé fordította a fegyvert. Az épület előtti ácsorgó zerglingek közül néhány tucatnyi azonnal megsemmisült. Két hidraliszk valahogy áttört a tűzfalon. A lángok a testüket nyaldosták, mégis úgy mozogtak, mintha nem éreznének fájdalmat.

Octavia ezúttal nem a szörnyeket vette célba.

Néhány fájdalmasan hosszú másodpercig úgy érezte, nem fog sikerülni a dolog, a tűz nem forrósítja fel eléggé a raktár falait.

Szerencsére nem lett igaza. A fémfalak felhevültek, és felmelegedtek a mögöttük tárolt veszpános hordók is.

Az első hordó felrobbant, és szétvetette a mellette állót. A második hordó a harmadikat robbantotta fel, és beindult a láncreakció. Olyan volt az egész, mintha egymás mellé állított dominók dőlnének le pokoli robajjal.

A robbanások ereje a levegőbe emelte a raktár előtti téren tartózkodó zergeket. Sok test átrepült a kerítés fölött, de a legtöbb cafatokra szakadva ért földet. A robbanássorozat folytatódott, a detonációk ereje olyan nagy volt, hogy Octavia alatt megrázkódott a robokombájn.

Amikor a lángnyelvek összezsugorodtak és szétoszlott a füst, Octavia elégedetten nyugtázta, hogy a támadó csapat törzse megsemmisült, a szárnyakon mozgó zergekkel pedig a még mindig elszántan küzdő telepesek végeznek. A lények vezére kiadta a visszavonulási parancsot - a sereg megfordult, a szörnyek egymást taposva rohantak el.

A lány kábultan kecmergett ki a robokombájn vezetőfülkéjéből. Az életben maradt telepesek sápadt arccal, vérrel és idegen nyálkával szennyezet ruhában bújtak elő

fedezékeikből.

Kieman és Kirsten is előmászott a bányagépből. Tátott szájjal néztek körül. Senki sem merte elhinni, hogy győztesen kerültek ki az összecsapásból, hogy sikerült visszaverniük az idegen lényeket.

Nikolai polgármester is előkerült. Olyan széles vigyorral, olyan diadalmas arccal lépett ki a kommunikációs torony ajtaján, mintha hősnek képzelné magát.

- Megcsináltam! Jó hír. Kapcsolatba lépten a Domínium csapataival. A katonák hamarosan megérkeznek.

A telepesek közül néhányan felmordultak, de olyanok is akadtak, akik megéljenezték Nikolait. Octavia túl kábult volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen a polgármester viselkedésére.

A robokombájn lánctalpához támasztotta a hátát, és miközben megpróbált mélyeket lélegezni, lassan körbenézett.

Hirtelen erős, sziszegő hangot hallott. Hasonlított arra, ami hajnalban ütötte meg a fiúlét, csakhogy ez sokkal hangosabb volt annál.

A zergek harmadik, legnagyobb hulláma vonult keresztül a síkságon. Ez a sereg nem csupán zerglingekből és hidraliszkokból állt, itt most olyan gigászi, mamutra emlékeztető szörnyek is megjelentek, amelyek kaszaszerű

agyaraikkal Szabadöböl bármelyik házát félbe tudták volna hasítani.

Az égen sárkány formájú lények csoportja mozgott; a bestiák a város felé tartottak. A szárazföldi csapat első sorait hidraliszkok alkották. Megállíthatatlanul közeledtek. A hidraliszkok és a mamutlények háta mögött torz, borzalmas mutánsok lépkedtek. Octavia gyanította, hogy ezek sem okosabbak a gyíkszerű zerglingeknél, és ezek előtt is csak egyetlen cél lebeg: megsemmisíteni a várost, kiirtani a telepeseket.

A lány érezte, mindennek vége. Tehetnek bármit, ezt a sereget nem bírják megállítani.

26

A Bhekar Ro orbitális pályáján az Alfa-ezred hajói folytatták a protossok és zergek ellen vívott harcot. Edmund Duke tábornok egyre idegesebben járkált a parancsnoki hídon.

- Jól van, emberek... Úgy tűnik, mégis el kell hagynunk ezt a játszóteret - mondta, miután elolvasta az üzenetet, amit a kommunikációs tisztje adott át neki. - A bolygó telepeseinek szükségük van ránk. Le fogunk szállni, és megmentjük őket.

Scott hadnagy a Bismarck lángoló roncsára, és az esetlenül mozgó, sérült Napóleonra nézett.

- Helyes ez, tábornok úr? Mármint taktikai szempontból. A saját egységeinknek is szükségük lenne ránk.

Duke ingerülten fordult a taktikai tiszt felé.

- Scott hadnagy, meglehetősen szégyellném magam, ha sorsukra hagynánk ezeket a telepeseket. Ne felejtse el, elsősorban az ő megmentésük miatt jöttünk ide. - Már régen megtanulta, hogy háborús hős csak abból lehet, aki a taktikai húzásokon kívül a megfelelő stílusú szónoklatok előadásához is ért. Mengsk mellett rá kellett jönnie, hogy a megnyilatkozások, főként ha a média előtt történnek, sokszor többet számítanak, mint a tényleges győzelmek. - Ne aggódjon. Itt hagyunk néhány hajót, amelyik segíthetnek bajba jutott egységeinknek. Fel fogjuk tartóztatni az ellenséget, de közben leszállunk a bolygóra.

A hadnagy kiadta a megfelelő parancsokat, utasította a flotta hajóinak többségét, hogy távolodjon el a hadszíntértől, és kezdje meg a leszállást. Néhány egység a helyén maradt, hogy küzdjön a protossok és a zergek ellen, de ezek sem támadhattak, a feladatuk csupán a védekezés volt.

- Ez nem visszavonulás! - jelentette ki Duke tábornok. - Nem futamodunk meg, pusztán egy másik irányból, egy másik helyen fogunk offenzívába kezdeni.

Az Alfa-ezred kiválasztott hajói úgy ereszkedtek a bolygó felszíne felé, mint a mentőangyalok. Duke a jelek szerint arra készült, hogy egyetlen lendülettel felszabadítja a telepeseket, megoldja minden problémájukat, és megsemmisíti a bolygón tartózkodó valamennyi idegen lényt. Amikor azonban meglátta a füstölő és égő várost, kissé elbizonytalanodott. A jelek szerint a harc már elkezdődött. Talán sok telepes elpusztult, de még mindig maradhattak megmenthető túlélők.

A tábornok felmérte a város környékét. A kisebb bestiák áttörték a kerítést, de hiába jutottak be a házak közé, elpusztultak. Mindenütt hullák hevertek, mindent beborított a mocsok és a törmelék. Itt-ott mély kráterek sötétlettek, egyes helyeken még mindig nem aludt ki a tűz. Duke elismerően bólogatott. A Bhekar Ro lakóit kemény fából faragták.

Már csak annyit kellett tennie, hogy levadássza a csatatéren túl gyülekező zergeket, majd összegyűjti az életben maradottakat, és elkészíti azt a filmecskét, amit a Domínium valamennyi médiaállomása le fog adni. Lelki szemei előtt megjelent a szalagcím, amit az írott sajtó fog leközölni: "A Bhekar Ro hőse! Duke tábornok, a telepesek megmentője!"

- Mocskos idegen csürhe! - mormogta, és parancsot adott a város körül összegyűlt, újabb rohamra készülő zergek megtámadására.

Az Alfa-ezred hajói mindenre rálőttek, ami a város határán kívül megmozdult. Gondot csak a tömegből felemelkedő

mutaliszkok jelentettek, de nem sokáig, mert miután ráokádták sűrű, zöldes nyálkájukat a flotta hajóira, tovább haladtak az űr felé. Nem foglalkoztak különösebben a csatahajókkal, a jelek szerint arra kaptak parancsot, hogy az "odakint" folyó harcban vegyenek részt. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a zerg lordok komolyabb ellenfélnek tartották a protossokat, mint az embereket. Duke nem bánta különösebben a dolgot; arra gondolt, így még könnyebben el fogja érni a célját.

A csatahajók kinyitották dokkjaik kapuját, és útjukra bocsátották a siklókat. Ezek a kisebb egységek földet értek, és kiböfögték magukból az ostromtankokat, a góliát-páncélt viselő

gyalogos katonákat, meg a légsiklós egységeket, a keselyűket. A katonai egységek elszántan közeledtek a zerg csorda felé, készen álltak arra, hogy a szárazföldön folytassák a megkezdett tisztogató akciót.

A tábornok nem próbált kapcsolatba lépni a telep vezetőjével. Sosem szerette a civil politikusokat, úgy gondolta, az aggodalmaskodásukkal, jajveszékelésükkel csak zavarják a katonákat. Nem tartotta fontosnak, hogy helyzetelemzést kérjen a Bhekar Ro polgármesterétől.

A katonák pontosan tudták, mi a feladatuk. Miközben a kisebb szellemek és a hatalmas csatahajók fentről fedezték őket, a szárazföldi egységek kiépítették védelmi állásaikat. A zergek eközben elindultak feléjük.

Az Alfa-ezred egységei folyamatosan lőtték a mutálódott élőlényeket, a gigászi lövegek még a mamut méretű

ultraliszkokat is könnyedén leszedték. Egy-egy energiasugár valósággal utat vágott az eleven zergtengerbe, a lövedékek éppen olyan könnyedén végeztek a hidraliszkokkal, mint a náluk sokkal kisebb és gyengébb zerglingekkel.

- Imádom az ilyen akciókat! - lelkendezett Duke tábornok, és hogy ki ne essen a gyakorlatból, átvette az egyik löveg kezelését.

A repülő, savmasszát okádó mutaliszkok távozása után Duke csapatának valóban könnyű dolga volt. A mészárlás néhány óra leforgása alatt befejeződött. A tábornok csupán tizenegy szellem-vadászt, öt góliátot, néhány gyalogost, és pár tűzdenevért vesztett. A hősi halottak mindegyikét felterjesztette posztumusz kitüntetésre, és ezzel részéről lezártnak tekintette az ügyet.

A Norad III a város mellett ereszkedett le a földre. Duke tábornok egyenes háttal, felszegett állal, büszkén lépdelt végig a lejárón. Boldogan éljenező tömegre számított, de az életben maradt telepesek zavarodottan, kimerülten, kormos arccal, némán bámultak rá.

A tábornok észrevette, hogy a góliátjai és a tűzdenevérei körülbelül annyi kárt tettek a városban, mint a zergek az első

roham során. Sajnálatos tény - gondolta. De a háború már csak ilyen!

- Óhatatlan veszteség - mormolta. - Az elfogadott tűréshatáron belül van...

Végigsétált a meghódított város főutcáján. A polgármestert kereste, vagy azt, aki formálisan átadhatja neki a kormányzást.

Megállt, lassan körbefordult, és a telepesekre pillantott, akik (ebben egészen biztos volt) megmentőjükként imádták.

- Itt fogom berendezni a főhadiszállásomat - jelentette ki. -

Lássanak munkához! - A kíséretében lévő katonák elsiettek, hogy teljesítsék a parancsot.

Duke eltűnődött, mi lenne a fontosabb: tartson beszédet a Bhekar Ro lakóinak, vagy inkább adja parancsba a tüzek eloltását. Elgondolkodott, hogy utasítsa-e a szanitéceket, segítsenek a polgári sebesültek ellátásában, de végül csak legyintett. Akinek halnia kell, az úgysem fog életben maradni.

- A polgári lakosság most már nyugodtan hátradőlhet.

Ezennel átveszem az irányítást!

27

Rastin tanyáján a ház, a melléképületek, a finomító lassan evolválódott. Már mindent beborított az élő, szerves anyag, amit Octavia korábban felfedezett.

A zerg kaptár genetikai modelljének megfelelően pulzáló falak, kanyargós, labirintusszerű folyosók jöttek létre. A húsos biomassza folyamatosan vastagodott és terjedt, magába olvasztott minden nyersanyagot, amit megérintett, mindent átalakított, hogy eleget tegyen a génjeibe kódolt parancsnak, és megalkossa az új zerg központot.

A Kukulkán-csordával több királynő érkezett, de csak egy maradt Rastin tanyáján, az új kaptárban. A feladata az volt, hogy lerakja petéit, amelyek mindegyikéből valamilyen zerg fog kibújni.

A királynő lehajtotta széles, lapos, háromszög alakú fejét, és felemelte hosszú, pengékben végződő karjait. Pontosan tudta, mi a szerepe a küldetésben. Sarah Kerrigan, a Pengék új Királynője minden parancsát betáplálta a Kukulkáncsorda vezéreinek agyába. A lordok minden fontosabb utasítást továbbítottak a királynőknek, akik ennek megfelelően irányították a kaptáraikat építő herék munkáját. A herék és segédeik először a keltetőket hozták létre, ebből fejlődött ki aztán a boly, amelyből később létrejöhetett a kaptár, az új világon létesített zerg helyőrség.

A Kukulkáncsorda különböző méretű és formájú egységei alig találkoztak ellenállással. A hatalmas rovarokra hasonlító herék királynőjük parancsait teljesítve, folyamatosan dolgoztak.

A peték lárvákká fejlődtek, amelyek azután megrepedtek, és életet adtak a zerglingeknek, a hidraliszkoknak, a mamut méretü ultraliszkoknak. A repülő, sárkányra hasonlító mutaliszkok felröppentek az égre, és felkészültek arra, hogy minden ellenséges lényt vagy tárgyat megsemmisítsenek savköpetükkel.

És egyben létrejött valami egészen új is. A királynő, a zergösztönt követve, beolvasztotta magába annak a nagy termetű, kékes szőrű kutyának a DNS-ét, amelyet az adott területen talált. Mivel veszélyes állatnak találta, potenciálisan alkalmasnak tartotta arra, hogy jó harcos váljon belőle, ezért a genetikai kódja felhasználásával egy egészen új lénysorozat gyártásába kezdett.

Fajuk történelme során a zergek számtalan fajt magukba olvasztottak, és mindegyik hasznos tulajdonságait magukévá tették. Amikor a csorda megtámadta Rastint és a kutyáját, a királynő különösen fontosnak tartotta a négylábú DNS-ének megszerzését, mert ilyen egyelőre még nem volt a rendelkezésére álló készletben.

Bár Kékszőrű megsemmisült, a királynő katalogizálta a DNS-

ét. Ennek felhasználásával megteremtett egy új lényt, melynek izomzata és szaglása fejlettebb volt, mint az eredeti kutyáé. A kísérletek során több, különböző zerget létrehozott, és végül sikerült megteremtenie azt, amely minden szempontból megfelelt a célnak.

Az új lény külsőre emlékeztetett Kékszőrűre, de mégis más volt.

A herék eközben folytatták a kaptár építését. Mélyen leástak a földbe, felhasználták a talált ásványokat, és megnyitották a veszpángejzíreket. Az egyik here ekkor átalakította magát, élő

tartállyá változott, és beszívta a veszpánt. A gázt ezt követően különböző vastagságú, szerves anyagból lévő csöveken keresztül átvezette a kaptár húsos falán lévő tasakokba. A hólyagokban tárolt veszpán egy részét a hódító zerg egységek létrehozatala során használták fel, a maradékot pedig eltárolták.

Az újonnan megteremtett zergek alagutat ástak maguknak, és kijutottak a felszínre. A sereg folyamatosan gyarapodott, a jelek szerint semmi sem fékezhette meg a bolygó elfoglalásáért ténykedő zergeket. A tervnek ez volt a lényege; az, hogy az ostromló csapatok vereséget szenvedtek a városnál, nem veszélyeztette a Kukulkáncsorda céljait.

Az emberek potenciális gén-és anyagforrások voltak, de a bolygón több olyan élőlény létezett rajtuk kívül, amelyet a zergek szintén felhasználhattak. Az, hogy a telepeseket sikerül-e elpusztítaniuk, valójában nem számított.

A zergek tehát a bolygót akarták meghódítani, mégpedig azért, hogy megszerezzék és biztosítsák azt a tárgyat, amely a Rastin tanyájával szomszédos völgyben, a Bhekar Róra érkezett protoss egységek közelében csillámlott.

 

*

 

Az eleven agyakkal vezérelt mechanikus pókok, a protossok dragúnjai eltűntek a katedrális formájú xel'naga objektum belsejében.

Mielőtt Koronis végrehajtó érzékelhette volna a dragúnok jelentését, a fanatikus zelóták irányából vészjelzés érkezett. A harcosok riadtan húzódtak hátrébb; a lábuk előtt megrepedt és szétnyílt a talaj.

A nyílásból zergek özönlöttek elő. Hidraliszkok dugták ki a fejüket, eltátották a pofájukat, és mérgezett csontnyilakat köptek a hozzájuk legközelebb álló protossokra.

Koronis zelótái üvöltve támadtak a zergekre. A Templomos harcosok könyörtelenek voltak, fanatikusan küzdöttek mindenért, amiről azt gondolták, fajuk céljai közé tartoznak.

Testüket páncéllemezek védték, végtagjaik erejét kibernetikus szerkezetek fokozták. Az alkarjukon viselt egységek segítségével fókuszálni tudták a pszionikus energiákat; ezt a pszi-sugarat nevezték mentálkardnak. Dühödten vetették bele magukat a küzdelembe, veszettül csapkodtak mentálkardjaikkal, és megpróbálták megakadályozni, hogy a zergek kibújjanak a repedésből.

Koronis végrehajtó magához rendelte szárazföldi egységeit, a Templomosokat és a sólymokat (ezek hernyóra emlékeztető, páncélos egységek voltak), mozgósította az arbiterek belsejében várakozó dragúnokat.

A zelóták bátran és büszkén áldozták fel magukat, odaálltak a zergek elé, és addig küzdöttek, míg mozogni bírtak. Időt akartak nyerni, hogy Koronis harci egységei a repedéshez vonulhassanak.

A végrehajtó összegyűjtötte pszionikus energiáit. Azt a fegyvert akarta használni, amely halálosabb volt minden másnál, amelyet hosszú évek meditációs gyakorlatai során, a Qel'Ha fedélzetén őrzött apró kristályszilánk segítségével ismert meg.

Arra készült, hogy bevesse a pszi-vihart.

A xel'naga objektum körül álló, hatalmas khaydari kristályok megcsillantak a végrehajtó telepatikus energiáinak fényében, összegyűjtötték és fókuszálták Koronis erejét. A levegő

megreccsent és zümmögni kezdett. A végrehajtó érezte, a pszi-vihar iszonyú erővel fog lecsapni.

Amdor judikátor elképedve figyelte a végrehajtót. Köntösét az energiacikázás során gerjesztődött szél tépte, a szeme lángot szórt.

Koronis folytatta az összpontosítást. Amikor úgy érezte, képtelen kontrollálni az összegyűjtött energiákat, útjára bocsátotta a vihart. Az energiatömeg üvöltő lavinaként zúdult rá a zergekre; a lángok nélküli tűz cafatokra tépte a repedésből időközben kimászott lényeket.

A végrehajtó elgyengülve roskadt össze. A vihar átvonult a völgy felett, a szél és a fényjelenség feljebb emelkedett, és beleolvadt az ég felhői közé.

A zelóták folytatták a megkezdett támadást. Mentálkardjuk egyetlen zergnek sem kegyelmezett, de a repedésből egyre több zerg özönlött elő. Koronis elképedve bámult a támadókra, majd parancsot adott a hordozóknak, ereszkedjenek lejjebb, és alkossanak védelmi vonalat a xel'naga objektum körül. Amikor ezzel is megvolt, elgondolkodott, milyen eszközt vethetne még be a megállíthatatlannak tűnő zergek ellen.

28

Octavia Bren nem igazán értette, hogy a Terrán Domínium katonái mennyivel jobbak, mint a zergek - ők is legalább annyi telepessel végeztek, egészen "véletlenül", amennyivel a támadó szörnyek, ők is annyi kárt tettek a városban, mint az idegen lények. A lány rosszkedvűen csóválta a fejét. Legalább nem akarnak kiirtani minket...

Miközben a telepesek eloltották a tüzeket, ellátták a sebesülteket és eltemették a halottakat, Duke tábornok elfoglalta a tér mellett álló, épen maradt épületek közül a legnagyobbikat, majd előhozatott a hajójáról egy összecsukható tábori széket, és letelepedett a ház előtt. Az emberei szinte utasítások nélkül, gyakorlottan láttak hozzá, hogy felépítsék táborukat a város határain belül.

Miközben Abdel és Shayna Bradshaw a sebesültekkel foglalkozott a gyűlésteremben, Octavia azokat kereste meg, akik még mindig ott feküdtek, ahol a harc során összerogytak.

Egyik vérző embertől a másikhoz ment, ellátta és bekötözte a sebeket, műanyag sínekbe illesztette a törött végtagokat, antibiotikumot adott - ez utóbbit csak módjával, mert Szabadöböl készletei már majdnem teljesen kiapadtak.

Segítséget kérve nézett körül. A sebesülteken kívül már mindenki talált magának valamilyen munkát. Mindenki, kivéve a Domínium katonáit. A lány összeszedte a bátorságát, és odalépett az önelégült tábornokhoz, aki még mindig a tábori székén, a tér közepén üldögélt, és a maguktól is kiválóan működő egységeket irányítgatta.

- A telepesek haldokolnak - jelentette be Octavia. - Orvosi eszközökre és emberekre van szükségünk.

Duke tábornok ránézett.

- Az embereimnek megvan a maguk dolga. Fel kell állítanunk a táborunkat.

- Az embereit, és önt is, tábornok úr... Önöket azért küldték ide, hogy segítsenek nekünk! - Octavia elhatározta, nem hagyja lerázni magát. Az emberek, a barátai haldokoltak, nem adhatta fel ilyen könnyen. Keményen a tábornok szemébe nézett.

Duke végül parancsot adott vagy tíz szanitécnek, hogy foglalkozzanak a civilekkel is. Engedélyezte, hogy a telepeseket bevigyék a sebtiben felállított kórház-sátrakba, és ott lássák el őket. Octavia tudta, a tábornok nem azért teljesítette a kérését, mert megesett a szíve a szenvedőkön, inkább azért, hogy végre megszabaduljon tőle. Nem számít - gondolta. Mindegy, hogy miért csinálja, az eredmény a lényeg!

Az Alfa-ezred katonái tíz-tizenkét szállítójárművet hoztak ki a csatahajókból, hogy fontos ásványi anyagokat és veszpángázt szerezzenek. Nem igazán örültek, amikor az egyik telepestől megtudták, hogy Octavia felrobbantotta a raktárt.

Octavia sínbe tette Jon törött lábát, majd átsietett egy nyolc év körüli kisfiúhoz. A gyerek ájultan feküdt, az arca falfehér volt; megsebesült, és rengeteg vért vesztett. Octavia adott neki némi fájdalomcsillapítót, majd rákötött a karjára egy plazmainfúziós tasakot. Amikor ezzel végzett, felpillantott.

Nikolai polgármester éppen akkor masírozott át a téren.

Odament Duke tábornokhoz, zord arccal megállt, és úgy szorította ökölbe apró kezét, mintha arra készülne, hogy szétüti a tiszt fejét.

- Tábornok, az emberei kifosztják, tönkreteszik az épületeket! Ellopták a használható technikai berendezéseinket, elhordták a készleteinket! Ráadásul, úgy tudom, ön parancsot adott arra, hogy szedjék össze a farmjainkon található élelmiszereket is. Vajon csak azért éltük túl a zergek támadását, hogy állítólagos megmentőink mindenünket elvegyék? Hogy merészelnek ilyet tenni? Magyarázatot követelek!

Duke tábornok a homlokát ráncolta.

- Polgármester úr, ha jól tudom, maguk kértek segítséget. Az Alfa-ezred a bolygón kívül komoly konfliktusba keveredett, de otthagytuk a csatateret, és inkább idejöttünk, hogy megmentsük a maguk seggét. Úgy vélem, valamivel hálásabb is lehetne azért, amit tettünk.

Nikolait nem sikerült lecsillapítania.

- Hát persze! Hálásak vagyunk. De ha ma életben is maradunk, holnap, vagy egy hónap múlva éhen fogunk dögleni!

Ha nem a zergek, az éhhalál fog elpusztítani minket!

- Ejnye, polgármester úr! Ne aggódjon. Gondoskodom róla, hogy távozásunk előtt egy nagyobb készletnyi készételt kapjanak az emberei. Azt hiszem, amúgy is van pár ezer csomag marhahúsunk, aminek hamarosan lejár a szavatossága.

Nikolai tiltakozni próbált, de a tábornok egyetlen kézmozdulattal leintette.

- Biztosíthatom, hogy csak azt tesszük, ami feltétlenül szükséges a küldetésünk sikere érdekében. Az Alfa-ezred parancsokat kapott, amelyeket teljesíteni fog. Minden tőlünk telhetőt elkövetünk annak érdekében, hogy segítsünk magának, és ezeknek a földtúróknak, de mellesleg le kell győznöm egy ellenfelet, és meg kell szereznem egy bizonyos, idegen eredetű

tárgyat. Természetesen mindent a császár nevében teszek! -

Megvetően végigmérte a polgármestert, majd megdörzsölte borostás állát. - Figyelmeztetem, ne is próbálja megállítani az embereimet, különben elfoglalom a maga házát, és ott rendeztetem be a latrinát!

Két katona elvonszolta a polgármestert, aki úgy rugdalózott és kapálózott, mint a csintalan gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.

A tábornok ezután végighallgatta a találomra kiválasztott telepesek helyzetértékelését, majd utasította a katonáit, hogy keressék meg Octavia Brent, azt a lányt, aki először hírt hozott az idegen objektumjelenlétéről, és aki valószínűleg többet tudott a Bhekar Róra érkezett lényekről, mint bárki más Szabadöböl lakói közül.

Duke úgy döntött, hogy mégis elfoglalja a polgármester házát, és abban rendezi be az irodáját. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken, az íróasztal mögött, és türelmesen várta, hogy az emberei előkerítsék Octaviát.

Amikor a lány előtte állt, ridegen végigmérte. Nem kínálta se hellyel, se innivalóval. Octavia is szemügyre vette a Domínium csapatainak vezérét, és még ellenszenvesebbnek találta, mint korábban.

- Nos, Miss Brown...

- Bren, tábornok úr. Bren a nevem.

- Ó, igen. Persze. Nos, elérkezett az idő, hogy teljesítse a kötelességét. Úgy értem, mint a Terrán Domínium polgára, és...

Octavia egyenes háttal állt a tábornok előtt.

- Nem vagyok a Domínium polgára! - vágott közbe. - A Bhekar Ro lakói függetlenek. Csak pár nappal ezelőtt hallottunk arról, hogy létezik ez a bizonyos Domínium. Hogyan lehetnék a polgára?

- Az, hogy minek tartja magát, nem számít. Mengsk császár minden embert az alattvalói közé sorol. Még a tudatlanokat, a tájékozatlanokat is. - Duke türelmetlenül dobolt az íróasztal lapján. - Úgy tudom, hogy a telepesek közül ön rendelkezik a legtöbb információval egy bizonyos rejtélyes, vélhetőleg idegen eredetű objektumot illetően. Állítólag a saját szemével látta.

- Az a tárgy megölte a bátyámat, tábornok úr.

- Helyes, helyes - mondta Duke szórakozottan. - A bátyja nem igazán érdekel... Úgy értem, most az a legfontosabb, hogy ön látta az objektumot. Mondjon el mindent, amit tud róla.

Hogy néz ki? Milyen védelmi rendszer veszi körül? Mit figyelt meg? Véleménye szerint használható fegyverként? Ha igen, mekkora pusztító ereje lehet? Ha ez a tárgy a segítségünkre lehet az ellenség legyőzésében, akkor a lehető leghamarabb magunkhoz vesszük, és elhagyjuk a bolygót. Ha pedig elmentünk, önök nyugodtan folytathatják a... Mivel is foglalkoznak az emberek errefelé?

Octavia csak arra vágyott, hogy az élet végre ismét a régi mederben folyjon, ezért részletesen beszámolt a tapasztalatairól.

Elmondta, hogyan találták meg a tárgyat; elmesélte, hogy az objektum hogyan végzett Larsszal, hogyan semmisítette meg a robokombájnt.

Duke tábornok felvonta a szemöldökét.

- Érdekes. Talán át lehetne programozni... Esetleg elérhetnénk, hogy a jövőben kizárólag az ellenséges járműveket semmisítse meg. Hm. Fölöttébb érdekes. Majd megparancsolom a tudósaimnak, hogy vizsgálják meg ezt a lehetőséget is.

- Szerintem az idegen lények is valami ilyesmit forgathatnak a fejükben - mondta Octavia. - Úgy vélem, a tudósainak, ha odaküldi őket, igen kellemetlen meglepetésben lehet részük.

- Maga csak ne aggodalmaskodjon, szép kislány! Már többször összefutottunk a zergekkel és a protossokkal is. - Duke a polgármester szobájában lévő műszerekre pillantott, és szemügyre vette azt a szeizmográfot, amelyet a katonái Octavia otthonából hoztak át ide.

A tábornok pár szóval elmesélte a lánynak a protossok, az emberek és a zergek első háborújának történetét. Octavia döbbenten hallgatta a beszámolót, és közben a szeizmográfra pillantott. A műszer mutatója megmozdult - azokat a robbanásokat jelezte ki, amelyek a távoli völgyben, a titokzatos objektum körül következtek be.

- Azt hiszem, tábornok, valami nem stimmel odakint.

Duke is a műszene nézett, majd összeszorította vastag ajkait.

- A műszer a mi fegyvereink által keltett lökéshullámokat érzékeli. Az is lehet, hogy valami nagyobb ütközet visszhangjait látjuk. - Ökölbe szorította a kezét, és ingerülten a polgármester asztalára csapott. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem pazarlok több időt magára, meg a társaira. Miért vacakolnék pár nyomorult telepes megmentésével, ha egyszer az objektum miatt rendeltek ide?

29

Bár távol volt a Bhekar Rótól és a körülötte, valamint a rajta folyó csatától, a Charon, az egyre növekvő kaptár mélyén tartózkodó Sarah Kerrigan folyamatosan figyelemmel kísérte a Kukulkáncsorda műveleteit és fejlődését.

Az összecsapások során érzékelte alattvalói pusztulását, pontosan tudta, hogyan zajlott le a szánalmas telepesek elleni csata, és hogy mit műveltek a gyűlölt Duke tábornok egységei, hogyan irtotta a zergeket az Alfa-ezred. Érzékelte azt is, hogy a protossok mivel, hogyan próbálják távol tartani alattvalóit, gyermekeit a xel'nagák által hátrahagyott tárgytól.

Mindenről tudott, de nem érzett se fájdalmat, se gyászt. A zergek azért léteztek, hogy feláldozzák magukat. Valamennyi egység pótolható volt, a faj bármilyen veszteséget el tudott viselni. Emiatt egyetlen percig sem aggódott. Amióta a szuperelme helyére lépett, a Pengék Királynője számára minden zerg egyetlen élő, organikus erőforrás volt, minden születés vagy halál statisztikai adattá silányult.

Veszteni azonban nem szeretett; sosem bírta elviselni a vereséget.

Dühös utasításokat küldött a Kukulkán-csordának, a lordoknak és a királynőknek. Több lárva létrehozatalát követelte, több alattvaló, még több harcos megteremtését sürgette. Tudta, zergekből sosem lehet elég, hiszen előbb-utóbb úgyis szükség lesz rájuk. A galaxis szektorának meghódításához rengeteg harcos kellett.

Bízott a sikerben, hitt abban, hogy eléri végső célját. Tudta, hogy a xel'nagák objektumának birtokában minden könnyebben és gyorsabban sikerülhet.

Dühítette, hogy a protossok is megjelentek, hogy megelőzték a csordát, és kialakították bázisukat a tárgy közelében. Ahogy a harag végigáramlott benne, az őrzők közül néhány sziszegve száguldozott az alagutakban. Az alattvalókra átragadt a Pengék Királynőjének idegessége...

Mielőtt az őrök kárt tehettek volna a kaptárban (a falakat persze csak rövid időre rongálhatták meg, a szerves anyag meggyógyította önmagát), Sarah Kerrigan nyugalmat erőltetett magára, és a nagy tervre összpontosított. Arra gondolt, hogy az árulásnak, a győzelemnek vagy a vereségnek nincs valódi jelentősége, mert egyszer úgyis az ő faja, a zergek népe uralja majd a tér számos bolygóját, amikor pedig erre sor kerül, következhet a bosszú.

Ahogy az Alfa-ezredet figyelte, Kerrigannak egy férfi, Jim Raynor jutott eszébe. Valamikor szerette őt. Különleges ember volt, még azt is meg tudta volna bocsátani neki, hogy élete nagy részét lidércharcosként, bérgyilkosként töltötte. Jim azonban minden más egyébbel csak a múltja egy szimpla részévé vált. Ez a múlt akkor ért véget, akkor kezdődött a jelen, amikor Arcturus Mengsk árulást követett el kedvenc ügynöke, Sarah Kerrigan ellen, aki így a zergek prédájává vált.

Már nem haragudott Mengskre azért, hogy összehozta a zergekkel, ennek ellenére szívesen halálra kínozta volna az önjelölt császárt. Ezerszer elképzelte már, hogyan tépné szét, pusztán az élvezet kedvéért.

De erre is sor fog kerülni. Minden pusztán idő kérdése.

Kerrigan felidézte azokat az alkalmakat, amikor a Norad II megmentése során találkozott a gőgös Duke tábornokkal. Már akkor sem kedvelte különösebben.

A múlt minden egyes részlete, minden apróság fontos volt a számára. Nem azért, hogy emlékezzen a régi időkre, inkább azért, hogy az akkor szerzett tapasztalatokat a jelenben is felhasználhatta, méghozzá a zergek érdekében.

Miközben a Bhekar Rón folytatódott a csata, A Pengék Királynője tudatának csupán apró részét foglalta le az eseményekkel, az agya ennél sokkal komolyabb és fontosabb problémák megoldásán dolgozott.

30

A kőomlás tövében, a xel'naga objektum közelében, a kopár völgyben folytatódott a protossok és a zergek harca. Miközben a két csapat elszántan küzdött, a Terrán Domínium három szállítóhajója jelent meg az égen, amelyek egy teljes szárazföldi alakulatot hoztak magukkal.

A szállítóhajók ormótlan, nehezen kormányozható gépek voltak, gyakran jelentkeztek náluk különböző mechanikai hibák, de a pilóták vakmerősége és ügyessége általában kiegyenlítette ezeket a hiányosságokat. A három egység a csatamező fölé siklott, ügyesen kikerülte a robbanások, és a Koronis végrehajtó pszi-vihara által gerjesztett lökéshullámokat. Saját fegyverzettel nem rendelkeztek, védelmi szempontból csak a sebességükre és kifejezetten vastag páncéljukra számíthattak. Alacsonyan repültek, gyorsan mozogtak, és megpróbálták végrehajtani a feladatukat, mielőtt valaki leszedné őket.

Néhány repülő mutaliszk figyelmét éppen nem kötötték le a protossok. Ezek a szállítóhajók után vetették magukat. A három pilóta a támadásra azzal reagált, hogy felbontották alakzatukat, eltávolodtak egymástól. A mutaliszkok savzuhataga komoly kárt tett az egységek páncélzatában, de a három közül egyiknek sem kellett kényszerleszállást végrehajtania.

A szállítóhajók a sziklaomlás fölé érkeztek, és pontosan a xel'naga objektum mellett ereszkedtek le. A protossok és a zergek átirányították tűzerejüket, mindkét csapat az emberek ellen fordított néhány löveget és egységet. A csillogó tárgy fölött lebegő hajók pilótái tisztában voltak azzal, hogy nincs sok idejük.

A kapuk kinyíltak, a rámpák leereszkedtek. A hajók belsejéből Scott hadnagy vezetésével egy osztagnyi gyalogos katona, néhány tűzdenevér, és négy, csodálatos góliát-páncélt viselő gárdista sietett ki. A góliátok inkább kétlábon járó tankok voltak, mint emberek. Ők léptek ki elsőként, így páncéljukkal felfogták az első lövéseket. A gyalogosok és a vastag ruhát viselő tűzdenevérek leugráltak a rámpáról, és fedezéket kerestek a csillogó tárgy melletti sziklák között.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltozott Scott hadnagy.

Amint az utolsó katona is elhagyta a rámpát, az első

szállítóhajó megfordult, és csavaros ívben az ég felé emelkedett.

A pilóta azonnal maximális sebességre kapcsolt. A társai követték.

Scott hadnagy az objektum legközelebbi nyílásához vezényelte katonáit.

- Gyerünk, befelé! Ki kell derítenünk, mi ez. Információkat és mintákat kell gyűjtenünk!

Az űr-tengerészgyalogosok előredőlve, C-14 Gauss Impalerjeiket lövésre készen tartva száguldottak be a nyílásba.

A bejárat körüli rész olyan volt, mintha valamilyen biopolimer gyantából készült volna. Az egyik góliát a csapat élére állt, és felkészült ama, hogy nagy tűzerejű fegyvereivel megvédi társait.

A tűzdenevérek mögéje soroltak, hogy szükség esetén plazmás lángszóróikkal szétégessék a veszélyforrásokat.

Scott hadnagy is indulni készült, de előtte még az égnek arra a pontjára nézett, ahol utoljára a szállítóhajókat látta. Az egységeket mutaliszkok vették üldözőbe. A zerg szörnyek mind közelebb és közelebb kerültek a könnyű prédához. A pilóták válaszképpen olyan káprázatos légi mutatványokat adtak elő, hogy még nézni is szédítő volt. Ám hiába próbálkoztak, a mutaliszkok savfröccse elől nem menekülhettek.

A halálra ítélt pilóták végrehajtották életük utolsó hőstettét.

A hajókat a földön, a domb tövében harcoló protossok és zergek felé fordították, és felkészültek arra, hogy a tömegbe zuhannak. Az első két mártírnak csupán néhány tucat idegen lényt sikerült megsemmisítenie. A harmadik pilóta az utolsó pillanatban meggondolta magát, felhúzta a hajó orrát, és kissé bizonytalanul, a levegőben billegve Szabadöböl irányába fordult, és átrepült a dombok fölött.

Scott hadnagy követte az embereit.

Néhány másodperccel később támadás érte a felderítőket. Az egyik mellékalagútból három protoss zelóta ugrott a góliát elé.

A szemük izzott, száj nélküli arcuk torz démonmaszkra hasonlított.

- Vigyázat! - kiáltott fel Scott.

A zelóták felemelték furcsa kesztyűbe bújtatott kezüket, és aktiválták mentálkardjukat. Az emberek tüzet nyitottak. A Gaussok lövedékei hanyatt lökték a protossokat, akik ennek ellenére megpróbáltak ölni recsegő pengéikkel.

Scott hadnagynak nem volt alkalma arra, hogy megismerje a küldetésben résztvevő embereket, így annak a három katonának a nevét sem tudta, akik sikoltva rogytak össze a zelóták előtt.

Miközben a mentálkarddal halálra sebzett emberek összerogytak, a katonák folytatták a tüzelést. A hadnagy rohamra vezényelte a góliátokat.

Az egyik gólfát előrenyomult. Páncélját energiaburok erősítette, két, harminc milliméteres gépágyújából folyamatosan tűz alatt tartotta a zelótákat. A fegyver folyamatosan ugatott; az egyik protoss szétlyuggatva, holtan dőlt hátra.

Hat tűzdenevér üldözőbe vette a két ellenséges fanatikust. A lángszórók tűzcsóvát okádtak a zelótákra. Az egyik protossnak a halála előtti pillanatban sikerült előrecsapnia mentálkardjával.

Megölt egy tűzdenevért, de aztán a társával együtt szénné égett.

Scott felmérte a helyzetet. Három gyalogost és egy tűzdenevért vesztett. Szorosabb alakzatba rendezte a csapatot.

- Fogytán az idő - jelentette ki. - Mennünk kell. - Tudta, a küldetés sikere a gyorsaságon múlik. Ezúttal nem adhatta meg a végtisztességet az elesettek bajtársaknak.

A hadnagy tisztában volt azzal, hogy kommandós csapata erőhátrányban van, ezért azt tervezte, hogy villámgyorsan bevonul az objektum belsejébe, megszerzi az adatokat és mintákat, majd visszahúzódik. Abban reménykedett, hogy a két ellenséges csapat eközben éppen eléggé leköti egymás figyelmét.

Senki sem tudta pontosan, mi lehet az idegen objektum.

Scott hadnagy mindenképpen ki akarta deríteni.

Az osztag egyre mélyebbre hatolt az objektum belsejében.

Bizonyos helyeken jeladókat erősítettek a labirintus falaira, hogy könnyen visszataláljanak a kijárathoz. Scott az órájára pillantott, hogy megállapítsa, mennyi idejük maradt. A tervek szerint a szállítóhajók egy megadott időpontban fognak megjelenni a zóna fölött.

- Stimulálószert. Mindenki! - adta ki a parancsot. -

Gyorsabban kell mozognunk.

A katonák harci öltözékének belsejében volt egy infúziós rendszer, amelynek segítségével az emberek bejuttathatták a szervezetükbe az adrenalinból és endorfinból álló, teljesítményfokozó koktélt. Scott hadnagy ismerte a szer kockázatait és potenciális mellékhatásait, tudta, hogy bizonyos személyeknél a vegyület az őrületig fokozza az agresszivitást, de nem tehetett mást. Most minden attól függött, milyen gyorsan képesek végrehajtani a feladatot.

Előrenyomultak, lefelé haladtak a spirális folyosón.

Váratlanul négy, rákszerű géppel találták szemben magukat. A különös kiborgok mindegyikének négy rovarlába volt. Scott tudta, hogy a gömb alakú testek belsejében eleven agyak dolgoznak. Már látott ilyen protoss egységeket.

- Dragúnok!

A dragúnok éppen kifelé tartottak. Scott arra gondolt, ha ő

lenne a protossok vezére, ő is ezeket a kiborgokat küldte volna ki felderítésre. A dragúnok vélhetőleg információkat szereztek az objektumról, az agyukban ott voltak az adatok, gömbtestükben a minták. A hadnagy tisztában volt azzal, hogy az Alfa-ezred szakemberei nem lennének képesek kiolvasni a protoss-agyakból az információkat, nem fejtenék meg a komputerek kódjait, és azt is tudta, hogy ezek az értékes adatok nem kerülhetnek a protossok vezérének kezébe. Kiadta a legkézenfekvőbb parancsot:

- Tűz!

A dragúnok, mint bosszús pókok, már hátrébb húzódtak, és készenlétbe helyezték fázis-diszruptoraikat. A góliátok ismét beindították gépágyúikat; a négy közül két dragúnra összpontosították a tüzet.

A gépágyúk tíz-tizenöt másodpercig működtek, mire a két dragúnt sikerült megsemmisíteni. A másik két protoss kiborg kilőtte pszi-töltésű mikromezőbe burkolt antianyag lövedékeit.

Két tűzdenevér és három gyalogos katona azonnal meghalt, az egyik góliát is megrogyott. A dragúnok ismét lőttek. A találatot kapott emberek teste felismerhetetlen, undorító masszává változott.

Az életben maradt tűzdenevérek őrjöngő üvöltéssel támadtak rá a két dragúnra, lángszóróikkal a gömbtesteket vették célba, és addig működtették fegyvereiket, míg biztosra vették, hogy a burokba zárt protoss agyak felforrtak.

Az egyik gömbtest szétrobbant. Sűrű folyadék, és agyvelő-

darabok fröccsentek az organikus falra. A másik dragún az oldalára fordult, négy lába vadul rángatózott - pontosan olyan volt, mint egy csótány, ami túl sokat falatozott a rovarirtóból.

A halál égett bűze elviselhetetlenné vált. Scott hadnagy védőmaszkot húzott a szája elé. A szemét csípte a füst, de sem ezzel, sem az elesettekkel nem foglalkozott.

- Tovább! - adta ki a parancsot. - Végre kell hajtanunk a feladatot! Menjünk be az objektum magjához, nézzünk szét, aztán... Aztán irány a tábor! Már vár minket a vacsora.

31

Miközben a sebesültekkel bajlódott, Octavia agyában egyre erősebbé vált egy gondolat. Nem is volt ez valódi gondolat, inkább csak egy érzés. Minél jobban erőlködött, hogy kizárja a tudatából, annál energikusabb lett. Mintha egy mentális horgot akasztottak volna a lelkébe, hogy közel vonják valamihez, ami közölni akar valamit. Nem feltétlenül vele, hanem valakivel, bárkivel, aki hajlandó figyelni.

Tudta, hogy a Bhekar Ro telepesei közül senkinek sincsenek olyan erős megérzései, mint neki, így sejtette, hogy a többiek semmit sem érzékelnek a furcsa hívásból. Felnézett, körbefordult, és megpróbálta meghatározni, melyik irányból érkezik a Hang. A sürgető suttogás forrása valahol a dombok lábánál lehetett, a völgy innenső oldalán; valahol ott, ahol az idegen csapatok egymással küzdöttek annak a tárgynak a megszerzéséért, ami megölte Larsot.

A mentális jelzés azonban nem a tárgyból érkezett, hanem sokkal közelebbről, és... Valahogy más volt.

Szabadöböl körül katonák nyüzsögtek. Duke tábornok csapatai gyakorlatilag elfoglalták a várost, amely már korántsem volt olyan csendes, békés és nyugodt, mint néhány nappal korábban.

Az előző napi csata óta a zergek nem próbálkoztak újabb offenzívával. Még a különös biomassza szőnyeg is hátrébb húzódott, mintha felgöngyölte volna magát. A zergek a völgyben folyó harcra koncentráltak, azokra a lényekre, akiket Duke tábornok protossoknak nevezett. Minden jel arra vallott, hogy a protossok küldték Szabadöböl fölé azt a mechanikus kémgépet, amit a rakétasiló levadászott.

Octavia éveken át úgy érezte, hogy az élete egyetlen küzdelem. Annyi problémája volt, olyan sok nehézséget kellett legyűrnie, hogy nem igazán tudta, mit kellene élveznie, most azonban rádöbbent, hogy a Bhekar Ro valóban a béke és a nyugalom szigete volt. A világ a feje tetejére állt, mióta előkerült az az átkozott csillogó valami.

Bár a zergek a jelek szerint nem készültek újabb támadásra, az Alfa-ezred katonái folytatták a védelmi vonalak kiépítését és megerősítését. A hatalmas munkagépek gyakorlatilag darabokra szedték a lakóépületeket, a gerendákat és a fémlemezeket beépítették a külső kerítésbe. Más gépek felmarták a telep körüli termőföldet, hogy értékes vagy használható ásványi anyagokhoz jussanak. Duke emberei bunkereket építettek, rakétasilókat állítottak fel. Katonák és tűzdenevérek foglalták el az új létesítményeket. Azok, akik éppen nem teljesítettek őrszolgálatot, egyszerűen bevonultak valamelyik házba. Először a zergek elleni csatában elesett telepesek otthonait foglalták el, de mivel nem jutott hely mindegyiknek, beköltöztek a foglalt épületekbe is. Nem foglalkoztak a lakók tiltakozásával, a jelek szerint úgy érezték, bármihez joguk van.

A kerítésen kívül csúf ostromtankok járőröztek. Lánctalpuk felszaggatta a növényeket, hatalmas páncélozott testükkel kidöntötték a gyümölcsfákat, hogy jobb rálátás nyíljon az esetlegesen közeledő ellenséges haderőre. Hatalmas, páncélos góliátok sétálgattak Szabadöböl körül, készen arra, hogy bármit elpusztítsanak. A város fölött keselyű-egységek cikáztak, ezek töltötték be a felderítők szerepét. Hangjukkal szinte szétmetszették a levegőt; olyanok voltak, mint a mérges darazsak. Időnként el-elejtettek egy-egy kisebb csomagot, amelyek pókbombának nevezett aknák voltak. A pókbombák, miután földet értek, megkeresték a legmegfelelőbb rejtekhelyet, beásták magukat, és szenzoraik aktiválása után várták az ellenséges erők felbukkanását.

Szabadöböl valóságos haditáborrá változott, a telepesek pedig rabok lettek a saját otthonukban. Duke tábornok jókora hangszórókat helyeztetett el a város különböző pontjain, az épületek falain és a főtéren, ezeken keresztül utasítgatta a civileket, mit kell tenniük "a saját védelmük érdekében".

Nikolai polgármester egyfolytában panaszkodott és tiltakozott, de valójában csak azért csinálta, hogy az emberek lássák, tesz valamit az érdekükben. Többször is a tábornok elé járult, előadta, hogy szerinte Duke túllép a hatáskörén, amikor tönkreteszi a földeket, kifosztja a raktárakat, vagyis megsemmisít mindent, amiért a telepesek az elmúlt negyven évben olyan sokat dolgoztak és szenvedtek. A tábornok ügyet se vetett rá, egyszerűen eleresztette a füle mellett a megjegyzéseket.

Octavia nem akart a tábornok elé kerülni, nem akart beszélni vele. Feleslegesnek találta a vitát, úgy gondolta, semmiképpen sem tudná meggyőzni igazáról ezt az ízig-vérig katonát, aki talán soha életében nem dolgozott annyit, amennyit a Bhekar Ro lakói egyetlen év alatt. Szeretett volna választ kapni néhány fontos kérdésre, de tudta, hogy nem Duke lesz az, aki beavatja a titkokba. Sokkal jobban bízott a fejében erősödő hívó hangban.

Sajnos nem értette, hogy az idegen tudat mit akar közölni vele, de azt érezte, hogy valami fontosat. Egyre biztosabb volt abban, hogy mindenre megtalálja a választ, ha sikerül végre elhagynia a várost.

Valamivel később, miután beesteledett, a telepesek hazatértek. A legtöbben a katonákkal voltak kénytelenek osztozni otthonaikon, szinte senki sem folytathatta korábban megszokott életét.

Octavia nem ment haza, az árnyékok között megbújva várakozott, a lehetőséget leste, hogy elsurranjon a katonák mellett.

Annak ellenére, hogy tiltakoztak Duke tábornok parancsai ellen, a telepesek egyet betartottak az utasítások közül: egyikük sem merészkedett a kerítésen, a városon kívülre, különösen nem sötétedés után. A katonák is tudták ezt, így nem is figyelték a várost, általában hátat fordítottak a kerítésnek. Ez éppen kapóra jött a lánynak. Tudta, Duke egyetlen emberének sem jutna eszébe, hogy egy magányos nő az éjszaka közepén kioson, elsettenkedik a védelmi vonalak mellett, és nekivág a nyílt, veszélyes terepnek, ahol bármikor megtámadhatják a zergek.

Azzal is tisztában volt, hogy a tábornok akkor sem tenne erőfeszítéseket a visszahozatala érdekében, ha felfedezné távozását.

Octavia már nem félt a zergektől. A lények rohama nyílt volt, és kissé ostoba. Abban reménykedett, hogy bujkálva, óvatosan mozogva elkerülheti a figyelmüket, hogy a csorda ügyet sem fog vetni rá, amikor a távolabbi völgyben (erre a szeizmográfok adatai utaltak) még mindig nem ért véget a két idegen faj csatája.

Amint beletörődött az elméjében hangtalanul zengő hang jelenlétébe, amint elindult, hogy teljesítse a fel sem fogott parancsot, a hívás világosabbá vált. Óvatosan mozgott, tudta, talán csapdába sétál. A mentális jelzőfény akár halálba csábító sziréndal is lehetett, bár ezt nem igazán tudta elhinni. Miért próbálkoznának ilyen húzásokkal az ellenséges fajok? Miért éppen vele? Hiszen egy szimpla telepes, semmi más, a három szemben álló ellenséges csapat egyike számára sem lehet fontos.

Végigsietett az utcán. Olyan gyorsan haladt, hogy a lábában meghúzódott az egyik izom, és sajogni kezdett a combja. Az elmúlt néhány nap során rengeteg stresszt kellett elviselnie, keveset evett, még kevesebbet aludt, és ennek most érezte meg a hatását. A testében azonban szabadon áramlott az adrenalin, és most csak erre volt szüksége. Erőre és némi akaratra.

A Domínium katonái, az őrszemek nem vették észre. A kerítés sem jelentett akadályt a számára. Ahogy végigszaladt a sziklás terepen, eszébe jutott, hogy a keselyű-egységek valahol itt szórták szét a pókbombákat. Szerencsére a robbanó szerkezeteket úgy állították be, hogy csak nagyobb méretű

ellenséges élőlények, vagy nehéz járművek közeledésekor aktiválódjanak. Octavia bízott benne, hogy az ő súlya nem lesz elég ahhoz, hogy a pókok felrobbanjanak, vagy észleljék a jelenlétét.

Mély lélegzetet vett, és futásnak eredt a sötétben.

32

A xel'naga objektum körül elkeseredett küzdelem folyt. A Kukulkáncsorda vezérei által irányított zergek egy része levált a fő alakzatról, és keresztültiport a protoss védőkön. A szörnyek közül néhány futásnak eredt, és pár pillanattal később behatolt a biopolimer falak közé, a zöldes fénnyel ragyogó labirintusba.

Miközben Koronis végrehajtó az ütközetre koncentrált, Amdor judikátor az objektum belsejében lévő zergek után küldte a protoss zelótákat. Eközben a Terrán Domínium Scott hadnagy által vezetett egysége az alagutakban haladt. A katonák mindenről felvételeket készítettek, minden információt összegyűjtöttek, hogy Duke tábornoknak elegendő adat álljon rendelkezésére a további döntések meghozatalakor.

Scott hadnagy a seregben töltött évek során megtanulta, hogyan lehet egyetlen pillantással felmérni a helyzetet, miért célszerű az embernek az ösztöneire, a megérzéseire hagyatkoznia. Minden idegszálával a feladatra koncentrált, és bízott benne, hogy az osztaga nem fog további veszteségeket szenvedni. Természetesen tudta, hogy erre nincs sok esély.

Bár már mélyen behatoltak egy ismeretlen és titokzatos objektumba, bár minden irányból ellenséges idegen lények vették körül őket, még mindig nem feledkeztek meg arról, hogy az Alfa-ezred katonái. Az egység mottója szerint éltek -

,,Elsőként bemenni, utolsóként kijönni" -, és büszkék voltak arra, hogy éppen őket jelölték ki a feladat elvégzésére.

Valamennyien tudták, hogy nem szabad idegeskedniük vagy kapkodniuk, mert az ilyesmi éppúgy a halálukat okozhatja, mint a túlzott nyugalom, vagy az elbizakodottság. Ügyeltek rá, nehogy úgy viselkedjenek, ahogy a civilek szoktak - például a Bhekar Ro telepesei.

A góliátok előrehajoltak; hatalmas testük alig fért el az alagutakban. A szokatlan póz ellenére lövésre készen tartották fegyvereiket. A különös építmény falain ékkőszerű

képződmények, kristályok, és különböző világító testek ragyogtak. Scott hadnagy az évek során már számos bolygót látott, sok furcsaságot tapasztalt, elképesztő képződményekben járt, de ehhez hasonlóval még sehol sem találkozott.

A csapat a góliátok vezetésével befordult egy sarkon, és belerohant egy zerg hordába. Az undorító lények sziszegve támadó pozícióba helyezkedtek, felemelték karjaikat és farkukat, készenlétbe helyezték karmaikat és csontos kinövéseiket. Hat gyíkszerű zergling előrefutott. Őket egy hidraliszk követte, amely fenyegetően nyújtogatta karmos végtagjait.

Scott hadnagy egyetlen másodpercig sem habozott.

- Tűz!

Az emberek azonnal teljesítették a parancsot. A tűzdenevérek az alakzat élére álltak, és beindították fegyvereiket. A hosszú lángcsóvák megperzselték a szökdécselő zerglingeket, tűzgomollyá változtatták a testüket. A torz gyíkok agonizálva belerohantak a falakba, füstölgő lyukakat ütöttek a szerves anyagra.

A góliátok is tüzet nyitottak. A gépágyúk lövedékei szétdarálták a hidraliszkot, amelynek a halála előtti másodpercekben még sikerült kiköpnie néhány tucat csontnyilat.

Ebben az összecsapásban Scott hadnagynak három katonája pusztult el. Az életben maradottak üvöltve rontottak előre, hogy bosszút álljanak bajtársaikért. A hadnagy is a vállához szorította a fegyverét, és követte az embereit.

Miközben az osztag a zerglingekre és a hidraliszkra koncentrált, az emberek háta mögött újabb ellenséges egység jelent meg. Az egyik mellékjáratból egy hatalmas ultraliszk bújt elő, amely hosszú csontpengéit lóbálva derékban kettészelt két tűzdenevért. A lángszórósoknak haláluk előtt még sikerült az ultraliszk felé fordulniuk, még be tudták indítani a tűzözönt, ám a gigantikus bestiát ez cseppet sem zavarta. Lassan, megállíthatatlanul nyomult előre, folytatta a megkezdett rohamot, hogy péppé zúzza az eléje kerülő embereket.

- Védelmi félkör! - kiáltotta Scott hadnagy. - Rajta!

A katonák több száz lövedéket zúdítottak az ultraliszkre.

Tapodtat sem hátráltak. A két megmaradt góliát páncéljából hidraliszk-tövisek meredeztek, de folytatták a tüzelést; a gépágyúk lövedékei még az ultraliszk vastag bőrét is átütötték.

A tűzdenevérek közelebb húzódtak az ellenséghez, és aktiválták a lángszórókat.

A vérző, füstölgő sebekkel borított ultraliszk előrébb tántorgott, a jelek szerint nem érdekelte, hogy a teste hamarosan használhatatlanná válik. Előrelendítette hosszú csontpengéit, és levágta a három megmaradt tűzdenevért.

A góliátok egyike közvetlen közelről tüzelt a lényre. A lövedékek hatalmas cafatokat téptek ki az ultraliszk testéből, ám a bestiának még ekkor is volt annyi ereje, hogy széthasítsa a góliát páncélját, és cafatokra metélje a benne lévő embert.

Scott hadnagy végignézte a szakasz megsemmisülését, de közben eszébe sem jutott, hogy elrendeli a visszavonulást.

Folyamatosan lőtte az ultraliszkot, amely az utolsó góliát felé fordult.

Öt katona együttes tűzereje végül végzett a behemóttal.

Amikor a padlóra rogyott, az ultraliszk még egy embert megölt: egyszerűen rázuhant irdatlan súlyú testével.

A hirtelen beálló csend szinte fájdalmas volt. Scott döbbenten nézett körül, megpróbálta felfogni a történteket.

Mély lélegzetet vett, és félresöpörte a félelmét, összekaparta önbizalma morzsáit. Megvárta, hogy kitisztuljon az elméje, és már azelőtt meghozta következő döntését, hogy az emberei magukhoz tértek volna.

- Előre! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Egyetlen pillantást sem vetett az elesett katonákra.

Scott hadnagy a csapat élére állt, és továbbment a különös folyosón. Azt a parancsot kapta, hogy nézze meg, mi van a bizarr objektum belsejében. Teljesíteni akarta a feladatot, de már biztos volt abban, hogy a küldetés egyre nehezebbé válik, ahogy az osztag mélyebbre jut a folyosókon.

33

Octavia maga sem igazán tudta, hová tart. Valami magához rendelte, és ő engedelmeskedett. Olyan volt az egész, mintha beleugrott volna egy folyóba, amely áramlataival oda sodorja majd, ahová akarja. A valami, ami hívta, idegen volt, a lány ennek ellenére úgy érezte, megbízhat benne.

A sötétség sűrűbbé vált. Octavia úgy mozgott, mintha transzban lenne. Átvágott a felperzselt, letaposott mezőkön, a zerg karmok és csápok nyomaival mintázott földeken. Az egykori gyümölcsöst alkotó fák kicsavarva, tövestől kitépve hevertek az oldalukon - ezeket a növényeket a felbőszült hidraliszkok és ultraliszkok tépték ki a földből.

Mindenütt a széttépett, szétrobbantott zergek maradványai hevertek, rovarlábak és kemény páncélok, zsigerek és fejek, rákollók és polipcsápok. Sok tetem olyan volt, mint a kutyák által kinyalt konzervdoboz; a zerglingek akár csata közben is a hátukra fordították sebesült társaikat, és a puha hasi részeknél kezdve kiszippantották, vagy ollóikkal kikanalazták, felzabálták a még élő lények szerveit. A talaj habos váladék szennyezte, itt-ott már csak sűrű sár maradt a tócsák helyén, és voltak olyan foltok is, ahol a föld betonkéményre száradt.

Octaviának beletelt néhány órába, míg elérte a dombok lábánál álló elszigetelt bányatelepet, azt a helyet, ahonnan feltételezései szerint a sürgető pszi-hívás forrása volt. Fellépett az egyik sziklára és körbenézett, de a sötétben szinte semmit sem látott. A csillagok fényét vékony, gézszerű felhők fátyolozták el.

Körülbelül kétszáz méter magasra kapaszkodott fel a domb oldalában. Lassan, magabiztosan mozgott, ahol kellett, ott hason csúszva jutott át egy-egy lapos szikla túlsó oldalára. Hirtelen mozdulatlanná vált. Ez az a hely! Az egyik kőtömböt mintha egy gigantikus fejszével fordították volna ki a talajból, a tövénél mély, keskeny szakadék sötétlett. A hang erre a helyre hívta Octaviát, aki először semmit sem látott.

- Jól van - mondta hangosan, bár fogalma sem volt arról, hogy az ismeretlen lény érti-e a nyelvét. - Itt vagyok.

Megjöttem. Mit akarsz? - Ki akarta deríteni, hogy a hang tulajdonosa képes-e segíteni neki, tud-e valamilyen megoldást kínálni a telepeseknek, akik egyszerre három inváziós erő, a zergek, a protossok és a Domínium katonái ellen próbáltak küzdeni.

A hang tisztán csendült fel az agyában.

De hiszen az embereknek nincs pszi-képességük!

- Valóban nincs - felelte Octavia.

Örülök, hogy eljöttél - mondta a hang.

Váratlanul egy magas, szürke bőrű lény lépett ki a különös formájú szikla mögül. Octaviára nézett. A lány összerezzent, de nem mozdult, bátran állta az ismeretlen tekintetét.

A szürke bőrű szeme parázsként izzott. Szája nem volt, a fejformája arra utalt, hogy óriási lehet az agya. Octavia érezte, hogy a lény nőnemű, a protossok fajához tartozik, de nem tagja annak az inváziós erőnek, amely a távolabbi völgyben szállt le a Bhekar Róra.

- Hívtál...

Igen.

- Octavia Bren vagyok. Telepes. Ki vagy, és mit akarsz?

A nevem Xerana. A protossok Sötét Templomosa vagyok.

Elemeztem az űrbe küldöttjelet, és azt hiszem, ismerem a forrását. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a...

- Tényleg? - vágott közbe Octavia. - Nos, egy kicsit elkéstél a figyelmeztetéssel. Az a bizonyos tárgy már megölte a bátyámat, a zergek pedig több száz telepessel végeztek!

Bár a szürke, száj nélküli arc rezzenéstelen maradt, Octavia úgy érezte, hogy a magát Sötét Templomosnak nevező lény meglepődik.

Valóban? A bátyádat... beolvasztotta? Xerana oldalra döntötte a fejét és előrébb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye Octaviát. Pedig egy embernek nem veheti hasznát. Ti nem tartoztok hozzá, nektek semmi közötök ehhez az egészhez.

Octavia összeszorította a fogát.

- Szerintem pedig igenis van hozzá némi közünk! Nekem mindenképpen. Attól a pillanattól fogva, hogy elnyelte a bátyámat!

Ah... Mintha lágy szellő érintette volna meg Octavia tudatát.

Erre nem számítottam.

A lány felvonta a szemöldökét.

- Arra sem számítottál, hogy egy ember fog megjelenni a hívásodra. Ugye ez a helyzet?

Xerana ki nem mondott szavai valahogy izgatottabban csengtek Octavia agyában.

Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz ezen a bolygón. Azért jöttem, hogy megmentsem az enyéimet, hogy kihúzzam őket a csapdából, amibe saját ambícióik és tudatlanságuk taszította bele őket. Amikor megérkeztem a bolygótokra, azonnal kinyújtottam tudatom csápjait, és szövetségest kerestem magamnak. Találtam egyet. Igen, valóban nem számítottam arra, hogy te fogsz válaszolni a hívásomra.

Octavia meghökkent. Annyira különbözött ettől a szürke bőrű idegen nőtől, hogy nem igazán tudta elhinni, lehetnek közös céljaik, vagy szövetséget köthetnek egymással.

- Ha azért vagy itt, hogy megmentsd a tiéidet, és ha tudsz segíteni abban, hogy én is megmentsem az enyéimet, akkor a szövetségesed vagyok. Bármit megteszek, amit kérsz. - A lány hátrafordult, abba az irányba nézett, ahol a sötétség leple alatt Szabadöböl állt, a város, amelynek épületeiben az emberek rettegve bújtak egymáshoz.

Megegyeztünk. Segíteni fogunk egymásnak. Hidd el, az a tárgy nem fog ártani az embereknek, legfeljebb akkor, ha az emberek ártanak neki. Ez az objektum csak a protossokra és a zergekre jelent veszélyt, mert ők a xel'nagák gyermekei.

Octavia szomorúságot vélt felfedezni Xerana gondolataiban.

Egy éji madár repült el a fejük fölött. Egy pillanatra megállt a levegőben, majd lecsapott az egyik szikla tövében lapító gyíkra.

Octavia összerezzent. A madár felemelkedett a levegőbe, csőrében ott tartotta a vonagló prédát. A Bhekar Rón élő állatok a jelek szerint nem sokat törődtek azzal, hogy három faj vívja csatáját megszokott életterükben.

- Mit tegyünk?

Elmegyek az objektumhoz.

- Van ott még egy... valaki. Annál a tárgynál. Éreztem.

Ugyanúgy, ahogy a te hívásodat.

Az objektum beszélt hozzád?

- Nem szavakkal, és nem úgy, ahogy te. Csak... Éreztem bizonyos dolgokat. Nem tudom... De egészen biztos, hogy van ott valami. Egy komputer? Egy agy? Egy előre rögzített jelsor?

Nem tudom. Mindenesetre vigyázz magadra.

Xerana ismét oldalra billentette a fejét, és Octaviára nézett.

Furcsa ember vagy, Octavia. Köszönöm, hogy aggódsz értem.

A Sötét Templomos mozdulatlanul állt, hosszú köntöse szárnyként lebegett a szellőben. A lánynak feltűnt, hogy Xerana széles gallérját egy furcsa jelekkel teleírt táblácska díszíti.

Az én életemnek már nincs értéke. Kötelességem figyelmeztetni a protossokat. Ha ismerném a módját, még a zergeknek is szólnék, de kétlem, hogy tudok velük kommunikálni. Oda kell mennem az objektumhoz. El kell érnem, hogy békén hagyják.

Nem szabad megzavarni a nyugalmát! Szólni fogok a protossoknak és talán a zergeknek is, bár kétlem, hogy bárki hallgat majd rám. Neked az lesz a feladatod, hogy elmagyarázd az embereknek, a Terrán Domínium katonáinak: ez nem az ő

háborújuk.

Octavia a tábornokra gondolt.

- Azt hiszem, engem sem fognak komolyan venni. De mi lesz azzal az izével? Az objektummal? Nem hagyhatjuk csak úgy ott.

Amíg itt van a Bhekar Rón, addig veszélyt jelent.

Még nem tudom hogyan, de egészen biztos, hogy az objektum néhány napon belül elkerül a bolygótokról - válaszolt Xerana.

Addig nem tehetünk mást, meg kell védenünk a népünket.

A Sötét Templomos megfordult, és eltűnt Octavia szeme elől.

A lány kábultan állt a helyén, aztán felkiáltott.

- Xerana?

Más megoldással próbálkozott: erősen a Sötét Templomos nevére koncentrált.

Xerana? - sikerült elküldeni a mentális kérdést.

Igen?

Jó, hogy van egy szövetségesem...

34

Miután Szabadöböl szélén felállították a védelmi eszközöket és egységeket, Edmond Duke tábornok úgy érezte, mindent megtett a civilek védelme érdekében. Előző nap az első

osztagának Scott hadnagy vezetésével sikerült behatolnia az idegen eredetű objektum belsejébe. A tábornok most teljes körű

támadást tervezett, úgy érezte, éppen ideje, hogy az Alfa-ezred megmutassa, mire képes.

Mobilizálta a csatahajókat, a szellemeket, a siklókat, az ostromtankokat, a szárazföldi egységeket; még a keselyűket is be akarta vetni. Úgy döntött, semmit sem tart vissza. Abban reménykedett, hogy egyetlen lendülettel elsöpri az ellenséget, a protossokat és a zergeket, akik vélhetőleg már jelentősen meggyengítették egymást.

Miután kiadta az indulási parancsot, visszahúzódott a parancsnoki központba, a polgármester házába. Az állát vakargatva, elgondolkodva figyelte az egységektől érkező

képeket, hallgatta a jelentéseket. A sereg átjutott a dombokon, már bejutott abba a völgybe, ahol előző nap a protossok és a zergek harcoltak egymással.

A támadást az űr-tengerészgyalogosokból és tűzdenevérekből álló falanx kezdte. Az egység benyomult a harci zóna közepére.

A szárnyakat az Alfa-ezred ostromtankjai védték, amelyek ezúttal nem vesztegették az időt az inkább nagy távolságokban hatásos gránátok kilövésével - egyszerűen széttaposták az útjukba kerülő idegen lényeket.

A gyalogosok és a tűzdenevérek minden ellenséges ellenállást elsöpörtek. A falanx úgy hatol, keresztül a zónán, mint forró kés a vajon. A Domínium csapatai felgyorsítottak, lelkesen nyomultak előre; az emberek örültek, hogy vége az unalmas napoknak, a tétlenségnek, boldogok voltak, hogy ismét harcolhatnak. Az Alfa-ezred katonái alig várták, hogy megsemmisítsék a Bhekar Rót beszennyező idegen mocskot.

Duke tábornok vidáman dörzsölgette a kezét a monitorok előtt, amikor a szárnysegédje egy civilt vezetett elé. Duke felismerte a lányt, a nevére is emlékezett: Octavia Bren.

- Nem látja, kisasszony, hogy dolgom van? - mordult fel. -

Éppen egy csatát próbálok levezényelni.

- De igen, tábornok. Látom. Viszont van egy információ, amit meg kell osztanom önnel.

Duke összeráncolta a homlokát. Mi az ördögöt tudhat egy ilyen vézna kis teremtés, amit a hírszerzőimnek nem sikerült kideríteniük? Türelmetlenül bólintott Octaviának, hogy beszéljen, de azonnal hátat fordított neki, és a monitorokra meresztette a szemét.

A falanx léket vágott a protossok és a zergek alakzataira, áttörte a védelmi vonalakat, és folytatta az előrenyomulást. A tábornoknak ez nem igazán tetszett, még korainak tartotta a tisztogatási fázis megkezdését.

- Nem, nem, nem! - üvöltött fel, amikor látta, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek olyan gyorsan haladnak, hogy az ostromtankok meg a góliátok lemaradnak mögöttük.

Megragadta a mikrofont. - Alakzatot zárni! Hátrahúzódni a tankok és a góliátok takarásába, és...

A következő másodpercben tíz-tizenöt protoss dragún mászott át a sziklák fölött. A pókszerű kiborgok oldalba kapták a gyalogosokból és tűzdenevérekből álló csapatot. A katonák védekezni próbáltak, oldalra fordultak, ám ekkor szemből is támadás érte őket: lángoló szemű zelóták ugrottak eléjük, akik mentálkardjaikat lóbálva azonnal megkezdték a mészárlást. A gyalogos csapat ollóba szorult: oldalról a dragúnok, szemből a zelóták ritkították sorait. A katonák hősiesen védekeztek, de a másik oldalról is támadók érkeztek, újabb zelóták bukkantak fel.

A lángszórók és a gépfegyverek folyamatosan dolgoztak, ám a fanatikus zelóták nem torpantak meg, és a dragúnokat sem igazán izgatta a halál. A protossok behatoltak a Domínium alakzatába. A mentálkardok darabokra vágták a gyalogosokat és a tűzdenevéreket; a föld már vörös volt a kiontott embervértől.

- Légi támogatást! Azonnal! Légi támogatást! - bömbölte Duke.

Késve, de végre megjelentek a szellemek. Az ostromtankok utolérték a gyalogosokat, és végre a gólfátok is használhatták gépágyúikat. A gyalogosok és a tűzdenevérek folytatták a harcot.

Az egyik protoss Templomos felugrott egy sziklahalom tetejére. Háromujjú kezét az ég felé nyújtotta, és megidézett egy pszi-vihart, amely összezavarta és egymáshoz csapta a levegőben száguldó szellemeket. Több egység megsemmisült; a gépek úgy zuhantak le, mintha felülről nyomná őket valami a föld felé.

A szellemek a lassan közeledő csatahajók közé és mögé húzódtak, de a pilóták nem érezhették biztonságban magukat, mert a völgy egy másik pontján egy másik protoss Templomos is vihart idézett elő. Ez a pszi-hullám keletről kapta oldalba a légi flottát.

Az egyik csatahajó és három szellem biztonságos távolságba húzódott. Alakzatba rendeződtek, majd bizonytalanul elindultak vissza, Szabadöböl irányába. Szerencséjük volt, nem úgy, mint sok társuknak. A gyalogosok hullái között szellemek és csatahajók roncsai füstölögtek.

Miközben az Alfa-ezred ép légi egységei megpróbálták rendezni soraikat, tíz hidraliszk jelent meg a tétován lebegő hajók alatt. Mielőtt a kapitányok reagálhattak volna az új veszélyforrás felbukkanására, a hidraliszkok iszonyatos csontnyíl-záport zúdítottak a hajók hasára, a hajtóművekre. Az egyik csatahajó eldobott kőként zuhant a sziklák közé, a körülötte lévő három szellem fedélzetén pedig robbanások következtek be. A vadászgépek tűzgomollyá váltak, és fémrepeszekből, plasztikdarabokból, csontszilánkokból álló konfettiesőként hullottak alá. Egyetlen lövést sem tudtak leadni a hidraliszkokra.

- Nem valami rózsás a helyzet, tábornok úr - jegyezte meg Octavia.

- Kuss! - förmedt rá Duke, aki idegesen bámulta a monitorokat. Megpróbálta eldönteni, milyen lépéseket tegyen, milyen parancsokat adjon ki.

A dragúnok és a zelóták közben elvágták a gyalogosokat és a tűzdenevéreket a számukra támogatást nyújtó ostromtankoktól és góliátoktól. Iszonyatos vérfürdő következett. A csatatér bizonyos pontjain az embereknek sikerült ugyan visszaszorítaniuk protoss támadóikat, de nem örülhettek sokáig a sikernek, mert a föld alól zergek ugrottak elő, és lemészárolták őket.

Duke tábornok már látott ilyen zerglingeket és lordokat, de még sosem találkozott olyan kékes szőrű, kutyaszerű lényekkel, amelyek az egyik hasadékból bújtak ki. A szörnyek úgy támadtak az emberekre, mintha veszett farkasok lennének. Őket is a lordok irányították, mert vad tombolásuk közepette is mindig ott csaptak le, ott gyilkoltak, ahol a leggyengébb volt a gyalogosok és tűzdenevérek alakzata.

Octavia Bren döbbenten meredt a képernyőkre.

- Ezek olyanok, mint Kékszőrű! - suttogta. - Az idegenek olyan lényeket csináltak, mint Rastin kutyája!

- Magának ismerősek ezek a dögök? - fordult hátra a tábornok.

- A zergek megfertőztek egy kutyát. Ezek az izék pontosan úgy néznek ki, mint Kékszőrű.

- Egy kutyát? - Duke fintorogva felhorkant. - Maguk kutyákat tartanak a bolygójukon? - Felemelte a mikrofonját, bár tudta, hogy a gyalogosok az ő parancsai nélkül is megtesznek mindent, ami tőlük telik. - A zergek komoly veszteségeket okoztak nekünk. Koncentrálják a tüzet azokra a... kutyaliszkekre!

Az egyik katona obszcén mozdulatot tett a kezével, de a tábornok azt hitte, csak a fentről, a levegőből érkező támadókra akarja felhívni a figyelmet.

A protossok sólymai északkeleti irányból érkeztek. Nem madárra, inkább páncélozott testű hernyókra emlékeztettek -

vérszomjas hernyókra, amelyek alig várják, hogy öljenek. Duke tudta, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek légi támogatás nélkül mind egy szálig a csatamezőn maradnak.

Az ostromtankok és a gólfátok valahogy áttörték a zelóták és a dragúnok vonalait. A góliátok rakétákat lőttek ki a pókszerű

kiborgokra. Az egyik gyalogos odalépett a közelében mozdulatlanná dermedő dragúnhoz, és egy kardszerű

fémlemezzel széthasította a gömböt, amelyben a szerkezetet vezérlő protoss agy volt.

Az ostromtankok lánctalpai összedarálták a mentálkarddal felfegyverzett zelótákat. A gyalogosok és a tűzdenevérek nem adták fel a harcot, elkeseredetten védekeztek. Duke tábornok látta, a csata hullámzása ismét irányt vált, a véres birkózásban végre a Domínium erői kerülnek felülre.

De csak egy pillanatra...

Nem tartott sokáig a dolog. A protossok sólymai közelebb értek, és kibocsátották magukból a szkarabeuszokat. A bogár formájú, intelligens bombák megkeresték a célpontokat, rájuk repültek, majd felrobbantak. Az első öt másodpercben két góliátot sikerült megsemmisíteniük. A robbanások során szétrepülő repeszek nyolc-tíz gyalogost téptek szét. Az ostromtankok és a góliátok nem foglalkozhattak tovább a zelótákkal és a dragúnokkal, a sólymok és a szkarabeuszok elleni támadását kellett visszaverniük.

Nyugati irányból két protoss hordozó közelített a zóna felé.

Kinyitották zsilipkapuikat, és több tucat apró, robot vezérlésű

interceptort bocsátottak ki magukból.

- Ez lehetetlen! - suttogta Duke. - Ez nem történhet meg az Alfa-ezreddel! Ezek a legjobb katonáim! - A taktikai monitorokon felvillanó fények láttán megsajdult a szeme. A füst és a káosz miatt nem tudta kivenni, mi történik a zónában. A földön emberek feküdtek, halottak és sebesültek. Nem lehetett megállapítani, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek közül hányan maradtak életben.

A protoss hordozók a góliátokra koncentrálták támadásukat.

Miután a páncélozott behemótok mindegyike megsemmisült, az ostromtankok felé fordultak, amelyek védtelen csigákként hasaltak alattuk.

Duke tábornok sápadtan nézte végig egységei pusztulását.

Amikor megszólalt, a hangja rekedt és gyenge volt.

- Azt hiszem... kissé alábecsültük az ellenség erejét.

35

A csata forgatagában Koronis végrehajtót annyira lekötötte a protoss egységek irányítása, hogy nem észlelte a levegő furcsa remegését, amely egy láthatatlan látogató érkezésére utalt.

Koronis mellett, a xel'naga objektum tövében Amdor judikátor állt, aki mentális átkok áradatát zúdította a zergekre és az emberekre, vagyis mindenkire, aki megpróbálta elrabolni a protossoktól a felbecsülhetetlen értékű, ősi kincset. Egyre inkább úgy viselkedett, mintha kizárólag neki lenne joga az objektumhoz.

Miközben a zelóták folytatták a harcot, és az égen megjelentek a hordozók, amelyek interceptorokat bocsátottak ki magukból, Koronisnak végre jutott ideje néhány másodpercnyi pihenőre. Ahogy lassan körbefordult, hogy szemügyre vegye a csata állását, hirtelen megérzett valamit, ami hasonlított a protossok pszi-nyomaira, mégis különbözött a valamennyi protosst összekötő Khala-szálaktól. Az észlelés kissé megzavarta. Tanácstalanul Amdorra nézett, aki szintén megfordult; a judikátor is felfedezte az ismeretlen lényjelenlétét.

A végrehajtó és a judikátor között álló szikla tetején egy alak bontakozott ki a semmiből. Magas protoss nő volt, a testéről úgy vált le az álcaburok, ahogy az acélról lepereg az olaj.

Miután láthatóvá tette magát, az ismeretlen nő azonnal védőpajzsot vont maga köré.

- Egy Sötét Templomos! - Amdor judikátor hátrahőkölt, az arcát eltorzította az undor és a düh. - Átkozott eretnek! -

Mentális kiáltásával magára vonta a közelben tartózkodó judikátorok és Templomosok figyelmét.

A Sötét Templomos össze se rezzent a sértés hallatán.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket, protossok - kezdte. - Xerana vagyok. Egész életemben hű maradtam az Elsőszülöttekhez, annak ellenére, hogy a judikátorok száműztek. - Amdor felé fordult, aki olyan mozdulatot tett, mintha el akarná pusztítani öt. A judikátor arcán látszott, ha lenne a kezében valamilyen fegyver, nyomban rátámadna Xeranára.

Koronis végrehajtó tudta, hogy a Sötét Templomosok iszonyatos erők megidézésére képesek, ezért jelzett a katonáinak, húzódjanak hátrébb. A judikátorral ellentétben nem gyűlölte az ilyen eretnekeket, de tudta, az óvatosság sosem árthat, különösen nem egy ilyen helyzetben, egy csata kellős közepén.

Négy zelóta jelent meg Koronis mögött. Készen álltak arra, hogy mentálkardjaikkal lecsapjanak Xeranára. Az egyik szikla mögül előlépett egy dragún is. Megállt, várta a végrehajtó parancsát.

- Fogalmatok sincs, mit műveltek! - jelentette ki Xerana, és Koronisra nézett. - Nem is sejtitek, hogy ez a tárgy honnan származik, és mi a rendeltetése. Nem akadályozhatjátok meg, hogy Afar Vándorainak terve valóra váljon! Hagyjátok békén az objektumot.

- Mi vagyunk az Elsőszülöttek! - bömbölte Amdor. - Te, meg a hozzád hasonló árulók, akik letértek a Khala ösvényéről, már nem tartoztok közénk! Már éppen elég kárt okoztatok a protossoknak. Ne próbálj elénk állni!

Koronis végrehajtóban feltámadt a kíváncsiság. Vajon mi ösztönözte a Sötét Templomost arra, hogy ide, halálos ellenségei közé jöjjön? Tisztában kellett lennie azzal, hogy a judikátorok meg akarják ölni, mégis fontosnak tartotta, hogy megjelenjen. Vajon miért?

- Sötét Templomos! Milyen információt kell megosztanod velünk? - kérdezte.

Amdor izzó szemmel meredt a végrehajtóra.

- Végrehajtó! Nem hallgathatod végig ennek a... Koronis felemelte a kezét.

- Én vagyok a protoss flotta vezére. Ostobaság lenne a részemről, ha nem vennék figyelembe valamilyen fontos információt. Bizonyos esetekben nem az a lényeg, honnan származnak az adatok.

Xerana a végrehajtó felé fordult, Amdorra ügyet sem vetett.

- Üzenetem van a számotokra. Figyelmeztetlek benneteket, hogy ez a tárgy... - A titokzatos xel'naga objektumra mutatott. -

...nagyon veszélyes. A xel'nagák készítették, ebben nem tévedtetek. Sokkal nagyobb energia van benne, mint amit a protossok, vagy akár a zergek birtokolnak. Vigyázzatok, ne ébresszétek fel, különben el fog nyelni benneteket!

- Hazugság! - morgott Amdor. - Mi vagyunk az Elsőszülöttek. A xel'nagák a protossokat választották ki arra, hogy...

- Kiválasztottak - vágott közbe Xerana -, de el is hagytak minket. Nem feleltünk meg az elvárásaiknak. A xel'nagák még egy kísérletet tettek arra, hogy létrehozzák a tökéletes fajt. A zergek az egyik kísérletüknek köszönhetik létezésüket. Ők voltak a legvadabbak a xel'nagák valamennyi teremtménye közül. Azt azonban senki sem tudja, hogy rajtunk és a zergeken kívül még mit hoztak létre.

- Mit akarsz, mit tegyünk? - kérdezte Koronis. A csata közben tovább dúlt a háta mögött. A dragún és a három zelóta közelebb húzódott Xeranához; már csak egy apró jelre vártak. -

Hagyjuk, hogy az ellenségeink kezébe kerüljön?

- Hagyjátok békén ezt a tárgyat - mondta Xerana. - Mindenki.

Senki se nyúljon hozzá. Se a protossok, se a zergek. Fogalmatok sincs arról, milyen veszélyben vagytok. Vissza kell vonulnotok.

Nagy kockázatot vállaltatok akkor, amikor játszadozni kezdtetek valamivel, amit nem ismertek.

Koronis hitetlenkedve pislogott. Amdor összezavarodott, majd kiadta a mentális parancsot.

- Elfogni az eretneket! - Iszonyatos erejű gyűlölet-és haraghullám csapott ki belőle.

A dragún és a három zelóta körbevette Xeranát. A Sötét Templomos mozdulatlanul állt. Csalódott volt, hogy népe képviselői nem hajlandóak komolyan venni a figyelmeztetést.

- Ti voltatok azok, akik megrontottátok a nemes Tassadart! -

üvöltött Amdor. - A Sötét Templomosok tárták ki a Semmire nyíló kapukat, ők térítették le a protossokat a Khala ösvényéről!

Xerana még akkor sem védekezett, amikor a zelóták lefogták.

A judikátor büszkén Koronis felé fordult.

- Hamarosan birtokba vesszük az objektumot, végrehajtó. Ezt a Sötét Templomost fogolyként visszük haza. Diadallal, győztesen térünk vissza imádott hazánkba!

36

Scott hadnagy nem adta fel, maroknyi csapata, az életben maradt gyalogosok és tűzdenevérek élén folytatta útját az objektum kanyargós folyosóin. Bízott benne, hogy egyre közelebb kerülnek a titokzatos maghoz, ahol talán választ találhatnak kérdéseikre. Már több protoss zelótával és zerggel találkoztak; az ellenséges osztagok vélhetőleg ugyanazt a parancsot kapták, amit ők: információkat szerezni, adatokat és mintákat gyűjteni, felderíteni.

Olyan ez, mint valami eszelős verseny - gondolta Scott hadnagy. Egy verseny, amit mind a három részvevő meg akar nyerni...

A falak belsejében izzó fény erősebb lett, a szerves anyag mögött mintha lángok lobogtak volna. Az ékkőszerű

kitüremkedések itt már nagyobbak voltak, mint a bejárat közelében. A karmazsinvörös képződmények olyan különös formákban jelentek meg, hogy a hadnagynak többször eszébe jutott, valójában nem díszítőelemek, hanem belső szervek.

Scottnak fogalma sem volt arról mit találnak majd a magban, és sejtette, hogy a zergek és a protossok sem rendelkeznek több információval, mint az emberek. Készen állt arra, hogy a begyűjtött adatokat eljuttassa Duke tábornoknak, és arra is, hogy megakadályozza, hogy a két idegen faj képviselői is megszerezzék az értékes információkat.

Egy zerg horda bukkant fel mögöttük. A hadnagy tudta, hogy az idő is fontos tényező, ezért nem vette fel a harcot az idegenekkel.

- Futás! - adta ki a parancsot az embereinek.

Az osztag maradéka végigszáguldott a folyosón. A gyalogosok és a tűzdenevérek szervezetére még mindig hatást gyakorolt a harci drog, szívesen hátrafordultak volna, hogy megküzdjenek üldözőikkel, bosszút álljanak elesett bajtársaikért, de gondolkodás és ellenvetés nélkül teljesítették a hadnagy parancsát. Ők is érezték, a küldetés sikere mindennél fontosabb. Meg kell szerezniük az információkat, azután élve vissza kell jutniuk a bázisra, hogy jelentést tegyenek a tábornoknak.

A katonák futás közben sem feledkeztek meg arról, hogy elhelyezzék a jeladókat, amelyek majd segíteni fognak nekik abban, hogy visszataláljanak a nyíláshoz. Scott bízott abban, hogy a hajók a megbeszélt időben a helyükön lesznek. Az Alfa-ezred katonái mindig végrehajtották a parancsokat, sosem hibáztak.

A falak lüktető fénye hipnotikus erejűvé változott, olyan volt, mint a láng, amely magához csalogatja az ostoba éjjeli lepkéket.

A jelek szerint a zergek és a protossok is érzékelték a hívást.

Osztagaik más járatokon, de ugyanúgy a mag irányába tartottak, mint az emberek. Mindhárom faj felderítői arra számítottak, hogy majd ott, a középső, legbelső részben megkapják a válaszokat.

A katonák végül elérték az objektum lángoló magját. A gigantikus barlangban mintha egy nap izzott volna, de ez a fény hideg volt, elektromos, és valahogy élő. A falakon és a mennyezeten káprázatos szivárványok tündököltek. A viszonylag sima felületekből egyenetlen szélű kristályok meredtek ki. Scott tátott szájjal bámult, lenyűgözte a szeme elé táruló látvány. El sem tudta képzelni, hogyan, milyen szavakkal fog beszámolni Duke tábornoknak a látottakról.

A szerves anyagból készült, levedző falon tátongó nyílások egyikéből zergek, egy másikból pedig protossok bukkantak elé.

A hidraliszkok és a zelóták megtorpantak, egyikük sem mozdult. A xel'naga objektum tüzes magja olyan szép, olyan delejes erejű volt, hogy a három felderítő csapat tagjai kábultan álltak.

A ragyogás felerősödött. A falakból kimeredő kristályok hegyén fénygömbök jelentek meg. A gömbök csápokká nyúltak, amelyek egymáshoz érve pillanatok alatt káprázatos hálót alkottak. Éles reccsenés hallatszott. Az egyik tűzdenevér felkiáltott. Scott hadnagy tudta, hogy el kellene rendelnie a visszavonulást, de a látvány olyan lenyűgöző volt, hogy egyetlen szót sem bírt kinyögni. A lába a padlóba gyökerezett, az izmai megbénultak.

A háló szálai megvastagodtak, a villámok erősebbek lettek. a xel'naga objektum pulzáló szíve hirtelen vakítóan ragyogó, fehér gömbbé változott, amelyből nyílegyenes villámok csaptak az alagutak bejáratánál álló élőlények felé.

A villámok ugyanabban a pillanatban végeztek a tűzdenevérekkel és a gyalogosokkal, mint amikor megsemmisítették a zergeket és másik alagút szájában bámészkodó protoss zelótákat.

Scott hadnagy kinyitotta a száját, hogy felüvöltsön, de az energialándzsa őt is elérte. Még látta, hogy a zergek semmivé válnak, feloldódnak a levegőben és a fehér fényben; még látta, hogy a zelóták és az emberek is szétfoszlanak, azután...

Scott hadnagy többé semmit sem látott. A barlangból minden élőlény eltűnt. A xel'naga objektum szíve mindent megsemmisített, amit elért villámaival. Az emberekre tulajdonképpen nem volt semmi szüksége, de a xel'nagák gyermekeit, a zergeket és a protossokat mindenképpen magába kellett olvasztania.

A hártyafalak mélyén erősebbé vált a fény. A kristályszilánkok hegyén energiacsóvák cikáztak. A távolból halk robaj hallatszott - az objektum külső burkolatáról újabb sziklarétegek váltak le. A biopolimer csontváz vibrálni kezdett.

A hosszú idők óta eltemetve álló xel'naga objektum felkészült a kiemelkedésre.

37

Miután végignézte, hogy csapatai vereséget - vereséget! -

szenvednek, Edmond Duke tábornok nem igazán volt olyan hangulatban hogy végighallgassa egy nyomorult, világvégi bolygón élő civil, egy fiatal nő jajveszékelését. Octavia Bren azonban nem adta fel, ragaszkodott ahhoz, hogy elmondja amit akar. Elmesélte a tábornoknak, hogyan találkozott a Sötét Templomossal, Xeranával, és elmondta azt is, hogy a titokzatos protoss mire figyelmeztette az ősi tárggyal kapcsolatban.

Duke-nak fogalma sem volt, mit tehetne. Nem igazán értette, mit akar tőle a nő azok után, hogy egy gondosan kidolgozott terv szerint mozgó hadsereg szinte percek alatt semmivé vált. A veszteséglista olyan hosszú volt, hogy tucatnyi monitoron sem fért volna el egyszerre.

Az Octaviától kapott információ csupán egyetlen dologra volt jó: a tábornok még idegesebb lett.

Amikor az Alfa-ezred megérkezett a bolygóra, a tábornok úgy gondolta, hogy a halálra rémült telepesek csak egy újabb NM-et, Nagy Marhaságot találtak, aminek a vizsgálatára nem érdemes időt és energiát pazarolni. Persze a parancsokat egy tábornoknak is végre kell hajtania, főleg akkor, ha a legmagasabb helyről érkeznek. Ha Mengsk császár fontosnak tartja az ügyet, ám legyen, bár peremvilágokon előkerülő

rejtélyes tárgyak általában értéktelen, használhatatlan vackok.

Ebben az esetben azonban másról lehetett szó, mert a zergek és a protossok mindent megtettek annak érdekében, hogy megszerezzék az objektumot. Duke elhatározta, megelőzi őket, ám ehhez az elszenvedett vereséget követően már nem maradt elegendő eszköze. A tárgy meg nem szerzése pedig azt jelentette, hogy nem teljesíti a parancsot. Az ilyesmi általában elkedvetleníti a fővezért - főként ha az illető olyan ember, mint Arcturus Mengsk.

- Köszönöm a közreműködését, hölgyem - mondta kelletlenül, majd megnyitott egy kommunikációs csatornát. -

Pontosan tudom, mi a teendőm az adott szituációban. - A szájához emelte a mikrofont. - Kéretem a legjobb lidércharcost!

MacGregor Golding megfelelő lesz. Azonnal küldjék hozzám! -

Felnézett; kissé meglepte, hogy a lány még mindig előtte áll. -

Van még valami, Miss Brown?

- Bren - javította ki Octavia. - Octavia Brennek hívnak.

Duke megcsóválta a fejét. Mit számít egy átkozott civil neve, amikor ilyen nagy jelentőségű dolgokról van szó?

- Ez az információ, hölgyem, mivel nincs taktikai értéke, jelentéktelen. Most pedig, ha megbocsát... Van itt egy kis háború, amit meg kellene nyernem. Tudja, nem túl könnyű

kitépni a győzelmet a vereség nevezetű szörny pofájából...

Octavia megfordult, hogy távozzon.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy karcsú, páncélos férfi sétált be a helyiségbe. Az arca hétköznapi volt, óriási, barna szemében egy vénember bölcsessége csillogott, a járása olyan volt, mintha az egész univerzumot ő cipelné a vállán. MacGregor Golding megállt, illendően várta, hogy a tábornok megszólítsa.

Váratlanul, mintha egy felszólításnak tenne eleget, Octavia felé fordult.

A lány úgy érezte, mintha erőteljes letapogató sugarak alá került volna. Az agyába beférkőzött egy másik tudat; a lidércharcos olyan brutálisan hatolt be a tudatába, mint egy rombolásra vágyó barbár a szent városba.

- Ne foglalkozzon a civillel, Golding ügynök - mondta Duke tábornok.

A lidércharcos a tábornokra nézett.

- Pedig érdemes lenne, uram. A Konföderáció kormánya sok esetben velem kerestette meg a nagy pszi-energiával rendelkező, tehetséges fiatalokat. Ez a nő több, mint tehetséges.

Kiváló lidércharcost lehetne faragni belőle.

Octavia hátán végigfutott a hideg.

- Soha! - mondta. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg tudatuk összekapcsolódott, bepillantást nyert arra, hogy MacGregor Golding milyen kiképzést kapott, milyen feladatok elvégzésére tanították be, és azt is sikerült megtudnia, hogy az Alfa-ezred parancsnoka mire készül.

- Golding ügynök - mondta a tábornok -, komoly elhatározásra jutottam. Eredetileg meg akartuk szerezni azt a bizonyos objektumot a Domínium arzenálja számára. Most viszont, az adott körülmények között be kell látnom, hogy erre nem kerülhet sor. Ezért elrendelem a B-terv végrehajtását.

- Értem, tábornok úr - mondta a lidércharcos. - B-terv. Ez a megoldás még mindig jobb, mintha a zergek vagy a protossok kezébe kerülne a tárgy. Igen, gondoskodnunk kell arról, hogy ha már nem lehet a mienk, senki ne szerezhesse meg.

A lidércharcos egyenes háttal állt a tábornok előtt.

- Rendelkezem a megfelelő felszereléssel, uram. Elég, ha egy sikló elvisz a csatatér szélére. Onnan már egyedül is elboldogulok. Megfestem a célpontot.

Duke tábornok bólintott.

- Az egyik csatahajónk készenlétben áll. Az ön jelzésére azonnal megkezdi az objektum bombázását.

Octavia egyik férfiről a másikra nézett. Gyűlölte őket azért, hogy ilyen nyugodtan tárgyalnak a pusztításról.

- Nem dobhatnak atombombát a Bhekar Róra! - kiáltott. - Ez a mi világunk! Ez az otthonunk! Itt élünk, itt dolgozunk, itt szenvedtünk, és...

Duke intett a testőreinek, hogy távolítsák el a lányt a helyiségből. Octavia megpróbált ellenállni, de nem jár sikerrel.

Duke nyílt ellenszenvvel nézett a szemébe.

- Talán ön, Miss Brown, azt szeretné, hogy elveszítsük a csatát? - kérdezte Duke, és gúnyosan elmosolyodott.

38

Amdor judikátor célja hosszú éveken át az volt, hogy levadássza és fogságba ejtse a Sötét Templomosok egyikét.

Nem ismerte az eretnekek hitének lényegét, nem tudta, milyen praktikákkal foglalkoznak, de gyűlölte őket. Ez a gyűlölet olyan szintre emelkedett a lelkében, hogy szinte belebetegedett a tudatba, hogy léteznek olyan protossok, akik nem fogadják el a Khala ösvényét.

A lojális judikátor agyában a xel'naga objektum felbukkanása minden mást háttérbe szorított, de a Sötét Templomos színre lépésekor megfeledkezett az objektumról, és ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy eltapossa, megsemmisítse az árulót, aki miatt olyan sok protoss tért le az egyetlen igaz útról. Tisztában volt azzal, hogy a teremtő xel'nagák nem tartották tökéletesnek a protossok faját, de azt is tudta, hogy népe azóta már megtanulta az együttműködést, a közös gondolkodást, amely lehetővé tette, hogy az egyének egyetlen közös lényként döntsenek és cselekedjenek.

Minden protoss része lett az egésznek - kivéve a Sötét Templomosokat, azokat a lázadókat, akik továbbra is függetlenek akartak lenni a többiektől, akik törekvéseikkel gyengítették a Khalát, így az Elsőszülöttek egységét is. Amdor úgy érezte, azért él, azért lélegzik, hogy megakadályozza az ilyen elfajzásokat, a hitbéli tévelygéseket.

Az undorító nőstény, Xerana feladta magát. Megjelent a mindent eldöntő csata közben, és meg se próbált védekezni, amikor a zelóták lefogták. Amdor remélte, lesz alkalma arra, hogy a Qel'Ha fedélzetén teljes inkvizíciós vizsgálatnak vesse alá a Sötét Templomost.

Xerana nem tűnt ijedtnek. Sőt, képeket idézett meg, olyan eretnek tekercsek képét, amelyeken ősi írásjelek sorakoztak.

- Nézzétek meg a bizonyítékaimat! - A Sötét Templomos gondolatait Amdor és Koronis végrehajtó felé irányította, méghozzá olyan mentális erővel, hogy a bolygón tartózkodó protossok mindegyike érzékelhette azokat. - Nézzétek meg! -

Agyának könyvtárából elővett egy szakadozott szélű

dokumentumot, amit aztán tudatának középpontjába csúsztatott.

- Azt akarom, hogy a saját szemetekkel lássátok a bizonyítékot!

Nézzétek meg, mielőtt valami ostobaságot műveltek. Meg kell tudnotok, meg kell értenetek, hogy a xel'nagák mit hagytak hátra ezen a bolygón. Ne akarjátok felébreszteni a magvakat!

A háta mögött az objektum porózus falai zöldes fénnyel világítottak; mintha egy olvasztókemence aktiválódott volna a belsejében.

Xerana a köntöse alá nyúlt, és elővette a gondolati képen látott tekercs eredetijét. Amdor dühösen odaugrott hozzá, kitépte a kezéből a dokumentumot, és gondolkodás nélkül széttépte.

- Nem hallgatjuk végig a hazugságaidat! Nem tudom, a Sötét Templomosok melyik trükkjét próbálod alkalmazni, de az biztos, hogy nem leszünk az áldozataid! Talán arra készülsz, hogy ide hívod a társaidat, a többi eretneket? Talán meg akarjátok szerezni a kincset, hogy ennek segítségével folytassátok a Khala pusztítását?

Xerana nyugodtan nézett Amdor szemébe.

- A Sötét Templomosok nem akarják megsemmisíteni a Khalát. Ez sosem szerepelt a céljaink között. A ti céljaitok között viszont az nem szerepelt, hogy megértsetek minket. A judikátorok először azért rendelték el a mieink megsemmisítését, mert féltek tőlünk. Azután, amikor a protossok tiltakozni kezdtek a mészárlás ellen, a judikátorok úgy döntöttek, békésebb eszközökhöz nyúlnak. Nem irtottak ki minket, "csak" száműztek bennünket. Arra kényszerültünk, hogy elrejtőzzünk a többi Elsőszülött elől. El kellett hagynunk otthonunkat. Bujdokoltunk. Én azonban mégis eljöttem közétek, hogy figyelmeztesselek benneteket: őrültség amire készültök!

Xerana felemelte a kezét, és a xel'naga objektumra mutatott.

- Ne lépjetek be oda. Nem érthetitek meg a természetét. Ez nem az, aminek hiszitek.

Amdor judikátor dühödten legyintett.

- Márpedig éppen most győztél meg arról, hogy nekem személyesen is be kell mennem oda, hogy körbenézzek! -

Lángoló pillantást vetett Koronisra. - Természetesen a végrehajtó társaságában. Mi magunk fogunk körülnézni, és mi fogjuk eldönteni, mihez kezdjünk ezzel a tárggyal, hogyan használjuk fel a Khala érdekében. Nem hagyjuk, hogy az eretnekek kezébe kerüljön!

Miután a fanatikus judikátor ilyen kijelentést tett, Koronis végrehajtó nem tehetett mást, bólintott.

Xerana csüggedten lehajtotta a fejét. Vesztett. Erre számított, de reménykedett abban, hogy mégis sikerül meggyőznie a protossokat. Úgy érezte, mindent elkövetett a katasztrófa megakadályozása érdekében, mindent megtett, ami tőle telt, de hiába.

- Egy csata kellős közepén vagyunk - mondta Amdor. - Nagy elővigyázatlanság lenne, ha itt tartanánk egy eretneket. -

Zelótákat és dragúnokat rendelt magához, rájuk parancsolt, helyezzék készenlétbe fegyvereiket. - A Sötét Templomosokra már régen kimondták az ítéletet. Az életük semmit sem ér. Hátat fordítottak a Khalának, és a Semmiben kerestek menedéket.

Ezzel ők maguk is kijelentették, hogy nem méltóak az életre. -

Határozott kézmozdulatot tett. - Végezzétek ki a foglyot, amíg én Koronis végrehajtóval megnézzük, mi van ennek a csodálatos tárgynak a belsejében.

Koronis mellé állt. A xel'naga objektum csábító, pulzáló fénnyel hívogatta őket. Amdor a szíve mélyén érezte, be kell lépnie az egyik alagútba, végig kell mennie a folyosókon, a saját szemével kell látnia a csodákat.

Xerana csalódottan nézett Koronisra.

- Milyen keveset tudsz, mégis milyen hatalmas seregnek parancsolsz! - Megcsóválta a fejét, és megidézte a Semmi, a végtelen űr energiáit. Könnyedén kiszabadította magát, majd a vándorlása során megismert erők segítségével rácsatlakozott a Khala ösvényére, megérintette azokat a mentális szálakat, amelyek összekapcsolták a protossokat. Nem akart kárt tenni bennük, de ideiglenes torlaszokat emelt, amelyek elvágták egymástól az egyéneket. Leválasztotta a judikátort és a végrehajtót, meg a közelében álló protossokat a tömegről.

Pontosan tudta, hogy ezzel milyen káoszt idéz elő.

A Khala ösvényéről letérített protossok elbizonytalanodtak, egyedül maradtak, és megrémültek. A zelóták telepatikus hangjukon vonyítottak. A Xerana közelében lévő dragúnok megtántorodtak; már nem bírták irányítani kiborg testüket.

Amdor judikátor térdre roskadt, és úgy emelte fel a kezét, mintha fizikailag akarná magához rántani a Khala láthatatlan szálait.

- Megvakultam! Elvesztem!

Xerana ezután ugyanazt a megtévesztést alkalmazta, amit felbukkanása előtt. Eltorzította a fényt és az árnyékot, és eltűnt a protossok szeme elől. Végigszáguldott a csatatéren, sorsára hagyta azokat, akik egyedül semmire sem voltak képesek.

Tudta, jókora távolságot kell megtennie, ha nem akar olyan szörnyű véget érni, mint a protossok.

39

A sikló felemelkedett a Szabadöbölben kialakított katonai bázisról, és átrepült a kerítés fölött. Hamar megtette a nem túl nagy távolságot. Rövid ideig a csatatér fölött lebegett, de elszáguldott, mielőtt az ellenséges egységek támadást indíthattak volna ellene.

A sikló visszatért a bázisra, de a lidércharcos a csatatér szélén maradt.

A különleges álcapáncélt viselő MacGregor Golding könnyedén ért földet, majd futásnak eredt. A zergeket és a protossokat annyira lefoglalta a harc, hogy talán akkor sem veszik észre a közöttük mozgó embert, ha az neonzászlót lobogtat és üvöltözni kezd.

A lidérc félelmetes gyorsasággal mozgott, izmainak két kapszula harci drog adott különleges erőt. A szert a katonák raktárából emelte el.

Sokkal többet vett be az ajánlott mennyiségnél, de az évek során kitapasztalta, hogy a teste mennyit bír el, és mire képes ilyen stimulánsok hatása alatt. Korábban a Konföderációt szolgálta, egész életében katona volt, arra képezték ki, hogy eleven fegyver legyen, akinek csak egyetlen célja van: a parancsok végrehajtása.

Ahogy végigrohant a csatatér peremén, felfedezte az Alfa-század egységeinek hulláit és roncsait. Az ostromtankok feltépett konzervdobozokként feküdtek, a gyalogosok és a tűzdenevérek, vagy ezek testrészei szétszórtan hevertek a véres, mocskos földön, a megfeketedett szélű kráterek, a szétzúzott sziklák között.

Az égen fenyegető felhők gyülekeztek, amelyek kiváló fedezéket biztosítottak a magasból támadó légi egységek számára. Vihar készülődött.

A lidérc rövid időre, néhány másodpercre kapcsolatba lépett Octavia Bren agyával, és kiemelte onnan a Bhekar Ro hatalmas, pusztító erejű viharaira, a lézervillámokra, a rettenetes mennydörgésekre vonatkozó információkat. Ahogy ismét körbenézett, arra gondolt, hogy még egy özönvíz se lenne képes elmosni a rengeteg mocskot, a hullákat, a vért, ami az összecsapások során beszennyezte a zónát, ő viszont, ha sikerül végrehajtania a küldetését, egy csapásra sterilizálhatja a környéket.

Csupán annyit kellett tennie, hogy megjelöli a célpontot, és utasítást ad a nukleáris csapás megkezdésére.

Ahogy közelebb került a vészjósló objektumhoz, a kincshez, amelynek megszerzéséért a harcok folytak, egyre erősödő

lüktetést érzett a koponyájában. A telepatikus erőn érződött, hogy még nincs ereje teljében, még alszik, de ha felébred képes lesz mindent és mindenkit elsöpörni.

A lidérc nem tudta, mi lehet az objektum belsejében, de nem is foglalkozott vele. A munkája általában az volt, hogy információkat szerezzen, most azonban egészen más feladatot kapott. Csak erre koncentrált, mással nem törődött.

Az objektumot meg kell semmisíteni.

A domb oldalánál olyan sok zerg és protoss gyűlt össze, hogy MacGregor Golding kénytelen volt megállni. Gyanította, hogy a protossok ilyen közelről az álcája ellenére észlelik a jelenlétét, ezért óvatosabban kellett mozognia. Felnézett az égre. A feje fölött egy protoss sólyom lebegett, ami mellett egy fürkész egység várakozott. A két hajó műszerei érzékelhették a jelenlétét, ezért irányt váltott, és megpróbált eltávolodni tőlük.

Lekapta a válláról a C-10-es rakétapuskát, és belekattintott egy különösen nagy pusztító erővel rendelkező mini rakétákkal teli tárat. Láthatatlanul folytatta útját. Menet közben megpróbálta kiválasztani a legtisztább ösvényt, azokon a helyeken haladt, ahol távol maradhatott a harcolóktól. Nem jegyezte meg az utat, tudta, hogy amikor visszafelé tart, már egészen más lesz a helyzet, máshol fognak elhelyezkedni a zergek és a protossok.

A vállához emelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A zergek és a protossok észrevették a feléjük tartó rakétát, de ekkor már semmit sem tehettek. A lövedék célba talált és felrobbant. A következő pillanatban zuhanni kezdett a protoss sólyom. Olyan pozícióban ért földet, hogy maga alá temetett néhány tucat zergei és protosst. Ráadásul az oldalára fordult, így a belsejében tartózkodók nem szállhattak ki belőle, nem folytathatták gyalogosan a harcot.

A lidérc kilőtte a második rakétát is. Telibe találta a protoss fürkészt, amely majdnem pontosan a sólyom mellett ért földet.

Egyetlen olyan egység sem maradt a közelben, amely észlelhette MacGregor Golding jelenlétét.

Az ügynök keresztülrohant a káoszon, kikerülte az útjába akadó zerglingeket és protossokat, akik még mindig nem láthatták őt.

A zergek váratlanul nagyobb rohamot indítottak. A lordok valószínűleg ki akarták használni, hogy a protossok elvesztették két hajójukat, hidraliszkokkal, zerglingekkel, őrzőkkel próbálták áttörni az ellenség védelmi vonalait. A lidércnek kapóra jött a roham. Közelebb jutott az objektumhoz, majd fedezékbe húzódott, és elővette speciális lézerét, amellyel meg kellett jelölnie a bombázás célpontját. Amikor befogta az objektumot, a kódolt kommunikációs csatornán keresztül kapcsolatba lépett Duke tábornokkal.

- Készen állok, uram. Pozícióban vagyok. Mindjárt megfestem a célt.

- Folytassa, Golding. Szép munka volt - mondta Duke. - Ha nem jut ki időben, gondoskodom róla, hogy megkapja a posztumusz kitüntetéseket. Sajnos nem hozhatom nyilvánosságra a hőstettét, de az illetékesek tudni fognak róla.

- Köszönöm, tábornok úr. Minden világos.

Golding aktiválta a lézert, és megjelölte az objektumot. A felszín fölött lebegő csatahajókról elindított, nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták ezt követően már könnyedén megtalálhatták a célpontot.

A lidérc teljesítette a feladatot.

Az Alfa-ezred csatahajóin kinyíltak a silókapuk; a személyzet felkészítette a rakétákat az indulásra.

MacGregor Golding nyugodtan ült a helyén, a lézert egyetlen pillanatra sem vette le az objektumról. Amikor megkapta a hajók fegyverzeti tisztjeinek visszajelzését felállt, és futásnak eredt. Még mindig maradt pár perce arra, hogy elmeneküljön.

40

Octavia tisztában volt azzal, hogy mekkora a tét. A Domínium egységei hamarosan nukleáris támadást indítanak a bolygó ellen. Ha a rakéták elérik az idegen objektumot, elképzelhető, hogy az a valami vissza fog ütni. A lány elképzelni sem tudta, hány ember és protoss fog elpusztulni a végső összecsapásban. A zergekkel nem foglalkozott, azokat nem sajnálta; agyatlan bestiáknak tartotta őket, elpusztítandó ocsmányságnak. Minél kevesebb van belőlük, annál jobb! -

gondolta.

Duke tábornok úgy bánt vele, mintha hisztérikus kiskölyök lenne, mintha nem tudná, miről beszél. Octavia magában elismerte, hogy tényleg nem sokat tud a bolygón kívüli világról, a Terrán Domíniumról vagy a politikai helyzetről, az objektumról azonban több információval rendelkezett, mint a tábornok.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerül meggyőznie Duke-ot az igazáról, Octavia számára egyetlen megoldás maradt. Elkötött egy kisebb járművet, és maximális sebességre kapcsolva kiszáguldott ahhoz a sziklához, amelynél a Sötét Templomossal, Xeranával találkozott. Kiszállt, és miközben felmászott a domb oldalán, a protoss nő nevét kiáltozta.

- Xerana! Xerana!

Nem kapott választ. A jelek szerint Xerana nem számított arra, hogy a lány ismét beszélni akar vele.

Octavia leült a földre, és az agya leghátsó zugában motoszkáló érzésre összpontosított. Nem Xerana jelenlétét érzékelte, hanem valami rettenetes feszültséget, az érzelmek kuszaságát. Semmit sem értett az egészből. A hang nélküli kiáltások összeolvadtak, egyetlen sikollyá alakultak. A lány tudta, hogy hamarosan valami borzalmas dolog fog történni.

Kizárta az agyából a zavaró gondolatokat, kisöpörte a mentális szemetet, és egyetlen szóra, egyetlen névre koncentrált.

Xerana!

Fogalma sem volt róla, mennyi ideje ül a földön. Újra és újra elismételte a nevet; addig erőlködött, míg végül fájni kezdett a tarkója.

Xerana! Xerana!

Amikor felnézett, a Sötét Templomos ott állt előtte. Kissé ziláltnak és fáradtnak tűnt, de nem sérült meg.

- Xerana! - kiáltott fel Octavia. - Nem sikerült! A katonák nem hallgatnak rám. Hamarosan ledobják az atombombáikat.

Meg kell fékezned őket!

Én is beszéltem az enyéimmel. Ők sem hallgattak rám.

Octavia gyomrában egy forró gombóc keletkezett.

- Akkor mind meg fognak halni. Ezt mondtad, nem? Meg kell állítanunk őket!

Ah. Mit tehetnénk? Csak a tudásunkat, az információinkat kínálhajuk fel nekik, és csak remélhetjük, hogy helyesen döntenek. Nem határozhatunk helyettük. A mohóság és az előítéletek kiölték belőlük a józanságot, Megpróbáltunk segíteni rajtuk, és ami ezután következik, arról csak ők tehetnek.

- De itt van Szabadöböl is! Itt vannak a telepesek, akiknek valaki más ostobasága miatt kell majd meghalniuk!

Nem. A Sötét Templomos lehunyta lángoló szemét, és egyetlen gondolatra összpontosított.

Ez volt az a pillanat, amikor Octavia agyában ismét motoszkálni kezdett az ismeretlen eredetű, kellemetlen érzés, amely minden reményt kitörölt belőle. A halántékára szorította a kezét, de hiába, az egyre növekvő erejű telepatikus kiáltást nem zárhatta ki a tudatából.

Ekkor már biztos volt abban, hogy elkéstek. Lejárt az idő, már semmit sem tehetnek.

41

Amikor a Sötét Templomos eltűnt, Amdor judikátor agyát elöntötte a düh. Megszökött a fogoly, akit meg akart kínozni, akit ki akart hallgatni, akit ki akart végeztetni! Megszökött az átkozott eretnek, akit a protossok elé lehetett volna állítani, mint rossz, nem követendő példát; akivel meg lehetett volna erősíteni a Khalába vetett hitet.

Xerana a Semmi erőit használta fel szabadulásához, olyan tiltott, sötét forrásokból merített energiát, amelyekhez egyetlen hithű zelóta, judikátor vagy Templomos sem férhetett hozzá.

Amdor tudta, tennie kell valamit annak érdekében, hogy bebizonyítsa, az eretnek nem erősebb, nem ügyesebb nála, az ösvény elszánt védelmezőjénél.

A Sötét Templomos szökése után megszűnt a mentális blokk, ami elválasztotta egymástól a protossokat. Amdor, amíg "vak"

volt, olyannak látta híveit, mint még soha. A protossok féltek és összezavarodtak. Korábban még a zergek sem okoztak akkora káoszt a soraikban, mint a Khala-kötelékek ideiglenes megszűnése.

A judikátor Koronis végrehajtóra nézett, aki gondosan eltitkolta előle gondolatait és érzéseit. Amdor gyanította, hogy a parancsnokot legalább annyira meglepte az ő gyengesége, mint Xerana szökése.

Amdor megnyitotta az elméjét.

- Nem hagyom, hogy ez az áruló, ez az eretnek megakadályozza a xel'naga kincs megszerzését! Be fogok menni az objektumba. Nem küldünk be több egységet, én magam megyek oda. A dragúnjaink nem tértek vissza, a zelótáink is bent maradtak. Ideje, hogy én vegyem kézbe az ügyet. Velem tartasz, végrehajtó?

Koronis megrázta a fejét.

- Szeretnék menni, judikátor, de azt hiszem, stratégiai okok miatt itt kell maradnom. Valakinek irányítania kell a harcoló alakulatokat.

Amdor hosszan Koronis szemébe nézett, majd bólintott.

- Ha így gondolod, akkor nem is vagy méltó arra, hogy belépj az ősök, a teremtők árnyai közé. Nincs más hátra, egyedül kell meghoznom az áldozatot a konklávéért, a protossok fajáért!

A büszke judikátor felkapaszkodott a domb oldalában, magára hagyta Koronist, aki azonnal megkezdte a csapatok átszervezését, az új védelmi vonalak kialakítását, az erők átcsoportosítását. A földön keletkezett repedésből folyamatosan bújtak elő az újabb zergek; az undorító lények megállás nélkül nyomultak előre. Koronis mentális parancsokkal sólymokat rendelt a nyílás fölé, majd egy hordozót is odavezényelt, hogy küldje ki interceptorait, támadja meg a zergeket.

Amdor judikátor megérkezett az objektum egyik alagútjának bejáratához. Érezte, hogy a bent lüktető, élő tudat egyre erősebbé válik. A fények egyre élesebben ragyogtak, a sima, áttetsző anyagból lévő falakban magasabbra emelkedtek a hideg tűz lángjai. Amdor érzékelte a xel'nagák nyomait, a teremtők örökségét, amelyet - ebben egészen biztos volt - azért hagytak itt, hogy ő megtalálja.

A Qel'Ha hosszú vándorlása, a meddő kutatás véget ért. Már annak sem volt jelentősége, hogy a flottát éppen Koronis végrehajtó vezette, akiből hiányzott a valódi hit, aki sokszor képtelen volt meghozni a létfontosságú döntéseket. Amikor a flotta visszatér az Aiurra, nem Koronis lesz az, aki új reményt és erőt ad a protossok népének, nem ő kapja meg a konklávéjutalmát, hanem... Hanem egy olyan személy, egy olyan judikátor, aki mindig is hitt a Khalában, aki elviselte a végrehajtó ostobaságát - aki megszerezte a kincset!

Belépett az alagút száján, és gyors léptekkel elindul az aranyfényű, kanyargós ösvényen, Érezte, hogy merre kell mennie, az objektum magja hangos mentális kiáltásokkal hívta magához. Egyre mélyebbre jutott, és egyre gyorsabban haladt.

Biztosra vette, hogy a xel'nagák által hátrahagyott tudat - mert már biztos volt benne, hogy egy mentális entitást talált -

mindent el fog árulni neki az ősökről.

Annak ellenére, hogy az agyában nem szűnt meg a lüktetés, a folyosókon senkivel sem találkozott össze. A protoss zelóták, az emberek katonái és a zerg behatolók eltűntek, nyomuk sem volt.

Ezt nem értékelte fenyegető jelként, inkább örült, hogy senki sem zavarja meg a kutatásban.

Amikor végül belépett a jéghideg tűz barlangjába, a fénylő

mag duzzadozva simogatta a szerves anyagból lévő falakat.

Amdor megállt; elméjéből egyszeriben elillantak a dicsőség gondolatai. Már nem érzékelte a Khalát, de a jelenlévő tudat erősebb volt, mint a protoss faj egyesített mentális energiája. A jelenség káprázatos élményt nyújtott a számára. A magban minden benne volt.

A judikátor megállt az objektum lángoló, élő szíve előtt. A döbbenettől egyetlen ép gondolatot sem bírt összerakni a fejében, de az agya legmélyén megszólalt a Sötét Templomos gyűlöletes pszi-hangja.

- Most majd hinni fogsz nekem, judikátor. Ez csupán a kezdet. Ez nem tárgy, nem egy építmény, hanem a xel'nagák teremtménye. Tudja, hogy össze vagyunk kapcsolva egymással, hogy valamennyien egy mozaik alkotóelemei vagyunk. A xel'nagák tervének valóra váltásához szüksége van ránk, a DNS-

ünkre. Ahhoz, hogy teremtmény életre keljen, már csak energia kell. Némi energia, semmi más.

Amdor megfordult. Azt hitte, hogy a Sötét Templomos valahogy követte a maghoz. Elöntötte a düh az agyát. Az átkozott eretnek még attól sem riad vissza, hogy jelenlétével megszentségtelenítse ezt a helyet?

Xerana azonban mégsem volt jelen, csak a hangja zengett a judikátor fejében.

- Hallgatnod kellett volna rám, Amdor judikátor...

A nő elnémult. Amdor ismét a ragyogó mag irányába fordult.

A fény felerősödött, a cikázó villámok egyetlen sugárban olvadtak össze, amely csápszerűen, tapogatózva előrenyúlt.

A csáp kisvártatva visszahúzódott, de a falakból kimeredő

kristályszilánkok végén apró fények cikáztak. Az ívek megnőttek, keresztezték egymást, hálóvá fonódtak. Ismét megjelent a fénycsáp, amely ezúttal megérintette a judikátort.

Amdor teste semmivé vált. A xel'nagák teremtménye megszerezte az ébredéséhez szükséges utolsó

információmorzsát.

42

A nukleáris robbanófejekkel ellátott intelligens bombák elindultak a lidércharcos által lézerrel megfestett célpont irányába. Keresztültörtek a Bhekar Ro fölött gyülekező

viharfelhőkön, haragvó istenek által elhajított villámgerelyként száguldottak alá a mennyekből.

A lidérc, MacGregor Golding kiugrott a sziklafedezékből, és futva elindult a biztonságosnak ítélt zóna irányába. Kikapcsolta az álcázópajzsát, nyíltan megmutatta magát az idegen lényeknek. Néhányan észrevették, de a többség az égre mutogatott, ahol egy-egy pillanatra láthatóvá váltak a távoli csatahajókról elindított rakéták lángcsóvái. Sokan megérezték, hogy hamarosan valami szörnyűség fog történni.

Duke emberei csupán néhány taktikai bombát vetettek be, amelyek csak egy előre meghatározott sugarú körön belül fejthetik ki hatásukat. A stimuláló szerekkel telepumpált lidérc megpróbált e körön kívülre jutni. Tudta, ha eléri a legközelebbi domb tetejét, ha lecsúszik a túlsó oldalon, és elrejtőzik egy nagyobb szikla mögött, nem eshet baja.

Amikor felért a domb tetejére, Golding felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha irányítani akarná a félelmetes rakétákat. Metsző sivítás hallatszott, majd a rakéták, mint megannyi pörölykalapács, lecsaptak a fénylő objektumra.

Golding bevetette magát két szikla közé, befurakodott a sötét, hűvös zugba. Szorosan lehunyta a szemét, de még így is látta a dombon túl felvillanó atomnapok fényét.

 

*

 

A három taktikai csapásmérő bomba, gyakorlatilag mindent elpusztított az objektum közelében. A villanások után a terep megtisztult, a völgy egy bizonyos zónájából eltűntek a protossok, a zergek, a harci eszközök. Olyan volt az egész, mintha egy óriási hullám indulna el a völgy túlsó falai irányába, egy félelmetes szökőár, ami mindent elsodor, ami az útjába kerül.

Azután különös dolog történt. A szökőár megállt, pár pillanatig mozdulatlanul lebegett, majd elkezdett visszafelé áramlani. A xel'naga objektum magába szívta a robbanások energiáját, de olyan erővel, ahogy az örvény berántja a víz színén úszó papírcsónakot.

Koronis végrehajtót nem érte el a szökőár. Kábultan állt, zavartan, zúgó fejjel figyelte a hullámot, amit semmivel sem állíthatott meg. Felkészült a halálra. Döbbenete és félelme még erősebb lett, amikor a hullám visszafordult. El sem tudta hinni, hogy életben maradt; elképzelése sem volt arról, hogy az objektum szerves falai hogyan és miért nyelik magukba a rettenetes energiát.

Az objektum egyre erősebb fénnyel izzott a domb oldalában.

A robbanás lehántotta róla a sziklaburkolatot és a földréteget, most teljes pompájában állt a végrehajtó és az értetlenül bámuló protossok előtt. Úgy világított, mintha valami felébredt volna a belsejében, felületén elektromos villámok cikáztak, falaiban élet pulzált.

Élt, és keresett valamit.

A zerg lordokat is elkábította, összezavarta a robbanás.

Elvesztették a kontrollt csapataik felett, ennek köszönhetően a Kékszőrű génállományának felhasználásával megteremtett szörnykutyák nekiestek a náluk kisebb termetű zerglingeknek.

A sárkányszerű mutaliszkok zavarodottan köröztek a csatatér felett, csillámféreg-esőt okádtak magukból, és a jelek szerint nem érdekelte őket, hogy a kis bestiák kire, mire hullanak, zerget vagy protosst pusztítanak el.

Az életben maradt judikátorok és zelóták mozdulatlanul állva bámultak az életre kelő objektumra, amelyet teremtőik, a xel'nagák hoztak létre. Fogalmuk sem volt, milyen sors vár rájuk, mi történik a következő percekben.

Az objektum felületén cikázó villámok között megrepedt a zöldes fénnyel izzó burok, olyan vonalak jelentek meg rajta, mint a tojáson, amiből pillanatokon belül kibújik egy kiscsibe...

...vagy egy krizalisz!

Koronis érzékelte a körülötte álló protossok gondolatait, felfogta, hogy társai iszonyodva, de mégis kíváncsian figyelik a történéseket. Az agya képtelen volt feldolgozni az információkat, egyetlen logikus következtetést sem tudott levonni a rendelkezésére álló adatokból. A végrehajtó a legszívesebben elővette volna kopott kristályát, hogy a segítségével transzba essen, lecsillapítsa magát, és rendezze a gondolatait, de sejtette, most még ez sem segítene.

A Sötét Templomos, Xerana figyelmeztette őket.

Megpróbálta elmagyarázni, hogy az objektum nem egyszerű

tárgy, nem egy építmény, hanem a xel'nagák genetikai kísérletei során létrejött új faj első egyede; megpróbálta elmondani, hogy a zergek, a protossok, vagy a Terrán Domínium katonái sosem fogják meghódítani vagy megszerezni a csillámló falú valamit, legfeljebb csak az életre keltésében vehetnek részt.

A szétrepedő, zöldes burokból egy polipszerű, áttetsző és világító bőrrel rendelkező, bámulatos energialény bukkant elő.

Úgy emelkedett ki, mint a főnixmadár a tűzből. Széttárta szárnyait és vonagló csápjait, és lassan körbenézett lángoló napra emlékeztető szemével.

Koronis kővé dermedve bámulta a csodálatos, ugyanakkor borzalmas lényt, amelyet mintha a Domínium lakói által ismert pillangó, polip és medúza keresztezésével hoztak volna létre. A formáját tekintve különös volt, de a végrehajtó érezte, hogy sokkal tökéletesebb, mint a xel'nagák korábbi teremtményei, mint az Elsőszülött protossok, vagy akár a zergek.

Az életre kelő lény gyorsan mozgott. Lerázta magáról a kristályszilánkokat, a levegőbe emelkedett, és a csatatér fölé siklott. Koronis úgy érezte, mintha ő is a hatalmas test alkotóeleme lenne.

A lény telepatikus dalt énekelt, amelyet még a xel'nagák tanítottak neki. A pulzáló hangok megrengették a végrehajtó szerveit, sejtjeit, megpendítették DNS-ének spirális szálait.

Koronis rájött, hogy a protossok nem pusztán szemlélők, nem tanúk, nem egyszerű megfigyelők. Rájött, hogy a lénynek szüksége van rájuk, és szüksége van a zergekre is. Megértette, hogy az Elsőszülöttek és a torz mutánsok valójában energiaforrások, amelyeket a lény metamorfózisának beteljesítéséhez akar felhasználni. A xel'nagák elhelyezték a petét a gubóban, amelyet aztán eltemettek. A lény eonokon át várakozott - egészen eddig a percig. Most világra jött, és az újabb átalakuláshoz fel akarta használni a teremtői által korábban létrehozott fajok esszenciáját.

Szél támadt, villámok cikáztak a lény körül. A csápos test színes fényfoltokat szórt a csatatérre. A protossok és a zergek dermedten álltak, mozdulatlanul, magatehetetlenül tűrték, hogy a xel'nagák teremtménye megkeresse őket sugaraival, szétolvassza a testüket, magába építse sejtjeiket, lelküket és gondolataikat. A völgy izzani kezdett, de nem a nukleáris robbanások fénye öntötte el, hanem a színtiszta, életerő

ragyogása - azé az életerőé, amelyet a lény magába szippantott a fénysugarak alatt szétmálló, semmivé váló élőlényekből.

A lény már több volt, mint a részek összessége. Feljebb emelkedett az égen, szárnyaival szétzavarta a gyülevész felhőket, tündöklésével vörösre festette maga körül a levegőt.

Feljebb, egyre feljebb szállt, kilépett az űrbe, és nem hagyott maga után mást, csak a pusztítás nyomait, meg egy üres krizalisz-gubót a domb oldalában.

Ahogy elhagyta a bolygót, összetalálkozott az Alfa-század néhány megmaradt egységével. A sérült Napóleon csatahajó parancsnoka azt hitte, egy újabb zerggel hozta össze a rossz sors, ezért gondolkodás nélkül tüzet nyitott a Yamato-lövegekkel. A lény ekkor felgyorsult, hurrikánként csapott le a hajóra. A parancsnoknak már arra sem maradt ideje, hogy utasítást kérjen a Szabadöbölben tartózkodó tábornoktól.

A többi csatahajó követte a Napóleon példáját. Tüzet nyitottak a lényre, nem is sejtve, hogy a lövedékekkel, az energiasugarakkal csak növelik a káprázatos jelenség erejét.

A lény teste egyre forróbb, egyre fényesebb lett. Elsuhant a csatahajók mellett, kiszívta belőlük, és a fedélzetükön tartózkodó emberekből az energiát, majd tovább száguldott az űrben. Nem maradt más utána, csak néhány fémszilánk, pár olvadt, törmelék, és néhány apró, izzó fénypont.

A zergek és a protossok orbitális pályán küzdő egységeit is könnyedén magába szívta, majd a Semmi, a végtelen űr mélye felé fordult, és örökre maga mögött hagyta a jelentéktelen kis szikladarabot, amelyet az emberek Bhekar Rónak neveztek.

43

Octavia lihegve, remegő lábbal ment tovább. A Sötét Templomos, Xerana diktálta az iramot, és nem akart lemaradni mögötte. Felkapaszkodtak a domb oldalán; már nem tartottak a zergektől, mert tudták, hogy az idegen lények mindegyike a völgybe, a csatatérre vonult.

Amint felértek a domb tetejére, Xerana hirtelen a földre nyomta a lányt, és ő is lebukott. Begurult az egyik sziklaperem alá, és magához rántotta Octaviát. A következő másodpercben sárgásfehér ragyogás borította be az eget. A vakító jelenség csupán néhány másodpercig tartott - túlságosan hamar véget ért.

A katonáitok ledobták a bombáikat - állapította meg Xerana.

Nem azt az eredményt fogják elérni vele, amit a vezéretek remél.

Amikor a fény eltűnt az égről, Xerana felállt, és előrébb lépett. Octavia elbizonytalanodva követte. A domb tetejéről nézték végig a csodálatos lény születését, a protossok és a zergek pusztulását.

A lány csak abban reménykedett, hogy elég távol vannak, őket nem érik el a mindent felolvasztó, mindent megsemmisítő

fénysugarak.

Légy üdvözölve az univerzumban - gondolta Xerana. Mentális hangja elárulta, őt is megdöbbentette a látvány.

Octavia határtalan elégedettséget érzékelt, amely a lényből sugárzott felé. Az érzés ismerős volt a számára; megértette, hogy addig is a gubóból kikelt polipszerű valami szólongatta, az a lény, amely megölte a testvérét, Larsot. A szeme megfájdult a fehéren izzó fénytől, mégsem bírta elfordítani a fejét, látnia kellett a csodát, a káprázatos jelenséget, az élőlényt, amely a felhők közé emelkedett, és kiröppent az űrbe.

Gyere - mondta Xerana. Még van valami, amit látnunk kell.

Leereszkedtek a meredek lejtőn. A csatatér különös fénnyel ragyogott, a föld fölött furcsa, pulzáló köd gomolygott. A szétrepesztett gubó körül álló kristályok porrá váltak, úgy borították be a talajt, mintha homokszemcsék, vagy magvak lennének.

Xerana és a lány egymás mellett lépdelve vágott át a völgyön.

Octavia pár perccel korábban még kimerült volt, most azonban úgy érezte, szétfeszíti a testét az erő. A Sötét Templomos észrevette rajta a változást, és felgyorsított. Octavia könnyedén tartotta az iramot.

Kilőtt tankokat, eldobott fegyvereket, gazdátlan páncélokat láttak, de egyetlen holttestet, egyetlen vérfoltot sem találtak.

Octavia meglepődött. Xerana kitalálta a gondolatait, és válaszolt a fel sem tett kérdésre.

A xel'nagák teremtménye minden életet magába szívott. A nukleáris robbanások elég energiát adtak neki ahhoz, hogy kitörjön a gubóból, és felemelkedjen a levegőbe. Kivonta a zergek és a protossok életerejét, magába olvasztotta a testek alkotóelemeit... Talán túl sok energiát sikerült összegyűjtenie, annyit, amennyit már nem bírt magában tartani. A Sötét Templomos a lábuk előtt gomolygó ködre mutatott. Egy keveset itt hagyott belőle.

Octavia az ajkába harapott, az agyát elöntötte a tehetetlen düh.

- De miért vette magához a testvéremet? Mire jó neki egy ember DNS-e?

A bátyádat véletlenül olvasztotta magába. Nem ismerte az embereket, se az emberi test energiáit. Akkor még aludt. Még túl fejletlen volt. Nem is tudta, mit csinál.

- Vagyis Lars pusztán azért halt meg, mert rosszkor volt, rossz helyen? - A gondolat nem nyújtott vigaszt a lány számára.

Tovább mentek a völgyben. A talaj valahogy megváltozott.

Octavia lehajolt, és csodálkozva megállapította, hogy a vékony ködréteg alatt fűszőnyeg borítja a földet. A szálak olyan gyorsan fejlődtek, hogy látni lehetett növekedésüket. A xel'nagák teremtménye által hátrahagyott életerő a növényekre, talajban megbúvó magvakra is kifejtette hatását. Octavia letépett egy szál virágot, elgondolkodva a tenyerére fektette a karmazsinvörös szirmokat.

Ez az élet - mondta Xerana. Ez az élet esszenciája.

A köd lassan oszladozni kezdett, az égről is eltűntek a felhők.

A csillagok hideg fényszemmel bámulták a Bhekar Rót.

- Az meg micsoda? - A távolban, az egyik nagyobb sziklahalom mellett Octavia emberszerű alakokat látott.

Futásnak eredt, és maga sem tudta miért, de a szívében ismét feltámadt a remény.

Az emberek közül néhányan egyenruhát viseltek, de volt köztük egy, aki a telepesekre jellemző ruhát hordott. Pontosan olyan az overallja, mint Larsé volt... Octavia megtorpant.

Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Az izgalomtól lihegve, lassan, remegő lábakkal elindult. Megdörzsölte a szemét.

A végső átalakuláshoz - magyarázta Xerana - az embriónak a zergek és a protossok életerejére volt szüksége. Biológiai üzemanyag... Mivel az emberekkel nem tudott mit kezdeni, valószínűleg kilökte őket a DNS-mátrixából.

- Lars! - sikított fel Octavia, és ismét rohanni kezdett.

Felnevetett.

A virágos mező közepén álló fiú nem volt más, mint a bátyja.

Lars megfordult és elmosolyodott. A lány a karjai közé vetette magát. A fiú kissé zavartan magához szorította a testvérét.

- Na, ez érdekes volt - motyogta.

- El sem tudom hinni, hogy visszajöttél! - Octavia megfogta a fiú vállát, és a szemébe nézett. - Ez... ez... Csoda történt!

- Hát, én se gondoltam, hogy látni fogom még ezt a helyet -

mondta Lars.

Megölelték egymást.

A Sötét Templomos félrehúzódott. Már nem volt tennivalója ezen a bolygón. Azért érkezett ide, hogy lásson, tapasztaljon, információkat gyűjtsön, tanuljon. Figyelmeztette a népét, de senki sem hallgatott rá. Nem tudta megmenteni a protossokat, de talán jobb is így, mert világra jöhetett a xel'nagák új teremtménye, a csodálatos lény, amely tökéletesebb, mint az univerzum bármelyik életformája.

Xerana egyetlen búcsúszó nélkül tűnt el az árnyékok között.

Visszasietett a hajójához. Még nem tudta, követni fogja-e a lényt, vagy inkább felkutatja a xel'nagák által elrejtett többi embriót. Túl sok kérdésre kellett választ találnia, túl sok munkája volt. Az űr végtelen - senki sem fejtheti meg minden titkát.

44

A Kukulkáncsorda pusztulása fizikai fájdalmat okozott Sarah Kerrigannak. Nem a lényeket sajnálta, nem az alattvalóit, és nem is a vereség szomorította el. A Bhekar Rón több semmisült meg, mint egy csorda: egy álom ért véget, egy csodálatos terv fulladt kudarcba.

Eddig pihenés nélkül, keményen dolgozott, hogy olyan sereggé kovácsolja a zergeket, amely valóban képes az univerzum meghódítására. Mindent elkövetett a siker érdekében, azt hitte, semmi, és senki sem állhat az útjába. A xel'naga objektum megszerzése amolyan teszt volt, a Bhekar Rón akarta demonstrálni, hogy a zergek legyőzhetetlenek, hogy a szuperagy pusztulása csupán ideiglenesen jelentett gondot a faj számára. Amikor elindította a csordát, a Pengék Királynője még magabiztos volt, erős, és tettrekész.

Most azonban mindent át kellett értékelnie. Az álmai szilánkokká törtek. Korábban még hitt abban, hogy a kaptárokban fejlődő lárvák, a belőlük kikelő lények révén megszerezheti a végső győzelmet, most azonban már semmiben sem volt biztos.

A Kukulkáncsorda pusztulása nem volt nagy csapás, Sarah Kerrigannak még számos, hasonló erőt képviselő egység állt a rendelkezésére. Ott volt a Tiamat-, a Fenris-, a Balrog-, a Surtur-, a Jormungand-horda, meg a többi. Mindegyik élén egy fővezér állt. Mindegyik képes volt arra, hogy harcoljon, új génmintákat szerezzen, hódítson és győzzön. Mindegyik saját kaptárakat tudott építeni, amelyben zergek százezrei, milliói fejlődhettek ki.

De mit ér a hatalmas sereg, mit érnek a borzalmas, erős, brutális lények, ha létezik valami, ami játszi könnyedséggel, pillanatok alatt képes elpusztítani mindent, amit ő, a Pengék Királynője kitartó munkával megalkot? Hogyan lehetne meghódítani az univerzumot, amikor van egy lény, amely már most uralja?

A Pengék Királynője, aki egykor ember volt, és a Sarah Kerrigan nevet viselte, sokáig töprengett, sokat tépelődött, és végül úgy érezte, megtalálta a megoldást. A kétségbeesés az emberekre jellemző, ő pedig már egy másik fajhoz tartozott.

Az elképzelés egyszerű volt: ha a protossok és az emberek egymásnak esnek, meggyengítik egymást, akkor a zergek már könnyedén legyőzhetik őket. Ha már nem léteznek protossok és emberek, ha már csak zergek élnek az univerzum minden pontján, akkor... Akkor a faj elég erőt gyűjthet ahhoz, hogy legyőzze a xel'nagák csodálatos teremtményét.

A Pengék Királynője hamar lerázta magáról a szomorúságot, megszabadult a bizonytalanságtól, és újult erővel tervezgetni kezdte, hogyan fogja kirobbantani a Fajok Háborúját.

45

Octavia és Lars a hadnagy és feltámadt katonái kíséretében tért vissza Szabadöbölbe. Duke tábornokhoz siettek. A főhadiszállás ajtaja előtt összetalálkoztak a polgármesterrel, aki dühödten verte az ajtót.

- Duke! Azonnal költözzön ki az irodámból! Adja vissza a székemet!

A városban csak néhány katona maradt, de mivel nem kaptak határozott parancsokat, egyikük sem tudta, mit kellene tennie.

Nem kergették el a polgármestert, aki nem adta fel a próbálkozást, és addig dörömbölt az ajtón, míg végül Duke kinyitotta. Nikolai berohant a szobába, és egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztaláról a tábornok holmiját.

Az Alfa-ezred gyakorlatilag megsemmisült. A csatahajók, a szellem-egységek, a szárazföldi alakulatok mind elpusztultak.

Volt, amelyik a bolygón kívül folyó összecsapásban semmisült meg, de a legtöbbel a zergek vagy a protossok végeztek. Nem sokkal a nukleáris csapás, és a völgyben lezajlott, érthetetlen események után Duke egyetlen hajójával sem tudott kapcsolatot létesíteni. Senki sem válaszolt a hívásaira, senki sem jelentkezett be nála.

Abban reménykedett, hogy az egységeit csak szétszórták, és előbb-utóbb mindegyik előkerül. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy valamelyik kapitánya közvetlen kapcsolatot létesített Mengsk császárral, jelentést tett a helyzetről, és segítséget kért.

Lehet, hogy a császár már el is indította a felmentő sereget...

Ezzel a gondolattal próbálta vigasztalni magát, bár nem tartotta valószínűnek, hogy így történt.

A telepesek kitörő örömmel fogadták Octaviát és a bátyját.

Az emberek vidámak voltak, hogy legalább egy olyan társuk visszatért, akit már halottnak hittek. A legboldogabbnak Cyn McCarthy látszott, aki gondolkodás nélkül odaszaladt Larshoz, hogy zokogva átölelje. Lars megcsókolta a vörös hajú nőt, és ott helyben megkérte a kezét.

Az emberek ámuldozva tapogatták Larsot, nem értették, hogyan támadhatott fel.

- Majd mekkorát fogtok nézni akkor, ha meglátjátok a völgyet! - kiáltott rájuk Octavia. - Termőfölddé változott az egész. Olyan, mint egy nagy kert! Tele van növényekkel, fűvel, virágokkal! Ha felszántjuk, olyan termésünk lesz, mint még soha. Azért mégsem veszett el minden...

- Hogy nem veszett el minden? - hördült fel Duke tábornok. -

De igenis elveszett! Megsemmisült a flottám! Azért jöttünk ide, hogy megmentsük magukat, és... Tessék! Egyetlen használható egységem sem maradt! - A polgármester felé fordult. -

Követelem, hogy haladéktalanul lépjen kapcsolatba a Terrán Domíniummal! Kérjen segítséget, csapatokat, harctéri elemzőket, utánpótlást az életben maradt katonák számára!

A polgármester elvigyorodott.

- Igazán sajnálom, tábornok úr, de egyetlen kommunikációs rendszerünk sem működik.

Duke a fogát csikorgatta dühében.

- És mi a helyzet az űrkikötővel? Az ottani berendezések is felmondták a szolgálatot?

- A mivel?

Duke elsápadt.

- Nehogy azt mondja, hogy nincs űrkikötőjük!

- Kikötő? Hajónk sincs! - csóválta a fejét a polgármester. -

Ez, tábornok úr, egy isten háta mögötti bolygó, mi pedig egyszerű... Hogy is fogalmazott? Földtúrók vagyunk.

Octavia megpróbálta lecsillapítani a tábornokot.

- Ne aggódjon. Bizonyára keresni fogják magukat.

Duke ökölbe szorította a kezét, és lángoló szemmel végignézett a telepeseken.

- Ezek szerint itt ragadtam... Most mi a fenéhez kezdjek?

Octavia mosolyogva felemelt a földről egy zerg vérrel szennyezett ásót.

- Esetleg megtanulhatna kertészkedni. Rengeteg kiváló minőségű termőföldünk van!

Duke hörögve elhajította a szerszámot.

- Nyugalom, tábornok úr - mondta Octavia. - Ha nem ért hozzá, majd valamelyik gyerek megmutatja, hogyan használja.

A lány összeszedett egy kisebb csapatott, és kivezette az embereket a csodálatos, zöld fűvel, színes és illatos virágokkal borított völgybe. A katonák közül csak a jóképű, fiatal Scott hadnagy tartott velük, aki titokban megsúgta Octaviának, hogy már jó ideje elege van a háborúskodásból, és szeretett volna végre megállapodni valahol.

- A Bhekar Ro éppen megfelelő helynek látszik...

Miközben a telepesek munkához láttak, hogy eltakarítsák a háború nyomait, Octavia felnézett az égre. Őszintén remélte, hogy soha többé nem fogják magukra vonni a külvilág figyelmét.

vége