9
 RIPORTER ÉS DETEKTÍV

Mind a hár­man vissza­in­dul­tunk a ker­ti lak felé. Az épü­let­től kö­rül­be­lül száz­mé­ter­nyi­re a ri­por­ter meg­ál­lí­tott ben­nün­ket, s egy jobb­ol­dalt lát­ha­tó, ala­csony bo­kor­cso­port­ra mu­tat­va így szólt hoz­zánk:

– A gyil­kos ezek mö­gül a bok­rok mö­gül in­dult el a pa­vi­lon felé…

Mint­hogy több ilyen bo­kor­cso­port is volt itt a nagy tölgy­fák kö­zött, meg­kér­dez­tem, hogy a gyil­kos mi­ért ép­pen ezt vá­lasz­tot­ta ki a töb­bi­ek kö­zül? Ro­u­le­ta­bil­le az ös­vény­re mu­ta­tott, mely az ál­ta­la jel­zett bok­rok köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban hú­zó­dott el a ker­ti lak aj­ta­ja felé, s ezt fe­lel­te:

– Ez az ös­vény apró ka­vi­csok­kal van fel­tölt­ve, mint lát­ja. Kel­lett te­hát, hogy az il­le­tő erre men­jen a ker­ti lak felé, mi­vel a ta­laj föl­des ré­szén nem ta­lál­tak olyan nyo­mot, mely a pa­vi­lon felé megy! An­nak az em­ber­nek nem vol­tak szár­nyai! Lá­bon járt ő is, de a ka­vi­csolt úton lép­ke­dett, s a ka­vi­csok ide-oda gu­rul­va, nem őriz­ték meg a tal­pak le­nyo­ma­tát. Ez az ös­vény kü­lön­ben is össze­vissza van ti­por­va, mert ez a leg­egye­ne­sebb út a ker­ti lak és a kas­tély kö­zött. Ami ma­gát a bo­kor­cso­por­tot il­le­ti, az csu­pa olyan nö­vény­ből áll, amely ősszel sem her­vad el, ba­bér­cser­jék és kecs­ke­rá­gó­bok­rok, te­hát lom­bo­za­tuk meg­fe­le­lő rej­te­ket nyújt­ha­tott a gyil­kos­nak, mi­alatt a ked­ve­ző pil­la­nat­ra várt, hogy a ker­ti lak­ba in­dul­has­son. Igen, ezek közt a bok­rok közt hú­zó­dott meg a me­rény­lő, s in­nen lát­ta, ho­gyan tá­vo­zik Stan­ger­son és le­á­nya, utóbb pe­dig Jac­qu­es apó. Az út ka­vi­cso­lá­sa majd­nem a ker­ti lak elő­szo­bá­já­nak ab­la­ká­ig tart. Az ab­lak alatt van az ott lát­ha­tó nyo­mok kö­zött egy olyan is, mely­ről én már az imént meg­fi­gyel­tem, hogy pár­hu­za­mo­san he­lyez­ke­dik el a fal­lal, ami azt bi­zo­nyít­ja, hogy a me­rény­lő­nek csak egyet­len jó lé­pést kel­lett ten­nie, hogy a ka­vi­csok­ról az elő­szo­ba ab­la­ka alá jus­son, ame­lyet Jac­qu­es apó nyit­va ha­gyott. Itt az­tán kar­jai se­gít­sé­gé­vel fel­hú­zó­dott, s be­ve­tet­te ma­gát az elő­szo­bá­ba.

– Vég­re is ez nem le­he­tet­len! – je­gyez­tem meg.

– Vég­re is? Vég­re is? Mi­cso­da be­széd ez? – ki­ál­tot­ta Ro­u­le­ta­bil­le dü­hös ki­tö­rés­sel, ame­lyet ár­tat­la­nul idéz­tem fel. – Mi­ért mond­ja olyan ke­gyes be­le­egye­zés­sel, hogy „vég­re is, ez nem le­he­tet­len”?

En­gesz­te­lő han­gon kezd­tem csi­tít­gat­ni, de in­ge­rült­sé­gé­ben már nem is hall­ga­tott rám, s ki­je­len­tet­te, hogy cso­dá­lat­tal vi­sel­te­tik né­me­lyek – ezek a „né­me­lyek” én vol­tam – bölcs óva­tos­sá­ga iránt, amellyel a leg­egy­sze­rűbb prob­lé­má­kat is csak nagy messzi­ről ke­rül­ge­tik, so­ha­se koc­káz­tat­nak sem egy ha­tá­ro­zott igent, sem egy ke­rek ne­met, ami az­tán arra ve­zet, hogy éles el­mé­jük pont olyan ered­mény­re jut, mint­ha a ter­mé­szet el­fe­lej­tet­te vol­na a ko­po­nyá­juk ska­tu­lyá­ját némi szür­ke ál­lo­mánnyal meg­töl­te­ni.

Mi­kor az­tán ezen meg én sér­tőd­tem meg, fi­a­tal ba­rá­tom ka­ron fo­gott, s biz­to­sí­tott róla, hogy nem rám ér­tet­te a mon­dot­ta­kat, hi­szen en­gem kü­lö­nös­kép­pen be­csül és sze­ret.

– De vég­re is – mon­dot­ta –, néha meg­bo­csát­ha­tat­lan, ha az em­ber gon­do­la­tai nem men­nek biz­tos­ra, ho­lott te­het­nék! Ha nem ve­szem bele ok­fej­té­sem­be ezt a ka­vi­csot, ak­kor csak­is lég­gömb­re le­het­ne gon­dol­nom! Már­pe­dig, ked­ve­sem, a kor­má­nyoz­ha­tó lég­ha­jó kér­dé­sé­ben a tu­do­mány még nem ju­tott odá­ig, hogy lo­gi­kai fej­tö­ré­se­im lán­co­la­tá­ba egy olyan gyil­kost fűz­hes­sek be, aki az ég­ből pottyan alá. Nem sza­bad te­hát ke­gye­sen azt mon­da­ni, hogy egy do­log „le­het­sé­ges”, mi­kor más­kép­pen min­den­hogy le­he­tet­len. Most már tud­juk, hogy az az em­ber mi­kép­pen ju­tott be az ab­la­kon, s azt is, hogy mi­kor? Az öt­órai séta al­kal­má­val ju­tott be! Az a kö­rül­mény, hogy a szo­ba­le­ány, aki ép­pen ki­ta­ka­rí­tot­ta a „Sár­ga szo­bá”-t, fél ket­tő­kor a la­bo­ra­tó­ri­um­ban tar­tóz­ko­dott, s a vissza­té­rő pro­fesszor és le­á­nya ott ta­lál­ták, arra vall, hogy fél ket­tő­kor te­hát a gyil­kos sem­mi eset­re sem le­he­tett a szo­bá­ban, az ágy alatt, ha­csak a szo­ba­le­ány nem volt bűn­társ. Mi er­ről a vé­le­mé­nye, Dar­zac úr?

Dar­zac fe­jét ráz­va je­len­tet­te ki, hogy tel­je­sen bi­zo­nyos a Stan­ger­son kis­asszony szo­ba­lá­nyá­nak a hű­sé­gé­ben, mert az il­le­tő min­dig rend­kí­vül be­csü­le­tes­nek és jó­vi­se­le­tű­nek bi­zo­nyult.

– S ezen­kí­vül még öt óra­kor Stan­ger­son kü­lön be­ment a szo­bá­ba, hogy ki­hoz­za le­á­nya ka­lap­ját! – tet­te hoz­zá Dar­zac.

– Ez is igaz! – mond­ta Ro­u­le­ta­bil­le.

– Az az em­ber te­hát az ön ál­tal mon­dott idő­ben be­ha­tolt az ab­la­kon – szó­lal­tam most meg én –, ezt el­is­me­rem, de hát mi­ért csuk­ta be az ab­la­kot, ho­lott tud­hat­ta, hogy ez szük­ség­sze­rű­leg fel­költ­he­ti azok­nak a fi­gyel­mét, akik elő­ző­leg ki­nyi­tot­ták?

– Le­het­sé­ges, hogy az ab­la­kot nem azon­nal csuk­ták be – fe­lel­te a fi­a­tal ri­por­ter. – De ha a gyil­kos be­csuk­ta az ab­la­kot, azt csak azért tet­te, mert a ka­vi­csos út­nak a ker­ti lak­tól hu­szon­öt mé­ter­nyi­re egy ka­nya­ro­dó­ja van, és mert azon a he­lyen há­rom tölgy­fa is emel­ke­dik!

– Ho­gyan érti ezt? – kér­dez­te Dar­zac Ro­bert, aki mö­göt­tünk jött, s csak­nem lé­leg­zet-el­akad­va fi­gyel­te Ro­u­le­ta­bil­le sza­va­it.

– Ké­sőbb majd meg­ma­gya­rá­zom a dol­got, uram, ha el­jött az ide­je. De azt hi­szem, nem mond­tam még en­nél fon­to­sabb sza­va­kat eb­ben az ügy­ben, ha hi­po­té­zi­sem igaz­nak bi­zo­nyul.

– S mi az ön hi­po­té­zi­se?

– So­ha­sem fog­ják meg­tud­ni, ha nem vá­lik igaz­ság­gá… Na­gyon is sú­lyos hi­po­té­zis, és így be­lát­hat­ják, hogy nem kö­zöl­he­tem ad­dig, amíg csak hi­po­té­zis ma­rad.

– De van leg­alább sej­tel­me a gyil­kos­ról?

– Még nincs, uram… De ne fél­jen, Dar­zac úr, meg fo­gom tud­ni, ki a gyil­kos!

Meg­ál­la­pít­hat­tam, hogy Dar­zac Ro­bert igen fel­in­dult ál­la­pot­ban van. Úgy rém­lett ne­kem, hogy Ro­u­le­ta­bil­le ha­tá­ro­zott ki­je­len­té­se kel­le­met­le­nül érin­ti. De hát – töp­reng­tem ma­gam­ban –, ha csak­ugyan fél at­tól, hogy a gyil­kost fel­fe­de­zik, ak­kor mi­ért se­géd­ke­zik úgy a ri­por­ter­nek a nyo­mo­zás­ban? Fi­a­tal ba­rá­tom alig­ha­nem ugyan­ezt gon­dol­hat­ta, mert nyer­sen mond­ta:

– Ta­lán csak nincs ked­ve el­len, Dar­zac úr, hogy föl aka­rom fe­dez­ni a gyil­kost?

– Ó, sa­ját ke­zem­mel tud­nám meg­öl­ni a gaz­em­bert! – ki­ál­tot­ta Stan­ger­son kis­asszony vő­le­gé­nye, oly hév­vel, amely va­ló­ság­gal el­ké­pesz­tett.

– Hi­szek ön­nek – fe­lel­te Ro­u­le­ta­bil­le el­ko­mo­lyod­va –, de ön nem fe­lelt a fel­tett kér­dés­re!

A bo­kor­cso­port mel­lett ha­lad­tunk el, mely­ről a fi­a­tal ri­por­ter az imént be­szélt ne­künk. Be­men­tem a cser­jék közé, s meg­mu­tat­tam neki az ott el­rej­tő­zött em­ber két­ség­te­len nyo­ma­it. Ro­u­le­ta­bil­le-nak te­hát új­ból iga­za volt.

– Hát per­sze! – szólt. – Hát per­sze! Hi­szen hús­ból és vér­ből való lénnyel van dol­gunk, aki nem él­het más esz­kö­zök­kel, mint a töb­bi em­be­rek, és így min­den­nek egy­be­vá­gó­an kell ala­kul­nia!…

Mi­után eze­ket mond­ta, el­kér­te tő­lem a rám bí­zott pa­pír­la­pot, s az egyik tisz­tán lát­ha­tó nyom­ra il­lesz­tet­te a bok­rok kö­zött. Majd fel­emel­ke­dett, s ezt ki­ál­tot­ta: – Te­rin­get­tét!

Azt hit­tem, hogy most majd a „tá­vo­zó” láb­nyo­mok után fog ke­res­ked­ni, ame­lyek az elő­szo­ba ab­la­ka alól in­dul­tak. Ehe­lyett bal­ra ci­pelt ben­nün­ket, meg­le­he­tő­sen messzi­re, köz­ben ki­je­len­tet­te, hogy sem­mi ér­tel­me sincs or­run­kat a po­cso­lyá­ba dug­dos­ni, mert ő most már tel­je­sen tisz­tá­ban van a gyil­kos me­ne­kü­lé­si út­já­val:

– A fal vé­gé­ig ment, in­nen öt­ven­mé­ter­nyi­re, az­tán át­ug­rott a sö­vé­nyen meg az ár­kon, pont an­nál a kis ös­vény­nél, amely az ár­kon túl a tó­hoz visz. Így le­het leg­gyor­sab­ban ki­jut­ni a te­lek­ről, s a tó­hoz men­ni.

– Hon­nan tud­ja, hogy a gyil­kos a tó­hoz ment?

– Mert Lar­san Fré­dé­ric reg­gel óta nem hagy­ta el a tó part­ját. Na­gyon ér­de­kes nyo­mok­nak kell ott len­ni­ük!

Pár perc­cel utóbb a tó mel­lett vol­tunk.

Ki­csiny, mo­csa­ras és ná­das víz­fe­lü­let volt ez, ame­lyen itt-ott egy-egy her­vadt ví­zi­ró­zsa­le­vél rin­gott. A nagy Fred ta­lán ész­re­vet­te, hogy kö­ze­le­dünk fe­lé­je, de va­ló­szí­nű­leg egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel­tük. Fe­lénk se né­zett, ha­nem nyu­god­tan to­vább pisz­kált bot­já­val a víz­ben va­la­mit, amit mi nem lát­tunk.

– Íme! – szólt Ro­u­le­ta­bil­le –, már­is itt van­nak a „me­ne­kü­lő” em­ber­nyo­mok! Itt, ép­pen a tó­part ka­nya­ro­dá­sá­val ha­lad­nak, ar­rább is­mét meg­je­len­nek, s vé­gül tel­je­sen el­tűn­nek, pon­to­san ott, ahol az épi­nay-i or­szág­út­hoz ve­ze­tő ös­vény­hez ér­nek. Az il­le­tő erre me­ne­kült to­vább, Pá­rizs felé!

– Hon­nan gon­dol­ja ezt? – kér­dez­tem. – Hi­szen a nyo­mok az or­szág­út­hoz vivő ös­vé­nyen már nem ve­he­tők ész­re!

– Hon­nan gon­do­lom? Mert ép­pen így és itt vár­tam eze­ket a nyo­mo­kat! – ki­ál­tot­ta s rá­mu­ta­tott az egyik­re, mely igen vi­lá­go­san mu­tat­ta egy ele­gáns for­má­jú ci­pő­talp kör­raj­zát… – Néz­zék csak!

S Lar­san Fré­dé­ri­chez for­dult:

– Fred úr – ki­ál­tot­ta –, ezek az „ele­gáns” nyo­mok, ugye már itt vol­tak a bűn­tény fel­fe­de­zé­se­kor?

– Igen, fi­a­tal ba­rá­tom, igen! Na­gyon gon­do­san vi­gyáz­tak is rá­juk az­óta – fe­lel­te Fred, anél­kül, hogy fel­emel­te vol­na a fe­jét. – Amint lát­hat­ja, a jövő és menő nyo­mok egy­aránt ki­ve­he­tők.

– S an­nak az em­ber­nek ke­rék­pár­ja is volt! – ki­ál­tot­ta a ri­por­ter.

Mi­után meg­szem­lél­tem a ke­rék­pár­nyo­mo­kat, ame­lyek az ele­gáns ci­pő­nyo­mo­kat jö­vet is, me­net is kí­sér­ték, jó­nak lát­tam a kö­vet­ke­ző meg­jegy­zést:

– A ke­rék­pár meg­ma­gya­ráz­za a gyil­kos dur­va ba­kancs­nyo­ma­i­nak az el­tű­né­sét. A gyil­kos ugyan­is ot­rom­ba ci­pő­jé­vel ke­rék­pár­ra ült… Bűn­tár­sa volt az „ele­gáns tal­pú”, aki cim­bo­rá­ját itt a tó­par­ton vár­ta a ke­rék­pár­ral. Fel­te­he­tő, hogy a gyil­kost ez az ele­gáns tal­pú bé­rel­te fel…

– Nem, nem! – szó­lalt meg til­ta­koz­va Ro­u­le­ta­bil­le sa­ját­sá­gos mo­so­lyá­val. – Eze­ket a nyo­mo­kat én itt és így vár­tam már a prob­lé­ma fel­ve­tő­dé­sé­től kezd­ve! Hát most itt van­nak s nem ha­gyom őket olyan könnyen el­vi­tat­ni! Ezek, ké­rem, ma­gá­nak a gyil­kos­nak a nyo­mai!

– No és ak­kor mi van a „dur­va” ci­pő­nyo­mok­kal?

– Hát azok is a gyil­kos nyo­mai!

– Ho­gyan? Két gyil­kos is vol­na?

– De­hogy! Csak egyet­len gyil­kos­ról van szó, aki­nek sem­mi­fé­le bűn­tár­sa sincs…

– Nagy­sze­rű! Nagy­sze­rű! – ki­ál­tot­ta a tá­vo­labb álló Lar­san.

– Fi­gyel­je­nek csak – foly­tat­ta a fi­a­tal ri­por­ter, mi­köz­ben a föld­re mu­ta­tott, mely egy he­lyen va­ló­ság­gal föl volt túr­va hol­mi ot­rom­ba ci­pő­sar­kak tip­rá­sá­tól. – Lát­ják? A gyil­kos itt le­ült, s le­húz­ta lá­bá­ról idom­ta­lan ba­kan­csát, ame­lye­ket a nyo­mo­zás meg­té­vesz­té­sé­re hor­dott. Az­tán fel­vet­te az ele­gáns ci­pő­jét, s tel­jes nyu­ga­lom­mal gya­lo­golt az or­szág­út felé, ke­rék­pár­ját maga mel­lett ve­zet­ve, s két­ség­kí­vül a ba­kan­cso­kat is ke­zé­ben hur­col­va. Ezen a rossz kis gya­log­ös­vé­nyen nem akar­ta meg­koc­káz­tat­ni a ke­rék­pár­ra ülést. Ezt már ma­gá­nak a ke­rék­pár­nak a nyo­ma is bi­zo­nyít­ja, amely hal­vány és in­ga­do­zó, noha a ta­laj tel­je­sen puha. Ha ült vol­na va­la­ki a ke­rék­pá­ron, ke­re­kei mé­lyen be­vá­gód­tak vol­na a föld­be… Igen itt csak egyet­len­egy em­ber járt, s az a gyil­kos volt, az is gya­log!

– He­lyes! he­lyes! – szó­lalt meg újra a nagy Fred, s egy­szer­re csak vá­rat­la­nul hoz­zánk lé­pett, s egye­ne­sen Dar­zac Ro­bert elé áll­va, mond­ta:

– Per­sze, ha vol­na itt va­la­hol egy ke­rék­pár… Ak­kor mind­járt be­bi­zo­nyul­na, hogy ez a fi­a­tal­em­ber he­lye­sen okos­ko­dott! Mond­ja csak, Dar­zac úr ké­rem, vé­let­le­nül nem tud­ja, van-e a kas­tély­ban ke­rék­pár?

– Nincs – fe­lel­te Dar­zac –, most nincs. Én az enyé­met négy nap­pal ez­előtt Pá­rizs­ba vit­tem, mi­kor leg­utol­szor vol­tam itt a bűn­tény el­kö­ve­té­se előtt…

– Kár! – je­gyez­te meg Fred, vég­te­le­nül fa­gyo­san.

Az­tán Ro­u­le­ta­bil­le felé for­dult:

– Ha így megy to­vább – mond­ta –, utóbb még ugyan­ar­ra az ered­mény­re ju­tunk mind­ket­ten! No, majd meg­lát­juk! Van már va­la­mi­lyen öt­le­te ar­ról, hogy a gyil­kos ho­gyan ju­tott ki a „Sár­ga szo­bá”-ból?

– Van – fe­lel­te ba­rá­tom –, már van…

– Ne­kem is – foly­tat­ta Fred –, s ez bi­zo­nyá­ra azo­nos az öné­vel. Er­ről a prob­lé­má­ról nem le­het két­fé­le­kép­pen okos­kod­ni. Én majd a vizs­gá­ló­bí­ró előtt mon­dom el a ma­gam ma­gya­rá­za­tát, de előbb be kell vár­nom fő­nö­köm ér­ke­zé­sét.

– Ah, a rend­őr­fő­nök is ki­jön?

– Igen, még ma dél­után, s részt fog ven­ni a la­bo­ra­tó­ri­um­ban mind­azok­nak a szem­be­sí­té­sén, akik eb­ben a drá­má­ban sze­re­pet ját­szot­tak, vagy játsz­hat­tak. Na­gyon ér­de­kes lesz! Kár, hogy önök nem le­het­nek je­len…

– Én ott le­szek – erős­kö­dött Ro­u­le­ta­bil­le.

– Va­ló­ban… Ön ko­rá­hoz ké­pest iga­zán rend­kí­vü­li te­het­ség! – je­gyez­te meg a rend­őr­nyo­mo­zó, s hang­já­ból némi eny­he gúny ér­ző­dött ki. – Ma­gá­ból még pom­pás de­tek­tív vá­lik… per­sze, majd ha kis­sé mód­sze­re­seb­ben fog dol­goz­ni, s ke­vés­bé in­dul az ösz­tö­ne meg a hom­lok­du­do­rai mö­gött nyug­ta­lan­ko­dó fur­csa gon­do­la­tok után… Már több­ször meg­fi­gyel­tem ezt ma­gá­nál, ked­ves Ro­u­le­ta­bil­le, maga na­gyon is so­kat el­mél­ke­dik, maga nem a meg­fi­gye­lé­se­i­ből in­dul ki… Va­jon mi a vé­le­mé­nye a vé­res zseb­ken­dő­ről és a fa­lon levő vé­res kéz­nyom­ról? Lát­ta a vé­res kéz­nyo­mot? Én a ma­gam ré­szé­ről csak a zseb­ken­dőt lát­tam… Nos, mi a vé­le­mé­nye?

– Hm – kezd­te Ro­u­le­ta­bil­le, kis­sé za­va­ro­dot­tan –, vé­le­mé­nyem sze­rint a gyil­kos ke­zén Stan­ger­son kis­asszony se­bet ej­tett a re­vol­ver­rel és…

– Puff! Ez az­tán iga­zi dur­va, ösz­tö­nös meg­fi­gye­lés! Vi­gyáz­zon, kis Ro­u­le­ta­bil­le, maga na­gyon is hu­szá­ro­san egye­nes lo­gi­ká­jú! A lo­gi­ka egy­szer még bosszút áll ma­gán, ami­ért ilyen nyer­sen ke­ze­li! Sok olyan eset van, ami­kor na­gyon is csín­ján kell vele bán­ni, messzi­ről ke­rül­get­ni… Ked­ves Ro­u­le­ta­bil­le-om, ma­gá­nak iga­za van, mi­kor re­vol­ver­lö­vé­sek­ről be­szél. Csak­ugyan bi­zo­nyos, hogy az ál­do­zat hasz­nál­ta a fegy­vert! De ab­ban már té­ved a maga okos­ko­dá­sa, hogy a gyil­kos ke­zén se­bet ej­tett!

– Ké­rem, a sé­rü­lés­re néz­ve tel­je­sen bi­zo­nyos va­gyok! – ki­ál­tot­ta Ro­u­le­ta­bil­le.

Fred meg­in­gat­ha­tat­la­nul vá­gott köz­be:

– Hi­á­nyos meg­fi­gye­lés! A zseb­ken­dő gon­dos meg­vizs­gá­lá­sa, va­la­mint a szám­ta­lan, apró, ke­rek, pi­ros vér­nyo­mocs­ka, mely a láb­nyo­mok kö­rül ta­lál­ha­tó, még ott is, ahol ezek a kül­ső te­rü­let­re jut­nak, mind­ez arra mu­tat, hogy a gyil­kos nem volt meg­se­be­sül­ve! A gyil­kos­nak, Ro­u­le­ta­bil­le úr, az orra vér­zett!…

A nagy Fred meg­őriz­te ko­moly­sá­gát, én vi­szont nem tud­tam el­nyom­ni egy meg­le­pett ki­ál­tást!

A ri­por­ter me­rőn rá­né­zett. Fred áll­ta a ri­por­ter te­kin­te­tét, és Fred mind­járt össze­fog­lal­ta vég­ső kö­vet­kez­te­té­se­it:

– A gyil­kos, aki orra vé­rét zseb­ken­dő­jé­vel és te­nye­ré­vel fog­ta fel, ke­zét a fa­lon tö­röl­te meg. Ez na­gyon fon­tos tény – tet­te hoz­zá –, mert eb­ből az kö­vet­ke­zik, hogy nem kell ok­vet­le­nül se­bet ta­lál­nunk an­nak a ke­zén, aki a me­rény­le­tet el­kö­vet­te!

Ro­u­le­ta­bil­le mé­lyen el­gon­dol­ko­zott, majd így szólt:

– Ked­ves Lar­san mes­ter, van va­la­mi, ami még a lo­gi­ka nyers ke­ze­lé­sé­nél is sú­lyo­sabb do­log, és ez né­mely hi­va­tá­sos de­tek­tív­nek az a szel­le­mi haj­lan­dó­sá­ga, hogy… hogy bár tel­jes jó­hi­sze­mű­ség­gel, a lo­gi­kát szép sze­lí­den már elő­re egy föl­te­vés kí­vá­nal­ma­i­hoz ido­mít­sa. Fred mes­ter, ön­nek már van öt­le­te ar­ról, hogy ki le­he­tett a gyil­kos, ne is ta­gad­ja! S az öt­le­te csak úgy áll­hat meg, ha a gyil­kos ke­zét sé­rü­let­len­nek té­te­lezzük fel! Ön te­hát eb­ben az irány­ban ke­re­sett ered­ményt, s ta­lált is! De na­gyon ve­szé­lyes mód­szert kö­vet ám, ked­ves Fred, na­gyon ve­szé­lyest, mi­kor ön szé­pen ki­in­dul ab­ból a gon­do­lat­ból, hogy ez és ez a gyil­kos, és most az­tán ke­re­si a hoz­zá illő bi­zo­nyí­té­ko­kat! Ez igen ka­lan­dos messzi­sé­gek­be vi­het el az igaz­ság­tól! Vi­gyá­zat! A leg­ta­ka­ro­sabb bűn­ügyi el­té­ve­lye­dé­sek egyi­ke ka­csin­gat önre!

S kun­co­gó, gú­nyos ne­ve­tés­sel, ke­ze­it zseb­re dug­va, Ro­u­le­ta­bil­le ki­hí­vó­an emel­te fel apró, fur­fan­gos sze­mét a ha­tal­mas Fred­re.

Lar­san Fré­dé­ric né­mán mér­te vé­gig a fi­a­tal fic­kót, aki job­ban akar­ta ér­te­ni a dol­go­kat, mint ő. Az­tán vál­lat vont, kö­szönt, és el­ment, hosszú­kat lép­ve, mi­köz­ben az út kö­ve­i­hez kop­pant­gat­ta nagy sé­ta­bot­ját.

Ro­u­le­ta­bil­le a tá­vo­zó után né­zett, majd egy­szer­re fe­lénk for­dult, s ra­gyo­gó, di­a­dal­mas arc­cal ki­ál­tot­ta:

– Le­gyű­röm! Le­gyű­röm a nagy Fre­det, ha még olyan erős is! És az egész tár­sa­sá­got le­gyű­röm! Ro­u­le­ta­bil­le töb­bet tud va­la­mennyi­nél! Meg­mu­ta­tom! Hű! Hát ez az a hí­res, ne­ve­ze­tes, nagy­sá­gos Fred mes­ter? Az egyet­len? Hi­szen ez úgy gon­dol­ko­dik, akár egy ócs­ka pa­pucs! Akár egy ócs­ka pa­pucs!

Örö­mé­ben ug­rott egyet, mint va­la­mi ba­le­ri­na, de lába hir­te­len megint moz­du­lat­lan­ná me­re­ve­dett… Sze­mem­mel kö­vet­tem te­kin­te­tét. Ez a te­kin­tet Dar­zac Ro­bert­re sze­ge­ző­dött, aki két­ség­be­esett arc­ki­fe­je­zés­sel néz­te sa­ját lába nyo­ma­it, me­lyek az ele­gáns láb­nyo­mok mel­lett raj­zo­lód­tak az út puha föld­jé­re. A két­fé­le nyom közt nem volt sem­mi kü­lönb­ség!

Azt hit­tük, mind­járt el­ájul! Sze­me ki­tá­gult a ré­mü­let­től, s ijed­ten el­ke­rül­te te­kin­te­tün­ket. Jobb keze za­vart moz­du­lat­tal bab­rált be­csü­le­tes, sze­líd, két­ség­be­esett arca kö­rül, gör­csö­sen ka­pasz­kod­va meg kör­sza­kál­la sű­rű­jé­ben. Vég­re erőt vett ma­gán, bú­csút in­tett, s el­vál­to­zott han­gon re­beg­te, hogy azon­nal vissza kell tér­nie a kas­tély­ba! Tá­vo­zott.

– Tyű, a ku­tya­fá­ját! – dör­mög­te Ro­u­le­ta­bil­le.

A ri­por­ter maga is tel­jes za­va­ro­dott­sá­got mu­ta­tott. Tár­cá­já­ból megint egy fe­hér pa­pír­la­pot vett elő, s ol­ló­já­val az „ele­gáns” láb­nyo­mok után is nyírt egy má­so­la­tot, mint aho­gyan a „Sár­ga szo­bá”-ban cse­le­ked­te. Az új pa­pír­tal­pat rá­il­lesz­tet­te egy Dar­zac-féle ci­pő­nyom­ra. Ki­tű­nő­en és pon­to­san oda­il­lett! Ro­u­le­ta­bil­le fel­tá­pász­ko­dott a föld­ről, s újra ezt dör­mög­te:

– Tyű, a ku­tya­fá­ját!

Muk­kan­ni sem mer­tem, bár jól sej­tet­tem, hogy Ro­u­le­ta­bil­le hom­lok­du­do­rai mö­gött e pil­la­nat­ban fö­löt­tébb sú­lyos dol­gok for­dul­nak meg.

Vég­re meg­szó­lalt:

– És én még­is erő­sen hi­szem, hogy ez a Dar­zac Ro­bert de­rék, be­csü­le­tes em­ber…

Az­zal ka­ron­fo­gott s a Bás­tya kocs­ma felé ci­pelt, mely kö­rül­be­lül egy­ki­lo­mé­ter­nyi­re in­nen, egy ki­sebb fa­cso­port mel­lett hú­zó­dott meg.