(A világ legöregebb hajósinasa leszek - Drenkovánál zátonyra futunk -
A kapitány gyomra és a legénység - Végveszélyben a viharos Fekete-tengeren -
Elsüllyedt város... - A szigorú rendőrtisztek)

Hazatérve Budapestre, ismét felvettem egyetemi előadásaim fonalát, amellett több tudományos cikket írtam, amelyek elnyerték külföldi szakemberek elismerését. Budapesten, Bécsben, Berlinben, Londonban és Oxfordban előadásokat tartottam a rádió hullámain és a földrajzi társaságok gyülekezetében. Egyik budapesti arab nyelvű rádióelőadásom annyira elragadta dr. Huszein Hejkel egyiptomi írót és oktatásügyi minisztert, hogy hatása alatt ő is vállalta a fáradságos zarándoklatot és vastag könyvben írta le élményeit. Rólam e könyvében (Fi Manzil al-Vahy) másfél oldalon áradozik. Többször repültem át Angliába, előadások tartására, tudományos kutatásokra. „Allah Akbar” című kétkötetes könyvem, amely felöleli az iszlám tanának és hívei életének ismertetését, több európai nyelvre lefordítva, megalapozta orientalista híremet. Mekka és az arab sivatag, a medinai mecset emléke azonban nem hagyott nyugodni. Éjjente, amikor álmatlanság gyötört, sokáig néztem a holdat, ahogy gyenge sarlóból sugárzó korongba izmosodik. A telihold ragyogása az arab pusztaságban úgy vonzott magához, mintha holdkóros volnék, és szomorúan lestem, mint fogy el ismét hosszú éjszakákon át.

A telihold az arab költők szépségeszménye: ehhez hasonlítják az imádott lény arcát, míg szelíd sugara a lélekből kiáradó szeretet. Nekem mást sugallt a holdsugár. Sápadt fényében feltűnt néhány romhalmaz Medina környékén, amelyek történelmi emlékeket rejtenek maguk alatt. Ezeket akkor betegségem miatt nem tudtam feltárni. Akkor megijedtem és hanyatt-homlok rohantam haza. Rajtam kívül senki sem hatolhat be Arábia szent területeire. Kötelességem visszamenni ezt a munkát elvégezni.

Amíg e gondolat kínozott, és megszületett bennem a terv, s nagynehezen megértettem a lassan járó és még lassabban gondolkodó illetékes magyar körökkel eme tervem tudományos fontosságát, 1939 őszén kitört a második világháború. Eleinte csak Németország és Lengyelország seregei álltak egymással szemben, de Franciaország is mozgósított és lezárta légi határait Németország felé. Kénytelen voltam Oxfordból jövet repülőjegyemet sutba dobva Párizsból vasúton Olaszországon át hazavergődni. Újabb nehézségek tornyosultak elém. Hogyan jussak Budapestről a viharfelhők elkerülésével Keletre? Zavaromból egy újszerű intézmény segített ki. A magyar vállalkozókedv és képesség megteremtette a közvetlen vízikapcsolatot Budapest és a Közel-Kelet kikötői között. Kisebb űrtartalmú, különleges építésű hajók szállítják a magyar árukat a Dunán le a Fekete-tengeren, a Dardanellákon át, eljutnak az Égei-tenger legendás szigetvilágába, Szíria hegyövezte kies kikötőibe, a Szuezi-csatorna torkolatába és az alexandriai világítótorony tövében pihennek meg. Közben ellátogatnak Szalonikibe, Pireusba, Athén kikötővárosába. Ezeken a helyeken szedik fel hajóink mindazt a rakományt, amit az egzotikus világ tartogat számunkra.

A magyar tengerjáró hajók csak árut szállítanak, személyszállítást nem vállalhatnak. Egyetlen lehetőség maradt számomra: fel kellett vétetni magamat a magyar tengerészet kötelékébe. Ötvenöt éves koromban, öreg fejjel így kaptam hivatalos tengerészeti igazolványt, szakállas fényképemmel ellátva, és büszkén hajóztam be mint hajósinas a „Kassa” nevű tengerjáró fedélzetére. Földes kapitánynál szabályosan jelentkeztem, azután bemutatkoztam a többi tengerésztisztnek és a legénységnek, amelynek állományát most személyemmel szaporítottam. Én voltam a világ legöregebb hajósinasa!

A „Kassa” motoros hajó. Raktárai tágasak, fedélzete széles, kormányállása kényelmes, gépei, műszerei tökéletesek. Szikratávírója összekapcsolja a világgal.

1939. szeptember 23-án, sivár, esős vasárnapon hagyta el hajónk Csepel kikötőjét. A kapitány hosszú szirénajellel búcsúzott el Budapesttől. Én egy ideig meghatottan integettem a szürke távlatba tűnő Gellért-hegy felé, azután igyekeztem beleilleszkedni újszerű életembe. A hajósnak többféle élete van. Ha a kikötőben vesztegel, ki-be rakódik. A tisztikar ilyenkor nehéz irodai munkát végez: nyilvántartja, számlálja, ellenőrzi a rakományt, a révhatóságokkal tárgyal, beszerzi a hajó fűtőanyagát és élelmét. Amint újból megindul a gép, és a hajó teste kellemes ringásnak engedi át magát, a személyzet „hajózik”: a parancsnok indít, az ügyeletes tiszt a műszereket kezeli, a géptisztek a hajó gyomrában sürögnek-forognak, a kadétok, matrózok és mindenki más tesz-vesz. Munka állandóan van a hajón: a ponyvát kell javítani, a hajótestet mázolni, a mentőcsónakokat fel kell szerelni, apróbb-nagyobb ácsolásokat kell végezni; olyan ez, mint egy kis gyár. A géptisztek ezermesterek. Nemcsak a fegyelem kívánja meg, hogy a legénység állandóan foglalkoztatva legyen, de lelki szükséglet is, mert a tengerésznek nem szabad elernyednie, nehogy legyőzhesse a körülvevő ellenség: a szél, a tűz, a hullám és a zátony.

A „Kassa” kékesszürke teste büszkén siklott le a Dunán második keleti útján. Egészen új hajó volt. Mohácsnál egy-két órára megálltunk, mert az országot vízen elhagyónak ez az utolsó magyar állomása. Utána nesztelenül futottunk be Jugoszláviába. A táj egyformasága untatóan hatott, és olvasással töltöttem a lomha órákat. Amire leszállt az est, és a tájat ezernyi csillaggal ékesítette az égbolt, hajónk Belgrád előtt siklott el, amit teljes kivilágításban élvezhettünk. A hajón az éjjelek mély álomban ringatják az utast. Teljes csendben csak a víz csobogását halljuk és nem csodálható, ha a Duna hableányairól álmodunk. Belgrád után a part érdektelenül lapos, csak Báziásnál emelkednek dombok, fokozatosan hegyekké nőnek és mindkét parton kies tájat varázsolnak szemünk elé.

Az Al-Dunán első állomásunk Ó-Moldova. Ez Romániához csatolt szerb lakosságú, hajdan magyar falu. Rengeteg gőzös és uszály feküdt kikötőjében. Itt szoktak a dunai gőzösök élelmiszert bevásárolni, mert kitűnő, olcsó piaca van. A hajó kapitánya is elindult bevásárlási körútra a partra és magával vitt inasként, hogy a húst és a bort segítsek a hajóra szállítani. A rövid séta Ó-Moldova utcáin jólesett a vízen való három napi ringatózás után.

Ragyogó napsugárban indultunk tovább. Drenkovánál ismét horgonyt vetettünk. A Dunának csendes habjai hol áradnak, hol apadnak, és a hajózásnak a víz szintjéhez kell igazodnia. Hányszor bosszankodtam, amikor a magyar rádió déli műsorát megzavarta a hosszadalmas vízállásjelentés. Most mint öregfejű kezdő „dunász” rájöttem, milyen áldásos munka ez. Mert a hajó kormányosának ismernie kell a folyó sodrását, amely hol itt, hol ott halmoz fel víz alatti homokpadokat.

Drenkovánál a déli parthoz közel eresztettük le a vasmacskákat. A kukázó horgony, amely a hajó faránál szilárdítaná állását, nem tudta magát a sodródó homokba befúrni és a hajó teste veszedelmesen közeledett a part felé. A kapitány kiadta a parancsot a horgonyok felszedésére, hogy biztosabb helyen várjuk meg a víz szintjének emelkedését. Nagy körben indult el a „Kassa” a Duna közepe felé, hogy az ár ellen úszva mélyebb fenék felett vessünk horgonyt. Mindnyájan a fedélzeten álltunk. Egyszerre erős lökést éreztünk és több koppanást hallottunk. A kadét felordított:

- Felütött a hajó!

Most újabb koppanás és lökés következett.

Földes kapitány nem vesztette el hidegvérét.

- Teljes gőzzel előre - jelezte le a gépházba, és egy másodpercre rá visszhangzott a harang, jelezve, hogy a parancsot teljesítették. A kormányos izmos karral csinált egy rundót a Duna közepén a part felé. „Felütött a hajó”. Víz alatti sziklazátonyra szaladt, és az több helyen beszakította acél testét. Ha nem sietünk teljes gőzzel a part felé, elsüllyedtünk volna. Így is a hajó feneke megtelt vízzel, és a hatalmas jármű a part közelében leült a homokos fenékre. A hajó megmenekült az elsüllyedéstől. Mindenki lótott-futott, az elsőtiszt harsány parancsokat osztogatott, a legénység a szivattyúkhoz rohant és már ömlött a kiemelt víz vissza a Dunába. Én sem akartam tétlenkedni, én is segíteni akartam, habár mint szakképzetlen dunásznak nem sok hasznomat vehették.

A fedélzeten ide-oda futkosva, különös recsegést hallottam. Mintha a hajó keble emelkedni, lélegzeni akarna. A ropogás erősödött és Fülöp főtisztnek jelentettem.

Homlokára ütött.

- A bakaporta feszül - kiáltotta. - Azonnal kinyitni a bakaportát!

Nekiláttunk, hogy a fedélzet felső ajtóit felnyissuk. Ezeket hívják az olasz bocca di porta után magyarul bakaportának. A vaspántok a vastag deszkákon már annyira megfeszültek, hogy emberi kéz le nem oldhatta őket. Fejszével kellett széthasítani a fedelet. Én is fejszét ragadtam és hasogattam a deszkákat. Munkához nem szokott tenyerem csakhamar feltört, de nem tágítottam. A ropogás, a nyikorgás zaja nőttön nőtt, a deszkák domborúan emelkedtek, de fejszéink széles nyílást vágtak rajtuk, és ez a nyílás elárulta a ropogás okát. A hajó méhe négyszáz tonna borsót tárolt, amelynek tetejére üveg- és porcelánárut helyeztek. A zátony által hasított résen át a víz ellepte a borsót és megdagasztotta. A megdagadt borsó szétmorzsolta az üveg- és porcelánárut és szétfeszíteni készült a bakaportát. Ha idejekorán nem adunk neki levegőt, szétrobbantja a hajó testét.

Nagyot lélegzettünk és siettünk a további mentésre. Első szereplésem mint hajósinasnak szépen sikerült, a kapitány megdicsért éberségemért és megszorította kezemet. Jobban esett ez az elismerés, mint hiú tudósok dicsérete.

Az árbocra felhúztuk a fekete gömböt, jelezve, hogy a hajó veszélyben van, és néhány perc múlva már jöttek a dunai hajók hatalmas gőzszivattyúikkal kiemelni a vizet szerencsétlen „Kassá”-nk gyomrából. A rakomány egy részét sikerült megmenteni, a kárt szenvedett árut a Dunába öntöttük. Így pusztul el milliós érték egy szakadás miatt, akár torpedó, akár alattomos zátony okozza a hajó testén.

A „Kassá”-ról áthajóztak a „Szeged” nevű motoros tengerjáró hajóra. Ennek a kapitánya sajnos, gyomorbajos volt. Csak burgonyapürén élt, és a legénységről is azt hitte, hogy jóllakik burgonyapürével. Nem is éreztem jól magamat a „Szeged”-en, és Ruszcsuk kikötőjében megragadtam az alkalmat, hogy áthajózzam a „Duna” nevű ezerkétszáz tonnás tengerjáróra. Ennek kapitánya, Edvi Illés Gyula, minden tekintetben ínyenc. A legénységi ellátás is kitűnő volt. Különben más híre is volt a „Duná”-nak. Eredetileg francia teherhajó volt és a világháborúban elsüllyesztett egy német tengeralattjárót. Óriási raktáraiban rengeteg árut halmozott fel és tetejébe még azt a rakományt is felvette, amit a megsérült „Kassá”-ból megmentettek. Ennek lebonyolítására három hétig kellett vesztegelnünk Brailában.

Brailánál a Duna medre már olyan széles és mély, hogy tengeri hajók is horgonyt vethetnek kikötőjében. Maga a város tiszta és a román városok vígkedvű életét sugározza. A főúton a kávéházakat délutánonként megtöltik a dolgukat jól végzett naplopók, akik több bölcsességet látnak a szórakozásban, mint a nehéz munkában. Esténként a „Duna” tisztjei rendesen a parti vendéglőkben vacsoráztak, és engem, aki a drenkovai eset után matróznak léptem elő, demokratikus szellemben magukkal vittek. A román ételek kitűnőek, a román nők elragadóan kedvesek és az élet olcsó. A Duann-féle vendéglőben már a cigányprímás is ismert, és jókedvünk oly magasra hágott, hogy egy ízben kezembe adta hegedűjét és a „mester”-nek kijáró tisztelettel hallgatta ő is, a közönség is játékomat. Persze magyar nótákat játszottam és hozzájárultam a magyar-román nép barátságának megerősítéséhez. Alaposan meg is tapsoltak.

Nehéz szívvel és még nehezebb rakománnyal indultunk el Brailából a Duna deltáján át a Fekete-tenger felé. Késő este értünk a torkolathoz, ahol sötéten feketéllett a tenger vize. Rövid időre megálltunk, hogy kipihenten szálljunk szembe a haragos elemekkel. Ahogy elindultunk, dunászokból tengerészek lettünk. Ezt a változást a hajón két lélek megrendülve és megfélemlítve vette tudomásul: én, az újdonsült matróz és egy szürkés szőrű kiskutya. Egy régebbi úton szedték fel Isztanbulban és a fiatal állat hamarosan megszokta a vízi életet. Naphosszat futkározott a fedélzeten, elheverészett a ponyvákon, végigsétált a keskeny pallókon és tökéletesen kiismerte magát a hajó minden helyiségében. A konyhába nem merészkedett; türelmesen megvárta, amíg a szakács kiosztja a legénység kosztját, a maradványból azután vígan lakmározott. A hajóhoz illően Duna névre hallgatott. A tengeri betegség bajtársammá avatta a szó legszorosabb értelmében.

A nyílt tengeren a hajó a feltornyosuló hullámokon bukdácsolni és hemperegni kezdett. Ez rendes jelenség minden mozgó tengeren, de ezúttal a Fekete-tenger haragosabb volt a szokásosnál. Dühös szél kavarta fel a hullámokat és hegyekbe dagasztotta, amelyeknek tetejét sistergő taraj koronázta. Felséges látvány volt az éjszakában, de képtelen voltam élvezni. Elfogott a tengeri betegség, szédültem, jobbra-balra inogtam és rettenetesen rosszul lettem. Szégyenkezve és leverve vánszorogtam le fekvőhelyemre. A vihar mind erősebben tombolt, és a parancsnok a fedélzetre rendelte az egész legénységet. A hajó a „Kassa” rakományának jó részét már csak a fedélzeten tudta elhelyezni, és ott drótsodronyokkal rögzítették meg. Ahogy a hajó hempergett és csúszott le a hullámvölgybe, a sodrony megfeszült és kísérteties nyikorgással tetézte a hullámverés bőgését. Lent, fekhelyemen csak azt éreztem, hogy a hajótestet valami hatalmas erő emeli, azután ledobja a mélységbe, és oldalait vadul csapkodja a víz. Néha, mintha oldalbordái betörtek volna, összehúzódott teste, azután megugrott, mint a megijedt csikó. Hallottam, hogy a szomszédos ebédlőben az asztal felborult és kettétört, a székek és a falhoz erősített lócák szanaszét gurultak és egymást zúzták. Kilódultam - az ágyból, és a kis asztalról rám zuhant egy csomó könyv. Ez a koppanás egy pillanatra elfelejtette velem szörnyű rosszullétemet. Némely betegséget fejbeveréssel lehet enyhíteni. Oldalam fájt, fejem kóválygott, krákogó torkom hiába kért segédanyagot már légen kiürült gyomromból. Visszamásztam ágyamra és karfájába fogóztam, hogy ismét le ne essem. Künn tombolt, őrjöngött a vihar. Bőgött, ordított, sistergett, fütyült, sivított és verte a feldühödött tarajos hullámokat a hajóra, amelyet néha percekre teljesen elborítottak. Mint a mennydörgés, olyan hanggal zúdul a temérdek víz a fedélzetre és a lekötött rakományra. Betörheti a mennyezetet és darabokra szaggatja a hajót. A tengeri betegség elpusztítja az akaraterőt és tehetetlen, életunt bábbá silányítja az embert. Nem ellenkezne, ha a tengerbe dobnák.

Ilyen állapotba süllyedve hevertem helyemen, hol az ágyban, hol a padlón, lihegve, hörögve, amikor megszólalt a fedélzeten a vészsíp. Sikoltva hasította át a levegőt, túlharsogva a vihar ordítását. Megremegtem hangjára. Újból megszólalt, most még vészesebben vijjogott. Elalélt agyamon ez az ijesztő vijjogás mint egy tőrszúrás cikázott át: a hajó veszélyben van! Fel a fedélzetre, utolsó leheletünkkel menteni kell a vagyont, életet, becsületet. Feltápászkodtam, de azonnal felbuktam. Az ágy lábába kapaszkodva vonszoltam magamat a vaslétra felé, amely a hajó mélyéből a fedélzetre vezetett. Görcsösen ragadtam meg legalsó fokát és húzódzkodtam felfelé. Ahogy a hajó bukdácsolt, vízszintesen lógtam le a létráról, avagy hason feküdtem rajta, és amikor bukdácsolását megtoldotta hempergéssel, oldalt függtem le, de a fokokat el nem eresztettem. Nagy ijedelemben nem vettem észre, hogy milyen beteg vagyok. Hosszas küszködés után valahogy felértem a fedélzetre. Rettenetes látvány tárult elém. A lámpa imbolygó fényénél sápadt arcú, elnyűtt matrózok rekedt kiáltások kíséretében húzták a sodronyokat. A rakomány megcsúszott, és a hajó elvesztette egyensúlyát. Ha még tovább csúszik, belebukfencezik a feneketlen mélységbe. Kétségbeesve, a halál küszöbén feszítették izmaikat a matrózok, hogy megrögzítsék a megindult terhet. Vízhatlan kabátot és kucsmát dobott rám valaki, és már húztam én is a kötelet. A hullám átcsapott rajtam és elsodort, de egy nagy ládában megakadtam. Talpra álltam és húztam. A sós víz és a drótkötél felmarta tenyeremet, s ahogy vonszolt magával, a fedélzetre feküdtem és lábammal támasztottam meg guruló testemet. Hörgés, rekedt kétségbeesés, hideg, sós zuhany, vezényszó és emberfeletti erőlködés pokoli zűrzavara hullámzott körülöttünk. Térdkalácsom megsérült, azt hittem, hogy levált lábamról. Nem baj, most az egész életről van szó! Feltápászkodtam, elbuktam, gurulva is húztam, fogcsikorgatva, a drótot. Ha egy pillanatra lefolyt rólunk a hullám, megrettenve láttam matróztársaim kidülledt szemében a rémületet. Öreg tengeri medvék - ők tudják, hogy most miről van szó! Minden erőmet megfeszítettem, tüdőm utolsó leheletével elordítottam magamat: húzni!, húzni! és hangomat elnyelte társaim vezényszava: hórukk! És így húztam és húztunk, nem tudom, meddig.

Nem tudom, hogyan kerültem vissza a hajó mélyébe, fekvőhelyemre. Amikor lassan magamhoz tértem mély álmomból, a ringás már megszűnt. Megdörzsöltem szememet: a tenger fenekén fekszünk valamennyien ilyen csendesen? De nem! Minden száraz volt, csak ruhám és ágyam nedvesedett át az éjszakai zuhanyfürdő vizétől. Felszaladtam a létrán. Most fürgén kúsztam fel rajta. Künn ragyogott a nap. Isztanbulban horgonyzott a „Duna”, egykedvűen, a Boszporusz tündérkertjében, mintha semmi sem történt volna vele az elmúlt éjszakában.

Jelentkeztem a parancsnoknál. Még sápadt volt az arca, de mosolygott.

- Már táviratoztam Pestre - mondta és megrázta kezemet. - Megmentetted a hajót.

Meglepetve néztem rá. Talán tengeri betegségem miatt gúnyolódik.

- Nem gúnyolódom - folytatta. - Derekasan megálltad a helyedet és jó példával szolgáltál a többieknek. Néha egy dekányi súly felbillenti a mérleget. Te voltál az a dekányi súly, amely megállította a rakományt. Előléptél elsőosztályú matrózzá.

Ezzel fejezte be mondatát. Előttem Isztanbul hét dombja, ifjúságom álma, férfikorom küzdőtere, tanulmányom tárgya, és most ezen a szívemhez nőtt helyen lettem matróz. Nagyon boldognak éreztem magamat.

A boszporuszi Büjük Deréből, ahol a „Duna” horgonyt vetett, be kellett mennünk Isztanbul belső kikötőjébe. A háború miatt hajók csak az aknák helyét pontosan ismerő helybeli révkalauzok vezetésével vonulhattak be a kikötőbe. A török révkalauz délelőtt megérkezett és lomhán felkúszott a hajóra. Parancsnokunk foga között morgott.

- Már megint ezt a „vénasszonyt” kaptuk.

Én várakozással néztem a „vénasszonynak” címzett révkalauzra, mert török volt, és mivel évek óta nem voltam Törökországban, a török beszélgetés lehetőségének szerfelett megörültem. Sajnos, sok hasznom nem volt belőle. Csak azt tudtam meg tőle, hogy az a gyönyörű fehér jacht a Boszporuszban egy amerikai milliomosé volt, és a török állam megvette Musztafa Kemál számára.

Úgy látszik, parancsnokunk szomorú tapasztalatokból ítélt a révkalauz szellemi képességeiről, mert bizony a hajdarpasai kikötésnél majdnem nekikormányzott a kőmólónak.

Isztanbul bejárata még mindig elbűvölő, habár tagadhatatlan, hogy nagyon sokat veszített régi egzotikus bájából. Hol vannak a Boszporusz csipkézett erkélyű fapalotái, a pasák meghitt nyári villái? Helyettük modern, merev vonalú betonépületek unalmas sora emelkedik ki a ciprusfák közül. Mily ellentét! Az Aranyszarv egyik oldalán még felénk ásít az álomba merült régi palota, ahol hajdan a nagy szultánok éltek szűk szobákban, és ahová a képzelet több fényt, ragyogást varázsolt, mint amilyen a rideg valóság volt... A galatai oldalon a vaskos galatai torony még állja a sarat a körülötte ágaskodó újszerű épületek között, de a régi, regényes Konstantinápoly áldozatul esett az időnek, a kérlelhetetlen haladásnak. Még szomorúbbá hangolt az emlékezés, amikor partra szálltam. Még törökül beszélnek, mint régen, amikor kora ifjúságom álmait szövögettem a rozoga török faházak között, de akkor a csónakosok, a hordárok bugyogót hordtak és turbán takarta fejüket, az úri osztály női sokszínű selyemruhában, lefátyolozott arccal libegtek előttünk, a papság pedig rikító kaftánokban, olvasót pergetve csoszogott méltóságteljes léptekkel a csendes utcákon...

Ma éppen ez a keleti méltóságteljesség hiányzik. Konstantinápoly elvesztette egyéniségét - ezért nem érdekes. Olyan akar lenni, mint a többi, unalmas, a hajszától fáradt idegzetű európaiak városai. A világ lassan, de biztosan elprózaiasodik, a költőknek a távoli berkekbe kell vonulniuk, hogy dalaikon elábrándozzanak. Kozmopolita lett a világ, és a próza, amit ez a kozmopolita világ beszél, tele van stílusbeli hibákkal. Az én régi, költői Konstantinápolyomat - moszlim diáktanyáival, arab és perzsa írók idézetektől hangos apró kávéházaival, titokzatos asszonyvilágával - már nem találtam többé. Elsüllyedt, mint távoli ifjúságom többi emléke. Be nagy kár érte!...

A tengerész nem ér rá, hogy kikötőben sokáig sirassa a múltat. A tengerész élete a mozgás, a változás. Minden kikötőben találhat drága emléket, édes szerelmet, de el kell szakadnia tőle, mert kész a rakomány, már csikorog a vasmacska: tovább, tovább!

Amikor elhagytuk Isztanbult, kivilágított szökőkutak sugároztak ki a földből, ünnepelvén a köztársaság kikiáltásának évfordulóját. Kifutottunk a Márvány-tengerre. Lassan elmaradtak mögöttünk a várfalak, amelyeket hajdan Botond döngetett buzogányával, és a Hét-torony csipkés peremű bástyái, amelyek mögül annyi bús magyar szív vágyódott vissza a szabad hazába. Az idő szépre fordult, de a délnyugati erős szél hátráltatta menetünket. A „Duna” erősen bukdácsolt, csavarja kiemelkedett a vízből, amikor orra lemerült, és a gép gyors zakatolással „meg-megszaladt”. Lépésben haladtunk előre. A Dardanelláknál meg kellett állnunk, nem volt ésszerű, hogy az erős ár és a szél ellen küzdjünk. Egy éjszakát töltöttünk a szoros bejáratánál, és álmodhattunk a régmúlt idők nagy halottairól. Az ázsiai partról felénk szálltak a trójai háború nagy legendái, az európai parton ötvenezer angol katona fejfája állt őrt a sírok fölött. Alattunk a mélységben az elsüllyesztett angol és francia csatahajókról sóhajtottak szomorú dallamot a hazajáró lelkek az emberi gőgről és ostobaságról.

Másnap állandóan erős tengerjárásban folytattuk utunkat. A nap jórészét szégyenszemre nyugágyon heverve töltöttem. Hiába, nem sok hasznomat vette a hajó, pedig ugyancsak igyekeztem szolgálni. Ha kissé jobban voltam, a tiszteknek meséltem Kelet csodás világáról, a görög szigetek történelméről, a sok-sok legendáról, amely bearanyozza az Égei-tenger világát. Amikor még emeletes gályák szelték át a habokat, és a „buzdító” hortator kalapácsütéssel adta meg az evezősöknek az ütemet. A görög szigetek ontották az építési anyagot, a déloszi, pároszi márványt, amelyből Athén csodálatos templomait, színházait emelték, a sudár fatörzseket, amelyekből a hajók ezreit ácsolták. Évezredek rablógazdálkodása letarolta a természet adományait és megkopasztotta a termékeny, zöld szigeteket. Ma a szigetek a hajóról nézve sivár, kopár sziklatömbök, amelyek hidegen, meztelenül merednek ki az Égei-tenger azúrkék, fehérfodros hullámaiból. Csak belsejében szánthat az ember, ahová nem jutott el a hajóépítők szekercéje. Mily szerencse, hogy ma már nem fából építik a hajókat, hanem megkímélve a föld zöldellő életét, gyomrában vájkálnak, ércek után kutatva, hogy azokat feldolgozzák géppé, járművé. Az Égei-tenger kopár szigetei sok kincset rejtenek méhükben, szunnyadva várnak az emberi szellemre, amely felébreszti őket álmukból. Ki tudja, nem fognak-e akkor újból felsóhajtani, mint Vörösmarty földje: „Mily nehéz nekem az ember!”

Nem sokáig magyarázhattam. A szél nem hagyta abba támadását. Nekidülleszkedett hajónk oldalának és pajzán fütyörészéssel biztatta a vizet is támadásra. Nem tellett bele fél óra, és már ágaskodva rohantak egymásnak a tarajosok és üvöltve vágódtak a „Duna” acéltestének. Ez felsiklott a hullámhegyre, amely felemelte, megpörgette, hintáztatta és lecsúsztatta a hullámvölgy ölébe, vízzel öntve végig a lemerült hajótestet. Hajónk néha, mintha feljajdult volna a titáni ölelésben, talán félt, hogy a tenger összetöri bordáit.

Én megint rosszul lettem. Rettenetesen elszégyelltem magamat, és amikor gyomromból áldoztam Neptunnak, erős elhatározással egy cövekhez köttettem magamat a fedélzeten és vízhatlan ruhában fényképezni kezdtem a vadul tobzódó hullámokat. Lekaptam őket, amint dühös rohanással felém süvítettek, kámzsám alá rejtettem kodakomat, és már elmerültem a fedélzeten végigsöprő árban. A hideg zuhanyok kikergették gyomromból az utolsó lázadó tartalmat, s már csak hörgő hanggal válaszolhattam a dübörgő hullámoknak. Vagy harminc felvételt készítettem, amikor a kapitány leparancsolt a fedélzetről.

- Elszakadhat a kötél s lesodor a hullám a tengerbe, nem tudunk kimenteni.

Letámolyogtam fekvőhelyemre. Igaza volt a parancsnoknak. A következő órákban a „Duna” percről percre víz alatt volt. Amint kiemelkedett belőle, csak úgy ömlött le oldalairól a sós hullám.

Három és fél napig tartott ez a tánc. Ezalatt állandóan rosszul voltam. Mint a halottaiból feltámadott, úgy fogadtam Beirut kikötőjét. A háború miatt a hajók éjszaka nem közlekedhetnek a szíriai kikötőkben. A háború elvette az emberek amúgy is szűkre szabott eszét. A félelem, amit fontoskodva elővigyázatosságnak neveznek, sok fonák intézkedést szült. Mindenkiben kémet szimatoltak.

Beirutban ki akartam szállni, hogy Damaszkuszon át Bagdadba jussak, és onnan hatoljak be Arábia szűz területeire. A hajón megjelent a rendőrség, amelynek vezetője libanoni ember volt, de kitűnően beszélt franciául. Átnézte irataimat, elszedte útlevelemet, és szúrós tekintettel végigmérve, mindenféle kérdést intézett hozzám. Átadtam neki néhány ajánló levelet, amelyek szíriai tudósokhoz voltak címezve. Ezeket olvasás nélkül zsebre tette, majd poggyászom után érdeklődött, örömmel siettem le fekhelyemre, és feltártam előtte bőröndöm titkait. Még pénzemet is megszámlálta, és ezek után azt hihettem, hogy partra szállhatok. Nagyon csalódtam. A rendőrtiszt felizgatott képzeletében német kémmé változtam át, aki végveszélybe fogja dönteni a francia gyarmati állam létét. Úgy nézett rám, mint egy államokat felforgató rablógyilkosra, és ha nem bosszankodom, nagyon büszke lehettem volna, hogy az emberi butaság milyen fontosságot tulajdonít személyemnek. Tárcámban megtalálta feleségem és anyósom fényképét, és ez eldöntötte sorsomat. Anyós fényképét ilyen vakmerő útra elvinni nem lehet ártatlan cselekedet! Emögött valami rettenetes összeesküvés rejtőzhet. A fényképet „bűnjel” gyanánt lefoglalta; órák múlva - mialatt a hajót nem hagyhattam el, és rendőr vigyázott minden mozdulatomra - megkaptam a döntést: nem léphetek francia területre. A fényképet nem kaptam vissza. Anyósom fényképe azóta is valamelyik francia rendőrségi levéltárban várja az ítéletnapján való kiszabadulását.

Szomorú szívvel hagytam el Beirut kikötőjét. Útitervem felborult. Nem mehettem Szírián keresztül Arábiába. A „Duna” tisztikara és legénysége mindent elkövetett, hogy megvigasztaljon. Még a tenger is megszánt, és Beiruttól kezdve illedelmesen viselkedett. Érezte, hogy rajtam most már más oldalról esett súlyos sérelem, és nem tetézte keservemet szeszélyes kirohanásaival.

Siettünk tovább Egyiptomba. Port Szaidban egy napig időztünk. A Port Szaid-i üzleti negyedben felkerestem az ismerős boltokat, és tulajdonosaik örömmel fogadtak. Az utcán véletlenül még indiai ismerősökkel is találkoztam.

Egy nappal később Alexandriába futott be a „Duna”. Feltettem fejemre fezemet, amelyet még előbbi utamról őriztem meg, és úgy néztem a szigorú vámőrök szemébe. Arabul szóltam hozzájuk, de ez sem mentesített az igen alapos vizsgálattól. Megtapogattak, zsebeimet kikutatták, még fezemet is leemelték fejemről, vajon nem rejtegetek alatta titkokat? Bolond világot teremtett a háború, állig felfegyverzett emberek minden ártatlan, fegyvertelen lénytől rettegnek.

Alexandriában érzékeny búcsút vettem Edvi Illés Gyula parancsnoktól, a tisztikartól és legénységi kartársaimtól. Búcsút vettem a „Duná”-tól is, amely kemény acéltestével védett a tenger vad hullámai ellen, s gépszíve minden dobbanásával egyre közelebb hozott céljainkhoz.

Mi mindig búcsúzunk valamitől, és tovasietünk előre, újabb célok után.

Elindultam Kairóba, újabb munka, újabb élmény és újabb csalódások felé.