(Találkozásom Lawrence ezredessel - A kairói „Virágzó” mecset-iskolában -
Zarándoklás Mekkába teherkocsin - A szent kő - Ibn Szaud királynál -
Teveháton Medina felé, Mohamed nyomában - Éjszaka a tábortűz mellett -
Sivatagi beszélgetés a lawrence-i politikáról - Nagybetegen a próféta sírjánál)

Indiából hazatérve két munkától nehéz esztendő telt el. Készültem nagy tervem végrehajtására, a mekkai zarándoklatra. A feladat nem volt könnyű. Tökéletesen meg kellett tanulnom arabul, beleélni magamat az iszlám minden szokásába és áthasonulni európaiból mohamedánná. Egyiptomon át terveztem utamat, hogy a kairói híres ezeréves Al-Azhar mecsetben tökéletesítsem tudásomat. Az egyiptomi vízum megszerzése aljas besúgás miatt nehézségekbe ütközött. Bécsbe kellett utaznom az ottani egyiptomi konzulátushoz. Ott is elém meredt az intrika áttörhetetlen fala, de egy csodálatos véletlen folytán találkoztam azzal a leánnyal, akinek ridegsége miatt annak idején otthagytam Angliát. Huszonöt év múlt el, amióta utoljára láttuk egymást. Ifjúság, romantika, gőg és becsvágy - mind elmerült az idő forgatagában.

- Ön velem jön Oxfordba és Londonban meg fogja kapni vízumát - mondta határozottan, és én örömmel engedelmeskedtem.

Másnap leszálltam a croydoni repülőtéren. Kelet helyett nyugatra, Egyiptom helyett Angliába, hajó helyett repülőgépen utaztam.

Vízumügyem simán elintéződött Londonban. Hajóm csak hetek múltán indult Velencéből, és ezt az időt Oxfordban töltöttem, a Bodleian könyvtárban, kedves ismerősök szalonjában, szerető barátok társaságában. Oxfordi tartózkodásom egyik érdekes epizódja volt Lawrence ezredessel való találkozásom. Az első világháború egyik legnevezetesebb hőse befelé forduló, szemlélődő, önmagával meghasonlott emberré vált. Hosszasan jártattam szememet vékony, alacsony termetén, piros, éles metszésű arcán. Szúró tekintete megbűvölt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kezet szoríthattam vele. Ila ligá ba’da szijáhatak fin Nadsd, hiná, Insallah! - viszontlátásra itten Nadsd után, ha Allah akarja. Ez volt búcsúszava. Allah másképp döntött. Én eljutottam Arábiába, de tapasztalataimról már nem számolhattam be neki, mert ő elköltözött oda, ahol minden titok és küzdelem megszűnik számunkra örökre. És 1934 októberében várakozással telítve indultam el végre Egyiptom felé.

Kairóban van a mohamedán világ leghíresebb mecsetje, az Azhar, „a virágzó”. Ezeréves, és a középkorban a tudás leghatalmasabb bástyája volt. Ma is ezrével sereglenek oda Marokkóból és Kínából egyaránt a tudást szomjazó tanulók. Minden nemzetiségnek külön, sokkupolás kollégiuma van, ahol a gyékényen ülnek, dolgoznak, főznek, alusznak a diákok.

Ez az ezeréves mecset szentelt levegőt áraszt magából. A próféta mondása, hogy fakri fakhri - „szegénységem a dicsőségem” - itt nyilvánul meg leghatározottabban. A diákokat és tanárokat alapítványokból élelmezik, bizony elég soványan, de a középkori teológiai szőrszálhasogatás annál kövérebbre hízott meg az Azhar oszlopcsarnokainak árnyékában.

Én természetesen ebben a viharvert, de hagyománytól megszentelt mecsetben akartam lakni. Bevonultam egy kupola alá, ott akartam főzni, gyékényen aludni és különböző férgekkel békében megférni. Ez azonban lehetetlennek bizonyult. Így hát egy kis szobában húzódtam meg egy görög családnál és onnan jártam be az Azhar mecsetbe tanulni. Naponta imádkoztam, hogy lábaim megszokják a leborulást és a földön való guggolást, szorgalmasan magoltam a Koránt, vitatkoztam a mecset diákjaival és tudós seikhjeivel. Néha bizony elég éles volt a nézeteltérés közöttünk: mindketten meg voltunk mételyezve; ők a dogmatikus teológiával, én az európai kritikai módszerrel. A mecsetiskolában a teljes tanszabadság uralkodik a Korán isteni kinyilatkoztatásának határain belül. A tanár, a „seikh”, egy oszlophoz támaszkodva ad elő; gyakran kénytelen eltűrni, hogy tudós diákjai ellentmondjanak tanításának. Néha úgy összeszólalkoznak, hogy a diák otthagyja, egy másik oszlophoz ül és ott fejti ki különvéleményét. Így ő is seikhé válik, és ha van hallgatója, bátran taníthat tovább. Egy ízben én is összekülönböztem egy seikhkel a Korán nyelve fölött. Botot emelt rám, mire egy másik oszlophoz ültem és ott fejtettem ki nyelvészeti véleményemet. Sokan követtek, és egész kör alakult körülöttem. Bebizonyítottam, hogy a Koránban grammatikai hibák vannak a nyelvészek szerint. Feszült figyelemmel hallgattak és nyelvcsettintéssel nyilvánították csodálkozásukat. Végre az egyik megszólalt: Ó, Abdul Karim - ez lett mohamedán nevem a delhi nagymecsetbeli beszédem után -, bámulatos a te tudásod, és ilyen bölcsességet még eddig nem hallottunk, de nem lehet igazad, bármilyen kitűnően tudsz is arabul, mert a Korán Isten nyelve és ő talán mégiscsak jobban tudta az arab nyelvtant, mint te.

- Va huva kazálika! Hát bizony ebben igazad van! - feleltem még bölcsebben, így lettem az Azhar mecset seikhje.

Hónapokig tartó fáradhatatlan tanulás, gyakorlás után elérkeztem kitűzött célomhoz. Eljött a zarándoklás hónapja, a Zul-Hiddsa. Minden mohamedánnak, ha teheti, életében egyszer el kell zarándokolnia Mekkába, elvégezni a ceremóniákat, és azután már nyugodtan nézhet jövő élete elé a földön és a másvilágon.

A zarándoklatot tiszta szívvel és szegetlen, varratlan két lepedőből álló köntösben kell elvégezni. Évszázadok óta a mohamedán tudósok apróra kidolgozták a zarándoklat minden legkisebb mozzanatát. A felavatottnak, amikor a szent városok körülbelül százkilométernyi körzetébe ér, nem szabad testi tisztálkodással töltenie idejét, nem szabad haj- és szőrszálakat eltávolítania testéről, nem szabad tetveket megölnie, de a koszt lemoshatja fejéről. A felavatottnak nem szabad életet kioltani, nem szabad házasságot kötni a zarándoklat ideje alatt. Nem szabad állatot megölni, kivéve kígyót és oroszlánt. A darázs és a többi apróbb állat sorsa fölött nem tudtak a mohamedán tudósok megegyezni. Bizony, ilyen megszorításokkal a zarándoklat nem különös élvezet, de az a tudat, hogy én vagyok az egyetlen európai ember és az egyetlen élő magyar, aki előtt megnyílik a féltve rejtett kincs, a szent város, ahová még a legendás Lawrence ezredes sem léphetett be - erőt adott minden fáradság, minden fájdalom elviselésére.

Dsiddába érve felkerestem Mohamed Nászif tudóst, akihez ajánló levelem volt egyiptomi barátaimtól, és ő vendégszeretettel helyezett el házában. Akkor, 1934-ben, már állami teherkocsik szállították a zarándokokat Dsiddából Mekkába. Ez kényelmesebb, mint a régi, de regényes tevekaraván, és én utam elején ezt a járművet választottam. Néger mohamedánokkal - akik messze Afrikából jöttek át a zarándoklatra - együtt egy rozoga teherkocsiba préseltek be. Fehér zarándokruhájuktól élesen vált el fekete bőrük, csak az én szőke hajam és szakállam világított az éj sötétjében.

Éjfél felé érkeztünk meg Mekkába, holtfáradtan a százkilométeres sivatagi úttól. Előre megbeszélt szállásomra siettem, ahol vacsorával várt házigazdám, de a várakozás lázától, hogy a szent követ hajnalban megláthatom, nem tudtam enni. Ledőltem a padlón elterített szőnyegre és mély álomba merültem. A mekkai bogarak és szúnyogok örvendő zümmögéssel fogadták az első magyar zarándokot és vígan lakmároztak véréből.

Másnap kora hajnalban kezdtem meg zarándoklatom első fejezetét. Minden zarándokot egy irányító vezet, aki átsegíti a bonyolult ceremóniákon, amelynek ha egyik szavát elhibázza, újra kezdheti az egészet. Az én vezetőm Abdullah volt, akinek évtizedek óta ez a foglalkozása, talán álmában sem hibázna el egyetlen szót vagy mozdulatot.

A kába hatalmas, kocka alakú épületét óriási oszlopcsarnok veszi körül. A zarándoknak az „üdvösség kapuján” kell áthaladnia, hogy az udvar belsejébe jusson. Mikor a kapu küszöbét imák mormolása közben átléptem, a látványtól kábulatba estem. Ezernyi zarándok rajzot körülöttem, és emberáradat vette körül a kábát. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, amikor megláttam ezt a hatalmas fétist, amely komoran tekintett alá a sok ezer főnyi, fehérruhás, vallási buzgóságtól elragadott, forgó, imádkozó, kiabáló, rimánkodó tömegre. A betegeket, aggokat hordágyon vitték körül. Asszonyok arcukat dörgölték a kába posztójához, amely már erősen foszladozott azon a sarkon, ahol a fekete kő van elhelyezve. A hivők szerelmetes simogatása és csókjai alaposan kikezdték.

Nem tudtam tovább figyelni, nekem is el kellett kezdenem a körjáratot. Elmondtam a kötelező imákat, azután az ezernyi tömeg megszállottsága énrám is átragadt. Én, aki hitetlenül léptem a hit városába, ebben a pillanatban elfelejtettem mindent, amit tanultam és olvastam, csak az élő tényt éreztem, amint erőt vesz rajtam, és elcsigázott testem remegni kezdett. A tömeg mámora átszállt rám is. Az arab nyelv, amely fenséges akkordokban zúg, mint a próféták nyelve, hipnózisba ringatott. Forgott, forgott minden a kába körül, csak ezt az egyetlen hatalmas fekete tömböt láttam és az óriási tömeget, amelyben elmerültem. Nem volt idő a szemlélődésre. Vad afgánok, tatárok, szelíd tekintetű jávaiak, fekete bőrű afrikai mohamedánok egymást taszigálták jobbra-balra, hogy minél hamarabb megcsókolhassák a kába sarkában elhelyezett szent követ.

Hétszer kellett a kábát körüljárnom, mire végre az emberáradatban egy pillanatra a kő elé kerültem. Oldalam fájt, s vállamban zsibbadtságot éreztem. Bizonyára erősen meglöktek, de a kavargásban nem vettem észre, mert áhítatosan folyton imákat lihegtem. Szemeim valószínűleg kimeredtek, mint a többi narkózisba esett zarándoké és könnyárban úsztak. Lábamat letaposták, már csak az ima és az extázis tartotta fenn testemet. Valami gyenge szédülést éreztem és azt gondoltam, hogy arcomon boldog mosoly játszik. Most erélyesen nekirugaszkodtam és remegő testtel a kő előtt termettem. Megragadtam a követ körülvevő ezüst védőtölcsért és számat bibircses lapjára szorítottam. Ebben az önfeledt gomolyagban én voltam az egyetlen gondolkodó és kétkedő ember az egyetlen európai, az egyetlen magyar, aki valaha érintette ajkával ezt az ereklyét. Aztán odább sodródtam.

Elvégeztem a zarándoklat minden szertartását. Hétszer befutottam - mezítláb, göröngyön, sáron - a távot a Szafa- és a Marva-domb között, kivonultam teveháton Mina völgyébe, egy napot töltöttem Arafat síkján és minden hely történelmi, néprajzi és földrajzi érdekességét alaposan kikutattam. Azután a zarándoklat tizedik napján az előírás szerint vad iramban vágtattam tevém hátán ezernyi zarándoktársammal Muzdalifába, hogy ott a három kőoszlopot - a sátán jelképét - megdobáljuk kövekkel és levágjuk a szegényeknek szánt áldozati állatokat. Én szerényen egy fekete kecskét áldoztam.

Másnap futótűzként terjedt el a rémhír: Ibn Szaud király ellen merényletet követtek el. Az emberi hangyabolyon páni félelem vett erőt. A félelem Arábiában a levegőben van. Martalócok megtámadják a karavánokat, elveszik a zarándokok aranyát, és jó, ha agyon nem ütik őket. A különféle nemzetiségű zarándokok a rémhír hallatára nem tudtak aludni. Nekem mint idegennek igazán lett volna okom félni! Merész gondolat fogant meg agyamban. Elindultam a király sátrához, amelyben a törzsfők szerencsekívánatait fogadta megmenekülése alkalmából. A hatalmas sátor mélyén, amely vagy kétszáz személyt volt képes befogadni, egy emelvényen ült a király testőreitől körülvéve.

Beléptem a sátorba. Éppen egy küldöttség szónoka beszélt. Mikor befejezte beszédét, előléptem.

- Ó hivők ura - szóltam -, Abdul Karim, az Azhar mecset seikhje eljött, hogy áldást kérjen rád Istentől, aki megmentett a vallás ellenségeitől.

A sátor felfigyelt rám. Napbarnított arcom bizonyára vértelen volt, de hangom nem remegett. Ibn Szaud merőn nézett rám, azután erőteljes hangon kérdezte:

- Milyen országból jöttél, ó hadsi?

- A magyarok országából jöttem, uram, én vagyok az egyetlen zarándok hazámból - feleltem.

Feszült érdeklődéssel figyelt fel most mindenki ezekre a szavakra. Az iszlám országaiból tízezrével érkeznek zarándokok, ebből az országból csak egyetlen egy jött el a kábához.

- Milyen nép vagytok? - kérdezte ismét.

- Rokonai vagyunk a törököknek - feleltem.

Ibin Szaud villogó szemén láttam, hogy mindent megértett. Kezet szorított velem, széles ívet rajzolt le jobbjával a levegőben és testőrei elé leültetett. Mikor helyet foglaltam, kedvesen mosolyogva mondta:

- Anta dhaifi - vendégem vagy! - Ez a legtöbbet jelenti Arábiában.

Hónapokat töltöttem. Mekkában, és mielőtt útra keltem Medinába, Ibn Szaud többször fogadott palotájában, meghívott táborozására, ültem kitűnő arab lovain, végigszáguldva a puha homokon, és élveztem az arab vendéglátás minden örömét.

Mekkai tartózkodásom folyamán elhatároztam, hogy átvándorolok Medinába, amely négyszáz kilométerre fekszik Mekkától északra.

Karavánnal vágtam neki az érdekes útnak, amely annyi történelmi emlékről suttogott. Azon az útvonalon haladtam, amelyen 1374 évvel ezelőtt menekült a próféta Mekkából Medinába. Ezúttal nem kényelmes kosárnyerget választottam, hanem elbizakodottan harci tevén, dalulon nyargaltam a karaván kísérőinek társaságában. A harci tevék gőgös állatok, mélyen lenézik szegény teherhordó társaikat. Ők a sivatag arisztokratái, akik diadalra viszik urukat, a teherhordó tevék kizsákmányolt, alázatos proletárok. A dalul púpjára hevederrel vastag pokrócot kötnek, amelyből rövid cövek áll ki. Ebbe a cövekbe akaszkodik az utas jobb térdhajlása, míg bal lábát lelógatja. Úgy ül, mintha női nyeregben lovagolna. Hiába voltam lovas gyerekkorom óta, a büszke dalulon siralmasan nézhettem ki. Erősen meg kellett szorítanom a cöveket, nehogy a magasból szégyenletesen lecsússzak a puszta földre. Báhir - ez volt tevém neve - észrevette gyakorlatlanságomat és megvetése jeléül néha-néha nekilendült, hogy megleckéztessen. Sok időbe telt, amíg kibékültünk egymással.

Karavánunk gabonát szállított Medinába. Az utolsó hónapokban a próféta városa sokat szenvedett az ínségtől, amelybe a gyenge termés taszította. A moszlim világ részvéttel hallgatta a város segélykiáltásait, megindult a gyűjtés, és jöttek az adományok. Ilyen adományokat szállítottunk mi is. Karavánunk kétszáz tevéből állott. Vagy ötven hajcsár lépdelt mellettük, bús dalukkal nógatva lassú lépteiket. Néhány arab kereskedő és a karaván vezetői tevén nyargaltak. A menet kimért lassúsággal vonszolódott az úton. A nehéz zsákok a tevék hátán ütemesen nyiszogtak, ahogyan az állatok egykedvűen baktattak gyöngyfüzér-sorban egymás után.

Mekkából kiérve megcsapott a puszta friss levegője. Jólesett a szellő, habár meleg volt az is, de elkergette a fülledt, poshadt mekkai porfelhőt. Távol a szent várostól szabadabbnak éreztem magamat, elővettem görög cigarettáimat, rágyújtottam és megkínáltam társaimat. Csapnivaló, rossz dohány volt és szívása maga is büntetésszámba mehetett, még ha a vahhabiták szektája nem büntette volna külön ezt az „élvezetet”. Társaim csoportja elég változatos volt. Az egyik, Khudari, a vitéz és verekedni szerető Dsuhajna törzs fia mint karavánvezető végigkóborolta egész Nyugat-Arábiát. A másik, Abdallah Sákir, az Ataiba törzsből származott. Szintén karavánvezető. Arcbőre rendesen sötétbarna volt, de azt hiszem, ha vízzel megmossa, váratlanul kifehéredik. Razzák a „kutyafiak” törzséhez tartozott. Kereskedő volt. Vagyonos embernek látszott, választékosan öltözködött, és övéhez duzzadt pénzeszacskó volt erősítve. Mohamed Nadsdi szintén kereskedő volt. Anaizában, a termékeny Nadsd fennsík városában született és folyton kóborolt, adott-vett. Régi ruhát újra cserélt be s régi ruhát újnak adott el. Kereskedő embernek szemfülesnek kell lennie. Ezt a szemfülességet az anaiziak már az anyatejjel szívják magukba. Omar félszemére vak, kimarta a trachoma, ezért megmaradt szemét élesítette, hogy jobban lásson eggyel, mint a többi beduin kettővel.

A hosszú úton beszélgetéssel frissítették fel magukat. Mindenki a maga nézetét tartotta egyedül igaznak. Szóba kerültek a frengik, az európaiak általában, akár franciák, akár angolok. Sákir, ez a piszkos arcú beduin kikelt magából:

- A frengek utálatos férgek. Láttam őket Dsiddában, Jambuban. Piszkosak, nem mosakodnak, nem imádkoznak. Mindig részegek, hogy a lábukon sem tudnak állni, és erkölcstelen, komisz banda. Asszonyaik minden férfi szeretői, akik a nép előtt megölelik és megcsókolják őket, táncolnak velük, és ki tudja, mit meg nem tesznek.

Két ujjával megfogta köpenyét melle tájékán, kissé felhúzta, azután egymáshoz dörzsölte ujjait, mintha tetűt távolított volna el testéről. Ez a legmélyebb megvetés jele az araboknál. Utálta a frengeket, ez meglátszott arckifejezésén, habár lelke mélyén talán irigyelte őket, hogy szabad leinniuk magukat. Ami az asszonyaikat illeti, talán néhanapján ő is szeretett volna frengi lenni.

- De náluk van a hatalom és a pénz, a jólét és az erő - mondta Razzák és övéhez illesztette kezét, oda, ahol pénzeszacskója lógott.

Abdallah Sákir nem jött zavarba:

- Isten nekik adta ezt a világot, hogy dúskáljanak benne, de minden élvezetért tűz fogja égetni kiszáradt bőrüket a pokolban. A kegyes hívők pedig szűzlányok öléből fogják nézni szörnyű szenvedésüket.

A szűzlányok szó hallatára Khudari is figyelmes lett a beszédre. A többi beduinra sem maradt hatás nélkül a paradicsomi idill említése. Ezt a földi nyomorúságot, hőséget, fáradságot nem lehet jutalom reménye nélkül elviselni. Allah jó számító - mondja a Korán. - Őnála vannak a halandók üzleti könyvei megőrizve, és a lejárat napján bőkezűen fizetni fog.

Tevéink talpa alig süppedt a lisztfinom homokba. Az éj csendjében csak tehernyergek halk nyikorgása és az a sejtelmes susogás hallatszott, amint a teve hasadt patái a homokot érintették. Nem véletlen, hogy az arab nyelv a teve patáját (manszam) a „zefir” szó gyökéből (naszim) származtatja.

A több órai nyargalás - magasan a föld színe felett, görcsösen kapaszkodva a nyereg cövekéhez - elfárasztotta testemet. Báhir jóindulattal elnézte csúszkálásomat púpján, hűségesen cipelt tovább.

Már pitymallott, amikor a sziklahegyek eltávolodtak és széles síkságra értünk. A távolból pálmafák körvonalai rajzolódtak ki a láthatárra, és a hideg, szürke égbolt, amelyről ijedten bújtak el a csillagok, friss szellőt fuvallt le ránk. Könnyed ügetésbe lendültek tevéink, maguk mögött hagyva a vánszorgó karavánt, és ünnepélyes ütemben futottunk be Vádi Fatimébe. Itt megálltunk. Lekúsztam Báhir púpjáról és megdörzsöltem megdermedt combomat. Milyen izomláz vár rám egy-két nap múlva! - Már előre rettegtem tőle.

A karaván utolért, a tevék megtorpantak és összetorlódtak. A hajcsárok szitkozódtak és káromolták a „lelógó ajkúak” anyjának becsületét. Nagy nehezen letérdeltek az állatok és csendesen kérődzni kezdtek. Mi elvégeztük hajnali imánkat. Kissé megkéstünk vele, mert előírás szerint már akkor kellett volna, amikor egy fekete szálat a fehértől alig lehet megkülönböztetni, de az utastól nem veszik szigorúan. Vádi Fatimében bőven van víz, az oázisban vagy harminc forrás buzog. A kutak körül széles vályút építettek, és az állatok mohón raktározták el bendőikbe az értékes nedűt.

A nappalt a pálmafák árnyékában töltöttük. A puha homokon oly gyorsan elaludtam, mintha tollas párnákat raktak volna derekam alá, pedig szőnyegem alatt csak a kis magyar zászló húzódott meg szerényen, amelyet még Pestről hoztam magammal; annak idején kitűztem indiai házamban és arábiai utaimon sem váltam meg tőle. Ez volt az első és egyetlen magyar trikolór, amely Arábia földjét érintette.

A nap már túl volt a delelőn, amikor felébredtem. Mahmud, a hajcsárom már régen ébren volt és tudta, hogy gazdáját kínozni fogja az éhség, ezért már jó előre gondoskodott csillapításáról. Az iszákból előszedte a szárított húst és a bádogdobozban magával hozott juhzsírban nyílt tűzön kitűnő sültet készített nekem. Még burgonyát is aprított bele és egy halom rizzsel tetézte az éhes ember örömét.

Mahmud Harb - beduin volt. Törzséről nem sok jót hallottam, de ő minden rágalmat erélyesen megcáfolt.

- Dehogy vagyunk mi útonállók - mondta. - Éppen olyan tisztességesen kerestük kenyerünket mindig, mint a mekkai serif, csak sokkal nehezebben. Neki szó nélkül fizettek a zarándokok adót, nekünk csak fenyegetésre adtak néhány garast, s azt sem szívesen. Hát igazság ez? Most meg vége van ennek is, amióta a Szaudi magának visz el mindent.

Evés közben tisztelettudóan állt előttem és nézte, hogyan tűnik el számban az étel. Még csámcsogott is hozzá. De neki is maradt bőven!

Délután felcihelődtünk és folytattuk utunkat. A Vádi Fatime oázis földje termékeny, és nagyszámú kövér juhot láttam legelészni rajta. Következő állomásunk Muhszanija volt, egy pálmaligetbe rejtett kopott vályog házsor.

Tíz óráig baktattunk, amíg elértük. A nap úgy tüzelt, mintha már dél lett volna, pedig csak az imént reggeledett. Mahmud árnyas helyet talált számomra, ott töltöttem alvással és evéssel az egész napot. A félve várt izomláz tolakodóan közeledett. Míg lábamat dörzsölgettem, csodáltam Mahmud főzési ügyességét. Ahogyan tett-vett a tűzhely körül, amelyet néhány perc alatt összetákolt, nem fukarkodott a szóval. Nyíltan válaszolt kérdéseimre.

- Mondd csak, Mahmud - szóltam hozzá -, hány embert öltél már?

A tevehajcsár éppen három acélrudat illesztett a földbe, hogy ráakaszthassa a bográcsot, s míg figyelme és keze ezzel volt elfoglalva, szemével merően nézett az űrbe, mintha számolgatna.

- A családom szegény, drága dolog az ilyesmi, de azért előfordult. Két-három esetre tisztán emlékszem. Megtámadtak, és én nem hagytam magamat bántani. Ő felém sújtott, én visszaütöttem, de ő sem volt rest és belém szúrt, én pedig fejbevágtam. Aztán ott maradt. Hát tehetek róla? Egyszer meg, de az régen volt - folytatta, miközben lassan elkészült a tűzhellyel -, egy zarándokkaraván nem akart fizetni, hanem ránk lőtt. Erre mi közéjük nyargaltunk és szétvertük őket. Az én botom is ért egy-két tar koponyát, s gazdájuk lefordult a tevéről. Hát tehetek róla? Én tisztességes, becsületes ember vagyok, sohasem loptam, sohasem csaltam. Amikor azt a két dsuhajna-törzsbelit agyonvertem, családom megfizette a vérdíjat, és ma bátran nézhetek akárki szemébe.

Következő napi utunk rövid volt. Muhszanijától alig indultunk el a lassan szűkülő völgyben, néhány óra múltán egy rombadőlt itató mellett haladtunk el, amely valaha szilárd épület lehetett, mert fekete gránit- és márványkövei még most is jelezték alakját. Az itató után párhuzamosan futó dombsorok között vezetett a meredeken emelkedő út, a tevék lihegve bukdácsoltak az egyenetlen terepen, de ez az emelkedés nem tartott sokáig, ismét síkon lépdeltünk és éjfél előtt Oszfánba értünk. Itt egy kőből összerótt kút köré heveredtek le a tevék, és karavánunk pihenőt tartott. Ezerháromszázhetvennégy évvel ezelőtt a próféta is megpihent ezen a helyen, amikor hűséges barátjával, Abu-Bekrrel a mekkai pogányok elől Medinába menekült. Vacsora közben körém telepedtek a hajcsárok és kereskedők, s elbeszéltem nekik a próféta történetét.

Gyermekkorában mint pásztor eltanulta a beduinok pusztai tudását. A teve lábnyomából meg tudta állapítani, vajon teher van-e hátán, avagy üresen ballag. Elleste a homoknyomokból való olvasást. Amikor Mekkából menekült, üldözői messze földön keresték, de ő ismervén az emberek butaságát, néhány napig Mekkához közel egy barlangba húzódott. Amikor ellenségei a barlanghoz közeledtek, egy gyík a farkával intett feléje, mintegy elárulva a próféta rejtekhelyét.

- La’nat alad-dabb! (átkozott gyík!) - kiáltották a beduinok és rúgtak egyet.

- Igen ám - folytattam -, de egy pók gyorsan hálót feszített ki a barlang szájában, és az üldözők gondolván, hogy oda nem bújhatott be, eltávoztak.

Nyelvükkel csettintettek:

- Al-ankabút tajjiba barakat Ullah aleyha! (A jó pókot áldja meg Allah!)

Tovább folytattam mesémet. Megilletődéssel hallgatták és közben-közben nagyot sóhajtottak. Annyi század annyi vihara után a próféta tettei még mindig áhítatra ragadják el a faragatlan beduin szíveket. Nem is éreztek ma álmosságot. Máglyát raktak és tüzet gyújtottak.

- Zivatar készül - mondta Abdallah -, köd borítja az ég szemeit.

Khudari felsóhajtott és nézte a lobogó lángokat. Én leheveredtem szőnyegemre és aludni akartam. El is szunnyadtam, de a hajcsárok egyhangú, vontatott beszéde mindig újból felébresztett. Egyszer a tüzet kotorták, másszor bús dallamba fogtak vagy beszélgettek. Én is figyelni kezdtem.

Khudari vitte a szót. Ez a nyugtalan vérű beduin a szerelemről beszélt és társai veleéreztek.

- A gazellanyakú, akinek nincs szüksége ékességre, mert ő maga ékesség. Ghánia ő - mormogta maga elé és tüzes fekete szemét a lobogó lángba meresztette. - Őutána vágyódik szívem most, hogy a csillagokra nézek.

Mély sóhaj tört elő a barna keblekből. Bizonyára nekik is volt gazellanyakú szerelmesük, akinek nincs szüksége ékességre.

- A szeme forróbb a parázsnál és haja gúzsba ver, mint a kötél. Nagy az én bánatom, amióta megláttam. A kútnál vizet mert, s amikor lehajolt, hogy a korsót fejére tegye, dereka úgy ringott, mint a bambusznád, amikor a szél incselkedik vele. Járása igéző és mikor szememet húzta maga után, egyik oldalam megfagyott, a másik elégett.

Most szünet következett. A parázsló szempár, amit Khudari festett le előttünk, ránk sütött a máglyából, s azt hittük, hogy az a sercegés, amit a pálmaháncs hallatott, a szeretett lény kacagása.

- Mikor fogom megint látni, hogy keblemre szorítsam - folytatta most már szenvedélyesebben és izgett-mozgott helyén. - De nem nyugszom addig, míg az enyém nem lesz. Szívemben ég az a csóva, amit ő dobott bele, ezzel fogom lángra lobbantani, s akkor tüzet fog az egész világ!

Felkönyököltem és néztem a lángban sütkérező barna arcokat, amelyek belülről is égtek. Az egyik szerelmes dalt kezdett dúdolni olyan búsan, mintha temetne valakit. Szomorú az arab dal, akár az életről, akár a halálról, akár a szerelemről szól. Elnyújtotta hangját és félhangokban, lejtő skálában panaszolta a tűznek, a sötét égnek, és a sárgásbarna homoknak szíve vágyódását.

- A válla keskeny, mint az őzé - folytatta Khudari -, és a csípője erős, combja ruganyos, hogy megpattan rajta a perec. A karja vékony, de inas, s ember legyen a talpán, aki bír vele.

A tűzből sercegve szálltak fel a szikrák. Még a láng is felágaskodott a szenvedélyes hang hallatára.

- A tüzet csak tűz tudja legyőzni, és az én lelkem tűzcsóvává válik, hogy ajkán elnémítsam a dacot, amikor lezárom ajkammal!

Körülöttem égett a világ. Éreztem, hogy fáradt mellem zihál és arcomba szökött a vér. Mintha a szerelmes éjszakában az arab föld is sóhajtott volna. Pedig a pusztaság némán hallgatott, csak a dsinnek játszottak velünk.

- A keble olyan, mint a gránátalma, és mandula illatot áraszt magából - ömlengett tovább Khudari.

- Allah! Allah! - sóhajtottak az arabok.

Talán én is velük tartottam. Azután mély csend borult fölénk. A távolból sakálok vonítottak. Nem mertek a tűzhöz közeledni. Ez a vonítás visszazökkentett a valóságba.

Abdallah felállt s vastag karót dobott a máglyára.

- Átkozott az asszonynép - kiáltotta -, megbabonáz minket, hogy szolgaságba ejtsen! Átkozott a szerelem, amely elrabolja szabadságunkat!

- Átkozott! - kiáltották kórusban.

Mintha az incselkedő dsinnek elröppentek volna, csak pajzán kacagásuk visszhangzott. Egy dsuhajna törzsbeli röptében elkapta ezt a kacagást s rövid ütemű éneket kezdett dúdolni. A hangulat pillanatok alatt megváltozott. Mintha foglyokról estek volna le a bilincsek, kitört a puszta másik szenvedélye.

Nemsokára már együtt énekeltek és szilajul himbálták testüket, mintha vágtató tevén ülnének. Hirtelen abbahagyták a dalt, s míg az egyik félig magában dúdolt, a többi hallgatott, s hol az egyik, hol a másik szavalta el szép rigmusokban szíve vágyait:

„Sok nőt szerettem, nem tagadhatom,
Szerelmem értük mindig újra kélt,
Szerettem, ki táplálta még fiát
S azt is, ki még csak gyermeket remélt,
Majd újra mást, asszonyt, ki gondtalan
És gyermekére biz’ nem sokat ad,
A földre teszi, hogy szeretve engem
ölelje mámorosan nyakamat.
S ha a kicsi felsír, a szép anya
Keblét nyújtja, s a gyermek elcsitul,
De formás teste énnálam marad
Nálam, csak nálam mozdulatlanul!”

Így énekeltek az arab dalnokok a próféta előtt és után, és sok költő verse ma is tovább él az egyszerű beduinok között, akárcsak a próféta emléke.

Másnap kora reggel keltünk útra Khulász falu felé egy hepehupás, meredek, szűk völgyön, amelyet kétoldalt széttöredezett sziklák kereteztek be. Csak lépésben bukdácsoltunk előre. Azelőtt a vad beduinok megszállták ezt a helyet s itt ütöttek rajta a karavánokon, amelyek vonakodtak nekik átmeneti díjat fizetni. Ma csak egy régi felirat emlékeztet ezekre a vadregényes időkre, figyelmeztetve a karaván vezetőit, hogy ezen a veszedelmes hágón nappal haladjanak át.

A hágó túlsó felén pálmaerdőn vonultunk át s nyolc órai menetelés után Kudhaima faluba értünk. Ez a hely híres görögdinnyéjéről, amelyből jócskán falatoztunk. Az éjjelt a faluban töltöttük s csak másnap folytattuk utunkat. A korai órákban már elviselhetetlenül tűzött a nap. Az út baloldalán végeláthatatlan homoksivatag terült el, jobboldalt gránit- és mészkőhegyek húzódtak északnyugati irányban. Alig haladtunk egy óra hosszat, a sasszemű beduinok észrevették a tengert. A távolból villogott, mintha délibáb rezgése lenne. Eleinte nem is hittem Khudarinak, akinek mindig látomásai voltak. Annyi délibábot láttam az elmúlt napokban, amikor a rablóktól való félelmünkben nappal utaztunk, hogy a valóságot is érzékeink csalódásainak véltem.

Most valódi pálmafákat és valódi vizet láttunk, nem lidércfényt, amely közeledésre szertefoszlik. A kopár sziklákat berkek váltották fel jobboldalt, s ahogy lassan ereszkedtünk le a mind keményebbé váló homokon, a tenger tükrözése erősödött, kéksége szinte kézzelfoghatóvá vált.

A hőség rekkenő volt. Jól beburkolóztam köpenyembe, fejkendőmet mélyen homlokomra húztam, nyakam fölött bő ráncokba szedtem, hogy a tüzes napsugár ne érje tarkómat.

Mialatt én gondolataimban voltam elmerülve, Razzák, Abdullah és Omar a palesztínai kérdést vitatták meg. Vadul hadonásztak és olyan szenvedélyesen szidták a zsidókat, hogy még a tevék is megijedtek a zajtól. Omar dühében úgy megrántotta tevéje kötőfékjét, hogy az felkapta fejét és dacosan megállt. Szemében méltatlanság lángja égett. Mintha ő is haragudna a zsidókra, akiknek asszonynépe nyegle szokásokat honosít meg Palesztinában, az arabok földjével kereskednek, s akiknek nyomában jön az európai gép és autó. Ez utóbbi az arab tevéket is érdekli, mert nemsokára nem lesz szükség rájuk saját hazájukban.

Öreg este lett, mire Rábighba értünk. Ez a kis falu, amely három-négy kilométernyire fekszik a tengerparttól, az utak összetorkollása folytán nyert fontosságot. Innen megy tovább az út észak felé Medinába. Rábigh nyomorúságos kis falu, amelyben ennivalón kívül semmit sem lehet kapni. Alig ütöttünk tábort benne, már elleptek a falubeli suhancok; pálmaháncsból készült legyezőt és gyógyszert kínáltak megvételre. Rábigh környékén nő egy fű, amelyet a „két fivér vérének” (dam ul akhavein) neveznek, és amelynek főzetje állítólag biztos gyógyszer az aranyér ellen. A többnapi nyargalás Báhir púpján több helyen feltörte bőrömet, és az izomláz megdermesztette tagjaimat.

Karavánvezetőnk azt javasolta, hogy tekintettel a rekkenő hőségre, rövid pihenő után éjjel folytassuk utunkat. A „két fivér vére” nem éppen csábító gondolatokat ébresztett bennem az erőltetett menetre, de az arabok helyeselték az éjszakai vonulást, és én nem akartam gyengébbnek látszani náluknál. Nem gondoltam meg, hogy több hónapi életem a trópusok alatt, a megfeszített szellemi munka szervezetem ellenállását aláásta, és minden túlerőltetés végzetessé válhat.

Két órai pihenő után talpra állítottuk tevéinket. Báhir sokáig morgott, hörgött, méltatlankodott s dühösen rázta fejét. A rábighi legelő nagyon megtetszett neki. Végre elindultunk. A sötétben nem tudtam a tájat megfigyelni, de a teve járása már nekem is elárulta, milyen terepet tapos a talpa. Három óra hosszat kavicsos görgetegen lépdelt, azután rövid pihenőt tartottunk. A térdeplő tevén ülve elaludtam.

Hűséges hajcsárom, Mahmud nekem támasztotta hátát, hogy ne forduljak le Báhir púpjáról. Amikor újra elindultunk, félálomban dülöngtem a nyergen, s ha Mahmud, aki gyalog ment mellettem, nem fogja lábamat, többször lezuhantam volna. Ez a beduin kitartóan őrködött felettem azért a pénzért, amit ígértem neki, s már akkor éreztem, hogy életemmel tartozom neki.

Még nem volt dél, amikor Maszturába bevánszorgott a karaván gyöngysora. Emberen és állaton erőt vett a fáradtság. A szegényes vályogviskók arabjai friss húst hoztak elénk, de alig tudtunk a kimerültségtől enni. Én egy egész korsó vizet ittam és Mahmud által a fák alatt elkészített fekvőhelyen ledőltem, és elaludtam.

Csak estefelé ébredtem fel. Az az átkozott Szafar ébresztett fel, kegyetlen éhségével. Szafar az arabok szerint a belekben tanyázó féreg, amely éhséggel kínozza gazdáját. Ezzel az állítólagos féreggel gyorsan elbántam. Még sült a juhhús; nem telt bele néhány perc, és a türelmetlen féreg megnyugodott. A rizs és a hőség megszámlálhatatlan kupa vizet követelt.

Az esti ima után ismét nyeregben ültem. Jóllakottan, de valami belső fáradtságtól kínozva imbolyogtam hatalmas állatom hátán, amely úgy vitt, mint valami poggyászt. Bir as-Saikh volt legközelebbi állomásunk. Ez a falu termékeny völgyben fekszik. Nevét friss édesvízű kútjától kapta, amely köré vastag kövekből falat vontak. A bazár bőven ellátja a karavánokat élelemmel, s miután a forró napot félaléltan átaludtam, napnyugta után egy kis sétát is tettem a bódék között. Ez a séta nyomorúságos vánszorgás volt. Úgy éreztem magamat, mint egy bábu, amelynek tagjait gumival fűzték egybe, és ha ez elszakad, rögtön szétesik. Már alig tudtam járni, csak emlékezetből emelgettem lábamat.

Napnyugta után falánkan vetettük magunkat a vacsorára, azután élveztük a levegő lehűlését, amely kissé felüdítette elcsigázott testünket. A vacsora főzése után még körülöttünk kóválygott a tevetrágya füstjének émelyítő szaga, és ez az illat a tevék horkantásainak hangjával, a sárgásbarna homok a sötétzöld falevelek színével teljessé tette az arab pusztai hangulatot.

Abdullah Sákir, Khudari és Mahmud elvégezvén teendőiket, a többi arabbal együtt mellénk telepedtek. A háborúról esett a szó. Atija, a karaván egyik kereskedő tagja, a régi jó időket dicsérte, Omar, mint rendesen, harcias volt, s a többi utas is mind egy jobb jövő kisarjadását remélte. A beszélgetésben a többi hajcsár is részt vett.

Szomorú hangulat uralkodott rajtunk. Nagyon kimerített az erőltetett menet. A vontatós kút nyikorgása, a távoli kutyaugatás és a gyorsan leszálló alkony mindnyájunkra hatással volt.

A háborúról beszélgettünk, természetesen az angolokról is, akikkel ezen a tájon a beduinok szoros kapcsolatba kerültek.

- Apám barátságot tartott egy angollal, aki közénk jött - mondta Abdullah Sákir. - Együtt harcoltak a törökök ellen. Azt mondta nekem, hogy vitéz katona és bőkezű úr volt. Én is sokszor láttam és beszélgettem vele, hiszen Vedshtől fogva állandóan a közelében tartózkodtam. De sajnálom, hogy akkor olyan fiatal voltam. Vitézül harcoltak apám és fivéreim, és kivertük a törököt a gyaur angol kedvéért - folytatta elmélkedését.

- És vajon most jobb? - kérdezte Atija.

Összenéztünk, és mindenki elhallgatott. Kis idő múlva Abdul Fattáh szólalt meg. Vontatott, kissé éneklő hanghordozása elárulta, hogy medinai ember.

- Meggyöngült a kalifa birodalma, mert sok bitang beduin angol aranyat „evett” és fellázadt a szultán ellen. Most az iszlám legszebb országaiban idegenek uralkodnak. Mi az utolsó percig védtük a kalifát Medinában, de az arabokat elcsábította a zsákmány, és eladták hitüket a gyaurnak. Megmondta a próféta... üdv és béke lengje körül... „nem pusztul el népem soha, kivéve, ha hűtlen lesz önmagához”.

Most Abdullah vette át a szót, hiszen a „bitang” beduin őrá is vonatkozott.

- Közénk jött ez az angol és a mekkai serifnek meg fiainak jó barátja volt. Mit tudtuk mi azt, hogy mit csinálnak. A serif a szentély őre és ő a legtudósabb az írástudók között. Ez az angol a serifnek pénzt hozott. Szekérszámra szállították a sárga szemeket, amelyek úgy csillogtak, mint a huriké a paradicsomban, és hangjuk szebb volt a patak csobogásánál. A mekkai serif halmokba rakatta a töméntelen pénzt, mint ahogy ez a rizs fekszik itt előttünk, és úgy adott marékkal belőle, mint a házigazda rizst ad vendégeinek. Zsákszámra vitték haza a beduinok asszonyaiknak.

- Hát ezért adtátok el az országot? - szólt komoran Atija.

Abdullah nagyot sóhajtott, mintha bánná, hogy a kalifa birodalma szétesett, az arany is elfogyott. Azután könnyített lelkiismeretén egy újabb sóhajjal.

- Allah akarta így. Nincs más erő és hatalom, kivéve Ő, dicsértessék a neve! - Tétován maga elé nézett a homokba és néhány perc múlva folytatta:

- Luransz volt a neve annak az angolnak és apámnak képet is adott, mert azok lerajzoltatják magukat. A képet mindig magammal viszem, talán általa megint jön egy kis pénz.

Atija haragosan nézett rá. Én pedig kíváncsian felvettem az elejtett fonalat:

- Hol van az a kép, nagyon szeretném látni.

Abdullah feltápászkodott és elindult a tevék felé. Kisvártatva visszatért iszákjával és hosszas keresgélés után tejpogácsa, szárított datolya és szerszámok vegyes társaságából kikotort egy füzetet. Gyűrött, töredezett fedele tele volt zsírpecséttel, lapjaira számadásokat jegyzett fel. Ebből a füzetből egy angol folyóirat illusztrációját húzta elő és kezembe adta. Lawrence képe volt arab viseletben. A maszatos lapról felém lövelltek az emlékezetes hideg fényű szemek.

Erőltetett közönnyel néztem, de borzongató érzés fogott el. A hideg homokon, a fekete sátrak előtt, a ziháló tevék között egy pillanatra az oxfordi Boar’s Hill villája tűnt fel szemem előtt, ahol Lawrence-szal találkoztam a színes selyemfüggönyök mögött. Az arcon keresztül durva arab kéz írása húzódott: la’nat Ulláhi ala vadshihi va dsinszihi. „Isten átka legyen arcán és faján!”

Az érdes beduin lélek kegyetlen érzése volt ebben az írásban, aki barátjában is csak a gyaurt látja, összerezzentem.

- Add el nekem ezt a képet - mondtam Abdullahnak, s némi alkudozás után néhány piaszterért az enyém lett. Most emlékeim között őrzöm a második találkozást vele: az arab sivatag kietlenségében.

Azon az éjjelen elgondolkodva ültem tevémen. Az út állandóan emelkedett, majd többfelé elágazó völgyeken haladtunk át, míg hét órai menetelés után Bir Huszániba értünk. Az oázisban a nappalt alvással töltöttem, erőt gyűjtve a következő éjjelre, amely sokkal hosszabb lesz és nehezebb feladatot fog ránk róni.

Bir Huszániból tizenegy óra hosszat baktattunk, felváltva kavicsos, homokos, emelkedő és lejtő utakon át, amelyeket helyenként friss pálmafák és akácok tarkítottak. Néhol annyira összeszűkült az út, hogy három tevénél több nem furakodhatott volna rajta keresztül. Teljesen kimerülve jutottunk el Khalszba. Itt felfrissítettük vizünket és készleteinket és egész napon át pihentünk. Ez az útvonalrész a Banu Amr és a Mohámid törzsek területén át vezet. Rossz hírű cimborák, akik nem átallnak fegyvert fogni békés szándékú karavánokra. Nekünk szerencsére nem volt bajunk velük.

Khalszból Bir Darvisba ismét egy hosszú, fáradságos éjjel után érkeztünk. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, a száraz levegőben oly közelinek látszottak, hogy az ember azt hihetné, eléri őket. Sokáig néztem a világ eme titokzatos mécseseit, amelyek annyi költőt ihlettek meg. Ahogyan tekintetem az ég kárpitjának csillogó ékszerein vándorolt, szédülést éreztem. Megrémültem és megmarkoltam a nyereg cövekét, nehogy lezuhanjak Báhir púpjáról.

Bir Darvisban könnyű láz lepett meg, és ezért csak egy csésze teát ittam, pedig gyomrom nagyon kívánta az ételt. Már csak egynapi járásnyira voltam Medinától. Szívem összeszorult arra a gondolatra, hogy most, a cél előtt kell letörnöm. Annyi akadály tornyosult utam elé, de ezek az akadályok mind kívülről jöttek, ezért szembeszállhattam velük. Bíztam, hogy legyőzöm őket. Most bennem ágaskodott fel a lázadás a siker ellen. Ez komolyan megijesztett. Mily rettenetes, ha az ember érzi, hogy teste nem akar simán engedelmeskedni akaratának!

Az utolsó éjjelen már csak konok elhatározásom és Mahmud gondos keze tartott meg a nyeregben. Nem tudtam figyelni. Néha fájdalmat éreztem oldalamban, s fejem kóválygott. Szememet hályog födte el, és nem emlékszem, hogyan tettem meg az út utolsó tizenkét órás szakaszát. Többször rágörnyedtem a nyereg cövekére és átkaroltam Báhir nyakát. A haragos állat, amely ahhoz szokott, hogy daliás beduinokat vigyen rohamra, ellágyult ilyen tehetetlenség láttára és büszke ívben emelte fel nyakát, hogy támaszul szolgáljon halálosan kimerült gazdájának.

A nap tüzes sugara égette tarkómat. Mahmud több ízben megitatott és biztatott.

- Athábak Allah! Áldás leszen osztályrészed, ó hadsi, amint a próféta sírját meglátod; bízzál Istenben, Ő a bizalom legszilárdabb oszlopa.

A próféta sírja! Világosság Ura! Kiválasztottad szolgádat és elküldted a tévelygő emberiséghez, hogy hirdesse akaratodat. Segíts meg Allah küldötte, ó Mohamed, segíts, ahogyan elvezettél ide városod küszöbéhez, adj erőt!

Báhir bukdácsolva lépdelt a hegyoldalban. Jobb felől megfagyott lávaömlés húzódott át az úton. Felértünk egy domb gerincére és előttünk a remegő levegőben kitárult a síkság. Balról eltávolodott a dombsor és jobbra a felhevült láthatáron a szürkés ködfoltban mind tisztábban kirajzolódott a város képe.

Medina! Alomlátás vagy a délibáb játéka-e ez? A karaván nesztelenül vánszorgott le a domboldalon és egyszerre feléledt. Sóhajok szálltak fel a fáradt keblekből. Még a kemény beduin lélek is megindult: „Ó emberek legjobbika, ó próféta, áldott legyen a neved!”

Felegyenesedtem. Halántékomban kopogott a vér. Remegtem az izgalomtól, amely elhessegette a fáradtságot. Szerettem volna rohanni, hogy megláthassam a próféta sírját, mielőtt össze kell roskadnom. A karaván is sietett, és mindig közelebb és közelebb értünk a falakhoz. Szememet merően szegeztem erre a felejthetetlen szép képre. Csipkézett peremű várfallal körülvéve Medina lábunk előtt feküdt. A falakon kívül dús datolyapálmák, a falakon belül is sudár fák kapaszkodtak a verőfényes égboltozatba. A háztenger közepén egy hatalmas szürke folt és öt karcsú mecsettorony emelkedik ki az azúrkék háttérből.

Csak előre, előre! Már leértünk a síkságra. A kavicsos homokon a tevék is gyorsabban jártak. Ők is célhoz értek. Baloldalt a vasútállomás roskadozó épülete, ablakai betörve, falai körül omladék. Szorosan mellette a város egyik kapuja, a Báb el-Anbarija. Előtte egy sereg ember, hajcsár, kereskedő, őgyelgők, gyerekhad. Hangosan üdvözöltek és lépésben kísértek. A falakon belül árnyékos pálma- és akácfák között folytattuk utunkat. A kíséret lépésről lépésre megnövekedett. Így fogad Medina minden karavánt.

Amint a fák ritkulni kezdtek egy kiszáradt folyómeder fölött, kőhídon kopogott tevéink talpa. Azután szép, tágas térre értünk. Itt volt a kormányépület, a rendőrség és a Ghamáma mecset. Gömbölyű kupolái vakítóan fehérlettek a napsugárban. Karavánunk megtorpant. A tér tele volt málhás állatokkal. Ez a karavánok rakodóhelye, a „térdeplő” (manákha), és az árukat innen szállítják a bazárba. Mi is megálltunk. Égtem a vágytól, hogy a város belső falai közé jussak, amelyek most közvetlenül előttünk húzódtak. Lekúsztam letérdelt tevém púpjáról, elbúcsúztam társaimtól és Mahmud vállára támaszkodva holtfáradtan bevánszorogtam Medina belvárosába.

Mekkai barátaim elláttak ajánló levelekkel, de ilyen elesett állapotban nem akartam senkit sem felkeresni. Mahmud elcipelt egyik barátjához, Jahjához, és az ő vendégszerető házában helyezte el poggyászomat és engem, aki már-már tehetetlen poggyásszá váltam magam is.

Jahja rögtön tett-vett, hogy jól erezzem magamat. Kávéval, teával kínált meg, azután bevezetett szobámba. Egyszerű, bútor nélküli kis helyiség volt. Egy-két napra jó lesz, gondoltam, amíg jobban nem leszek, s meglátogatom előkelő ismerőseimet. Valamelyiknél, valószínűleg a kádinál, akihez a mekkai főbíró meleghangú levelet írt érdekemben, fogok letelepedni.

Megfürödtem. Tizenkét nap óta nem önthettem magamra ilyen zavartalanul vizet. A leöntés felfrissített, és boldogan hevertem le szőnyegemre a kereveten. Egy ideig még hallottam az utca zsibongó zaját, az árusok kiáltozását, a kocsizörgést, a tevék hörgését. Azután éreztem azt az egyenletes imbolygást, amit a teve járása vésett elfásult idegeimbe, majd ez is elmúlt, elaludtam.

Órákig aludtam. Jahja már türelmetlen aggódással leste, hogy mikor nyitom ki a szememet. Késő délutánra járt az idő, amikor végre magamhoz tértem. Jahja asszonynépe pompás csirkepörkölttel lepte meg házuk váratlanul érkezett vendégét. Nemes igyekezetük azonban nem talált méltánylásra. Lázas voltam, és étvágyam, amely utolsó reménységemet táplálta, végleg eltűnt. Éreztem, hogy komolyan megbetegedtem. Ezért sietnem kellett, hogy felkeressem a próféta sírját. Ha betegségem fertőzésből ered, az a lelki felindulás, amely ennél a történelmi emléknél rabul fog ejteni, talán kihajtja a baktériumokat.

Elvégeztem vallási mosakodásomat és Jahjával elindultam a mecset felé. Medinában a sírlátogatókat muzavvirok vezetik a szentélybe, akik elmondják a szükséges imákat. Nekem házigazdám tette meg ezt a szolgálatot.

Az „üdvösség kapujá”-n belépve, átadtuk cipőnket az ott ődöngő szolgáknak és a belső ajtó előtt megálltunk. Szívem hevesen vert.

- Tedd jobb tenyeredet bal kezed fölé és szorítsd a kebledre - mondta Jahja - és jobb lábaddal lépj át a szent küszöbön.

- Isten nevében a könyörületesnek, a megkönyörülőnek! - hangzott el ajkamon, amikor a szentély oszlopcsarnokába léptem.

- Ó Uram, Te vagy a békesség és belőled árad a békesség és hozzád tér majd vissza. Engedd meg, hogy békességben éljek, és engedd meg, hogy kertedben lakozzam, ha eljön a kikerülhetetlen óra!

A déli oldal első oszlopsorai között haladtunk kelet felé, Baloldalt egy méter magasságú rézkerítés futott, amely elzárta a mecset észak felé eső részét. A jobboldalt eső falon - gazdag díszírásban - a Korán egyes fejezetei pompáztak. A márványpadozaton szőnyeg futott végig. A mecset megható hangzatot árasztott, amikor oszloperdejét megpillantottam, jóllehet az oszlopok és a lelógó velencei csillárok, a pazar díszítés barokk túlzottsága nem a magasabb művészi ízlésre apelláltak. De most minden földi hiúság hallgatásra volt ítélve. Nem is illő dolog szemlélődni és ezt az egyedülálló helyet mással összehasonlítani.

Átléptünk a kerítés szűk ajtaján és bejutottunk a szentély belső csarnokába. Ezt a csarnokot a „megtisztult kert”-nek (Raudha Mutahhara) nevezik, mert oszlopai a próféta sírkamráját veszik körül. A próféta „kert”-nek nevezte azt a helyet, amely szószéke és későbbi sírja között terül el, s a buzgó hívek ennek megfelelően a mecsetnek ezt a sarkát kertté akarták varázsolni az oszlopok aljára faragott virágdíszekkel. Nyugtalan zöld, vörös, sárga és fehér színek vetekednek az oszlopokon.

A próféta imahelye előtt két meghajlásból álló szokásos üdvözlőimát mondtam el Jahjával együtt. Megtoldottam két rövid Korán-fejezettel, hogy Isten adjon legalább annyi erőt, hogy prófétájának sírját még élve meglátogathassam. Újból elfogott a szédülés, de összeszorított fogakkal folytattam a „látogatás” szertartását. Néha összerázott a hideg, aztán kivert az izzadság. Rettenetes meleg volt a mecsetben. „A pokol tüze forróbb lesz!” - gondoltam magamban és ez tartotta a lelket bennem.

A mecset délkeleti sarkában van a próféta „szobája” (Hudsra Nabavija). Ez a sarok magas vaskerítéssel van elzárva. A kerítés a moszlim kovácsmesterség remeke. Gazdag indákkal és Korán-feliratokkal átszőve átláthatatlanná vált. A déli oldalon a vasat ezüsttel vonták be, a többi oldalon fűzöld színnel, hogy a „kert” hangulatát ébren tartsa. A próféta sírját azért kellett a mecset többi részétől elzárni, hogy senkinek se jusson eszébe őt imádni. Az imádat egyedül Istené.

E kerítésen belül van egy másik elzárt fülke és tulajdonképpen ez őrzi a drága hamvakat. Alakja ötszögű, mert a dél felé eső négyszögből egy háromszögletes előrész nyílik ki. E belső fülke nehéz fekete posztóval van letakarva. Ebben az ötszögletes sírkamrában fekszik eltemetve Mohamed, a próféta és a két első kalifa, Abu Bekr és Omar. A sírt magát csak a szentélyben szolgálatot teljesítő eunuchok láthatják, és ezek nem akarják a titokzatosság fátyolát fellibbenteni. A sírkamra déli oldalán a rácson három kis nyílás látható egymás mellett. Jahja kezemnél fogva elvezetett az elsőhöz, hogy nézzek be. Ez a nyílás a próféta fejével van szemben.

A moszlimok halottaikat oldalukra fektetik. Mekka felé fordulva úgy, hogy jobb tenyerüket arcuk alá helyezik, mintha párnán feküdnének. A próféta is így fekszik sírjában a kétszeres kerítés mögött. Mögötte Abu Bekr fekszik néhány centiméterrel hátrább kelet felé és ő utána Omar úgy, hogy fejük az előttük fekvő holttest válláig ér. A kerítésen levő három nyílás a három holttest fejetájékára tekint.

Mialatt a szokásos imát rebegtem el, figyelmesen vizsgálgattam a kis résen át azt a sírt, amely a világtörténelem egyik legnagyobb hősét rejti magában. Csak egy sötét takarót láttam. Ugyanaz a sötét takaró húzódott vizsga szemem előtt, amikor Abu Bekr és Omar sírjára meresztettem.

Az a hit, hogy Mohamed koporsója ég és föld között lebeg, a moszlimok között ismeretlen. Európában az újkor eleje óta általánosan elterjedt. Ez a hit keresztény szokásra vezethető vissza. A keresztények, akik a törökök hatalmától rettegtek, Úrnapján bábjátékot rendeztek, amelyben a mohamedán törökök játszották a szenvedő fél szerepét. Azt hitték ugyanis Európában, hogy a törökök ereje csak akkor fog megtörni, ha Mohamed koporsóját szétrombolják. A bábjátékban a koporsót felfüggesztették, és alája petárdát helyeztek, amely adott jelre a püspök jelenlétében elsült s a koporsót és az alatta elhelyezett török bábokat a levegőbe röpítette. Aki bizonytalan helyzetbe került, arra azt mondták, hogy úgy lebeg, mint ez a „Mohamed koporsója”.

Medinában azt állítják, hogy a próféta sírkamrájában még egy üres hely van fenntartva, amelyet Jézus fog elfoglalni, amikor másodszor száll le a földre.

Mindent jól szemügyre vettem és a szokásos imákat elvégeztem. Már indulófélben voltam, amikor egy sereg koldus vett körül és hangos siránkozással igyekezett szívemet meglágyítani. Nem sok kellett már annak. A fáradtság és a szentély sugalmazta felindulás annyira erőt vett ezen a húsdarabon, hogy alig maradt benne élet. Most először jöttem tudatára, hogy nemcsak érzés, hanem anyag is lakozik benne. Jahjának kénytelen voltam bevallani, hogy nagyon rosszul érzem magamat, s ő elég olcsón elintézte a kéregetőket.

Mikor kitámolyogtam a szentélyből, és a lemenő nap rézsútos sugarai szemembe sütötték forróságukat, meg kellett állnom. Azt hittem, összeesem; mintha szívverésem elállt volna. Jahja egy kordéra rakott és vitt haza kis szobámba. Mahmud már várt rám. Levetkeztetett és fekhelyet készített a kereveten. Madzaggal szúnyoghálót feszített fölém a derék fiú. Ételt akart belém erőszakolni, de képtelen voltam felemelkedni. Szemem olyan bágyadtan nézett a hűséges tevehajcsárra, hogy ő is megijedt. Mintha a Koránból idézett volna néhány sort. Foszlányokban lebegett a hang körülöttem, aztán nem hallottam és nem láttam semmit sem.

Ez az állapot öt napig tartott. Reggelenként jobban lettem. Annyi erőm volt, hogy a kereveten néhány percre fel tudtam ülni, de utána még fáradtabban hanyatlottam vissza a vánkosra, amely csuromvizes volt a verítéktől. Mahmud nem tágított mellőlem. Abdullah is eljött. Jahja ételt hozott és kérlelt, hogy egyem. Alig tudtam egyetlen hangot kiszorítani torkomból, annyira kimerültem. Étvágyam nem jött meg.

Világos pillanataimban elgondolkodtam, vajon mi lehet a bajom. Himlő, tífusz, kolera ellen még Kairóban beoltattam magamat. Nem, ezek a betegségek nem bánthattak. Lázam nem lehetett magas, legalábbis úgy éreztem. Harmadik reggel, mikor elaléltságomból kissé magamhoz tértem, megtapogattam érverésemet. Csak hosszas keresgélés után éreztem valami rendetlen pihegést hüvelykujjam töve alatt, azután ez is kihagyott. Negyedik nap alig voltam eszméletnél. Azokban a rövid, derengő pillanatokban magam előtt láttam Mahmudot, Abdullah Sákirt és Khudarit. Ott guggoltak a kerevet mellett szüntelenül és lestek. Lehet, hogy egyszer az egyik, másszor a másik kiment, de én mindig együtt láttam őket. Jahja felesége szorgalmasan főzte nekem a csirkelevest és a húst, de kezemet sem tudtam megemelni. Mahmud narancsot hozott és annak levével megitatott. Jahja a tabib-ot akarta hívni, hogy tüzes vassal jeleket írjon a levegőben egészen közel a bőrömhöz. Én fejemet ráztam. Nem hittem, hogy ezzel kihajtja a gonosz dsinneket belőlem.

Medinában, a távoli Arábiában, idegen emberek között, távol saját magam igazi lényétől, szemben álltam a halállal. Kimerült agyam ezt az egy tényt meg tudta állapítani. Az élet már alig pislogott bennem. Egy gyenge fuvallat végképp ki tudja oltani. Kevés emberrel volt Isten olyan jóságos, mint velem. Amikor életem legforróbb vágya valóra vált, elém állította a halál angyalát. Lángpallosa világított kezében, és én nyugodtan néztem szemébe.

Az ember élete hosszú könyv, amelyet lassan lapoz végig. Minden lap új titkot tár fel előtte: szomorúságot, csalódást, de még sokkal több örömöt, feledést és reményt. Fejezet fejezet után vonul el, s látjuk magunkat gyermekkorunk napsugarában, ifjúkorunk tavaszában, férfiasságunk beteljesülésében és várjuk, mit hoz a reményteljes jövő. Most ezt a könyvet teljes egészében magam előtt láttam. Az utolsó oldal utolsó mondatát kezdtem olvasni.

Nem féltem a haláltól. Isten ítélkezni fog felettem, és én engedelmesen vetem alá magamat ítéletének. Csak egy gondolat kínzott és a kín borzalmasabb volt mindennél: feleségemre gondoltam szüntelen. Távol hazámtól, ismeretlen emberek, ismeretlen helyen fognak elföldelni.

Khudari és Abdullah ruháimat és ingeimet nézegették. Néha lopva felém pislantottak. Alig hallható hangon magamhoz hívtam Mahmudot. Fülét számra tette, úgy hallgatta szavamat.

- Mondd meg nekik, hogy ruháimon békésen osztozzanak. Koránomat és könyveimet add Jahjának.

- Nem, uram - kiáltott a harbi beduin -, nem fogsz meghalni. Isten elfogadta zarándoklatodat, fel fogsz gyógyulni, csak bízzál Istenben, Ő minden felett hatalmas!

- Mahmud fiam - suttogtam -, derekamon van egy erszény, ötven arany van benne, ne szólj róla senkinek. Ez a pénz a tied, de temess el a Baki’a sírkertben, szívem fölé fektesd a kis zászlót és jelöld meg a helyet feliratos kővel.

Most sorsom Isten kezében volt. És a derék beduinok, a harbi, az ataiba, a dsuhajna törzsek fiai és a nemes lelkű Jahja nem bántottak.

Még egy napig eszméletlenül feküdtem. A hatodik napon kissé jobban éreztem magamat. Megkívántam a narancslevet, s Mahmud állandóan itatott.

- Ugye megmondtam, szeret téged az Isten, magasztaltassék a neve!

Két további nap múlva annyira magamhoz tértem, hogy néhány percre fel tudtam kelni. Szívverésem megerősödött. A hőmérő 39 fokot mutatott a szobában.

A Nadsd fennsíkjára való utazásról le kellett mondanom. Fájó szívvel meghátráltam. Most, hogy egészséges lettem, visszakívánkoztam az életbe.

Jahja fellármázta a környéket, és a derék szomszédok csapatostul jöttek látogatóba, hogy segítségemre legyenek.

- Allah Akbar! Isten a legnagyobb! Megöli, akit akar, és életre kelti azt, akit akar, dicsértessék az Ő neve - hangzott el jámbor ajkukon.

Medina és Dsidda között kétnaponta jár a postaautó. Ez a fürge jármű két nap alatt teszi meg az utat. Mikor már jártányi erőm volt, elosztottam ruhám fölöslegét Khudarinak és Abdullahnak és nagyszámú medinai ismerősöktől kísérve, felkapaszkodtam a kocsira. Az utasok a legkényelmesebb helyet adták nekem. Mahmud velem jött.

Második nap éjszaka érkeztem vissza Dsiddába. Felkeltettem Ali Ridha Zainelt, és ő - örömteljes arccal fogadott. A tengeri levegő felüdített és nyugodtan aludtam. Másnap becsinált vadgalambot ettem, amit Zainel szerzett valahonnan. Dsiddában csak egy napig időztem. A Khedivial Line „Taif” nevű hajója útra készen állt.

Mahmud és néhány törzsbeli cimborája a csónakon velem jött. A beduinok eddig csak messziről láttak hajót. Mohó kíváncsisággal néztek meg mindent, a kabint, a kényelmes ágyakat, a fürdőkádat és az angol W. C.-t, amelyen nagyon elcsodálkoztak. Aztán nekifeküdtek a kitűnő egyiptomi ivóvíznek. Oly boldogan itták, mintha nektár volna.

De megszólalt a hajó kürtje, és el kellett búcsúznunk. Mahmud, a derék harbi beduin nem tudott ölelő karjaiból kiengedni.

A „Taif” elindult, Dsidda és az arab partmenti sziklák elmaradtak mögöttem, azok az arab gránitsziklák, amelyek olyan sok férfias érzést sugallnak vitéz lakóiknak.

A hajón a tisztekkel étkeztem. Étvágyam hamarosan megjött. Tizenkét kilót kellett kipótolnom. Tor Szinában három napig vesztegzárban feküdtünk, aztán befutottunk a szuezi öbölbe.

Mint hadsi tértem vissza Kairóba. Barátaim kitörő örömmel fogadtak. A hírlapok cikket, interjút kértek és hosszú hasábokon írtak rólam és utamról.

Kairóból siettem haza. Néhány napi hajózás utón kiszálltam Pireusban és autón rohantam ifjú álmaim városába, Athénbe. Athén jutalma volt fáradságos, szenvedésteli utamnak. A lemenő nap fényénél sokáig élveztem azt a csodálatos szép látványt, amit a Philopapposz dombjáról nyújt az Akropolisz. Előttem állt a Parthenon felséges oszlopsora a hegytetőn, alatta balra az Areopagosz, a későbbi Mars dombja, ahol egykor Pál apostol hirdette az igét.

Beethoven a kilencedik után egy tizedik szimfóniát akart írni, amelyben az ókor szépségeszményének megnemesedését festi az ethika jóságában. Ez a meg nem született szimfónia itt állt előttem a maga fenséges megtestesülésében Pál apostol dombján és a Parthenon köveiben. Szépség és jóság az emberi élet célja!