Sértetlenül távozhattam. Visszanéztem. Újra felsorakoztak. A kislány nem állt a sorban.

 

Éjjel felriadtam, ugyanabból a régi álomból.

A hajó hátáról engedtem le anyámat a vízbe. Keze összekötözve, lábán súlyok. Félt, de belém helyezte bizalmát.

– Ugye, időben fel fogsz húzni, Martin?

Megnyugtatóan bólintottam. De amint eltűnt a hullámok alatt, arra gondoltam: Mit csinálok? Már rég nem hiszek ebben a szarságban.

Így hát elővettem egy kést, és elkezdtem átvágni a kötelet…

Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, és összekuporodtam az idegen ágyon a sötétségben. Egy kisvárosban voltam, a vasút mentén, félúton Mitar felé. Félúton az éjfél és a hajnal között.

Felöltöztem, és kimentem az utcára. A városközpont néptelen volt, az eget sűrűn pettyezték a csillagok. Épp, mint otthon. Mitarban mindent eltakart a fényköd.

A különböző tekintélyek által a Föld Napjának tartott három csillag mindegyike a horizont felé emelkedett. Ha nem lett volna mind tévedés, akkor talán még egy bolygót is megpillanthattam volna egy távcsővel. Azonban kivert a hideg a gondolattól, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni az Angyalokkal – már ha még mindig ott éltek kint, valahol a messzeségben. Némán kiáltottam a csillagokra: Degenerált ivadékotoknak nincs szüksége a segítségetekre! Miért keresnénk titeket? Túl fogunk lépni rajtatok!

Leültem a tér szélén lévő lépcsőkre, és eltakartam az arcom. A virtuskodás nem segített. Semmi sem segített. Talán erősebb lettem volna, ha az igazsággal szembesülve növök fel. De amikor éjjelente felriadtam, tudva, hogy anyám egyszerűen halott, hogy mindenki, akit valaha szerettem, követni fogja, hogy én magam is ugyanabban az ürességben fogok eltűnni, akkor olyan volt, mintha élve eltemettek volna. Mintha megint a vízben süllyedtem volna, összekötözve, lesúlyozva, azzal a biztos tudattal, hogy nem lesz, aki felhúzzon.

Valaki megérintette a vállam. Ijedten néztem föl. Egy körülbelül velem egykorú férfi volt az. Nem tűnt fenyegetőnek; sőt, mintha tartott volna tőlem egy kicsit.

– Szállásra van szüksége? – kérdezte. – Beengedhetem a templomba, ha akarja. – Egy kézikocsi állt mögötte, tisztítószerekkel megrakva.

Megráztam a fejem.

– Nincs olyan hideg. – Túlságosan zavarba jöttem ahhoz, hogy elmagyarázzam, van egy szobám a közelben. – De azért köszönöm.

Vállat vont és elindult. Utána kiáltottam:

– Hisz Istenben?

Megállt, és egy darabig csak bámult rám, mintha azt próbálta volna eldönteni, hogy beugratós kérdést hallott-e – mintha a helyi hívek béreltek volna fel, hogy megvizsgáljam hite szilárdságát. Persze lehet, hogy diplomatikus akart lenni velem, aki az éjszaka közepén, a város főterén ülve könyörögtem kétségbeesve egy idegennek bizonyosságért.

Megrázta a fejét.

– Gyerekkoromban hittem. De már nem. Szép gondolat volt… de nincs semmi értelme. – Szkeptikusan méregetett, továbbra sem értve, mi rejlik kérdésem mögött.

– És nem elviselhetetlen így az élet? – kérdeztem.

Felnevetett.

– Nem mindig.

Visszafordult a kocsijához, és elindult a templom felé. Én ott maradtam a lépcsőn. A hajnalt vártam.

Megjelent: Hullócsillag, Cherubion, 2001

 

 

A látó[8]

Fordította Nemes Ernő

 

Lepillantottam a műtő mennyezetéről lógó lámpa poros tetejére. Valaki egy papírdarabot ragasztott a szürkére festett fémre – már sárgult, a széle felpöndörödött. Nett kézírással, fakuló betűkkel ez állt rajta:

 

 

Ez meglepett: még sosem találkoztam olyan helyi számmal, ami egyessel kezdődött. Amikor alaposabban megnéztem, kiderült hogy az valójában hetes. Biztosan a por miatt vétettem el, de az egyenetlen felületre jutó gyér fény is közrejátszhatott benne. Por egy ilyen steril, légkondicionált helyiségben – mit nem gondolok?

Tekintetemet visszafordítottam a testemre. Zöld lepellel volt letakarva, csak a jobb halántékom fölött hagytak rajta egy apró kis nyílást, ahol a sebész bevezette a makroszondát a golyó ütötte lyukba. A nyurga robot maga a műtőasztal volt, de azért néhány köpenyes, maszkos ember is tartózkodott a műtőben. Ők az asztal egyik oldalán álltak, és a szonda röntgenképét figyelték, amint megközelíti a golyót; az én nézőpontomból nem látszott tisztán a monitor képe. A beinjektált mikrosebészeti robotok már elállították a vérzést, begyógyították a több száz hajszáleret, összevarrták a veszélyesebb sebeket. A lövedék azonban sokkal keményebb dió volt ahhoz, hogy kémiai úton feldarabolják, és mint a vesekövet, apró robotokkal eltávolítsák; nem volt más megoldás, azt meg kellett fogni, és ki kellett húzni. Olvastam már ilyesfajta műtétekről, ezért azután nyugodtan feküdtem, és vártam, mi történik. Kíváncsi voltam, mikor érkezik el az én időm. Gyakran elképzeltem magamban ezt a jelenetet, és esküszöm, hogy amit elképzeltem, az a legapróbb részletekben is megegyezett ezzel. Márpedig azt nem állíthatom, hogy a mostani élményemet valamilyen déjá vu, vagy egy megszállottan ismételgetett hallucináció váltotta volna ki.

Ezzel szemben hűvös csodálkozással kezdtem mérlegelni pillanatnyi nézőpontomat. A testenkívüli tapasztalatok rendszerint a halál közelségét sugallják… de akkor azok az ezrek, akik erről beszámoltak, túl kellett hogy éljék, nem? Csakhogy ők nem mérhetők össze azokkal, akik tényleg meghaltak, és ostobaság volna ezt az összehasonlítást arra használni, hogy saját élet-halál esélyeimet latolgassam. Az ilyesmi bizonyára nem kevés fizikai traumával jár, ám az mégis nevetséges, hogy a lélek különválik a testtől – olyan ez, mintha ott lebegne az utóélet fényes alagútjában – és ez megint csak a halált juttatja az ember eszébe.

Az emlékek – egészen a támadásig visszamenőleg – halványan kezdtek visszatérni. Megérkezem a Zeitgeist Entertainment AGM-hez. (Fizikailag évek óta első ízben fordulok meg náluk – gyorsan kiderül, hogy most sem kellett volna. Csak mert hiper-konferencia rendszereket adok el, miért kellene távol tartanom magam a technológiától?) Az a lunatikus Murchison már az épület előtt jelenetet rendez, valamit üvöltözik rólam – rólam! – meg a miniszériákra kötött szerződéseiről. (Mintha valaha is elolvastam volna egyet is, ne adj isten, én állítottam volna össze klauzuláit. Miért nem nézeti át szakemberrel, mielőtt aláírja őket?) A golyóbiztos Rolls ablaka lassan kúszott felfelé, a tükröző üveg hangtalanul csusszant a helyére.

Egy dologban tévedtem: mindig arra számítottam, hogy a golyót egy seggbekukit kedvelő mozibuzitól fogom kapni, akinek már elege van a Zeitgeist „A celluloid klasszikusai” sorozatából. A szoftver-félistenek, akiket rendezőknek alkalmazunk minden esetben aprólékosan – pszichológusom és filmtörténészek bevonásával – igyekeznek megalkotni az eredeti auteurt… de mindig akad egy-két purista, akinek valami nem tetszik, és már egy éve – a Hanna és nővérei II. 3D megjelenése óta – rendszeresen kapunk halálos fenyegetéseket. Amit viszont nem láttam előre, az a fickó volt, aki a Zeitgeist nagylelkű tanácsára kaució nélkül írt alá egy hétszámjegyű összegű szerződést a saját élettörténetére – és azután le akart lőni, mert a szerződésben nem szerepelt az inuit nyelvterületre való szatellit-közvetítés jogdíja.

Észrevettem, hogy az armatúra tetejéről eltűnt a cetli. Ez vajon mit jelent? Hogy meggyógyulok, vagy hogy nekem annyi? Az instabil hallucináció a jobb, vagy a következetes? A valóság akar betörni? Most éppen mit kellene látnom? A tiszta sötétséget, lévén, hogy a zöld lepel alatt vagyok, a szemem csukva, és elaltattak. Megpróbálom „behunyni a szemem” – de ez a fogalom most inkompetens. Mindent megteszek, hogy elveszítsem az eszméletemet (ha ez a helyes kifejezés pillanatnyi állapotomra); próbálok ellazulni, mintha aludni készülnék – de akkor a sebészeti szonda megindul visszafelé, és ez elvonja a figyelmemet.

Nézem – nem tudom fizikai terminussal másképpen kifejezni nemfizikai pillantásomat – amint a csillogó hegyű, ezüst szonda lassan kibújik. Egy örökkévalóságnak tűnik, és én az agyam épen maradt részével nem tudom eldönteni, hogy ez most egyfajta mazochista álomszínpadiasság, vagy van benne valamennyi hitelesség?

Végül – percekkel előtte, hogy megtörtént, már tudtam (akkor azonban nagyon hosszú időnek tűnt) –, a szonda hegye is előkerült, és rajta – nem valamilyen ezoterikus trükk, csupán egy csepp szupererős ragasztó (erről olvastam is egyszer) – segítségével rögzítve ott volt a kissé letompult hegyű lövedék.

Láttam, hogy a mellemre terített zöld lepel a megkönnyebbüléstől egyenletesebben hullámzik. Ezt persze kétségbe vontam egy altatott és lélegeztető gépre kötött ember esetében – azután hirtelen, mintegy belefáradva abba, hogy a külvilágot elképzeljem magamban, hagytam, hogy elmerüljek egy pszichedelikus állapotban, amit a sötétség követett.

 

Ismerős hangra ébredtem, még ha nem is tudtam hová tenni. A Sorozatgyilkosok a Társadalmi Felelősségért nevű szervezettől ismerem?

– Erős sokk érte… munkahelyi baleset… imádkozzunk, hogy Mr. Lowe gyorsan felépüljön. – Azután arról kezdtek beszélni, hogy mit tudnak Randolph Murchisonról; azt mondták, mindegy, hogy a múltban mit tett, vagy nem tett a felvett stoposokkal, egy híres ember elleni merénylet az másmilyen patológiát eredményez, és ha felelőtlen kommentárok szivárognak ki, és netán összekeverik a két esetet, abból botrány kerekedhet…

Kinyitottam a szememet, és így szóltam:

– Megmondaná kérem valaki, hogy minek ez a tükör az ágyam felett a mennyezeten? Ez most kórház vagy kupleráj?

A szobában csend lett. Én tekintetemet – lévén, hogy nem tudtam a szemem forgatni – a fejem feletti üvegre szegeztem, és vártam a magyarázatot a bizarr dekorációra vonatkozóan. Azután egy lehetőség derengeni kezdett bennem. Megbénultam? És csak így tudják közvetíteni felém a környezetemet? Megpróbáltam legyűrni a pánikot: még ha igaz is, permanensnek kell maradnom. Az idegek újra kifejlődnek, a sebek begyógyulnak. Életben maradtam, és csak ez számít – a többi rehabilitáció kérdése. És vajon nem ez az, amire mindig is számítottam? Egy golyóra a fejemben? A halál közelségére? A tehetetlenség állapotában való ébredésre?

A tükörben láttam, hogy négy ember gyűlik körém – a rossz látási viszonyok ellenére is könnyedén felismertem őket: James Long, a személyi titkárom, az ő hangjára ébredtem fel. Andrea Stuart, a Zeitgeist soros alelnöke. Elhidegült feleségem, Jessica – tudtam, hogy el fog jönni. És a fiam, Alex – ő nyilván mindent hátrahagyva igyekezett elérni az utolsó moszkvai gépet.

És a tükörben még valamit láttam – egy csövek és kábelek közé temetett, monitorokkal és ismeretlen rendeltetésű készülékekkel körülbástyázott, hamuszürke, bebugyolált fejű alakot, aki csakis én lehettem.

James felpillantott a tükörre, majd megint rám, majd halkan azt mondta:

– Mr. Lowe nincs itt semmilyen tükör. Szóljak az orvosnak, hogy magához tért?

Mérgesen próbáltam elfordítanom a fejemet, de nem sikerült.

– Maga vak? Pontosan rá nézek És ha nem vagyok elég gépre rákapcsolva ahhoz, hogy maguktól is észrevegyék, hogy felébredtem, akkor…

James halkan köhintett, ami üzleti tárgyalások alkalmával mindig azt jelezte, hogy kissé eltértem a tárgytól. Megpróbáltam megint a szemébe nézni, és ezúttal…

Ezúttal sikerült. Legalábbis, láttam, hogy az ágyon fekvő alak elfordítja a fejét…

…és az egész környezetérzékelésem átfordult, mint amikor egy mindent magába foglaló optikai illúzió kitárul. A padlóból mennyezet lett, a plafonból padló – és eközben semmi sem mozdult el, egy milliméternyit sem. Úgy éreztem, a gyomrom felszalad a tüdőmbe, de csak egy nyögést tudtam hallatni… és egy vagy két másodperc múlva, olyan valószerűtlennek tűnt, hogy addig csalóka képem volt a valóságról, olyan nyilvánvalóvá vált minden.

Tükör sehol. Mindent a mennyezetről látok, mint amikor a golyót távolították el belőlem. Még mindig idefent vagyok Nem mentem le innen.

Behunytam a szememet… és a szoba eltűnt, alig két-három másodperc alatt semmivé foszlott.

Kinyitottam a szemem. A kép változatlan volt.

– Álmodom? – kérdeztem. – Valóban nyitva van a szemem? Jessica? Mondd meg, mi folyik itt! Be van kötve a fejem? Megvakultam?

– A felesége nincs itt, Mr. Lowe. Még nem tudtuk elérni őt. – James tétovázott, majd hozzátette. – Az arca nincs bekötve…

Felháborodottan nevettem.

– Miről beszél? Akkor ki áll maga mellett?

– Senki nem áll mellettem. Pillanatnyilag csak Miss Stuart és én tartózkodunk itt.

Andrea megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Ez így van, Philip. Kérlek, higgadj le! Most estél át egy komoly műtéten, hamarosan jobban leszel, de most nyugodj meg.

Hogy került oda – az ágy lábához? Az alattam fekvő alak arrafelé fordította a fejét – olyan könnyedén, ahogy az a nyavalyás egyes hetessé változott, ahogy az a nevetséges cetli eltűnt az armatúráról – a feleségem és a fiam egyszeriben szertefoszlottak, eltűntek a szobából,

– Megörültem – mondtam. Ez nem lehet igaz: szédültem, émelyegtem, jóllehet az őrülettől még messze voltam. Észrevettem, hogy a szavaim – érthető módon – az egyetlen szájamból jönnek elő – az odalent fekvő alak szájából, szemben azzal a hellyel, ahol az én saját számnak pillanatnyilag lennie kellene: a mennyezeten, ahol lényegében lebegek. Éreztem, hogy a gégefőm rezeg, az ajkam, és a nyelvem mozog – odalent… mégis, az érzés, hogy fentről tekintek lefelé, nem halványult bennem. Olyan ez, mintha… Mintha az egész testem perifériára került volna – mondjuk valamelyik lábujjam helyére –, és még kapcsolatban volna velem, ha már nem is lényem középpontjának számítana. Megmozgattam a nyelvemet, a hegyével megérintettem a metszőfogamat, lenyeltem a nyálamat; mindezek a mozdulatok, érzések ismerősek voltak. De nem éreztem szükségét, hogy visszaköltözzek oda le, ahol ezek a dolgok végbementek. Igaz, azt sem éreztem még, hogy az énem ilyetén módon szivárogna a lábujjamba – miután enyhe kanyart vesz a sarkamnál.

– Hívom az orvost – mondta James. Megpróbáltam kitalálni, kihez beszél, de annyira nem voltam érzékeimnél, hogy meg tudjam állapítani, a jobb vagy a bal fülembe érkeznek-e hangosabban a szavai, így azután szembesülnöm kellett a paradoxonnal, hogy valóban van idefent valaki, aki lefelé tekintve másképpen hallja a hangokat. Csak annyit tudtam, hogy a szavak hallhatóan az ő szájából származnak.

Andrea megint megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Philip, mit szólnál, ha telefonálnék egyet? Tokió alig egy óra múlva nyit, és ha meghallják, hogy téged lelőttek…

– Ne hívd őket – szakítottam félbe –, menj oda személyesen! Menj a legközelebbi szuborbitális járattal… az mindig jó benyomást tesz. Nézd, hálás vagyok, amiért itt voltál, amikor magamhoz tértem – (a te ittlétedet legalább kívántam is) –, de a leghálásabb akkor volnék, ha el tudnád intézni, hogy a Zeitgeist épen kerülne ki ebből az afférból.

Megpróbáltam rápillantani, de nem igazán voltam meggyőződve róla hogy sikerült is. Húsz éve a szeretőm, de még mindig nagyon jó barátok vagyunk. Ezért nem tudtam, miért akarok annyira megszabadulni tőle – és az érzéstől, hogy még mindig idefent vagyok… most mintha felnézett volna rám – lényem azon részére, melyet a testem eleddig elrejtett előle.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen. James majd elpátyolgat, őt azért fizetem. Meg aztán amíg te viseled gondját a Zeitgeistnek, nem kell itt izzadnom miatta, tudni fogom hogy jó kezekben van.

Valójában alig hogy Andrea elment, az ötlet, hogy bármi miatt is aggódjam, legalább olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt, mintha itt maradt társamról feltételezném, hogy a szívén viseli a cég sorsát. Elfordítottam a fejem, hogy az ágyon fekvő alak megint „rám” nézzen fel. Kezemet a mellemre csúsztattam, de nem éreztem a csöveket, meg a huzalokat, csak a gyűrött takarót. Halkan felnevettem. Eszembe jutott, amikor az imént a tükörbe nevettem hasonlóképpen.

James visszajött, négy fehérköpenyes alak kísérte – ezek száma később, amikor feléjük fordítottam a fejem kettőre zsugorodott – egy fiatal férfi meg egy középkorú nő állt az ágyamnál.

A nő szólalt meg:

– Mr. Lowe, én Dr. Tyler vagyok, az ön neurológusa. Hogy érzi magát?

– Hogy érzem magam? Mintha fent volnék a plafonon.

– Még mindig kába az altatástól?

– Nem! – Majdnem ráordítottam: Miért nem néz rám, amikor magához beszélek? De erőt vettem magamon, és csak annyit mondtam: – Nem „kába” vagyok. Hallucinálok Mindent úgy látok, mintha a mennyezetről nézném. Érti, amit mondok? Látom a saját számat, ahogyan ezeket a szavakat kimondom. A maga feje búbjára bámulok. Testen kívüli tapasztalatban van részem… éppen most, a maga szeme előtt. Vagy inkább maga felett. A műtőben kezdődött. Láttam a robotot, amint kivette a golyót. Tudom, hogy ez érzékcsalódás, egyfajta éber álom. Valójában nem látok semmit… mégis megtörténik. Ébren vagyok, és ez történik velem. Nem tudok lemenni innen.

Dr. Tyler határozottan válaszolta:

– A robot nem vette ki a golyót. Ugyanis nem hatolt be, csak súrolta a koponyát. Ennek hatásaként megrepedt a csont, és néhány szilánk belefúródott a legfelső rétegbe. Minimális a károsodás.

Megkönnyebbülten mosolyodtam el – de azután abbahagytam; ez különös, túlságosan is öntudatos volt.

– Egy nagyszerű hír – mondtam. – Csakhogy én még idefent vagyok.

Dr. Tyler összevonta a szemöldökét. Ezt vajon honnan tudtam? Fölém hajolt, de az arcát nem láttam, mégis tudtam, mintha egy extra érzékem közvetítette volna a képet. Ez őrület: a tárgyak, amiket a saját szememmel látok – amiket ismerek – bizonytalannak tűnnek, míg a szoba „látványa” – gondolatok, óhajok mozaikja – a tiszta igazság álarcában jelenik meg.

– Gondolja, hogy fel tud ülni?

– Felültem… igaz csak lassan. Nagyon gyenge voltam, de nem béna. Lábam, könyököm esetlen mozdulataival sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. A mozdulatok belevésték a tudatomba, hogy megvannak a végtagjaim, az izületeim, a csontjaim… de azt is, hogy egymáshoz való viszonyuk jobbára változatlan maradt. A csípőcsontom, meg a combcsontom megvolt, és csak ez számított – az hogy nem éreztem őket, az nem érdekes.

A nézőpontom nem változott meg, miközben a testem helyzetet változtatott; Ettől ezért nem jöttem zavarba; már hozzászoktam ahhoz, hogy ha a fejemet elfordítom, a kép nem fordul az ellenkező irányba.

Dr. Tyler feltartotta a jobb kezét.

– Hány ujjamat mutatom?

– Kettőt.

– És most?

– Négyet.

Eltakarta a kezét a jegyzettömbjével.

– Most?

– Egyet. Nem látom, csak úgy gondolom.

– Jól gondolta. Most?

– Hármat.

– Megint jó. Most?

– Kettőt.

– Pontosan.

Elrejtette kezét az ágyon fekvő alak elől, ezáltal „felfedte” előttem. Zsinórban háromszor rosszul saccoltam, azután egy jó, egy rossz, majd még egy rossz találatom volt.

Ez persze érzékeim tökéletességét jelezte: csak azt tudom pontosan, amit látok, a többi találgatás. Ezek szerint nem figyelem a világot három méter magasságból. Az igazság tehát nem különbözik a valóságtól: egyszerűen csak elfelejtettem leszállni onnan.

Dr. Tyler hirtelen két ujját a szemem elé tartotta, és már el is kapta onnan. Meg sem lepődtem; ilyen távolságból akárha a „Három kismalacot” nézném a videón.

– Pislogási reflex rendben – mondta, de én tudtam, hogy több volt az egy pislogásnál.

Körülnézett a szobában, és egy széket húzott az ágy mellé. Azután azt mondta a kollégájának:

– Hozz egy seprűt!

Felállt a székre.

– Most megnézzük, pontosan hol hiszi magát. – A fiatal orvos egy két méter hosszú műanyagcsővel tért vissza.

– A porszívó hosszabbítója – magyarázta. – Seprűt nem tartanak.

James félreállt, és önkéntelenül is felfelé pillantott. A maga diplomatikus módján kezdett megrémülni.

Dr. Tyler fogta a csövet, egy kézzel felemelte, és kaparászni kezdett vele a mennyezeten.

– Szóljon, ha meleg, Mr. Lowe.

A cső mellettem haladt el, jobbról balra, azután hirtelen felém lendült épp hogy egy centiméternyire vétett el.

– Közel vagyok már?

– Én… – A kaparászástól megijedtem, ami arra késztetett, hogy valamennyire együttműködjem.

Amikor a cső végül közel került hozzám, leküzdöttem klausztrofóbiámat, és belenéztem a sötét lyukba. A másik végének csillogó körében Dr. Tyler fehér cipőjét pillantottam meg.

– Mit lát?

Leírtam neki a látványt. A cső felső végét a helyén hagyva az alját elmozdította úgy, hogy végül a bekötött homlokomat láttam benne, meg a csodálkozó szememet – egy különös, csillogó kámeát.

– Próbáljon… a fény felé mozdulni – utasított Dr. Tyler.

Megpróbáltam. A fogamat csikorgatva kényszerítettem magam előrefelé, le a csövön: vissza a koponyámba, a szentélybe, a saját nézőpontomba. Vissza egóm trónjára, ahol lehorgonyozhatom végre öntudatomat. Haza.

Semmi nem történt.

 

Mindig is tudtam, hogy előbb-utóbb kapok egy golyót a fejembe. Meg kellett történnie: túl sok pénzt kerestem, túl sok szerencsém volt. Agyam legmélyebb zugában mindig is tudtam, hogy a számlát ki kell egyenlíteni. És mindig abban reménykedtem, hogy leendő gyilkosom elvéti – megnyomorít, megbénít, elnémít; arra kényszerít, hogy ismét összeszedjem magam, megküzdjek azért, hogy újra én magam lehessek.

Megadja a lehetőséget, hogy az életemet újrakezdjem.

De ez? Miféle megváltás ez?

A szememmel látom a testemen lévő tűszúrások nyomait – a talpamtól a fejem tetejéig mindenütt – a bőröm azonban, bár teljes egészében körvonalazódik előttem az alatta rejlő alak, nem akar magába zárni engem.

Dr. Tyler sorban mindenféle képeket mutat nekem – megkínzott áldozatok képét, vicces rajzokat, pornó felvételeket – mire én rendre összerezzenek, elmosolyodom, és erekcióm lesz. Még mielőtt tudnám, mit fogok „látni”.

– Mint egy tudathasadásos – kuncogtam. – Nem erre gondol? Azokkal szokták ez csinálni. Képtöredékeket mutatnak nekik, mire ők az érzelmeik alapján reagálnak… mielőtt még felfognák, mit is látnak valójában.

– A maga corpus callosuma kifogástalan állapotban van. Maga nem tudathasadásos, Mr. Lowe.

– Vízszintesen nem is… de mi a helyzet függőlegesen?

Jeges csend lett.

– Csak vicceltem – mondtam. – Én talán nem viccelhetek? – Láttam hogy felírja a noteszébe: „NEM HELYéNVALó VáLASZ”. Erőlködés nélkül el tudtam „olvasni” a jegyzetet ebből a magasságból is, de ahhoz nem volt idegem, hogy megkérdezzem tőle, tényleg azt írta-e?

Egy tükröt nyomott a szemem elé – és amikor elvette onnan, sokkal kevésbé sápadtnak, kevésbé elveszettnek láttam magam, mint előtte. A tükör a fenti-énem felé fordult, a hely felé, ami énbelőlem üresnek mutatkozott – de én tudtam, hogy nem az.

Amikor csak tehettem, „körülnéztem”, így a szobáról alkotott képem egyre részletesebb, teljesebb lett. A hangokkal kísérleteztem. Ujjammal megkopogtattam az ágy szélét, a bordáimat, az államat, a koponyámat. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy a hallásom még mindig a fülemben megy végbe – minél közelebb tapogatok hozzá, annál hangosabban hallom, mégsem tudom az eredményt egyértelműen értékelni: ha ugyanis két ujjammal a fülem mellett pattintok, csak annyit tapasztalok, hogy a hang a fülemhez és nem énhozzám közel hallatszik.

Végül Dr. Tyler rávett, hogy próbáljak meg járni. Először csak tétován, bizonytalanul lépkedtem, mert furcsa volt a szokatlan perspektíva, de azután megtanultam kiszűrni a számomra szükséges elemeket, és figyelmen kívül hagyni a többit. Amint a testem áthaladt a szobán, és én is utána lebegtem, többé-kevésbé felette – olykor hol előrelibbentem, hol lemaradtam, de nem nagyon. Különös módon nem okozott gondot függőleges testtartásom, és lefelé irányuló tekintetem összeegyeztetése, aminek ugyan azt kellett volna sugallnia (de nem sugallta), hogy arccal lefelé járkálok. Ez a motívum mintha hiányzott volna a képből – mintha semmi köze nem lett volna ahhoz, hogy „látom” magamat állni. Lehetséges, hogy az igazi tájékozódásomat az agyam a sérülés előtti emlékképekből tallózza össze – ahogyan a „rejtett” tárgyakkal tapasztalt „tisztánlátásomat” is.

Akár egy kilométert is tudtam volna sétálni, ha nem is túl gyorsan.

Beleültem egy tolószékbe, és egy hallgatag beteghordó kitolt a szobából. A nézőpontom hirtelen változása először megrémített, de azután kezdett minden értelmet nyerni: végül is éreztem a kezem a karfán, a lábamat a lábtartón, a fenekemet, a hátamat – „egy részem” a tolószékben van, ugyanakkor úgy látom magam, mint a gördeszkás, aki a lábára szegezi a tekintetét, és ettől el tudom fogadni a tényt, hogy lényem „maradéka” követi a testemet. Folyosókon haladtunk végig, liftbe be és ki, forgóajtón át… eközben és a saját elképzelésem szerint vándoroltam –balra fordultam, amikor a beteghordó jobbra kanyarodott – de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mindez hogy sikerülhetett.

A két kórházépület közti forgalmas járdára fordultunk, és egy másik tolókocsi mellett haladtunk tovább: abban is egy hozzám hasonló korú férfi ült, szintén bekötött fejjel. Kíváncsi lettem, min mehetett át, és most mit él át – de az idő és a hely nem látszott alkalmasnak ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele. Fentről (legalábbis úgy láttam), ez a két fejsérüléses eset elválaszthatatlanul egymáshoz tartozik. Kíváncsi lettem: Vajon miért érdekel az egyik figura sorsa jobban, mint a másiké: Mitől lesz az olyan fontos… amikor alig tudom kettéválasztani őket?

Megszorítottam a tolószék karfáját – így álltam ellen a kísértésnek, hogy felemeljem a kezem, és jelezzek magamnak: Ez én vagyok

Végül elértünk a röntgenbe. Lekötöztek egy motoros asztalhoz, a vérembe valamilyen radioaktív folyadékot fecskendeztek, majd a fejemre egy sisakot helyeztek, ami vagy száz tonnát nyomott a rengeteg elektródától, meg szupravezető detektoroktól. Az egész fejemet eltakarta a sisak, de a helyiség képe nem tűnt el előlem azonnal. Láttam, amint a technikusok lazán foglalatoskodnak a különféle készülékekkel – úgy mozogtak mintha régi filmen látnám őket, darabos mozdulataik az űrállomások foglalatoskodó űrhajósokat juttatta az eszembe. Azután a kép lassan elsötétült.

Amikor végre kicsomagoltak, a sötéthez szokott szememnek elviselhetetlenül világosnak tűnt a helyiség.

 

– Ilyen sérülésről mostanáig nincs esetleírásunk – vallotta be Dr. Tyler elgondolkodva, és olyan szögben tartotta a szkenner által készített felvételt, hogy én is láthattam. Megjegyzését nyilván lenti-énemnek címezte, de csak úgy mellékesen, mintha egy kis kölyköknek mondaná, akiről tudja, hogy jobban érdekli a kezében szorongatott Teddy mackója.

– Nem tudjuk, melyik a kapcsolódó cortex. Ahol a magas szintű érzékelések integrálódnak. Ahol az agya létrehozza a világról és a benne elfoglalt helyéről alkotott képet. A szimptómáiból ítélve elveszett a primer modell, és az agya létrehozott helyette egy szekundert.

– És ez mit jelent? Primer modell, szekunder modell? Még mindig ugyanazon a szemen át látom a világot, nem?

– De igen.

– Akkor miért így látom? Ha egy kamera tönkremegy, torz képet közvetít és nem kezd madár-perspektívájú képeket továbbítani.

– Ez rossz hasonlat. A látás nem olyan mint a kamera által alkotott kép – az egy észlelési folyamat. A retinájára eső fény semmit nem jelent mindaddig, amíg nem kerül elemzésre: ebbe minden beletartozik a körvonalak észlelésétől, a mozgásérzékeléstől a hangoktól való elkülönítésen át az egyszerűsítésig és az extrapolációig. Ekkor feltételezett objektumok képe alakul ki, amit össze kell vetni a valósággal, és az emlékképekkel, tapasztalatokkal… és a végeredmény nem holmi mozi az ember fejében, hanem a látottakból levont következtetések sora.

Az agy a következtetéseket környezeti modellekké alakítja. A primer modell többé kevésbé mindent tartalmaz, ami az adott pillanatban látható – és semmi mást. Ez a látott adatok leghatékonyabb felhasználása, és már számos feltevést is tartalmaz. Sok előnye van, de nem egyszerűen attól jön létre, hogy az adatok a szemén keresztül begyűjtésre kerültek. És nem ez az egyetlen lehetőség; mi mindannyian állandóan modellezünk. A legtöbb ember minden szemszögből el tudja képzelni a környezetét…

Hitetlenkedőn nevettem.

– De nem így. Ilyen elevennek senki nem tudja elképzelni. Én legalábbis nem tudnám.

– Akkor nyilván átcsoportosította magában a primer modell intenzitásáért felelős neurológiai csatornákat…

– Én nem akarom átcsoportosítani őket! Én a primer modellt akarom visszakapni! – Tétováztam, megkíséreltem értelmes ábrázatot erőltetni magamra. – Meg tudja csinálni… ki tudja javítani a hibát? Ki tudja foltozni a hiányzó ideget?

Dr. Tyler türelmesen magyarázta ágyban fekvő testemnek:

– Igen, helyettesíteni tudjuk a sérült szövetet, de nem ismerjük a pontos helyét, hogy mikrosebészeti módszerekkel beavatkozzunk. Nem tudjuk, melyik neuron melyikhez csatlakozik. Csupán annyit tehetünk, hogy beinjektálunk néhány neuron-kezdeményt a sérülés közelébe, és hagyjuk, hogy létrehozza a saját kis kapcsolatait.

– És… vajon a helyes kapcsolatokat fogja létrehozni?

– Valójában jó esélyünk van arra, hogy igen.

– Jó esélyünk. Ha igen, mennyi ideig tart?

– Több hónapig. Legalább.

– Hallani akarok egy másik véleményt is.

– Természetesen.

Együtt érzőn megpaskolta a kezem – de nem nézett a szemembe.

Több hónap. Legalább. A szoba lassan forogni kezdett – olyan lassan, hogy gyakorlatilag meg sem mozdult. Behunytam a szemem és vártam, hogy elmúljon az érzés. A látomás velem maradt, nem akart eloszlani. Tíz másodperc. Húsz másodperc. Harminc másodperc. Itt vagyok, a lenti ágyon, a szemem behunyva… de ettől még nem váltam láthatatlanná, ugye? Ettől még nem tűnik el a világ. Ez az egyik baj ezzel az egész érzékcsalódással: olyan kibaszottul elfogadható.

Tenyeremet a szememre szorítom. Látómezőm középpontjából színes háromszögek szaladnak szanaszéjjel, szürke és fehér mozaikot alkotva. Nem sokára betöltik az egész szobát.

Amikor elveszem a kezemet, csak sötétséget látok.

 

Azt álmodom, hogy lenézek alvó testemre – és az lágyan felemelkedik a levegőbe. Manhattan felett lebegek – majd London, Zürich, Moszkva, Nairobi, Kairó, Beijing felett. Ahová a Zeitgeist keze elér, én ott vagyok. Lényem betölti az egész földet. Nincs szükségem testre: együtt orbitálok a műholdakkal, végigsuhanok a száloptikákon. Kalkutta nyomornegyedeitől Beverly Hills villanegyedéig bezárólag én vagyok a Zeitgeist, a Korszellem…

Hirtelen ébredek, és hallom, hogy hangosan káromkodom, csak még azt nem tudom, hogy miért.

Azután rájövök, hogy bevizeltem az ágyba.

 

James felkeresett egy tucat vezető neurológust, és másik tízzel telefonon értekezett. A szimptómáim jelentéséről ugyan megoszlottak a vélemények, de a kezelés módját illetően mind egyetértettek.

Ennek megfelelően sebészeti úton eltávolították néhány neuronomat, visszaállították benne az embriókori állapotot, majd in vivo szaporodásra késztették, végül visszainjektálták a sérülés helyére. Csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak; ezúttal legalább „láthattam”, mi történik.

A következő napokban – túl korán ahhoz, hogy a kezelés hatása legyen – hihetetlen gyorsasággal visszaállt a status quo. Koordinációm fejlődésnek indult, mígnem egyszerű feladatokat önállóan is el tudtam végezni, úgymint enni, inni tudtam, no és persze vizelni, székelni, mosakodni, borotválkozni. Az egzotikus perspektíva ellenére valamennyi napi rutinom helyreállt. Eleinte valahányszor a zuhany alá álltam, megjelent előttem Randolph Murchison (Anthony Perkins alakításában), amint egy gőzfelhőbe burkolózott fürdőszobában fürdik – de ez gyorsan elmúlt.

Alex meglátogatott – végre el tudott szakadni a Zeitgeist News moszkvai irodájától. Elnéztem magunkat, megérintett az apa és fiú közti közvetlen hangnem, és eszembe jutott félresikerült kapcsolatunk, ami mindig annyi fájdalmat okozott. Ez a két ember nem állt közel egymáshoz – de ez még nem a világ vége. Néhány milliárd más emberhez sem állnak túl közel. Nem számít.

A negyedik hét végére végtelenül unatkozni kezdtem, és idegesíteni kezdtek azok az infantilis tesztek, melyek során Dr. Young, a pszichológusom, mindenféle építőkockákat dugdosott előlem – mindezt napjában kétszer. Öt piros meg négy kék kockát variált három zölddel és egy sárgával. Nekem vagy ezerszer ki kellett találnom, mikor melyikre cseréli őket. De mindez már nem befolyásolta a világképemet. És a váza formája is átalakult előttem két szembefordított profillá, és a fekete-fehér lapon is megjelent a vakfolt, amikor közel vittem a szememhez.

Dr. Tyler végre kénytelen volt beismerni, hogy nincs miért továbbra is itt tartsanak, de…

– Szeretném, ha továbbra is megfigyelés alatt maradna.

– Azt én magam is meg tudom tenni – mondtam.

 

Egy két méter széles kiegészítő ernyőt szereltek a dolgozószobám padlójába szerelt videofonhoz. Ez csak mankó ugyan, de segíti a tisztánlátásomat, mintegy kiegészíti az előttem álló kis monitor képét.

– Emlékszel a Kreatív Konzultánsok teamjére, akiket tavaly szerződtettünk? – kérdezte Andrea. Egy briliáns új ötlettel rukkoltak elő: „Amilyenek a celluloid klasszikusai lehettek volna”. Olyan mozikra gondolnak, amik majdnem elkészültek, de nem élték túl a gyors fejlődést. A három betörő című sorozattal akarják kezdeni – a Tenue de Soirée hollywoodi újrafeldolgozásával, Arnold Schwarzeneggerrel és Depardieu-vel a főszerepben. Leonard Nimoy és Iván Reitman együtt rendezné. A marketing szimulálta az előzetest, és az előfizetők huszonhárom százaléka már meg is vette a pilotot. A költségek sem túl nagyok, és már elindítottuk a felkéréseket.

Bólintottam bábu-fejemmel.

– Ez egészen… jól hangzik. Van még valami, amit meg kell beszélnünk?

– Csak még egy dolog. A Randolph Murchison Story.

– Mi a probléma?

– A közönség-pszichológusoknak nem tetszik a forgatókönyv legutóbbi változata. Köztudomású, hogy nem hagyható ki belőle Murchison ellened elkövetett merénylete…

– Sosem kértem, hogy maradjon ki. Csak azt akartam, hogy ne térjenek ki a műtét utáni állapotomra. Lowe-ra rálőnek. Lowe életben marad. Ennyi. Semmi szükség beleszőni mindenféle szerencsétlen autóstoppost, meg egy mellékszereplő ideggyógyászati kezelésének részleteit.

– Nem, persze, hogy nem… de nem is ez a probléma. Hanem, hogy ha foglalkozunk a támadással, akkor az okait is be kell határolnunk. A minisorozatok már csak ilyenek… A közönségpszichológusok szerint a közönség nem elégszik meg a puszta visszatükrözéssel. A sorozat lényege az akció, ezért veszik a nézők. Nem alkalmazhatsz narrációs módszert – ha csak elmeséled nekik, hogy mi történt, az lehet, hogy szórakoztató, de érzelmileg nem érinti meg őket, és elveszíthetik az érdeklődésüket az egész sorozat iránt.

Vállat vontam.

– Rendben van. Jó. Ha nem lehet kikerülni, vágjunk bele. Ha átéltük, meg is írhatjuk.

Bólintott, de láttam rajta, hogy nem örül. Tudtam, hogy ezt akarta –csak nem ilyen könnyen.

Amikor megszakadt a kapcsolat, és a képernyő elsötétült, a szoba monoton belseje gyorsan unalmassá vált. Bekapcsoltam a kábel inputot, és végigpásztáztam egy tucat adót a Zeitgeist versenytársai közül. Az egész médiavilág tele volt a szudáni éhínséggel, a kínai polgárháborúval, a New York-i testfestő világtalálkozóval és a Brit Parlament bombázását követő véres eseményekkel. Az egész világ – vagy inkább a világ modellje: részigazságok, képzelgések és megvalósított vágyak szövevénye.

Hátradőltem a székemen, mígnem egyenesen a szemembe tudtam nézni.

– Rosszul vagyok ettől az egésztől – mondtam. – Tűnjünk el innen!

 

Figyeltem, hogyan hull hó a vállamra, és hogyan sodorja tova a szél. A jegesre fagyott járda kihalt volt. Úgy látszik, Manhattanban senki nem akart ilyen időben az utcán tartózkodni, inkább otthon maradt egyedül. Csak a négy testőrt látom magam körül – kettő elöl, kettő hátul, éppen a látóköröm határán.

Golyót akartam a fejembe. Azt akartam, hogy valaki megtámadjon, és azután felépülhessek. A megváltás útját akartam végigjárni. De mire mentem volna vele?

Felemeltem a fejem. Egy rongyos csavargó bukkant fel mellettem, reszketve vonszolta magát a járdán. Nem szólt semmit, mégis megálltam.

Alattam az egyik ember melegen öltözött, nagykabátban, vastag cipőben jár. A másik szakadt farmerban, gyűrött bomberdzsekiben, lyukas baseballcipőben.

Nevetséges ez a kettősség. A melegen öltözött férfi leveszi a kabátját, és a reszkető embernek adja, azután továbbáll.

Ez jut eszembe: Milyen csodálatos jelenete Philip Lowe Story-ból.

Megjelent: Ópiumkeringő, Cherubion, 1998

 

 

A páncélkazetta[9]

Fordította Nemes Ernő

 

Egyszerű álmom volt. Azt álmodtam, hogy van nevem. Egy név, ami nem változik, és ami az enyém, amíg meg nem halok. Tudom, mi a nevem, de az nem számít. Elég, ha tudom, hogy van.

 

Mielőtt az óra megcsörrent volna, felébredtem (mint mindig), így oda tudtam nyúlni, hogy elhallgattassam abban a pillanatban, amikor megszólal. A nő mellettem nem mozdult; reméltem, nem fog felébredni a csörgésre. Sötét volt és hideg, csak az ágy melletti óra számlapja világított. A szemem lassan ráfókuszált. Tíz perc múlva négy! Halkan felnyögtem. Mi is vagyok? Szemetes? Tejesember? A testem fáradt és zsibbadt, de ez nem mond semmit; mostanában mindig fáradt és zsibbadt vagyok, akármit is dolgozom, akármennyit is keresek, akárhogy is élek. Tegnap gyémántkereskedő voltam. Nem éppen egy milliomos, de ahhoz közel. Tegnapelőtt kőműves, azelőtt meg öltönyöket árultam. De amikor kikászálódok az ágyból, mindig ugyanazt érzem.

Kezem önkéntelenül az olvasólámpa kapcsolója felé matatott. Amikor felkapcsoltam, a nő megmozdult.

– Johnny?

De a szeme csukva maradt. Megtettem az első erőfeszítéseket, hogy összeszedjem a memóriámat; sokszor csak egy gyakran előforduló név ugrik be. Linda? Lehet. Linda. Halkan kimondtam, és a barna hajzuhatagra pillantottam, ami eltakarta alvó arcát.

A helyzet nem volt egyedi, nagyon is ismerősnek tűnt.

– Szeretlek – suttogtam neki. Ezt úgy értettem, hogy nem éppen ezt a nőt szeretem (a múltbeliekre nem túlságosan emlékszem, a jövőbelieket pedig nem láthatom előre), hanem a nők seregét, aminek ő ma a része –az én hunyorgó, ideiglenes párom, a szeretőm, aki pszeudovaktában állítja össze a szavait és gesztusait, és akit csak az tart egyben, hogy hozzám tartozik, s rajtam kívül senki mást nem ismer.

Romantikus ifjúkoromban gyakran elgondolkodtam: biztos, hogy nem én vagyok csak ilyen? Hozzám hasonló biztosan nincs még egy, de ki ébred minden reggel egy nő testében? Vajon nem valami titokzatos faktor választja ki az én gazdatestemet, összhangban az övével, és rendel minket egymás mellé, tart bennünket együtt nap, mint nap, vezet minket egymás oldalán, s így járunk mindketten gazdapárról gazdapárra.

Ez nem csak hogy valószínűtlen, de nem is igaz. Legutóbb (mostantól számítva közel tizenkét éve) amikor felbukkantam, és kezdtem megismerkedni a hihetetlen igazsággal, a gazdám felesége nem tört ki megkönnyebbült sikoltozásban, amikor felismert, és rájött saját kilétére. (Lényegében nem is tett semmit. Arra számítottam, hogy bombasztikus külsőmet rémítőnek és traumatikusnak tartja, és hogy rögtön arra gondol, nem vagyok normális. Ahelyett meghallgatott, jóllehet unalmasnak és értelmetlennek tartotta, amit mondtam, és ezért jó érzékkel magamra hagyott a nap hátralévő részében.)

Ez nem csak hogy nem igaz, de nem is számít. Igen, a szeretőmnek ezernyi arca van, és igen, mindegyik szeméből más lélek tekint rám, de én mégis úgy találom (vagy csak úgy képzelem), hogy legalább annyi ismerős motívumot fedezek fel róla szóló emlékeimben, mint amennyit egy másik nő, vagy férfi fedezhet fel (vagy csak úgy képzeli) saját, állandó, hűséges párjáról szerzett érzékeléseiben.

Az emberek szívesen nézegetik alvó feleségüket.

Kimásztam a takaró alól, és egy darabig reszketve álltam, körülnéztem, hogyan melegíthetném fel magamat, de nem tudtam eldönteni, mihez fogjak előbb. Azután megpillantottam egy levéltárcát a komód tetején.

A jogosítvány tanúsága szerint John Francis O’Leary vagyok. Születtem 1951. november 15-én – eszerint egy héttel vagyok öregebb, mint amikor ágyba bújtam. Bár gyakran álmodozom arról, hogy milyen jó volna egyszer húsz évvel fiatalabban ébredni, most mégis ugyanúgy meglepett a dolog, mint bárki mást; a harminckilenc év alatt, amennyire emlékszem, csak olyan gazdáim voltak, akik 1951 novemberében vagy decemberében születtek. És olyan gazdám sem volt, aki ezen a városon kívül élt vagy született.

Azt nem tudom, hogyan költözöm egyik gazdatestből a másikba, de mivel minden folyamatnak van valamilyen hatáskörzete, geográfiai bezártságom nem lepett meg túlságosan. Kelet felé sivatag van, nyugatra óceán, északra és délre meg hosszú, kihalt partszakasz; a városok közötti távolság olyan nagy, hogy az számomra áthidalhatatlan. Valójában még a város pereméhez sem jutottam közel soha, és ez bizony nyomot hagyott rajtam: ha száz potenciális gazda van tőlem nyugatra, öt meg keletre, akkor a találomra kiválasztott gazdatestbe való ugrás nem találomra választott irányba történik. A népesebb területek tömegvonzással hatnak rám.

Ami a gazda korára és születési helyére vonatkozó korlátokat illeti, sosem tudtam felállítani olyan hihető elméletet, amely egy vagy két napnál tovább tartani tudta volna magát. Tizenkét-tizenhárom évesen könnyű volt, akkoriban úgy tettem, mintha valamilyen idegen herceg volnék, akit a kozmikus örökségemre pályázó ellenfelem a földiek testébe börtönzött; Később, 1951 körül meg azt, hogy a rossz fiúk megmérgezték a város ivóvizét, amit gyanútlan anyák ittak meg, és meg nem született gyermekeik amiatt lettek az én későbbi börtöneim. Manapság kezdek barátkozni a gondolattal, hogy soha nem lelem meg a választ.

Egy dologban azért biztos vagyok: mindegyik megkötöttségre szükség van, ha meg akarom őrizni jelenlegi épelméjűségemet. Ha teljesen véletlen korú, a világ minden táján elszórtan élő, különböző nyelveket beszélő, a mindennapi betevőért küzdő emberek testében „nőttem” volna fel, kétlem, hogy még életben volnék. Nincs az a személyiség, amely a tapasztalatok ilyen kakofóniájából ki tud alakulni. (Ugyanakkor egy közönséges, viszonylag stabil származású személy is gondolhatja ugyanezt.)

Nem emlékszem, hogy korábban is lettem volna O’Leary, ami pedig különös. Ebben a városban mindössze hatezer harminckilenc éves férfi él, ezekből legfeljebb ezer születhetett novemberben és decemberben. Mivel harminckilenc évben több mint tizennégy ezer nap van, és mostanában már nemigen vannak első esetek, valamennyi testet már többször is meglátogattam.

A magam tapasztalatlan módján statisztikákat készítettem. Ezer nap, vagyis átlag három év alatt minden potenciális gazdát meglátogattam. Mégis, annak az átlagideje, hogy magamtól a gazdák valamelyikébe visszatértem, negyven nap volt. Ez később huszonhat napra csökkent, (feltételezhetően azért, mert némelyik gazda érzékenyebb volt a többinél). Amikor ezt először kiszámítottam, ellentmondásosnak tűnt az adat, de csak azért, mert az átlag nem a teljes skálára vonatkozott; az ismétlődő látogatások heteken belül történetek meg, nem éveken belül, de ezenkívül a gyors látogatások is torzították az adatokat.

A város központjában egy kombinációs zárral ellátott páncélkazettában őrzöm az elmúlt huszonkét évre vonatkozó adatokat. Nevek, címek, születési dátumok, és 1968 óta minden látogatásom időpontja: mintegy nyolcszáz gazdatest adata. Egyszer, majd ha olyan gazdát sikerül szereznem, amelyiknek van ráérő ideje, az egész anyagot számítógépre viszem, és akkor ezerszer könnyebb lesz a statisztika elkészítése. Nem számítok elképesztő revelációkra; ha találok is valamilyen támpontot, vagy rendszert, nos, akkor mi van? Mond az nekem valamit? Megváltoztat az valamit? Mégis jó elfoglaltságnak tűnt.

A tárcában gondosan a bankók alá rejtve – te jó ég! – egy fényképes azonosító kártya. John O’Leary a Pearlman Pszichiátriai Intézet alkalmazottja. A fényképen egyenruhát viselt, amit a szekrényben meg is találtam. Úgy gondoltam, hogy ez a test rendszeresen szokott zuhanyozni, így hát elhalasztottam az öltözködést.

A ház kicsi és gyéren bútorozott, de tiszta, és jól karbantartott. Elhaladtam egy szoba mellett, nyilván a gyerekszoba volt, de az ajtaja be volt csukva, és én nem akartam felébreszteni senkit. A nappaliban megkerestem a Pearlman Intézet telefonszámát, aztán a térképen is megnéztem, hol található. A jogosítványból már memorizáltam a címemet, és úgy látszott, az intézet nincs messze; kinéztem a legrövidebb útvonalat, amit így reggel húsz perc alatt megtehetek. Azt még nem tudtam, mikor kezdődik a munkaidőm, de biztosan nem öt előtt.

A fürdőszobában a tükör előtt állva, borotválkozás közben új, barna szemembe néztem, és kénytelen voltam megállapítani, hogy John O’Leary bizony jóképű férfi. Habár ennek semmi jelentősége. Már jó ideje – hála istennek – meglehetős nyugalommal vettem tudomásul folyton változó alakjaimat, bár ez nem mindig volt így. Tízes és húszas éveimben volt néhány neurotikus időszakom, amikor a hangulatom a lelkesedés és a kétségbeesés között ingázott attól függően, milyen volt a pillanatnyi testem. Gyakran hetekkel azután, hogy elhagytam egy különösen jó állapotban lévő testet (amelyben természetesen a lehető leghosszabb ideig tartózkodtam, még azon az áron is, hogy éjszakákon át nem aludtam), azon fantáziáltam, milyen jó volna visszatérni bele, mint a jelenlegiben maradni. Egy közönséges felnőtt is csak idősebb korában jön rá, hogy nincs más választása, mint hogy elfogadja azt a testet, amelybe született. Az én esetem nem volt ilyen kényelmes. Egyre inkább aggódom az egészségem miatt, de ez legalább annyira haszontalan foglalatosság, mint amennyire sikkes. Egyszerűen nincs bennem mit megvizsgálni, nem kell ügyelnem a diétára, mert az ilyesmi legfeljebb ezred részben hatásos rám nézve. Az „én” súlyom, az „én” alakom, az én „alkohol- és dohányfogyasztásom” nem befolyásolható a saját akaratom szerint – azok mind statisztikai értékek, amiket a drága propaganda-hadjáratok is csak alig tudnak megváltoztatni.

Zuhanyozás után megfésültem a hajamat, mégpedig az igazolványképen látott fazonra, remélve, hogy a kép nem túl régi.

Amikor visszatértem a fürdőszobából, Linda éppen megfordult az ágyban, és nyújtózkodott. Meztelen volt, és a látványától egy szempillantás alatt erekcióm lett. Hónapok óta nem szeretkeztem. Mintha valamennyi gazdatest a beköltözésem előtti napon döntötte volna el, hogy a következő két hétre felfüggeszti a nemi életét. Most azonban úgy tűnt, fordul a szerencsém; Linda kinyújtotta a kezét, és megragadott.

– Elkésem a munkából – tiltakoztam.

Megfordult, és az órára nézett.

– Ez baromság. Hat előtt nem szoktál elindulni. Ha itthon eszel, és nem abban a koszos kamion-megállóban, akkor még egy egész órád van.

A körmei kellemesen élesek voltak. Hagytam, hogy az ágy felé húzzon, azután fölé hajolva azt suttogtam:

– Tudod, hogy pontosan ezt akartam hallani.

 

Anyámról a legkorábbi emlékem az, hogy egy felnőtt azt üvölti az arcomba:

– Nézd csak, Chris! Ez itt a kistestvéred, Paul! Hát nem édes?

Nem értettem, minek ez a fejvesztettség. A kistestvér olyan, mint a háziállat, vagy a játék; a számuk, a koruk, a nemük, a nevük olyan gyorsan változik, mint a bútor, vagy a tapéta a falon.

A szülők egészen mások; ők külsőre és magatartás szempontjából is változnak, de legalább a nevük ugyanaz marad. Természetesen úgy gondoltam, hogy ha felnövök, „Apa” lesz a nevem, és ezt mindig nevetés és izgatott zsivaj fogja követni. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy a szüleim alapjában véve rám hasonlítanak; az ő átalakulásaik sokkal szélsőségesebbek, mint az enyémek, és minden más sokkal nagyobb velük kapcsolatban, és ettől olyan tökéletesek. Meg attól, hogy napról napra mindig ugyanolyanok. Anyám és apám a meghatározásom szerint az a két személy, aki a következő dolgokat cselekszi: korhol, dédelget, lefektet az ágyamba, undorító zöldségekkel traktál, és így tovább. Ők azok, akiket egy mérföld távolságból is felismersz. Olykor valamelyikük hiányzik, de egy napnál tovább sosincs távol.

A múlt és a jövő nem probléma; egyszerűen bizonytalan elképzelésekkel nőttem fel. A „tegnap” és a „holnap” számomra annyit jelentett, mint az „egyszer volt, hol nem volt”. Soha nem keseredtem el a megszegett ígéretek vagy a jövőre vonatkozó fenyegetések miatt, de nem is szégyenkeztem, ha a múltammal kellett szembesülnöm, mert az ilyesmiről szóló beszélgetést mindig fikciónak tekintettem. Gyakran vádoltak azzal, hogy hazudok, és én úgy gondoltam, ez csak annyit jelent, hogy az előadott történet nem volt elég érdekes. Az egy naposnál régebbi emlékek értéktelen hazugságok voltak a számomra, ezért is igyekeztem minél előbb elfelejteni azokat.

Biztos vagyok benne, hogy boldog voltam. A világ egy kaleidoszkóp volt. Minden nap új házam volt, amit fel lehetett deríteni, minden nap más-más játékaim, más játszópajtásaim, és minden nap más ételeket ettem. Néhanapján a bőröm színe is megváltozott (ilyenkor döbbenten tapasztaltam, hogy a szüleim, a testvéreim is ugyanazt a bőrszínt választották, amit én). Előfordult, hogy lányként ébredtem (Jobbára négyéves koromban, ha jól emlékszem), ami problémát jelentett a számomra, de ez később nem fordult elő többé.

Nem is figyeltem fel rá, hogy házról házra, testről testre vándorlok. Csak azt, hogy változók, hogy a ház változik, meg a többi ház, az utca, az üzletek, a parkok változnak körülöttem. A szüleimmel gyakran ellátogattunk a városközpontba, de én sosem tartottam azt egy fix helynek (lévén, hogy minden alkalommal más irányból közelítettük meg). Állandónak tartottam viszont a világot: a napot meg az eget.

Az iskola egy hosszú, zavart, és nyomorúságos időszakot indított el. Bár az iskola, az osztályterem, a tanár, az osztálytársak mind ugyanúgy változtak, mint minden más a környezetemben, a repertoár korántsem volt olyan széles, mint a családjaim, a házaim esetében. Mindig ugyanabba az iskolába mentem, csak más-más utcákon át közelítettem meg, más néven és más arccal. És gyakran nagyon zavart, hogy az iskolatársaim lemásolják némely korábbi arcomat és nevemet – és ami még ennél is rosszabb –, olykor nekem kellett felölteni azt a testet, amit ők már használtak egyszer.

Manapság, hogy olyan régóta megbékéltem ezzel az életmóddal, néha alig értem, hogyan tudtam az első iskolás éveimben tisztázni magamban a dolgokat – mígnem felidéztem magamban a különböző osztálytermek képét, s azok szétesni látszottak: akkor jöttem rá, hogy összevissza jártam több mint száz iskolába. Nem volt naplóm, nem készítettem feljegyzéseket az iskolákról, még arról sem, ami akkoriban megfordult a fejemben, vagy történt velem. Senki nem tanított meg a tudományos módszerekre. Még Einstein is sokkal több mint hat éves volt, amikor kitalálta az ő elméletét a relativitásról.

A szüleim előtt titkoltam zaklatottságomat, de attól rosszul voltam, hogy az emlékeim hazugságokká silányultak; megpróbáltam ezt más gyerekekkel megbeszélni, de kinevettek, és durván bántak velem. Egy küzdelmekkel teli, hisztérikus időszak után, befelé fordultam. A szüleim nap mint nap azt mondogatták: „Ma olyan csendben vagy!”, ami csak azt bizonyította, hogy mennyire ostobák.

Csoda, hogy mindent meg tudtam tanulni. Még ma is kíváncsi vagyok, vajon írástudásomból mennyi az enyém, és mennyi a gazdámé. Abban biztos vagyok, hogy a szókincsemet viszem magammal, de az alacsonyabb rendű olvasgatás, a betűk felismerése nap, mint nap másféleképpen megy. (Az autóvezetés ennél egyszerűbb: minden gazdámnak van jogosítványa, jóllehet én magam sosem jártam tanfolyamra. Ismerem a közlekedési szabályokat, tudok sebességet váltani, meg gázt adni, és soha nem próbáltam kimenni az útra olyan testben, amelyik nem tudott vezetni –érdekes lett volna kipróbálni, de azok a testek sosem akartak kocsit vezetni).

Megtanultam írni. Gyorsan tanultam meg gyorsan olvasni – ha elkezdtem egy könyvet, és nem tudtam aznap befejezni, legközelebb csak hetek, vagy hónapok múlva kerülhetett újra a kezembe. Több száz kalandos történetet elolvastam, amikben hősök és hősnők szerepeltek a barátaikkal, a testvéreikkel meg az állataikkal – és azok mind velem maradtak. Mindegyik könyv fájdalmat okozott, de nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nem tudtam feladni a reményt, hogy egy nap kinyitok egy könyvet, és az ezekkel a szavakkal kezdődik: „Egy napfényes reggelen a fiú felébredt, és kíváncsi lett, hogy mi a neve.”

Egy nap láttam, amint az apám egy várostérképet tanulmányoz. Félénkségem ellenére megkérdeztem, mi az. Földgömböt meg térképet láttam már az iskolában, de ilyet még nem. Megmutatta rajta a házunkat, a munkahelyét és az iskolát, mind a részletes utcatérképen, mind a város távlati térképén.

Abban az időben gyakorlatilag egyféle várostérkép volt forgalomban. Minden házban volt belőle, és én minden nap addig nyaggattam az apáimat, amíg meg nem mutattak egy-két dolgot rajta. A legtöbbet jól megőriztem az emlékezetemben (egyszer megpróbáltam ceruzajeleket hagyni a térképen, hátha állandósulnak, de ugyanolyan tünékenynek bizonyultak, mint a rajzok, és a dolgozatok, amiket az iskolában készítettem). Akkoriban már kezdtem felfogni, hogy valami különös dolog történik velem, de a házról-házra való vándorlásom lényege még nem kristályosodott ki bennem.

Nem sokkal azután, amikor Danny Fosternek hívtak (mozigépész voltam, és gyönyörű feleségem, Kate vette el a szüzességemet – ha Dannyét nem is), elmentem az egyik barátomhoz megünnepelni a nyolcadik születésnapját. A születésnapokat egyáltalán nem értettem: voltak, amikor évekig nem volt szülinapom, máskor viszont három is akadt. A szülinapos gyerek, Charlie McBride valójában nem is volt a barátom, de a szüleim vettek ajándékot, hogy adjam neki: egy műanyag géppisztolyt. A házukig vittek kocsival. Amikor hazamentem, megkértem apát, mutassa meg, merre jártam, és melyik útvonalon mentünk oda a kocsival.

Egy héttel később Charlie McBride arcával ébredtem, meg a házukban, a szüleivel, a kistestvérével, a nővérével meg a játékaival; minden ugyanaz volt, amit a partin láttam. Addig nem fogadtam el a reggelit, amíg anya meg nem mutatta a házat a térképen; persze én már tudtam, hová fog mutatni.

Úgy tettem, mintha elmennék iskolába. Az öcsém még kicsi volt az iskolához, a nővérem túl nagy ahhoz, hogy vele mutatkozzam az utcán; hasonló esetben a többi gyerekhez hasonlóan szoktam cselekedni, de aznap nem úgy tettem.

Még emlékeztem a partira menet látott útjelző táblákra. Némelyiket eltévesztettem, de mindig kijutottam olyan utcákra, ahol már jártam egyszer: eddigi tapasztalataim morzsái kezdtek összeállni. Ez megrémített és fellelkesített; olyan volt, mintha valamilyen szövevényes összeesküvés nyomaira bukkantam volna. Azt gondoltam, hogy mindenki szándékosan titkolja a létezését, és hogy én vagyok az egyetlen, aki átlát rajtuk.

Amikor elértem Dannyék házához, nem éreztem győzelmet, egyszerűen csak magányosságot, legyőzöttséget és zavarodottságot. Megvilágosodás ide, megvilágosodás oda, még csak gyerek voltam. Leültem az első lépcsőfokra, és kiáltottam. Mrs. Foster jött ki, Charlie-nak szólított, és megkérdezte, hol van az anyám, hogyan kerültem ide, és miért nem vagyok az iskolában. Hazugságokat kezdtem hadarni neki arról, aki a többihez hasonlóan az anyámnak tettette magát. Előadásomat telefonhívások követték, majd autón hazavittek, és végigbőgtem az utat, és az egész napot a hálószobámban töltöttem, nem ettem, nem beszéltem, és magyarázatot sem voltam hajlandó adni különös viselkedésemre.

Aznap éjjel kihallgattam, amint a szüleim rólam beszélnek. Most ha visszaidézem, azt hiszem, pszichiáterhez akartak vinni.

De a döntést már nem rólam hozták meg.

 

Tizenegy éve már, hogy a nappalaimat a gazdám munkahelyén töltöm. És nem éppen a gazdám kedvében járok, amikor inkább a maximálisat hozom ki belőle, mint rávegyem, hogy három évenként egy napot lazítson. Igen, akkoriban ezzel foglalkoztam, ilyen voltam. Mindenkinek ki kell fejezni magát valahogy; én pedig profi imperszonátor voltam. A fizetés és a feltételek folyton változtak, de az elhivatottságom tagadhatatlan volt.

Megpróbáltam megteremteni magamnak egy saját, független életmódot, de sosem működött. Fiatalabb koromban, amikor még ritkábban voltam nős, tanulmányokkal foglaltam el magam. Akkoriban béreltem az első páncélkazettát… hogy a feljegyzéseimet legyen hová tennem. A városi könyvtárban tanultam matematikát, fizikát, kémiát, de amikor a tárgyak kezdtek bonyolulttá válni, egyre nehezebben találtam új témát, amiben fejleszthetném magamat. Mi volt a baj? Azt tudtam, hogy gyakorló tudós sosem lehetek. A természet titkait pedig a könyvtárakban ülve nem igen lehet megfejteni. A csendes olvasótermekben, ahol csak a légkondicionáló egyhangú bugását hallhattam, elkezdtem álmodozni, amikor már úgy éreztem, hogy az egyenletek nem tárják fel előttem értelmüket.

Egyszer beiratkoztam levelező tagozatra, hogy egyetemi szintű fizikát tanuljak. Béreltem egy postafiókot, aminek a kulcsát a páncélkazettában tartottam. Egészen jó eredménnyel sikerült befejeznem a kurzust, de nem volt senki, akinek eldicsekedhettem volna vele.

Nem sokkal később szereztem egy levelezőpartnert Svájcban. Zeneiskolás volt, hegedült. Megírtam neki, hogy fizikát tanulok a helyi egyetemen. Fényképet is küldött, amit én is viszonoztam, csak előbb megvártam, amíg jóképű gazdatestet találok magamnak. Éveken át rendszeresen, hetente váltottunk levelet. Egy nap azt írta, hogy eljön meglátogatni, és hogy írjam meg, hol találkozhatunk. Nem hiszem, hogy valaha is éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy az egyetlen igaz barátommal beszélgettem, azzal, akit valóban maradéktalanul ismertem; nem gazdáim valamelyikével, hanem magammal. Azonnal abbahagytam a levelezést, és felmondtam a postafiókbérletet.

Akkoriban foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata is, de arra a gondolatra, hogy ezzel gyilkosságot követnék el, rám nézve pedig csak annyi volna a következmény, hogy kereshetnék magamnak másik gazdát, lemondtam róla.

Mivel már magam mögött tudtam gyermekkorom nyugtalan és keserű időszakát, megpróbáltam tisztességesen viselkedni a gazdáimmal. Néhanapján azonban elvesztettem a kontrollt, és olyasmiket műveltem, amik nem voltak jellemzőek a gazdáimra, és ezzel komoly konfliktusba kergettem őket (és rendszeresen emeltem el kisebb összegeket a páncélkazettám számára olyanoktól, akik könnyen jutottak pénzhez). Szándékosan azonban soha senkit nem bántottam. Néha már-már úgy éreztem, hogy a gazdáim tudnak rólam, és jól ismernek, jóllehet indirekt forrásból, mondjuk a feleségüktől, a barátaiktól, amikor az emlékezetükből kiesett napok után nyomoznak – de nem, gazdáim még csak nem is sejtették, hogy aznap nem voltak önmaguk, így a miért kérdése sem merülhetett fel bennük. Ami engem illet, én nagyon is jól ismertem őket. Gyakran láttam szeretetet, tiszteletet a tekintetükben, amikor családtagjaikkal, kollégáikkal álltak szemben, és sokszor tapasztaltam olyan kifinomult tulajdonságokat, amik csodálattal töltöttek el – az egyik gazdám regényt írt, egy fekete komédiát, a vietnámi tapasztalatait dolgozta fel benne: elolvastam, és nagyon tetszett; egy másik amatőr csillagász volt, távcsövet épített, egy csodálatos, harminc centiméteres Newton-távcsőt, amin át én is megnézhettem a Halley-üstököst – de ez már túl sok volt nekem. Mire meghalok, mindegyikük életét ismerni fogom, ha csak húsz-harminc találomra kiválasztott napjuk alapján is.

 

Kocsival körbejártam a Pearlman Intézetet, hogy lássam, melyik ablakban ég a villany, melyik ajtó van nyitva, hol látszik valami mozgolódás. Több bejárat is volt, a látogatók számára fenntartott, recepciós, mahagóni burkolatú, vastag szőnyeggel borított előcsarnokon át egészen a durva vasajtóig, amely egy aszfaltozott bejáróra nyílt két épület között. Leparkoltam az utcán, nem kockáztattam meg, hogy valakinek a foglalt helyére álljak be.

Ideges voltam, amint az általam jó bejáratnak ítélt ajtó felé mentem; mint mindig, most is remegett a gyomrom az új kollégákkal való találkozás előtti pillanatokban – de azután minden megváltozott, a dolgok átbillentek a könnyebb oldalra, és én már sokkal könnyebben mozogtam új közegemben.

– ’Reggelt, Johnny.

– ’Reggelt.

A nővér könnyedén továbbsétált mellettem e rövid üdvözlés után. Megpróbáltam kitalálni, hol helyezkedem el a társadalmi ranglétrán; az emberek, akik között rendszerint mozogtam, többnyire bólintással és néhány szóval szoktak köszönteni. Végigmentem a folyosón és gumitalpú cipőmmel erőteljesen csikorogtam a linóleum padlón, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hirtelen egy hang kiáltott rám:

– O’Leary! – Megfordultam, és egy fiatalembert pillantottam meg, az enyémhez hasonló egyenruhában, amint felém közeledik, arcán bősz tekintet, valószínűtlenül hosszú kezével integet, az arca rángatózik. – Hát előkerült! Elveszett ember! Újra itt!

A magatartása oly bizarr volt, hogy egy percig azt hittem, az egyik páciens; vagy egy pszichotikus, aki szerzett egy egyenruhát, és most fogja előkapni véres szekercéjét. De akkor a fickó előbb felfújta az arcát, és vigyorogva nézett rám; akkor döbbentem rá, hogy nem bolond, csak valamelyik elhájasodott, agresszív főnököt parodizálja. Ujjammal megböktem az arcát, mintha léggömböt pukkasztanék ki; ez egyben alkalmat adott arra is, hogy elolvassam a kitűzőjét: Ralph Dopita.

– Nagyot nőttél! El sem hiszem! De legalább megtaláltad a tökéletes hangodat!

– Meg az arcomat is. De te szerencsés vagy, amiért rondának születtél.

Vállat vont.

– A feleséged nem panaszkodott miatta.

– Biztos részeg voltál, az nem a feleségem volt, hanem az anyád.

– Nem hiába mondogatom, hogy olyan vagy te nekem, mintha az apám lennél.

A folyosó néhány indokolatlannak tűnő kanyar után a konyhába vezetett, ami tele volt rozsdamentes acél-csillogással és gőzzel, és ahol három szakács meg két kukta serénykedett. A folyton kifutó forró víz sistergése, a zsír sercegése, a tálcák és evőeszközök csörömpölése és a rozzant ventilátor nyikorgása miatt alig lehetett érteni egymás szavát. Az egyik kukta éppen az előtte álló hatalmas fazék tojásra pillantva, feje fölé emelt kezével kaszáló mozdulatot végzett, jelezve, hogy körülbelül addig van már a tojásokkal.

– De utálom a tojást – kiáltott, és én együtt nevettem velük.

Később kimentem velük a konyhai raktárba, ahol mindnyájan megragadtunk egy kerekes kocsit. A fali táblára kitűzve függtek a beteglisták, minden kórteremé külön lapon. A nevek mellett zöld, piros vagy kék pötty volt ragasztva. Megvártam, amíg választanak, azután levettem az utolsó listát.

Háromféle reggelit készítettünk: Szalonnát tojással és kétszersülttel, zabpelyhet és valami gyanús, sárga pürét, ami akár bébiétel is lehetett. Nyilván ez zárta a népszerűségi listát. Az én listámon több piros petty volt, mint zöld, kék meg csak egy, de egy pillantást vetve a többi listára biztos voltam abban, hogy összességében több zöld van, mint piros. Rakodás közben még egy pillantást vetettem Ralph listájára, majd a kocsi rakományára, amiből tudtam, hogy helyesen becsültem meg a színkódokat.

Azelőtt még sosem jártam pszichiátriai kórházban, sem mint alkalmazott, sem mint páciens. Öt éve egyszer egy napot töltöttem börtönben, ahol alig sikerült elkerülnöm, hogy gazdám fejét péppé ne verjék… nem tudtam, mit követett el, és hogy mennyit kapott, de szívből kívántam, hogy kiszabaduljon, mire ismét beléköltözök.

Valahogy arra számítottam, hogy ez a hely meglehetősen kellemetlen lesz. A börtöncellák bizonyos fokig személyesek tudtak lenni, mert képek voltak a falon, meg jellegzetes tárgyak a polcokon, de akkor is cellák voltak. Ezekben a helyiségekben itt semmi hasonló nem volt, de alapvetően jellemző vonásaik folytán sokkal unalmasabbak voltak. Az én kórtermemben nem voltak rácsok az ablakon, meg az ajtón. A legtöbb beteg már fent volt, az ágyán ült, és halk „jó reggelt”-tel köszönt; néhányan a közös helyiségbe vonultak a tálcákkal, ahol a tévében a híreket nézhették közben. Lehet, hogy ezt a hűvös, közömbös légkört gyógyszerekkel érték el; de az is lehet, hogy egyhangú munkám gerjesztett bennük nemtörődömséget. Az is lehet, hogy nem. Egy nap majd talán rájövök.

Az utolsó páciens – az egyetlen kék pettyes – az F. C. Klein névre hallgatott. Szikár, középkorú férfi volt, csapzott, fekete hajjal, és több napos borostával. Olyan mozdulatlanul feküdt az ágyon, hogy azt hittem, le van szíjazva, de közelebb érve kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. A szeme nyitva volt, de nem követte vele a mozdulataimat, és amikor köszöntem neki, nem válaszolt.

Az ágy mellett egy kis asztalon kacsa állt. Felültettem a beteget, és aládugtam; könnyen boldogultam vele, mert ha nem is működött együtt, nem volt tehetetlen tömeg. Egykedvűen használta a kacsát. Megtaláltam a papírt, megtörölgettem, majd kivittem a kacsát a vécébe, kimostam, és utána alaposan kezet mostam. Csak kissé kavarodott fel a gyomrom; O’Leary rutinja nyilván sokat segített ebben.

Klein merev tekintettel ült az ágyban. A sárga masszával teli kanalat eléje tartottam, de csak akkor tátotta el a száját, amikor hozzá érintettem. Nem is csukta rá a kanálra, ezért a felső ajkával kellett letolnom a pépet. Viszont rendesen elnyámmogott rajta, és alig kente össze magát.

Egy fehér köpenyes hölgy dugta be a fejét a szobába, és megkérdezte:

– Johnny, kérem, megborotválná Mr. Kleint? Ma délelőtt a St. Margaretbe viszik tesztre – mondta, és mielőtt válaszolhattam volna, eltűnt.

Miután visszatoltam a kiskocsit a konyhába, útközben összegyűjtögetve az üres tálcákat, a raktárban megtaláltam minden szükséges kelléket.

Kleint egy székbe ültettem – ez megint könnyen ment, még ha nem is segédkezett. Teljesen mozdulatlanul tűrte, hogy beszappanozzam, és megborotváltam, csak nagy ritkán pislantott egyet. Csak egyszer vágtam meg, akkor sem túl mélyen.

Visszajött a fehér köpenyes nő, és megállt mellettem. Ezúttal egy vastag dosszié volt a kezében. A kitűzőjére pillantottam: Dr. Helen Lidcombe.

– Hogy halad, Johnny?

– Jól.

Nem mozdult, és én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Biztosan rosszul csináltam valamit. Vagy túl lassan.

– Mindjárt befejezem – motyogtam.

A doktornő kinyújtotta egyik kezét, és szórakozottan masszírozni kezdte a nyakamat. Most kezdődik a tojástánc. Vajon miért bonyolítják túl a gazdáim folyton az életüket? Sokszor úgy érzem magam, mintha valami szappanopera szereplője volnék. Mit van joga John O’Learynek remélni tőlem? Hogy felderítsem kalandjának mélységét, és se kevésbé, se jobban ne bonyolítsam neki, mint amilyen az tegnap volt vagy holnap lesz? Bizonyára.

– Olyan feszült vagy.

Gyorsan keresnem kell egy biztonságos témát. A páciens.

– Ez a fickó, nem is tudom, némely napokon kikészít.

– Hogyan, változik a magatartása?

– Nem, nem tudom megmondani, miért. Csak mert ilyen.

– Olyan, mint a többi.

Vállat vontam.

– Tudja, mikor ül a kacsán. Tudja, mikor etetem. Nem egy piskóta.

– Nehéz megállapítani, mit „tud”. Néhány neuronja segítségével a pióca is „tudja”, mikor kell vért szívni. Mindent összevetve figyelemre méltóan jól van, de nem hiszem, hogy volna neki öntudata, vagy rendelkezik-e az álmodás képességével? – Halkan felnevetett. – Csak emlékei vannak, de hogy miről, azt el sem tudom képzelni.

Kezdtem letörölgetni a szappanhabot.

– Honnan tudod, hogy vannak emlékei?

– Csak túloztam – mondta, és belenyúlt a dossziéba. Elővett egy átlátszó fényképet, ami egy koponya oldalnézeti röntgenképére emlékeztetett, csak színes csíkok, meg körök voltak rajta. – Múlt hónapban végre kaptunk pénzt PET-felvételek készítésére. Kémiai folyamatok mennek végbe Mr. Klein hippocampusában, amiből arra gyanakszunk, hogy még őrzi régi emlékképeit. – Mielőtt alaposabban megnézhettem volna, visszadugta a képet a dossziéba. De ha ezt összehasonlítjuk a koponyája más területén végbemenő folyamatokkal, az olyan, mintha a Mars és a Jupiter időjárását akarnánk összehasonlítani.

Kíváncsi lettem, ezért megkockáztattam a kérdést.

– Meg tudod mondani, hogy jutott idáig??

Az égre emelte a tekintetét.

– Ne kezd már megint! Tudod, hogy ezzel bajba keverhetsz.

– És mégis, kinek járna el a szám? – mondtam, és megismételtem Ralph Dopita mimikáját, mire Helen nevetésben tört ki.

– Neki aligha. Az ő jelenlétében csak három szót lehet kimondani: Sajnálom, Dr. Pearlman.

– Akkor hát miért nem mondod meg?

– Ha elmondod a barátaidnak…

– Csak nem hiszed, hogy a barátaimnak bármit is elmondok? Tényleg ezt hiszed? Egyáltalán nem bízol bennem?

Leült Klein ágyára.

– Csukd be az ajtót! – mondta. Megtettem.

– Az apja vezető idegsebész volt.

– Micsoda?

– Ha csak egy szót is elmondasz…

– Nem fogok. Megígértem. De mit csinált? És miért?

– Elsődleges kutatási területe az agy kapacitásának kiterjesztése és a funkcionális keresztezés volt; ennek lényege, hogy a sérült, vagy hiányos agy a funkciókat át tudja telepíteni a sértetlen szövetekbe.

A felesége meghalt, amikor egyetlen fiúgyermeküket szülte. Akkoriban már pszichotikus lehetett, és a világ urának képzelte magát. A felesége haláláért a gyermeket okolta, de annál sokkal hidegvérűbb volt, mintsem egyszerűen megölje.

Már-már azon voltam, hogy szólok, hagyja abba, nekem ennyi elég, de John O’Leary nagy darab, egészséges gyomrú férfi volt, és nem volt szabad blamálnom a szeretője előtt.

– „Normálisan” felnevelte a gyereket, beszélt hozzá, játszott vele, és így tovább, és közben részletesen jegyezte fejlődésének ütemét; látásának, koordinációjának, kezdetleges kifejezésbeli képességének fejlődését. Amikor néhány hónapos volt, az agyát teleültette apró csövek, kanülök szövevényével, de ügyelt, nehogy kárt okozzon benne. Azután folytatta a nevelést, különféle módon stimulálta a gyermeket, és lejegyezte a tapasztalatait. És a kanülök segítségével minden héten elroncsolt egy darabot az agyából.

Elengedtem egy sor obszcén kifejezést. Klein persze csak ült ott, de én hirtelen szégyellni kezdtem magam, amiért betörtem a világába, habár ez ebben az esetben vajmi keveset jelentett. Elvörösödtem, szédültem.

– Egyáltalán, hogyan tudott életben maradni? Hogyan maradhatott belőle valami is?

Apjának őrültsége óvta meg, ha használhatom ezt a szót. Azt te is sejtheted, hogy a gyermek olyan iramban, ahogyan fogyott az agya, idegileg a nagy semmi felé fejlődött vissza. Klein professzor volt annyira tudós, hogy egy ilyen nagy eredményt ne rejtsen el. Minden megfigyelését feljegyezte, és megpróbálta publikálni. Az újság azonban azt hitte, valami beteges tréfáról van szó, és értesítette a rendőrséget, az meg nyomozni kezdett. Mire meg tudták menteni a gyermeket, addigra… – A mozdulatlan Klein felé intett.

– Agyának mekkora darabja maradt meg? Nincs lehetőség arra, hogy…?

– Alig tíz százaléka. Vannak olyan mikrokefáliában – kisfejűségben –szenvedők, akik csekély agytömeggel is normális életet tudnak élni, de nekik már embrió korukban is kicsi volt az agyuk, azzal együtt fejlődtek, úgy, hogy az nem hasonlítható össze Klein esetével. Pár évvel ezelőtt volt egy kislány, akinek a hemiszferektómiája rendszeres epileptikus rohamokat okozott, amikből mindig rendkívül legyengülve került ki, mégis, évekbe került, mire a szervezete fokozatosan kikapcsolta a sérült féltekét. Végtelenül szerencsés volt; a műtét rendkívül kockázatos lett volna. Ami Mr. Kleint illeti, ő egyáltalán nem mondható szerencsésnek.

 

A délelőtt többi részét a folyosók felmosásával töltöttem. Amikor megjött a mentő, hogy elvigye Kleint, azért imádkoztam, nehogy a segítségemet kérjék. A két mentős Helen felügyelete mellett tolókocsiba ültette Kleint, és úgy vitte el, mint ahogyan a postás viszi a csomagot. De aligha volt több okom aggódni a páciensekért, vagy együtt érezni velük, mint O’Learynek, ezért gyorsan elfeledkeztem Kleinről.

A közös étkezőben ebédeltem a másik két segéddel. Azután kártyáztunk, majd vicceket meséltünk, de ezúttal otrombának találtam valamennyit. Mindamellett élveztem a társaságot. Azért, hogy O’Learyt mindeddig nem ismertem, a „keleti-parti tendenciát” tettem felelőssé, és úgy tűnt ez az egyetlen magyarázat. Ha O’Leary úgy vándorolt ide, érthető, miért nem emlékeztem rá. A délután lassan múlt el és álmosan. Dr. Pearlman hirtelen eltűnt valahová, hogy olyasmivel foglalkozzon valamelyik távoli városban, amivel a kiváló pszichiáterek vagy ideggyógyászok (nem tudom, valójában melyik volt) sürgős esetekben foglalkozni szoktak. Ebből kifolyólag azután mindenki – beleértve a betegeket is –, végre megpihenhetett. Három órakor véget ért a munkaidőm, és „Viszlát holnap!” köszöntéssel kiléptem az épületből. Valahányszor elment mellettem egy aznapi kolléga, úgy éreztem, elveszítek valakit.

Péntek lévén bementem a városközpontba, hogy felfrissítsem a páncélkazettában elhelyezett jegyzeteimet. A sűrű forgalom valamelyest felajzott, örültem, hogy hónapokra, évekre vagy talán évtizedekre megszabadultam a Pearlman Intézettől.

Mialatt bejegyeztem a hét eseményeit vaskos, rugós gerincű füzetembe, és külön fejezetet nyitottam JOHN FRANCIS O’LEARY címmel, ismét felmerült bennem a gondolat, hogy csinálni kellene valamit ezzel a sok információval. De mit? Az ötlet, hogy béreljek egy számítógépet és elhelyezzem valamilyen könnyen hozzáférhető helyen, lévén álmatag péntek délután, nem túlságosan lelkesített fel. A gazdatestek visszatérésének gyakoriságát egy zsebkalkulátorral is fel tudom dolgozni. És ez izgalmas feladatnak is tűnt.

Azután eszembe jutott a PET-felvétel, amit Helen Lidcombe meglóbált előttem. Habár nem értettem az ilyen felvételek kiértékeléséhez, el tudtam képzelni, hogy egy képzett neurológus számára milyen izgalmas lehet az agyban végbemenő folyamatokat ilyetén módon kivetítve látni. Ha én mind a több száz oldalnyi jegyzetemet egyetlen ilyen képen tudnám ábrázolni – nos, az lehet, hogy nem sokat mondana a számomra, de az eljárásban rejlő végtelenség akkor is sokkal vonzóbb, mint az, hogy itt csipegetem az adatokat, és ezzel sem jutok semmire.

Vettem egy várostérképet, ugyanolyat amilyet gyermekkoromban megismertem. És vettem egy ötszínű filctoll készletet is. Leültem az egyik áruház árkádja alá, és színes pöttyökkel raktam tele a térképet; pirossal jelöltem azt a gazdatestet, amelyikben egy-három esetben fordultam meg; naranccsal, amelyikben négy-hat esetben, és így tovább, egészen a kékig. Egy órába telt, mire befejeztem, de az eredmény egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valami számítógépes agyfelvétel. Olyan volt, mint egy összemaszatolt térkép.

És mégis. Bár a pettyek nem rendeződtek jól követhető alakzatokba, hanem jobbára egybemosódtak, a kék szín határozott koncentrációját figyeltem meg az északkeleti városrészben. A felismerést nyomban követte a megerősítés: azt a környéket valóban jobban ismerem, mint a többit. És a földrajzi fekvés magyarázatot adott arra, hogy miért ismétlődtek arrafelé gyakrabban a gazdáim. Minden színnel összekötöttem a hozzá tartozó legkülső pontokat, majd a legbelsőket. Ezek a vonalak nem metszették egymást. Azt nem mondom, hogy tökéletes koncentrikus köröket alkottak, de a foltok középpontja északkeleten volt. Ott, ahol többek között a Pearlman Pszichiátriai Intézet is elhelyezkedett.

Mindent visszaraktam a páncélkazettába. Ezt alaposabban át kell gondolnom. Hazafelé hajtva kezdett körvonalazódni bennem egy elmélet, de a forgalom, a zaj, meg a vakítóan sugárzó nap elvonta a figyelmemet, ezért elnapoltam.

Linda dühöngött.

– Merre jártál? A lányunk sírva telefonált az utcáról, egy vadidegentől kért rá pénzt, és nekem azt kellett hazudnom, hogy rosszul vagyok, hogy elengedjenek a munkahelyemről, és elmehessek a gyerekért. Hol a francban voltál?

– Én… összejöttem Ralphfal, most ünnepli a…

– Felhívtam Ralphot. Nem voltál nála.

Elhallgattam. Egy teljes percig meredt rám, azután megfordult, és eltrappolt.

Bocsánatot kértem Laurától (a nevét az iskolai füzetéről olvastam le), aki ugyan már nem sírt, de látszott rajta, hogy órákon át azt tette. Nyolc éves, imádnivaló, és én szarul éreztem magam. Felajánlottam Lindának, hogy segítek a házi munkában, de kijelentette, hogy tőlem semmi nem kell neki, így hát békén hagytam.

Linda, egyáltalán nem meglepő módon az este folyamán nem szólt többet hozzám. Holnap ez már John O’Leary problémája lesz, nem az enyém, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Csendben néztük a tévét. Amikor Linda lefeküdt, én még egy órát vártam, mielőtt utána mentem. Ha nem is aludt, amikor bemásztam mellé, nagyon jól tettette.

Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és Kleinről gondolkodtam, a nagyon régi emlékeiről, az apja elképzelhetetlen „kísérletéről”, és agyammal végigpásztáztam a várost.

Helentől nem kérdeztem meg, hogy Klein mennyi idős, és erről már lekéstem, de az újságokban nyilván akad valami az esetről. Holnap az első dolgom az lesz – miután eleget tettem gazdám kötelezettségeinek – hogy elmegyek a központi könyvtárba, és megnézem.

Akármi is az öntudat, leleményes és rugalmas. Milyen sokáig életben maradt abban a parányi agyban, miközben folyvást visszavonult egyre kisebb élettere valamelyik zugába. De ha az élő neuronok száma már annyira kicsi, hogy nem képes további lépésekre, akkor mi van? A tudata egyszeriben szertefoszlik? Lassan enyészik el, ahogy a funkciók egymás után kioltódnak, amíg semmi más nem marad, csak a reflex és az emberi méltóság karikatúrája? Vagy kétségbeesetten – de vajon mi módon – a többi gyerek ép agya után nyúl, hogy azokból egy kis szegletet kölcsön vegyen, hogy a gyermek saját személyiségét épen hagyva benne éljen tovább? Ezernél többen adományozták életük egy napját nekem ahhoz, hogy megszabadulhassak tönkrement porhüvelyemtől, amely ma már nem képes többre, mint az anyagcserére, és régi emlékeim tárolására?

F. C. Klein. Még azt sem tudom, hogy a betűk mely nevek helyett állnak. Linda morgott valamit magában, és megfordult. Gondolataim nem túlságosan zaklattak fel, talán mert valójában nem is hittem abban, hogy egy ilyen vad elmélet igaz lehet. De mégis: mennyivel különösebb ez, mint az én fura létem?

És ha elhiszem, mit fogok érezni? Megrémülök apám irányomban elkövetett atrocitásai miatt? Igen. Tisztelettel adózom az emberi kitartásnak? Biztosan.

Végül elsírtam magam – hogy F. C. Kleinért vagy önmagamért, azt nem tudom megmondani. Linda nem ébredt fel, csak álmában forgolódott, majd ösztönös mozdulattal átölelt a karjával. Hirtelen abbahagytam a remegést, testének melege szétáradt bennem, megnyugtatott.

Mielőtt álomba zuhantam, eldöntöttem: másnap új életet kezdek. Holnaptól vége a gazdáim majmolásának. Holnaptól, bármi is jön közbe, bárhol is találom magam, a saját életemet fogom élni.

 

Egyszerű álmom volt. Azt álmodtam, hogy van nevem. Egy név, ami nem változik, és ami az enyém, amíg meg nem halok. Tudom, mi a nevem, de az nem számít. Elég, ha tudom, hogy van.

Megjelent: Ópiumkeringő, Cherubion, 1998

 

 

Emberrablás[10]

Fordította Nemes Ernő

 

Az irodám kifinomult szoftvere rendszerint besorolja a beérkező hívásokat, ezt azonban soron kívül beadta. Az asztalommal szemben lévő falra szerelt hétméteres ernyőről eltűnt a mű, amit néztem – éppen Kreyszig szédítő absztrakt animációját, a Spectral Densityt csodáltam –, és a helyén megjelent egy leírhatatlan, fiatal arc.

Először azt hittem, csak maszk vagy szimuláció. Egyik vonása sem volt valószerűtlen vagy szokatlan – lógó barna haj, sápadt kék szem, keskeny orr, szögletes áll – és az arc egészében véve túl szimmetrikus volt, túl hibátlan, túl jellegtelen ahhoz, hogy valóságos legyen. A háttérben, a tapétán világos színezésű, hatszögletű faux-kerámiából kirakott mintázat futott végig. Bántóan szelíd retro-geometriája szinte kényszerítette az embert, hogy vele összemérve természetesnek ítélje az arcot. Az első pillanatban észrevettem, hogy a mennyezetig nyúló, nálam négyszer magasabb képmás könyörtelenül szemügyre vesz.

A „fiatalember” azt mondta:

– Nálunk van a felesége / Utaljon át fél milliót / Az alábbi számlára / Ha nem akarja, hogy / Baja essen neki.

Nem tehetek róla, de így hallottam, ilyen természetellenes ritmusban, szaggatottan tagolva, mint amikor egy átszellemült színész világfájdalmasan szaval valamilyen rossz verset. A mű címe: A váltságdíj. Ezután a maszk elsorolt tizenhat számjegyet, ami meg is jelent a képernyő tetején.

– Baszódj meg! Ez nem volt valami vicces.

A maszk eltűnt, a helyén megjelent Lorainne. A haja zilált, az arca kipirult – de nem volt háborodott vagy hisztérikus; kíméletlenül öntudatosnak látszott. Az ernyőre meredtem, és éreztem, hogy másodpercek alatt apró verejtékpatakok indulnak el az ingem alatt.

– David, figyelj – mondta –, jól vagyok, nem bántottak, de…

Megszakadt a vonal.

Egy percig csak meredtem az üres ernyőre, szédültem, szakadt rólam a víz, és képtelen voltam megmozdulni. Azután utasítottam az irodát:

– Visszajátszást kérek! – Arra számítottam, hogy valami ilyesmit fogok hallani: Egész nap nem érkezett hívás – de nem úgy történt. Az egész előröl kezdődött.

– Nálunk van a felesége…

– Baszódj meg…

– David, figyelj…

– Hívd a lakásomat! – utasítottam az irodát. Nem tudom, miért tettem; nem tudom, mit hittem vagy reméltem. Inkább csak reflexszerűen cselekedtem, mint tudatosan – mint amikor zuhansz, és kétségbeesetten igyekszel megragadni valamit, amibe megkapaszkodhatsz, de amiről tudod, hogy úgysem érheted el.

Csak ültem és hallgattam a monoton szavakat. Arra gondoltam: ezzel mindenképpen megbirkózom. Lorainne szabad lesz, és sértetlen marad – az egész csak fizetés kérdése. Lépésről lépésre haladva minden szép sorjában megoldódik – még ha a közben eltelt idő maga lesz a feneketlen üresség.

Hét kicsöngés után úgy éreztem, már napok óta ülök az asztal mellett, és várom, hogy felvegyék a telefont.

Azután Lorainne felvette. Láttam mögötte a műtermet, a szénrajzokat a falon. Kinyitottam a számat, de nem voltam képes megszólalni.

Lorainne arcán a kíváncsiságot riadtság váltotta fel.

– David? Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szívrohamot kapott.

Pár másodpercig nem tudtam válaszolni neki. Bizonyos fokig megkönnyebbülést éreztem – és valamelyest szégyent is, amiért ilyen könnyen bedőltem. De ugyanakkor vissza is tartottam a lélegzetem, mert belém nyilallt a felismerés. Ha az iroda telefonrendszerét manipulálták, honnan tudjam, hogy a hívásom tényleg hazament? Miért hinném el, hogy Lorainne biztonságban van otthon, a műtermében, amikor az emberrablóktól érkezett kép minden tekintetben meggyőző volt? Az a „nő” bármikor újra rákezdi. „David, figyelj…”

Ez nem lehet igaz. Összeszedtem hát magam, és elmondtam Lorainnek, hogy mit láttam.

 

Így visszatekintve természetesen minden teljesen nyilvánvalónak tűnik. A szándékoltan eltorzított képmás, és az utána következő, tökéletesen hihető képek közti kontraszt egyedül azt szolgálta, hogy ne legyen kétségem a látottakat illetően. Így néz ki egy szimuláció (ezt egy zöldfülű is azonnal észreveszi)… ez meg a hiteles kép (talán még a valóságosnál is realistább). Durva trükk, de működött – ha nem is sokáig, annyi ideig biztosan, hogy engem teljesen felkavarjon.

Ám ha a technika átlátszó volt is, a szándékot továbbra is homály fedte. Valami holdkóros hülye vicce? Érdemes ekkora bajt keverni csak azért, hogy engem egy percre megizzasszanak? Zseniális zsarolási kísérlet, de… vajon működik?

Azt remélik netán, hogy azonnal átutalom a pénzt, mielőtt még elmúlik az ijedtségem, mielőtt rájövök, hogy Lorainne látványa, ha életszerű is, nem bizonyít semmit? Ha erre számítottak volna, a vonalban maradnak és fenyegetnek a következményekkel, nyomást gyakorolnak rám, és nem hagyják, hogy bizonyosságot szerezzek állításuk ellenkezőjéről.

Ennek sincs semmi értelme.

Visszajátszottam Lorainne-nel folytatott beszélgetésemet – nem látszott rajta, hogy komolyan venné a dolgot.

– Egy eszement hívás, meg némi kifinomult technika, az csak egy eszement hívás marad. Emlékszem, hogy a bátyám tízéves korában azzal szórakozott, hogy vaktában felhívott számokat, és a hangját elváltoztatva, vékony, kislányhangot mímelve azt panaszolta az áldozatoknak, hogy gyermekrablók fogságában van. Mondanom sem kell, teljesen kikészültem tőle… éretlen baromságnak tartottam… nyolc éves voltam akkor, de a haverjai kockásra röhögték az agyukat. Most, harminc év után valami hasonlóról lehet szó.

– Hogy mondhatsz ilyet? Egy tízéves gyereknek miből futná húszezer dolláros szintetizátorra…?

– Miből? Némelyiknek bizony futja. De abban is biztos vagyok, hogy némely negyvenéves felnőtt is rendelkezik az ilyesmihez szükséges kifinomult humorral.

– Ja. Negyvenéves pszichopata, aki pontosan tudja, hogy nézel ki, hol laksz, meg hogy én hol dolgozom…

Majd húsz percig vitatkoztunk, de nem tudtuk eldönteni, mit jelent a hívás, vagy hogy mit kezdjünk vele. Végül Lorainne már türelmetlennek látszott, nyilván folytatni akarta a munkáját, ezért vonakodva bár, de hagytam, hogy tegye a dolgát.

Teljesen összetörtem. Tudtam, hogy aznap már nem leszek képes semmire, ezért úgy határoztam, bezárom a galériát, és hazamegyek.

Előbb azonban felhívtam a rendőrséget. Lorainne ezzel nem értett egyet.

– Téged hívtak, nem engem. Ha tényleg vesztegetni akarod az idődet, nem állok az utadba.

A Kommunikációs Bűnözés Alosztályon Nicholson nyomozóhoz kapcsoltak. Megmutattam neki a felvételt. Szimpatikus alak volt, de már az elején leszögezte, hogy nem sok mindent tehet. A bűntettet elkövették, a zsarolás összege jelentős, jóllehet a csalásra hamar rájöttem – de az elkövető kilétét szinte lehetetlen kideríteni. Még ha a számlaszám valóban a zsarolóé is, a prefixumából megállapítható, hogy az az Orbital Banké, és az bizony nem fogja kiadni a tulajdonos nevét. Beszélhetek a Telefontársasággal, hogy a jövőben figyeljék a hívásaimat, ám ha azok az Orbital nemzetek kezelésében lévő vonalak valamelyikén jönnek, akkor itt meg is állt a tudomány. Alig negyedéve, hogy megegyezés született, miszerint szatelliten át nem fogadnak el pénzátutalást, igaz az egyezményt még nem ratifikálták, de akad néhány ország, amely igyekszik kihasználni az Orbital kvázi-legális gazdasági előnyeit.

Nicholson elkérte potenciális ellenségeim névsorát, de én egyetlen személyt sem tudtam megnevezni. Az évek során különféle érzelmi töltésű tárgyalások százait folytattam le, többnyire elégedetlen művészekkel, akik rám akarták sózni a műveiket – ám nem hiszem, hogy akadt volna közöttük egy is, aki vette volna a fáradságot, hogy gonosz – ugyanakkor kisstílű – bosszút forraljon.

– Letapogatták valaha a feleségét? – kérdezte végül.

– Aligha – mondtam, és nevettem. – Utálja a komputereket. Még ha ezred annyiba kerülne, akkor is ő volna az utolsó, aki megveszi.

– Értem. Nos, köszönjük az együttműködést. Ha bármilyen további incidens adódik, csak hívjon fel.

Amikor letette, már bántam, hogy nem kérdeztem meg tőle:

– És mi van, ha letapogatták? Mit számít az? Netán vannak, akik az emberekről gyűjtenek adatokat?

Nyugtalanító gondolat volt… de még ha igaz is, nem illik a beugrató hívásra. Lorainne-ről ugyanis nincs semmilyen komputerizált adathalmaz, tehát a tréfacsinálók valamilyen egészen más forrásból szerezhették be az információikat.

Manuálisan hajtottam haza, több ízben túlléptem a megengedett sebességet, de csak közömbösen figyeltem a műszerfalon megjelenő újabb büntetési tételeket, mígnem a kocsi komputere bejelentette:

– Még egy sebesség-túllépés, és felfüggesztem a jogosítványát.

A garázsból egyenesen a műterembe mentem. Lorainne persze ott volt. Megálltam az ajtóban, és csendben figyeltem, hogyan vázolja fel a következő képét. Nem tudtam kivenni, mit rajzol, de láttam, hogy megint szénnel dolgozik. Gyakran ugrattam, amiért ilyen anakronisztikus módszert használ. „Miért értékeled túl annyira a hagyományos anyagok hibáit? A múltban a művészek azzal voltak kénytelenek dolgozni, ami a rendelkezésükre állt – miért színleled azt az állapotot? Ha a faszén a papíron, vagy az olajfesték a vásznon annyira csodálatos, akkor miért nem írod le, hogy mit találsz benne olyan nagyszerűnek, és generálsz inkább egy szoftvert, ami kétszer olyan jó hatást tud kelteni?” Ilyenkor csak azt szokta válaszolni: „Ezt tanultam, ezt szoktam meg, ezt szeretem. Talán bántok vele valakit?”

Nem akartam megzavarni, de mellette elmenni sem. Ha észrevette is a jelenlétemet, nem adta jelét. Ott állva arra gondoltam: Igazán nagyon szeretlek. És csodállak: ahogy tartottad a fejed, miközben…

Elakadtam. Miközben micsoda…? Miközben ott álltál elrablóid kamerája előtt? Nem, ez nem történhetett meg.

Nem… de én ismertem Lorainne-t – és tudtam, hogy a világért sem omlana össze, hogy megőrzi a nyugalmát. Még mindig csodáltam a bátorságát és higgadtságát – jóllehet bizarr emlékek juttatták eszembe ezen erényeit.

Megfordultam, hogy induljak, és akkor megszólalt:

– Maradj, ha akarsz. Nem zavar, ha nézel.

Beljebb léptem a zsúfolt műterembe. A rideg, sivár galéria után ez nagyon otthonosnak tűnt.

– Min dolgozol?

Félreállt a festőállvány elől. A rajz majdnem teljesen kész volt. Egy nőt ábrázolt, aki öklét a szájához szorítva egyenesen a szemlélőre mered. Arcán nyugtalan elragadtatás, mintha hipnotizálná, kényszerítené valami… és mélységesen nyugtalanítaná.

Összevontam a szemöldökömet.

– Ez te vagy, ugye? Egy önarckép?

Időbe telt, mire felfedeztem a hasonlóságot, de még akkor sem voltam benne biztos. De Lorainne azt mondta:

– Igen, én vagyok.

– Megkérdezhetem, mit nézel?

Vállat vont.

– Azt nehéz megmondani. Még nincs kész. Ez talán egy művész portréja, akit rajta kapnak, hogy önarcképet készít.

– Dolgozhatnál kamerával és monitorral. Egy stílus-program segítségével kompozíciókat készíthetnél bármilyen témáról, s neked közben csak a képernyőt kellene figyelned.

A fejét rázta. Jót mulatott azon, amit mondtam.

– Miért ennyire körülményesen? Sokkal egyszerűbb, ha bekeretezek egy tükröt.

– Egy tükröt? Az emberek a művész gondolatait akarják látni, nem önmagukat.

Odamentem hozzá, és megcsókoltam, de csak ímmel-ámmal viszonozta.

– Örülök, hogy nincs semmi bajod – mondtam gyengéden.

Nevetett.

– Én is. És ne aggódj, semmi kedvem elraboltatni magam. Tudom, hogy megütne a guta, ha ki kellene fizetned a váltságdíjat.

Ujjamat az ajkára téve elhallgattattam.

– Ez nem is olyan vicces. Borzalmasan megijedtem… nem hiszed? Nem tudtam, mit fognak csinálni. Arra gondoltam, hogy meg fognak kínozni.

– Mivel? Valami voodoo baromsággal? – Kibújt az ölelésemből, és az asztalhoz ment. A falon ott sorakoztak a vázlatai – az „elhibázott” rajzai, amik „még jók lehetnek valamire”.

Felkapott egy papírvágó kést, és kétszer belevágott az egyik önarcképébe, ami a kedvenceim közé tartozott.

Azután felém fordult, és csodálkozva azt mondta:

– Egyáltalán nem fájt.

 

Késő éjszakáig türtőztettem magam, csak azután hoztam fel újra a témát. A nappaliban egymást átölelve kuporogtunk a kandalló előtt – valójában készen álltunk a lefekvéshez, de nem akaródzott feladni kényelmes helyzetünket (csak kevés szó képes leírni azt a kellemes melegséget, amit az ember a kandalló mellett ülve érez).

– Engem csak az aggaszt – mondtam –, hogy valaki kamerával a kezében koslatott utánad… éppen elég ideig ahhoz, hogy megfigyelje az arcodat, a hangodat, a modorodat…

Lorainne bosszúsan pillantott rám.

– Hogy mimet? Ez az izé egy épkézláb mondatot nem tudott kimondani. És nem kellett nekik követniük engem, elég volt rögzíteniük az egyik telefonhívásomat, arra már alapozhattak. A saját hívásukat is a biztonsági rendszered megkerülésével kapcsolták a szobádba, nem? Biztosan csak néhány unatkozó alak játszik velünk. És amennyit tudunk róluk, lehetnek a bolygó túloldalán is.

– Lehet. De nem egy telefonról van szó… tucatszor hívtak. Rengeteg adatot szedhettek össze, akárhogy is csinálták. Beszélgettem olyan művészekkel, akik szimulált portrékat készítenek. Több órás modell-munka után tíz-húsz másodperc alatt megvan. De azt mondják, nem könnyű becsapni vele az embereket, főleg, ha tudják, miről van szó. Oké, lehet, hogy túl szkeptikus voltam… de vajon miért? Mert olyan meggyőző volt. Mert pontosan olyan volt, amilyennek mindig elképzeltelek…

Idegesen rezzent össze a karjaimban.

– Egyáltalán nem olyan volt, amilyen én vagyok. Egy melodrámába ülő komputerizált túlzás volt… és ezt ők is tudták, azért volt az egész olyan rövid.

Megráztam a fejem.

– Senki nem ítélheti meg önmaga utánzatát. Nekem elhiheted. Tudom, hogy csak néhány másodpercig tartott – de esküszöm, jól csinálták.

Beszélgetésünk hajnalig tartott, de Lorainne nem engedett a véleményéből. Én pedig kénytelen voltam elismerni, hogy nem sok mindent tehetünk életünk biztonságosabbá tétele érdekében, akár tervez a hívó fizikai zaklatást, akár nem. A ház már fel van szerelve a műtárgyak védelmét szolgáló biztonsági berendezésekkel, és mindkettőnk testében ott rejtőztek a sebészeti úton beültetett segélyhívók. Mindezek ellenére fontolgattam a gondolatot, hogy testőröket fogadok.

Természetesen azt is el kellett ismernem, hogy komoly szándékú emberrablók aligha akarnának ilyen együgyű hívással ránk ijeszteni.

Végül fáradtan (ahogy annak lennie kellett egy hajnalig tartó, még ha eredménytelen vita után is) beadtam a derekam. Lehetséges, hogy túlreagáltam az egészet. Talán csak nem akartam beismerni, hogy bolonddá tettek. Ez az egész biztosan csak valami csínytevés.

Ha ostoba is. Ha technikailag tökéletes is. Ha nyilvánvalóan céltalan is.

 

Amikor végre ágyba bújtunk, Lorainne nyomban elaludt, én viszont még órákig fent voltam. Végül már nem gondoltam a hívásra – de alig szabadultam meg tőle, újabb nyomasztó gondolat lépett a helyébe.

Már a nyomozónak is említettem, hogy Lorainne-t sosem hallgatták le. Engem viszont lehet, hogy igen. Igen fejlett, és kifinomult imázs-technológia generálta folyamatosan testem részletes térképét, egészen a sejtjeim szintjéig hatolva. Olyan térkép volt ez, amely többek között idegrendszerem valamennyi neuronját és azok szinaptikus kapcsolatait számon tartotta. Tulajdonképpen egyfajta halhatatlanságot hajszoltam: bármi történjék velem, mindig legyen kéznél egy aktuális felvétel a Másolatom, egy gondosan megszerkesztett és virtuális valóságba ágyazott számítógépes modell számára. Egy modell, ami ugyanúgy gondolkodik és cselekszik, ahogyan én: amely osztja az emlékeimet, a hiedelmeimet, a céljaimat, a vágyaimat. Igaz, most az ilyen modellek még viszonylag lassúak, virtuális környezetük labilis, és a valós világgal való kapcsolatuk igen nehézkes… de hát a technika gyors ütemben fejlődik.

Anyám már feltámadt a Coney Island nevű szuperkomputerben. Apám meghalt, mielőtt a módszert feltalálták. Lorainne szülei mindketten élnek – és nincsenek letapogatva.

Engem két ízben tapogattak le, legutóbb három évvel ezelőtt. Már régen esedékes volna egy frissítés, de akkor megint szembe kellene néznem poszthumusz jövőm realitásaival. Lorainne emiatt sosem marasztalt el engem, és a virtuális újraéledésem sem túlságosan zavarta – de azt határzónán kijelentette, hogy nem követi a példámat.

Az érvelése annyira ismerős volt, hogy bármikor fel tudtam idézni magamban:

LORAINNE: Nem akarom, hogy a hálálom után egy számítógép utánozzon. Nekem mi hasznom volna abból?

DAVID: Ne imitációra gondolj – az életben is vannak imitációk. Életünk folyamán valamennyi szervünk újra és újra alkotja önmagát. Minden egyes sejtünk többször is elhal, és új lép a helyébe Nincs a testedben egyetlen atom, amely ugyanaz volna, mint a születésedkor volt. Mit jelent hát az azonosság? Egy információ-sablont, nem holmi fizikai objektum. És amikor egy számítógép utánozza a testedet – nem pedig a saját tested reprodukálja önmagát –, a különbség csupán annyi, amennyit a számítógép téved.

LORAINNE: Ha te tényleg ebben hiszel… ám legyen. De én nem így látom a dolgokat. És én ugyanúgy rettegek a haláltól, mint bárki más – és akkor sem érezném jobban magam, ha letapogatnának. Attól nem érezném magam halhatatlannak, egyáltalán nem nyugtatna meg. Miért tenném hát? Egy jó okot mondj.

És én sosem voltam képes kimondani (még akkor, biztonságos képzelgéseim idején sem): Tedd meg azért, mert nem akarlak elveszíteni. Az én kedvemért tedd meg.

 

Másnap délelőtt egy biztosító társaság emberével tárgyaltam, aki néhány száz folyosó, előcsarnok, felvonó és tárgyalóterem dekorációját akarta kicserélni valóságosról virtuálisra. Minden nehézség nélkül rásóztam néhány feltörekvő ifjú művész fennkölt stílusú elektronikus tapétáját.

Az éhező művészek rendszerint a galéria-hálózatok rendelkezésére bocsátják silány vázlataikat, abban a reményben, hogy olcsó áron elkelnek, vagy netán meghozza számukra a hőn áhított kiugrást. Mert senki nem vesz olyasmit, amit nem nézhet meg előre, márpedig a galériákban megnézhetik, mit vesznek meg.

A fizikai galériák – kevés volt belőlük – jelentették számukra a megoldást. Valamennyi látogatóm mikrokamerával járja végig a tárlatot, vagy vizuális cortex-implanttal érkezik; de senki nem távozik benyomások nélkül, még ha nem is fizet érte. Ha mindezt legálisan akarnám csinálni, senkit nem engednék be, akinek nincs genetikai prediszpozíciója vagy vizuális képzelőereje.

Délután – mint mindig – a kiállításra jelentkező művészek képeit néztem át. Először befejeztem a Kreyszig-mű értékelését, amit előző nap abbahagytam, azután egy nagy halom jelentéktelenebb művet néztem meg. Annak eldöntéséhez, hogy a klienseim számára mi az eladható, mi az értéktelen, nem intellektuális, vagy érzelmi képesség, csaknem kétévtizedes tapasztalat kellett. A döntés ma már pusztán mechanikus – csak állok a konveyor előtt, amely egymás után húzza el a szemem előtt a „műveket”, én meg válogatom a búzát az ocsútól. Esztétikai érzékemet ez nem tompítja, sőt, az évek folyamán az csak csiszolódott – de csak a legkivételesebb munka jelent számomra többet, mint a legtöbb magas fokú, szépen kidolgozott, ám csak financiális szempontból értékes munka.

Amikor az „emberrabló” arca befurakodott a képek közé, nem lepődtem meg; abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy már egész délután erre várok. És bár nem kevés ellenérzéssel néztem elébe a rám váró kellemetlenségnek, ugyanolyan türelmetlenséggel vártam a lehetőséget, hogy zsarolóm motívumait még jobban megismerhessem. Még egyszer nem tesz bolonddá, de akkor mitől félek? Mivel tudom, hogy Lorainne biztonságban van, elfogulatlanság nélkül nézhetek a szemébe, és talán végre rájöhetek, mi folyik körülöttem.

A maszk azt mondta: „Nálunk van a felesége / Utaljon át fél milliót / Az alábbi számlára / Ha nem akarja, hogy / Baja essen neki”.

Feltűnt Lorainne szintetikus képmása is. Könnyedén felnevettem. Mit képzelnek ezek, hogy én mindent beveszek? Közönyösen szemléltem a képet. A „mögötte” látható nyomorúságos szobából annyit láttam, hogy ott a „realizmus” egy újabb kifinomult darabja nyújtja a dekorációt erős kontrasztban a maszk mögötti háttérrel. „Lorainne” ezúttal nem dadogott, és semmi jelét nem adta fizikai gyengeségének sem (mintha még meg is mosakodott volna) – de az arckifejezésében még mindig volt valami bizonytalanság, egyfajta elfojtott riadtság, amit előző alkalommal nem figyeltem meg.

Egyenesen a kamerába nézett, úgy mondta:

– David? Nem hagyják, hogy nézzelek… de tudom, hogy ott vagy. És tudom, hogy mindent el fogsz követni, hogy elvigyél innen… de kérlek, siess! Kérlek, fizesd ki nekik a pénzt, amilyen gyorsan csak tudod!

Látszat-optimizmusom szétfoszlott. Tudtam, hogy csak egy precíz számítógépes animáció – de „Lorainne” esdeklése olyan hatással volt rám, mint maga a felvétel az első esetben. Lorainne ezúttal valóságosnak tűnt. Minden szava, minden mozdulata hiteles volt. Nem tudtam objektíven szemlélni annak az asszonynak a képét, akit szerettem, és akiével összekötöttem az életemet.

Eltakartam az arcomat, és felkiáltottam.

– Te hülye fasz, mit akarsz ezzel elérni? Azt hiszed, most rohanok fizetni? Le fogom tiltani a vonalamat, és akkor mehetsz vissza valamelyik interaktív zombi-moziba, és ha kedved tartja, megbaszhatod a saját hulládat!

Válasz nem érkezett, és amikor kinyitottam a szememet, a képmás már eltűnt.

Megvártam, amíg elmúlik a remegésem – amit többnyire a harag okozott – azután felhívtam Nicholson nyomozót, és elküldtem neki a hívás kópiáját; megköszönte. Optimistán azzal vigasztaltam magam, hogy a modus operandi számítógépes vizsgálata talán eredményre vezet: ha a hívó másokkal is ugyanezt műveli, az összegyűjtött információkból előbb-utóbb csak kirajzolódik valamilyen bűncselekmény. És az egész pszichopata-szarság egy napon tetten érhető lesz.

Azután felhívtam a céget, amely az iroda szoftverjét szállította, és elmagyaráztam nekik, mi történt – csak éppen a hívás jellegére nem utaltam.

A hibakereső technikusuk azt javasolta, futtassak le egy diagnosztikai programot; megtettem. A nő néhány másodpercre eltűnt. Gondoltam: valami egyszerű dologról lehet szó, egy könnyen javítható hibáról, ami a biztonsági rendszerben keletkezett.

A nő visszajött, és fáradt ábrázattal nézett rám.

– A szoftver hibátlannak tűnik, babrálásnak semmi nyoma. Illetéktelen hozzáférésnek sem. Mikor változtatta meg utoljára a belépési jelszót?

– Ó, azt nem változtattam meg, amióta a rendszert installálták.

– Tehát öt év óta ugyanazt a jelszót használja? Ez nem praktikus.

Bűntudatosan bólintottam, de azt mondtam:

– Nem értem, hogy férhetett hozzá bárki is. Még ha pár ezer vaktában választott szóval is kísérleteznek…

– Már a negyedik sikertelen kísérletet észrevette volna. És a hanglenyomatot is ellenőrizheti. A jelszavakat egyszerű hallgatózással fel lehet törni.

– Nos, az egyetlen személy, aki rajtam kívül ismeri a jelszót, a feleségem… és nem hiszem, hogy valaha is használta.

– A fájlon két engedélyezett hanglenyomat van. Kié a másik?

– Az enyém. Arra az esetre, ha otthonról kell felhívnom az irodát. Sosem használtam… így nem valószínű, hogy a jelszó az installálás óta hangosan elhangzott.

– Nos, egészen hosszú lista van az illetéktelen belépésekről…

– Az nem segít. Valamennyiről tudok. És mindegyikről küldtem másolatot a rendőrségnek.

– Nem, én valami másról beszélek. Biztonsági szempontból a hívások elejét… amikor gyakorlatilag kimondják a jelszót… elkülönítve tároljuk, mégpedig kódolt alakban. Ha látni akarja, megmondom, hogyan fér hozzá… de a jelszót magának kell kimondania, csak úgy tudja dekódolni.

Elmagyarázta, azután kilépett a vonalból. Egyáltalán nem látszott boldognak. Persze, azt nem tudta, hogy a hívó Lorainne-t imitálta; nyilván azt hitte, hogy a fenyegető hívás a feleségemtől érkezett.

Természetesen tévedett… ahogyan én is.

Öt év hosszú idő, elég ahhoz, hogy az ember elfelejtsen apróságokat. Háromszor kísérleteztem, mire eltaláltam a megfelelő jelszót.

Felkészültem arra, hogy Lorainne képmását fogom látni, de a képernyő sötét maradt. És a hang, amely kimondta a jelszót – „Benvenuto” – az enyém volt.

 

Amikor hazaértem, Lorainne még dolgozott, és én nem zavartam. A dolgozószobámba mentem, és megnéztem a postámat. Nem volt semmi új, de azért legördítettem a legutóbbi hívások listáját. Akkor bukkantam rá anyám legutóbbi videó-képeslapjára, amit egy hónapja küldött. Tekintettel az időeltolódásra, az ilyen beszélgetések nehézkesnek bizonyultak, ezért üzeneteinket monológ formájában küldözgettük egymásnak.

Utasítottam a terminált, hogy játssza vissza. Úgy emlékszem, volt valami érdekes a végén, azt akartam ismét meghallgatni.

Anyám a Coney Island-beli feltámadása óta egyre fiatalabbnak tűnt, most úgy harmincévesnek látszott. Folyamatosan szépítette a házát – ami lassanként túlnőtte magát eredeti, ideális családi-ház modelljén, és faragott ajtajaival, XV. Lajos-korabeli bútoraival, meg a csillárjaival ma már sokkal inkább egy tizennyolcadik századi francia udvarházra emlékeztetett.

Az obligát kérdésekkel kezdte, az egészségem felől érdeklődött, meg Lorainne munkája felől. Néhány csípős megjegyzést fűzött az aktuális politikai eseményekhez. Fiatalos külseje, a pazar környezet nem öncsalás volt; már nem volt többé öreg asszony, és már nem egy négyszobás házban lakott. Azon erőlködése, hogy organikus életének utolsó öt évét másolta, abszurdnak tűnhetett. Pontosan tudta, kicsoda és hogy hol van – és ezt maximálisan ki akarta használni.

Úgy gondoltam, átugrom a jelentéktelen részleteket, de nem tettem. Csak ültem, és hallgattam minden szavát, szememet a már nem létező asszony képmására szegeztem, és megpróbáltam felidézni iránta táplált érzelmeimet, megkeresni együttérzésem, szeretetem, megértésem gyökereit… mert ez a képmás egy már régen elporladt testet utánzott.

Végül azt mondta:

– Folyton azt kérdezed, boldog vagyok-e? Mintha valamikor is magányos lettem volna. Mintha találtam volna valakit. – Tétovázott, azután megrázta a fejét. – Nem vagyok magányos. Tudod, hogy ez a technológia azután tökéletesedett, hogy apád meghalt. És tudod, mennyire szerettem őt. Nos, még ma is szeretem. Nem ment el ő sem. Itt él az emlékeimben… és nekem ennyi elég. Mindig itt van velem, és ennyi elég.

Amikor először hallottam, azt hittem, csak banalitásokat mond. Most azonban megértettem szavainak lényegét, és ettől megborzongtam.

Itt él az emlékeimben.

Mindig itt van velem, és ennyi elég.

Természetesen elhallgathatták volna… az organikus világ még nincs felkészülve rá – és a Kópiák megengedhetik maguknak, hogy türelmet gyakoroljanak.

Ezért nem hallottam én mostanáig anyám társáról. Volt ideje megvárni, amíg én is „személyesen” megjelenek a Coney Islanden. Mert csak azután láthat „viszont”.

 

Amikor a felszolgáló-kocsi az asztalra helyezte a vacsorát, Lorainne megkérdezte:

– Volt valamilyen lélegzetelállító szupertechnikai esemény ma is?

Lassan megráztam a fejem, de túljátszottam az érzelmeimet, mint valami házasságtörő – vagy még rosszabb. Belül majd’ megfulladtam, de ha ez látszott is rajtam, Lorainne nem adta jelét annak, hogy észrevette.

– Nos, nem valószínű, hogy valaki ugyanazt az ugratást kétszer is megcsinálja ugyanazzal az áldozattal, ugye? –kérdezte.

– Nem.

Az ágyban nyitott szemmel feküdtem, a sötétbe bámultam, és megpróbáltam kitalálni, mit csináljak… jóllehet az emberrablók nyilván már tudták a választ erre a kérdésre. És nyilván nem folytatták volna tovább a játékot, ha nem volnának bizonyosak afelől, hogy a végén fizetni fogok.

Minden értelmet nyert. Túlságosan is.

Lorainne-nek nincs lenyomata… de az enyémet feltörték. Mi célból? Mire jó egy emberi lélek? Nos, ne gondolkodjanak, megmondom. Az irodai jelszó megszerzése nem jelent semmit; elég a Kópiámat behelyezni néhány virtuális szituációba, és kiválasztani a céljuknak leginkább megfelelőket.

Néhány száz feltámadás, néhány száz torz illúzió. Engem nem érdekelt – az ötletet túl bizarrnak találtam, túl idegennek, így nem indított meg –, nyilván emiatt nem így kezdték a zsarolást: „Megszereztük a Kópiáját…”

És ami a Lorainne-utánzatot illeti – ő nem az igazinak a Kópiája volt hanem egy többnyire az én emlékeimből konstruált hamis modell – neki miféle hűséggel, szeretettel, megértéssel tartozom?

Az emberrablók nem tudták pontosan másolni a Coney Islanden kifejlesztett memória-feltámasztási módszert. Nem tudom, valójában mit hoztak létre, mit „támasztottak” fel. Mennyire volt kifinomult a komputerük, amivel a szavait, a képmását, a gesztusait utánozták? Vajon van annyira komplex, hogy tapasztalatokat szerezzen a másolat érzelmeiből –mint egy Kópia? Vagy csak annyira komplex, hogy az én érzelmeimet zavarja össze? Hogy manipuláljon engem?

Honnan tudhatnám? Így, vagy úgy, mi módon járhatnék a végére? Érzem az anyámból áradó „emberséget” – ahogyan apámnak a virtuális emlékeiből újraalkotott személyét kezeli. De miként győződhetnék meg afelől, hogy egy ilyen minta ugyanazt a személyt jelentené a számomra, akinek a gondját tudnám viselni, és aki az én segítségemet igényelné?

Feküdtem a sötétben a hús-vér Lorainne mellett, és elképzeltem, hogy a róla alkotott mentális imázsom komputer szimulációja mit mondana egy hónap múlva?

LORAINNE-IMITÁCIÓ: David? Azt mondták, ott vagy, hogy hallasz engem. Ha ez így van… nem értem. Miért nem fizetsz nekik? Valami baj van? A rendőrség mondta, hogy ne fizess? (Csend.) Én jól vagyok. Kitartok… de nem tudom, mi történik. (Hosszú szünet.) Nem bánnak velem túl rosszul. Nincs étvágyam, de azért megvagyok. Adtak papírt, hogy rajzolhassak, és én készítettem néhány vázlatot…

Bár sosem győződtem meg róla, és sosem voltam benne biztos, a kérdés mindig felmerült bennem: Mi van, ha tévedek? Mi van, ha Lorainne minderről tud? Mi van, ha ő is csak annyira ember, amennyire én leszek a feltámadás után – és én elárulom, feladom őt?

Nem tudok ezzel együtt élni. A lehetőség, a látszat elégnek bizonyult ahhoz, hogy tönkretegyen.

És ők tudták ezt.

 

A pénzügyi szoftverem egész éjjel dolgozott, hogy felszabadítsa a befektetéseimben lévő pénzeket. Másnap reggel kilenckor átutaltam a félmillió dollárt egy különleges számlára, azután csak ültem az irodámban, és vártam, hogy mi fog történni. Arra gondoltam, hogy a jelszót visszaváltoztatom a régi „Benvenutó”-ra, de azután eszembe jutott, hogy ha megvan nekik a lenyomatom szoftvere, úgyis megtudják.

Kilenc óra tízkor a hatalmas képernyőn megjelent az emberrabló maszkja, és közönyösen annyit mondott:

– Akkor viszlát két év múlva.

Bólintottam.

– Igen. – Addigra össze tudom szedni a pénzt, Lorainne tudta nélkül is.

– Amíg fizet, lefagyasztva tartjuk őt. Nem kell aggódnia.

– Köszönöm. – Tétováztam, végül kiböktem: – De a végén, amikor…

– Igen?

– Amikor én feltámadok… visszaengedik hozzám?

Nagylelkűen elmosolyodott.

– Természetesen.

 

Nem tudom, hogy fogom mindezt elmagyarázni Lorainne utánzatának – vagy miként fog viselkedni, amikor rájön létének igazi valójára? Az Islanden való feltámadás számára a Pokol lehet. De mi más választásom lehetett volna? Hagytam volna megrothadni, amíg az emberrablók úgy vélik, szenvedései végre megindítanak? Vagy vásároltam volna meg a szabadságát – hogy azután többé ne olvaszthassam ki?

Majd ha együtt leszünk Coney Islanden, levonhatja a saját következtetéseit, meghozhatja a saját döntéseit. Most azonban csak annyit tehetek, hogy az égre emelem a tekintetem, és azon imádkozom, hogy tényleg biztonságban legyen abban a hihetetlen sztázisban.

Mostanáig egy hús-vér Lorainne-nel éltem együtt. Persze el kellett neki mondanom az igazat – és az erről szóló beszélgetésünket éjszakáról éjszakára újra végiggondoltam.

DAVID: Hogy tudnék nem gondot viselni rá? Hogyan hagyhatnám, hogy szenvedjen? Hogyan adhatnék fel olyasvalakit, aki – szó szerint – az irántad tanúsított érzelmeimből származik?

LORAINNE: Egy imitáció imitációja? Senki nem szenvedett, senki nem várta, hogy gondját viseljed. Senkit nem kellett megmentened, sem feladnod.

DAVID: Én nem vagyok senki? Te nem vagy senki? Mert nekünk csak ez jutott egymásból: az imitáció, a Kópia. Mindketten csak az elménkben a másikról kialakult képmást ismertük.

LORAINNE: Csak ennyinek tartasz? Egy ötletnek a fejedben?

DAVID: Nem! De ha csak ennyi van, akkor ez minden, amit őszintén szerethetek. Hát nem érted?

És csodák csodájára, megértette. Végül felfogta.

Éjszakáról éjszakára.

Behunytam a szemem, és megkönnyebbülten elaludtam.

Megjelent: Ópiumkeringő, Cherubion, 1998

 

 

Vértestvérek[11]

Fordította Nemes Ernő

 

Kilenc évesek lehettünk, amikor Paula elém állt és azt mondta, megvághatnánk az ujjunkat, hogy a vérünket összefolyatva szövetséget kössünk.

Megvető pillantást vetettem rá.

– Minek? A mi vérünk teljesen egyforma. Mi anélkül is vértestvérek vagyunk.

Megjegyzésem nem hatotta meg.

– Tudom. De nem ez a lényeg. Hanem a szertartás.

A hálószobában csináltuk, éjfélkor, egyetlen gyertya fényénél. A gyertya lángjába tartva sterilizálta a tűt, majd benyálazta a kendőjét, és azzal törölte le a kormot. Miután összenyomtuk az apró sebeket, és elhadartunk valami – harmadrangú gyerekregényből vett – nevetséges esküt, Paula elfújta a gyertyát. Mialatt én azon igyekeztem, hogy a szememet hozzászoktassam a sötétséghez, Paula még elsuttogta saját, külön bejáratú kódáját:

– Mostantól ugyanazt álmodjuk, megosztjuk a szerelmünket, és ugyanabban az órában halunk meg.

Méltatlankodón igyekeztem tiltakozni:

– Ez nem igazság! – de a csend, és a füstölgő gyertya illata a torkomra fagyasztotta a szót, így Paula szavai szentesíttettek.

 

Amíg Dr. Packard beszélt, én összehajtogattam a patológiai jelentést, először félbe, azután negyedbe, és közben kínosan vigyáztam az élekre. Számomra túl magas volt ahhoz, hogy értelmet hámozzak ki belőle; harminckét oldalon tárgyalta a csontvelőmben felszaporodó limfociták mikroszkópos elemzését és a kórt kiváltó vírus DNS-láncának részletes leírását.

Ezzel szemben a recept kisméretűnek – valósággal anyagtalannak –tűnt, amint ott feküdt érintetlenül előttem, az asztalon. Az sem vonzott különösképpen. A rajta lévő – hagyományosan olvashatatlan – macskakaparás aligha volt több dekorációnál; a gyógyszer nevét a lap alján látható vonalkód rejtette. De nem is az volt a kérdés, hogy vajon a helyes gyógyszert írta-e fel? Hanem hogy volt-e joga ahhoz, hogy segítsen rajtam?

– Érthető? Miss Rees? Van valami, amit nem értett meg?

Igyekeztem a gondolataimra fókuszálni, s közben a hüvelykujjammal simítgattam egy makacs gyűrődést a papíron. A doktornő őszintén, ködösítés, szépítés és szakzsargon használata nélkül magyarázta el a dolgot, mégis attól tartottam, hogy kihagytam valami fontosat. Az volt a benyomásom, hogy a doktornő minden mondata ezzel a két szóval kezdődött: „A vírus…”, és „A gyógyszer…”

– Van valami, amit én tehetek? Egymagam? Hogy… növeljem a gyógyszerek hatását?

Elgondolkozott, de nem túl hosszasan.

– Nem, nem igazán. Ettől eltekintve kitűnő egészségnek örvend. Ne változtasson semmin. – Felállt, jelezve, hogy távozhatom, s ettől megrémültem.

– De kell, hogy legyen valami. – Megragadtam a szék karfáját, mintha attól tartanék, hogy elhagy az erőm. Lehet, hogy félreértett, vagy én nem fejeztem ki magam tisztán. – Nem kell… lemondanom bizonyos ételekről? Nem kell többet mozognom? Többet aludnom? Úgy értem, kell lenni valaminek, amit meg kell változtatnom? Megteszem, bármi is az. Kérem, csak mondja meg nyugodtan… – A hangom elcsuklott, és zavartan elfordultam. Semmi szükség a mellébeszélésre. Soha többé.

– Miss Rees, nagyon sajnálom. Tudom, hogy mit érez most. De a Monte Carlo betegség ilyen. Ön valójában igen szerencsés; a WHO számítógépe világszerte nyolcvanezer hasonló betegségben szenvedő embert tart nyilván. Ez vajmi kevés ahhoz, hogy széles körű kutatásokat finanszírozzanak, de ahhoz elég, hogy a gyógyszergyárak átnézzék a nyilvántartásukat, van-e valami, amit bevethetnek ellene. Nagyon sok ember van önmagára utalva, pedig igazán különleges vírusfertőzésben szenved. Képzelje el, hogy az orvosok mennyi hasznos tanáccsal szolgálhatnak nekik. – Végül felpillantott; arckifejezése szimpátiáról árulkodott, de én a türelmetlenséget is megláttam rajta.

Hálátlanságom ilyetén megnyilvánulása miatt szégyenkezni kezdtem. Bolondot csináltam magamból, de még akkor is jogom van kérdéseket feltenni.

– Értek én mindent. Csupán arra gondoltam, hogy én is tehetnék valamit. Ön azt mondta, ez a gyógyszer vagy használni fog vagy nem. Ha én magam is közreműködhetnék a kór leküzdésében, jobban…

Micsoda? Inkább maradok ember, mint válok górcsővé – egy passzív lombikká, amelyben a csodavírus és a csodagyógyszer megvívja a harcát.

– …érezném magam.

Bólintott.

– Tudom, de higgye el, semmit nem tehet, ami a legcsekélyebb változást tudná okozni. Csak vigyázzon magára, és éljen normális életet! Ne kapjon tüdőgyulladást! Ne szedjen fel és ne veszítsen tíz kilónál többet! És semmi különlegeset ne tegyen! Több millió ember hordozza ezt a vírust, de hogy nekik semmi bajuk tőle, magát meg beteggé tette, ez pusztán genetikai kérdés. A gyógyulás úgyszintén. A szervezetének biokémiai háztartása, mely eldönti, hogy a gyógyszer hátai fog-e, vagy nem, egyáltalán nem befolyásolható azzal, ha vitamintablettákat kezd szedni, vagy ha lemond a zsíros ételekről. És figyelmeztetem, eszébe ne jusson beszerezni valamilyen „csodagyógyszert”. Azokat a sarlatánokat, akik ilyet árulnak, be kellene zárni.

Buzgón bólogattam, de éreztem, hogy egyre nő bennem a harag. A hamis kúra már régóta béte noire a számomra – és csak most kezdem igazán megérteni azokat a Monte Carlo-áldozatokat, akik tekintélyes összegeket szórnak ki eszeveszett diétára, meditációra, aromaterápiára, önhipnózis-kazettára meg ilyesmikre. Akik ilyen szeméttel házalnak, a legcinikusabb paraziták, és akik vásárolnak tőlük, azok szerintem velük született hiszékenységben szenvednek, vagy egyszerűen csak annyira kétségbe estek, hogy elveszítették a fejüket. Amikor az életed forog kockán mindent megteszel, hogy megóvd – minden erőddel, minden filléreddel minden éber pillanatodban azért küzdesz. Egy ilyen kapszula , vagy akár napi három – attól, hogy a szélhámos feldicséri (és rengeteg pénzt kér érte) – azonban roppant kevés ahhoz, hogy az ember úgy érezze, mindent megtett a halál elodázása érdekében.

A közös indulat segített feloldani a hangulatot. Végül is egy oldalon vagyunk, bár én meglehetősen gyerekesen viselkedtem. Megköszöntem Dr. Packard fáradozását, felvettem a recepteket, és távoztam.

Mindazonáltal útban a patika felé arra gondoltam, bárcsak hazudott volna – bárcsak mondta volna, hogy az életem igenis meghosszabbíthatom, ha naponta tíz kilométert futok, vagy ha minden étkezésre nyers tengeri moszatot eszem –, de azután dühösen megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot: miért is akarnék kárt okozni önmagamnak? Ha benne van a DNS láncomban, hát benne van, el kell fogadnom ezt az egyszerű igazságot, bármennyire kellemetlen is – és még hálás is lehetek a mai orvosi gyakorlatnak, amely mellőzi a divatjamúlt, atyáskodó hangnemet.

 

Tizenkét éves voltam, amikor a világ tudomást szerzett a Monte Carlo programról. Biológiai fegyverrel kísérletező kutatók egy csoportja Las Vegastól egy kőhajításnyira (ja igen, az új-mexikói Las Vegastól, nem a nevadaitól), úgy döntött, hogy vírusokat tervezni roppant körülményes munka, különösen, amikor a számítógépeket lefoglalják a Star Wars játékok. Miért fecséreljenek PhD fokozatú tudósok százai hosszú éveket ilyesmivel, amikor a jó öreg mutáció, és a természetes kiválasztódás elvégzi helyettük a munkát, csak ki kell várni?

Legfeljebb meggyorsítják egy kicsit.

Kidolgoztak egy három részes rendszert: egy baktérium, egy vírus és egy módosított emberi limfocita. A vírus kromoszómakészletének egy részét baktériumtenyészetben szaporították, míg a fennmaradó rész egy gyors mutáció eredményeképpen sikeresen megsemmisítette a hibás másolatokat. A limfocitákat pedig úgy alakították át, hogy felgyorsítsák minden őket megfertőző mutáns szaporodási ciklusát – hogy ezáltal felfrissíthessék a baktériumban tenyésző társaikat.

Úgy gondolták, hogy föld alatti laboratóriumokban sorba állítják a több milliárdnyi példányt, mint valami biológiai félkarú rablókat, és várják, hogy beérjen a gyümölcs.

A munkában részt vettek a világ legelszigeteltebb létesítményei, és összesen ötszázhúsz ember dolgozott a tervezeten éjjel-nappal, egyetlen perc pihenő nélkül, napokon, hónapokon át. És bizony senki nem gondolt a következményekkel.

A baktériumról feltételezték, hogy csak laboratóriumi körülmények között képes az életben maradásra, ám egy mutáció önállósította magát, és meglepett egy adag továbbtenyésztésre kiválasztott vírust.

Túl sok időt vesztegettek azzal, hogy kémiai eszközökkel igyekezzenek hatástalanítani, mielőtt az atombombához nyúltak. Addigra a mutáció hagyományos behurcolással eljutott egy tucat államba és még a választásokra sem volt tekintettel.

Az első rémhírek azt állították, hogy egy héten belül mindannyian halottak leszünk. Tisztán emlékszem a rombolásokra, a fosztogatásokra, az öngyilkosságokra (mindezt persze a tévéből). Érdekes módon a szomszédod viszonylag nyugodtan vészelte át a hisztériát – de az is lehet, hogy megbénult. Világszerte kihirdették a szükségállapotot. A repülőgépek elhagyták a reptereket, a hajókat (melyek a szivárgás előtt hónapokkal hagyták el honi kikötőjüket) felégették a dokkokban. Szigorú rendeleteket hoztak a közrend és a közegészség megóvása érdekében.

Paula meg én egy hónapig nem mentünk iskolába. Felajánlottam neki, hogy megtanítom programozni, de nem érdekelte a dolog. Ő úszni akart, de a tengerpartot és az uszodákat lezárták. Azon a nyáron történt, hogy sikerült bejutnom a Pentagon számítógépébe – igaz, hogy csak a fogyóeszköz nyilvántartásukba –, de Paula ettől is kellőképpen elképedt (és egyikünk sem gondolta volna, hogy a gemkapocs ennyire drága).

Nem hittük, hogy meg fogunk halni – legalábbis nem néhány héten belül – és nagyon jól éreztük magunkat. Amikor a hisztéria elült, gyorsan megállapították, hogy csak a baktérium és a vírus került ki, a módosított limfocita – aminek a feladata volt a kiválasztás tisztaságának megóvása –nem. A vírus emiatt az eredeti törzstől nagy mértékben eltérő mutációt hozott létre, és ez okozta a haláleseteket.

Mindamellett sikerült kitenyészteni egy szimbiótát, ami megtizedelte az új mutációt. A vírusnak csupán egy elenyésző része fertőző az emberre nézve, és annak is csak egy elenyésző hányada a végzetes.

Évente száz eset ha előfordul.

 

Hazafelé a vonaton a nap folyton a szemembe sütött, mindegy, merrefelé fordultam, a vonatnak mindenhol volt egy felülete, ami tükrözött. A ragyogástól fejfájást kaptam, ami folyton erősödött, és már elviselhetetlenné vált. A karomra hajtottam a fejemet, és a padlót néztem. A másik kezemmel a barna papírzacskót szorongattam, amiben egy üvegcse fekete-vörös kapszula rejtőzött, ami vagy megmenti az életemet, vagy nem.

Rák. Vírusos leukémia. Elővettem a zsebemből a patológiai jelentést, és még egyszer átfutottam. Az utolsó oldalon szépen ott állt a happy-end: egy onkovirológiai módszer garantált gyógyulást ígér. És az utolsó oldalon állt a tesztek végösszege. Huszonhét ezer dollár.

Hazaérve leültem a munkaasztalom elé.

Két hónappal ezelőtt, a negyedéves rutinvizsgálatnál derült ki, hogy baj van (az egészségbiztosítási intézet rendszeresen igyekezett kiszűrni a profit szempontjából értéktelen klienseket). Akkor megesküdtem, hogy tovább dolgozom, és úgy élek, mintha mi sem történt volna. Az ötlet, hogy nekiálljak tőzsdézni, világ körüli útra menjek vagy orgiákon vegyek részt, egyáltalán nem vonzott. Azzal beismerném, hogy legyőzettem. Majd, ha meggyógyultam, jöhet az a kibaszott világ körüli út, előbb nem.

Rengeteg szerződéses munkám halmozódott fel, ezek iránt a számla végösszege meghozta az érdeklődésemet. Mégis, annak ellenére, hogy szükségem volt a figyelmem elterelésére – annak ellenére, hogy kellett a pénz – órákon át csak ültem az asztalnál, és a sorsomról elmélkedtem. Az egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy nyolcvanezer idegennel osztozom rajta.

Akkor belém hasított a gondolat. Paula. Ha én genetikai okokból kaptam meg a kórt, akkor ő is megkapja.

Egypetéjű ikrek lévén úgy tűnik, nem volt túl rossz ötlet különböző életet élni. Ő tizenhat évesen ment el hazulról, Közép-Afrikába utazott, hogy vadállatokat és – lényegesen nagyobb rizikóval – vadorzókat filmezzen. Onnan az Amazonashoz ment, és az esőerdők megmentéséért kezdett harcolni. Attól kezdve nem tudtam követni; rendszeresen fel szokott hívni, hogy beszámoljon a dolgairól, de én túl lomha felfogású voltam ahhoz, hogy észben tartsam, merre jár.

Én sosem hagytam el az államot; házat sem vettem másikat immár tíz éve.

Paula csak hébe-hóba jött haza, amikor megszakította egyik kontinensről a másikra tartó útját. Elektronikus úton azonban rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, már amennyire a lehetőségek ezt megengedték (a bolíviai börtönökben például elkobozzák a satfont).

A telekommunikációs nagyvállalatok mind felajánlják drága szolgáltatásukat, hogy megkeresnek bárkit, akiről nem tudjuk, a világnak éppen melyik pontján tartózkodik. A reklámok szerint borzasztóan nehéz bárkit is megtalálni, aki ismeretlen helyen tartózkodik. Ezzel szemben a satfon hálózat rendelkezik egy központi adatbázissal, amit rendszeresen karbantart a lokális műholdakból szerzett információk segítségével. Így azután, ha szükségem van Paula számára, a hozzáférési kód segítségével bármikor perceken belül telefonálhatok neki, és nem kell egy fillért sem fizetnem. Ez inkább nosztalgia volt, mint kapzsiság. Az a minimális utánajárás amolyan gesztusnak számított; azt is jelentette, hogy középkorú lévén még nem vagyok túl konzervatív és lusta.

A procedúrát egyébként már régen automatizáltam. Az adatbázis szerint most éppen Gabonban tartózkodott; a programom kikalkulálta a helyi időt – este 10:23 volt – és lebonyolította a hívást. Paula másodperceken belül megjelent a képernyőn.

– Karen! Hogy vagy? Elég szarul nézel ki. Már múlt héten számítottam a hívásodra. Mi történt?

A képmás tökéletesen éles volt, a hang tiszta és torzítatlan (igaz, hogy Afrika középső részein még nem ismerték a száloptikát, de a műhold pont a fejük felett állt). Elég volt rápillantanom, hogy lássam: ő nem kapta el a kórt. Igaza volt – én valósággal félholt voltam, ő ezzel szemben életvidám. Mivel a fél életét a szabadban töltötte, a bőre az átlagosnál gyorsabban öregedett – csakhogy energia és határozottság sugárzott róla, és ez több mint ellensúlyozta a hiányosságot.

Közel állt a lencséhez, ezért a hátteret nem jól láttam. Üvegrost sátornak néztem, meg néhány viharlámpát is ki tudtam venni; nyilván egy közönséges sátorból beszélt.

– Sajnálom, de nem volt túl sok időm. Gabon? Nem Ecuadorban kellene lenned?

– Igen, ott voltam, de találkoztam Mohameddel. Ő botanikus. Indonéziából való. Valójában Bogotában találkoztunk, éppen Mexikóba ment egy konferenciára…

– De…

– Miért Gabon? Csak mert Mexikó után ide jött, ennyi az egész. Van itt egy gombafaj, ami megtámadta a gabonát, és nem bírtam ellenállni, hogy ne jöjjek vele…

Kábultan bólintottam, és vagy tíz percen át hallgattam a nyakatekert magyarázkodást. Igaz, nem sok figyelmet szenteltem neki: három hónap múltán mindez már csak történelem. Paula mint szabadúszó népszerű-tudományos újságíró tengette az életét, beutazta az egész világot, és minden ökológiai katasztrófapontról tudósításokat írt a sajtónak és filmeket készített a televíziónak. Hogy őszinte legyek, sosem hittem abban, hogy az ilyen előre kifundált öko-blabla valamit is tehet a bolygóért, de Paulát nyilvánvalóan boldoggá tette. És emiatt irigyeltem őt. Én semmi pénzért nem éltem volna az ő életét – abban az értelemben, hogy „én is vihettem volna valamire” – olykor mégis fájt, amikor megpillantottam a szemében az izgalmat, amit jómagam évtizedek óta nem éreztem.

Mialatt ő beszélt, az én gondolataim egészen másfelé kalandoztak. Arra riadtam fel, hogy nekem szegezi a kérdést:

– Karen? Megmondanád, mi a baj?

Tétováztam. Elhatároztam ugyanis, hogy senkinek nem beszélek róla, különösen nem őneki. A mostani hívásom is abszurdnak tűnt – neki nem lehet leukémiája, ez elképzelhetetlen. Aztán arra figyeltem fel, hogy monoton, színtelen hangon mindent kitálalok neki. Láttam, hogyan változik meg az arckifejezése: döbbenet, majd sajnálkozás, végül a félelem, amikor végre felfogta a mondottakat. Hamarabb ijedt meg, mint számítottam rá, különösen, ha figyelembe veszem az előrejelzésemet.

Ami azután következett, az valóban megdöbbentett. Irántam érzett sajnálata őszintének tűnt, de egyszerűen nem találtam emberinek, hogy a saját sorsa miatti aggodalom tört rá azonnal. Ettől a sajnálata mesterkéltnek, hamisnak tetszett.

– Van egy jó orvosod? Akiben megbízol?

Bólintottam.

– Van, aki a gondodat viselje? Akarod, hogy hazamenjek?

Idegesen ráztam meg a fejem.

– Nem kell. Jól vagyok. Tudok magamról gondoskodni, és jól bánnak velem. De neked minél előbb el kéne menned orvoshoz, hogy megvizsgáltasd magad. – Kétségbeesett pillantást vetettem rá. Már nem hittem abban, hogy őt is megfertőzte a vírus, mégis úgy gondoltam, hogy figyelmeztetnem kell – no nem azért, hogy elnyerjem a szimpátiáját, és hogy valamilyen ürüggyel hazacsaljam. Halkan annyit mondott:

– Ma elmegyek és megcsináltatom a tesztet. Ha végeztem, egyenesen a városba megyek, oké?

Bólintottam. Kimerült voltam, mégis megkönnyebbülést éreztem. Egy Pillanat alatt minden feszélyezettségem elillant.

– Elmondod majd az eredményt?

– Hát persze – mondta, és az ég felé fordította a szemét.

– Oké – bólintottam ismét.

– Karen, légy óvatos! Vigyázz magadra!

– Úgy lesz. És te is vigyázz! – Azzal megnyomtam a KILÉP gombot.

Fél órával azután bevettem az első kapszulát, és ágyba bújtam. Pár perc elteltével keserű íz kezdte kaparni a torkomat.

 

Paulának elmondani szükséges volt. Martinnak elmondani baromság. Őt még csak hat hónapja ismertem, de pontosan tudtam, hogyan fogadja a hírt.

– Költözz hozzám! Én majd vigyázok rád,

– Nincs szükségem arra, hogy a gondomat viseljék.

Tétovázott, de csak egy kicsit.

– Gyere hozzám feleségül.

– Menjek hozzád? Minek? Netán azt hiszed, valamilyen ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a halálom előtt férjhez menjek?

Elkomorodott.

– Ne beszélj így. Szeretlek. Ezt nem tudod megérteni?

Nevettem.

– Én nem bánom, ha sajnálnak… az emberek ezt olyan degradálónak tartják. De én tudom, hogy ez egészen természetes reakció. Csak éppen huszonnégy órán át nem bírom elviselni.

Megcsókoltam, de ő továbbra is mogorván nézett. Igazán várhattam volna a rossz hírrel, amíg nem végzünk a szexszel, mert ezek után úgy bánt velem, mint valami porcelánbabával.

Felém fordulva kérdezte:

– Mért vagy olyan szigorú önmagaddal? Mit akarsz bizonyítani? Hogy emberfeletti tulajdonságaid vannak? Hogy neked nincs szükséged senkire?

– Figyelj. Te kezdettől fogva tudod, hogy önállóságra, függetlenségre vágytam. Mit akarsz nekem mondani? Hogy meg vagyok rémülve? Oké, igazad van. De akkor is ugyanaz a személy maradtam. Ma is ugyanazokat a dolgokat akarom. – Jobb kezemet a szívemre tettem, úgy mondtam: –Kösz az ajánlatot, de nem.

– Akkor mit vársz tőlem?

Nyögtem egyet, és a fejemre húztam a párnát. Azt gondoltam: Hogy ébressz fel, ha megint kefélni támad kedved. Kielégít a válaszom? Persze hangosan nem mondtam ki.

 

Egy héttel később Paula felhívott. Megkapta a vírust. A fehér vérsejtjeinek száma megemelkedett, a vörös vértestjeinek száma lecsökkent. A számadatok megegyeztek az enyémmel. Ugyanazt a gyógyszert írták fel neki. Ez aligha volt meglepő, mindenesetre kellemetlen, klausztrofóbikus érzéseket keltett bennem, amikor arra gondoltam, mindez mit jelent:

Vagy mindketten életben maradunk, vagy mindketten meghalunk.

Az elkövetkező napokban ez a felismerés valósággal rögeszmémmé vált. Mint valami voodoo varázslat, mint valami tündérmeséből előlépett átok – vagy mint a szavak beteljesülése, amit azon az estén suttogott a fülembe, amikor „vértestvérekké” váltunk.

Soha nem álmodtuk ugyanazt, valószínűleg sosem szerettük ugyanazt az embert, de most… mintha büntetésben volnánk, amiért mostanáig semmibe vettük a minket összetűző köteléket.

Énem egy része tudja, hogy ez baromság. Kötelék, ami összeköt! Ez valami mentális állapot, a stressz mellékhatása, nem több. Az igazság mindazonáltal eléggé nyomasztó: a biokémiai gépezet – annak ellenére, hogy ezer kilométerekre élünk egymástól és más-más életvitelt vezetünk most mindkettőnknél felmondta a szolgálatot.

Megpróbáltam beletemetkezni a munkába. Ez bizonyos fokig eredményes volt – amennyiben azt a tizennyolc órás kábulatot, amit a terminál előtt eltöltöttem, eredménynek lehet nevezni.

Kerülni kezdtem Martint: elegem lett abból, hogy úgy bánik velem, mint egy ölebbel. Lehet, hogy jót akart, de nekem nem maradt energiám arra, hogy folyton újraértékeljem szándékainak tisztaságát. Ugyanakkor hiányozni kezdtek a vitatkozásaink; azzal, hogy ellenálltam az anyáskodásának, valamiképpen megerősödtem, mintha csak ellensúlyozni akarnám a rólam kialakított gyámoltalanság-képet.

Eleinte minden héten felhívtam Paulát, azután már egyre ritkábban. Úgy illett volna, hogy a lehető legbizalmasabb barátnők legyünk, de ez korántsem volt így. Feleslegesek voltak a hosszú beszélgetések: anélkül is pontosan tudtuk, mit gondol a másik. Nem éreztünk igényt arra, hogy kiontsuk egymásnak a szívünket, ellenben majd megfulladtunk a belső felismerések okozta érzelmektől. Egymás előtt igyekeztünk optimistának tűnni, de ezen erőfeszítéseink nagyon is átlátszók voltak. Végül is arra gondoltam, hogy ha – netán – valami jó hírrel szolgálhatok az ügyben, majd felhívom – és nyilván ő is pontosan így gondolkodott.

Gyermekkorunkban egymáshoz voltunk kényszerítve. Azt hiszem, szerettük egymást, de… mindig ugyanabba az osztályba jártunk, mindig egyforma ruhát hordtunk, ugyanazt a karácsonyi ajándékot kaptuk és mindig ugyanakkor és ugyanolyan okból voltunk betegek. Amikor elment otthonról, egy ideig irigyeltem, és nagyon magányosnak éreztem magamat, de aztán elhatalmasodott rajtam a szabadság érzése, mert tudtam, hogy nem igazán vágyódom utána, s hogy ideje végre külön életet élnünk. Most ez csak ábrándnak tűnik. Együtt kell élnünk, együtt kell meghalnunk, és hiába igyekszünk eltépni a kötelékeket.

 

Mintegy négy hónappal a kezelés megkezdése után a vérsejtjeim száma csökkenni kezdett. Ez annyira meglepett, hogy valósággal megrémültem; és minden erőmmel igyekeztem legyűrni magamban a túl korai optimizmus érzését. Paulát nem mertem felhívni. Semmit nem tartottam volna rosszabbnak, mint hogy elhitetem vele a gyógyulásunkat, azután meg kiderül, hogy tévedtem. Még azután is, hogy Dr. Packard – óvatosan, szinte vonakodva – bevallotta, hogy a dolgok látszólag jóra fordultak, is az járt a fejemben, hogy biztosan orvosi megfontolásból traktál engem kegyes hazugságokkal.

Egy nap arra ébredtem – még nem teljesen voltam meggyőződve gyógyultságomról –, hogy csalódottságot és félelmet érzek. Ha abszolút bizonyosságra törekednék, egész életemben félnem kellene attól, hogy bekövetkezik valamilyen visszaesés, esetleg egy teljesen új vírus támad meg.

Hideg, sötét reggel volt, odakint szakadt az eső, de én reszketve másztam ki az ágyból, és boldogabbnak éreztem magam, mint valaha is ennek az egésznek a kezdete óta.

A munkaasztalom mailboxában BIZALMAS jelzésű üzenet várt. Legalább fél percembe került, mire eszembe jutott a kódszó, s a remegésem ez idő alatt csak fokozódott.

Az üzenetet a Libreville-i Közkórház Betegnyilvántartó Hivatala küldte: együttérzésüket fejezték ki nővérem halála miatt, és érdeklődtek, hová küldhetik a tetemet.

Nem is tudom, mit éreztem az első pillanatban. Hitetlenséget. Bűntudatot. Zavartságot. Félelmet. Hogyan halhatott meg, amikor én olyan közel vagyok a gyógyuláshoz? Hogyan halhatott meg egyetlen hozzám intézett szó nélkül? Hogyan hagyhattam egyedül meghalni? Elléptem a terminál elől, és a hátamat nekivetettem a hideg téglafalnak.

A legrosszabb az volt, hogy hirtelen rádöbbentem, miért nem hívott. Biztosan azt hitte, már meghaltam, hiszen ez volt az, amitől mindketten a legjobban tartottunk: hogy követni fogjuk egymást. Hogy mindennek ellenére együtt fogunk meghalni.

Hogyan lehet az, hogy a gyógyszer őrá nem hatott? Egyáltalán, én gyógyulok tőle? Valósággal beleőrültem a gondolatba, hogy a kórházban meghamisították az eredményeimet, s hogy valójában a halál peremén állok. Ez persze nevetséges gondolat volt.

Akkor hát miért halt meg Paula? Egyetlen lehetséges választ láttam erre a kérdésre. Haza kellett volna jönnie – haza kellett volna hívnom. Hogyan engedhettem, hogy ott maradjon egy Harmadik Világbeli, trópusi országban, és leromlott immunrendszerével egy üvegrost sátorban tengesse az életét megfelelő orvosi ellátás és nyilván megfelelő táplálék nélkül? Küldhettem volna neki pénzt, vagy elküldhettem volna a repülőjegyet, vagy odarepülhettem volna, hogy magammal cipeljem.

Ehelyett távol tartottam őt magamtól. Attól való félelmemben, hogy együtt halunk meg, vállamon az egyformaság átkának terhével, hagytam, hogy egyedül haljon meg.

Sírni próbáltam, de valami megállított. Csak ültem a konyhában, és szárazon hüppögtem. Nem találtam szavakat. Féltékenységből és gyávaságból megöltem. Nincs jogom életben maradni.

A következő két hetet az idegen országok halotti kiadatási adminisztratív és jogi útvesztőjében bolyongva töltöttem. Paula egyszer azt mondta, azt szeremé, ha elhamvasztanák, de hogy hol, arra vonatkozóan nem nyilatkozott. Ezért úgy határoztam, hogy a testét és a holmiját hazahozatom. A szertartás szűk körben zajlott; a szüleink pár éve meghaltak egy autóbalesetben, és bár Paulának voltak barátai, de szerte a világban szétszórva, és csak kevesen tudtak eljönni.

Martin viszont ott volt. Amikor átölelte a vállamat, odasúgtam neki:

– Még csak nem is ismerted. Mi a francot keresel te itt?

Egy percig csak meredt rám, láthatóan fájt neki, amit mondtam, azután egyetlen szó nélkül elment.

Amikor Dr. Packard bejelentette, hogy meggyógyultam, nem tudtam azt tettetni, hogy nem örülök neki, de hogy nem törtem ki önfeledt üdvrivalgásban, az feltűnt neki. Elmondhattam volna neki, mi történt Paulával, de nem akartam azzal untatni, hogy bűntudatot érzek, amiért életben maradtam.

Paula halott volt. Én napról napra erősebb lettem; még érzek ugyan néha bűntudatot és depressziót, de sokkal gyakrabban csupán egyfajta zsibbadtságot. Ez segíthet majd elviselni a véget.

A végakaratát követve a holmiját – jegyzetfüzeteket, diszkeket, audio- és videoszalagokat – elküldtem az ügynökének, aki majd a megfelelő kiadókhoz és producerekhez továbbítja azokat. Végül csak a ruhái, az ékszerei a pipereholmija, meg néhány apróság maradt. Közte egy kis fiolában vörös-fekete kapszulák.

Nem tudom, miért vettem be az egyik kapszulát. Nekem is maradt vagy egy tucat, és amikor megkérdeztem Dr. Packardot, hogy befejezzem-e a kúrát, csak vállat vont, azt mondta, bajom nem lehet tőle.

Nem volt utóíze. Valahányszor bevettem a sajátomból, mindig keserű utóízt éreztem.

Kibontottam egy kapszulát, és a fehér port a nyelvemre szórtam. Semmilyen ízt nem éreztem. Gyorsan megkerestem a saját üvegcsémet, és ugyanúgy megízleltem azt is; olyan keserű volt, hogy a könnyem is kicsordult.

Igyekeztem nem elhamarkodott következtetéseket levonni. Azt nagyon jól tudtam, hogy a gyógyszerekbe mindig kevernek inaktív anyagot is, és hogy nem minden esetben ugyanazt – de miért keserű az egyik, miért íztelen a másik? Az íz magából a hatóanyagból ered. A két üvegcsén ugyanaz a címke, ugyanaz az embléma. Ugyanaz a márkanév, ugyanaz a cégjelzés. Ugyanaz az összetétel. Ugyanaz a gyártási kód, azonos utolsó számjeggyel. Csak a mennyisége volt különböző.

Az első gondolatom az volt, hogy megromlott. Bár a részletekre nem emlékszem, valahol olvastam, hogy bizonyos fejlődő országokban a fekete piacon újraértékesítik a lejárt gyógyszereket. És mi a legegyszerűbb módja a lopott áru leplezésének? Ha a helyére más valamit csempésznek – valami olcsót, hatástalant, ártalmatlant. A zselatinkapszulákon csak a gyártó neve van, a gyógyszeré nem, így nem nehéz hasonló csomagolásban valami olcsó pótszert találni.

Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel az elmélettel. Egy távoli országban ismeretlen bürokraták megölték a testvéremet, és az esély arra, hogy megtaláljam és a törvény elé citáljam őket, majdhogy a nullával volt egyenlő. Még ha megdönthetetlen bizonyítékom is volna, ugyan mit érnék el vele? Hogy az egyik diplomáciai testület kétértelmű levelet írna a másiknak.

Analizáltattam Paula egyik kapszuláját. Egy vagyonba került, de anyaira kétségbe voltam esve, hogy az sem számított.

Tele volt oldható szervetlen összetevőkkel. A címkén felsorolt alkotóelemeknek nyoma sem volt benne. Nem egy találomra kiválasztott, olcsó pótanyag volt.

Hanem egyszerű placebo.

Percekig csak álltam, kezemben az elemzéssel, és megpróbáltam kitalálni, mindez mit jelent. A kapzsiságot még megértettem volna, de ebben oly nagy adag rideg embertelenség volt, hogy azt már nem bírtam lenyelni. Valaki bizonyára tévedett. Mert senki nem lehet ennyire érzéketlen.

Akkor eszembe jutottak Packard szavai: „Csak vigyázzon magára, és éljen normális életet. És semmi különlegeset ne tegyen.”

Ó nem, doktor! Hát persze, hogy nem, doktor! A világért sem zavarnám meg a kísérletet azzal, hogy nem kívánatos elemet viszek bele a kúrába…

 

Felvettem a kapcsolatot az ország legjobb oknyomozó újságírójával. Megbeszéltem vele egy találkozót a külváros egyik kávézójában.

Miközben odahajtottam, úgy éreztem, a kezemben van az évszázad bűnügye, hogy most dinamitot fogok robbanni; Meryl Streepnek éreztem magam Karen Silkwood szerepében. Az édes bosszú gondolatától valósággal elszédültem. Most fejek fognak hullani.

Senki nem próbált leszorítani az útról. A kávézó kihalt volt, a pincér annyira magunkra hagyott, hogy még a rendelést sem akarta felvenni.

Az újságíró nagyon kedves volt. Higgadtan elmagyarázta az élet lényegét.

A Monte Carlo-katasztrófát követően számos rendeletet hoztak a vészhelyzet elkerülése érdekében – és sok rendeletet vissza is vontak. Ami a sürgősséget illeti, egy új gyógyszer kipróbálásakor a leggyorsabb eredményt akkor érik el, ha a kipróbálást korlátozó rendeleteket visszavonják.

Régen, a „kettős vakpróbák” alkalmával senki nem tudta, hogy a kísérletben résztvevők közül ki kapta a hatóanyagot, ki a placebót, és az eredményt is csak egy harmadik személy – vagy számítógép – ismerte. Ennek az volt a vége, hogy a placebót kapott személynél tapasztalt javulást is a gyógyszer számlájára írták.

És még két probléma volt ezzel a módszerrel. Először, mivel a páciensnek megmondták, hogy csak ötven százalék esélye van arra, hogy a jó gyógyszert kapja, ezzel stressz-állapotot idéztek elő nála. A próbák idején hiába figyelték orvosok és hiába avatkoztak közbe, mire a gyógyszer kikerült a piacra, az adatokba sok hamis megfigyelés eredménye is belekeveredett. Nem lehetett tudni, mit okozott az igazi hatóanyag, mit a páciens szervezetének a bizonytalansági tényezőre adott válasza?

Másodszor – és ez a fontosabb –, egyre nehezebb volt önkénteseket találni a placebo-próbákhoz. Ha meghalsz, már nem segít rajtad semmilyen orvoslás. Az emberek a maximális túlélési biztonságra törekedtek. A teszteletlen gyógyszerek is bírnak gyógyító hatással, de minek vállalnánk a kockázatot a mellékhatások miatt csak mert néhány megszállott technokrata a legaprólékosabb részleteket is ismerni akarja?

A régi időkben az orvosok egyszerű szabályt állítottak a tudatlan tömegek elé: Vegyél részt egy kettős vakpróbán, vagy utasítsd vissza, és akkor meghalsz. Az AIDS egy csapásra megváltoztatta a dolgokat, a feketepiac tele lett kipróbálatlan gyógyszerekkel, amiknek a zöme egyenesen laboratóriumokból került oda.

Viszont mindkét módszernek ugyanaz volt a lényege.

Hazudtak a páciensnek

Soha senki nem jelentette ki egyértelműen, hogy a „tripla vakpróba” legális. Ha az volna, akik tudnak róla, már nagy zajt csaptak volna körülötte. Ehelyett a „reformok” és „racionalizálások” részeként visszavontak minden olyan törvényt, ami illegálisnak tüntetné fel ezeket a kísérleteket. Legalábbis így látszik a dolog – és nincs az a bíróság, amelyik e vonatkozásban állást foglalna.

– Hogy képes minden orvos erre a hazugságra? Hogyan tudnak elszámolni önmagukkal?

– Hogyan tudtak elszámolni a kettős vakpróbákkal? – kérdezte vállat vonva. – Egy jó kísérletező orvosnak legalább annyira kell ügyelnie az adatok valódiságára, mint a páciense életére. És ha a kettős vakpróba jó volt, akkor a hármas vakpróbának még jobbnak kell lennie. Az adatok garantáltan pontosabbak, nem igaz? És minél precízebben tesztelnek egy gyógyszert, annál több életet lehet vele megmenteni.

– Marhaság! A placebo nem lehet ennyire hatásos. Az nem lehet annyira fontos! Kit érdekel, ha nem veszik maximálisan figyelembe? Két potenciális kúrát össze lehet hasonlítani egymással. Abból kiderülhet, hogy az egyik hatóanyag mennyivel jobb a másiknál – és placebóra sincs szükség, hogy megállapítsák, melyikkel lehet több életet megmenteni…

– Olykor ezt is teszik, csakhogy a legnevesebb folyóiratok lenézik az ilyen kísérleteket, és nem hajlandók írni róluk.

Csak néztem rá.

– Hogy lehet az, hogy minderről tud, és nem tesz semmit? A médiák kiteregethetnék az ügyet! Ha elmondják az embereknek, hogy mi folyik…

Elmosolyodott.

– Csak annyit tudnék nyilvánosságra hozni, hogy amit csinálnak, az legális. Mások is megtehetik helyettem, de abból aligha lesz vezércikk. És ha netán írnék egy bizonyos hármas vakpróbás esetről, akkor a nyakamba varrnának félmillió dollár büntetést, meg huszonöt év börtönt, amiért veszélyeztetem a közegészségügyet. Arról nem is beszélve, amit a kiadómmal tennének. Az összes „vésztörvény”, amit a Monte Carlo katasztrófa kapcsán meghoztak, még ma is érvényben van.

– De az már húsz éve volt!

Megitta a kávéját, és felállt.

– Nem emlékszik, hogy mit mondtak akkoriban a szakértők?

– Nem.

– Azt, hogy az eset hatásait generációk múltán is érezni fogjuk.

 

Négy hónapomba telt, mire bejutottam a gyógyszergyárosok hálózatába. Beléptem minden olyan gyárigazgató adattárába, aki úgy döntött, hogy otthon is dolgozik. A vonatkozó komputerirodalmat nem volt nehéz átböngészni. Az egyik ilyen agyas kétszáz ezer dolláros programot használt olyan egyszerű problémák megoldásához, amit egy ötéves gyerek a két kezén ki tud számolni. Csak elnéztem, mint kínlódott, amikor a monitorján megjelenik egy hibaüzenet. Mennyei ajándék volt; még csak nem is gyanakodott.

És mindennek tetejébe éjszakánként egy fantáziátlan, unalmas pornóprogramot futtatott.

Ha a videó azt mondja neki: „Gyere, kupakoljunk!”, ő biztosan azt válaszolja: „De ugye nem mondod el senkinek?”

Két hétbe telt, mire rájöttem, mit csinál. Először hetven leütésembe került, mire beléptem, ezt később leszorítottam huszonháromra.

Megvártam, amíg valami érdekes dolog jelent meg a képernyőjén, akkor felfüggesztettem a kapcsolatát a hálózattal, és a helyére léptem.

VÉGZETES RENDSZERHIBA! A KÖVETKEZŐ MÓDON ÁLLÍTHATJA HELYRE A KAPCSOLATÁT:

Először elrontotta. Akkor megszólaltattam a vészjelzőjét, és még egyszer begépeltem neki. Másodszorra sikerült.

Megadtam neki egy multikódot, ami a saját készülékén lefuttatott neki egy hibakereső rutint. Mindebből egy halom hexadecimális számsort látott, amiből egy szót sem értett meg. Azután egy kisebb programot küldtem át neki, ami a munkaasztalának teljes memóriáját áttöltötte az én gépembe.

Ha bárkinek elmondja, mi történt vele, azonnal rájönnének az illegális belépésre – de vajon megkockáztatná-e hogy mások is megtudják, éppen melyik programban volt benn, amikor az error történt?

Most már megvoltak a jelszavai. A munkaasztal algoritmusa pedig elárulta, mit kell válaszolnom a hálózat biztonsági kérdéseire.

Egyszóval: bejutottam.

 

A további védelme a nullával volt egyenlő, már ami az én céljaimat tekintve szóba jött. Azokat az adatokat, amik a versenytársak számára értékesek lehetnek, eléggé jól védte, az pedig, hogy mivel kúrálja az aranyerét, vajmi kevésbé érdekelt.

Nagyon sok kárt tudtam volna neki okozni. Teletömhettem volna az adatbankját hamis információkkal. Összekeverhettem volna a pénzügyi kimutatásait úgy, hogy csődbe juttatom, vagy legalábbis adócsalásba keverem. Az adatok gyors megsemmisítésétől a lassú, alattomos vírus beviteléig minden lehetőséget fontolóra vettem.

De végül visszafogtam magam. Tudtam, hogy politikai botrányt kavarhatok ezzel, és a szimpla kis bosszúm visszaüthet rám; gyorsan a nyomomra bukkanhatnak, és meghazudtolhatnak.

Ezért csak annyit tettem, amennyi feltétlenül szükséges volt.

Megkerestem azt a fájlt, ami a hármas vakpróbán részt vett személyek nevét és címét tartalmazta.

Mindegyiknek készítettem egy rövid feljegyzést arról, hogy valójában mit is csináltak vele. Kétszázezren voltak, de találtam egy alapítványt, amelyik örömmel fedezi a költségeket.

Hamarosan az egész világ meg fogja tudni az igazságot, és osztozik velem a haragomban. Sokan meg fognak halni, mielőtt az első tiltakozó szó elhangzik, de akit lehet, azt megpróbálom megmenteni.

Megtaláltam a programot, amely kiosztotta a hatóanyagot és a placebót. Azt a programot, amelyik tudományos kísérletre hivatkozva megölte Paulát, meg a többieket.

Megváltoztattam. De csak egy kis mértékben. Még egy hazugságot írtam hozzá.

A programból fakadó valamennyi jelentés a továbbiakban is arról fog szólni, hogy a kísérletekben a páciensek fele kap placebót. És e hazugságnak megfelelően továbbra is kimerítő elemzések és tanulmányok fognak születni. Csupán egy rövidke kis fájl változik meg: az, amelyik a kiszerelő robotok programját vezérli. A robotok a továbbiakban minden kapszulába hatóanyagot tesznek.

A hármas vakpróbából így lesz négyes vakpróba. Egy újabb hazugság, ami leplezi a többit, egészen addig, amíg ennek a csalásnak vége nem lesz.

 

Martin meglátogatott.

– Hallottam, mit csináltál. „Gyógyszerben Az Igazság”. – Egy újságkivágást húzott elő a zsebéből – „Energikus új szervezet kezdte meg a munkáját, mely célul tűzte ki a hagyományos orvoslásban előforduló csalások, félrevezetések és megtévesztések elleni harcot”. Jó ötletnek látszik.

– Kösz.

Tétovázott, majd kibökte:

– Hallottam, hogy önkénteseket keresel. Irodai munkára.

– Úgy van.

– Heti négy órát tudok felajánlani.

– Ó, valóban? – nevettem. – Nos, köszönöm, de azt hiszem, boldogulok nélküled is.

Először azt hittem, elmegy, de azután inkább csalódottan, mint sértődötten azt mondta:

– Most kell önkéntes, vagy nem?

– Igen, de… Tudod mit? Ha te le tudtad győzni a büszkeségedet, és ajánlkoztál, én is legyűröm a büszkeségemet, és alkalmazlak.

Beosztottam szerda délutánra.

 

Azóta is rémálmaim vannak Pauláról. Gyertyafüst szagára ébredek, és úgy érzem, ott áll az ágyam mellett, és megint kilenc évesen, ünnepélyes tekintettel néz rám, mintha megidézné mostani állapotot.

De tudom, hogy az a gyermek nem kísérthet engem. Az sosem halt meg. Hanem felnőtt, és tőlem függetlenül nőtt fel, és erősebben küzdött a magányosság ellen, mint én.

Mi lett volna, ha mindketten ugyanabban az órában halunk meg? Semmit nem jelentett, semmi nem változtatott volna meg. Semmit nem törölt volna el egymástól eltérő életünkből, elért eredményeinkből és elkövetett hibáinkból.

Most már tudom, hogy az a véreskü, ami olyan baljóslatúnak tűnt a szememben, nem volt több, mint Paula tréfája: így próbálta kigúnyolni azt a hitet, mely szerint a mi sorsunk össze van kötve. Hogy tarthatott ilyen soká, míg erre a felismerésre jutottam?

Egyáltalán nem meglepő. Az igazság az – s ez egyben az ő győzelmét is jelzi – hogy sosem ismertem öt igazán.

Megjelent: Ópiumkeringő, Cherubion, 1998