4

Tizenkilenc éves voltam, amikor visszatértem Mitarba, a város egyetemére. Eredetileg az ökopoiesziszre szerettem volna specializálódni – és az otthonomhoz közelebb szerettem volna tanulni −, de végül be kellett érnem a legközelebb adódó lehetőséggel, mind földrajzi, mind szellemi értelemben: Barattal, egy Szilárdföldi biológussal dolgoztam együtt, akinek a mikrofauna volt a szakterülete.

– Az Angyalok technológiája önmagában véve is bámulatos kutatási téma – mondta. – Azonban nem remélhetjük, hogy visszafelé haladva, az Angyalok teremtéséből eljuthatunk a földi evolúcióig. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni, milyen volt a Frigy bioszférája, mielőtt idejöttünk és tönkretettük.

Sikerült rávennem egy kompromisszum elfogadására: a szakdolgozatomban kitérek az ökopoieszisz által az őshonos mikrofaunára gyakorolt hatásra. Ezzel ürügyem nyílik a Frigyet az elmúlt egymilliárd év során benépesítő szürke egysejtű lények mellett az Angyalok újításainak tanulmányozására is.

„Az ökopoieszisz hatása” természetesen túl tág témakör lett volna; Barat segítségével leszűkítettem egy meghatározott, még nyitott kérdésre. Már rég ismertük azokat a geológiai leleteket, melyek szerint az óceánok felszíni vízrétegei egyre lúgosabbak és egyre oxigénszegényebbek lettek, ahogy az új fajok megváltoztatták az oldott gázok egyensúlyát. Egyes őshonos fajok bizonyára visszaszorultak emiatt, néhány talán teljesen ki is pusztult, de a felső vízrétegekben még most is viruló zooiota állományt lehetett találni. Vajon mindvégig ott voltak, és in situ alkalmazkodtak?^, Vagy valahonnan máshonnan települtek be?

Mitar távolsága a parttól nem igazán akadályozta a kutatásokat; az egyetem rendszeresen szervezett expedíciókat, ráadásul rengeteg dolgom akadt a könyvtárban és a laborban, mielőtt nekiláthattam volna az élő minták begyűjtésének. Mi több, a folyóvízben, de még az esővízben is nyüzsögtek a közeli rokonságban álló fajok, és mivel elképzelhetőnek tűnt, hogy az „elpusztított” óceán ezekből a rezervátumokból népesedett be újra, számtalan tanulmányozásra érdemes minta akadt a közvetlen közelemben is.

Barat magasra állította a mércét, de nem volt zsarnok, és a többi hallgató is kedvesen fogadott. Hiányzott az otthonom, de nem halálosan, és egyfajta perverz örömöt leltem a szárazföldi élet által kiváltott mozgalmas álmokból és állandó tájékozódási zavarból. Nem mondhatnám, hogy beteljesítettem gyerekkori célkitűzésemet és felfedtem az Angyalok titkait – ráadásul kevesebb lehetőségem akadt, mint reméltem, hogy a fő témától elkanyarodva magával az ökopoieszisszel foglalkozzam −, de amikor elmélyedtem a Frigy eredeti, nem mesterségesen tervezett biokémiájának részleteiben, annak összetettsége és eleganciája elegendőnek bizonyult érdeklődésem lekötéséhez.

Csak akkor éreztem nyomorúságosan magam, ha hagytam, hogy a szexre terelődjenek gondolataim. Nem akartam úgy végezni, mint Daniel, így azt a lehetőséget, hogy keressek valakit, aki szintén átesett a Fuldokláson, teljességgel kizártam. Azonban a Lenával elkövetett hibába sem akartam még egyszer beleesni; csak azután kívántam intim kapcsolatba kerülni bárkivel is, hogy elég közel kerültünk egymáshoz, és elmondhattam neki életem legfontosabb dolgát. Az egyetemen azonban nem ebben a sorrendben követték egymást a dolgok. Próbáltam az ár ellen úszni, de néhány megalázó próbálkozás után hagytam az egészet, és inkább belevetettem magam a munkába.

A Mitari Egyetemen persze a híd átadása nélkül is lehetett társasági életet élni. Eljártam egy nem hivatalos, az Angyalok kultúrájáról szóló szemináriumra, melyre minden tizedik este került sor a hallgatói épület egyik kis termében – olyan volt, mint az a régi imacsoport, bár nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy akár csak egy hívőt is találnék közöttük. Nem is hiányoztak. Az Angyalok örökségét tökéletesen lehetett analizálni a Beatrice isteni mivoltára történő folytonos hivatkozások nélkül is. A Szentírást jóval az Átkelés után írták egy egyszerűbb kor gyermekei; semmi sem indokolta, hogy tévedhetetlennek tartsuk. Ha a nem hívők új megvilágításba tudták helyezni a múlt valamelyik aspektusát, semmi alapom sem volt meglátásaik elutasítására.

– Nyilvánvaló, hogy csak egy frakció érkezett a Frigyre! – mondta Céline, egy antropológus, aki annyira hasonlított Lenára, hogy akárhányszor csak ránéztem, tudatosan emlékeztetni kellett magam, hogy semmi sem lehet közöttünk. – Mi nem vagyunk annyira homogének, hogy egyszerre költözzünk át egy másik bolygóra és oltsunk új testet, akármilyen kulturális erők késztessenek is egy kis csoportot erre. De akkor miért uralkodott volna az Angyalok között általános egyetértés? A többi csoport bizonyára még most is az Anyagtalan Városokban él, a Földön és a többi bolygón.

– Akkor miért nem vették fel velünk a kapcsolatot? Azt hinné az ember, hogy húszezer év alatt csak beugranak egyszer-kétszer egy köszönés erejéig. – David matematikus volt, Szabadföldi a déli óceánról.

– Az ideköltöző Angyalok viselkedése bizonyára nem ösztönözte a látogatókat – felelte Céline. – Ha csak az Átkelés történetére támaszkodunk, melyben Beatrice minden Angyalt rávesz, hogy adják fel halhatatlanságukat… ez a történet mindenki mást kitöröl a történelemből… akkor ez nem a kapcsolattartás iránti vágyra utal.

– Nem biztos, hogy már az elején ilyen egyértelmű volt minden – vágott közbe egy nő, akit nem ismertem. – A leletek szerint több mint háromezer évvel az Átkelés után, azaz jóval azután, hogy az ökopoiesziszhez szükség lett volna rá, telepes-színvonalú technológia létezett. Folytatódott az új fajok teremtése, továbbra is fejlett nyersanyagokat és energiaforrásokat használtak. Azonban alig egy évszázad múlva az egész leállt. A Szentírás három különálló döntést olvaszt egybe: a halhatatlanságról való lemondást, a Frigyre való áttelepülést, és annak a technológiának az elsorvasztását, ami menekülési-útvonalat biztosított volna, ha valaki esetleg meggondolja magát. Mi azonban tudjuk, hogy nem így történt. Háromezer évvel az Átkelést követően valami megváltozott. Hirtelen az egész kísérlet visszafordíthatatlanná vált.

Ezek a spekulációk felháborították volna az átlagos, vallásos Szabadföldieket, az átlagos Mélység-hívőkről nem is beszélve, én azonban higgadtan figyeltem, sőt, még szórakoztatott is a gondolat, hogy némelyik elmélet akár igaz is lehet. Kozmológiámban Beatrice szeretete volt az egyetlen szilárd pont; minden mást szabadon lehetett vitatni.

Ennek ellenére néha nehezen tudtam elviselni a szóváltásokat. Egy este David egyenesen egy fizika-szemináriumról jött hozzánk. Már az is elég nyugtalanító volt, amit az előadótól hallott, de ő tovább lépett egy számomra még kevésbé elfogadható következtetés felé.

– Miért választották az Angyalok a halandóságot? Tízezer évet éltek le halál nélkül, miért dobták el maguktól az előttük álló csodálatos lehetőségeket, miért döntöttek úgy, hogy állat módjára fognak élni és meghalni ezen a sárgolyón? – Be kellett harapnom a számat, hogy ne válaszoljak erre a költői kérdésre: mert Isten az örök élet egyetlen forrása, és Beatrice megmutatta az Angyaloknak, hogy mindössze szánalmas paródiái az isteni adománynak.

David elhallgatott, majd felkínálta a saját válaszát – mely maga is Beatrice igazságának szánalmas paródiája volt.

– Azért, mert rájöttek, hogy mégsem halhatatlanok. Felfedezték, hogy senki nem lehet halhatatlan. Mindig is tudtuk, ahogy bizonyára ők is, hogy a világegyetem véges, mind térben, mind időben. Elkerülhetetlen, hogy végül magába omoljon: „a csillagok lehullanak az égről”. Azonban könnyen el lehet képzelni ennek az elkerülését. – Felnevetett. – A mi fizikai ismereteink egyelőre nem elégségesek ahhoz, hogy bármit is kizárjunk. Épp most hallottam egy fantasztikus tiai előadót. Arról beszélt, hogy elméletileg lehetséges lenne az elménket olyan hullámokba kódolni, melyek olyan gyorsan keringenének a zsugorodó világegyetemben, hogy végtelen számú gondolatot gondolhatnánk el, mielőtt minden elpusztulna! – David lelkesen vigyorgott ötlete pimaszságán. Milyen istenkáromló ostobaság, gondoltam higgadtan.

– Hát nem értitek? – tárta szét a karját. – Ha az Angyalok valóban valami ilyesmiben bíztak… valami leleményes trükkben, mely révén elkerülhetik a világegyetem sorsát… de aztán elég tudást szereztek ahhoz, hogy kizárjanak minden menekülési lehetőséget, akkor ez óriási hatással lehetett rájuk. Valamelyik kisebb csoport talán úgy döntött, hogy ha már úgyis halandók, akkor akár el is fogadhatják az elkerülhetetlent, méghozzá úgy, ahogy az őseik tették… hús-vér alakban.

– A Beatrice-mítosz pedig vallásos köntösbe öltözteti az egészet – tette hozzá Céline elgondolkodva −, de ez talán csak egy színtisztán világi felfedezés post hoc újraértelmezése.

Ez már túl sok volt; nem bírtam csendben maradni.

– Ha a Frigyet tényleg egy csomó végletekig lesújtott ateista alapította, akkor mi változtatta meg a világnézetüket? Honnan jött a „post hoc újraértelmezés” igénye? Ha a felfedezés, ami idehozta az Angyalokat, „világi” volt, akkor miért nem világi még ma is az egész bolygó?

– Összeomlott a civilizáció – szólt közbe valaki oldalról. – Mégis, szerinted mi történt utána?

Dühös válaszra nyitottam a számat, de Céline megelőzött.

– Nem, Martinnak igaza van. Ha David elmélete helytálló, akkor a vallás kialakulásának magyarázata sürgetőbb, mint valaha. Viszont nem hiszem, hogy pillanatnyilag bárki is abban a helyzetben lenne, hogy ezt megtehetné.

Később álmatlanul feküdtem, és azokon az ellenvetéseken gondolkodtam, amiket meg kellett volna tennem. (És persze Célinen is.) A teológiát félretéve: a csoport dinamikája kezdett az idegeimre menni; talán a laborban kellene eltöltenem a szabadidőmet, lenyűgözve Baratot az értelmetlen, kibaszott mikrobái iránti elkötelezettségemmel.

Vagy talán haza kellene mennem. Segíthetnék a hajón; a szüleim már nem voltak fiatalok, Danielnek pedig a saját családjáról kellett gondoskodnia.

Kimásztam az ágyból, és csomagolni kezdtem, de aztán meggondoltam magam. Igazából nem akartam abbahagyni a tanulást. És egész idő alatt tudtam, mi a rám törő zavarodottság és harag ellenszere.

Eltettem a hátizsákomat, lekapcsoltam a lámpát, lefeküdtem, lehunytam a szemem, és Beatrice-hez könyörögtem lelki békéért.

Arra ébredtem, hogy valaki az ajtómon dörömböl. Az egyik hallgató volt az, egy fiatal fickó, alig ismertem. Nagyon fáradtnak és bosszúsnak tűnt, valami azonban elnyomta bosszúságát.

– Üzenetet kaptál.

Anyám megbetegedett, megtámadta egy ismeretlen vírus. A kórház messzebb volt, mint az otthonunk; majd’ három napos utazás állt előttem.

Az út nagy részét imádkozással töltöttem, de minél tovább imádkoztam, annál nehezebben ment. Tudtam, hogy egyetlen, az Angyalok nyelvén Beatrice-hez intézett szóval meg lehetne menteni anyámat… de oly sokféleképpen vallhattam kudarcot, önnön kételyeimmel, önzésemmel, önelégültségemmel bemocskolva a kérés tisztaságát, s ez a sokféleség másodpercről-másodpercre megsokszorozódva kavargott előttem.

Az Angyalok semmit sem teremtettek az ökopoieszisz során, ami árthatott volna halandó megtestesülésüknek. Az őshonos életet láthatólag nem érdekeltük. Az évezredek során azonban a saját DNS-ünk is létrehozott vírusokat. És mivel maga Beatrice választotta ki az összes bázispárt, bizonyára ez is volt a szándéka. Az öregedés nem volt elég. A halálos baleset nem volt elég. A halálnak figyelmeztetés nélkül, némán, láthatatlanul is el kellett jönnie.

Ez állt a Szentírásban.

A kórház összekapcsolt hajótestek labirintusa volt. Amikor végre megtaláltam a helyes utat, legelőször Danielt ismertem fel a távolban. Épp mosolyogva emelte magasba kislányát, Sophie-t. A kép azonnal elűzte félelmeimet; majdnem térdre rogytam köszönetül.

Aztán megláttam apámat. A kórházi szoba előtt ült, arcát két tenyerébe temetve. Nem láttam a vonásait, de nem is kellett látnom. Nem aggódott, nem kimerült volt. Össze volt törve.

Feléjük közeledve gyorsan elhadartam még egy utolsó imát, bár tudtam, hogy a múlt újraírásáért könyörgök. Daniel úgy üdvözölt, mintha mi sem történt volna, az utam felől érdeklődött – talán hogy enyhítse a csapást −, aztán észrevette arckifejezésem és a vállamra tette az egyik kezét.

– Most már Isten színe előtt van – mondta.

Félrelöktem, és beléptem a szobába. Anyám teste az ágyon feküdt, már szépen elrendezve: karok kinyújtva, szemek lefogva. Könnycseppek folytak le az arcomon. Dühös voltam. Hol volt a szeretetem, amikor megakadályozhatta volna ezt, amikor Beatrice gondoskodhatott volna erről?

Daniel követett a szobába, egyedül. Kinéztem az ajtónyíláson, és láttam, hogy Sophie-t Agnes tartja.

– Most már Isten színe előtt van, Martin. – Úgy ragyogott, mintha valami csodálatos dolog történt volna.

– Nem esett át a Fuldokláson – motyogtam zsibbadtan. Szinte biztosra vettem, hogy anyám egyáltalán nem hitt. Egész életében az Átmenet Egyházának tagja volt… de hát a tíz napból kilencet a hajójukon, magányosan töltő emberek már régóta így tartották a kapcsolatot a barátaikkal.

– Együtt imádkoztunk, mielőtt elvesztette az eszméletét. Befogadta Beatrice-t a szívébe.

Rámeredtem a bátyámra. Kilenc évvel ezelőtt még amellett kardoskodott volna, hogy vagy átesik a Fuldokláson valaki, vagy elkárhozik. Ilyen egyszerű. Az én meggyőződésem már rég felpuhult; nem hittem el, hogy Beatrice tényleg ilyen zsarnoki és kegyetlen. Azonban tudtam, hogy anyám nem csak a teljes rítust utasította el, hanem az egész filozófiát olyan ostobaságnak tartotta, mint a mechanikát.

– Ezt ő mondta? A saját szájából hallottad?

Daniel megrázta a fejét.

– De egyértelmű volt. – Beatrice szeretetével eltelve nem tudta abbahagyni a mosolygást.

Undor töltött el; a legszívesebben a fedélzetbe tapostam volna az arcát. Nem érdekelte, miben hitt az anyám. Annak kellett lennie, ami enyhítette a fájdalmát, ami lecsillapította a kételyeit – bármi is legyen az. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy anyám elkárhozik – vagy csak hogy meghal, örökre elmegy, elenyészik −, minden más ebből következett. Soha nem mondott igazat, soha nem az igazságban hitt. Mindennel csak a saját szükségleteit fejezte ki.

Visszamentem a folyosóra, és lekuporodtam apám mellé. Rám sem nézve átölelt és magához vont. Éreztem a rátörő sötétséget, tehetetlenséget, veszteséget. Amikor megpróbáltam átölelni, csak még szorosabban magához húzott, mozdulatlanságra kényszerítve. Néhányszor megremegtem, majd abbahagytam a zokogást. Lehunytam a szemem, és hagytam, hadd öleljen az apám.

Elhatároztam, hogy mellette maradok, és szembenézek mindennel, amivel ő. De egy idő után a régi láng olthatatlanul ragyogni kezdett koponyám mélyén: a régi melegség, a régi béke, a régi bizonyosság. Daniel jól mondta, anyám Isten színe elé került. Hogyan is kételkedhettem ebben? Semmi értelme sem lett volna megkérdezni, hogyan történt; Beatrice útjait úgysem foghattam fel. Szeretetének erejét azonban első kézből ismertem.

Nem mozdultam, nem szabadítottam ki magam apám reményvesztett öleléséből. Most már azonban szélhámoskodtam, csak az ő vigaszáért imádkoztam, leereszkedve kegyes állapotomból. Beatrice kiemelt a sötétségből, és már nem tudtam osztozni apám fájdalmában.

5

Anyám halála után hitem tovább zsugorodott, bár egyetlen pillanatra sem ingott meg. A dogmák nagy része lehullott rólam, csak egy magot hagyva, melyet sokkal könnyebben meg tudtam védeni. Nem számított, hogy a Szentírás csak babonás ostobaság, vagy hogy az Egyház tele van bolondokkal és képmutatókkal; Beatrice Beatrice volt, ahogy az ég kék. Akárhányszor csak ateisták és hívők vitájának lettem fültanúja, egyre inkább az ateisták oldalán találtam magam – nem azért, mert akár egy pillanatra is elfogadtam következtetéseiket, hanem mert sokkal őszintébbek voltak, mint vitapartnereik. Lehet, hogy a velük szemben érvelő papok és teológusok ugyanolyan közvetlen módon tapasztalták meg Istent, mint én – de lehet, hogy nem, lehet, hogy csak kétségbeesetten hinni akartak. Meggyőződésük igazi forrását azonban soha nem fedték föl; ehelyett a történelmi feljegyzésekre, a biológiára, a csillagászatra vagy a matematikára támaszkodva tettek nevetséges kísérleteket Isten létének „bizonyítására”. Danielnek igaza volt tizenöt éves korában – az ilyen dolgokat nem lehet bebizonyítani −, a hitbuzgók logikai bakugrásai pedig szinte fizikai fájdalmat okoztak.

Bűntudatom volt, amiért hagytam, hogy apám alkalmazottakat vegyen fel, és még nagyobb bűntudatom lett, amikor egy évvel később átköltözött Daniel hajójára, de tudtam, milyen dühös lett volna, ha azt hiszi, hogy miatta dobom el a karrieremet. Néha csak ez tartott Mitarban: még akkor is attól féltem, hogy félreértené a döntésemet, amikor a legszívesebben tényleg hagytam volna az egészet és visszamentem volna a halászhálókhoz.

Három évig írtam a diplomamunkámat a vízi zooiták vándorlásáról az ökopoieszisz hajnalán. Eredeti hipotézisem, miszerint az édesvízi fajok népesítették be újra az óceánok felső vízrétegeit, tévesnek bizonyult. A zooitáknak nincsenek génjeik, csak bizonyos enzimcsaládjaik, melyek újraszintetizálják egymást a sejtosztódás után, az örökölhető molekulák Összehasonlító vizsgálata azonban kimutatta, hogy nem az eső hozott új életet odafentről, hanem egy sokkal mélyebben élő óceáni faj haladt kitartóan egyre feljebb, a felszín felé, ahogy az Angyalok teremtményei kivonták az oxigént a vízből. Ez önmagában nem is lett volna meglepő, ha ki nem derült volna, hogy a folyóvízi fajok az óceán felszínén élők sokkal közelebbi rokonai. Az édesvíziek azonban nem az őseik voltak, hanem a legújabb elvándorlók. Az évmilliárdokig a mélységbe kényszeríttet zooiták egyszer csak a felszín közelében is képesek lettek életben maradni (és szaporodni és mutálódni), s amikor megjelent az a mutáció, mely oxigén jelenlétében is megmaradt, olyan helyzetbe kerültek, hogy hasznát is vették. Lehet, hogy az ökopoieszisz a kihalásba kergetett más őshonos fajokat, de a földi hódítók lehetővé tették, hogy az ősi óceánmélyi organizmus megkezdje a saját hódító útját. Az Angyalok akarva-akaratlanul útjára indították az eseménysort, mely kiszabadította a zooitákat az óceán mélyéről, és végül az egész bolygó meghódításával záródott.

Egyszóval bebizonyítottam, hogy tévedtem, megkaptam a diplomámat, és híres lettem a szakértők egy szűk körében, melyben már egyébként is mindenki híres volt mindenki más számára. Nem nyíltak meg előttem hatalmas, feltáratlan területek. Az őshonos biológia egyre inkább tudományos zsákutcává vált; mindig is gyanítottam, hogy így lesz, de nem küzdöttem elég keményen, hogy máshol kössek ki.

A következő három évben a legkisebb ellenállás útját jártam: asszisztáltam Baratnak a saját kutatásaiban, és elfogadtam a senki mást nem érdeklő oktatói munkákat. Barat legtöbb tanítványa jobb dolgokra nyergelt át, és egyre inkább egyedül maradtam Mitarban. De ez nem számított; nekem ott volt Beatrice.

Huszonöt éves koromban tisztán láttam a jövőmet. A távolból fogom figyelni, ahogy mások az Angyalok örökségét igyekeznek megfejteni – illetve arra próbálnak építeni −, és tengervízmintákkal fogok pepecselni, melyekből gondosan eltávolítok minden Angyali tartalmat.

Végül, már majdnem későn, rávettem magam, hogy váltsak. Barat rendes volt hozzám, de nem várt el mártíromságba átcsapó hűséget senkitől. Az év végére egy bi-ökológiai (őshonos és Angyali) konferenciát szerveztek Tiában – valószínűleg az utolsó ilyen jellegű eseményt. Nem voltak új eredményeim, de könnyűszerrel találtam ürügyet a megjelenésre. Ideális helynek ígérkezett új állás kerítésére. Nagy zooita felfedezésem nem veszett el teljesen a biológusok tágabb értelemben vett közösségében; talán sikerülhet felélesztenem az emlékét. Nem igazán hittem, hogy bármi értelme lenne megpróbálni lefeküdni valakivel; eltekintve az etikai aggályoktól, valószínűleg a hidam is odarozsdált a helyére.

De talán szerencsém lesz. Talán belebotlok egy másik Szabadföldibe, aki maga is átesett a Fuldokláson, s végül magas állásba került, s akinek csak annyit kell majd megígérnem, hogy Beatrice nagyobb dicsőségéért fogok dolgozni.

Tia tízmillió lakosú város volt a keleti parton. Új tornyok álltak az Angyalok korából származó üres épületek, a hatalmas, kibelezett gépek mellett, melyek talán még az ökopoiesziszben is szerepet játszottak. Már túl öreg és büszke voltam ahhoz, hogy gyermek módjára bámészkodjak, pedig szerettem volna. Ezek a kupolák és tornyok hússzor olyan régiek voltak, mint a rendház mennyezetének tetoválása otthon. Nem díszítették őket Beatrice, vagy az Angyalok cselekedeteinek képei. De miért is díszítették volna? Ezeket az épületeket korábban emelték az Ő halálánál.

A Tia egyik külvárosában lévő egyetem önmagában is lehetett akkora, mint Mitar harmada. A campust földalatti járta körbe; a hallgatók hitetlenkedve méregették divatjamúlt öltözékemet. Letettem a szállásomon a csomagomat, és egyenesen a konferenciaközpont felé vettem az irányt. Barat nem jött el; talán nem akarta végignézni, hogy temetik el szakterületét. Ezzel megkönnyítette a dolgomat; legalább nem az orra előtt kellett új állásra vadásznom.

A konferencia programjának legutolsó módosításait egy nagy képernyő mutatta a főbejárat mellett. Majdnem elmentem mellette; már korábban eldöntöttem, melyik előadásokat hallgatom meg. Azonban három lépéssel távolabb összeállt lelki szemeim előtt egy cím, és visszamentem, hogy megnézzem, nem csak képzelődtem.

Carla Reggia: „A Z/12/80 salakanyagainak eufórikus hatásai”.

Csak álltam, és hitetlenkedve nevettem. Ismertem az előadó és munkatársai nevét, bár személyesen még soha nem találkoztam velük. Ha ez nem kacsa, akkor… mit műveltek? Kiszárították, elszívták, és ezt próbálták eladni kutatásként? A Z/12/80 az „én” egyik zooitám volt, az óceán egyik menekültje; csak úgy nyüzsgött Tia vizében és levegőjében. Ha a salakanyagai eufórikus hatásúak lennének, akkor az egész város boldogan vigyorogna.

Tudtam, már akkor és ott tudtam, mit fedeztek fel. Tudtam, jóval előbb, hogy akár csak magamnak beismertem volna. Bementem az előadásra, a fejem tele volt a pszichotropikus salakanyagokkal teli tenyészlombikokról szóló viccekkel, de két teljes napon át csak menekültem az igazság elől, olyan lehetőségeket keresve, melyek lényegtelenné teszik.

A Z/12/80, magyarázta Carla, a salakanyagaival együtt kiválasztott egy amint is, ami képes volt hozzákapcsolódni Angyalok által tervezett agyunk receptoraihoz. Mivel más kutatók már kimutatták (senki sem ismert fel; senki sem pillantott rám), hogy a Z/12/80 nem létezett az ökopoieszisz idején, szinte teljesen bizonyos, hogy ezt a kölcsönhatást nem tervezték el és nem látták előre.

– A régészek és a neurokémikusok feladata annak meghatározása, milyen szerepet játszott ennek az anyagnak a megjelenése a korai telepes kultúra összeomlásában, ha játszott egyáltalán valamilyet. Ami azonban az elmúlt tizenöt-tizennyolcezer évet illeti, nos, szó szerint benne úsztunk. Mivel mind a napig nagyon széles érzelmi skálával rendelkezünk, valószínűleg képesek vagyunk kiegyenlíteni jelenlétét az ugyanennek a receptornak a megkötésére tervezett endogén molekula kiválasztásának alulszabályozásával. Ez azonban csak alapot nem nélkülöző találgatás. Az anyag hatása egyénről-egyénre változhat, illetve függhet a dózistól és a körülményektől is. Mindennek a feltárása bizonyára felkelti a terület szakértőinek figyelmét.

Azt mondogattam magamnak, hogy nem kavarodtam fel. Beatrice a természet törvényein keresztül nyilvánult meg a világban; már rég nem hittem a természetfölötti csodákban. Semmin sem változtatott, hogy valaki most felfedezte, hogyan hatott Ő rám azon éjszakán a vízben.

Folytattam az állásvadászatot. A konferencián mindenki Carla felfedezéséről beszélt, és amikor az emberek végre összekapcsolták azt az én munkámmal, hirtelen elkezdtek nem valahová a hátam mögé, a levegőbe bámulni, miközben hozzájuk szóltam. Az elkövetkező három nap során hét ajánlatot kaptam – mindegyiket a zooiták biokémiájának kutatásában. Most már szó sem lehetett a probléma megkerüléséről, az Angyali biológia tág világába való menekülésről. Az egyik fickó egyenesen odalépett hozzám, és azt mondta:

– Maga Szabadföldi, és tudja, hogy a Z/12/80 ősei sokkal nagyobb számban élnek az óceánban. Nem gondolja, hogy az óceáni lét lehet a kulcsa az egésznek? Már úgy értem – nevetett fel −, hogy gyerekkorában még úszott is abban az anyagban, nem? És ahogy elnézem, épségben megúszta.

– Úgy tűnik.

Az utolsó Tiában töltött éjjelen nem tudtam aludni. A szoba sötétségébe bámultam, a szemem előtt táncoló szürke szikrákat figyelve. (A csarnokvíz szennyeződései? Elektromos zaj a retinában? Hallottam egyszer a magyarázatot, de elfelejtettem.)

Az Angyalok nyelvén imádkoztam Beatrice-hez; ugyanolyan erősen éreztem a jelenlétét, mint bármikor. A hatás nyilván nemcsak a dózis, vagy bőrön át való felszívódás függvénye volt; pusztán attól, hogy elég mélyre úszott az óceánban, még senki sem élte át a Fuldoklást. De az oxigénhiány okozta stresszel és Daniel pszichológiai előkészítésével együtt a zooiták húgya bizonyára új területekre terelt bizonyos neuro-endokrin alrendszereket – vagy régi területekre, új útvonalon. Béke, öröm, elégedettség, a szeretettség érzése nem voltak teljesen ismeretlen érzelmek. Az agy normális esetben csak okkal idézte fel ezeket az érzéseket, én azonban a megszokott gyakorlatot rövidre zárva „részesültem Beatrice szeretetének adományában”. Megtaláltam a boldogságot, amit csak kérni kellett.

És még mindig a magaménak éreztem. Ez volt a leghátborzongatóbb az egészben. Ott, a sötétben, az ellen érvelve, ami értelmet adott az életemnek, a mechanizmus tovább működött, és én ugyanolyan áldottnak és szeretettnek éreztem magam, mint máskor.

Talán Beatrice kínál még egy lehetőséget, világossá téve, hogy még mindig megbocsátja szentségtörésemet és visszavár. De miért hittem, hogy van valaki, aki „megbocsát nekem”? Isten létét nem lehet logikusan levezetni, csak hinni lehet benne. És akkor már tudtam, hogy hitem forrása egy értelmetlen véletlen, az ökopoieszisz egyik előre nem látott mellékhatása.

Még mindig volt választásom. Még mindig dönthettem úgy, hogy Beatrice szeretete immúnis a logikával szemben, olyan erő, mely túl van a megértés határain, s melyet semmilyen bizonyíték nem rendíthet meg.

Nem, nincs választásom. Túl régóta kivételezek Vele. Mindenki kettős mérték szerint él – de én már a végső határig feszítettem az enyéimet.

Nevetni és sírni kezdtem, egyszerre. Szinte el sem tudtam képzelni: az a sok millió ember, aki ugyanúgy került tévútra. A zooiták és… mi miatt? Egy Szabadföldi miatt, aki kedvére merülgetve egyszer csak egy különös, új élménybe botlott? Hogy aztán tízezrek ismételjék meg, egyik nemzedék a másik után – mígnem egy sebezhető férfi vagy nő ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy jelentéssel töltse meg az újdonságot. Valakinek olyannyira hiányzott a szeretet és az oltalom érzése, hogy nem tudott ellenállni a nyers érzelmek mögötti valódi jelenlét illúziójának. Vagy talán kétségbeesetten hinni akarta – az Angyalok azon felfedezése ellenére, hogy ők is halandók −, hogy a halált mégis le lehet győzni.

Nekem szerencsém volt: szelíd korban éltem. Nem gyilkoltam Beatrice nevében. Nem szenvedtem a hitem miatt. Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy sokkal boldogabban éltem le az elmúlt tizenöt évemet, mint akkor éltem volna, ha azt mondom Danielnek azon az éjszakán, hogy nélkülem dobja a vízbe a köteleit meg a súlyait.

Mindez azonban nem változtatott a tényen, hogy az egész mélyén egy hazugság rejtőzött.

Hajnalban ébredtem, zúgó fejjel, alig néhány kilotau alvás után. Lehunytam a szemem és az Ő jelenlétét kerestem, mint oly sokszor azelőtt. Amikor reggel felébredek, és a szívembe nézek, Ő ott van, erőt és útmutatást adva nekem. Amikor este lefekszem, nem félek semmitől, mert tudom, hogy Ő vigyáz rám.

Semmit sem találtam. Beatrice eltűnt.

Kitántorodtam az ágyból. Úgy éreztem magam, mint egy gyilkos. Nem tudtam, hogy fogok együtt élni azzal, amit tettem.

6

Visszamondtam minden ajánlatot, amit a konferencián kaptam, és Mitarban maradtam. Két évig tartott, míg Barattal kialakítottuk saját kutatócsoportunkat a zooamin vizsgálatára, és további kilencig, míg feltártuk tevékenysége teljes hatását az agyra. Új munkatársaink szilárd alapokkal rendelkeztek a neurokémia terén, jobb munkát végeztek, mint én, mégis, amikor Barat nyugdíjba vonult, azon vettem észre magam, hogy én vagyok a csoport szószólója.

Az első felfedezés nem keltett nagy feltűnést a tudományos közösségen kívül, a legtöbb embert ugyanis nemigen érdekelte, hogy agyunk kémiája megfelelt-e az Angyalok eredeti terveinek, vagy tizenötezer évvel ezelőtt megváltoztatta-e valamilyen előre nem látott szennyeződés. Amikor azonban a mitari zooamin-csoport publikálni kezdte részletes beszámolóit a vallásos tapasztalatok biokémiájáról, a nagyközönség bosszúszomjasan vetette magát a témára.

Az egyetem szigorú biztonsági intézkedéseket foganatosított, és a halálos fenyegetések, illetve a kődobáló tiltakozók néhány kellemetlen incidense ellenére egyikünket sem érte bántódás. Elárasztottak minket a tévétársaságok felkérései – bár a legtöbb arra alapozott, hogy csoportunknak erkölcsi kötelessége „szembenézni kritikusaival”, nem pedig arra, hogy nekik morális kötelességük lehetőséget biztosítani munkánk elmagyarázására higgadt, nyugodt körülmények között, úgy, hogy ne hurrogjanak le minket az őrjöngő fanatikusok.

A fanatikusokat megtanultam elkerülni, ám a demagógokat nehezebben lehetett lerázni. Az egyházak tiltakozására számítottam – végül is a hit védelme volt a feladatuk −, de a szellemi szempontból legvisszataszítóbb reakciók némelyike más tudományterületek elismert művelőitől származott. Az egyik televíziós vitában a Mélység Egyházának egyik papjával, egy Átmenet-hitű teológussal, Marni óceánisten egyik hívével és egy tiai antropológussal kerültem szembe.

– Ennek a felfedezésnek nincs igazi hatása egyik hitrendszerre sem – magyarázta az antropológus derűsen. – Minden igazság helyi. Ferez összes Mélység-hívő templomában továbbra is Beatrice Isten leánya, mi pedig a Földről ide költözött Angyalok halandó megtestesülései vagyunk. Néhány milliradiánra délre, egy part menti falucskában Marni a legfőbb teremtő, Ő szült minket a világra, itt, helyben. A következő lépés, mellyel a spirituális szférából átérünk tudományosba, mintha „tagadnánk” bizonyos spirituális igazságokat… azonban az ellenkező irányú, a tudományosból a spirituálisba vezető mozgás is ugyanezeket a korlátokat tárja elénk. Nem vagyunk mások, mint a saját magunkról elmesélt történetek, és egyikünk története sem jobb a másikénál. – Jóindulatúan elmosolyodott, annak a szülőnek az arckifejezésével, aki örül, hogy egyenlően megoszthatott civakodó gyermekei között egy vitatott játékot.

– Mit gondol, hány kultúra ért egyet az ön „igazság”-meghatározásával? – kérdeztem. – Mit gondol, hány ember lenne elégedett egy olyan Isten imádatával, aki szó szerint nem más, mint a hitük ténye? Ön beéri ennyivel? – fordultam oda a Mélység Egyházának papjához.

– Semmiképp! – nézett mogorván a nő az antropológusra. – Minden tiszteletem itt jelen lévő fivéremé – intett Marni híve felé −, de nem lehet egyértelműen körülhatárolni azokat, akik szerencséjük révén az igaz hitben nevelkedtek, és azt mondani, hogy Beatrice végtelen hatalma és szeretete kizárólag ezé a csoporté… mint valami népdalgyűjtemény!

A hívő tiszteletteljesen helyeselt. Marni teremtette a legtávolabbi csillagokat és a Frigy óceánjait Lehet, hogy egyesek más néven emlegették Őt, de ha holnap mindenki meghalna ezen a bolygón, Ő akkor is Marni maradna: változatlanul, csorbítatlanul.

– Természetesen – helyeselt az antropológus békítően. – Azonban tágabb perspektívában és kontextusban…

– Én tökéletesen megelégszem a bennünk lakó Istennel – vetette közbe az Átmenet-hitű teológus. – Számomra… szerénytelenségnek tűnik ennél többet várni. És ahelyett, hogy hasztalanul fecsegünk ezekről a fennkölt kérdésekről, inkább az emberi léptéknek megfelelő problémák megoldásának kellene szentelnünk erőinket.

– Ön tehát tulajdonképpen közömbös abban a tekintetben, hogy egy végtelenül hatalmas és szerető lény teremtett-e mindent, aki majd a szívébe fogadja önt halála után… vagy pedig az egész világegyetem csak egy kvantumzörej, ami előbb-utóbb eltűnik, s vele együtt mi is?

A teológus nagyot sóhajtott, mintha valami rettenetes fizikai erőfeszítés megtételére kértem volna.

– Nem igazán lelkesedem ezekért a problémákért.

Az adás után a Mélység Egyházának papja félrevont.

– Őszintén mondom – súgta −, mind hálásak vagyunk, hogy leleplezte azt a borzalmas Fuldokló szektát. Egy rakás fundamentalista paraszt, az egyháznak csak jobb lehet nélkülük. Azonban ne essen abba a tévedésbe, hogy azt higgye, a munkájának bármi köze is van a közönséges, civilizált hívőkhöz!

A sziklató partján összegyűlt tömeg mögött álltam, hogy meghallgassam a bokáig a tejfehér vízben álló két idős férfit. Négy napig tartott, míg ideértem Mitarból, de amikor hírét vettem a távoli északi partokon felbukkanó zooita-burjánzásnak, azonnal ide kellett jönnöm, hogy a saját szememmel lássam a hatásait. A zooamin-csoport igazából egy antropológust is alkalmazott az ilyen eseményekre – olyat, aki meg tudott birkózni az objektív valóság és az emberi gondolkodás biokémiai alapjainak bonyolult gondolatával −, Céline azonban csak az év egy részében volt velünk, s pillanatnyilag épp más kutatások kötötték le.

– Ez egy ősi, szent hely! – zendített rá az egyik férfi, a tó felé tárva két karját. – Figyeljék meg az alakját, és megértik, miért! A tó koncentrálja a csillagok, a nap és az óceán energiáit.

– Az erők fókusza ott, az öböl torkánál található – intett a másik egy pont felé, ahol talán a lábszáráig érhetett a víz. – Egyszer túl közel merészkedtem hozzá. Majdnem elvesztem az óceán nagy álmában. A barátaim mentettek ki!

A két férfi nem Marni híve volt, és nem is valamilyen más, hivatalos vallásé. Amennyire a régi újsághírekből meg tudtam állapítani, a zooita-burjánzás nyolc-tíz évente rendszeresen előfordult, s a két öreg már több mint ötven éve nevezte ki magát a tó „őrének”. Néhány helybeli tréfának tartotta az egészet, a többiek azonban tisztelték a párost. Egy kisebb összegért bármelyik turistát vagy helybelit áldásban részesítették, majd meglocsolták a vízzel. A párolgás miatt a tó vizében megnőtt a zooiták koncentrációja, aztán néhány nap múlva elfogyott a táplálékuk, és kénhidrogén felhőket eregetve en masse pusztulni kezdtek. Azalatt a néhány nap alatt az amin-szint elérhette a mitari laboratórium tenyészkultúráinak szintjét is.

Miközben a szertartásra felsorakozó embereket figyeltem, azon kaptam magam, hogy próbálom bagatellizálni azt a lehetőséget, hogy bárkire is komoly hatással lehet a rítus. Fényes nappal volt, senki sem rettegett az életéért, és az öregek panteista halandzsájának vonzereje az utcai árusok hívogató kiáltozásáéval vetekedett. Komolyságuk hiányának és a gazdát cserélő pénznek alá kellett volna ásnia az egész hercehurcát. Turista-csapda volt ez, nem az egész életet megváltoztató élmény.

A kántálás végén letérdelt az első ügyfél a tó partjára. Az egyik őr vizet mert egy kis fémbögrével, és a nő arcába loccsantotta. Az egy másodperc múlva örömteli zokogásban tört ki. Összeszoruló gyomorral léptem közelebb. Tudta, hogy ezt várják tőle, ez minden. Egész idő alatt színészkedett, nem akarta elrontani a játékot – mint azok az önként jelentkezők, akik úgy tesznek, mintha a vásári médiumok valóban olvasnának a gondolataikban.

Az őrök ezután egy fiatal férfi fölött kezdtek kántálni. A fickó már azelőtt imbolyogni kezdett, hogy ráfröccsent volna a víz; amikor pedig ráfröccsent, megkönnyebbült zokogása egész testét megrázta.

Visszanéztem a sorban állókra. A harmadik helyen most egy fiatal lány állt, intelligens tekintettel nézelődve; nem lehetett több kilenc-tíz évesnél. Az apja (gondolom) mögötte toporgott, kezét a lány hátán nyugtatva, mintha szelíden ösztökélte volna.

Meguntam az antropológus-játékot. Átnyomakodtam a tömegen a tó partjához, és odafordultam a sorban állókhoz.

– Ezek az emberek csalók! Szó sincs itt semmiféle rejtélyről! Pontosan meg tudom mondani, mi van a vízben: csak egy kábítószer, egy természetes anyag, amit a víz visszahúzódásakor itt rekedő parányi élőlények választanak ki magukból.

Leguggoltam, és a víz felé nyújtottam a kezem. Az egyik őr odarohant, és megfogta a csuklómat. Öreg volt, azt csinálhattam volna vele, amit akarok, de néhányan már morgolódni kezdtek, és nem akartam botrányt kelteni. Elhátráltam az öregtől, majd ismét megszólaltam.

– Több mint tíz éve tanulmányozom ezt a kábítószert a Mitari Egyetemen. A bolygó minden vizében megtalálható. Minden egyes nap megisszuk, mosdunk benne, úszunk benne. Itt azonban nagyobb a töménysége, és ha nem tudják, hogy mit tesznek, amikor használják, akkor a tudatlanságuk miatt bajba kerülhetnek!

Az őr, aki megragadta a csuklómat, nevetni kezdett.

– Igen, az óceán álma nagyon erős, de ebben nem szorulunk a maga tanácsára! Én és a barátom már ötven éve tanulmányozzuk a titkait, és ma már akár bele is állhatunk a szent vízbe! – Inas lábai felé intett; nem vontam kétségbe, hogy a vérkeringése már annyira rossz lehetett, hogy elviselhető szintre csökkentette a dózist.

– Úgyhogy takarodjon vissza Mitarba, Szárazföldi! – mutatott rám csontos karját kinyújtva. – Takarodjon vissza a könyveihez és halott gépeihez! Mit tudhat maga a szent misztériumról? Mit tudhat maga az óceánról?

– Azt hiszem, túl mélyre merészkedett – mondtam.

Beléptem a tóba. Nyavalyogni kezdett a vizet beszennyező tisztátalan testem miatt, de egyszerűen elmentem mellette. A másik őr utánam indult, de bár lábaim elpuhultak a több éves cipőviseléstől, tudomást sem vettem az éles kavicsokról, és kitartóan tovább mentem az öböl torka felé. A zooamin segített. Éreztem a régi örömöt, a régi békét, a régi „szeretetet”; erős fájdalomcsillapító volt.

Hátranéztem a vállam fölött. A második őr is felhagyott az üldözésemmel, úgy tűnt, őszintén fél tovább haladni. Levettem az ingemet, összegyűrtem és kidobtam a tópartra. Aztán folytattam utam, egyenesen az „erők fókuszához”.

A víz elérte a térdemet. Éreztem a szívem kalapálását, erősebben, mint gyerekkorom óta bármikor. A tó partján állók kiáltozni kezdtek – néhányan felháborodtak szentségtörésemen, mások inkább az én biztonságom és a kiszámíthatatlan erők miatt aggódtak.

– Nincs itt semmiféle „erő”! – kiáltottam teljes erőmből, hátra sem fordulva. – Nincs itt semmi „szent”! Nincs itt semmi, csak egy kábítószer…

A régi szokásokat nehéz levetkőzni; majdnem imádkozni kezdtem. Könyörgöm, Szent Beatrice, ne engedd, hogy visszanyerjem hitem!

Lefeküdtem a vízbe, hagyva, hogy ellepje az arcomat. Elfehéredett előttem a világ; úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből. Elárasztott Beatrice szeretete, és semmi sem változott: a jelenléte ugyanolyan tapintható, ugyanolyan tagadhatatlan volt, mint bármikor. Tudtam, hogy szeret, elfogad és megbocsát.

A fénybe bámulva vártam, már-már egy hangra, egy látomásra, egy aprólékos hallucinációra számítottam. Néhány Fuldoklóval ez is megesett. Vajon hogy nyerték vissza a józan eszüket utána?

Nekem azonban csak a mindent átható, de díszítetlen érzelem jutott. Nem vált monotonná; napokig képes lettem volna fürdőzni benne. Azonban most már tudtam, hogy nem árult el többet a világban elfoglalt helyemről, mint a napsütés melege a bőrömön. Soha többé nem fogom összetéveszteni egy igazi kéz érintésével.

Talpra álltam és kinyitottam a szemem. Heves utóképek táncoltak előttem. Eltartott néhány tauig, míg úrrá lettem lélegzetemen, és ismét szilárdan álltam a lábamon. Aztán megfordultam és elindultam vissza, a part felé.

A tömeg elnémult, bár fogalmam sem volt, megvetésében vagy vonakodó tisztelete jeléül.

– Nem csak itt van jelen – mondtam. – Nem csak a vízben. Ma már a részünk; ott van a vérünkben is. – Félig még vak voltam; nem láttam, figyel-e egyáltalán valaki. – De ha ezt tudjátok, akkor már szabadok vagytok. Ha készen álltok szembenézni a lehetőséggel, hogy minden, amitől lelketek a magasba száll, minden, ami felemel titeket és örömmel tölti el szívetek, minden, amitől érdemes élni… hazugság, mocsok, értelmetlen… akkor soha többé nem lesztek szolgák.