VI. DÖRMÖGŐ MEDVÉK

Ennen lábát nyalogatja, szopogatja…

BARTHOLOMEUS (BERTHELET)

BARTHOLOMEUS DE PROPRIETATIBUS RERUM

A részleg egyik végében egy nagy terület vörösfenyőkkel volt beültetve, s ebben az Észak-Amerikára vagy Oroszországra emlékeztető, árnyas erdőben él a farkasfalkánk. Tizennégyen vannak, és nem épp bizalomgerjesztő látványt nyújtanak. Teljesen érthetőnek tartom, hogy az évek folyamán gonosz hírük támadt. Hamuszürke bundájukban halvány-arany szemük ferdén és alattomosan villog, s ezt a benyomást még a járásuk is fokozza, mivel nem annyira járnak, mint lesunyt fejjel és hátrahúzott füllel somfordálnak. Ahhoz képest, milyen nagy és erős állatok, rendkívül kecsesen mozognak, úgy látszik, mintha lebegnének a fenyők árnyékában.

Rájöttem idővel, hogy a farkas alaptalan rágalmak áldozata. Rossz hírével ellentétben sohasem volt szokása, és ma sem az, hogy emberekre vadásszon, bár természetesen tagadhatatlan tény, hogy a farkasok ettek már meg olykor embereket is. Egy svájci természettudós hátborzongató élvezettel írja le, hogy mikor 1799-ben a német, francia és orosz seregek Svájc hegyeiben vívták véres ütközeteiket, a halottakat sosem temették el, hanem a farkasok prédájául hagyták. A farkasok állítólag úgy telizabálták magukat ezzel a váratlan egyenruhás mannával, hogy rákaptak az emberhúsra, és attól fogva többre tartották minden más húsnál.

Nagy megkönnyebbülésemre a mi falkánk nem tett szert ilyen kifinomult ízlésre, de így is elfog a félsz, valahányszor kinyitom a farkaserdőbe vezető kaput, a véres húsokkal teli talicskát végigtolom a fenyvesen, a húsdarabokat időnként kidobálom belőle, míg a falka tisztes távolban kering egymásra morogva és acsarogva, s aztán rangsor szerint a húshoz rohannak, és felkapják.

A vadon élő farkasok életük végéig párjukkal maradnak, és kölykeiket odaadóan szeretik. A falka rendesen a szülőkből és az az évi kölykökből áll, így hát inkább család, mint meg vadászat közben. Egy falka, amelynek az útvonalát hat héten át pontosan követték Alaszkában, hétszáz mérföldet tett meg egy százszor ötven mérföldes területen.

A farkas persze mindig is a primitív vallások kedvenc állata volt, még az egymástól olyan távol eső helyeken is, mint Észak-Amerika és Mongólia. Közismert szerepe van a boszorkányságban is. Egy időben a farkasok jóval elterjedtebbek voltak Európában, mint ma, s a farkassá változás képességét nemcsak hitték, de volt, aki gyakorolta is. A farkasemberekről szóló egyik legnépszerűbb történetet Johan Weyer meséli el, aki ugyan azt tartotta, hogy a történet csak az áldozatoknak a hosszas kínzás következtében beálló hallucinációja, de a történetet mások gyakran idézik a farkassá válás képességének bizonyítására.

“…Pierre Bourgot-t (Nagy Pierre-t), Michel Verdungot (vagy Udont) és Philibert Mentot-t 1521 decemberében a besanconi főinkvizítor, egy Jean Boin (vagy Bomm) nevű domonkos szerzetes vallatta. Ezek az emberek akkor keveredtek gyanúba, mikor egy utazót, aki a Polygin tartományon kelt át, megtámadott egy farkas. Az utazó megsebesítette az állatot, és a csapáját egy kunyhóig követte, ahol Verdungot találta, amint a felesége a sebeit ápolta. Vallomásában Michel Verdung elmondta, hogyan térítette vissza Pierre-t a Sátán szolgálatába.

Aztán Pierre Bourgot vallott. 1502-ben borzasztó vihar szórta szét a juhnyáját. A juhait keresve összetalálkozott három fekete lovassal, és elpanaszolta nekik baját. Az egyik lovas (akinek a neve, mint később bebizonyosodott, Moyset volt) Pierre-nek jóvátételt és segítséget ígért, ha hajlandó őt uraként szolgálni, s Pierre rá is állt, hogy egy héten belül megkötik a szerződést. Nem sokkal ezután megtalálta a juhait is. Mikor másodszor találkoztak, és Pierre megtudta, hogy a szívélyes idegen a Sátán szolgája, megtagadta a keresztséget, és megcsókolván a lovas fekete és jéghideg balját, hűbéresküt tett. Két év múlva Pierre kezdett újra keresztény módra élni. Ekkor Michel Verdung, aki szintén a Sátánt szolgálta, utasíttatott, hogy térítse vissza Pierre-t a Sátán szolgálatába. Az ördögi arany ígéretétől felbiztatva, Pierre részt vett egy boszorkányszombaton, ahol mindenki kék lánggal égő zöld szövétneket vitt a kezében. Akkor Verdung megparancsolta neki, hogy vetkőzzék meztelenre, és kenje be magát varázskenőccsel, s Pierre farkassá változott. Két óra múlva Verdung újabb kenettel kente meg, és Pierre visszanyerte emberi formáját. Bevallotta (kínzások hatására), hogy farkasemberként különféle bűnöket követett el. Megtámadott egy hétéves fiút, de az sikoltozni kezdett, úgyhogy Pierre kénytelen volt felöltözni és visszaváltozni emberré, hogy föl ne fedjék kilétét. Bevallotta, hogy megevett egy négyéves leánygyermeket, és ízletesnek találta a húsát. Egy kilencéves leánynak is elroppantotta a nyakát, és megette. Farkasként valódi farkasokkal párzott, és Bourgot szerint mindhárom férfi azt mondta: »ugyanolyan élvezetet találtak benne, mintha a feleségükkel közösültek volna«. A három férfit természetesen megégették.”

Eltekintve az ember farkasokkal kapcsolatos hiedelmeitől (s ebben figyelemre méltó a boszorkányság egy korai tagadójának közlése, mely szerint e szavakkal szokta elhallgattatni a boszorkányokat: “Ha egy asszonyt macskává tudsz változtatni, ezt a macskát itt asszonnyá tudnád-e változtatni?”), a farkasnak magának is rengeteg varázslatos képességet tulajdonítottak. T. H. White egy XII. századi, állatokról szóló könyv jóízű fordításában Ulisses Aldrovandit idézi:

“Rhasis komolytalan, mikor a farkasszőrről ezt írja: Ha a homlokot megkenik rózsavíznek és farkasszőrnek a keverékével, a megkentet imádni fogja a reá tekintő. És még nevetségesebbnek és komikusabbnak tartom, amikor azt állítják, hogy a szégyenlős férfiakat és nőket szenvedélyre lehet gerjeszteni a farkas hímvesszőjéből kötött (s előzőleg kemencében megszárított) csomóval. Ez olyan, mint a mendemonda a farkasbőr erszényről, melybe ha egy galamb szívét köti bele, viselőjét megóvja Venus hálójától. Rhasis története is hasonló, aki Democritus tíz követőjének esetét idézi, akik csak azért menekültek meg az ellenségtől, mert farkas herezacskóját kötözték a lándzsájukra. Hasonlóképpen Sextus beszél egy utazóról, aki biztonságban utazott, mert a farkas farkából vitt magával egy darabot. Vuecherius szerint ha az ember farkas farkát, prémjét vagy fejét akasztja az állás fölé, az állatok nem esznek, amíg azt el nem távolítják onnan. Ugyanígy a farkasokról mondja azt Albertus Magnus, ha juh vagy marhajászla fölé akasztják, magát a farkast is el lehet vele riasztani, s ezért temetik a tanyákon a földbe, hogy távol tartsák az ordasokat.”

Nem csoda, hogy ilyen nagy hírverés mellett a farkas nem tud megfelelni a közvéleményben róla kialakult képnek. Nőstény farkasainknál évente egyszer van peteérés, és általában májusban ellik meg kicsinyeiket. Amíg a nőstények üzekednek, a falka hímjei természetesen rengeteget verekednek egymással. Bár úgy látszik és hangzik, hogy ezek igazi vad verekedések, mert sok fogcsattogtatással, morgással, acsarkodással és nyüszítéssel járnak, tapasztalataim szerint sohasem mennek vérre. Mikor közeledik az idő, hogy a szuka lefialjon, párjával együtt bonyolult járatot váj a fenyők alá. Ott hozza világra kicsinyeit, szám szerint általában hármat-ötöt. Ha ilyenkor megyünk be hozzájuk a talicskával, óvatosan el kell kerülnünk ezeket a vackokat, különben a szuka pánikba esik, és szájában szanaszét hurcolja kölykeit az erdőben, hogy tőlünk megvédje őket. Amint a kölykök elég nagyok, hogy elválasszák őket, mindkét szülő félig megemésztett húst böfög fel kicsinyeinek – farkaséknál ez felel meg a csecsemőtápszernek.

Holdas éjszakákon, különösen ha egy kis fagy is van a levegőben, farkasaink nagy operai összejöveteleket rendeznek. Az erdő ezüstösen csíkos a holdfénytől, és az állatoknak éppen csak a fekete körvonalai látszanák, ahogy egyik árnyékfolttól a másikig cikáznak, aztán hirtelen összeolvadnak, s fejüket hátravetve vad, panaszos vonításokat bocsátanak ki, és ezek a fatörzsek közt visszhangzanak, mintha egy barlangban szólna az ének. Szemük megcsillan, ha rásüt a holdvilág, torkuk pedig kidagad, ahogy egyre izgatottabbá válnak, és növekvő lelkesedéssel süvöltik dalukat. H ilyenkor figyeli őket az ember, hajlamos elhinni mindazt, amit róluk írnak.

A farkasüvöltés az egyik legszebb állati hang, ezért aztán nem nagyon lepett meg, mikor azt olvastam, hogy a farkasok, akárcsak én, vegyes érzelmekkel viseltetnek a skót dudával szemben. 1624-ben, mikor még gyakoriak voltak a farkasok Angliában és Írországban, Sir Thomas Fairfax elmeséli, hogy járt egy katona Írországban, aki szabadságot kapván Angliába készült.

“… keresztülvágott az erdőn, hátán a tarisznyájával, és fáradt lévén, leült egy fa alá, ahol is kinyitotta a tarisznyát, és nekilátott a nála levő elemózsiának, de hirtelen két vagy három farkas lepte meg, akiknek, hogy feléje közeledtek, kenyér- és sajtdarabokat dobált, míg teljesen ki nem fogyott belőlük. Akkor a farkasok közelebb jővén hozzá, nem tudta, mihez folyamodjék, hanemha vette a dudáját, és amint elkezdett volna játszani nekik, a farkasok elszaladtanak, mintha eszüket vesztették volna a félelemtől: minekutána a katona így szólt: A ragya verjen meg benneteket, ha tudom, hogy olyannyira szeretitek a muzsikát, bizony vacsora előtt játszottam volna nektek…”

Azok a farkasok nagyon éhesek lehettek, hogy megették a kenyeret és a sajtot; a mi farkasaink nagyon válogatósak és finnyásak.

Emlékszem, egyszer egy öreg hölgy lélegzetfojtva nézte végig, hogy a talicskát véres rakományával keresztültolom a farkaserdőn, s kihajigálom a húsdarabokat. Amint kijöttem az erdőből, és bezártam magam mögött a kaput, odaóvakodott hozzám.

– Elnézést, fiatalember – mondta –, miféle hús ez? Különösen tréfás kedvemben voltam, s felöltve legblődebb fapofámat, így feleltem:

– Az ápolóké, asszonyom. Takarékossági intézkedés. Amikor az ápolók kiöregszenek a munkából, megetetjük őket a farkasokkal.

Egy rövid pillanatra hitetlen elszörnyedés ült ki az arcára, mielőtt rájött, hogy csak ugratom.

De holdvilágos éjszakákon, mikor az ember biztonságosan az ágyában fekszik, hallhatja a farkasok fuvolaszerű tutulásait, s ez varázsos bájt ad az éjszakának.

A farkasokkal összevetve a ránk bízott medvék vegyes társaság. Úgy tetszik, családfájuk európai, ázsiai és észak-amerikai fajták jegyeit egyesíti tarka egyvelegbe. A medvék közül a legnagyobb egy hím, akit a zsenialitás egy ritka pillanatában, amely olykor egész egyszerű embereket is ihletszerűen utolér, ha egy-egy állatot kell elnevezniük, Teddynek kereszteltek el. Nagy, imbolygó, mézeskalácsszínű, vén bohóc, amolyan falu bolondja, apró és kétségbeesetten könyörgő szemmel, nagy, rózsaszín, fitos orral és kivételesen hosszú, görbe, teknőcszínű karmokkal, amelyeket szopogatva gyakran manikűrözik. Teddynek csoszogó, szinte nőiesen billegő járása van, amitől mozgás közben karmai kasztanyettaszerűen összecsattannak, s ez nagy megütközést szokott kiváltani a közönség soraiban.

– Gyer ide, Bill, gyere már! Itt steppel egy medve!

– Ne hülyéskedj, komé, ez egy műmedve. Csak a motorját hallod. Biztosan a gondozója húzza fel minden reggel.

Én fedeztem föl azt, ami igazában kezdettől nyilvánvaló volt, súlyos járásából, pohos alakjából s abból a szokásából, hogy gyakran ül a hátsó lábain, egyik kezét a szívére szorítva – azt ugyanis, hogy Teddy voltaképp tenorista, de inkognitóban. Egy nap épp a medvék ketrece mellett karikáztam el, amikor igen furcsa hangot hallottam – mintha egy szúnyog vékony zümmögése lett volna, mélyebb felhangokkal, s olykor egy-egy fejhangú nyikkanással, ami úgy hangzott, mint egy nőimitátor haldokló kiáltása. Nem értettem, mi okozhatja ezt a medvéhez nem illő hangot, s ezért leszálltam a kerékpárról, hogy földerítsem az okát. Egy szederbokor mögött, jókora gyömbérszín fenekén ott ült Teddy, egyik mancsát a mellére téve, másik mancsának karmait pedig a szájába gyömöszölve, s magában énekelgetett. Hihetetlennek találtam, hogy egy ekkora állat – nyomhat vagy másfél mázsát – ilyen furcsán nőies hangot tudjon hallatni. Apró cipőgombszemét félig behunyta, s kissé himbálta magát énekelés közben. Egy darabig figyeltem, aztán odaszóltam neki. Ijedten nyitotta ki a szemét, karmait kivette a szájából, és látszólag zavartan nézett rám. Odahívtam a rácshoz, és megkínáltam az imént szedett néhány szem szederrel. Úgy ült előttem, mint egy nagy, gyömbérszínű Buddha, s a csillogó fekete bogyókat finoman vette el kezemből mozgékony ajkaival. Mikor ezt befejeztük, mély lélegzetet vettem, hangszálaimat a lehetőség szerint elrendeztem a produkcióra, s elénekeltem neki a refrént a “Fehér Ló Fogadó”-ból.

Egy pillanatig meghökkenten nézett rám, aztán nagy örömömre egyik mancsát keresztbe tette a mellén, másik mancsa kannait szájába dugta, szemét lehunyta, és velem együtt énekelt. Művészi tolmácsolás volt, s úgy hiszem, mindketten sajnáltuk, mikor be kellett fejeznünk, mert én kifulladtam. Ezután gyakran töltöttem vele zenei félórákat, s ha papírt és egyéb szemetet szedtem össze a védőkorláton belül, feladatom egyhangúságát nagyban enyhítette Teddy, aki mindenhová követett, és teli torokból énekelt. Egy nap a kerítésnek támaszkodva s merőn egymás szemébe nézve egész jól terceltünk a “Ha megversz, is imádlak én”-re, mikor hátrapillantva három apácát láttam. Földbe gyökerezett lábbal álltak az ösvényen, s bennünket figyeltek. Mikor hátranéztem, felkapták fátylukat, és gyorsan továbbmentek. Bár egy szempillarezzenéssel sem árulták el, hogy bármi különöset tapasztaltak volna, a helyzet Teddyt és engem nagyon kínosan érintett.

Teddy olyan elbűvölő medve, hogy hajlamos vagyok elhinni a nőcsábász medvéről szóló történetet, amelyet Topsellnél találtam: “A konstanci Phillipus Coffeus igen bizalmasan elmondá nekem, hogy Savoya hegyeiben egy medve erővel a barlangjába vitt egy fiatal leányzót, ahol parázna módon élvezkedett vala testével, és míg a barlangjában tartá, minden nap elmene, és hoza néki haza a legjobb almákból és gyümölcsökből, miket talált, s szerelmetes módon étkéül elébe tálalá, de valahányszor elment élelemért, egy hatalmas követ gördített a barlang szájához, hogy a Szűz el ne szökhetnék; végre szülei hosszú kereséssel megtalálták az ő kis lányokat a medve barlangjában, és megszabadíták őt ezen ádáz és bestiális rabságból.”

Különös, hogy az úgynevezett szőrös ainuk, Japán Jesszó nevű szigetén élő nép, tisztelettel övezik a medvét, és nagyon hasonló történetet mesélnek róla. Ők azonban legendájukban egy olyan nőről beszélnek, akinek fia született egy medvétől, és állítólag a hegyekben élő ainuk azzal büszkélkednek, hogy medvétől származnak. A Medve Fiainak hívják őket, s így beszélnek magukról: “Ami engem illet, én a Hegyek Királyának a gyermeke vagyok.”

Hogy a medvét szent állatukként tisztelik, a medve szempontjából nem épp fenékig tejföl, mert ez okból minden évben megülik a Medveünnepet. Elfognak egy medvebocsot, a faluba viszik, és ha nagyon apró, a falu egyik asszonya szoptatja, vagy kézből etetik, esetleg szájban csócsált étellel táplálják. Ahogy nő, a kunyhóban együtt játszik a gyerekekkel, és nagy szeretettel veszik körül mint kedves háziállatot, de mikor túl nagyra nő, hogy így tarthassák, faketrecbe zárják, ahol két-három évig hizlalják. Aztán szeptemberben vagy októberben megülik az ünnepet.

A falusiak elsőként is bocsánatért esedeznek isteneikhez, mondván, hogy addig tartották a medvét, amíg csak szűkös javaikból tellett, de most kénytelenek megölni. Ha kis faluról van szó, az egész közösség részt vesz az ünnepen. Mikor mindenki összegyűlt a ketrec előtt, a falu szónoka szól a medvéhez, s közli vele, hogy hamarosan visszaküldik őseihez. Bocsánatát kéri ezért, és reméli, nem haragszik majd rájuk. Ezzel az engeszteléssel furcsa ellentétben áll az, ami ezután következik: a medvét megkötözik, kieresztik a ketrecből, és tompa hegyű nyilak záporát zúdítják rá, hogy feldühítsék. Mikor a medvét teljesen kimerítette az erőlködés, hogy megszabaduljon köteleitől, egy cölöphöz kötik, száját kipeckelik, s aztán nyakát két rúd közé szorítva megfojtják. Ebben a műveletben a falu minden tagja nagy buzgalommal vesz részt. Ekkor egy nyilat lőnek a medve szívébe, de nagyon óvatosan, hogy vérét ne ontsák. A férfiak olykor isznak a medve meleg véréből, hogy az állat bátorságát és egyéb erényeit elnyerjék így, aztán bekenik magukat a vérrel, a sikeres vadászat zálogául. A döglött medvét ezután megnyúzzák, fejét levágják, és a ház keleti ablakába helyezik, melléje testének egy darabját, valamint egy csészét saját, főtt húsával, kölesgombóccal és szárított hallal. Aztán imát mondanak a halott állathoz, és többek közt arra kérik, hogy legyen megértő, menjen apjához és anyjához, s utána pedig térjen vissza ebbe a világba, hogy újra elfoghassák, felnevelhessék és feláldozhassák. Megfigyelték, hogy az ünnep kezdetén az az asszony, aki a medvét fölnevelte, erősen sír, de azért tevékenyen részt vesz a medve megfojtásában, és amint a medve kimúlt, hamarosan visszanyeri életkedvét.

Abban a szerencsében volt részem, hogy még mindig a medverészlegnél dolgoztam, amikor Teddy két nősténye lekölykezett. Harry tudta, hogy vemhesek, de hogy pontosan mikor ellenek, nem tudta biztosan. Aztán mikor láttuk, hogy a nőstények száraz leveleket gyűjtenek a barlangjukba, tudtuk, hogy hamarosan várható az örvendetes családi esemény. A ketrecet ellepő szederbokrok közt elszórva található barlangok földdel és fűvel takart, méhkasszerű kőrondellák. Mindkét nőstény pár méterrel barlangjától a földre guggolt, és behajlított karjával maga felé húzta a közelében heverő avart és füvet, aztán a kupacot kövér hasához ölelte. Mikor az alomnak való kifogyott az egyik helyen, fenekükön csúszva hátrább húzódtak, s újabb területen kezdték el ugyanazt. Mikor már szinte többet összeszedtek, mint amennyit elbírtak, óvatosan barlangjukba hátráltak, hogy lerakják rakományukat. Az így épített vacok körülbelül fél méter mély és másfél méter átmérőjű volt. Ez után a vacokkészítés után eltelt egy kis idő. Aztán egy nap, mikor Harry és én a medveketrec mellett mentünk el, Harry hirtelen megállt, és félrehajtott fejjel fülelt.

– Hallod ezt, fiú? – kérdezte.

Füleltem, s az egyik barlangból magas, vékony hang hallatszott, olyanféle nyikkanás, mint amit a gumiállatok hallatnak.

– Megszülettek – mondta Harry elégedetten.

Lefutottam a falu főterére, a kocsmába, s hogy az eseményt megünnepelhessük, két üveg sört vettem a tízóraink mellé. Engem az egész borzasztóan izgatott, s ünneplés közben megkérdeztem Harryt, mikor nézhetjük meg a bocsokat.

– Meg kell várni, amíg a szemük kinyílik, öcsi – mondta. – És az mikor lesz? – kérdeztem mohón, és előkaptam a jegyzetfüzetemet, hogy ezt a fontos információt följegyezzem.

– Háromhetes korukban vagy úgy akörül – mondta Harry. – Három hét, és akkor bemehetünk, és megállapíthatjuk a nemüket.

Alig győztem kivárni. Ha tudom, mi vár rám, nem lettem volna olyan türelmetlen., Végül mégiscsak felvirradt a nagy nap.

– Ma bemegyünk a medvékhez – közölte Harry szinte mellékesen aznap reggel., Azt hittem, természetesen, hogy a bocsokra érti.

– Hogy megállapíthassuk a nemüket? – kérdeztem.

– Úgy ám, fiam – mondta Harry. – Jön egy fényképész egy londoni újságtól, kábé fél tizenegykor, úgyhogy vigyél oda egy pár létrát, és zárd be Teddyt az egyik csapdába, a nőstényeket meg a másikba. Világos, öcskös?

– Igen – mondtam.

Nem kérdeztem, miért, bár szerettem volna tudni, mit kezdünk a két létrával.

Teddyt pár szem szeder és a “Capri szigetén” refrénje segítségével sikerült az egyik csapdába becsalogatnom. A nőstényei gyanakodtak, és nehezen álltak kötélnek, de végül is a falánkságuk győzött, mikor egy csomó ragacsos datolyával csábítottam őket. Aztán megjelent Harry apró alakja, vele jött egy nyakigláb fotós és Denis, egy ápoló a másik részlegből.

– Minden rendben, fiú? Elkülönítetted őket, ahogy mondtam? – kérdezte Harry.

– Mindent előkészítettem – feleltem.

Harry ellenőrizte a csapdák lakatját, s aztán élénken összedörzsölte a tenyerét.

– Na most, fiú – mondta –, tedd át a létrát a túloldalra. Itt meg kell állnom egy kis magyarázat kedvéért. A körülbelül félhektárnyi medveketrecet három oldalról négy méter magas, felül visszahajló vasrácsos kerítés határolta. A negyedik oldalon meredek betonfal emelkedett, s néhány lépcsőn felhágva az ember négy méterről nézhetett le a medvékre. Innen egyúttal jól át lehetett tekinteni az egész ketrecet. Harry ide rendelte a létrákat. Még mindig nem értettem, miért van rájuk szükség, de engedelmesen leeresztettem és jól megtámasztottam őket.

– Így jó. Na, gyere. fiam! – mondta Harry, átvetve magát a védőkorláton, s olyan gyorsan futott le a létrán, mint egy csótány, ha felgyújtják a lámpát.

A másikon én is lemásztam utána.

Az anyamedvék, mikor megláttak bennünket a ketrecben, s hogy a barlangjuk felé tartunk, kellemetlenül bömbölni kezdtek – olyan acsargó nyögéssel, ami semmi kétséget nem hagyott afelől, mit tennének velünk, ha elkaphatnának. Mikor az első barlanghoz értünk, Harry négykézlábra állt és bekúszott. Egy pillanatig csend volt, s aztán nehézkesen kifelé kezdett kúszni, két morgó és rúgkapáló kis állatot vonszolva magával. Láttukra a lélegzetem is elállt. Csodálkozó szememben olyanok voltak, mint két púderkék játékmackó. Közelebbről megvizsgálva a kicsinyeket, úgy találtam, hogy a bundájuk nem púderkék, hanem egyfajta perzsamacskakék. Karmuk, akárcsak az apjuké, nagyon hosszú, éles és halvány borostyánszínű volt, kerek szemük pedig élénk porcelánkék. Mindezekhez a mesébe illő vonásokhoz az ember azt hinné, hogy bájos és félénk természet járul, de nem, éles hangon morogtak, hosszú karmaikkal, melyek horgasak voltak, mint a szeder tüskéi, felénk csapkodtak, s a kezünk után kapdostak gyenge, tűhegyes fogukkal.

– Nesze, fiam – mondta Harry, magasra tartva ezt a két elbűvölő, de veszélyes batyut. – Tartsd meg őket, én meg kihozom a másik kettőt.

Minden teketória nélkül a karomba lökte őket. Mintha két izmos és éles horgokkal teli bundakabátot fognék. Végül, amint Harry a másik két bocsot előhalászta a másik barlangból, visszamentünk a létrákhoz. Mindaddig nem is sejtettem, üvegházi neveltetésemnél fogva, milyen nehéz két ellenséges indulatú medveboccsal a hónom alatt egy létrán felmászni. Mire többé-kevésbé sikeresen fölértünk a létra tetejére, Harryt is és engem is véresre karmoltak és haraptak. Itt megpróbáltunk jó képet vágni, míg a bocsokat minden szögből lefényképezték. Ekkor fedeztem föl – s azóta sem volt okom megváltoztatni ezen véleményemet –, hogy a fényképészek szőrösszívű, érzéketlen népség. Az a kérés, hogy “fordítsák egy kicsit hátra a fejét, hogy profilból fényképezhessük”, nekik nyilván semmiség, de az embernek egypár ujjába kerülhet.

Végre befejezte a fényképész – vagy legalábbis én úgy képzeltem. De az Harryhez fordult, és így szólt:

– Na és az a beállítás az anyjukkal?

– Á, az már elő van készítve – mondta Harry. – Most megcsinálhatjuk.

Emlékszem, Harryt kissé túl magabiztosnak találtam, hisz tudtam, hogy amint a bocsokat eleresztjük, azok egyenest a szederbokrok menedékébe futnak, s ha egyszer oda bevették magukat, szó sem lehet többé fényképezésről.

– Menj le, fiam – mondta Harry –, és el ne ereszd azokat a bocsokat, amíg nem szólok.

Parádés egyensúlyozó mutatvány után, amit egy cirkuszban is megtapsoltak volna, újra leértem a ketrecbe, és a bocsokat megkönnyebbülten a földre tettem, de azért keményen markoltam a tarkójukat. Harry is utolért a két másik. ficánkoló boccsal, és az enyéim mellé huppantotta őket.

– Na most, fiam – mondta Harry –, a következőket csináljuk. Itt tartjuk a bocsokat, míg Denis kiereszti a nőstényeket a csapdából.

Hitetlenkedve meredtem rá, közben vasmarokkal tartva sivalkodó ikerbocsaimat. Bolondozik? De nem, látszólag komolyan beszélt.

– Harry, te komplett hülye vagy! Ha azok a dögök kiszabadulnak, s. meghallják, hogy itt sírnak a bocsaik, hát… hát…

Elcsuklott a hangom, mert megbénított a gondolat, hogy mit csinálnak akkor velünk a nőstények, de Harry rám se hederített.

– Denis! – ordította – kész vagy?

– Egen – hallatszott Denis hangja a távolból, a csapdák irányából.

– Harry – próbálkoztam kétségbeesetten.

– Ugyan, fiacskám – csillapított Harry –, te csak tartsd a bocsokat, míg azt nem mondom, hogy ereszd el őket, érted? Azok a medvék hozzánk se nyúlnak, ha visszakapják őket…

– De Harry… – kezdtem újra.

– Semmi vész, fiam. Ott a két létra, látod? Amikor azt mondom, ereszd, elengeded őket, és felszaladsz a létrán. Gyerekjáték az egész – magyarázta Harry. – Na, kész vagy? – De Harry…

– Jól van, Denis, jöhetnek! – ordította Harry.

A következő néhány perc nagyon mozgalmas volt. Ha azt mondom, hogy Harryt és magamat kötözni való bolondnak láttam, akkor még finoman fejeztem ki magam. Egy anyamedve, akitől elrabolták a bocsát – s ebben az esetben két anyamedve –, magasságos ég! Ilyet még Shakespeare se talált volna ki. Ekkor a csapdában a két nőstény medve abbahagyta a bömbölést, és a jól ismert csattanás hallatszott, kinyílt a csapda tolóajtaja. Aztán baljós csend következett. A csapdákat a szederbokrok eltakarták előlünk.

– Na, most mindjárt – mondta Harry vidáman. – Harry… – próbálkoztam újra.

– Ááá – nevetett Harry elégedetten –, jönnek már. Addig a pillanatig fogalmam sem volt róla, hogy két izmos, mindenre elszánt medve úgy át tud törni egy összenőtt, tizenkét éves tüskebozóton, mintha selyempapír lenne. A hang is olyan volt, mint a papírtépés keltette reccsenés. S aztán mintegy hat méter távolságról Harry, én és a négy bocs szemtől szembe kerültünk a dühödt anyákkal. A bocsok, meglátva anyjukat, vadul vergődni kezdtek, és teljes tüdőből visítva üdvözölték őket. Az anyák megtorpantak, irányzékot vettek, több felháborodott horkantást hallattak, amely becsületére vált volna Stephenson első gőzmozdonyának is, aztán rekedten morogva nekünk rontottak. Nem is futottak felénk, hanem úgy pattogtak, mint két nagy szőrös labda, s ez a megközelítési mód valahogy még félelmetesebbé tette az egészet. Sebességük elképesztő volt, ahogy közeledő alakjuk egyre hatalmasabbra nőtt. Négy vagy öt méterre voltak tőlünk, s én kezdtem azt hinni, mindennek vége.

– Oké, fiú! Ereszd el őket – mondta Harry, és elbocsátotta két bocsát.

Ilyen hirtelen és ilyen örömmel még sose eresztettem el egyetlen állatot sem. Nagy lelkesedésemben szinte odavágtam a bocsokat az anyjukhoz. Aztán a mögöttem álló létrához iramodtam, és egy majom ügyességével és gyorsaságával felrohantam rajta. A tetőre érve megálltam és hátranéztem. Való igaz, ahogy Harry előre megjósolta, a két medve a bocsokhoz érve megtorpant, elmerülten nyalogatni és vizsgálgatni kezdték kölykeiket, s ránk nem is hederítettek. Felhúztuk a létrákat, s én letöröltem arcomról a verejtéket.

– Harry – mondtam határozottan, mikor már a zebraistálló felé tartottunk –, ezt nem csinálnám meg még egyszer ezer fontért sem.

– Pedig két és fél fontért csináltad – mondta Harry kuncogva.

– Hogyhogy két és fél fontért?

– Ennyi borravalót adott a fotós – közölte Harry. – Egy ötöst. A fele a tied, öcskös.

Ezen a pénzen el tudtam vinni moziba a kislányt, akivel akkoriban jártam, de még így is az volt a véleményem, hogy nem érte meg.

VII. A TORONYMAGAS ZSIRÁF

Igen nyájas bestia és jó lelkiösmeretű

SHAKESPEARE: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM

(ARANY JÁNOS FORDÍTÁSA)

Nem sokkal azután, hogy Baileyék kimondhatatlan bánatomra elmentek, és én beköltöztem a rideg, javítóintézethez hasonló hangulatú barakkba, új részleghez kerültem. Ez a zsiráfrészleg néven ismeretes az állatkertben. Egy bizonyos Bert Rogers fennhatósága alá tartozik, aki csendes, kedves, cikóriakék szemű, cseresznyepiros arcú, széltől cserzett ember. Félénk s kissé zárkózott természete ellenére az állatokkal kapcsolatos kifogyhatatlan kérdéseimre mindig nagy türelemmel és humorral válaszol, és határtalanul büszke a rábízott állatokra.

A részleg középpontja, elég szerencsétlenül, a Harangvirág-erdő közepére esik. Ez a tavasszal oly bájos erdő sok kívánnivalót hagy az évnek ebben a szakában. Hatalmas, füves területek veszik körül, s a szél élesen és csípősen süvít végig rajta. Mikor a részleghez jöttem dolgozni, a Harangvirág-erdő elnevezés költői túlzás volt. Ez a név zöld tölgyeket s gyökereik közt milliónyi virág párás ködét sugallta, ehelyett a fatörzsek az esőtől nedvesen csillogtak, és az élénkzöld penész hatalmas szennyfoltokként terpeszkedett rajtuk. Komor, csöpögő tél eleji erdő volt, ahol a törpekenguruk csapatai gunnyasztottak kiábrándultan, és a muntyákszarvasok alázatosan és parányian lopakodtak a nagy törzsek katedrálisában.

Péter, a beringó zsiráf természetesen kimagaslik a részlegből, a szó mindkét értelmében. Övé a legnagyobb, a legjobban megtervezett és a legcsinosabb állatház Whipsnade-ben. Félhold alakban, fából épült, s belsejét csodaszép parketta borítja. Ehhez persze nagy füves karám is tartozik, de az angol klíma kiszámíthatatlansága következtében Péter az év minden szakában, a kora téli hónapokban pedig kiváltképp azzal tölti az idejét, hogy ezt a bálteremszerű helyiséget rója fel-alá.

Az első reggelen, amit ennél a részlegnél töltöttem, Bert elmagyarázta tennivalóinkat, majd így szólt:

– No, fiú, először is ki kell takarítanunk Péternél.

– Izé… be lehet menni hozzá? – kérdeztem óvatosan. – Persze – mondta Bert enyhe meglepetéssel.

– Akkor… ööö… ugye szelíd? – mondtam, mert szerettem a dolgokat tisztázni, különösen, hogy még frissen élt emlékezetemben a medvék esete.

– Ki? Az öreg Péter? – ámult Bert. – A légynek sem árt. S ezt mondván, kezembe nyomott egy seprűt, kinyitotta az ajtót, és bekísért Péter otthonába, a visszhangzó, koncertteremszerű építménybe.

Péter párja még jóval azelőtt kimúlt, hogy én az állatkertbe kerültem, s a párja nélkül Péter ingerlékeny lett, és nem volt hajlandó enni. Mivel szemmel láthatólag hiányolta a társaságot, egy furcsa színű és kétes családfájú kecskegidát költöztettek be hozzá. Mire én a részleghez kerültem, ez a gida – akit természetesen Bakinak neveztek el – hatalmas bakkecskévé nőtt, s bár meglehetősen rondán festett, figyelemre méltó egyéniséggel és személyes vonzerővel bírt. Amikor beléptünk Péter házába azon az első reggelen, a zsiráf a túlsó sarokban állt, szájából egy szénanyaláb lógott, állkapcsa ütemesen mozgott, szemében pedig álmodozó kifejezés ült. Leginkább egy 1820-as évekből való divatfira emlékeztetett, aki épp azon meditál, milyen nyakravalót viseljen aznap délelőtt. Baki – szokása szerint – úgy viselkedett, mintha egy személyben a zsiráf propagandafőnöke és titkárnője volna, üdvözlésként mekegett egypárat, s ügybuzgóan odasietett, hogy megállapítsa, jómagam vagy ruházatom valamely része nem ehető-e egészen véletlenül.

– Csak nyugodtan, fiam – mondta Bert. – Csak seperj tovább szép lassan. Ne tégy hirtelen mozdulatokat! Nem szereti Péter a hirtelen mozdulatokat, megijed tőlük, és még megrúg. Biztos mindjárt eléd jön és üdvözöl.

A ház másik végében tornyosuló foltos alakot elnézve, nem volt túl nagy kedvem közelebbről is megismerkedni vele.

– Na, én megyek, és megetetem a bivalyokat – mondta Bert.

– Micsoda? Nem maradsz itt velem? – kérdeztem megrémülve.

– Nem hát – felelte Bert. – Nem kell két ember ezt kiseperni. Egykettőre elkészülsz vele magad is.

Az már igaz, gondoltam, hacsak közben a zsiráf nem rúg agyon.

Bert ily módon magamra hagyott. míg Péter a terem végében mélázott, Baki pedig az egyik cipőfűzőmet próbálta kihúzni, hogy megegye. Bert nem szabott határidőt a ház kitakarítására, a parkettát különben is könnyű seperni, ezért úgy döntöttem, néhány percet arra áldozok, hogy Bakival összebarátkozzam, s közben Péter is hozzászokhat, hogy idegen érkezett köreikbe. Egy-két kockacukrot találtam a zsebemben, s ezek segítségével szilárd alapokra helyeztem Bakival való barátságomat. Olyan mohón esett neki, hogy az ember azt hihette, életében nem evett még egy kiadósat, pedig póni nagyságú, furcsa narancssárga szőrrel borított teste egész jól ki volt párnázva. Amíg Bakit cukorral etettem, Péter úgy döntött, hogy megmozdul. Lenyelte az utolsó falat szénát is, és hosszú léptekkel elindult felém. Elég kísérteties volt, az embernek az az érzése támadt, hogy egy fa váratlanul fölszedve a gyökereit átúszik a táj felett. Péter valóban szinte úszott. Hihetetlen mechanizmus irányította roppant tagjait, mert hisz itt jött felém a föld legmagasabb emlőse, és mégis olyan könnyeden és kecsesen mozgott, mint egy szarvas, s olyan nesztelenül, mint egy felhő. Nem volt otromba, tökéletesen nyugodtan mozgott, s mozdulatainak szépségétől az ember észre se vette aránytalanul hosszú végtagjait vagy nagy magasságát. A zsiráf felépítésénél fogva esetlen ugyan, de nem csúnya. Vagy három és fél méterre tőlem megállt (a feje ekkorra már fölöttem volt), aztán hirtelen lebocsátotta a fejét, az arcomba bámult. Aki még nem látta el sem hiszi, milyen hosszú és sűrű a zsiráf szempillája, hatalmas szeme milyen tiszta és szép, ha enyhe kíváncsisággal megbámul valakit. A lehető legfinomabban és legudvariasabban megszaglászott. Láthatólag úgy döntött, hogy nem kell tartania tőlem, mert megfordult és elballagott. Hosszú, selymes, ivorszín szőrrel borított farka ingaként járt jobbról balra, testének bonyolult, mézbarna és krémszínű mintázata pedig egyedülálló és gyönyörű mozaikként hatott. Ettől a perctől fogva Péter s vele együtt minden zsiráf varázslat volt a szememben.

Míg a részlegnél dolgoztam, elbűvölten figyeltem a Péter. és Baki között kialakult viszonyt. Bárki láthatta, hogy Péter gyengéden szereti ezt az egyáltalán nem vonzó állatot, ahogy az is nyilvánvaló, hogy a kecskét csak annyira érdekli Péter, mint bármi más a világon. Bakinak van egy mindent elsöprő szenvedélye – ha szabad ezt a kifejezést használnom –, mégpedig hogy állandóan keres valamit, ami valamelyest ehető. Péter tiszta szemével lebámul barátja rózsaszínű és szalmasárga testére, a legnagyobb gyengédséggel és szeretettel megbökdösi orrával, és nagyon óvatosan átlép rajta. Baki viszont, ha valahova menni akar, és úgy találja, hogy Péter az útjában van, sokkal direktebb módszert alkalmaz. Egyszerűen leszegi a fejét, és addig ökleli Péter valamelyik nagy, foltos lábát, míg csak az bocsánatkérően el nem lép az útjaiból. Bakinak komikus, sárga szeme van, takaros, kurta szakálla és nagyon esetlen, szinte szögletes teste, majdnem akkora, mint egy pónié. Nagyobb különbség nem is lehetne két állat között. Péter minden ízében arisztokratikus, csiszolt modorú világfi. míg Baki nyilvánvalóan nem több egy közönséges, falánk kecskénél. Péter származásából eredően jó kedéllyel és sztoikus elszántsággal éli az életet, s ráadásul megvan az a képessége, hogy megtalálja mindennek a jó oldalát. Ahhoz kétség sem férhet, ki az úr a házban. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egy rinocérosszal költöztetnék össze, Baki huszonnégy órán belül azt is ráncba szedné.

Most, hogy egy kicsit jobban megismerkedett velem, pár percre olykor megszakítja élete főfoglalatosságát, hogy tudniillik valami ehetetlent próbáljon megenni, és egy kis játékkal tisztel meg. Az ő elképzelése a játékról ugyan számomra kissé furcsa és kimerítő. Abból áll, hogy leszegi a fejét, és nekem ront. Az én szerepem ebben a játékban annyi, hogy megpróbálom a tenyeremmel felfogni támadásának erejét, s ugyanakkor félreugrok. Ehhez meglehetős fürgeség és gyakorlat kell, és ha nem vagyok formában, kifulladva a padlón találom magam, míg Baki fölöttem áll, arcomba rázza szakállát, és sárga szeme sugárzik a kaján kárörömtől. Ha túl sokáig heverek így, könnyen azon vehetem magam észre, hogy oda a fél nyakkendőm, mivel Baki étvágyát mindenfajta testmozgás hatalmasan megnöveli.

Tanulságos dolog Pétert evés közben megfigyelni. Borzasztó hosszú, élénkkék nyelvét kinyújtva hihetetlen finomsággal fog körül egy kis nyaláb szénát. Az ember úgy érzi, mintha a nyelv önálló életet élne, mert tévedhetetlen biztonsággal választja ki vagy utasítja el az élelmet, mialatt Péter látszólag transzban van. A másik hihetetlen látvány az, amikor a padlóról vesz föl valamit. Ehhez két módszert használ. Az első abból áll, hogy térdben meghajlítja mindkét mellső lábát, amíg a feje elég köze) nem kerül az élelemhez. A második s gyakrabban használt módszere bonyolultabb és veszélyesebb. Szétterpeszti mellső lábait, egyre szélesebben és szélesebben, centiről centire, amíg hosszú nyakát lelódítva nyelvével fölszedheti a padlón fekvő ínyencfalatot. Ennél a manővernél mindig nagyon óvatosan jár el, mert ha a lába megcsúszik, szétterpesztett lábbal a földre zuhan, s lapockáját, lábát s valószínűleg még a gerincét is eltörheti.

Még ha tudja is az ember, hogy Péter befogadta, némiképp hátborzongató dolog a házát kitakarítani. Gyakran előfordul, hogy az energikus sepregetés közben nem veszem észre szinte hallhatatlan közeledését – párnás patái alig koppannak a parkettán –, és csak arra figyelek fel, hogy mélyen és merengően a tarkómra szuszog. Ha ilyenkor hátranézek, és látom őt vagy négy és fél méter magasan fölém tornyosulni, a meglepetés kissé fölborzolja az idegeimet. Nagy, harmatos szeme tele kíváncsisággal, alsó állkapcsa kérődzés közben ütemesen jobbra-balra mozog, orrlyukai kitágulnak, és újabb szénaszagot fúj rám. Aztán hosszú nyaka ötméternyire lendíti tőlem a fejét, és könnyedjárásával elúszik, hogy kék nyelvével a szénatartóban kutasson. Péter sose mutatott irányomban rosszindulatot, amíg gondoztam, de tudtam, hogy hatalmas patájának jól irányzott rúgásával szükség esetén egy oroszlánt is képes megölni, ezért hát mindig tisztelettel bántam vele. Legfőképp arra kellett vigyáznom, hogy meg ne ijesszem. Persze ez vonatkozik minden más állatra is, de a zsiráf különösen ideges természetű, s ha megijesztik, könnyen hisztérikus vágtába csap át, amit szinte lehetetlen megállítani, s ami könnyen lábtöréshez vagy a kimerültség következtében szívszélhűdéshez vezethet. Ez ugyan kivételes eset, ijedség esetén automatikus reakciója, hogy hátsó lábával kirúg, vagy nyakának sarlószerű mozdulatával a szó szoros értelmében lekaszálja ellenségét, mint a füvet.

Az állatkertben a zsiráf hatalmas mérete, élénk falikárpithoz hasonló gyönyörű bőre miatt az egyik legszembetűnőbb állat, pedig természetes állapotában épp így olvad bele a lehető legjobban a környezetébe. Gordon Cumming ezt írja róla:

“… többnyire olyan erdőkben találni, ahol korhadt fatörzsek állanak, amelyek néha a csalódásig hasonlítanak a zsiráf hosszú nyakához, néha azt hittem, hogy egész csordát látok, míg csak messzelátómat elő nem vettem, sőt még félvad kísérőimnek is meg kellett vallaniok, hogy éles, gyakorlott szemük olykor megcsalta őket, zsiráfoknak nézték azokat az elkorhadt fatörzseket, s viszont a zsiráfot az erdő roskatag veteránjának vélték.”

Péter csendességét Bakinak az a szokása emeli ki és teszi még feltűnőbbé, hogy állandóan magában beszél halk mekegéssel, míg élelmet keresve szöszmötöl. Azt hiszem, Péter zajtalansága azért feltűnőbb, mert teljesebb, nemcsak hangjára korlátozódik, hanem egész testére kiterjed. Nagy patái halkan surrognak a fapadozaton, s farka hirtelen suhintásának halk nesze mindig megkap. Mozdulatlanul áll egy helyben, keresztülnéz az emberen, s valami távoli és mégis eleven emléken rágódik, aztán finoman, szinte szórakozottan megjelenik kék nyelve, kecsesen egy szénanyaláb köré fonódik, és a szájába húzza, majd változatlan képpel, szemében még ugyanazzal a távoli merengéssel automatikusan rágni kezd, és sudár, vékony arca érzékeny és hosszú, szeme olvatag, s azzal a hosszú lábú, himbáló járásával kiköpött dandy. Megállapítottam, hogy csak egy szó tudja pontosan leírni: kulturált!

Péter egyetlen, valamelyest is vulgárisnak mondható ténykedése a kérődzés. Ilyenkor figyelmesen nézi söprögetésemet, alsó állkapcsa ütemesen jobbra-balra mozog, aztán lenyel egy falatot, s állkapcsa abbahagyja a mozgást, megkövült kifejezés terül el arcán, s ha ilyenkor látja az ember, esküdne, hogy gyönyörű, költői gondolatok töltik be elméjét. Arca várakozó kifejezést ölt. Végre megérkezik, amire vár, s ez annyira nem illik az előzményekhez, hogy az embernek nevetni támad kedve. A költő gyomrának mélyén furcsa zürbölés indul, s ez pukkanó zajjal végződik. Hosszú nyaka tövében a felböfögött élelem egy kerek csomója jelenik meg, amely menet közben kinyomja a bőrt, s egy áruházi lift méltóságteljes lassúságával elindul fölfelé. Ez a csomó körülbelül akkora, mint egy kókuszdió, s útjának végén Péter szájába gördül. Az elgondolkozó géniusz arckifejezésének helyébe a megelégedettségé költözik, s Péter alsó állkapcsa újra rákezd egyhangú mozgására. Sose tudtam rájönni, irányítani tudja-e kérődzése időpontját. A vadon élő állat számára kényelmetlen lehet, ha mondjuk szerelmi vallomás közben zavarja meg reggelijének ez a zajos és méltóságteljes visszaböfögése.

Csak amikor Bakival és Péterrel dolgoztam, s módom adódott összehasonlítani őket, akkor figyeltem föl rá, milyen különös a zsiráf helyváltoztatásának módja. Az első nap, mikor a részleghez kerültem, s a két állatot figyeltem, Baki élelemkereső célzattal keresztülvágott a parkettán, Péter pedig szorosan követte. Ahogy figyeltem őket, már ekkor éreztem, hogy van ott valami furcsa, a mozgásuk valahogy különböző. Aztán rájöttem, mi az. Míg Baki úgy jár, mint az emlősök rendesen – azaz a jobb első lába után a bal hátsót emeli –, Péter egyszerre emeli mindkét jobb lábát. Ettől van az a furcsa gólyalábszerű járása s hatalmas, oldalazó imbolygása. Ezért van az is, hogy a zsiráfok vágta közben is hintáznak. Mikor mindkét jobb lábukkal egyszerre elrugaszkodnak, testük teljes súlya a bal lábakra nehezedik, s ezért a nyakukat és fejüket kénytelenek jobbra lendíteni, hogy ezt ellensúlyozzák, mikor pedig a bal lábuk lép működésbe, a másik oldalra lendítik a nyakukat. Így vágtatnak a füves síkon le-fel és jobbra-balra bólogatva, s a nyakuk úgy jár, mint egy hatalmas tarka inga.

Baki és Péter lakóközössége, attól tartok, számottevő zavart okoz a brit nagyközönség tudatában. A látogatók nagy része az első gyors pillantás után helytelen következtetést von le belőle.

– Ó, nézd csak! Egy kölyök… egy zsiráfbébi! Hát nem drága?! – kiáltanak fel, amire Baki legtöbbször harsány és egyáltalán nem zsiráfszerű mekegéssel válaszol, de az a közönséget a legkevésbé sem zavarja.

– Vajon miért nem foltos, mint az anyja? – kérdezgetik egymástól.

– Lehet, hogy csak később foltosodik meg. – És miért nincs hosszú nyaka?

– Hát még csak kölyök. Majd megnő neki.

Péter megrovóan néz rájuk a távolból, s nem tanúsítja semmi jelét sem a tőle elvárt anyai ösztönöknek. Bakit pedig elfoglalja, hogy a drótkerítéshez nyomakodva ennivalót kunyeráljon, és a legkevésbé sem izgatja, minek nézik az emberek.

Baki valósággal művészetté fejlesztette a kunyerálást. Egyszer, öt perccel azután, hogy három répát eltüntetett, már vadul rohant a látogatók elé, szemét forgatva és úgy támolyogva, mintha majd felfordulna az éhségtől.

– Borzasztóan éhesnek látszik-jegyzi meg Baki kiszemelt áldozata, s úgy néz rám, hogy arról köteteket lehetne írni. – Ó, ez állandóan éhes – mondom én vidám kacajjal.

– Mindent megeszik. Nesze, Baki, kapd be ezt! – mondom, s egy fenyőtobozt nyújtok neki.

Máskor Baki úgy esne neki a toboznak, mintha ez lenne a kedvenc csemegéje, de most nem. Csak ránéz, és elfordítja a fejét.

– Csak ilyesmit adnak neki enni? – ámul a látogató.

– Ó, dehogyis, szó sincs róla – tiltakozom. – Hiszen nagyon jól tartjuk. Pontosan ugyanazt kapja, mint a zsiráf. Baki, aki addig a táljában kútlászott, most újra megjelenik, a szájából egy rongy lóg ki, amit aztán álszent mártírképpel, ütemesen rágni kezd. Rájöttem, a kecskék ellen csakis a rövidebbet húzhatja az ember.

Ha Péter finom arisztokrata, akkor félek, hogy állatkerti szomszédairól, az afrikai bivalycsordánkról ezt nem lehet elmondani. Külsőre és minden más tekintetben is tökéletesen ellentétei Péternek. Mély boszorkányfeketeségükkel enyhén hátborzongató látványt nyújtanak, amint sötéten és fenyegetően bámulva sorban végigvonulnak karámjuk füvén. Az öt tehenet egy hatalmas öreg bika vezeti, pompás, bár félelmetes állat. Nagy, göcsörtös faághoz hasonló szarva mélyen legörbül apró, vörös karikás szeme elé, s tépett füle vad érdeklődéssel fordul felém, valahányszor elmegyek a karámjuk előtt. Mivel szokása, hogy ganajfürdőt vesz az istállóban, mielőtt kitakarítanánk, oldalára kérgesen szárad rá a trágya, ami megrepedezik ugyan, de nem potyog le, s amitől úgy fest, mintha egyszín barna darabokból álló kirakójáték darabjait hordaná. A csordának ugyanolyan tömény, édeskés szaga van, mint a házi szarvasmarhának, csak jóval erősebb, és mivel nyitott karámban élnek, már távolról is érezhető.

Egy dologért azért dicséretet érdemelnek a bivalyok, s ez a csordabeli viselkedésük, mert szinte katonai pontossággal mozognak. Az állatkert többi csordája szinte kivétel nélkül rendetlen csőcselék. Ha egy csoportban vannak, neveletlen ékbe tömörülve verekednek és lökdösődnek a legjobb helyekért. Nem így a bivalyok. Ahogy a karámon át az ivóhelyre baktatnak, az tökéletes példája a fegyelmezett fölvonulásnak. Libasorban közelítik meg a tócsát, az öreg bika az élen, s a többiek életkoruk rendjében követik. Nincs itt semmi úriemberhez és úrihölgyhöz méltatlan lökdösődés és furakodás, semmi a bölény elítélendő – félre az utamból, vagy fenékbe döflek hátulról – viselkedéséből. Mikor a tócsához érnek, széthúzódnak, s nagy kortyokkal és minden sietség nélkül isznak, aztán pedig térdig a vízben állva elméláznak olyan mozdulatlanul, mintha valamilyen áttört agát szoborcsoport lennének.

Az öreg bika, mint tapasztaltam, olyan sötét jellem, akár a bundája, s időnkénti dührohamai idején ijesztő hajlandóságot mutat, hogy valakit – bárkit – megöljön. Máskülönben viszonylag szelíd, s rózsaszín karikás szemét félig behunyva tűri, hogy a fejét és fülét vakargassam. Nagy, lakkozott orra mindig nedvesen csillog, és megvan az az undorító szokása, hogy nagy, habzó nyálfelhőket fúj a szájából és az orrlyukából. Ha nem vigyázok vakargatás közben, egyszer csak hatalmasat és elégedettet sóhajt, s a kabátom eleje máris fehér a szétpattogó buborékoktól. Máskor meg belebújik az ördög, s ilyenkor jobb a közelébe se menni a kerítésnek.

A karám egyik oldalán vezet az egyik főösvény, amelyen minden este hazakarikázok. Ha a bika buborékfújdogáló kedvében van, úgy mehetek el ezen a száz méteren, hogy még csak a fülét se mozdítja, de ha rossz a hangulata, gyors vágtájával elkanyarodik a fő csordától, és velem párhuzamosan dübörög a kerítés mentén, hatalmas szarvát hányva, és mély, mellkasból jövő bőgést hallat, ami nem éppen barátságos kíséret. A távolból méltóságteljes vágtája nem látszik túl gyorsnak, de bicikliztem már azon az ösvényen nyaktörő sebességgel is, és a bika minden erőlködés nélkül lépést tudott velem tartani, miközben szarvával a kerítést zörgette, tátott szájjal bőgött, s patái szétterültek, valahányszor belevágta vaskos lábát az élénkzöld pázsitba, fekete sebeket hagyva maga után a füvön. Az öreg bikának nem volt neve, ezért én elkereszteltem Dzsingisznek, mert úgy éreztem, ha rászánná magát, tudna akkora kárt tenni, mint egy tatár horda.

Olyan napokon, mikor különösen embergyűlölő hangulatban van, furcsa rítust űz. Leereszti hatalmas fejét, s aztán némi erőlködés után egyik lábát óvatosan szarva hajlatába helyezi, s aztán csak áll, fejét le-fel mozgatva, s kis híján felborul, vagy körbe-körbe keringőzik három lábon, s megjátssza, hogy a patája beakadt a szarvába, és nem tudja kiszabadítani. Ezek a mutatványok mintegy félóráig tartanak. Halvány fogalmam sincs, miért csinálja, mindenesetre egyik tehén se próbálja soha utánozni. Sőt inkább mintha kicsit zavarba ejtené őket vezetőjük gyermeteg viselkedése, s amíg a gyakorlat tart, elvonulnak a karám legtávolabbi sarkába. Csak egyre tudok gondolni, hogy ugyanazért produkálja magát így, amiért az oroszlán fel-alá jár ketrecében, és amiért a jegesmedve és az elefánt sző – mindez megnyugtató és érdekes szokás, amivel el lehet ütni az időt a következő etetésig. Dzsingisz mindig úgy végzi ezt a mutatványát, mintha roppant mód izgatná a végkifejlet – sikerül-e kibogoznia patáját a szarvából? Megtudhatni-e a következő heti érdekfeszítő folytatásból?

Az öreg bika háremének egyik tagja, egy fél szarvú tehén, nem sokkal azután ellett, hogy a részleghez kerültem. A borjú, aránytalanul nagy füleit leszámítva, nagyon hasonlított egy rendes tehénborjúhoz. Szép csokoládébarna színe volt, lábának ízületei nagyok és gumószerűek, és a farka fékezhetetlenül eleven. De két. nappal születése után észrevettük, hogy bár az anyja után üget a karámban, nem látszott elég erősnek. Bert és én sokáig figyeltük.

– Mit gondolsz, mi baja, Bert? – kérdeztem.

– Nem t’om – mondta Bert -–, de valami baja van, annyi szent.

Ekkor legnagyobb megdöbbenésünkre azt láttuk, hogy a borjú megpróbál legelni. Most már nyilvánvaló volt, hogy valami nagy baj van, mert egy kétnapos borjú nem kezd legelni, ha rendesen szopik. Zabbal és szénával sikerült a tehenet a kerítéshez csalogatnunk, és itt megállapítottuk, hogy a tőgye teljesen elapadt. A borjú, mivel nem talált tejet ott, ahol okkal kereste, kétségbeesésében elkezdte anyját utánozni, hogy élelemhez jusson.

– Most mit csináljunk? – kérdeztem.

– Hát, csak egyet tehetünk – mondta Bert. – Kihozzuk a kicsit, és üvegből cumiztatjuk.

Egy bivalyborjút a rajta majomszeretettel csüggő anyja orra elől kihozni, ez nem olyan feladat, amit szívesen vállal az ember, de szerencsére nem is kerül rá naponta sor. Hosszas bajlódás után a tehenet és a borját sikerült elválasztanunk a csorda többi részétől, s bezártuk őket az istállóba. Ekkor persze befutott Billy, akinek fülébe jutott a kósza hír, hogy itt valami készül. Biztatásul elmondta, csak azért jött, hogy lássa, amint engem vagy valaki mást felnyársal a tehén.

Most érkeztünk el a dolog legérdekesebb részéhez, be kellett mennünk az istállóba, hogy elvegyük a tehéntől a borját.

– Na most – magyarázta Bert. – Én bemegyek, és a tehenet az egyik sarokba terelem. Te felkapod a borjút, és hirtelen kirántod. Érted?

– Értem.

Egy pillanat alatt átfutott az agyamon minden, amit az afrikai bivaly félelmetes természetéről valaha olvastam. Bert hosszú és igencsak vékony bottal szerelte föl magát, aztán bement az istállóba, és tettetett nemtörődömséggel, de reszketve én is követtem. A tehén az istálló végében állt, szorosan mellette a borja. Vagy ötször akkorának rémlett, mint odakint a karámban. Mikor beléptünk, fülét széttárta, és meglepett, kissé dühös horkantást hallatott.

– Na most- dirigált Bert –, én elvonom a figyelmét ezzel a bottal, te meg odarohansz, és felkapod a borjút. Rendben? Nem tagadhattam, hogy az ötlet elméletileg helyesnek látszik, és a kabátomba töröltem izzadó tenyerem. Bert minden teketória nélkül széles mozdulattal előrelépett, s ellentmondást nem tűrő hangon kiáltott:

– Na, gyerünk csak, öreglány, gyerünk!

Ez annyira meglepte a tehenet, hogy nagy bámulatomra Bertnek valóban sikerült a borjútól átellenes sarokba hajtania.

– Most! – rikkantotta Bert, s én felfohászkodva előreugrottam, átnyaláboltam a borjút, és megpróbáltam fölemelni. Elszörnyedve tapasztaltam, milyen nehéz.

A borjú barátságosan rám szuszogott, és teljes súlyával a lábamra lépett. Látva, hogy nem tudom fölemelni, változtattam a taktikán, s mellső lábainál erősen megragadva megpróbáltam magammal húzni. A borjú most hirtelen ráébredt, hogy az anyjától próbálom elszakítani, s ez a legkevésbé se tetszett neki. Hiába húztam, rövid, vastag lábát lecövekelte, és mozdíthatatlan volt, akár egy szikla.

– Bert – kiáltottam kétségbeesetten –, meg se bírom mozdítani!

Bert gyorsan hátranézett válla fölött, s ugyanakkor a tehén is úgy döntött, hogy már épp elég ideje tartják megfélemlítve. A következő néhány pillanat igen eseménydús volt, Bert is és magam is váltig igyekeztünk a tehén szarvatlan oldalára kerülni. Végül is viszonylag sértetlenül visszavonultunk az ajtóhoz, ahol némi vita árán rávettem Billyt, segítsen kivonszolni a borjút. Bert újra bement a botjával, és másodszor is sikerült félreterelnie a tehenet. Billyvel berohantunk, és megragadtuk a vonakodó borjút. Rosszul kezdődött az egész, mert véletlenül ráléptem Billy lábára, aztán pedig felborított a lábamnak rontó borjú, így mindketten elterültünk az öreg bika kedvenc ganajfürdőjében. Mindenesetre elég zaftos volt ahhoz, hogy kiadós fürdő legyen. Végül lábra álltunk, megragadtuk a borjút, és kituszkoltuk az istállóból. Szakadt rólunk a veríték, és tetőtől talpig trágya borított bennünket. Aztán a rugdalózó, vergődő borjút zsákokba göngyöltük, föltettük az állatkert teherautójára, és a park állatóvodájába szállítottuk. Rögtön utána Billy és én hazamentünk jól lefürödni és minden ruhadarabunkat kicserélni, hogy újra civilizált képet mutassunk.

Most, tél közeledtén, még jobban letört, hogy a barakkban kell laknom. Ha a földszinti nagy társalgóban ültem le, kénytelen voltam részt venni a többi bentlakó bárgyú társalgásában. Az egyetlen választási lehetőség az volt, hogy a hálószobában maradjak, az viszont olyan volt, mint egy szerzetesi cella, s olyan hideg, hogy nyugodtan lehetett volna benne fagyasztott marhahúst tárolni. A béremből nem futotta, hogy ezeken a hosszú téli estéken lemenjek a kocsmába, s ezért legtöbbször már este hétkor ágyba bújtam, és jól beburkolózva olvastam, vagy a jegyzeteim rendezgettem. Érthető hát, hogy mindig olyan örömmel vártam a csütörtök estéket (mikor Beale-éknél vacsoráztam), ahogy csak egy buddhista vágyhat a nirvánára. Beale-ék nappalijának melege és fénye, az állatokról folytatott kellemes beszélgetések, a lármás kártyapartik, melyekhez a kapitány maga találta ki a szabályokat, a zongoraszó és ének, no meg a kapitány pompás, lángoló curryjei, mindez csodálatos élmény volt számomra, mikor egyébként úgy éreztem magam, mintha egy szibériai internáló tábor rabja lennék.

Ráadásul néha hihetetlen utakat tettünk Dunstable-ba vagy Lutonba, hogy megnézzünk valami filmet, amelyhez a kapitánynak kedve szottyant. Billy ilyenkor rendszerint felkutat az állatkertben.

– Apu azt üzeni, ma gyere korábban, moziba megyünk. Így hát korábban megyek, és a kapitány már türelmetlenül várakozik az előszobában, s közben télikabátjában háromszor akkorának látszik, mint különben, nyaka körül irdatlan hosszú sál, keskeny karimájú puhakalapja pedig a homlokára van húzva.

– Á, Durrell! – vakkantja, s szemüvege lázasan villog. – Jöjjön be, jöjjön be. Legalább maga időben érkezett. Nem értem, mit csinálnak a nők ennyi ideig. Mit csinál az anyád, Billy?

– Öltözködik – feleli Billy tömören.

A kapitány fel s alá dübörög, magában dünnyög, és az óráját nézegeti.

– Gladys! – bömböli végül, mikor már nem képes tovább türtőztetni magát. – Gladys! Hol a francba vagy? Gladys! A távolból, a hálószoba irányából Mrs. Beale hangja érkezik, amint csillapítólag valami indokot hoz fel.

– Hát igyekezzetek már! – bömböli a kapitány. – Tudjátok-e, hány óra? Gladys! Gladys! Azt kérdeztem, tudod-e, hány óra. Ha nem siettek, lemaradunk a film elejéről… Gladys! Nem ordítok… Csak megpróbállak benneteket, nyavalyás nőket rávenni, hogy egy kicsit siessetek… Nem káromkodom… Csak siessetek már!

Végre megjelenik Mrs. Beale és a három csicsergő lány, s a kapitány mint valami hatalmas juhászkutya magában morogva kitereli őket, és be a kocsiba. Beszorítja magát a kormány mögé, mellé Laura és Mrs. Beale ül, mi többiek pedig a hátsó ülésen préselődünk össze. A motor néhány borzasztó hördülése és a sebességváltó fojtott csikordulásai után előrelódulunk.

– Áh – kiáltja a kapitány elégedetten –, most már mindjárt ott leszünk!

Mindez persze azokban az időkben játszódik, amikor még mindig jegyre adták a benzint, s ez borzasztóan bosszantja a kapitányt, aki a jegyrendszer minden formáját úgy tekinti, mint a kormány iránta és családja iránt táplált olthatatlan gyűlöletének jelét. Hogy benzint takarítson meg, egy új, de teljesen hiábavaló módszert dolgozott ki. Amikor a kocsi lejtő tetejére ér, a kapitány leállítja a motort.

– Nyomjátok. – üvölti –, mindenki egyszerre, nyomás! Amikor először hallottam ezt a furcsa parancsot, azt hittem, kifogyott a benzin, s ki kell szállnunk, hogy megtoljuk a kocsit. Távolról sem ez volt a helyzet. A kapitány a “nyomás”-on azt értette, hogy mindenkinek előre-hátra kell hintáznia az ülésen. Biztosított bennünket, hogy ezzel a módszerrel a lejtőn lefelé guruló kocsinak külön lendületet adunk.

– Nyomjátok! Rajta! Nyomjátok! – ordítja, hatalmas tömegét előre-hátra vetve. – Nyomjad, Gladys!

– Nyomom, William! – lihegi Mrs. Beale kivörösödve, s olyan önfeledten dobja magát előre-hátra, mint valami bábszínházi báb.

– Nem nyomjátok eléggé! Hé, ott hátul! Rajta, nyomjátok! Erősebben, erősebben!

– Jobban nem tudom nyomni, William – zihálja Mrs. Beale –, és különben sem hiszem, hogy számítana.

– Már hogyne számítana! – mordul rá a kapitány. – Rengeteget számít, a fenébe is, ha rendesen csináljátok. Rajta, gyerünk, nyomjátok erősebben… még erősebben!

A kocsi elér a tejtő aljára, s elindul felfelé a következő emelkedőn.

– Egyszerre! Mindenki egyszerre! Erősebben… Erősebben! – üvölti a kapitány veszettül, s a kocsiban egyre több a lihegés és a nyögés, amint úgy vetjük magunkat ide-oda, mint egy rögbimeccs kavarodásában a játékosok.

Végül is az autó lelassul és leáll, s a kapitány befékez. – Oda nézzetek! – mondja dühösen, lapátszerű kezével az ablakon kimutatva.—Csak addig a rekettyebokorig értünk el. Legutóbb egészen addig a galagonyáig jutottunk. Mondom, ugye, hogy nem nyomjátok rendesen!

– De ennél jobban nem bírjuk nyomni, William.

– Ritmus, az hiányzik belőletek! – magyarázza a kapitány.

– De hogy nyomjuk, ha még a ritmusra is vigyázni kelt, drágám?

– Pofon egyszerű! – bömböli a kapitány – minden átkozott bennszülött tudja, hogy kell. Ütem és ritmus… Nem csináljátok rendesen. Na, próbáljátok újra meg.

Úgy örülök, ha majd egyszer megszüntetik a jegyrendszert – súgja oda nekem Mrs. Beale bizalmasan.

– Nem én tehetek róla, vagy talán igen?! – kiáltja a kapitány durván. – Nem én tehetek róla, hogy ez a nyomorult kormány csak egy teáskanálnyi benzint engedélyez. Csak megpróbálom valahogy kihúzni vele.

– Tudom, drágám. Ne káromkodj! Nem mondtam, hogy te tehetsz róla.

– Tényleg nem az én hibám. Csak megpróbálok segíteni rajta, de ti nem csináljátok rendesen.

– Jól van, drágám. Megpróbáljuk újra.

A kocsi elérkezik a következő dombtetőre, s elindul lefelé. A kapitány újra kikapcsolja a motort.

– Na, most! – kiabálja – én diktálom az ütemet. Feküdjetek belé! Mindenki egyszerre! Egy, két, hár… nyomd!…egy, két, hár., nyomd!… Gladys, te nem nyomod! Nem tartod az ütemet. Hogy a fészkes fenébe érjünk el eredményt, ha nem tartod az ütemet?! Egy, két, hár., nyomd! Gladys, figyelj oda!

S így rángatózva és lihegve kúszunk tovább csigalassúsággal. Bármilyen izgalmas is a film, utunk a moziig és vissza mindig sokkal érdekesebb.

VIII. FENSŐBBSÉGES TEVÉK

De a hadtápunk tevéje, hogyha mindent föltekintsz,

ördög, strucc és árvagyermek, egy személybe gyúrva mind.

KIPLING: OONTS

A tél úgy tört ránk, mintha egy sír szája nyílt volna meg hirtelen. Szinte egy éjszaka alatt letépte a szél az őszi levelek utolsó tarka zászlóit is, s hatalmas, korhadó buckákat rakott belőlük, amelyek szilvatortaszagot árasztottak, ha megrúgta az ember. Aztán jött a kora hajnali fagy, a hosszú fű fehér lett tőle, s ropogós, mint a kétszersült. A lélegzetem úgy lebegett előttem, mint valami halvány pókháló, s a fagy olyan gonoszul csípte az ujjam hegyét, mint egy becsapódó ajtó. Aztán a hó következett, nagy pelyhekben pilinkélt, mint a madeiracsipke, sima, tejfehér, térdig érő lepellel burkolta be a vidéket. Hófúvásos helyeken két méternél is magasabbra halmozódott, s minden más hangot elfojtott, kivéve saját csikorgó, surrogó neszét a lábam alatt. Most aztán féktelenül süvített a szél, úgy vágott, mint a borotva, könnyet sajtolva ki szememből, s ráfagyasztotta az olvadó havat a fákra, ami aztán cseppkőszerű jégcsapokban csöpögött le, mint milliónyi olvadó gyertya.

Vége szakadt a zsiráffal való meghitt viszonyomnak, most a teverészlegnél dolgoztam. A részleg fontosabb állatai egy csorda kétpúpú teve, egy jakcsorda és egy tapírpár voltak, valamint különféle antilopok és szarvasok. A részlegvezető egy bizonyos Mr. Cole (“Magának Mr. Cole vagyok, fiatalember” – közölte velem az első reggelen), aki külsejében feltűnően hasonlított a gondjaira bízott tevékre. Az öreg Tom, a segédje elragadó alak, hatalmas, igáslóhoz hasonló ember, aki fájdalmasan csoszog, mert lábán annyi a bütyök, hogy a cipője mintha krumplival volna tele. Apró, kedves szeme tiszta és olyan melegkék, mint a mátyásmadár szárnya, hajlott sasorra hosszú évekig tartó sörrel és házi borral folytatott gondos kezelés eredményeképp olyan élénkpiros és fényesen csillogó lett, mint egy magyalbogyó. Az öreg Tom sose nősült meg, de tizenöt gyereke van, akikkel szoros és gyöngéd kapcsolatot tart. Olyan kedves ember, hogy az arcán örök mosoly terül szét, s ziháló hangja annyira gyengéd, hogy még ha csak azt mondja is, hogy “Jó reggelt”, úgy érzed, azért mondja ezt neked, mert a világon mindenki másnál jobban szeret. Következésképp mindenki rajong érte, s bármit megtenne ezért az állatkerten végigcsoszogó, mosolygó öregúrért, aki úgy fest, mint Falstaff öregapja.

A tevék hat nőstényből álló csordáját Big Bill vezeti, és uralkodik rajtuk, hatalmas állat, olyan túltömött púpokat hord, mint egy francia karosszék. Nagy, göndör szőrből növesztett golfnadrágot visel a lábán, s arcán a gúnyos fensőbbségnek olyan gőgjét, hogy azt kívánod, bárcsak megbotlana és pofára esne. Föléd magasodva áll, gyomra zürböl, hosszú, zöldessárga fogát összecsikorgatja, és olyan hitetlenkedve és undorodva néz rád, mintha gyermekgyilkos lennél, vagy valami hasonlóan ocsmány alak. A saját fensőbbségébe vetett, határozottan viktoriánus hite mellett ráadásul megbízhatatlan jószág, s nem habozik nagy, gombostűpárnához hasonló lábával feléd rúgni, ha úgy érzi, nem adod meg neki a kijáró tiszteletet. Mivel sose tudni, Big Bill mit tekint a méltóságán esett sérelemnek, elég veszélyes mellette az élet.

Egyszer, amikor a tapírokat mentem etetni, úgy határoztam, lerövidítem az utam, átmászok a kerítésen, és keresztülvágok a tevék karámján. Big Bill kérődzve állt a karámja közepén, s mikor a közelébe értem, üdvözöltem:

– Hahó, Bill, öreg fiú! – vetettem oda kedélyesen. Bizalmaskodó hangvételem látszólag nem tetszett ennek a dölyfös állatnak. Big Bill állkapcsa abbahagyta a rágást, és sárga szeme rám meredt. Aztán hirtelen gyors mozdulattal előrelépett, tátott szájjal fejét előrelódította, hosszú, elszíneződött fogait mellemen a ruhámba mélyesztette, fölemelt, megrázott, és lelökött a földre. Még szerencse, hogy vastag gyapjúkabát volt rajtam, és nagyon vastag, garbónyakú pulóver, így a fogát ebbe mélyesztette, s nem a mellkasomba. Míg a földön feküdtem, hirtelen megpördült, és felém rúgott az egyik hátsó lábával. Kétségbeesetten félregurultam, s nagy patája csak néhány ujjnyival vétette el a fejemet. Talpra ugrottam, és elmenekültem. Soha többé nem rövidítettem le az utam Big Bill karámján át.

Bill legöregebb nősténye egy Nagyanyó nevű higgadt matróna, azalatt ellett, mikor én a részlegnél dolgoztam. A kis teve kora hajnalban láthatta meg a napvilágot, mert mikor nyolckor megérkeztünk, anyja puffadt hasa alatt találtuk a szénán fekve, nagyon ijedten és csüggedten, s szőre nedvesen lapult le Nagyanyó üdvözlő mosdatása következtében. Mivel Nagyanyó az egész csorda legkezesebb tagja, megvizsgálhattam a kicsit, nem kellett attól tartanom, hogy az anyja közben az arcomba rúg. Az újszülött nagyon vékony és csontos volt, és olyan gyönge, hogy a lába nem tudta megtartani a súlyát. Hátán féloldalra billenve két szánalmas, háromszögletű bőrdarab lógott. Ezek a nyomorúságos kis csökevények később megduzzadnak és megtelnek, s végül púp lesz belőlük. Nagyanyó szemmel láthatólag borzasztó büszke volt magzatára. Egész idő alatt az orrával böködte, hogy meggyőződjön róla, teljes biztonságban van-e ott lenn alatta, s aztán hátrahajtotta a fejét, és arcán kimondhatatlan önelégültség kifejezésével bámult fel az istálló mennyezetére.

Huszonnégy óra múlva a kisteve már járt, vagy pontosabban, hatalmas küzdelem árán lábra tudta kínlódni magát. Ez után a kezdeti erőlködés után hihetetlen mutatvány következett. Még nem volt ugyanis teljesen ura gumós ízületű gólyalábainak. Néha egészen úgy tetszett, mintha valami más erő irányítaná ezeket a szükséges függelékeket, s ő hősiesen igyekezne azokat uralma alá hajtani. Botorkál néhány lépést, míg térdei majd kinyaklanak alóla, s minél jobban meghajlanak, a pofája annál aggódóbb lesz. Aztán hevesen imbolyogva megáll, és fontolóra veszi a problémát. De minél tovább áll egy helyben, annál kevésbé hajlandók a lábai megtartani. Térde meg-megcsuklik, teste egyik oldalról a másikra lendül, s aztán egész hirtelen végtagjainak egész állványzata hirtelen összeomlik, és ő súlyosan a földre zuhan, miközben négy lába olyan bizarr szögekben áll szanaszét, hogy csak rugalmasságuknak köszönhető, ha el nem törnek.

Komor elszántsággal, kínosan, fokról fokra újra feltornássza magát, s aztán gyorsan megiramodik, de ez a módszer sem ér sokat. Négy lába négy, előre nem látható, különböző irányba megy, s ettől vadul támolyog. Minél nagyobb lendületet vesz, annál bonyolultabb szökdécseléseket művelnek a lábai. Olykor a levegőbe ugrik, hogy kigabalyítsa őket, de a csomó túl bonyolult, s újra egy kupacban a földre zuhan. Ezeket a gyakorlatokat mégis minden reggel kitartóan végzi, míg anyja kérődzve áll mellette, s büszkén figyeli.

Két nap múlva végül sikerül megtanulnia némileg irányítani a lábát. Erre a teljesítményre annyira büszke, hogy most már vakmerő, kockázatos dolgokra vállalkozik, például megpróbál barikaként ugrándozni. Ez néha katasztrofálisan végződik. Az ugrándozási kísérletek olykor ugyanolyan nevetségesek, mint első próbálkozásai a járással. Ficánkolva és szökdécselve ugrál az anyja körül, s púpredői úgy lobognak, mint a zsebkendők a vonatablakból. Lába néha cserbenhagyja, s a földre huppan. Ez kijózanítólag hat rá, s mihelyst lábra áll, nyugodtan ballag az anyja után. Aztán indulatai újra elragadják, s megint rákezdi. A csorda többi tagja bosszantó nyűgnek tekinti, mert a távolságot nem tudja még jól fölmérni, s gyakran beléjük ütközik, lábuk alá kerül, elgáncsolja őket, és megzavarja fegyelmezett vonulásukat. Elég gyakran előfordul, hogy valamelyik matrónától kap egy rúgást, ha egy különösen bonyolult és gyönyörű ugrabugra kivitelezése közben elbotlik a saját lábában, és hátulról nekiesik.

Külön kis karámban, ideiglenesen külön istállójukban elszállásolva él Big Bill három fia. Körülbelül kétévesek, s azért választottuk el őket a fő csordától, mert attól tartottunk, Big Bill esetleg sérelmezné jelenlétüket. Kétségkívül ezek hárman a legidiótább és legidegesítőbb állatok, akikkel valaha dolgom akadt. Mintegy két méter magasak, púpjuk fiatal korukból következően még mindig elég reszketeg, s piszkafalábszárukat csak némi nehézségek árán tudják még irányítani. A karámjuk kicsi, s így nagy, kövér patájukkal letaposták benne az utolsó szál füvet is, s ezt a portengert kell nekem minden reggel kisöpörnöm a három süldő teve segédletével.

Mikor megérkezem, a karám ajtaja körül csoportosulnak, jóindulatúan bámészkodnak egymás pofájába, s olyan tömör falanxot alkotnak, hogy nem lehet tőlük kinyitni az ajtót. Miután már jó ideje próbálom odébb tuszkolni őket seprűvel és lapáttal, halványan derengeni kezd agyukban, hogy be akarok menni, és hogy ők útban vannak, s végül arrébb mozdulnak, és a mélységes érdeklődés bamba kifejezésével bámulnak rám, ahogy belépek. A karámban állandóan a nyomomban vannak, hátulról gyöngéden a nyakamba szuszognak, a sarkamra lépnek, s néha, ha elvétik a lépést, úgy nekem esnek, hogy én is elvágódom. Sem fenyegetéssel, sem könyörgéssel nem lehet őket rávenni, hogy egy helyben maradjanak, amíg sepregetek. Mindenhova követnek, s bárhol is akarjak seperni, ott egy teve áll jóságosan és derűsen. Hatalmas erőlködéssel és záporozó szitkokkal nekik kell veselkednem, csak így tudom vagy két méterrel odébb tolni a nagy, vonakodó testeket, hogy folytathassam a munkát.

Mire az egyik tevét sikerül elmozdítanom, egy másik foglalja el ugyanazt a posztot. Karámjuk kiseprése szinte reménytelen igyekezet, de végül is befejezem, minden tiszta, s ekkor megkönnyebbülten felsóhajtok, kimegyek, és bezárom magam mögött az ajtót. A három teve-kamasz a karám közepén áll, és könnyes szemmel néz utánam, mintha legdrágább barátjukat búcsúztatnák. Aztán mindhárman nevetséges mozdulattal megrázzák a farkukat, mint egy barika, s három, pontosan egyforma, gőzölgő trágyahalom pottyan az épp most gondosan fölsepert terület kellős közepére.

Lydekker is bizonyítja, hogy a tevék jól alkalmazkodnak a nehéz életkörülményekhez:

“A kétpúpú teve főleg a sztyeppék azon sós és keserű növényein él, miket majdnem minden más állat elutasít, és különös hajlandósággal viseltetik a só iránt, bőségesen iszik a sós tavak vizéből, amelyek oly gyakoriak természetes környezetében. Ne higgyük, hogy szigorúan növényi táplálékra szorítkozik, a kétpúpú teve Prejevalski feljegyzései szerint, ha az éhségtől rászoríttatik, kész felfalni szinte mindent, ami útjába akad, beleértve nemeztakarókat, állatok csontját, bőrét és mindenféle halat vagy húst.”

Bár én sose láttam, hogy Big Bill mást is enne, mint zabot, takarmányrépát és szénát, kétségtelenül imádja a nagy kősódarabokat, amelyeket a tevéknek adunk. Sárga fogával nagy darabokat tör le belőle, és sortűzszerű ropogtatással fogyasztja el.

A részlegen a dél-amerikai tapírpár a két kedvencem; ezeket valaki nagyokosan Arturnak és Etelkának keresztelte el. A tapír leginkább az elefánt és a ló keresztezésének hat, s mintha egy csipetnyi volna benne a disznóból is a teljesség kedvéért. Rövid, gumiszerű ormányától eltekintve nagyon hasonlít ahhoz, amilyennek az őslovat rekonstruálták. Gömbölydeden és apró, jóindulatúan csillogó szemmel úgy kacsáznak karámjukban, mint Subidu és Subidam Alice Tükörországában.

Napjában egyszer Tom és én leülünk egy nagy halom krumpli, sárgarépa, fehérrépa és takarmányrépa elé, gondosan apró darabokra vágjuk, majd zsákba tesszük. Aztán Tom bütykös lábára tápászkodik, hátára veszi a zsákot, és eldöcög a tapírokat megetetni. Érkezését örömricsajjal üdvözlik, csipogó hangjuk olyan, mintha valaki nedves ujját felfújt léggömbhöz dörzsölné, s ez a madárszerű hang furcsa az ilyen lomha állatoktól. Mindig nagyon mulattat a látvány, hogy a kajla, sasorrú, karikalábú Tom keresztülcsoszog a karámon, s a tapírok szorosan a sarkában, mert ha Mr. Cole a megszólalásig hasonlít a tevékhez, amelyek egyébként is legfőbb örömei és büszkeségei, az öreg Tom leginkább úgy fest, mint egy vörös képű tapír.

Dél-Amerika erdeiben a tapírnak csak három ellensége van: az ember, a nagy kígyók és a jaguár.

Lydekker ezt írja:

“…az indián vadász serényen üldözi a tapírt, mert húsának és bőrének jó hasznát veszi. Az állat húsa puha, leves és ízletes; és mind küllemre, mind ízre igen hasonló a marhahúshoz. Vastag és erős bőrét kicserzik, hosszú szíjakra hasogatják, és forró zsírral dörzsölik be, hogy megpuhítsák, s aztán ostort vagy gyeplőt készítenek belőle. Lábbelire a bőr nem való, mert száraz időben merev és törékeny, nedves időben pedig teleissza magát vízzel. A tapír patáinak, szőrének és egyéb részeinek az indiánok gyógyító erőt tulajdonítanak; patáit talizmánként a nyakukban hordják, vagy finom porrá törve be is veszik.

… A tapírnak még az embernél is gonoszabb ellenségei a nagy macskafajok; a jaguár nagy zsákmányt ejt az amerikai tapírok közt, s a tigris malájföldi változatát tizedeli. Úgy mondják, hogy ha a jaguár rávetette magát a tapírra, a szerencsétlen pára rémülten berohan a legirdatlanabb sűrűségbe, hogy lerázza magáról gonosz ellenségét, s ez állítólag gyakran sikerül is neki, mert a ragadozó karmai nem bírják átütni a zsákmány vastag bőrét. Annyi bizonyos, hogy sok elejtett tapír testén nagy forradások látszanak, s ezeket a sebeket csak a nagy macskafajokkal való küzdelmében szerezhette.”

Tapírjaink ugyan sosem mutatták az ingerlékenységnek semmi jelét, mégis megtudván, hogy szorult helyzetben képesek az embert leteperni, éles patáikkal rátiporni, s nagy fogukkal darabokat kitépni testéből, némileg körültekintőbben kezeltem őket, s felhagytam azzal, hogy kedélyes bizalmaskodással nagyokat csapjak a fenekükre, valahányszor bemegyek hozzájuk a karámba.

A részlegünkön élő egyéb állatok közt nagy jakcsordánk is van, s ezek igazán kedves teremtések. A jak a szarvasmarhák családjának nagyon különös tagja, részben alakja miatt, mivel háta magas vállától a farka felé lejt, részben pedig azért, mert szőrzetének nagy része alul nő. Ha szemügyre veszünk egy jakot, azt látjuk, hogy lábát, hasát s farka alsó részét vastag szőrfüggöny borítja, míg a hátán és a nyakán viszonylag rövid a szőr. A tiszta, vad jak fekete vagy nagyon sötét csokoládébarna. Van néhány példányunk ebből is, bár: a csordánk nagy részének szőre fehér, krémszínű, hamuszürke és fekete foltos, ami hosszú háziasításuk eredménye.

A jak olyan jelensége a világ magasan fekvő pontjainak, mint a teve a sivatagoknak. Nem túl értelmes jószág, de roppant makacs és kitartó, akár egy hivatásos katona, s nagy ereje és elszántsága révén eljut a legkülönösebb helyekre is, s ráadásul olyan terepen, amivel semmi más állat nem képes megbirkózni. Úgy rémlik, teljesen érzéketlen a hideggel szemben, s Tibetben a jeges hegyi patakok mentén, félig befagyott, sáros sekélyesben dagonyáz. A karámjukban van egy tó, s ilyenkor télen naponta kétszer meg kell törnünk a jeget rajta. Kora reggel ez az első s legkellemetlenebb feladatunk. Azért van rá szükség, mert ha a víz túl vastagon befagy, a rámerészkedő jakborjakat követik a felnőttek is, súlyuk alatt pedig beszakadna a jég, s vele együtt a jakok is, és ott fulladnának. Amikor reggel belépünk, hogy ezt a feladatot elvégezzük, a jakok köszöntésünkre a havon át felénk vágtáznak. Nagyokat ugranak, hogy testük ívben meghajlik, farkukkal úgy csapkodnak, mint egy karikás ostorral, s néha túláradó örömükben a fejükre állnak, s a levegőbe rugdosnak. Lélegzetük nagy, fehér gőzfelhőkben tekeredik elő orrlyukukból, s a hó dallamosan csikorog, surrog és susog patáik alatt.

Vasvillám hegyére szúrok egy bála szénát, és gyors, csavaró mozdulattal, ahogy egy mesterfokú birkózó kiveti ellenfelét, vállamra emelem, aztán a térdig érő hóban lassan keresztülvágok a mezőn, miközben a jakok nagy, szőrös, édes illatú és jóindulatú lavinája vesz körül. Nekem dörgölőznek, olykor megpróbálnak egy falat szénát lopni a vállamon cipelt bálából, s ez a huzakodás könnyen hanyatt ránthat, ha nem vigyázok. Mikor a tó közelébe érek, leveszem a drótot a báláról, a havon kupacokban szétszórom a szénát, és ezek a nagy darab állatok körém gyűlve elégedetten ropogtatják.

Amikor a tó széléhez közeledem az ásóval, az összes jakborjú követ, s úgy ugrálnak körül, mint hatalmas kutyakölykök. Amint a tó szélén apró darabokra törtem a jeget, a borjak belenyomják orrukat a vízbe, és szomjasan isznak. Aztán beleereszkednek s forgolódnak, testük súlyával törve-zúzva a jeget. Ha ilyenkor nem vonulok vissza sürgősen, azon vehetem magam észre, hogy fél tucat borjú egyszerre kap lábra, és egyszerre rázza ki a bundájából a vizet, aminek következtében bőrig ázok a jeges víztől.

Furcsa, hogy bár a jakok majdnem akkorák, s potenciálisan ugyanolyan veszélyesek, mint az észak-amerikai bölények, még sincs soha olyan érzésem, hogy rosszindulatúak lennének, s ezért annyira vittem velük a bizalmaskodást, amennyire az állatkert egyetlen más nagy patásával sem mertem volna. A jakborjak imádják, ha játszom velük, s ha mély és puha a hó, rávetem magam egy-egy mellettem elhaladó borjúra, s megragadom nagy, bozontos farkát. Az állat erre teljes erőből vágtatni kezd, s ha ilyenkor jól megkapaszkodom és eleresztem magam, szánkóként vontat végig a hó felszínén. Amikor végül eleresztem, a borjú azonnal megáll, s csodálkozva néz hátra, hogy miért hagytam abba máris ezt a nagyszerű játékot.

Mire kiganajozom az istállójukat, s az egyéb munkákat is elvégzem, a kezem vörös, kék és merev a fagytól; ilyenkor valamelyik nyugodtan eszegető nagyobb jakot közelítem meg, s kezem a bordái melletti vastag bundába dugom, ahol olyan forró, mint egy kazán.

Kinloch tábornok az 1800-as években a tibeti jakokról írva megjegyzi:

“…a csordák sokat vándorolnak. Nyáron a tehenek több száz vagy akár ezertagú csordákba állnak össze, míg a vén bikák remete módra morzsolják le napjaikat, vagy legföllebb három-négy tagú csapatokba verődnek. Kora reggel és éjjel járnak legelni, s rendesen valamely meredek és kopár hegyoldalra húzódnak napközben, s gyakorta órákig ugyanazon helyen fekve pihennek. A vén bikák különösen szívesen választanak valamely magasan fekvő pontot nyugvóhelyül, és nyomukat a legmagasabb és legmeredekebb magaslatokon is megtalálhatni, magasan a növényzet felső határa fölött. Érzékei közül a szaglás jóval fejlettebb a többinél, s ez jelenti a fő veszélyt, melyet kerülni kell becserkészése közben. Tibet magas völgyeiben, hol oly sok jégfolyam keresztezi egymást, a hőmérséklet állandóan ingadozik, s a szél iránya szintúgy változik. Gyakran néhány percen belül valamennyi égtáj irányába fordulhat a szél, s a legjobban eltervezett cserkészés is tökéletesen meghiúsulhat.”

A tél összes nyomorúságával együtt a nyakunkba szakadt, és ettől csak még nyomasztóbbá lett, hogy a barakkban kellett laknom. Az volt a baj, hogy az első időkben Baileyéknél nagyon elkényeztettek. Nem hiszem, hogy bárkit is annyit pátyolgattak volna távol az otthontól, mint engem első munkahelyemen. Baileyék roppant melegséggel és szeretettel fogadtak, s fiukként kezeltek, a szó legjobb és legkevésbé korlátozó értelmében. Charlie szinte bátorított, hogy családomról és rövid előéletemről hosszú és hencegő történeteket adjak elő. Bár valószínűleg nem hitte el őket, nevetett rajtuk, s a történetek lényeges pontjait halkan elismételte magában, s csendesen mosolygott. Eközben Mrs. Bailey az élet komolyabb dolgaiban nyújtott irányítást.

– Vegyen még… Tiszta a cipője?… Rendes az a lány?… Ne maradjon ki túl soká. Gondoljon arra, hogy a mamája se szeretné… Vegyen még… Nem, ha inni akar, ne menjen a kocsmába, kedves. Hozza haza, itt kellemesebb. De két pintnél többet semmiképp se.

S azok a kedves veszekedések miattam!

– Hagyd már azt a szegény fiút. Miért ne ihatna meg a kocsmában egy pinttel?

– Énnekem nem a pint ellen van kifogásom, Charlie, te is nagyon jól tudod, de ha elkezd odajárni, mit mond majd az édesanyja?

– Azt mondja, hogy igyék, ha szomjas.

– Ha hazahozza, itt sokkal kellemesebb, és akkor valamennyien tudjuk, hogy mi a helyzet. De két pintnél többet ne hozzon, kedves, mindjárt itt az idő lefeküdni.

Most mindennek vége szakadt, és csak az tudja, milyen sivár az életem a barakkban, aki maga is megpróbálta.

A fehér köd úgy nehezedik a tájra, mint egy hatalmas, mindent elfojtó mancs, s én örülök, ha a köd ide-oda vonuló fátylai közt egy narancsszínű fény homályos glóriáját látom lüktetni. Kezem és arcom sajog a hidegtől, s bármilyen menedéknek örülök, még annak is, amit a barakk kínál.

Az előtérben csak egy fokkal melegebb a levegő, mint odakint, s a gyenge megvilágításban a falifogast kémlelve meg tudom állapítani, ki jött már haza, s ki nem. Néha én vagyok az első, ilyenkor hiányzik a fogasról Joe viharvert esőkabátja és zsíros sapkája, Fred vastag, poros lódene s Roy leírhatatlan ruhadarabja, amely valaha egész jó felöltő lehetett.

Hogy jó dolog-e elsőnek hazaérkezni teára, az bizony fogas kérdés. Csak két eset van: vagy elsőként érkezem, és bárgyú csevegést folytatok Mrs. Austinnal, vagy későn érkezem, s akkor rosszul leplezett undorral ehetem a félig elhűlt ételt, s ihatom a langyos teát. Általában bátran az elsőt választom, de itt is akad bökkenő.

Belépve a konyhába, ahol enni szoktunk, forróság hulláma csap meg. Mrs. Austin az uzsonnánkat készíti, s az átható szag azonnal elárulja, hogy már megint halat kapunk. &letörődve sorsomba, leülök az asztalhoz; Mrs. Austin, aki süket, mint az ágyú, észre sem vesz, s tovább vágja és keni a vajas kenyeret.

Alacsony asszony, és az álla furcsán deformálódott, ami erős tájszólását nyálassá s olykor teljesen érthetetlenné teszi. Szeme kicsi és sötét, s hunyorgatása rossz látásra vall. Haja a csimbókok erdeje, és mindig rendetlenül szanaszét áll, azon egyszerű oknál fogva, hogy se nem elég hosszú, se nem elég sűrű, hogy rendesen össze lehetne fogni, s így petyhüdten lóg az arcába. Fatalista vagyok, s meggyőződésem, hogy csak idő kérdése, mikor kerülnek hajszálai az ételembe.

Ott ülök, és igyekszem nem figyelni ténykedését, de ez mindig hátborzongató módon lenyűgöz. A kenyér az asztalon fekszik. Fölmarkolja, s kötényéhez szorítja, hogy szelni tudjon belőle. Az így leszelt darabot egyik kezében tartja, míg a másikkal vajat csap rá, és szétkeni rajta. Ezalatt némi vaj ragad a hüvelykujjára. Ezt nagy cuppanással leszopja, és újra megragadja a kenyeret, nyálas ujját gyengéden, szeretettel a kenyér köré fonja, és tovább szel. Miután megszámolja az abroszon heverő kenyérszeleteket, a spájzba megy egy tányérért, amire rárakja őket: Mikor visszajön, végre észrevesz. Ragyogó mosoly torzítja el vonásait.

– Hát meggyütt?- érdeklődik, Mosolyogva bólintok.

– Meggyütt? – ismétli, s fejét féloldalt hajtja, mintha hallgatózna.

Ezúttal nem is válaszolok, mivel fölösleges. Állandóan mindent kétszer mond.

Az ajtó mögött lógó élénk színű törlőruhával letörli a port a tányérról. Legalábbis valaha élénk színű volt, de mivel már két hete lóg ott, s azóta állandóan abba törli az edényeket is és a kezét is, a mintázata kissé elmosódott. A kenyérszeleteket a tányérra halmozza, visszacsoszog a kályhához, s közben a vállán keresztül szuttyogósan beszél hozzám.

– Mingyár kész a tea. Lutonban vótam. Elmentem… elmentem Lutonba. Ippeg most értem haza. Csak öt perce. – Tényleg? – kérdezem minden érdeklődés nélkül, s azt figyelem, hogy leveszi a fedőt a serpenyőről, s erősen halszagú gőzt ereszt a szabadba. Megszaglássza az edény rotyogó tartalmát.

– Hal – mutat rá nagyon intelligensen, a fedőt visszatéve. – Szereti?

Mivel az utóbbi két-három hónap minden egyes napján halat kaptunk uzsonnára, erre a kérdésre nehéz válaszolni. A. kilincs zörgése jelzi, hogy jön valaki, aki talán el tudja vonni a figyelmemet az uzsonnakészítésről. Joe az. Szelíden mosolyogva áll az ajtóban, sovány, csinos arca a hidegtől piros, s a finom kis szőrök a pofacsontján rőten csillognak a fényben.

– Jó estét, Joseph! – köszöntöm. – Jó estét!

Mosolyogva bejön a konyhába, nagy bakancsa csikorog és nyikorog a kőpadlón. Leteszi magát, és szétnéz az asztalon.

– Atyaúristen! Már megint hal!

Ezt inkább csak megállapítja, nem is kérdi.

– Igen – felelem komoran, a tányéromon levő maradékot a villámmal ide-oda tologatva. –,Nemsokára pikkelyünk nő. Joe megereszt egy sípoló, kísérteties vihogást.

Mrs. Austin Joe elé teszi a halat, és rámosolyog. – Hal – magyarázza, s közben mutatja is.

– Igen – mondja Joe. – Látom.

– Máma hamar hazagyütt – locsog tovább Mrs. Austin. – Sokat dógozott?

– Ahá! – kiáltja Joe. A szeme vidáman csillog, s közben halkan azt mondja nekem: – Két rohadt szalmaszálat se tettem keresztbe egész nap. Fene hideg vót.

Pár percig csendben rágunk. Aztán Joe teával öblít le egy falat halat, s finoman böffent.

– Hun a fiú?

– Roy? Még nem jött haza. Fred sem.

– Frednek túl sok a dóga, nem ér rá hazajönni uzsonnára – jegyzi meg Joe, és rekedten fölnevet.

Hamarosan Roy is megérkezik. Sápadt, csöndes, félénk fiú, nem is bír elég hangosan beszélni, hogy Mrs. Austin jól megértse. Leül, és idegesen néz Joe-ra és rám. Minden étkezés nagy megpróbáltatás a számára. Mrs. Austinnal nem tud beszélni, Joe-tól fél, ezért hát hozzám fordul, érezve, hogy én együttérzek vele zavarában.

– Ó! – kiált fel Mrs. Austin, aki csak most veszi észre. – Hazagyütt?

Roy futólag bólint, és az asztalra bámul. Mrs. Austin immár harmadszor értesít róla bennünket, hogy a hal, amit eszünk, hal. Ezt az információt most kifejezetten Roynak szánja, aki tökéletesen kifejezéstelen arccal fogadja a hírt. Valamennyien csöndben ülünk, a hölgyet kivéve, aki hangosan csámcsog és szörcsög.

A köd nedvesen az ablaknak nyomul. A tálalón egyhangúan ketyeg az óra, a teavíz halkan forr a tűzön, és ezen a hangzavaron át hallani Mrs. Austin műfogsorának állandó szuttyogását, ahogy a halat tépi és péppé zúzza.

– Fred késik – jegyzi meg. – A szivattyún dógozik, azt csinájja.

– Igen – mondja Joe, s halkabban hozzáteszi –, azért nincs egy csepp vizünk se.

Roy idegesen vihog. Mrs. Austin értetlenül mosolyog.

– Maguk mindig csak viccelődnek, mi? – kérdezi tőlem dévajul.

– Hát igen! – bömbölöm.

Zaj hallatszik az előszobából, s megjelenik Fred, a barakk ura, saját személyében. Csoszogó, savanyú, csapott vállú egyén, két szeme laposan és egymáshoz közel helyezkedik el ráncos arcában.

– Á – szól üdvözlésképpen, és odacsoszog a székéhez.

– ‘Stét, Fred – mondja Joe, s a szeme kajánul csillog. – Túlóráztál?

– Nem. Azok a balfácánok elhányták a csavarokat. Megmondtam nekik, hogy ne nyúljanak hozzá, de beszélhetek én.

Fred hosszú orráról állandóan egy áttetsző csepp lóg. Mindig megbűvölten figyelem, hogy Fred minden mozdulatára bizonytalanul megrezzen, de végül kitart Fred szőrös orrán. Gazdája megtekinti az eléje helyezett tálat.

– Tőkehal – mondja fölfedezésére büszkén.

– Hal – javítja ki a felesége. – Szereted a halat, ugye? – Ammán igaz – bólint Fred, és finoman szeletelni kezdi. Mozdulatai már-már olyan óvatosak és lassúak, mint egy hüllőé. Szájába lapátolja az ételt, s aztán azzal a tökéletes érdektelenséggel rágódik el rajta, amit csak a kérődző tehénnél látni. Arca kétoldalt kiduzzad, s állkapcsa mozgásával úgy görög, mint két gombóc. Mindeközben hangosan szipákol.

Joe hátradől, és pipára gyújt, fojtogató, vastag füstcsigákat eregetve az asztal fölé. Roy még mindig a halával kínlódik. Mrs. Austin valami kis gondolatfoszlányba van elmerülve, ami lassan érlelődik eltompult agyában.

– Mégy valahova ma este? – kérdi tőlem Fred. – Nem.

Mindig egyszavas válaszokat adok Frednek, mert csak ez tarthatja fel unalmas emlékezéseinek áradatát, amely állandóan ott torlódik a legodavetettebb megjegyzés mögött is, csak a végszóra várva, hogy mindenki untatására előtörjön.

– Ohó! – kérődzik tovább –, hát akkor itthon maradsz? Fred logikája kristálytiszta, bár kissé primitív. Szeret mindent pontosan leszögezni.

Bólintok.

– Namivan? – érdeklődik. – Nem szeret mán a kislyány? – De igen, csak most valaki más férjével megy el szórakozni – élcelődöm.

Mindenki nevet, még Mrs. Austin is, aki pedig nem hallhatta, de nem akar semmiből sem kimaradni.

Most bekövetkezik az elkerülhetetlen. Fred orrán a csepp feladja az egyenlőtlen küzdelmet a nehézkedés törvényeivel, és pontosan a villányi halra esik, amely épp útban van Fred szája felé. Fred módszeresen megrágja.

– Na – mondja Joe –, én viszont elmegyek.

Fölkel és eldübörög, s távozóban a visszhangzó előszobában fütyörész. Érzem, hogy Fred pillantása felém fordul, s hogy elkerüljem a napi munkájáról szóló végeérhetetlen és unalmas beszámolót, követem Joe példáját. Az előszobából még hallom, hogy Mrs. Austin megtudakolja Roytól, szereti-e a halat.

IX. MINDENES FIÚ

Mindenek, mik húsból és az éltető leheletből állanak, és így testből és lélekből, állatoknak neveztetnek – vagy bestiáknak – legyen az égi, mint a madár, ami repül, vagy vízi, mint a hal, ami úszik, vagy földi, mint a barmok, mik a földön és a mezőkön járnak, emberek és bestiák, vadak és szelídek, vagy mások, mik a földön csúsznak és másznak.

BARTHOLOMEW (BERTHELET) BARTHOLOMEUS DE PROPRIETATIBUS REAUM

Boldog két-három hónapon át én voltam az állatkertben a “mindenes fiú”. Azaz, volt egy saját kis részlegem, ahol hat pár eszkimókutya és két pár sarki róka élt, de ezek gondozása nem töltötte ki az időmet teljesen, s ezért más-más részlegekhez is beosztottak egyik vagy másik szabadnapos ápolót helyettesíteni. Ez csodálatos volt, mivel így föleleveníthettem ismeretségemet egy sereg állattal, akiket már régebbről ismertem, mint például Paullal, a tigrissel, és mert szinte naponta új részlegnél dolgoztam, a munka sose vált unalmassá.

Eddig még nem volt dolgom eszkimókutyákkal, s első nap bizonyos fokú körültekintéssel közeledtem ezekhez a jól megtermett állatokhoz. Hamarosan rájöttem azonban, hogy bár egy lerágott csontért élethalálharcot képesek vívni egymással, az emberi nem minden egyes tagja iránt szinte már zavarba ejtően heves jóindulatot tanúsítanak.

A falka legnagyobb állata egy hatalmas, krémszínű szuka, aki a Lapíts névre hallgat. Nem is sejtettem, mennyire ráillik ez a név, amíg a ketrecébe nem léptem. Lapítsról sugárzott a jóindulat, lihegő nyelve olyan hosszasan és pirosan lógott ki, mint egy jókora piros futószőnyeg. Teljes súlyával nekem ugrott, és az emberi nem iránt érzett véghetetlen odaadását azzal fejezte ki, hogy arcomat igyekezett végignyalni. Hátsó lábán állva mintegy 180 centi magas, s ha egy ilyen hatalmas szőrcsomó veti magát rád, s felágaskodva két mellső lábát válladra támasztja, természetszerűleg hátratántorodsz a drótkerítésnek. Ilyenkor Lapíts nevéhez méltóan odalapít, s hacsak nem vagy nagyon fürge, könnyen egypár törött bordával kerülsz ki az ölelésből. Amint az első hatalmas ölelésen átesünk, már kissé normálisabban viselkedik, de akkor is kitartóan követ körbe-körbe, miközben a ketrecét seprem, farkát hevesen csóválja, és szerelmes nyögéseket hallat. Ha farkával sípcsonton talál, az olyan, mint ha ló rúgott volna meg. Bár a vele dolgozó ápolónak állandóan olyan – ha nem még különb – erőnlétben kell lennie, mint egy átlagos szabadfogású birkózónak, Lapíts mégis gyönyörű és nagyon megnyerő állat. Az eszkimókutya-falka többi tagja is vonzó és szeretetre méltó a maga módján, de a nagy, cammogó Lapítsnak van csak igazi egyénisége.

Mikor átvettem az eszkimókutyákat, Phil közölte, hogy Lapítsot nemrég fedeztették, és hogy idővel lekölykezik, ezért hát gondosan figyelemmel kísértem, s neki adtam a legjobb húsfalatokat. Sőt visszatérve a lopkodáshoz, amit oroszlánápoló koromban űztem, újra átkutattam a kedvéért a helybeli farmok sövénykerítéseit tojások után. Nagyon nehéz volt naponta ellenőrizni, hogy mikor következik be a fialás, mert minden közeledésemet olyan vad izgatottsággal fogadta, hogy kicsúszott kezemből a kezdeményezés. Különben is olyan vastag szőrbundát viselt, hogy nagyon nehéz volt kitapogatni, mekkora a hasa, vagy hogy mennyire duzzadtak az emlői, hacsak nem vállalkoztam egy hosszas birkózómeccsre, hogy elég mélyen a bundája alá nyúlhassak, és megállapíthassam ezeket a jeleket. Lassanként, ahogy múlt az idő, emlői megteltek tejjel, s aztán egy reggel enyhébb kitöréssel fogadott, mint egyébként, s egy gyors nyalintás után eltűnt a vackában, ahonnan a kölykök vékony hangú vinnyogását hallottam. Önelégült képpel ült ki a vacka elé, s mikor bekémleltem, hat kövér kölyköt láttam az alomban hemperegni. Éles hangon nyifogtak, s állandóan egymásnak ütköztek, mint a részegek a kocsma előtt. Négy közülük hamuszürke és fehér foltos volt, kettő pedig ugyanolyan krémszínű, mint az anyjuk. Szép, egészséges kölykök voltak, testüket vastag zsírréteg borította, bundájuk fényesen feszült, s tömpe, szaglászó orrukkal különleges vidrafajtát formáztak.

Bár nem ők Lapíts első kölykei, olyan büszke rájuk, mintha először fialt volna. Amint reggel bemegyek a ketrecébe kiseperni, egy nyalintással jó reggelt kíván, a kerítéshez lök, aztán berohan a vackába, felkapja egyik kölykét, és elém hozza. Ha leguggolok, az ölembe teszi, horkantva liheg, s leffegő nyelvvel, farkát csóválva figyeli, hogy simogatom a kölyköt. Pár másodperc múlva finoman fölveszi a szájába, visszaviszi a vackába, s egy másikkal jelenik meg. Ezt addig ismétli, míg minden kölykét az ölembe nem rakta, akkor végre megelégeli, és hagyja, hogy a dolgom végezzem.

Nem tudom, hogy boldogulna az emberiség egy hányada a kutyák családjának e hihetetlenül szívós és megbízható tagjai nélkül. Végtére is ők teszik lehetővé, hogy a föld olyan pontjain is élhessenek emberek, ahol bajban lennének az eszkimókutyák nélkül. Egy bizonyos Dr. Guillemard az 1800-as években így írja le a Kamcsatkán látott eszkimókutyákat:

“Legtöbbjük fehér, fejük pedig fekete vagy teljes egészében barnásfeketék, s hegyes orruk és fülük miatt megjelenésük határozottan farkasszerű. Gazdáiktól kizárólag gorbus lazacot kapnak enni, a púpos fajt, de nyáron apróvadat, tojást és madarat zsákmányolnak vándorlásaik során. Általában nyolcasával vagy tízesével fogják egybe őket, de ha nehéz a szán, vagy rossz az út, számukat megduplázzák, sőt még ennél többet is befognak. Kemény és tömött havon másfél mázsa súlyt egy nap alatt 350 mérföldre is könnyen elhúznak, üres szánt pedig egy személlyel hosszú időn át képesek óránkénti nyolc verszta sebességgel röpíteni. Szánhúzás közben naponta kétszer egy hal harmadát kapják, s éjjelre másfelet, amit pár falat hóval öblítenek le… Mindegyiknek külön neve van, amire hallgat, s amivel irányítani lehet, éppúgy, mint a szekérhúzó fokföldi ökröket, mivel ostort sohasem használnak. Ha büntetni akarják őket, a hajtó a botját hajítja a bűnöshöz, vagy az első keze ügyébe akadó követ. Sok módja van a megkötésüknek, s mindegyik azt tartja szem előtt, hogy egymástól távol tartsa őket, mivel a szánhúzás idejét kivéve minden alkalmat megragadnak a verekedésre. Az egyik módszer az, hogy cölöpökből háromszög alapú gúlákat állítanak, s minden cölöp lábához egy-egy kutyát kötnek. Sok falu ezért, a kutyák nagy száma miatt, jellegzetes képet mutat.”

A gondjaimra bízott eszkimókutyák hihetetlen erőben vannak, s teljesen közömbösek az időjárással szemben. Faóljaikat csak akkor használják, ha kölykeik vannak, s még esős havazás idején is sokkal jobban szeretnek a hóba vájt lyukakban, a szabadban aludni. Az élelmet illetően is olyan kevéssé válogatósak, hogy az még egy struccnak is becsületére válnék. Egyikük egy nap megevett egy zsebkendőt. A buszjegyeket vagy jégkrémes kartondobozokat, amiket az állatszerető brit közönség dug át nekik a drótkerítésen, azonnal és szemmel látható élvezettel felfalják, s egy nap, mikor az egyik ketrecüket sepertem, és a zsebemből kiejtettem (szerencsére üres) erszényemet, egy süldő kutya két nyeléssel eltüntette. Láthatólag nagyon ízlett neki az adomány, és semmi káros utóhatása nem jelentkezett. Nem lepett meg, mikor Dr. Guillemard-nál az alábbiakat olvastam az eszkimókutya szívósságáról:

“Nincs kényelmes otthona, ami segítene neki a sarki klíma viszontagságait átvészelni, és a szegény pára, kivéve, ha szánt húz, kénytelen maga gondoskodni élelméről. A hosszú gyakorlat és őseitől örökölt ösztönei azonban megtanították a veterán táborozó minden fogására. A települések bizonytalan ösvényein botorkálva az utazó gyakran szakad be jókora üregekbe, amiket az állat váj magának, hogy védekezzék a metsző szél ellen. Bundája, amely majdnem olyan vastag, mint a medvéé, durva szálú… Bár csodálatosan idomított, ravasz és szívós, néha roppant makacs és kezelhetetlen tud lenni, s látszólag közömbösen tűri gazdájától a bőségesen záporozó ütéseket és rúgásokat. Az olyan településeket nem számítva, ahol a környező tundrák jóvoltából a szánok nyáron is használhatók, a kutyáknak hosszú szabadságuk van ebben az évszakban. Napközben szabadon kószálnak a környéken, s este visszatérnek vackukra, de néha napokra is elmaradnak. Jó vadászok és halászok, s az elejtett vadon és a maguk fogta lazacon élnek, de csak ritkán hagyják ott végleg gazdájukat. De az embernek nagy árat kell fizetnie szolgálataikért. Hatalmas étvágyuk miatt kecskét, juhot vagy kisebb háziállatot nem lehet tartani, s Kamcsatka egyike a világon azon kevés helyeknek, ahol a háziszárnyas ismeretlen.”

Az állatkertben a törpekengurukon és a páviánokon kívül a muntyákszarvas és egy sereg kínai víziszarvas kóborol szabadon. Ezek a különös szarvasok nem nagyobbak, mint egy airedale-terrier. Az ember azt hinné, hogy egy nagyobbfajta karámban, ahol a füvet a különféle antilop- és szarvascsordák lelegelik, egy ekkora állat jól szembetűnik. De nem a fekvő kínai víziszarvas, ami szinte beleolvad a tízcentis fűbe, s az ember észre sem veszi, míg valósággal bele nem botlik. Fakó sárgásbarna színűek, és a szőrük meglehetősen durva. Ha közelebbről megnézzük az egyes szőrszálakat, azt látjuk, hogy kissé ellaposodnak, és úgy illeszkednek egymáshoz, mint a tetőn a zsindelyek. Ezek a furcsa szarvasok nem növesztenek szarvat, ehelyett a hímek szemfoga két Drakula szerű agyarrá nő, s ezt a nőstényekért folytatott viadalokban használják, némely helyeken pedig arra, hogy a hó alól gyökereket és gumókat ássanak ki.

Egy reggel azt a hírt kaptam, hogy egy ilyen szarvas, a vándorlás ösztönétől vagy csak a kalandvágytól fűtve, kitört az egész állatkertet körülvevő kerítésen, és beszabadult az egyik helybeli farmer tyúkudvarába. Phil Bates, jómagam meg Billy, akinek az idő tájt épp semmi dolga sem akadt, elmentünk, hogy nyakon csípjük a kis csavargót. Magunkkal vittünk egy hálókkal telerakott kis zöld teherautót, s ezzel hajtottunk a negyedhektárnyi, egyenlő szárú háromszög alakban bekerített baromfiudvarhoz.

A kínai víziszarvas a tyúkudvar közepén állt, izgatott és érdeklődő tyúkoktól körülvéve, s úgy festett, mintha épp az utazás gyönyörűségeiről tartana előadást nekik. Mikor meglátott bennünket, összerezzent, és mintegy elvesztette előadása fonalát. Most olyan volt, mint egy képviselőjelölt, aki észreveszi, hogy a hallgatósága soraiba rendzavaró elemek furakodnak.

Kiteregettük a vaddisznófogó hálót, hogy lecsökkentsük azt a területet, ahol hajkurásznunk kell majd, s ő egyre növekvő gyanakvással figyelt bennünket. Úgy gondoltuk, ketten addig zavarásszuk, míg bele nem bonyolódik a hálóba, a harmadik személy pedig a megfelelő pillanatban ráugrik és lefogja. A tervünknek csak egy hibája volt, hogy a szarvas nem volt hajlandó belegabalyodni a hálóba. Körbe-körbe rohant az udvaron – mi a sarkában –, de mindig olyan ügyesen váltott irányt, hogy soha közelébe se ment a hálónak. Gyors megbeszélést tartottunk, s a rögbiben szokásos durva szerelés módszere mellett döntöttünk. A tyúkok mindeddig mélységesen érdeklődő, ám fegyelmezett nézői voltak a dolognak de ez már nekik is sok volt egy kicsit. Amikor egyikünk hatalmas puffanással a fűbe hasalt, négy méterrel a szarvas farka mögött, a tyúkok rendezett sorai felbomlottak. A levegő a kifulladt és ütött-vert vadászok fájdalomkiáltásaival, a tyúkok rikácsoló, ijedt tikácsolásával és tollak felhőjével telt meg.

A kínai víziszarvas egyre nagyobb pánikba esett, s többször a drótkerítésnek vetette magát, megpróbálva azon keresztültörni. Hatalmasat ugrott, nekiütközött a kerítésnek a két agyaránál fogva, szépen fennakadt rajta, s ott lógott rúgkapálózva. Közös erővel megrohamoztuk, de az utolsó pillanatban sikerült leakasztania magát a kerítésről egy csodálatos vetődéssel, a füvön landolva, iszonyatos sebességgel megfordult, és áttört sorainkon. Mellettem rohant el, én pedig szememmel a hátsó lábára meredve – szerintem egy sólyom kecses röptével – utána vetődtem. A következő három másodperc zűrzavaros és fájdalmas volt. Vasmarokkal fogtam a lábát, s addig forgolódtunk, míg meg nem találtuk az egész udvar egyetlen olyan pontját, ahol bogáncs és csalán nőtt. A szarvas a szabad lábával kirúgott, s késéles patájával szépen végighasított csuklótól könyékig. Továbbgurultunk, s még mindig erősen fogtam a lábát, pedig most fejjel támadt nekem, s éreztem, hogy agyarával kezem fejébe hasít.

De ez volt az utolsó tiltakozó mozdulata. Hirtelen mindenestül abbahagyta a hánykolódást, és vérfagyasztó, fülsértő visításba kezdett. Akkor sem csaphatott volna nagyobb lármát, ha tüzes vassal sütögetem. Pedig én is eléggé össze voltam verve, és abban a hiszemben, hogy túl fájdalmasan szorítom, jócskán lazítottam is a fogásomon. De amikor óvatosan egy zsákba tettük, Phil elmagyarázta: a kínai víziszarvas így jelzi, hogy beletörődik sorsába.

A zsákban fekve még mindig dobhártya-hasogatóan sikítozott, míg a hálókat összeszedtük. Akkor a teherautóra tettük, a hálók tetejére, s elindultunk vissza az állatkertbe. Azt hittem, az autózás újdonságától abbahagyja majd, de esze ágában se volt. Végighajtottunk a parkon, közben a kocsiból megállás nélkül félelmetes sikítozás hallatszott. Aki mellett elhaladtunk, elsápadt, és olyan elszörnyedve bámult a kocsi után, mintha azt látta volna, hogy a sofőrnek nincs feje. Egy zömök, katonás külsejű úr hirtelen megállt, s dühösen nézett utánunk, mintha azt forgatná a fejében, hogy utánunk iramodik és igazoltat, van-e engedélyünk az élveboncolásra. A szarvas kitartóan visított tovább, míg csak a megszokott sétahelyéhez nem értünk. A leszúrt disznó visítása semmi ahhoz képest amit ez a viszonylag apró állat hallatott. Végül is kiráztuk a zsákból, erre abbahagyta. Aztán két gyors szökkenés után lekushadt a fűben, és eltűnt a szemünk elöl.

Egy nap észrevettem, hogy az egyik rókámnak kelés támadt a farka tövén. Philhez mentem a hírrel, s ő szerzett nekem valami kenőcsöt Beale kapitánytól, hogy azzal kenjem be mindennap. Ez fárasztó művelet volt, és az amúgy is nagyon ideges róka sem élvezte, mivel le kellett fognom hozzá. A befogáshoz egy jókora lepkehálószerű alkalmatosságot használtam. Nehéz fémkeretét vékony és elég hatástalan párnázat vonta be, s a zsákrészét nagy szemű halászháló alkotta. A befogás tényleges művelete elég egyszerű volt, mivel a róka viselkedése könnyen kiszámítható. Amint kizavartam a lyukából, s az odavezető ajtót bezártam, állandó sebességgel körbe-körbe vágtatott a ketrece kerítése mentén. Csak annyi volt a teendőm, hogy a hálót hirtelen épp elé tartsam, s ha elég közel volt hozzá, egyenest beleszaladt. De azért nagyon óvatosan kellett eljárnom, mert a fémkeret, bár párnázva volt, veszélyes lehetett.

A negyedik napon a kelés határozott javulás jeleit mutatta, mikor újra be akartam fogni a rókát. Körbe-körbe rohant a kerítés mentén, én pedig épp a hálót készültem a megfelelő pozícióba hozni, mikor arra jött Billy a biciklijén. Nem vettem észre, s épp a róka elé tartottam a hálót, mikor Billy hirtelen fejhangú sipítással “Hó, hahó”-t kiáltott a kerítés túloldaláról, s ezzel megriasztott. Szerencsétlenül öt centivel feljebb emeltem a hálót, úgyhogy a róka nem a zsákba futott, hanem a fémkeretnek ütötte a mellső lábát. Olyan hang hallatszott, mintha egy korhadt ág pattant volna el; a róka lába, a mancsa és a könyöke közt, eltört.

– Te szerencsétlen hülye! – üvöltöttem Billyre. – Nézd meg, mit csináltam miattad!

– Ne haragudj! – motyogta Billy bűnbánóan, s a rókát bámulta, aki változatlan sebességgel rótta a köröket a kerítés mentén, három lábon. – Nem láttam, miben mesterkedsz.

– Ráadásul Phil szabadnapos, most mi a fenét csináljak? Nem hagyhatom így.

– Vidd papához – mondta Billy nyomban. – Vidd papához, ő majd sínbe rakja. Phil is csak azt tenné.

Hirtelen eszembe jutott, hogy a kapitány szakképzett állatorvos, s így ez okos tanácsnak tetszett.

– Hol az apád? – kérdeztem.

– Az irodában – felelte Billy. – Az irodában dolgozik. Azt mondja, mindig szombaton tud a legjobban dolgozni, amikor nincsenek ott a titkárnők, hogy mindenfélével zavarják.

– Nagyszerű – mondtam. – Hát akkor menjünk, és zavarjuk meg mi.

Befogtam a rókát, és mérges kaffogása és morgása közben kihámoztam a hálóból. Apró termete ellenére az ezüstróka képes olyan bősz fenevadat játszani, hogy azt egy bengáli tigris is megirigyelhetné. Megvizsgáltam, s láttam, hogy szép, tiszta a törés, ha lehet egy törött lábat szépnek nevezni; ez az volt, mert a csont nem szilánkosan és többszörösen törött, s nem is volt összelapítva és elhajolva, mint az úgynevezett zöldágtörésnél. Pompás, tiszta törés volt, mintha egy zellerszár tört volna ketté. Persze azt nem várhattam el, hogy a róka is osztozzék lelkesedésemben, de tudtam, hogy az ilyen törést sokkal könnyebb helyre tenni, és nagyobb a remény a sikeres gyógyulásra.

Mire az igazgatósági épülethez értünk, a kapitány már befejezte a hivatalos munkáját, és visszatért a lakásba egy fürdőre. Ezt megtudván Mrs. Beale-től, én hajlandó lettem volna kivárni, míg a kapitány elvégzi szertartásos mosdását, Mrs. Beale és Billy azonban azt mondta, sose lehet tudni, mennyi ideig marad a kapitány a fürdőszobában, ezért emberbaráti okokból meg kell zavarni őt. Billy megdöngette a fürdőszoba ajtaját.

– Hagyjatok békén! – bömbölte a kapitány, s közben olyan hangokat hallatott, mintha tizennégy ijedt víziló próbálna kimászni egy kerti díszkútból. – Eredjetek innen! Fürdök!

– Igyekezz vele! – kiáltotta Billy. – Van itt egy törött lábú róka.

Csend támadt, s hallottuk a víz halk csobbanását. – Mit mondasz? – kérdezte a kapitány gyanakvóan. – Törött lábú róka – ismételte meg Billy.

– Sosincs nyugtom! – üvöltött a kapitány. – Sose hagytok békén! Na jó… vigyétek az irodába, megyek én is.

Így hát bementünk az irodába, és vártunk. Innen jól lehetett hallani a kapitányt:

– Gladys! Gladys! Hol a papucsom?… Ja, igen… itt van… Hoztak egy törött lábú rókát. Készítsd ki az új gipszes kötszert… Azt én honnan tudjam, hogy hol van? Keresd meg. Ott van valahol. És Gladys, hol a gatyám?

Végre a fürdőtől kipirultan bedöcögött az irodába, nyomában Mrs. Beale-lel, aki hatalmas bádogdobozt hozott. – Á, Durrell, maga az? – dörmögte. – Egy róka, azt mondja? Na, nézzük csak.

A róka, aki már többé-kevésbé beletörődött sorsába, és nyugodtan feküdt a karomban, Beale kapitány méreteitől, közelségétől és harsány hangjától megijedt. Kinyitotta a száját, és hosszú, figyelmeztető morgást hallatott. A kapitány sietve hátralépett.

– Fogja! – vakkantott rám. – Fogja erősen a nyakát! – Fogom, kapitány – mondtam.

Ennél erősebben már nem is foghattam, hacsak a fejét nem akarom venni. Egyik kezem a törött láb alá csúsztattam, és fölemeltem egy kicsit, hogy a kapitány láthassa a kár mértékét.

– Ahá – mondta a szemüvegét megigazítva, és közelről megszemlélte –, szép tiszta törés. Már ez is valami. Most pedig munkára! Billy, hozz egy ollót!

– Hol találok ollót? – kérdezte Billy gyámoltalanul.

– Hol a fenébe találnál! – förmedt rá a kapitány. – Használd a fejed. Az anyád kézimunkakosarában, természetesen. Billy eltűnt, hogy ollót keressen.

– És hívd ide Laurát is! – kiáltott utána a kapitány. – Minden segítő kézre szükségünk van!

A karomban heverő karcsú, apró teremtésre néztem, s arra gondoltam, mit csinálna a kapitány, ha valami nagyobb állat lenne, indiai antilop vagy egy zsiráf például.

– Laura a leckét csinálja – jegyezte meg Mrs. Beale. – Nem leszünk elegen mi hárman?

– Nem – mondta a kapitány határozottan, s elvette tőlem a dobozt. – Ez új kötszer. Segítségre van szükségem.

– De hát itt vagyok én, drágám.

– Mindenkire szükségem van – közölte a kapitány szigorúan.

Billy visszatért az ollóval és a húgával.

– Most pedig! – harsogta a kapitány szónokiasan, két hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva – a következőt csináljuk. Először is, lenyírjuk a szőrt a lábról, értve?

– Miért? – kérdezte Billy értetlenül.

– Mert ez a rohadt gipsz nem ragad a szőrre – jajdult fel a kapitány kétségbeesetten, a felfogóképesség ekkora hiányát tapasztalva.

– Ne kiabálj, William, megijeszted a rókát! – szólt közbe Mrs. Beale aggodalmasan.

– Ha úgyis csak vitatkoztok itt, visszamehetek, és befejezhetem a házi feladatomat? – érdeklődött Laura.

– Itt maradsz! – förmedt rá a kapitány. – Lehet, hogy te leszel a lánc leglényegesebb szeme.

– Igen, apu.

– Nomármost, Durrell – mondta a kapitány –, ez a gipszes kötés új módszer, érti?

Kezével a pléhdobozra csapott, s halvány gipszfelhő porzott ki belőle, s ülepedett le az íróasztalán.

– Igazán, uram? – kérdeztem. őszintén érdekelt a dolog. – Bizony – bólintott a kapitány, s két hüvelykujját megint visszaakasztotta a nadrágtartójába. – Eddig ugyanis sínbe kellett tenni, bekötözni, s aztán gipsszel pacsmagolni. Koszos munka. Hosszú.

Azt én is tudtam, hogy időigényes, mocskos és sok tekintetben hatástalan a régi módszer, mert többször is kipróbáltam törött szárnyú és lábú madarakon, de ezt most nem mondhattam el. Mindentől eltekintve, a kapitány most nyilván egy új módszerét mutatja be a gipszbe rakásnak, ami gyors, tiszta és pofonegyszerű. Végtére is ezért jöttem Whipsnade-be, hogy új ismeretekre tegyek szert.

– Namármost – mondta a kapitány –, ez az új módszer. Felemelte a dobozt, közelről megszemlélte, szemüvegét az orra hegyére tolta, s száját hitetlenkedve elbiggyesztette.

– Rmm… rmm… rm… izé… bizé… – mormogta, magában olvasta. – Igen, ez világos. Langyos vizet, Gladys! Te pedig, Billy, nyírd le a szőrt!

– Nem mehetnék vissza a leckémhez? – nyafogta Laura. – Nem! – vakkantotta a kapitány. – Te… te… te sepred össze a szőrt a földről. Első a higiénia.

A kapitány mindenkit munkára fogott. Mrs. Beale a konyhában zörgött, és vizet melegített, Billy és én egymással versengve nyírtuk a szőrt, amit az állat erősen helytelenített, Laura pedig duzzogva söpörte a padlót. Miután ekként csatarendbe állította erőit, a kapitány levette a doboz tetejét, s elég nehézkesen letekert egy-két méter, gipsszel vastagon átitatott kötszert. Fel-le járkált, és érdeklődve nézegette. A gipsz nagy része a földre hullott, s az iroda kezdett olyan képet ölteni, mintha könnyű, de tapadós hó hullott volna benne, míg a gipsz finomabb szemcséi a levegőben lebegtek, és valamennyiünket megköhögtettek.

– Mit ki nem találnak! – ámuldozott a kapitány félhangosan, gipsz-dért hullatva, amerre járt.

Mrs. Beale megjelent egy lábas meleg vízzel.

– Helyes – mondta a kapitány, és hozzálátott a szervezéshez. – Na most, Billy, Laura, Gladys, fogjátok ezt a kötést! Gipszfelhő közepette letekert vagy öt méter kötszert, és átnyújtotta családjának.

– Tartsátok kifeszítve! – vezényelte. – Kifeszítve, Gladys! Leeresztetted… Így jó… készen áll, Durrell?

– Igen, uram.

– Jó szorosan tartja a nyakát? Nem szeretném, ha a legkritikusabb pillanatban szabadulna el!

– Szorosan tartom, uram.

– Akkor jó – mondta a kapitány, s a lábast megragadva végighaladt a kifeszített kötszer mellett, vizet locsolva rá. – Látja, hogy működik, Durrell? – kérdezte megragadva a kötszer csöpögő végét, s felém lengette. – Nem kell többé sín, látja? A kötés maga a sín.

Pár centi kötszert a mutatóujja közé csavart, hogy bemutassa.

– Nem kell többé sínekkel vacakolni – mondta felém rázva az ujját. – Semmi régimódi koszos munka, érti?

A kapitány íróasztala s a padló egy összevissza karistolt sípályára emlékeztetett, de ki vagyok én, hogy ezt szóvá tegyem, gondoltam.

A dolgok ekkor kezdtek összezavarodni. Nem tudom, a kapitány értette-e félre a használati utasítást, de a kötés az ujján hihetetlen gyorsasággal kezdett megmerevedni.

– Az istenfáját! – üvöltött fel a kapitány vadul. – William, drágám!

– Hol az olló? Ki a fene tette el azt a rohadt ollót?! Végül megtalálta az ollót, és kiszabadította ujját a ragaszkodó kötésből, közben jól összekente a szemüvegét is a gipsszel.

– No most, Durrell – vezényelt, szemüvegén át bagolyként pislogva a rókára –, tartsa egyenesen a lábát.

Engedelmesen tartottam a róka lábát, s a kapitány többször körültekerte a törést kötszerrel, újra és újra megöntözve vízzel. A róka, Beale kapitány és jómagam kezdtünk elég csapzott külsőt ölteni.

– Adjatok még kötszert! – dörmögte a kapitány a munkájába merülve.

Ekkor jött a második bökkenő. Mivel nem locsolgatták állandóan, a Mrs. Beale, Billy és Laura által tartott gézszalag megmerevedett és hozzáragadt a kezükhöz, szinte összebilincselve őket.

– Semmi hasznotokat nem látom! – kiáltotta a kapitány, mikor szabaddá tette őket az olló segítségével. – Állítólag azért vagytok itt, hogy segítsetek! Na, tekerjetek le még egy kis kötszert!

Billy, azon igyekezetében, hogy atyja haragját lecsillapítsa, leverte a dobozt az asztalról, s így az végiggurult az irodán, egyenlő arányban ontva magából a kötszert és a gipszet. A szoba egyre inkább hasonlított egy előretolt kötözőhelyhez a napóleoni háborúk valamelyik vad csatájában. Mindent és mindenkit gipsz borított finom rétegben, s mindenkinek jutott néhány hurok géz.

– Hasznavehetetlen banda! – üvöltötte a kapitány. – Nézzétek meg magatokat… nézzétek a kötszert! Egy rakás… egy rakás… egy nagy rakás szerencsétlenség vagytok, mind!

Végre Mrs. Beale-nek sikerült lecsillapítani a kapitányt, Laura és Billy pedig letekert egy újabb adag kötszert, Mrs. Beale megnedvesítette, s a kapitány még mindig lila arccal és mérgesen fújva a róka lába köré tekerte. Végezetül hátralépett.

– Na, így jó lesz – mondta.

Nem éppen a legszakszerűbb gipszkötés volt, de a kapitány meg volt vele elégedve. Arcáról sugárzott a büszkeség, szemüvegét fehér gipszkeret vette körül, kopasz feje olyan hamvasan fehérlett, mintha bepúderozták volna, gézdarabok ragadtak a ruhájára, s egy hosszú csík kibogozhatatlanul a papucsára tekeredett.

– Na látja, Durrell – dörmögte önelégülten –, ezek a modern dolgok óriási segítséget jelentenek, látja, hogy leegyszerűsítik a dolgokat?

– Látom – feleltem.

X. A VADÁLLATOK A MÁNIÁM

Némely állatok az ember vigasságára rendeltettek, mint a majmok és a selyemmajmok és a kajdácsok, mások az ember megpróbáltatására, hogy az ember megtudná a maga gyöngeségeit és az Istennek hatalmát. És ezért teremtettek a legyek és a tetvek; és az oroszlánok és a tigrisek és a medvék, hogy a ember az elsőbbek által megösmerné gyöngeségét. és hogy félne az utóbb mondottaktól. Szintúgy némely állatok azért teremtettek, hogy megkönnyebbítenék és segítenék az emberiséget sokfajta nyavalyáiban – mint a vipera húsa, kiből deákflastrom csináltatik.

BARTHOLOMEW (BERTHELET)

BARTHOLOMEUS DE PROPRIETATIBUS RERUM

Valamivel több mint egy éve voltam már Whipsnade-ben, amikor elhatároztam, hogy otthagyom a munkát. Nem elsietett döntés volt ez, továbbra is szilárdul kitartottam amellett, hogy állatgyűjtő leszek, s végül saját állatkertet nyitok, de tudtam, hogy egyik célom gyorsabb elérését sem segíti elő, ha továbbra is Whipsnade-ben maradok. Az idők végezetéig maradhattam volna mint mindenes fiú, de nekem egyéb terveim voltak.

Tudtam, amikor betöltöm a huszonegyet (ez pedig már nem is volt olyan messze), háromezer font örökséghez jutok – nem nagyon nagy vagyon ugyan, de annak idején háromezer fonttal többre ment az ember, mint manapság –, ezért hát minden áldott este a hideg, visszhangzó barakkban, cellaszerű szobámban ülve szépen fogalmazott leveleket írtam valamennyi akkor. működő állatgyűjtőnek. Vázoltam eddigi tapasztalataimat, azzal folytattam, hogy amennyiben hajlandóak magukkal vinni egy expedícióra, fizetem saját költségeimet, és ingyen dolgozom. Sorra megérkeztek a válaszok is, amelyek éppolyan udvariasak voltak, mint amilyen határozottak. Nagyra értékelik ajánlatomat, de mivel nincs semmi tapasztalatom az állatfogásban, nem vihetnek magukkal az expedíciójukra. Ha viszont sikerül némi tapasztalatot szereznem az állatgyűjtésben, folyamodjak ismét. Mivel épp azért akartam egy expedícióban részt venni, hogy tapasztalatot szerezzek, ez a tanács, enyhén szólva, nem sokat segített. A tyúk és a tojás problémája volt ez; nem visznek el, hacsak tapasztalatom nincs a gyűjtésben, viszont nem szerezhetek tapasztalatokat, hacsak magukkal nem visznek.

Életemnek ebben a csalódott és lehangoló szakaszában ragyogó ötletem támadt. Ha az örökségem egy részén saját expedíciót szervezek, akkor már becsülettel állíthatom utólag, hogy van tapasztalatom, s akkor az egyik ismert nagyság nemcsak hogy elvisz magával, hanem még fizet is érte. A kilátásaimat egyszerre kecsegtetőnek éreztem.

Elhatározásomat, hogy otthagyom Whipsnade-et, csalódottan vették tudomásul. Phil Bates megpróbált rávenni, hogy maradjak, akárcsak Beale kapitány.

– Semmire se jut, Durrell, ha mindig csak így továbbáll – morogta sértődötten, a távozásom alkalmából rendezett currys búcsúvacsorán, mintha Whipsnade-ben legalább hetente egyszer felmondtam volna.

– Maradjon hát… a végén kap egy saját részleget… még sokra vihetné.

– Nagyon kedves öntől, uram, de én mindent feltettem az állatgyűjtésre.

– Még csak keresni sem lehet vele – folytatta gyászosan a kapitány –, az ablakon hajítja ki a pénzét, majd emlékezzék a szavamra.

– Ne törd le a fiút, William! – korholta Mrs. Beale. – Én bizonyos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki.

– Lárifári – intette le a kapitány morcosan –, az állatgyűjtésből még senki sem gazdagodott meg.

– Hát Hagenbeck, uram? – kérdeztem.

– Azok voltak a szép idők! – mondta a kapitány. – A pénz még pénz volt, aranypénz, amibe beleharaphatott az ember… nem egy csomó értéktelen klozettpapír, mint manapság.

– William, drágám!

– Ez az igazság! – hajtogatta a kapitány. – Abban az időben még volt értéke a pénznek. Most meg kitörölhetjük vele…

– William!

– De azért meglátogat majd bennünket, ugye?

– Igen, feltétlenül el kell jönnie – nézett rám Mrs. Beale. – Nagyon fog nekünk hiányozni.

– A gyűjtésem legszebb állatait félreteszem az ön számára, uram – mondtam.

Whipsnade-ben töltött utolsó éjszakámon az ágyamban fekve megpróbáltam fölmérni, mennyire volt hasznos számomra whipsnade-i tartózkodásom. Mit tanultam?

A mérleg inkább negatív volt. Igaz, megtanultam, hogyan kell egy bála szénát vasvillán vinni, hogyan kell vesszőseprűvel és az ásóval takarítani, s azt is, hogy még egy szelídnek látszó törpekenguru is képes, ha sarokba szorítják, rád ugrani, s hátsó lábával az igen kemény esőkabát elejét is leszakítani, de inkább azt tanultam meg, mit és hogyan nem szabad csinálni, bár ez sem csekélység.

Azt mindenesetre felismertem, hogy az egyik leglényegesebb dolog az állatkertben az ápolószemélyzet. Nélkülük nem lehet semmiféle eredményt elérni, s ezért nagyon fontos, hogy kellőleg megbecsüljük ezt a nehéz és piszkos munkát, s ami még fontosabb, hogy gondosan válogassuk meg őket. A whipsnade-i állatgondozók nagy része, mikor én ott voltam, azokból a napszámosokból került ki, akiket eredetileg a karámokat és az egész állatkertet körülkerítő nagy kerítés felállítására fogadtak fel. Ennek eredményeként, olyan negyven-ötven éves emberekkel dolgoztam együtt, akik annyit sem tudtak a gondjaikra bízott állatokról, mint én húszévesen. Ez nem az ő hibájuk volt, nem akartak ők állatszakértők lenni. Nekik ez is csak egy munka volt, amit meg kellett csinálni, s amit megpróbáltak a lehető legjobban elvégezni, de szinte minden érdeklődés nélkül. Ezt szinte megdöbbentő módon mutatta ki az, amit a zsiráf mellett töltött első napomon tapasztaltam.

Négy óra tájban Bert utasított, hogy gyújtsak alá egy nagy üst víznek, s ezt engedelmesen meg is tettem. Mikor már forrt, gondosan összevegyítette hideg vízzel, hogy pár vödör langyos vizet kapjon, s aztán azt mondta, vigyem be a zsiráfnak, és itassam meg vele.

Amíg a zsiráf kortyolta a vizet, megkérdeztem Berttől, miért kell a vizet felmelegíteni.

– Nem t’om, fiam – mondta Bert. – Mikor meghozták, aszonták, meleg vizet aggyak neki… nem t’om, mér. Gondos nyomozás után megfejtettem a rejtélyt. Hat-hét évvel azelőtt, mikor a zsiráfot hozták, megfázott, s úgy gondolták, a meleg víz nyugtatóbban hat majd, mint a hideg, ezért adták ki az utasítást – és elfelejtették visszavonni. Ennek eredményeképpen a zsiráf hét éven át teljesen fölöslegesen itta a meleg vizet. Bert ugyan nagyon szerette az állatait, és büszke volt rájuk, de nem érdekelték annyira, hogy utánajárjon, valóban létszükséglete-e a zsiráfnak a meleg víz.

Az érdeklődés vagy a tudás hiánya aztán arra vezet, hogy nem figyelik meg kellőképp az állatokat, pedig a vadállatok gondozásában ez a legfontosabb. A vadállatok például nagy mesterei annak, hogy eltitkolják betegségüket, ezért hát, hacsak nem ismerjük az állatokat alaposan, s nem figyeljük meg gondosan őket, nem vesszük észre az apró, árulkodó jeleket.

Azt is megtanultam Whipsnade-ben, hogy téves az elképzelés, mely szerint az állatok jobban érzik magukat – s következésképp egészségesebbek – nagy ketrecekben és karámokban, mint kicsikben.

– Nincs semmi kifogásom az állatkert ellen, ha olyan, mint a whipsnade-i – hallottam gyakran a jóakaratú, de tudatlan állátbarátoktól.

– Próbáljon meg dolgozni benne, s akkor megtudja, milyen nehéz naponta szemmel tartani egy 18 hektáros karámban egy egész csorda állatot, állandóan vigyázni, hogy nem betegek-e, hogy egyeseket nem szorít-e éhezésre a többiek agresszivitása, s hogy az egész csorda eleget kap-e enni—válaszoltam erre mindig.

Ha bármi baj miatt be kellett fogni a csorda egy tagját, 18 hektáron át kergethettük, s ha végül sikerült befogni, mielőtt még a lábát törte vagy szívszélhűdést kapott volna, nemcsak a meglévő betegségéből gyógyíthattuk ki, hanem a nagy ijedelemből is. Manapság persze mindez sokkal könnyebb az olyan találmányok miatt, mint a kábítószeres injekciót kilövő puska, de mikor én még Whipsnade-ben dolgoztam, a karámok nagy mérete csak kárára vált az állatnak. Egyedül az a haszna volt, hogy gyógyírként hatott az “állatbarátok” lelkére, akik az állatokat emberi mértékkel ítélték meg, s nem szerették “bebörtönözve” látni őket. Sajnos, ez a gondolkodásmód még ma is elég elterjedt a jó szándékú, de alapjában tudatlan közönség körében, akik állandóan úgy emlegetik az Anyatermészetet, mintha valami jóságos öreg hölgy volna, nem pedig az, ami: kemény, könyörtelen és falánk szörnyeteg.

Ezekkel az emberekkel nem lehet vitatkozni. Abban a tévhitben élnek, hogy az állatok az állatkertben úgy szenvednek, mint a dartmoori börtönben, természetes környezetükben viszont úgy élnek, mint a Paradicsomban, ahol a bárány az oroszlán mellé heverhet, s nem kell attól tartania, hogy barátként kezdi és ebédként végzi. Hiába bizonygatjuk nekik, hogy a vadon élő állatóknak keservesen kell a napi táplálékukat megszerezniük, hogy állandó idegfeszültségben igyekszenek ellenségeiket elkerülni, hogy folyton betegségekkel és élősködőkkel kell megküzdeniük, sem azt, hogy némely faj esetében a kicsinyek fele elpusztul élete első hat hónapjában.

– Na igen – mondják ezek a zavaros gondolkodású állatbarátok, ha mindezt elsorolom nekik –, de legalább szabadok.

Hiába mondom, hogy az állatokat szigorúan bizonyos területekhez köt három dolog: az élelem, a víz és a nemük. Ha mindezt megadjuk nekik egy körülhatárolt területen belül, az állatok ott maradnak. De az emberek megszállottjai a “szabadságnak”, különösen, ha az állatokról van szó. Az sosem izgatja őket, mennyire szabad egy streathami banktisztviselő, egy durhami bányász, egy sheffieldi gyári munkás, egy hartley-wintney-i ács vagy egy sohói főpincér, pedig ha gondos kutatásokat végeznénk, ezeknek s más “fajok”-nak a körében, azt találnánk, hogy éppúgy rabjai a munkájuknak és a konvencióknak, mint az állatok az állatkertnek.

Másnap reggel körbejártam, hogy elköszönjek az állatoktól és az emberektől. Szomorú voltam, mert szerettem Whipsnade-ben dolgozni, s ahogy jártam búcsúköreimet, minden állat egy-egy földrészt jelképezett, ahova el akarok jutni, mindegyik egy-egy földrajzi jelzés volt, amely tovább mutatta számomra az utat. Péter, az erszényes medve, aki hangosan csámcsogva ette a tőlem kapott utolsó zacskó földimogyorót, Ausztrália feje tetejére állított kontinensét jelképezte furcsa vörös sivatagaival és még furcsább állataival, amelyek ugrálnak és szökdelnek, emlős létükre tojást raknak, mint a madarak, és a többi reám váró csodát. Paul és Maurena, a tigrisek, akik elfogadták tőlem a búcsúzóul adott tojást, alkonyi narancsszínben fénylő bundájukkal Ázsiát jelentették – a felékszerezett elefántokat, hatalmas páncélos rinocéroszokat, s a Himalája vadjuhoktól népes, szikrázóan csillogó csúcsait. Babs és Sam, a jegesmedvék, akik élvezettel sziszegtek fagylaltjukra, a csipkés, tejfehér hómezőkről és a mély, hideg tengerről beszéltek, amely olyan kék és olyan vigasztalan, mint a csóka szárnya. A szemkápráztatóan fekete és fehér zebrák és a kusza sörényébe burkolózó öreg Albert Afrikát, a fekete földrészt jelentették számomra, hatalmas gorillákat rejtő, fényes zöld és nyirkos erdeivel, milliónyi vágtázó patától rengő szavannáival, s a flamingóktól rózsakerthez hasonló tavaival.

Az állatok mindenütt hívogatóan intettek, s megerősítettek elhatározásomban. Míg a tapírok gumiszerű orra alá banánt dugtam, s utoljára vertem kövér fenekükre, arra gondoltam, hogy egyszer meglátogatom dél-afrikai hazájukat – a manószerű selyemmajmokkal felékszerezett hatalmas fákat, a borotvaéles fogú halakkal és békés teknősökkel teli nagy, lusta, kávébarna folyókat. Annyi mindenhova el akartam menni, s annyiféle állatot akartam látni, hogy elfogott a türelmetlenség. A barnamedvék és a farkasok a suttogó északi erdőket jelentették; Péter, a zsiráf finom mintázatú bundájával Afrika sárgásbarna síkságaira hívott, ahol a fű úgy roppan az ember lába alatt, mint a kétszersült, s ahol az akáciák furcsa ernyői vetnek árnyékot, a bozontos vállú bölények pedig Észak-Amerika nagy, hullámos prérijére csábítottak.

Az emberek, akikkel együtt dolgoztam, különbözőképpen reagáltak a hírre, hogy távozóm.

– Emlékezz, mire okítottalak, fiam – mondta Jesse a fogát szíva s rám meredve –, és vigyázz! Egész más káposzta az oroszlán rács mögött, meg ha a dög mögéd lopakodik! Tudod-e? Hát csak vigyázz, fiú!

– Nem értem, hogy vállalkozhatsz ilyesmire – mondta Joe, száját biggyesztve és a fejét rázva. – Én nem tudnám megtenni, ha száz fontot adnál is, nem én. De tégy úgy, ahogy Jesse mondja, és vigyázz.

– Hát Afrikába megyünk? – mondta Mr. Cole. – A végén egész kis felfedezők leszünk.

– Isten áldjon, fiam – mondta az öreg Tom, és két kövér, fagydaganatos kezébe fogta kezem, s megszorította. – Küldj majd egy lapot, jó? Vigyázz magadra!

– Minden jót, fiú! – mondta Harry, s a szeme ragyogott. – Nem mintha szerencsét kellene neked kívánnom, tudom, nem lesz semmi bajod. Ha nagyon kell, már majdnem úgy tudsz futni, mint én. Nem lesz veled semmi baj.

– Isten veled, öcskös! – mondta Bert, a zsiráf nagy nyaka alatt átbújva. hogy kezet foghasson, s mintha házasodni készülnék, hozzátette: – Remélem, nagyon boldog leszel.

– Ha bármi segítségre lesz szükséged, csak írj! – mondta Phil Bates, s barna arca komolyan fordult felém. – Nyakam rá, hogy a kapitány mindig segítségedre lesz, és ha valaha is vissza akarsz ide jönni, bizonyosan találunk neked valami munkát.

Rám mosolygott, megrázta a kezem, s aztán hamisan fütyörészve átvágott a sárga nárciszok aranyától villogó parkon, s a törpekenguruk és a pávák lassan, nyugodtan nyitottak neki utat.

Fölvettem a bőröndömet, és elindultam kifelé a parkból.

EPILÓGUS

Ha más hatással nem is lett volna rám, Whipsnade még mohóbb és még mindenevőbb olvasót faragott belőlem, mint már amúgy is voltam. Ott álltam, körülöttem ezer kérdés, s ugyanakkor olyan emberek vettek körül, akik nem tudtak rájuk feleletet adni, ezért hát a könyvekhez kellett folyamodnom. Meglepetéssel fedeztem föl, hogy az állatkert nem modern találmány. Salamon király például már i. e. 994-ben tartott állatkertet, s még annál is korábban, i. e. 2900-ban virágzó állatkertek voltak az egyiptomi Szakkarában. III. Tuthmoszisz i. e. 1501-ben létesített állatkertet. s mostohaanyja, Hatsepszut (aki bizonyára csodálatra méltó asszony volt) még állatgyűjtő expedíciókat is küldött Punt földjére (a mai Szomáliába). II. Ramszesz irigylésre méltó gyűjteménye többek között egy zsiráffal is dicsekedhetett. Ezek után a jeles állatkert-tulajdonosok után kezdtek hozzá a kínaiak, Ven Vang császár 750 hektáron létesített parkot, amelyet Ling Iu-nak, azaz az Értelem Kertjének nevezett, s ez találó név egy állatkert számára, ha rendeltetése szerint vezetik és használják. Az asszíroknak sok állatkertjük volt, többek közt olyanok tulajdonában, mint Szemirámisz királynő, aki a leopárdokért rajongott, férje, Ninosz, aki oroszlánpárti volt, és Asszurbanipal király, aki főleg az oroszlánok és a tevék terén volt szakértő. I. Ptolemaiosz hatalmas állatkertet alapított Alexandriában, s ezt folytatta és bővítette II. Ptolemaiosz. Méreteit jól mutatja, hogy Dionüszosz ünnepén felvonulást rendeztek az ott őrzött állatokkal, s egy egész napig tartott, míg ezek megkerülték az alexandriai stadiont. A parádén többek közt 8 pár fölszerszámozott strucc, pávák, gyöngytyúkok, fácánok, nem kevesebb mint 96 elefánt, 25 oroszlán, 14 leopárd, 16 vadászleopárd, vagy gepárd, 6 pár dromedár, egy zsiráf, egy hatalmas kígyó és egy rinocérosz szerepelt, nem is beszélve a háziállatok százairól. A legtöbb mai állatkert nehezen tudna ilyen bemutatót tartani.

Az első európai állatkertet görögök és rómaiak hozták létre, s ezeket egyrészt megfigyelések céljára, másrészt cirkuszok részeként tartották fenn. A viktoriánus korig az állatkertek két funkciót töltöttek be: itt közelebbről lehetett tanulmányozni az állatokat, s ugyanakkor az Isten csodáiból szórakoztató és épületes látványosságot nyújtott Isten után a legtökéletesebb, az ember számára. Sajnos, az állatkertek kezdték elsőrendűen a szórakoztatást szolgálni, s néhány kivétellel csak nagyon másodsorban a tudományos haladást. Kizárólag a közönség szórakoztatására tartották az állatokat, s az emberek ugyanolyan lelkülettel látogatták az állatkertet, mint elődeik a bolondokházát.

Sajnos, még ma is sok ilyen ember akad, de kezd egészségesen nőni az érdeklődés az állatok viselkedése és ökológiája iránt is. Régen, mikor még úgy tetszett, a világ kifogyhatatlan bőségszaruként ontja az állatokat, némiképp érthető, hogy állatkertek gyűjteményei érdekes mutatványosbódék voltak csupán. Így például komolyan meg sem kísérelték a fogságban tartott állatokat szaporítani, ha kimúltak, egyszerűen pótolták őket az Anyatermészet látszólag kifogyhatatlan tárházából. Ma ez már megengedhetetlen, és sokszor egyszerűen lehetetlen.

Ahogy tovább olvastam, elszörnyedve szereztem tudomást az ember telhetetlen terjeszkedéséről, és arról az iszonyatos pusztításról, amit Földünk állatvilágában vitt véghez. Olvastam a repülni sem tudó, ártalmatlan dodóról, amelyet szinte egy füst alatt fedeztek fel és irtottak ki. Olvastam az észak-amerikai vándorgalambokról, amelyek hatalmas tömegei “elsötétítették az eget”, s fészekrakó helyeik több száz négyzetmérföldet borítottak be. Ízletes húsuk volt, s legutolsó 1914-ben múlt ki a cincinnati állatkertben. A kvaggát, ezt a furcsa, félig ló, félig zebra állatot, amely egykor oly elterjedt volt Dél-Afrikában, a búr farmerek űzték a pusztulásba, az utolsó kvagga 1909-ben múlt ki a londoni állatkertben. Hihetetlennek rémlett, szinte lehetetlennek, hogy az állatkertek vezetői ilyen tudatlanok voltak, s nem döbbentek rá, hogy ezek az állatok a kipusztulás szélén állnak, és semmit sem tettek ez ellen. Hiszen az lenne az állatkertek egyik legfőbb feladata, hogy segítsen a kipusztulóban levő állatokon. Miért nem tették ezt? Azt hiszem, azért, mert abban az időben az volt az elvük, hogy “van ott még bőven, ahonnan ez jött”. De a világ szűkül, az emberek száma egyre nő, s egyre inkább kezdjük fölismerni, hogy “nincs már ott bőven, ahonnan ez jött”.

Mikor odahagytam Whipsnade-et, elhatároztam, hogy saját állatkertem lesz, s ha ezt a tervemet valaha is valóra tudom váltani, az én állatkertem létjogosultságát igazolandó, hármas feladatot fog ellátni. Először is, segíteni fogja az emberek művelődését, ráébreszti őket, milyen csodálatosak és mennyire fontosak az élet más formái, hogy öntelt nagyképűségüket levetkőzve felismerjék: az étet más formáinak épp annyi joguk van a léthez, mint nekik maguknak. Másodszor, vizsgálnánk az állatok viselkedését, nemcsak azért, hogy ezáltal az emberek viselkedését jobban megértsük, hanem hogy könnyebben segíthessünk a vadon élő állatokon, mert hiszen ha nem ismerjük a különféle állatfajok igényeit, nem nyújthatunk nekik kellő védelmet. Harmadszor – és az én szememben ez a legsürgősebb teendő – az állatkert vadrezervátum lesz, menedék a kiveszőfélben levő állatok számára, ahol azért tartjuk és tenyésztjük őket, hogy el ne tűnjenek örökre a Föld színéről, mint a dodo, a kvagga és a vándorgalamb.

Whipsnade-i tanulóidőm után hosszú éveken át abban a szerencsében volt részem, hogy a világ különböző pontjaira juthattam el állatgyűjtő expedíciókkal, s ezeken az utaimon egyre jobban tudatosult bennem, mekkora veszély fenyegeti az állatvilágot: elsősorban az állatok kiirtásának a közvetlen veszélye, másodsorban pedig az a közvetett veszély, amit az állatok természetes környezetének megsemmisítése jelent. Rájöttem, halaszthatatlanul sürgős az egyre növekvő számú veszélyeztetett állatfajok számára tenyészmenedéket létesíteni. Így hát megalapítottam a saját állatkertemet a Csatorna-szigetek egyik tagján, Jersey szigetén, s nem sokkal ezután létrehoztam a Jerseyi Állatvédő Alapítványt, amely átvette a park irányítását, s itt ütötte fel székhelyét.

Ha ismertetni akarom az alapítvány céljait, legjobb idéznem a tevékenységünkről írt kis füzetemből:

“Bár az utóbbi évek folyamán megnőtt az érdeklődés az állatvilágnak és a környezetnek a megőrzése iránt, a természetvédelmi intézkedések lassúak. Sok országban hivatalosan védik ugyan az állatokat, de az csak »papír-védelem«, mivel az illető kormánynak és természetvédelmi szerveknek nincs elég pénzük és személyzetük, hogy maradéktalanul érvényt szerezzenek a törvénynek. Világszerte számtalan fajt fenyeget az ember közvetlen vagy közvetett beavatkozása. Nem szabad elfelednünk, hogy egy fajt éppoly könnyen kipusztíthat természetes környezetének tönkretétele vagy megváltoztatása, mintha válogatás nélkül lepuskázzuk őket.

Sok esetben bizonyos fajok létszáma úgy megcsappant, hogy segítségünk nélkül már semmi reményük a fennmaradásra, mivel számuk máris túl kicsi ahhoz, hogy az élet természetes kockázati tényezőivel, mint például a ragadozókkal vagy esetleg a megfogyatkozott élelemmel megbirkózzanak. Az alapítvány ezekre a fajokra összpontosítja erőfeszítéseit. Ha ezekből tenyészkolóniákat hozunk létre ideális környezetben, ahol biztosítjuk számukra a bőséges ellátást, a védelmet a ragadozóktól, s kicsinyeiket születésük pillanatától óvjuk, ezek a fajok fennmaradnak. Később, mikor eredeti környezetükben elegendő pénzalap áll rendelkezésre, hogy a természetvédelmi intézkedéseket hatékonyan foganatosítsák, a tröszt gyűjteményéből egy kis tenyészállat-állományt lehet visszatelepíteni, s újra benépesíthetjük vele azokat a területeket, ahonnan a faj kipusztult.

Többször is bebizonyosodott, hogy ez nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. A Dávid-szarvas például Kínában kiveszett, de a néhai Bedford herceg tenyészkolóniát hozott létre Woburn Abbeyben. Ez a csodálatos szarvas most már biztonságban van, s nemrégen Kínába is visszatelepítették.

Egy másik látványos példa erre az, ahogyan a hawaii ludat mentette meg a kipusztulástól Peter Scott Szárnyasvad Alapítványa. Mr. Scott erőfeszítéseinek hála, nagy tenyészkolóniákat hoztak létre világszerte különböző állatkertekben és madártani intézetekben. A madarat ismét visszatelepítették Hawaiiba, s most kezd újra elterjedni az általa egykor lakott területeken.

Hosszú ez a sikerlista, s olyan állatokat foglal magában, mint az európai bölényt, Przewalski vadlovát, a Saiga-antilopot és sok mást.

A Jerseyi Állatvédő Alapítványt egy szárazföldi Noé bárkájának tekinthetjük. Kizárólag az a célja, hogy bizonyos fajokat megmentsen a teljes kipusztulástól ugyanúgy, mint ahogy a múzeumok is védelmet nyújtanak a régi műemlékek és épületek számára. Az állatok, akikkel ezen a bolygón osztozunk, éppilyen fontosak, s bár elképzelhető, hogy az emberiség egy újabb Rembrandtot vagy Leonardo da Vincit termel ki magából, azokat az állatfajokat azonban, amelyeket kipusztítottunk, még ebben az ijesztően technikai korunkban sem tudjuk semmiféle eszközzel újrateremteni.”

Ha élvezettel olvasta ezt a könyvet, kérem, támogassa erőfeszítéseinket, hogy bizonyos állatfajokat megóvjunk a kipusztulástól.

Lépjen az alapítvány tagjai sorába. Az évi tagdíj csekély, de biztosíthatom, hogy pénzét jó célokra fordítjuk. Ha érdeklődik az állatvilág sorsa iránt, kérem, írjon címemre:

Jersey Wildlife Preservation Trust

Les Augres Manor

Jersey

Channel Islands

Az állatok érdekében életbevágóan sürgős ez a munka, kérem hát, segítse Ön is.