I. ÁLLATOK SEREGLETE

… a jó ima embert szeret

s állatot és madarat!

COLERIDGE: REGE A VÉN TENGERÉSZRŐL

(SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA)

Azt mondják, hogy aki gyerekkorában mozdonyvezető akar lenni, ritkán tölti be felnőttként ezt a szerepkört. Ha ez így van, akkor én kivételesen szerencsés ember vagyok, mivel már kétéves koromban egészen határozottan és egyértelműen eldöntöttem, hogy egyes-egyedül az állatok tanulmányozásával akarok foglalkozni. Semmi más nem érdekelt.

Növekedésem éveiben egy tapadókagyló szívósságával ragaszkodtam ehhez az elhatározáshoz, és azzal kergettem barátaimat és rokonaimat az őrületbe, hogy majmoktól a közönséges kerti csigáig, a skorpióktól a fülesbagolyig az állatok minden elképzelhető faját gyűjtöttem, vásároltam és elárasztottam velük a házat.

Az állatok ilyetén bőségétől zaklatott családom tagjai azzal vigasztalták egymást, hogy ilyesmin majd mindenki átesik, és hamarosan kinövöm. De az állatok iránti érdeklődésem minden újabb szerzeményemmel csak élénkült és mélyült, és serdülőkorom végére már szemernyi kétségem sem volt, mi akarok lenni; egyszerűen állatokat akarok gyűjteni állatkertek számára, és később – miután ilyen módon meggazdagodtam – saját állatkertet alapítani.

Ezt nem éreztem a valóságtól elrugaszkodott vagy lehetetlen becsvágynak, de fogalmam sem volt, hogyan valósítom meg. Szerencsétlenségemre, kezdő állatgyűjtők számára semmiféle iskola nem létezik, és az akkori hivatalos gyűjtők egyike sem kapott volna rajtam, mivel határtalan lelkesedésemen kívül csak igen kevés tapasztalattal dicsekedhettem. Tudtam, nem elég, ha az ember elmondhatja magáról, hogy kis sünkölyköket nevelt fel saját kezűleg, vagy hogy gekkókat tenyésztett kétszersültes dobozban. Egy állatgyűjtőnek álmában is tudnia kell, hogy vessen szorítóhurkot a zsiráfra, és hogy ugorjon félre a támadó tigris elől. De az effajta jártasságra fölöttébb nehéz szert tenni Angliában, egy kis tengerparti városban. Ezt nem sokkal előtte a következő eset bizonyította be számomra igen kézzelfoghatóan. Felhívott telefonon egy barátom, akit – ahogy ő mondta – New Forestből ismertem, és akinek volt egy cumin feltáplált dámvadbébije. Elmagyarázta, hogy mivel Southamptonba költöznek, bérházba, nem tudja tovább tartani a kis kedvencét. Mint mondta, teljesen szelíd és szobatiszta, és huszonnégy órán belül vagy még hamarabb is el tudja hozzám szállítani.

Kínos helyzetbe kerültem. Anyám, családom egyetlen olyan tagja, aki, némi túlzással szólva, rokonszenvezett az állatok iránti érdeklődésemmel, nem volt otthon, így nem tudtam megkérdezni tőle, mit szólna, ha egy mégoly zsenge dámvaddal gyarapítanám amúgy is népes állatseregletemet. Ugyanakkor az állat gazdája azonnal választ követelt.

– Apu azt mondja, kénytelenek leszünk leölni, ha te nem veszed át – magyarázta gyászos hangon.

Ez döntött. Mondtam barátomnak, hogy másnap szívesen fogadjuk a szarvast, aki egyébként Hortenzia névre hallgatott.

Amikor anyám hazatért a bevásárlásból, már készen állt a sztorim, olyan sztori, ami még egy kőszívet is meglágyított volna, nemhogy olyan lágyat, mint az anyámé. Itt ez a szegény kisgida, az anyjától elszakítva, halálos ítélet vár reá, hacsak mi nem segítünk rajta. Hogyan is mondhatnánk nemet? Anyám, aki leírásom alapján biztosra vette, hogy a gida körülbelül akkora, mint egy kisebbfajta terrier, azt mondta, nem hagyhatjuk, hogy megöljék, amikor (mint ahogy erre rámutattam) a garázs egyik sarkában eltarthatnánk.

– Természetesen átvesszük – mondta.

Ezután felhívta a tejboltot, és további 10 pint tejet rendelt minden napra, abban a hitben, hogy egy növekedésben levő szarvasnak sok tejre van szüksége.

Hortenzia másnap lószállító kocsiban érkezett meg. Amint a tulajdonosa kivezette a járgányból, azonnal nyilvánvalóvá vált: először is, hogy Hortenzia félreismerhetetlenül hím, és másodszor, hogy körülbelül négyéves. Csokoládébarna agancsa volt, amit életveszélyes nyársak erdeje csipkézett, elegáns, fehér pettyes szőre, és körülbelül egy méter magas termete.

– De hiszen ez nem gida! – kiáltotta anyám döbbenten. – De igen, asszonyom – mondta a barátom apja gyorsan –, még nagyon fiatal. Gyönyörű állat, és kezes, mint a bárány.

Hortenzia – mintha sortűz ropogott volna – belökte agancsával a kaput, és lehajolva finoman leharapta anyám egyik féltett büszkeségét, egy krizantémot. Elgondolkozva rágta, s közben tiszta szemével szemügyre vett bennünket. Gyorsan, mielőtt még anyám magához térhetett volna a találkozás döbbenetéből, túláradó köszönetet rebegtem barátomnak és. apjának, majd megragadtam a kutyapórázt, amely Hortenzia nyakörvéhez volt erősítve, és a garázs felé vezettem. A világ minden kincséért sem ismertem volna be anyám előtt, hogy én is azt hittem, vendégünk megindítóan pici gida lesz. Rengeteg pénzért egy cumisüveget is beszereztem ennek az állatnak, amelyről lám kiderül, hogy leginkább a Landseer híres vadászjelenetén látható, vérebek szorongatta szarvasra formáz.

Hortenzia és én, anyámtól követve, beléptünk a garázsba, de mielőtt még az állatot megköthettem volna, kimutatta halálos gyűlöletét a talicska iránt. Sikertelenül megpróbálta a levegőbe röpíteni, végül is kénytelen volt beérni azzal, hogy felfordította, és a földön kibelezte. Hortenziát a fal mellé kötöttem, és kivittem gyorsan minden olyan kerti szerszámot, ami, vélhetőleg, dühre ingerelheti.

– Remélem, nem lesz túl vad, drágám – mondta anyám aggodalmasan. – Tudod, Larry hogy vélekedik a vad állatokról.

Nagyon is jól tudtam, nagyobbik bátyám hogyan érez minden állat iránt, akár vad, akár nem, és határtalanul örültem, hogy Larry másik bátyámmal és nővéremmel együtt épp nem tartózkodott odahaza Hortenzia érkezésekor.

– Ó, nem lesz vele semmi baj, amint megszokik – mondtam –, csak most izgatott egy kissé.

Ebben a pillanatban Hortenzia úgy döntött, hogy nem szívesen marad egyedül a garázsban, s ezért fejjel nekirontott az ajtónak. Az egész garázs alapjaiban megingott.

– Lehet, hogy éhes – mondta anyám, ijedten hátrálva a kerti ösvényen.

– Igen, bizonyára az a baja – mondtam. – Tudnál szerezni neki egy kis répát és kétszersültet?

Anyám eltipegett, hogy beszerezze a szarvas lecsillapításához szükséges élelmiszereket, én pedig bementem, hogy megküzdjek vele. Nagyon örült, hogy újra láthat, amit az is mutatott, ahogy agancsának egy oldalsuhintásával gyomorszájon kapott. De hamarosan rájöttem, hogy mint minden szarvas, nagyon szereti, ha az agancsa tövét vakargatják, és hamarosan a boldogságtól félájultan tűrte ezt. Aztán mikor megérkezett a nagy csomag kétszersült és pár kiló répa, nekiállt, hogy az utazástól felcsigázott étvágyát csillapítsa.

Míg ily módon lekötöttem figyelmét, telefonon szalmát, szénát és zabot rendeltem. Amint befejezte az étkezést, sétálni vittem a közeli golfpályára, ahol példásan viselkedett. Mikor hazavittem, szemmel láthatólag örült, hogy lefekhet a garázs sarkába, egy halom szalmára, szénából és zabból álló vacsorája mellé. Gondosan lelakatoltam a garázsajtót, és ott hagytam. Úgy éreztem, aludni térve, hogy Hortenzia kezd megszokni, és nemcsak nagyon vonzó tagja lesz állatseregletemnek, hanem alkalmat is ad arra, amire úgyis sürgős szükségem volt: hogy tapasztalatokat szerezzek a nagyobb állatok gondozásában.

Másnap reggel öt óra tájban furcsa zaj ébresztett, mintha valaki szabályos időközönként bombákat dobálna a hátsó kertre. Minthogy ez nem látszott valószínűnek, törtem a fejem, mi lehet az. A behallatszó ajtócsapkodás és elfojtott szitkozódás jelezte, hogy családom többi tagja is ezen töpreng. Kihajoltam az ablakon, és kinéztem a hátsó kertre. A hajnali fényben a garázs úgy dülöngélt, mint egy viharban imbolygó hajó. Hortenzia azzal az egyszerű módszerrel követelte a reggelijét, hogy bele-beleöklelt az ajtóba. Lerohantam, és egy öl szénával, zabbal, répával lecsillapítottam.

– Mit tartasz a garázsba zárva? – kérdezte idősebbik bátyám a reggelinél, barátságtalanul méregetve.

Mielőtt még letagadhattam volna, hogy az egészhez bármi közöm van, anyám idegesen védelmemre sietett.

– Csak egy pindurka szarvast, drágám – mondta. – Kérsz még teát?

– Nem úgy hallatszott, mintha pindurka lenne – felelte Larry. – Inkább, mint Mr. Rochester őrült felesége a Jane Eyre-ből.

– Olyan kezes – folytatta anyám –, és úgy szereti Gerryt. – Legalább ilyen is van – jegyezte meg Larry. – Csak annyit mondok, tartsd távol tőlem azt az átkozott fenevadat.

– Elég nehéz az élet, még csak az kell, hogy karibucsordát tartsunk a kertben.

Azon a héten nem örvendtem nagy népszerűségnek. Egyik nap kora hajnalban a selyemmajmom megpróbált bemászni Larry mellé az ágyba, és amikor Larry kilökte, megharapta a fülét. Szarkáim kigyomláltak egy egész sor paradicsomot, amit Leslie bátyám ültetett nagy gonddal. Amikor pedig az egyik vízisiklóm kiszabadult, Margó nővérem talált rá átható sikoltozás közepette a díványpárnák mögött. Ezért hát elhatároztam, hogy Hortenziát lehetőleg távol tartom a családomtól. Reményeim azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek.

Egyike volt azoknak a ritka nyári napoknak, amikor Angliában is kisüt a nap. Anyám, teljesen elragadtatva ettől a természeti tüneménytől, úgy döntött, hogy a kertben teázunk. Így aztán, amikor Hortenzia és én a golfpályán tett sétánkból visszatértünk, a következő látvány fogadott bennünket: családom nyugágyban ült egy gördülő zsúrasztal körül, amin a teakészítés különféle kellékei nyugodtak, meg szendvicsek, egy szilvatorta, s nagy tálakban málna és tejszínhab. Meglepődtem, amikor hirtelen befordulva a ház sarkánál a családot ilyen elrendezésben találtam. Nem úgy Hortenzia, aki egy pillantással felmérte a békés képet.

Úgy találta, hogy közte és a garázs biztonsága közt egy szörnyű és valószínűleg veszélyes, négykerekű ellenség áll – a zsúrasztal. Egyvalamit tehetett csupán. Csatakiáltásként rekedten felbőgött, leszegte a fejét, és nekirontott, a pórázát kiszakítva a kezemből. Középen találta el a zsúrasztalt, beleakasztotta agancsát, és szanaszét szórta a rajta levő holmit.

Családom valósággal csapdába esett, mivel még veszély esetén is nagyon nehéz- ha éppen nem lehetetlen – nyugágyból felpattanni. Ennek eredményeképpen anyámat leforrázta a tea, nővéremet uborkás szendvicsek tarkították, míg Larrynek és Leslie-nek a málnából és a tejszínhabból jutott egyenlő arányban.

– &telt a pohár! – üvöltötte Larry a málnapépet fricskázva le a nadrágjáról. – Tüntesd el a házból ezt az átkozott dögöt, hallod?!

– Ejnye, ejnye, kedvesem, hogy beszélsz – csitította anyám. – Szerencsétlen véletlen volt. Az a szegény állat igazán nem akarta.

– Nem akarta?! Nem akarta?! – hápogott Larry vörös képpel.

Reszkető ujjal Hortenziára mutatott, aki kissé megszeppenve az általa okozott pusztítástól, illedelmesen állt ott, agancsán egy fennakadt szalvétával, ami úgy fityegett rajta, mint holmi menyasszonyi fátyol.

– Láttad, hogy készakarva nekirontott a zsúrasztalnak, és még azt mondod, hogy nem akarta?

– Úgy értem, drágám – mondta anyám zavartan –, hogy nem szándékosan borította rád a málnát.

– Nem érdekel, szándékos volt-e! – kiáltotta Larry indulatosan. – Nem vagyok kíváncsi, szándékos volt-e. De azt tudom, hogy Gerrynek túl kell adnia rajta. Nem tűrök magam körül ilyen dühöngő fenevadakat. Legközelebb még majd közülünk támad meg valakit. Mi a frászt képzelsz, ki vagyok én? Buffalo Bill?

Így hát könyörgéseim ellenére Hortenziát egy közeli farmra száműzték, és távoztával eltűnt utolsó reményem is, hogy otthon szerzek tapasztalatokat a nagy állatok gondozásában. Nem maradt más hátra – állatkerti gondozónak kell állnom.

Miután ezt eldöntöttem magamban, leültem, és egy, érzésem szerint igen szerény hangú levelet írtam a londoni Zoológiai Társaságnak, amely a háború ellenére is még mindig a világ legnagyobb állatgyűjteményét tartotta fenn. Boldog tudatlanságomban nem is sejtettem, milyen iszonyúan szemtelen vagyok, s nagyképűen vázoltam terveimet a jövőt illetően, céloztam rá, hogy éppen én vagyok az, akit mindig is szerződtetni vágytak, és úgyszólván nekik szegeztem a kérdést, melyik nap állhatok munkába.

Normális körülmények között efféle levél az őt megillető helyen végezte volna: a papírkosárban. De nagy szerencsémre, egy kedves és udvarias ember, bizonyos Geoffrey Vevers asztalára került, aki épp a londoni állatkert igazgatója volt. Azt hiszem, a levél szemérmetlen merészsége tehette kíváncsivá, mert legnagyobb örömömre válaszolt, és meginvitált, hogy beszélgessek el vele Londonban. Beszélgetésünk alkalmával Geoffrey Vevers kedvességétől indíttatva végeérhetetlenül fecsegtem az állatokról, az állatgyűjtésről és a saját állatkertemről. Egy nála kevésbé nagyvonalú ember letörte volna lelkesedésemet, és rámutatott volna, menynyire kivihetetlenek terveim, Vevers azonban nagy figyelemmel és tapintattal hallgatott, dicsérte, ahogy a kérdést megközelítem, és azt mondta, hogy majd elgondolkozik a jövőmön. Mikor eljöttem tőle, lelkesebb voltam, mint valaha.

Valamivel később udvarias levelet kaptam tőle, amelyben azt írta, a londoni állatkertben sajnos nincs üresedés kezdők számára, de ha akarok, állatápoló tanulónak beállhatnék a Zoológiai Társaság vidéki állatkertjébe Whipsnade-be. Nem okozhatott volna nagyobb örömet akkor sem, ha egy hópárducpárt ajánlott volna fel tenyésztésre.

Pár nap múlva roppant izgatottan elindultam Bedfordshire-be két kofferrel. Az egyik régi, rossz ruhákkal, a másik pedig természettudományos könyvekkel és vastag füzetekkel volt teletömve. Ez utóbbiakba akartam ugyanis lejegyezni mindent, amit majd a rám bízott állatokon megfigyelek, és a bölcsességnek munkatársaim ajkáról elhullajtott gyöngyszemeit megörökíteni.

A XIX. század közepén történt, hogy Karl Hagenbeck, a nagy német állatkereskedő egészen újszerű állatkertet alapított. Addig az állatokat rosszul megtervezett, egészségtelen, vastag rácsú ketrecekben tartották, amelyekben a közönség alig látta őket, de az állatok is nehezen viselték el a nyomasztó, koncentrációs táborhoz hasonló környezetet. Hagenbecknek teljesen eredeti elképzelése támadt arról, hogyan kell az állatokat a közönségnek bemutatni. Nem komor, vasrácsos börtönökbe zárta őket, hanem fényt és teret adott állatainak, hatalmas műsziklákat, amikre felmászhattak, és a közönségtől száraz vagy vizes árokkal választotta el őket. Az állatkerti szakértők szemében ez eretnekség volt. Kezdjük azon, mondták, hogy nem biztonságos, mert az állatok nyilván átkelnek az árkokon, de még ha nem is, minden állat el fog pusztulni, hiszen köztudomású, hogy a trópusi állatok, hacsak nem tartjuk őket levegőtlen, miazmás forróságban, azonnal megdöglenek. Az, hogy a trópusi állatok igen gyakran elsenyvedtek és kimúltak az effajta gőzfürdőkben, nem számított a nagyokosoknak. A szakértőknek viszont meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy Hagenbeck állatai élnek és virulnak. Nemcsak egészségesebbek lettek a szabadban tartva, hanem még sikeresen szaporodtak is. Mikor aztán Hagenbeck bebizonyította, hogy az állatok nemcsak boldogabbak és egészségesebbek lesznek a szabadban, hanem még a közönségnek is jobban tetszenek így, a világ összes állatkertje elkezdte alkalmazni az állatok tartásának és bemutatásának ezt az új módszerét.

Whipsnade akkoriban voltaképpen a londoni állatkert kísérlete volt, hogy még Hagenbecken is túltegyen. A Társaság nagy pénzért vette meg és rendezte be ezt a hatalmas birtokot, amely a dunstable-i dombvidéken terült el. Az volt a céljuk, hogy az állatokat itt lehetőleg természetes környezetüknek megfelelően tartsák és mutassák be, pontosabban olyan környezetben, ami az állatkert látogatói szemében természetesnek hat. Az oroszlánok és a farkasok erdőben éltek, az antilopok és az egyéb patások pedig nagy, bekerített, dimbes-dombos legelőkön. Az én számomra Whipsnade volt az egyetlen akkortájt kínálkozó olyan lehetőség, ami szinte felért egy szafárira utazással. Azokban az időkben ugyanis az angol arisztokratákat még nem kényszerítette a gyilkos örökösödési adó arra, hogy birtokaikat rossz szafáriparkká alakítsák át.

Whipsnade-et apró falunak találtam, egy kocsmából és épp csak egy maroknyi házból állt, amelyek a mogyoróbokrokkal benőtt völgyekben szétszórva feküdtek. A pénztárfülkéhez mentem, hogy tisztázzam kilétemet, s miután ott bőröndjeimet letétbe helyeztem, elindultam az állatkert központi épülete felé. Pávák csillogtak-villogtak, farkukat a zöld pázsiton vonszolva, a fenyők közt pedig, a főút mentén, hatalmas fészek függött – mintha ágakból álló szalmakazal lett volna –, körülötte pedig arapapagájok csivogtak és visítoztak.

Beléptem az igazgatási épületbe, és ott Beale kapitánynak, az igazgatónak az irodájába vezettek. Ingujjban, nagyon szép csíkos nadrágtartóban pompázott. Nagy asztalon tornyokban állt mindenféle papír, s ezek nagyrészt szörnyen hivatalosnak és tudományosnak rémlettek. Egy halom még a telefont is félig elborította. Amikor felállt, láttam, hogy széltében is, hosszában is hatalmas ember, kopasz fejével, acélkeretes szemüvegével és majdnem gúnyosan elhúzott szájával éppúgy festett, mint Billy Bunter egy képe. Nehézkesen megkerülte az asztalt, és rám meredt, közben fújtatva lélegzett.

– Durrell?! – mennydörögte kérdően. – Durrell?

Mély hangja volt, és olyanfajta lefojtott harsogással beszélt, amit némelyek Afrika nyugati partjain töltött hosszú évek alatt szoknak meg.

– Igen, uram – mondtam.

– Örvendek. Üljön le – mondta a kapitány. Kezet rázott velem, és visszavonult asztala mögé. Hatalmas testét hátravetette a székben, amibe az vészjóslóan belereccsent. Hüvelykujját a nadrágtartójába akasztotta, s többi ujjával dobolni kezdett rajta, miközben rám bámult. Végtelennek tűnt a csend. Félénken ültem a székem szélén; egyetlen vágyam volt, hogy már kezdetben jó véleményt alkosson rólam.

– Gondolja, hogy tetszeni fog itt magának? – kérdezte Beale kapitány olyan hirtelen és olyan hangosan, hogy megrezzentem.

– Ööö… igen, uram, bizonyos vagyok benne – mondtam.

– Ilyen munkát még sosem végzett ezelőtt, ugye? – kérdezte.

– Nem, uram – feleltem. – De elég sok állatot tartottam otthon.

– Áh! – mondta szinte gúnyosan. – Tengerimalacot, nyulat, aranyhalat meg ilyesmit. Nos, majd meglátja, ez egy kicsit más.

Szerettem volna elmondani neki, hogy a tengerimalacnál, nyúlnál és aranyhalnál jóval egzotikusabb állatokat tartottam, de úgy éreztem, ez nem a legalkalmasabb pillanat.

– Most átadom magát Phil Batesnek – mennydörögte a kapitány egyik kezével kopasz fejét simogatva. – Ő a főállatgondozó. Majd ő elirányítja magát. Nem tudom még, hova teszi, de majd csak talál valami munkát valamelyik részlegben.

– Nagyon köszönöm – rebegtem.

Feltápászkodott, és kidöcögött az irodából, én pedig követtem. Mintha egy masztodon nyomában jártam volna. Végigcsikorgott a kavicsos ösvényen, megállt, s mérgesen körülnézve hallgatózott.

– Phil! – ordította hirtelen. – Phil! Merre van?

A hangja olyan hatalmas és riasztó volt, hogy egy, épp a farkát bontogató páva rémülten ránézett, leeresztette a tollait, és amilyen gyorsan csak tudott, eltotyogott.

– Phil! – bömbölte a kapitány. – Phil!

A távolból hamis fütyörészést hallottam. A kapitány félrehajtott fejjel fülelt.

– Itt van – mondta – a fafej. Miért nem jön már? Ebben a pillanatban kerülte meg Phil Bates komótosan a főépületet, még mindig fütyörészve. Magas, erőteljes alkatú férfi volt, arca barna és barátságos.

– Szólt, kapitány? – kérdezte.

– Igen – dörmögte a kapitány. – Be akarom mutatni Durrellt, ezt itt.

– Áá – mondta Phil, és rám mosolygott. – Isten hozott Whipsnade-ben.

– Hát akkor rábízom magát, Durrell – mondta a kapitány. – Philnél jó kezekben lesz. Ööö… találkozunk még majd.

Ostorcsattanásszerű hang kíséretében eleresztette kifeszített nadrágtartóját, nagy, fényes, kopasz fejével felém biccentett, és visszacammogott az irodájába.

Phil szeretettel mosolygott a kapitány elvonuló háta felé, aztán hozzám fordult.

– Nos hát – kezdte – először is lakást szerzünk neked. Már szóltam rólad Charlie Baileynek, az elefántoknál dolgozik, és úgy látszik, el tud szállásolni a házában. Menjünk, beszéljük meg vele.

Végigmentünk a széles főúton. Fémes csillogású farkukkal kérkedő pávákat láttunk mindenfelé, és az aljnövényzetben fénylő aranyfácánok olyanok voltak, mintha a Woolworth-áruházban vett olcsó bizsukból lettek volna kirakva. Phil boldogan és hamisan fütyörészett magában. Mint később rájöttem, ez állandó szokása, és szüntelen hamis fütyölése alapján az ember mindig tudhatta, az állatkert melyik részében tartózkodik. Hamarosan egy sor hatalmas és nagyon ronda, betonból készült, gyógyszeres dobozhoz hasonló épülethez értünk. Mint kiderült, ezek alkották az elefántházat. Mögöttük, egy kis fészerben az elefántgondozók teáztak éppen.

– Ööö… Charlie – szólt be Phil bocsánatkérően – ráérnél egy pillanatra?

Alacsony, köpcös emberke jelent meg, akinek kopasz feje és félénk, kissé álmatag kék szeme volt.

– Ööö… Charlie, bemutatom neked… ööö… mi a keresztneved? – kérdezte Phil.

– Gerry – mondtam. – Bemutatom Gerryt.

– Szervusz, Gerry – mondta Charlie, s úgy mosolygott rám, mintha világéletében csak velem akart volna megismerkedni.

– Nos, gondolod, hogy el tudnád szállásolni nálatok? – kérdezte Phil.

Charlie édesen rám mosolygott.

– Persze, bizonyosan – mondta. Már megbeszéltem az asszonnyal, és ahogy látom, nincs kifogása ellene. Talán Gerry elmehetne és bemutatkozhatna neki.

– Igen, ez jó ötlet – mondta Phil.

– Akkor hát viszlát, pajtás – búcsúzott Charlie.

Phil kivezetett a főkapun a falu közlegelőjének szélére. – Indulj el azon az ösvényen ott, és az első ház lesz jobbra – mondta, és ujjával mutatta az irányt. – El sem lehet téveszteni.

Az ösvényt követve átvágtam a közlegelőn, ahol tengelicék cikáztak vörösen és sárgán villogva az éppen bimbózó rekettyebokrok közt. Az emelkedő tetején állt a ház. Kinyitottam a kaput, végigmentem a virágokkal teli kis kerten, és bekopogtattam a ház ajtaján. Minden nagyon békés volt, a méhek álmosan zümmögtek a virágok közt, valahol egy vadgalamb turbékolt önelégülten, csak úgy magának, és a távolból egy kutya éles csaholása hallatszott.

Mrs. Bailey nyitott ajtót. Csinos, szép szemű nő volt, a haja csodálatos frizurába rendezve, s a ruhája makulátlanul tiszta. Olyan ápoltság és szerénység sugárzott róla, mint egy kórházi főnővérből.

– Mit óhajt? – kérdezte óvatosan.

– Jó reggelt! – mondtam. – Ön Mrs. Bailey? – igen – mondta. – Én vagyok az.

– Nos, Charlie azt mondta, jöjjek el és mutatkozzam be. Gerry Durrell vagyok. Most érkeztem.

– Ó, persze – mosolygott, s megigazította a haját, és lesimította a kötényét. – Igen, igen, persze. Jöjjön be, kérem. Egy kis előszobán át az ebédlőbe vezetett, ahol egy nagy konyhai tűzhely, egy tisztára súrolt asztal és néhány kényelmes, de elég ütött-kopott szék állt.

– Üljön le – mondta. – Kér egy csésze teát?

– Igen, kérek, ha nem túl nagy fáradság – feleltem.

– Semmiség az egész – bizonygatta. – És mit szólna egy szelet jó kis tortához vagy lángoshoz? Van egypár lángosom. Vagy inkább szendvicset kér? Csinálhatok szendvicset.

– Én… én igazán nem akarnám, hogy miattam fáradjon – mondtam egészen meglepődve ezen a váratlan bőséges kínálaton.

– Ó, egyáltalán nem fáradság – mondta. – Tudom én, milyenek maguk, fiatalemberek, mindig éhesek. És különben is teaidő van. Egy percig sem tart, csak felteszem a teavizet.

Kisietett, valószínűleg a konyhába, s hallottam, hogy a tányérokkal és csészékkel zörög. Hamarosan újra megjelent, és megterítette az asztalt. A közepére egy hatalmas szilvatortát tett, egész halom lángost, jókora vekni barna kenyeret, nagy darab, aranylóan sárga vajat és egy üveg eperlekvárt.

– A lekvárt magam tettem el—mondta. Leült velem szembe.

– Mindjárt kész a tea. A víz egy percen belül forr. No, lásson hozzá, és egyék valamit.

Élvezettel figyelte, hogyan veszek kenyeret, vajat és egy hatalmas adag eperlekvárt.

– Így ni – mondta. – És hát miért is jött voltaképpen? – Charlie nem mondta? – csodálkoztam.

– Charlie? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Mit nem mondott?

– Hát nekem azt mondta, Mrs. Bailey talán el tudna szállásolni itt egy szobában – mondtam.

– De hiszen ezt már elintézték, nem? – Tényleg? – kérdeztem meglepetten.

– Hát persze! Mondtam Charlie-nak, mondom, mert megbízom az emberismeretében, mondom, nézd meg magadnak a fiút, és ha neked tetszik, jöhet.

– Hát ez igazán nagyon kedves magától, Charlie ezt nem mondta.

– Nahát! – nevetett az asszony. – Nahát! Egyszer majd a fejét is elhagyja, amilyen feledékeny. Aszondom, semmi kifogásom ellene, feltéve, ha rendes és tisztességes ember.

– Hát azt nem tudom, mennyire vagyok rendes – mondtam kétkedve –, de megpróbálok minél kevesebb bajt és kényelmetlenséget okozni.

– Ó, nem lesz magával semmi baj – mosolygott. – Hát akkor ezt elintéztük. Hol van a holmija?

– Majd később elhozom az állatkertből.

– Jó. Most, hogy ezt megbeszéltük, megyek, és megcsinálom a teát. Vegyen még kenyeret.

– Ööö… lenne még valami – nyögtem. – Mi?

– Hát… ööö… mennyit kell fizetnem hetente? Tudja, nem kapok túl nagy fizetést, és aligha tudok sokat fizetni. – Ugyan már – mondta, ujjával szigorúan megfenyegetve –, nem akarom én kirabolni magát. Tudom én, miféle fizetést fog kapni, és egyáltalán nem akarom kifosztani. Maga mennyit gondolt?

– Két font nagyon kevés lenne? – kérdeztem reménykedve, és arra gondoltam, hogy akkor még maradna másfél fontom cigarettára és egyéb létfontosságú bevásárlásokra.

– Két font? – kérdezte felháborodva. – Két font? Az rengeteg! Mondtam, hogy nem akarom kiforgatni minden filléréből.

– No de az étkezés, meg minden – szabódtam.

– Jó, jó, de akkor sem fogok két fontot kicsikarni magából. Én aztán nem. 25 shillinget fizet egy hétre. Az épp elég. – Biztos, hogy nem fog ráfizetni? – kérdeztem.

– Persze hogy nem. Rólam ne mondja senki, hogy Mrs. Bailey kihasznál egy fiatalembert, különösen egy kezdőt. – Én mégis azt hiszem, hogy ez nagyon kevés – vetettem ellen.

– Ha tetszik, jó, ha nem, nem – jelentette ki. – Mehet máshová, ha nem tetszik.

Rám mosolygott, és közelebb tolta a tortát meg az eperlekvárt.

– Nem én, ha ilyen eperlekvárt csinál – mondtam. – Inkább maradok.

Mrs. Bailey arca sugárzott az elégedettségtől.

– Akkor jó – nevetett. – Kap egy szép kis szobát az emeleten, mindjárt megmutatom. Csak megcsinálom a teát. Teázás közben elmesélte, hogy Charlie tulajdonképpen a londoni állatkertben dolgozik, de a háború miatt kitelepítették Whipsnade-be az elefántokat, így hát ő is leköltözött a férjével együtt. Az elefántok nehezen kezelhető jószágok, és ha egyszer elfogadtak valakit ápolójuknak, annak velük kell maradnia élete végéig.

– Olyan szép házunk van Golders Greenben – mesélte Mrs. Bailey. – Nagyon szép, még ha magam mondom is, elhiheti. de igazán becsületünkre válik mindkettőnknek. Persze ez a ház is elmegy, egész kényelmes, de boldog leszek, ha majd visszamehetünk a saját házunkba. Meg aztán, tudja, milyenek az emberek, nem lehet rájuk bízni semmit. Múltkor is elmentem megnézni, hát láttam, hogy senkinek se jutott eszébe lesúrolni a bejárati lépcsőt időtlen idők óta. Majdnem fekete volt. Sírni tudtam volna. Nem, az lesz csak a jó, ha visszakerülök a saját holmim közé, bár egész kellemes itt vidéken is, meg kell hagyni.

Eltüntettem több csésze teát, két szelet tortát és hatalmas mennyiségű lekváros kenyeret, végre Mrs. Bailey vonakodva leszedte az asztalt.

– Biztos benne, hogy elég volt? – kérdezte, és kutatóan nézett az arcomba, a rosszultápláltság jeleit keresve. – Egészen biztos, hogy nem kér még egy szelet kenyeret vagy tortát, vagy valami mást? És hozzá se nyúlt a lángoshoz!

–  Nem, igazán, becsületszavamra! – tiltakoztam. – Nem bírok többet enni, vagy vacsorázni nem fogok tudni.

– Igaz is, a vacsora – mondta, és az arca elborult. – A vacsora. Sajnos, kénytelen leszek hideget adni vacsorára. Remélem, nem bánja.

– Nem, egyáltalán – bizonykodtam.

– Hátakkor – mondta – menjen, és keresse meg Charlie-t, és jöjjön vissza vele együtt, amikor végez a munkával. Hozza a holmiját is, hogy berendezkedhessen. Jó lesz így?

Így hát visszamentem az állatkertbe a közlegelőn át. Ott vagy egy óra hosszat bolyongtam elragadtatva, Whipsnade olyan hatalmas volt, hogy ennyi idő alatt fel se tudtam deríteni az egészet, de megtaláltam például a farkasok erdejét, ahol a fenyők sudáran és sűrűn nőttek, és gyökereik közt a homályban sunyi szemű farkasok ólálkodtak, fától fáig lopakodtak, s néha kaffogva és morogva egymásnak rontottak. Olyan fürgén és olyan nesztelenül mozogtak a fák között, mintha szélrohamtól felkavart fahamu foszlányait figyelné az ember. A farkasok mellett körülbelül egy félhektárnyi terület a medvék számára volt bekerítve. Nagy, dörmögő, tejeskávészínű medvék voltak, akik a szeder- és rekettyebokrok közt bolyongtak, szuszogtak és vájkáltak a mancsukkal.

Elragadtatással szemléltem a szabadban tartott állatokat. Nekem ez tetszett a legideálisabb módnak. Azt még ezután kellett megtanulnom, hogy van rossz oldala is annak, ha túl nagy területén tartjuk az állatokat, mind az állatok, mind a gondozók szempontjából.

Hirtelen rádöbbentem, hogy eljárt az idő. Visszasiettem az elefántházhoz és Charlie-hoz. Felszedtük a holmimat, és a közlegelőn át hazamentünk.

– Vegyétek le a csizmát! – szólt ránk Mrs. Bailey, amikor ajtót nyitott nekünk. – Nem akarom, hogy összesározzátok a frissen felmosott kövemet.

Az újságpapírokra mutatott, amelyeket szétteregetett az előszobában. Engedelmesen levettük cipőnket, és zokniban mentünk be az ebédlőbe, ahol az asztal roskadozott az ennivalótól. Volt ott sonka, nyelv és saláta, újkrumpli, borsó, bab, répa és egy hatalmas tál krémes piskóta, tejszínhabbal bőségesen megtetézve.

– Nos, nem tudom, elég lesz-e – aggályoskodott Mrs. Bailey. – Csak egypár hideg falat, sajnos, mára ennyi jutott.

– Szerintem nagyon jó lesz – mondta Charlie szelíd hangján.

– Bizony, nem egészen ilyet terveztem. A fiúnak valami meleg ételre van szüksége. De ma be kell érnünk ezzel. Leültünk, és enni kezdtünk. Az étel felséges volt, s egy darabig barátságos csendben ettünk.

– Hogy jutott eszedbe Whipsnade-be jönni, Gerry? – kérdezte végül Charlie, miután alaposan megrakott tányérján gyengéd alapossággal feldarabolta az ételt.

– Hát- mondtam – mindig érdekeltek az állatok, és állatgyűjtő szeretnék lenni. Afrikába meg ilyen helyekre akarok menni, tudják, és állatokat hozni onnan az állatkerteknek. Meg kell ismernem nagyobb állatok kezelését. Tudják, nálunk Bournemouthben nem tarthat az ember nagy állatokat, például szarvascsordát egy városszéli kertben, ugye?

– Aha – mondta Charlie. – Nem, ez már igaz.

– Vegyen még egy kis salátát! – unszolt Mrs. Bailey, akit hidegen hagytak a városszéli nagyvadtartás nehézségei.

– Nem, köszönöm, vettem eleget – mondtam.

– És mikor indulsz neki? – kérdezte Charlie. Egész komolyan gondolta. Rögtön megszerettem.

– Hát, amint kellő gyakorlatot szereztem.

Charlie bólintott, és aztán rejtelmesen és finoman elmosolyodott, s ajka hangtalanul mozgott. Szokása volt ez, mosolyogva és némán elismételni magában, amit éppen hallott, mintha az emlékezetébe akarná vésni.

– Egye meg a maradék borsót! – biztatott Mrs. Bailey. – Úgyis csak kidobjuk.

Végül, az ételtől eltelve, fölmentünk az emeletre, lefeküdni. Az én szobámnak tölgyfa gerendái voltak, és közvetlenül a ház eresze alatt volt. Kényelmesen volt berendezve, és mire végeztem a könyveim és ruháim kipakolásával, egészen fényűzőnek láttam. Ágyba bújtam, és diadalmasat sóhajtottam. Megérkeztem! Itt vagyok – Whipsnade-ben. Ezt a gondolatot ízlelgetve aludtam el. Úgy rémlett, csak pár másodperc telt el, s máris Charlie ébreszt egy csésze teával.

– Ki az ágyból, Gerry! – mondta. – Dologra! Bereggeliztünk a ropogós és sistergő kolbászos-szalonnás rántottából, s leöblítettük egy nagy kanna teával, aztán Charlie és én átvágtunk a harmatos közlegelőn, s beléptünk a park kapuján munkatársaink nyüzsgő tömegével együtt.

– Hol fogsz dolgozni, Gerry? – kérdezte Charlie.

– Nem tudom – feleltem. – Phil Bates nem mondta. Ebben a pillanatban jelent meg Phil Bates.

– Áá – mondta –, jó reggelt. Beszállásoltál? Helyes. – Hol fogok dolgozni? – kérdeztem.

– Azt gondoltam – felelte Phil megfontoltan –, azt gondoltam, hogy ma reggel kezdhetnél az oroszlánoknál.

II. LUSTA OROSZLÁNOK

Mert nézd az arszlán gyengéd fajzatát!

CHAUCER: A 16 ASSZONYOK LEGENDÁJA

Be kell vallanom, kissé meghökkentett a kijelentés, hogy az oroszlánokkal kell kezdenem a munkát. Büszkén állíthatom, hogy a szorongás semmi külső jelét se mutattam, amikor Phil ezt közölte, de úgy éreztem, hagyhatta volna, hogy valami viszonylag szelídebb állattal kezdjek – harmatos szemű őzcsordával például. Egyenest kitolásnak éreztem, hogy csak úgy odalök az oroszlánok elé, mielőtt még istenigazából megismerkedhettem volna a munkámmal. Hanem azért a lehető legnagyobb hidegvérrel fogadtam a hírt, és elindultam a parkon át, hogy megkeressem a részlegemet.

A részleg a hátság dombjainak tetején húzódott végig, félig elrejtőzve a bodzabokrok és a magasra nőtt csalán közt. Ahol a domb a völgy felé lejtett, megszakadt ez az aljnövényzet, és helyét furcsa, nagy, párnaszerű zöld fűcsomók vették át, melyek nyúl rágta parókája mind egy-egy hangyabolyt rejtett. Erről a pontról csodálatos kilátás nyílt a sakktáblaszerű szántóföldekre, amelyeknek pasztellszínei úgy változtak, ahogy egy-egy nagy felhőárny átsepert rajtuk, s amelyek ezt a részt a völgyön túl elterülő dombvidéktől elválasztották.

Ennek a részlegnek az idegközpontja egy roskatag kis kunyhó volt, amelyet kusza bodzabokrok bozótja vett körül. A kunyhó kackiásan félrevágott lonckalapot viselt, ami egészen elfedte a két ablak egyikét, és belsejét homályba borította. Kívül egy viharvert cégért viselt fennen a nagyigényű “Menedék” felirattal. A bútorzat klastrominak tűnt – mindössze három, a szétesés különböző fázisaiban levő szék, egy asztat, amely ideges ló gyanánt ingott és ugrándozott, ha az ember bármit is rátett, és egy bohókás fekete vaskályha. Ez utóbbi a sarokban guggolva füstöt pöfögött vasfogain keresztül, és egész hihetetlen mennyiségű parazsat böfögött fel.

Ebben a kis homályos kunyhóban találtam meg azt a két emlékeztetett. Joe ezzel szemben barna arcú volt, és vidáman csillogó kék szemével és rekedtes, ragadós nevetésével jó kedélyt terjesztett maga körül. Mikor befejezték reggelijüket, melyet érkezésem zavart meg, Jesse végigjárta velem a részleget, megmutogatta az állatokat, és elmagyarázta, mi lesz a munkám. A részleg egyik végén Peter, az erszényes medve éldegélt, utána egy sarki rókákkal teli elkerített rész következett, majd egy másik, a nyestkutyáké. Aztán jött a ketrec, két pitypangpihe fehérségű jegesmedvével, és egy verem, amelyben két tigris élt. A dombokon továbbhaladva, egy nagy elkerített rész következett, ahol további két tigrist tartottak, és végül azok az állatok, amelyekről a részleg a nevét kapta: az oroszlánok.

A keskeny, kanyargós ösvényen a bodzabokrok közül végül kijutottunk a magas, rácsos kerítéshez, amely az oroszlánok ketrecét vette körül. Ez a “ketrec” körülbelül egy hektárra terjedt ki, s fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt domboldalban épült. Amint a kerítés mellett haladtunk Jessével, egy olyan részhez érkeztünk, ahol az aljnövényzet megritkult, és egy kis tisztást vett körül, ennek hosszú, buja füve egy kis tavat övezett. Az oroszlánok egy girbegurba tüskés fa alatt hevertek, festőien elrendezett csoportban. Albert, a hím, elmélázva feküdt a sápadt napfényben, sörényébe burkolózva. Nan és Jill, két aranyszínű és vajkövér felesége, mély álomban hevertek mellette, s levesestál nagyságú mancsuk időnként gyengén megrándult. Jesse nevüket kiáltotta, és egy bottal megzörgette a rácsot, hogy odajöjjenek és bemutatkozzanak. Albert felénk fordította a fejét, és mélyen megvető pillantást vetve ránk, visszatért gondolataihoz. Nan és Jill viszont meg se moccant. Nem találtam őket sem vadnak, sem félelmesnek, valójában inkább elhízottnak, lustának és enyhén fensőbbségesnek hatottak.

Jesse szétvetette a lábát, mintha egy ringatózó hajón állna, erőteljesen szívott egyet a fogán, és vadul rám meredt kék szemével.

– Hát ide figyelj, öcskös! – mondta. – Ha rám hallgatsz, nem eshet bajod. Az erszényes medvéhez, a rókákhoz és a nyestkutyákhoz bemehetsz, érted? De meg ne próbálkozz egyedül a többiekkel, mert elintéznek. Talán szelídnek látod őket, de nem azok, érted?

Újra szívott egyet a fogán, és végigmért, hogy lássa, kellőleg felfogtam-e intelmeit. Biztosítottam, hogy a legkevésbé sincs szándékomban kikezdeni bármelyik állattal is, amíg jobban meg nem ismerem őket. Úgy éreztem – bár ezt nem mondtam –, hogy nem lenne comme il faut, ha egy olyan oroszlán falna fel, akinek, hogy úgy mondjam, még be se mutatkoztam annak rendje és módja szerint.

– Hát csak rám hallgass, fiam – mondta Jesse újra bólintva –, és én majd kitanítalak mindenre.

Első pár napomat teljesen kitöltötte a tanulás. Emlékezetembe véstem az etetés, a takarítás és egyéb napi teendőim rutinját, de ez a rutinmunka elég egyszerű volt, és miután megtanultam, több alkalmam volt a rám bízott állatokat megfigyelni és megismerni. Jesse is és Joe is roppantul mulatott rajta, hogy állandóan hatalmas füzetet hordok magammal, és – az első adandó alkalommal – előkapom, és jegyzeteket készítek.

Jesse “rohadt kis Sherlock Holmesnak” nevezett, aki “mindig mindenféle hülyeséget firkál”.

Joe néha megpróbált ugratni, és hosszú, bonyolult történeteket mesélt állataink különféle viselkedéséről, de mindig elragadta a képzelete, és én hamarosan észrevettem a csalást.

Természetesen az oroszlánokkal kezdtem megfigyeléseimet. Mivel életemben most kerültem először közelebbi kapcsolatba ezekkel az állatokkal, elhatároztam, hogy minden föllelhető szakirodalmat elolvasok róluk, hogy lássam, mennyire egyeznek saját megfigyeléseimmel. Igazából nem is lepett meg, mikor rájöttem, hogy (a mitológiai csodaszörnyeket leszámítva) talán nincs még egy olyan állat, amelyet ennyi képzelt tulajdonsággal ruháztak volna fel. Amióta csak valaki, zoológushoz méltatlan lelkesedésében, az Állatok Királyának nevezte, az írók egymással vetekedve szállították a bizonyítékokat, hogy az oroszlán jogosult erre a címre. Ez, megfigyeléseim szerint, különösen az ókori írókra áll, akik mind egyhangúlag dicsérték a Panthera Leo-t, jellemének szelídségéért, bölcsességéért, bátorságáért és a sportszerűségéért. Ezért hát kézenfekvő, hogy a szerény és tartózkodó angolok az oroszlánt választották nemzeti emblémájuknak. Nem kellett sokáig Albert és feleségei mellett élnem, hogy rájöjjek, az oroszlán egyáltalán nem olyan, amilyennek az ókori írók kikiáltották.

Plinius Természeti históriájában, amelyet angolul 1674 körül adtak ki, az alábbi élvezetes leírást találtam az Állatok Királyáról:

“Az vadállatok közül egyedül az oroszlán szelíd azokhoz, akik magukat megalázzák előtte, és nem érinti a magukat megadókat, hanem megkímél minden olyan teremtményt, amely arcra borul színe előtt.

Bár egyébiránt ádáz és bősz, mégis elsőbb tölti haragját férfiún, semmint nőn, és sohasem öl gyermeket, hacsak nem az éhség túlsága mián.”

Csak három napja ismertem Albertet, s máris fölfedeztem, hogy ez a leírás őrá nem illik. Az már igaz, hogy olyan ádáz és bősz volt, amilyet csak el lehet képzelni, de nem hiszem, hogy jellemében egy csipetnyi irgalom is lett volna. Ha bárki megpróbált volna “színe előtt arcra borulni”, fáradozásával csak azt érte volna el, hogy Albert tarkón harapja.

Egy másik régi író, akit alaposan tanulmányoztam, Purchase, arról tájékoztatott (egy olyan ember teljes biztonságával, aki életében nem látott még oroszlánt), hogy “az oroszlánok hideg vidéken szelídebbek, és meleg vidékeken vadabbak”. Mikor ezt először elolvastam, némi reménnyel töltött el, hogy talán össze tudok barátkozni Alberttel, mivel nem sokkal Whipsnade-be érkezésem után az idő hidegre fordult.

A bodzabokrok ropogtak a dombvidéken süvítő jeges széltől, sóhajtoztak és fázósan bújtak össze. Ilyen időben, ha hinni lehet Purchase-nek, Albert és hölgyei úgy szökdécselnek ide-oda, mint a játékos kiscicák.

Másnap reggel Purchase-be vetett hitem alaposan megrendült. Épp az oroszlánok ketrece mellett mentem el, kékre fagyva és kétrét görnyedve a szél ellen, útban vissza a “Menedék” oltalma és melege felé. Albert megbújt a sűrű fűben és csalánban, a ketrec egy kiszögellésében, ahol az ösvény egész közel vezetett el a rács mellett. Biztos vagyok benne, hogy már látott odautamon is, és elhatározta, hogy visszafelé jöttömben rám ijeszt. Megvárta, míg a közelébe érek, s akkor hirtelen a rácsnak ugrott, hajmeresztő dühös hördüléssel. Aztán leült a fenekére, és mérgesen bámult rám. Sárga szeme tele volt kegyetlen kajánsággal, hirtelen ijedelmemet látva. Nyilván ezt jó játéknak találta, mert még egyszer megismételte. Megint elszórakozhatott megriasztott gímszarvashoz illő ugrásomon, de ezúttal még azt az örömet is megszereztem neki, hogy kiejtettem a kezemből a vödröt, belebotlottam, és egy különösen dús csalánbokorba estem. Később rájöttem: a hideg nemhogy szelídebbé tenné Albertet, inkább szörnyű virgoncsággal tölti el, és ő ilyenkor azzal szórakozik, hogy elrejtőzik a bokrok mögött, és az arra haladó, gyanútlan öreg hölgyeket ijesztegeti. Gondolom, ez a testgyakorlat jót tett a vérkeringésének a csípősebb levegőben.

Továbbra is olvastam Pliniust és Purchase-t, de most már kritikusabb szemmel. Egy-egy zaklatott nap után, amikor Albert párszor rám ijesztett, az ő oroszlánjaik olyan megnyugtatólag hatottak, mint a tündérmesék, és sokkal jobban megnyerték a szívemet, mint a valóságos oroszlánok, akiket gondoznom kellett.

Különösen szerettem az olyan utazók történeteit, akik a vadonban találkoztak oroszlánnal, mert ezek a történetek mind az oroszlán intelligenciáját és szeretetre méltó jellemét emelték ki. Plinius elmeséli, hogy a siracusai Mentor találkozott Szíriában egy oroszlánnal, mely minden jel szerint ellenállhatatlanul vonzódott hozzá. Úgy ugrándozott körülötte, mint egy virgonc bárányka, és a lábnyomait nyalogatta a szeretet minden jelével. Végül is Mentor rájött, hogy ezt a szívhez szóló érzelemnyilvánítást az okozta, hogy az állat lábába tüske ment, s azt akarta, hogy ezt Mentor távolítsa el.

Az oroszlánok akkoriban különösen ügyetlenek lehettek, mert Plinius a továbbiakban leírja egy bizonyos Elpis történetét, amely még az én hiszékenységemet is végképp próbára tette. Alighogy Elpis Afrika földjére tette a lábát, egy tátott szájú oroszlánnal találta magát szembe. Teljesen érthető módon, a legközelebbi fához menekült (Bacchushoz fohászkodva segítségért), és jó ideig a fa felső ágain húzódott meg, miközben az oroszlán, még mindig tátott szájjal, ide-oda járkált alant, s különböző jelekkel próbálta tudomására hozni a nehéz felfogású fickónak, mi a baja. Elpis nyilván nem olvasott túl sok korabeli útirajzot, különben rájött volna, hogy az oroszlán azt akarja, távolítson el belőle egy tüskét vagy valami hasonlót. Csak nagy sokára kezdett derengeni Elpis előtt, hogy bármilyen bősz fenevad is az oroszlán, mégsem járkálhat állandóan fel-alá ilyen furcsán tátott szájjal. Így hát óvatosan leereszkedett a fáról, és felfedezte, hogy az oroszlánnak, ahogy illik, egy csontszilánk akadt be a szájába. Elpis ezt azonnal és a jelek szerint minden nehézség nélkül eltávolította. Az oroszlán annyira eltelt örömmel és hálával, hogy azonnal kinevezte magát jótevője hajójának hússzállítójává, és egész idő alatt, míg az a környéken horgonyzott, naponta friss vadhússal látta el a hajó utasait.

Albert és hölgyei, elődeikkel ellentétben, feltűnő egészségnek örvendeztek, és legnagyobb örömömre sose fúródott tüske a talpukba, aminek kiszedését tőlünk várhatták volna. Annak ellenére, hogy máris ugyancsak kövérek voltak, hatalmas étvágyuk volt. Úgy verekedtek és marakodtak a húson, mintha már hetek óta nem kaptak volna enni. Albert mindig elmarta a legnagyobb koncot, és a bokrok közé vitte elrejteni. Aztán gyorsan visszatért, hogy megpróbálja elcsórni a hölgyeknek szánt húst is. Ahogy a nőstényt félrepofozta a saját húsadagja mellől, szemléletesen illusztrálta az oroszlán nemes jellemét.

Hetente egyszer Albertet és a két hölgyet csapdába kellett csalnunk, hogy bemehessünk a ketrecükbe, és eltakaríthassuk a csontokat és ottlakásuk egyéb jeleit. A ketrec oldalába nagy, rácsos csapda volt építve, amely tolóajtóval működött. Mindhárom oroszlánt biztonságosan be kellett zárnunk ebbe a csapdába, mielőtt hozzáláthattunk volna a munkához. Ez a befogás fárasztó művelet volt, és unalmasságát csak nevetségessége tette elviselhetővé. Csapdába csalni az érthetően vonakodó Albertet és nőstényeit, ehhez agyafúrtság kívántatik, ráadásul az ártatlanság színlelésének és a gyors futásnak a képessége. A sikeres befogás legelső feltétele, hogy Albert éhes legyen, akkor aztán fel-alá járkál a rács mentén, apró szeme villog, sörényét bőszen borzolja fel. Akkor mi ragyogóan ártatlan arccal odaérünk a csapdához, és különféle ásókat, vödröket, keféket és vasvillákat rakodunk le az ösvényre. Aztán egy hatalmas, véres húsdarabot veszünk elő, és olyan helyre tesszük, ahol Albert láthatja is, szagolhatja is. Albert a sörénye mélyéből jövő, gonosz, szaggatott hörgések sorozatával fogadja ténykedésünket.

Aztán felnyitjuk a tolóajtót a csapda belső oldalán, és ácsorgunk egy kicsit, hangosan beszélgetve, mintha álmunkban se jutna eszünkbe az oroszlánokat befogni. Albert intelligenciájának védelmében el kell mondanom, hogy mindez persze egy percig sem téveszti meg, de már egyfajta szertartássá vált, amit tiszteletben kell tartani, különben az egész eljárás fejetlenségbe fullad.

Amikor elég idő eltelt, s Albertnek volt alkalma tanulmányozni a húsdarabot és latolgatni esélyeit, a húst betesszük a csapdába. A rácsnak támaszkodva ilyenkor megpróbáljuk Albertet szuggerálni. Minden különösebb hangsúly nélkül a következő megjegyzéseket tesszük: “Na, mit szólsz hozzá, Berci? Éhes vagy? Hát akkor gyere, gyere! Jó kisfiú! Egyél egy kis husikát! Gyere! Gyere, na, gyere! Gyere!…” Ezt aztán végeérhetetlenül ismételgetjük, mintha zsolozsmát mormolnánk, és az egészet az teszi még nevetségesebbé, hogy Albert az egészből egy mukkot sem ért.

Miután kimerítettük biztatásaink tárházát, rendszerint holtpontra jutunk. Mi dühösen meredünk Albertre, s ő dühösen bámul vissza ránk. Ezenközben Nan és Jill a háttérben izgatottan járkálnak föl-alá, de nem tesznek semmit, mert a hagyomány úgy kívánja, hogy uruk és parancsolójuk tegye meg az első lépést. Albert ilyenkor azt a látszatot kelti, mintha transzba esett volna. Ezek alatt a várakozások alatt rendszerint azzal ütöm el az időt, hogy megpróbálok választ találni a sokat vitatott kérdésre, vajon az emberi szemnek van-e valami hatalma a lelketlen állat fölött. Erősen koncentrálva Albert apró, sárga szemébe meredek, és ő rezzenés nélkül állja a tekintetemet. Ez a kísérlet csak annyi eredménnyel jár – ha ugyan ez eredmény –, hogy kissé kényelmetlenül érzem magam tőle.

Általában tíz perc elteltével Albert még mindig nem mutatja semmi jelét, hogy be akarna sétálni a csapdába, ezért kénytelenek vagyunk valami más trükkhöz folyamodni. A húst a csapdában hagyjuk, mi pedig ráérősen elsétálunk az ösvényen, míg csak Albert úgy nem ítéli, hogy számára biztonságos távolságba jutottunk. Akkor hirtelen beront a csapdába, megkaparintja a húst, és megpróbál kiszökni vele, mielőtt még visszarohanhatnánk, és rácsaphatnánk az ajtót. Az esetek többségében a rácsajtó pár ujjnyival Albert visszavonuló farka mögött csapódik be, s mi ott állunk, mint a hülyék, Albert pedig valami eldugott helyre viszi trófeáját, ott letelepedik mellé, élvezettel elfogyasztja. Ezzel természetesen kútba esik befogási tervünk, és kénytelenek vagyunk újabb huszonnégy órát várni, míg Albertnek megint étvágya támad. A részleg többi állatával körülbelül ugyanilyen módon kell bánnunk, ha be akarjuk őket fogni, de velük sosincs annyi bajunk, mint az oroszlánokkal. Albertnek külön tehetsége van rá, hogy bennünket bosszantson.

Ha mégis sikerül az oroszlánokat biztonságosan elzárni a csapdába, át kell kerülnünk a ketrec túloldalára, a kis ajtóhoz. Amikor belépünk a ketrecbe, szigorúan kötelező bezárni, sőt belakatolni az ajtót magunk mögött. Ezt az érzést sosem szerettem igazán, mert ez azt jelenti, hogy az ember be van zárva egy hektárnyi ketrecbe, amit vagy öt méter magas rácskerítés vesz körül, és ahonnan nincs menekülés, ha az oroszlánok valami csoda folytán kiszabadulnak a csapdából. Egyszer Joe és én mentünk be a ketrecbe, és mint rendesen, különváltunk, és mindketten végigjártuk a bokrokat, a múlt hétről ott maradt, fehérre rágott csontokat szedegetve. Hamarosan szem elől vesztettük egymást, de hallottam Joe fütyörészését, és időnként megzörrent a vödre is, amikor csontot dobott bele. A nagy tüskebokrok közt vezető keskeny kis ösvényt tisztogattam éppen, ahol a jelek szerint Albert szívesen járt, mert mindenütt láttam hatalmas mancsának nyomait a puha agyagban és itt-ott a sörényének foszlányait is a tüskéken fennakadva. A nagy mancsnyomok fölött méláztam, s arra gondoltam, micsoda gonosz és undok jószág ez az Albert, mikor hirtelen felbőgött. A csapdák valamivel odébb voltak, tőlem balra, a fák mögött, mégis meg mertem volna rá esküdni, hogy az üvöltés közvetlenül előttem hangzott fel. Nem vártam, míg felderíthetem Albert hollétét, hanem teljes erőmből futni kezdtem a kijárat felé. Joe és én egyszerre értünk oda.

– Kiszabadult? – kérdeztem, mikor végre biztonságban voltunk a ketrecen kívül.

– Nem tudom – mondta Joe –, nem vártam, amíg megpillantom.

Megkerültük a ketrecet, és láttuk, hogy az oroszlánok még mindig a csapdában vannak, de Albert szemében jókedvű fény csillant, ami elgondolkodtatott.

Ez volt az első eset, amikor az oroszlán úgynevezett hasbeszélő képességéről meggyőződhettem. Sok író állítja, az oroszlán irányítani tudja a bőgését, hogy úgy hallatszik, mintha egyszerre két-három különböző irányból jönne. Ez nem is olyan lehetetlen, mint amilyennek hangzik, hiszen sok madár és rovar is meglepő hasbeszélő képességet mutat. Bizonyos esetekben az ember a saját szemével látja az illető állatot, amint hangot ad, mégis úgy rémlik, a hang tőle egy vagy néha több méterrel odébb szól. Ha az oroszlán is képes erre, ez nyilván igen hasznos lehet számára, mert így éjjel pánikot kelt különböző állatcsordákban úgy, hogy azok riadtan feléje rohannak, nem pedig elfelé tőle. Az iménti eset alapján bizonyosnak látszott, hogy Albert irányítani tudja a hangját. Ugyanakkora távolságra volt tőlem, mint Joe-tól, mégis mindketten meg voltunk róla győződve, hogy az ordítás egész közelről jött.

Nem sokkal ez után az eset után újabb és éppolyan meglepő példáját tapasztaltam annak, hogyan irányítja Albert a hangját. Egyszer késő este egy falusi mulatságról hazafele menet úgy határoztam, hogy lerövidítem az utam, és átvágok a parkon. Az utam az oroszlánketrec mellett vitt el, s miközben a zizegő bodzabokrok közt hazafelé siettem, Albert olyan dühös morgást eresztett meg, hogy megdermedtem. Nehéz volt megállapítani, honnan jön a hang, bár tudtam, honnan kell jönnie. A föld is megrezdült belé, úgy éreztem, hogy a hang a talpamon át terjed felfelé. A hangból ítélve, Albert éppúgy lehetett a ketrecen kívül, mint belül. Nem volt épp kellemes érzés, és csak a természettudomány iránti lelkesedésem tartott vissza, hogy nyúlcipőt ne kössek. Vakmerően odamentem a rácskerítéshez, és belestem a homályba, de nem láttam semmit, és a hold fénye sem segített. A bokrok feketén és mozdulatlanul álltak. Ahogy végigmentem a ketrec mentén, éreztem, követnek, látni véltem az oroszlánok sóváran rám szegezett tekintetét, de a sárgásbarna testek semmi zajt nem ütöttek, és a hatalmas mancsok alatt egyetlen ágacska sem roppant meg, ami elárulhatta volna, merre vannak. Amikor a dombon felfelé kezdtem kapaszkodni, elhagyva a kerítést, megvető és gúnyos szusszanás hallatszott.

Egyesek nem hiszik el, hogy az oroszlán képes szándékosan irányítani a hangját. Azt állítják, hogy mindössze a földhöz közel tartja a száját, amikor bőg, ezért a hang elmosódik, és lehetetlen megmondani, melyik irányból jön. Ezt az állítást ellenőrizendő, megpróbáltam mindent, hogy egyszer jelen legyek, amikor Albert üvölt, de sosem sikerült. Időről időre reménykedőn sétáltam el a ketrece előtt, várva, hogy épp akkor bőgjön fel, amikor látom, de Albert mindig konokul hallgatott. Néha, meghallva ordítási előkészületeit, az állatkert látogatóit különös látvánnyal örvendeztettem meg: egy ápoló őrült iramban rohan a fák közt, mintha egy kiszabadult állat lihegne a nyomában. Ám valahányszor kifulladva a rácskerítéshez értem, Albert vagy befejezte már, vagy meggondolta magát, és egy-két torokköszörülés után újra némaságba burkolózott. Mindezért mégis kárpótoltak azok a nagyszerű üvöltések, amiket látókörömön kívül produkált.

Úgy tetszett, Albert késő délután szeret legjobban dalra gyújtani. Egész hirtelen, két-három bemelegítő “hrm” hanggal kezd, közöttük hosszú szüneteket tartva, mintha a kellő hangfekvést keresné. Aztán rákezd teljes erővel: a “hrm”-ök mély torokhangokká válnak, egyre rövidebb szünetekkel, amíg csak össze nem folynak egy borzasztó crescendóba. Reszelős hörgései egyre gyorsabban és gyorsabban követik egymást, aztán lassulni kezdenek, majd éppolyan váratlanul, ahogy elkezdődött, hirtelen vége szakad az egésznek. Nehéz leírni, milyen félelmetes ez a süvöltő fenyegetés, mikor a hang csúcspontjára ér. Tárgyilagosan vizsgálva, ez a dal leginkább arra emlékeztet, mintha valaki egy hatalmas, visszhangzó hordón fát fűrészelne. Először a fűrész lassan mozog, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy az acél belerágja magát a fába, majd lassul a fűrészelés, annak jeleként, hogy mindjárt vége, s hirtelen csend áll be. És ebben a pillanatban mindig szinte várom, hogy meghallom a leeső fadarab tompa puffanását a földön.

A vele való néhány hetes ismeretségből azt szűrtem le, hogy Albert semmiben sem felel meg annak az eszményi képnek, amelyet a népszerű vélekedés az oroszlánról őriz. Mogorva és féktelen, s hiányzik belőle minden finomabb érzés. Apró, sárga szemében mindig csalódott harag kifejezése ül, mintha igyekezne megfelelni fajtája vad hírének, de már elfelejtette volna, miért. Mindig van benne egy kis zavart értetlenség, mintha azon rágódna, egyáltalán így kell-e viselkednie. Amikor éppen nem a ketrecet rója bősz kedvvel, akkor azzal szórakozik, hogy a mit sem sejtő látogatók felé veti magát, és kajánul élvezi a riadalmukat. Etetéskor a már leírt elítélendő módon viselkedik, miután pedig dugig ette magát a saját adagjából és az ebül szerzett húsból, elterül a magas fűben, és böfög. Akárhogy igyekeztem, egyetlen szeretetre méltó jellemvonást sem tudtam Albertben fölfedezni.

Ismeretségünk egész ideje alatt csak egyszer fordult elő, hogy Albert valóban királyinak mutatkozott, amikor Jill üzekedni kezdett. Albert felborzolta sörényét, és hosszú léptekkel rótta a ketrecet, szívet szaggató “hrr”-öket hallatva, és nemességet meg határozottságot sugalló pózokba vágta magát. Bizonyos vagyok benne, hogy Plinius is kedvét lelte volna benne. Amíg Albert Jill után koslatott, újra belebújtam Plinius könyvébe, hogy lássam, mit ír az oroszlánok szerelmi életéről. Az első idevágó utalás, amit találtam, nem volt valami hízelgő: “…ezek az oroszlánnőstények szerfölött buják, és ez okból olyan ádázak és vadak a hímek. Ezt Afrika tudja leginkább, és látja leggyakrabban és kiváltképpen a nagy szárazságok idején, amikoron szomjuktól űzve a vad állatok csordákban vonulnak az ott lelhető kevés folyókhoz, és ott összetalálkoznak. És ekkoron esik, hogy olyan sok furcsa kevert és korcs fajta állatok keletkeznek, minthogy a hímek akár erővel, akár kedvtelésből meghágják minden fajta nőstényét.”

Sohasem láttam, hogy Nan és Jill általában buja módon viselkedett volna, s még amikor üzekedtek is, inkább untatta őket Albert tolakodó figyelme.

Plinius így folytatja: “…a hím oroszlán a párduszot felismeri szagáról és illatjáról, és tudja, hahogy nősténye megcsalta őt, és ezenkor teljes erejével nőstényének ront, hogy lesújtsa és megbüntesse.”

Nannek és Jillnek semmi alkalma nem volt rá, hogy Albertet megcsalja, mivel. egy ketrecbe voltak zárva. De az az érzésem, hogy Albert szigorú férj lett volna, és nem szerettem volna a felesége lenni, amikor rajtakap, hogy épp egy “párdusszal” flörtölök.

Sosem értettem, hogy a látogatók miért néznek lopva össze, s miért vihognak éretlenül, valahányszor Albert a legnagyobb méltósággal és tökéletesen zavartalanul fajfenntartó tevékenységét végezte egy tisztás közepén. A látogatók bizonyára még jobban fel lettek volna háborodva, ha tudják, hogy Albert a tulajdon lányával ül orgiát. Vérfertőzés!

Joe-t is hatalmába kerítette ez a furcsa szégyenlősség, ha párzás közben érte az állatokat, és inkább gondosan elkerülte azokat a ketreceket, ahol tudta, hogy ez a szörnyűség folyik. Jesse viszont nem volt ilyen félénk. Rekedt hangján becsületsértő biztatásokat ordítozott az állatok felé, míg a tömeg zavartan topogott, majd eloszlott körüle. Jesse nagy mestere volt annak, hogy lehet egy tömeget gyújtásnyi idő alatt szétoszlatni.

– Nem tudom, hogy csinálja – vallotta meg nekem Joe bizalmasan a “Menedék” szűzies oltalmában. – Engem kiverne a hideg verejték, bizony isten. A minap épp az oroszlánok mellett mentem el, és Jesse ott állt, és a fiatal lányoktól hemzsegő tömeghez beszélt, közben az öreg Albert és Jill meg űzték az ipart. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Én nem tudnám megtenni száz fontért sem.

Száját elgondolkozva összehúzta, és olyan szomorúnak látszott, mintha valóban épp visszautasítaná a pénzt. Szegény Joe-nak nem volt irigylésre méltó az élete az állatok párzási időszakában.

Jessének az élet tényei iránt tanúsított nagyvilági viselkedésén túl még egy különös képessége volt, amivel mindkettőnk irigységét kivívta. Ahogy egy forráskutató- megérzi a vizet a kézcsontjaiban, és megrándítja a villás faágat a rejtett forrás fölött, vagy ahogy a szarvasgomba keresésére idomított kutya kiszagolja az ízletes gombát, bármilyen mélyen rejtőzik is az a föld alatt, ugyanígy Jessének csodálatos érzéke volt, hogy megállapítsa a borravalót. Rendszerint kinn állt a “Menedék” előtt, fogát szívogatva és az arra haladó látogatókat gusztálva, s egyszer csak megmerevedett, deres szemöldöke megrándult, és rövid, elégedett csattanással zárta össze a száját.

– Ott megy két shilling – mondta, és már ment is becserkészni a vadat a gondjára bízott nagymacskák minden ravaszságával. Bárhogy is próbáltuk, Joe-nak és nekem sose sikerült semmi különbséget fölfedeznünk a Jesse által kiszemelt látogatók meg a többiek közt. De Jesse tévedhetetlen ösztönnel még a lerohanás előtt pontosan fel tudta becsülni az összeget, amit az illetőből kihúz. Ragyogó kalóz lett volna belőle.

– Nem tudom, hogy csinálja a vén szarházi – mérgelődött Joe. – A múltkor is azt mondja nekem: “Most próbálj te szerencsét, Joe! Ott az a pali a jegesmedvéknél, az ott, a puhakalapban. Kiszedhetsz belőle akár öt shillinget is.” No, hát oda is mentem, és félórát szövegeltem annak az alaknak, mindenfélét meséltem neki. Becsszóra, mindent bedobtam, és mindössze egy vacak Woodbine cigarettát szedtem ki belőle.

Egy idő után, sajnos, ráuntam Albertre és a nőstényeire. Hiányzott belőlük a részleg többi állataiban meglevő személyiség. Ráadásul a legkevésbé sem voltak hajlandók barátságosan viselkedni, így nem tudtam igazából megismerkedni velük. Plinius képzeletbeli oroszlánjait és oroszlántörténeteit sokkal érdekesebbnek találtam, mint azokat az eleven példányokat, akiket gondoznom kellett. Nem tudom, Albert észrevette-e, hogy nem nagyon szeretem, de a jelek szerint hirtelen nagyon meggyűlölt, és zajos és riasztó kísérleteket tett rá, hogy lemészároljon, valahányszor a ketrecbe mentem. Majdnem sikerült is neki.

Egy nap Joe úgy döntött, kipucoljuk az oroszlánketrec mellett vezető csatornát, hogy legyen mit megemlegetnem, ha majd más részleghez kerülök. Oda is mentünk, felszerelve locsolócsővel, vasvillával, kefével és egyéb szerszámokkal; és egy idő után sikerült is Albertet és társaságát becsalogatnunk a csapdába. Akkor aztán Joe vidáman fütyörészve locsolt, én meg átmásztam a védőkorláton, és szép sorjában kitisztítottam a lefolyóból az ott felgyülemlett szemetet. Egész közel kellett mennem a rácshoz, s ezért is kellett Albertet a csapdába zárni. A ketrec rácsai ugyanis olyan távol álltak egymástól, hogy Albert ki tudta dugni a mancsát köztük, a csapda rácsai viszont sűrűbbek voltak. Szépen haladtunk a munkával, mikor a csatornának ahhoz a szakaszához értem, amely közvetlenül a csapda mellett haladt el, ahol Albert fortyogott a dühtől. Joe vidám nemtörődömséggel locsolt, ezért minden csöpögött a víztől. Amint fölegyenesedtem, hogy a seprűért nyúljak, megcsúsztam, és a csapda rácsának estem. Még szerencse, hogy a rács sűrű volt, különben Albert vállon ragadott volna. Így sem vesztegette az idejét, hanem diadalmas acsargással felém ugrott, s megpróbálta mancsát átpréselni a rácson, hogy belém marhasson. Csak pár ujja fért át, de az egyik körmét sikerült alaposan beakasztani a köpenyem ujjába: Joe ijedten felkiáltott, s mivel nyilván azt hitte, hogy Albert marcangolni kezdett, felénk irányította a csövet. Persze Albert pofájába akart locsolni, hogy eleresszen engem, izgalmában azonban rosszul mérte föl a távolságot. Épp amint kiszakítottam magam Albert karmából, és elugrottam, az arcomba kaptam a teljes vízsugarat, ami visszalökött a csapda falának. Míg támolyogtam és köpködtem, Albert még egyszer megpróbált belém akaszkodni, de sikertelenül, Joe viszont újból megeresztette a vizet, és pontosan a szemem közé talált vele. Végül is elkecmeregtem a csapdától, és csuromvizesen átmásztam a védőkorláton.

– Kinek a pártján vagy te voltaképpen? – rivalltam rá Joe-ra.

– Ne haragudj – mentegetőzött bűntudatosan –, de azt hittem, hogy a vén disznó elkapott.

– Legalábbis te tőled telhetőleg segítettél neki – mondtam keserűen, tenyérnyi zsebkendőmmel törülközve.

A hosszú nyári estéken hetente kétszer ott maradtam még Joe és Jesse távozása után, utánanéztem, nem fitogtatja-e egyik-másik látogató az intelligenciáját azzal, hogy átmászik a védőkorlátokon, vagy palackokkal dobálja az állatokat.

Nagyon szerettem ezeket az estéket. Ura voltam mindennek, ameddig a szemem ellátott. A “Menedék”-ben egy csésze erős tea mellett üldögéltem, s megpróbáltam kibogozni és rendbe szedni odavetett jegyzeteimet. Odakinn az árnyak ilyenkor már fokozatosan megnyúlnak a füvön, és a látogatók utolsó csoportja is a kijárat felé igyekszik. Mikor a tömeg elmegy, nagy csend támad, s a törpekengutuk óvatosan előugrálnak a bodzabokrok rejtekéből, ahová a kisfiúk üvöltő hordája űzi őket napközben. Albert megereszt néhány fojtott “hrm”-öt, hogy bemelegítsen az esti koncertre, s az ember egész tisztán hallja a medencéjükben heverő jegesmedvék locspocsolását.

Az utolsó dolgom hazaindulás előtt végigjárni a részleget, és meggyőződni róla, hogy minden rendben. A kis kenguruk csendben legelnek a füvön, elszórva, elnyugodva a látogatók távozását követő hirtelen csendben. Ráni, a nőstény tigris örül, hogy kinyitom a barlangja ajtaját, mivel a nagy betonverem, ahová a barlang nyílik, már árnyékban van, és nem perzseli a talpát. Paul, a fia ilyenkor már alszik szalmaágyán. Arrébb, a dombokon túl a mosómedveszerű nyestkutyák összetekeredve fekszenek kis faóljaikban, mellettük a sarki rókák mint halvány árnyékok cikáznak a bokrok közt. Előttem az ösvényen a kenguruk ijedten szaladnak szét, ugrálva, az aljnövényzetet törve-zúzva. Az oroszlánok a medencéjük partján, a hosszú fűben fekszenek. Albert sörényébe süppedve meditál, mint rendesen, míg mellette Nan és Jill teli hassal alszanak. Törpekenguruk ugrálnak lassan a füvön mindenütt, nehéz farkukat maguk után vonszolva. Szarkacsapat verdes és rikoltoz a fatetőkön.

A tigrisketrecben Jum és párja szunyókál, míg a ketrec körül a bokrok a kis kenguruk mozgásától pattognak és susognak. Kenguruk, kenguruk, kenguruk mindenütt. És a bodzabozótok homályában hallani, ahogy nyúlszerű fogukkal a fák kérgét rágják. Miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben, a Mrs. Bailey által készített hatalmas tea gondolatától ösztökélve (mindig teával vár, ha későig vagyok ügyeletes), hazaindulok. Kifelé menet mindig akad egy-egy fölszedni való üres palack vagy uzsonnapapír.

III. A TIGRISEK DIADALMENETE

Meglásd, a tigris megfizet gondod- s költségedért.

BELLOC: A TIGRIS

Kora reggel, amikor megérkezünk, a napsütés alig melegít még, de törékeny arany fényt terít a fákra és a fűre, s a tiszta fényben az ember láthatja és hallhatja, hogy ébredezik a park. A bodzák imbolygó árnyai közt, amelyeknek ágain még fennakadt egy-egy párafoszlány, törpekenguruk csapata kuporog a nyugodt reggeli napsütésben. Vaskos testük petyhüdt, szőrük csapzott a harmattól. Az elkerített legelőkön át tisztán. visszhangzóan hallatszik, hogy egy páva harsányan rikoltoz, s színes farkát átvonszolja a fenyvesen. A zebrák, ahogy elhaladunk mellettük, felvágják a fejüket, és hatalmas páraoszlopokat horkantanak ránk, és idegesen, ágaskodva lépnek egypárat a nedves füvön. Befordulunk a kavicsos ösvényen, amely a részlegünkhöz vezet, és a jegesmedvék reszkető fekete orrukat fordítják felénk ketrecük rácsai közül. izgatott vágyakozással szimatolva a hónunk alatt vitt veknik finom illatát. Jesse és Joe továbbmennek a kunyhó felé, én pedig lemegyek a tigrisverembe. A vasajtó megzördül, s a hang ezerszeresen zördül vissza a föld alatti betonbarlang falairól, én pedig belépek, és elkezdem a napi munkát.

A tigrisek felébrednek, és rózsaszínű szájuk párás ásításával üdvözölnek, lustán elnyúlva zizegő szalmaágyukon. Aztán elegánsan nyújtóznak – hosszú, homorított hátú, felálló farkú, orr-rezegtető nyújtózkodással –, majd nesztelen léptekkel végigmérik a barlangot, hogy kikukucskáljanak rám a rácsos ajtókon keresztül. Ebben a veremben négy tigrisünk közül kettő él, Ráni és Paul, anya és fia. De mivel Paul nem viseltetik gyengéd fiúi érzelmekkel szülője iránt, külön barlangban kell aludniuk, és csak felváltva lehet őket kiereszteni a verembe. Első dolgom reggel Ránit kiereszteni. Elhúzom a súlyos vasajtót, majd újra bezárom, amint Ráni lomhán kiballagott a napfénybe. Aztán azzal töltök el öt szabálytalan percet, hogy fiát húscafatokkal etetem.

Paul a legnagyobb és legszebb az összes tigrisünk között. Mozdulataiban annyi a bágyatag tökély, kedélye annyira nyugodt, hogy nehéz elhinni, valóban Ráni az anyja. Nesztelenül és ráérősen mozog hatalmas tűpárnamancsain; anyja ugyanilyen zajtalanul mozog, de gyors, ideges, szaggatott mozdulatai nyugtalanító módon idézik eszembe, hogy képes váratlanul lerohanni bárkit. Esküdnék rá, ideje nagy részében azon töri a fejét, hogyan ölhetne meg bennünket. Van benne valami vad vonás, ami szinte süt rezzenéstelen, zöld szeméből. Paul nyugodt méltósággal és nagy gyöngédséggel veszi el a kezemből a húst, anyja vadul kap a magáé után, és ha tehetné, a karom is lenyelné. Paul inkább úgy fest, hogy még ha kínálnám is neki a kezem, megvetően visszautasítaná. Jóleső gondolat, még ha nem is igaz.

Ezek alatt a reggeli beszélgetések alatt Paul annyira úgy viselkedik, mint egy jóságos nagybácsi, hogy erővel kell emlékeztetnem magam; veszélyes is lehetne, ha akarná. A nyakát meggörbítve fejét a rácshoz nyomja, és hagyja, hogy a fülét vakargassam, s inkább óriási cicának látszik, mint a közhiedelem vérengző tigrisének. Királyi leereszkedéssel fogadja el húsadományaimat, s miután megette, lefekszik, és talpát nyalogatja, míg én a rács előtt guggolva elbűvölten nézem. Lenyűgöző látvány ilyen közelről figyelni. Gazdagon színezett testének minden centimétere gyönyörűen arányos, s mozdulatai kecsesen folynak egymásba. A feje masszív, a két füle közt igen széles, a szőr az álla körül egyenletesen bodrozódik, és egész halvány sáfránysárga. Élénk színű bundáján a csíkok fekete lángnyelvekként húzódnak végig. A legszebb rajta talán a szeme, amely nagy, mandulavágású, s a színe olyan, mint egy tenger csiszolta levélzöld kavicsé.

Paullal folytatott reggeli eszmecserémnek általában Jesse vet véget, tudakolva, hová, a majd megmondta, micsodába, tűntem el az ásójával. Minden reggel ugyanis azzal az ürüggyel időzöm kissé a tigriseimnél, hogy felajánlom, majd én hozom az ásóját. Ez a szerszám lényeges részét képezi Jesse reggeli programjának; ezzel szokott eltűnni a fák között, hogy kora reggel könnyítsen magán.

Mikor Jesse visszatér a természet lágy öléről, munkához látunk, és kitisztítjuk a tigrisvermet. Először Ránit zárjuk vissza a barlangjába, majd a kefékkel és vödrökkel behatolunk a verembe, lesikáljuk a betont, és összeszedjük a tegnap esti vacsora csontjait. Aztán kiengedjük először Ránit, aztán Pault (külön-külön), hogy kitisztíthassuk a barlangjukat, és kicseréljük az almukat. Mikor visszaeresztjük őket a barlangjukba, furcsán viselkednek. Egyenest a szalmaágyukhoz mennek, körülszaglásszák, aztán a közepére állnak, és elkezdik gyúrni és pofozgatni a szalmát a mancsukkal. Fülüket hátrasunyítják, és félig behunyt szemük álmatag és elgondolkodó lesz. Aztán hirtelen fölegyenesednek, majd bőségesen és precízen friss szalmaágyuk kellős közepére vizelnek. Ezzel végezve, eleresztik magukat, és a délelőtt további részét szunyókálással töltik, időnként a talpukat nyalogatják, vagy nagyokat ásítanak. Azt hiszem, mikor bemennek a barlangjukba, ahol friss szalmaalmot és a földön tiszta fűrészport találnak, saját erős szagukat pedig egy időre elnyomja a falakra és a padlóra szórt fertőtlenítő szaga, be akarják bizonyítani saját maguknak (és minden arra tévedő látogatónak), hogy a barlang saját birodalmuk része. Ezért fecskendezik be a szalmát újra saját orrfacsaróan erős szagukkal. Aztán, ha mintegy végeztek a “zászlófelvonással”, nyugodtan lepihenhetnek, és várják az etetést.

Miután kitisztítottuk a vermet, mindhárman visszatérünk a “Menedék”-be egy harapásra. A homályban, nyikorgó székeinken gubbasztva nagy érdeklődéssel vesszük szemügyre egymás tízóraiját. Jesse szendvicsét nagy, vörös mancsában tartva, lassan és módszeresen, de minden érdeklődés nélkül eszik. Joe nagy iramban fal, s közben tele szájjal beszél hozzám kedélyesen, megjegyzéseit furcsa, fátyolos nevetésének kitöréseivel fűszerezve. Nem ismerek más embert, akinek a nevetését a “hihihi”-vel lehet pontosan leírni. Jesse komoran hallgat, s ha már végzett az evéssel, üres tekintettel bámul ki az ablakon, fogát szívogatva. Aztán egy kétéltű lassúságával pipára gyújt, s azt szívja, szörcsögteti és szortyogtatja, míg Joe és én megvitatjuk az időjárást, a horgászatot, a nyúl megnyúzásának legcélszerűbb módját, esetleg a Joe széke fölött, a falra kitűzött három szőkeség előnyeit hasonlítjuk össze. Aztán feltápászkodunk, és elhagyjuk a kunyhót, hogy elvégezzük következő feladatunkat, a jegesmedvék ketrecének tisztítását. A “Menedék” körül a bodzaágak kusza szövevényében a szarkák gyanakvóan rikoltoznak, mikor megjelenünk, s Joe megereszt egy hatalmas, öblös kiáltást, amitől a szarkák mint fecsegő, tarka nyilak robbannak ki a levelek közül.

A húst kora reggel hozzák. Nagy, vérfoltos combok, amelyeket zöld festék foltjai tarkítanak, hogy jelezzék, emberi fogyasztásra alkalmatlanok. Fél háromtól háromig ezeket a darabokat megfelelő méretűre vágjuk, vödrökbe rakjuk, és eldöntjük, melyik állat kapja az olyan nyalánkságokat, mint a szív és a máj. Aztán háromkor megkezdődik az etetés.

Mindig a tigrisketreccel kezdünk (lakóit magunk közt a túlsó tigriseknek nevezzük), mert ez áll a részleg legtávolabbi pontján. Itt él (egy akkora, kusza aljnövényzettel benőtt ketrecben, mint az oroszlánoké) Jum és Maurena, akiket semmiféle rokonság nem fűz a veremben élő Paulhoz és Ránihoz. Ketten elindulunk a hússal teli vödrökkel. Ilyenkor szinte a semmiből kis kölykök egész serege bukkan elő, és követ bennünket, olykor elvétve akad egy-egy felnőtt is köztük. A gyerekek körülöttünk rohangálnak, éles hangon kiabálnak, kérdezősködnek, ugrálnak, egymást lökdösik, hogy jobban láthassák a véres húsdarabokat.

– Cor! Nézd csak a húst… Alf… Alf… Nézd a húst! – Minek a villa, bácsi?

– Hú, fogadok, ezt aztán befalják! – Miféle hús ez, bácsi?

– Johnny, ne lábatlankodj az ápoló bácsi előtt! Johnny, nem hallod?!

És így tovább, egészen, amíg a tigrisketrechez nem érünk, ahol Jum és Maurena őrjöngő türelmetlenséggel rohan fel és alá a rács mentén.

Mindig izgalmasabb ezt a két tigrist etetni, mint Pault és az anyját, mert a verembe egyszerűen csak bedobjuk a húst, de a túlsó tigrisekhez közelebb kerülünk az etetés alatt. Egy darab húst a villára szúrunk, és a vékonyabb, többnyire a csontos végét bedugjuk a rácson. Jum, mint finom úriemberhez illik, a párjára vicsorog, és elpofozza a hústól, ha az megpróbálna beleharapni. Szájába ragadja a konc végét, lábát a padlónak feszíti, és ívben meghajló háttal, duzzadó izmokkal húzni kezdi. Ez az erőmutatvány egész hihetetlen és félelmetes, mert ahogy a húst centiről centire behúzza, a rács a szó szoros értelmében széthajlik a nyomásától. Amikor hirtelen kiszakad a rácsból, Jum a fenekére huppan, de aztán a hússal szájában emelt fővel és büszkén elvonul a bokrok közé, hogy a kis tónál fogyassza el.

Miután Jumot és Maurenát megetettük, visszatérünk a veremhez, hogy újra telerakjuk vödreinket. Megint egy csapat nézelődő követ bennünket, s kénytelenek vagyunk állni buta kérdéseik pergőtüzét, amit a tigrisetetés mindig kivált.

– Miért nyers húst kapnak? – Megennék a főtt húst?

– Miért csíkos a tigris?

– Megharapnák, ha bemenne a ketrecükbe?

Ezeket általában a felnőttek kérdezik, a gyerekek rendszerint sokkal értelmesebb kérdéseket tesznek fel.

Bár nekem Paul a kedvencem, el kell ismernem, hogy Jum és Maurena sokkal jobban mutat. Amint a fák és a bokrok zöld háttere előtt mozognak, a színük sokkal élénkebbnek tetszik. Összeférhetetlen pár, és sosem győzöm csodálni azt a testi és szellemi hirtelenséget, amivel a lusta, lassan baktató állatok a düh fújó és vicsorgó megszemélyesítőivé válnak.

Más miatt is szeretem Jumot és a párját, egymás közti kis csevegéseikért, amiket nagyon szokatlan módszerrel folytatnak. Olyankor hallatott hangjaik annyira különböznek azoktól, amiket morgás és acsargás közben produkálnak, hogy azt egy egészen külön nyelvnek lehet tekinteni. Teljes egészében szippantásokból áll ez a nyelv, méghozzá hatalmas, bugyborékoló, orr-rezegtető szippantásokból. Egész hihetetlen variációit tudják előállítani, s nagyon változó értelmet fejeznek ki (legalábbis én ezt képzelem) ezekkel az egyszerű hangokkal. Csak akkor beszélgetnek így, ha bezárjuk őket, vagy közvetlenül azután, hogy a csapdából kieresztjük őket.

Két merőben különböző módon szippantanak, s mindkét fajtát variálni tudják a körülményeknek megfelelően. Az első módszerrel hosszú és zengő hangokat adnak ki, mintha halk, dünnyögő csevegést folytatnának, a másodikkal képzett szippantások viszont meglepően hangosak, és kérdő jellegűek. Ebben a tereferében mindkét tigris részt vesz, s amikor az egyik egy kérdő szippantást hallat, a másik mindig valamiféle választ ad. Először csak a két főtípust tudtam megkülönböztetni: a halk dünnyögést és a kérdést. Tovább figyelve őket, úgy hallottam, hogy ezeknek mindegyike kicsit változik minden egyes alkalommal, mintha minden szippantás különbözne a másiktól, és mindegyiknek különjelentése lenne. Amikor először hallottam egy ilyen társalgást, azt hittem, a tigrisek egyszerűen szimatolgatják egymást, de aztán úgy véltem, valóban beszélnek egymáshoz, ha mégoly primitív nyelven is. Ez annyira fölkeltette az érdeklődésemet, hogy kitartó próbálkozással elsajátítottam néhány egyszerűbb hangot, aztán visszamentem a veremhez, és Paulon kipróbáltam őket. Mikor az ajtajához jött, hogy elbeszélgessen velem. megtöltöttem a tüdőmet levegővel és egy erős, hosszú, kérdő szippantást hallattam. amit – ebben biztos voltam – még maga Jum sem csinált volna különben. Reméltem, hogy Paul válaszol. Megállt, láthatólag meghökkent, és pár lépést hátrált. Újabb hangot hallattam, majdnem olyan jól sikerült, mint az előző, s most már kevesebb nyálat is vesztegettem. Úgy éreztem, kezdek rájönni a dolog nyitjára. Reménykedve figyeltem Pault. Olyan megvetően mért végig, hogy majdnem elpirultam szégyenemben, aztán hátat fordított, és visszaballagott a vackához. Úgy éreztem. többet kellett volna gyakorolnom, mielőtt kipróbálom rajta.

Billyvel is akkor ismerkedtem meg, amikor épp a tigrisnyelvet próbáltam elsajátítani. Az oroszlánoktól jöttem, és útban visszafelé tigrisszippantásaimat gyakoroltam. Befordulva a sarkon. egy valódi. erőteljes szippantást eresztettem meg, s majdnem beleütköztem egy kócos, vörös hajú, kerek, kék szemű, pisze orrú, langaléta ifjúba. akinek állát és felső ajkát finom tojássárgaszínű pihe fedte.

– Hello! – üdvözölt megnyerően mosolyogva. – Te vagy az új ember?

– Igen – feleltem. – Te ki vagy?

Karjával kaszáló mozdulatot tett. és vihogva így szólt: Billy vagyok… Szólíts csak Billynek. Mindenki csak Billynek hív.

– Melyik részlegnél dolgozol? – kérdeztem, mert még sose láttam.

– Ó, mindenfelé – felelte Billy ravaszul. oldalról rám pillantva. – Mindenfelé.

Egy darabig csendben álltunk, Billy közben egy olyan természettudós mohó kíváncsiságával méregetett, aki új állatfajra talált.

– Jól megfáztál – mondta hirtelen.

– Nem én – válaszoltam meglepetten.

– Dehogynem – mondta Billy vádlón. – Az ősvény végéig elhallatszott, akkorát tüsszentettél.

– Nem tüsszentettem, szippantottam.

– Hát mindenesetre úgy hallatszott, mintha tüsszentettél volna – erősködött Billy sértetten.

– Nem tüsszentettem. Szippantottam. A tigrisszippantásokat gyakoroltam.

Billy tágra meredt szemmel bámult rám. – Mi az ördögöt gyakoroltál?

– A tigrisszippantásokat. A tigrisek szippantásokkal beszélnek egymással, de megpróbálom én is megtanulni.

– Te dilis vagy – jelentette ki Billy teljes meggyőződéssel. – Hogy lehet szippantásokkal beszélni?

– A tigrisek mindenesetre úgy beszélnek. Hallgasd meg őket egyszer.

Billy felkuncogott.

– Szeretsz itt dolgozni? – kérdezte. – Igen, nagyon. Miért, te nem? Újra hamiskásan pillantott rám.

– Igen, de az más. Nekem nincs más választásom mondta.

Ekkor arra a következtetésre jutottam, hogy mivel állítólag minden falunak van egy bolondja, én Whipsnade bolondjába botlottam bele.

– Na, nekem mennem kell. – Viszlát! – mondta Billy. – Viszlát!

Ahogy hosszú lépteivel eltűnt a bodzabokrok közt hirtelen fülhasogató éles hangon énekelni kezdte:

Én, a vándorénekes,

a foltos és a rongyos…

Visszamentem a “Menedék”-be, ahol Joe épp egy pisztrángcsalit fabrikált.

– Találkoztam a falu bolondjával – mondtam. – A falu bolondjával? Ki az?

– Nem tudom. Magas. vörös hajú fickó. Billynek hívják. – Bolond? – ámult el Joe. – Dehogyis bolond. Tudod, ki az?

– Nem. Ki az? – kérdeztem kíváncsian.

– Beale kapitány fia – felelte Joe.

– Te jó ég! Miért nem figyelmeztettél előre?

Gyorsan visszaidéztem magamban Billyvel folytatott beszélgetésemet, hogy nem mondtam-e neki valami különösen sértőt.

– No és hol dolgozik? – kérdeztem. – Melyik részlegnél? – Nem dolgozik sehol – felelte Joe –, csak cselleng. Besegít hol itt, hol ott. Néha több bajt csinál, mint hasznot, de azért rendes srác.

Billyvel való találkozásomról csakhamar megfeledkeztem, mert fontosabb dolgok vonták el a figyelmem. Maurena, a nőstény tigris sárlani kezdett, és most végre alkalmam nyílt megfigyelni a tigrisek párzását. Szerencsére, ez épp a hivatalos szabadnapomon következett be, így az egész napot a túlsó tigriseknél töltöttem, jól elrejtőzve egy megfigyelő állásban, és bőséges jegyzeteket készítettem.

Kora reggeltől Jum mint egy barna árnyék mindenhova követte a párját, hason csúszva. megalázkodva és a szenvedélytől elnehezülve. A fák közt álltam. s innen jól láttam őket a bokrok pettyes árnyékában, ahogy az oldalukon meg-megcsillant a nap. Jum párja mögött és kicsit oldalt sompolygott. Tisztes távolságot tartott, mert korábban túl közel merészkedett, és Maurena ezt nem vette jó néven. Jum orrán három mély, vörös barázda bizonyította Maurena rosszallását. A szokott félénk, alázatos teremtésből egy csapásra lopakodó, veszélyes bestia lett. aki gyorsan és vadul hárította el párja túl korai közeledését. Jum, úgy látszik, nem értette ezt az átalakulást. Alaposan meglephette, hogy a helyzetük ilyen hirtelen és tökéletesen a visszájára fordult.

Nagy léptekkel föl s alá jártak a bodzák törzsei közt, de Jumon hirtelen újra erőt vett szerelme, és közelebb húzódott Maurenához. Közben torkából doromboló nyögés tört fel, a szeme szinte megdermedt a vágytól. Maurena nem hagyta abba ráérős sétáját Jum közeledtére. csak felhúzta ajkát. kimutatva rózsaszín ínyét és hófehér fogait. Jumnak torkán akadt a nyögés, és visszatért előbbi helyére. Tovább sétáltak ide-oda; sárgás bundájuk fénylett a bokrok félhomályában. Nekem, aki a csalánok kényelmetlen rejtekében várakoztam. úgy rémlett, Maurena sose fog engedni Jumnak, és csodáltam Jum türelmét. Maurena látszólag élvezte, hogy most ő az ura a helyzetnek, mert még egy félórát kényesen járkált fel s alá, míg Jum mozdulatai percről percre darabosabbak és türelmetlenebbek lettek.

Aztán Maurena mozdulatai a szemem láttára lassultak és ernyedtek, egészen leengedte a hátát, mézszínű hasa majdnem a földet söpörte. Jobbról balra imbolygott. és szemének kifejezése unatkozó közönyből átváltott abba az álmatag, rejtelmes tekintetbe. ami az evés utáni méla ejtőzéskor tűnik tél a tigrisek szemében. Lankadtan, elengedetten lejött a fák sűrűjéből a tó mellé, ahol a fű hosszú és sűrű volt. Itt megállt, és lelógó fejjel mélázott. Jum sóváran figyelte a tisztás széléről, a szeme olyan volt vad képében, mint két fagyott, zöld levél. Maurena gyengéden dorombolni kezdett, s farka vége úgy mozgott a fűszálak közt. mint egy nagy, fekete dongó. Kényesen ásított egyet, megmutatva szája rózsaszín belsejét és ajka fekete csipkés szélét. Teste lassan elernyedt, fölhemperedett, és oldalára feküdt a fűben. Jum odasündörgött hozzá. kérdőn morogva, s Maurena torokból jövő, elmosódott hanggal felelt. Jum hirtelen meghágta, háta meggörbült, mancsával Maurena bordáit gyúrta. Mikor Maurena fölemelte fejét, Jum vad gyengédséggel harapdálta végig meghajló nyakát. Maurena láthatóan teljesen elolvadt alatta, ellágyult, végül majdnem eltűnt a hosszú fűben. Aztán egymás mellett fekve elaludtak a napon.

Jumnak volt egy szokása, amit még egyetlen más tigristől sem láttam: nyalogatta az ételét. Azt, hogy egy tigrisnek milyen reszelős a nyelve, el sem hiszi, aki nem látta. Egyszer, amikor épp csapdába volt zárva etetéskor, karnyújtásnyiról megfigyelhettem, hogyan eszik. Először is leharapdálta a húsról a foszlányokat és a cafatokat. Aztán két mancsa közé fogta, és elkezdte nyalni a hús sima, vörös felszínét. Ahogy hosszú nyelvét végighúzta a húson, olyan hangot adott, mintha csiszolópapírral dörzsölne végig lassan egy fadarabot. Nyelvének dörzsölésétől a hús a szó szoros értelmében rétegekben vált le, a sima húsfelület hamarosan rücskös és dimbes-dombos lett, mint egy bolyhos szőnyeg. Ezt vagy tíz percig folytatta, és ezalatt egy-két centi vastagságban egyszerűen lenyalta a húst. Ha a tigriseknek ilyen erős nyelvük van, alig kell a fogukat használni evés közben.

Nagyon nehezítette Jum és Maurena viselkedésének és szokásainak megfigyelését, hogy nagy, sűrűn benőtt területen éltek, így bajos volt őket állandóan szemmel tartani. És mégis ők voltak erre a legalkalmasabbak, mert nagyon természetes életet éltek. Paul és Ráni esetében sose tudhattam, valamely szokásuk természetes-e, vagy csak ők maguk találták-e ki, hogy alkalmazkodjanak természetellenes életkörülményeikhez. A fürdés volt az egyik ilyen szokás. Sosem láttam sem Jumot, sem Maurenát a tavukba merülni, igaz, Paul sem fürdött soha. Ráni azonban a kánikulai napokon gyakran leballagott a medencéhez, és bemerítette csíkos testét a vízbe, hogy csak a feje és a farka hegye állt ki. Néha félóra hosszat is elhevert benne, s közben nagyon ravasz és merész képet vágott; időnként csapott egyet a farkával, feje fölé fröcskölve a vizet. Ez a tigristől szokatlan magatartás sok megjegyzésre és találgatásra adott okot a látogatók soraiban.

– Ágnes, gyere csak, nézd, az a tigris fürdik!

– Ó, hát nem édes? – Vajon miért csinálja?

– Nem t’om. Biztos szomjas.

– De akkor mér fekszik azért bele? – Nem t’om. Lehet, hogy beteg.

– Ne hülyéskedj, Bruce!

– Lehet, hogy vízitigris. Speciális fajta, érted? – Igen, biztos azért. De nem aranyos?

– Dobj be neki egy darab kenyeret, Bruce!

Egy nagy darab kenyérhéj kupán találta Ránit, mire az morogva fölnézett.

– Nem kéri.

– Próbáld meg mogyoróval.

Talán nehéz elhinni, de a fenti beszélgetés nem képzeletem szülötte. Úgy jegyeztem le, ahogy elhangzott, és még tanúm is van rá. Az a látvány, hogy Ráni a vízben heverész, a brit közönségből a legvadabb elméleteket csalta ki. A védőkorlát köré gyűltek, és erősen összpontosított figyelemmel bámulták. Még valamilyen közúti balesetnél sem tanúsíthattak volna nagyobb érdeklődést.

Mielőtt állást vállaltam Whipsnade-ben, sosem hittem volna, hogy az emberek ilyen tudatlanok lehetnek az állatok életének legközönségesebb mozzanatai felől is. Persze azt elvárták, hogy a gondozó mindent tudjon. A tigrisek csíkosan születnek? Megharapna az oroszlán, ha bemennénk? Miért csíkos a tigris, és az oroszlán miért nem? Miért van az oroszlánnak sörénye, s miért nincs a tigrisnek? A tigris megharapna, ha bemennénk? Miért fehér a jegesmedve? Honnan való? Ők megharapnának, ha bemennénk?

Ilyen és ezernyi hasonló kérdést tettek fel mindennap, s naponta húsz-harmincszor is. Egy-egy különösen látogatott napon egészen megviselték az ember idegeit.

Sok látogató, akivel szóba elegyedtem, meglepetten és meglehetősen csalódottan vette tudomásul, hogy nem napi munkánk az életünket kockáztatni az oroszlánok vagy a medvék ketrecében. Nem tudtam nekik szörnyű sebeket mutatni, amelyet munka közben szereztem, s ezért csalónak tartottak. Valósággal megsértődtek, ha azt bizonygattam nekik, hogy az állatok közt – mindent összevéve – elég nyugalmas az élet. Azt várták volna el, hogy cafatokban lógjon a ruhám, fejem véres, de konok legyen, és napjaim a hajmeresztő kalandok hosszú sorozata. Most, hogy utólag visszagondolok, nagy pénzszerzési lehetőséget hagytam ki. Ha cafatokra tépem a kabátom, összekenem magam egypár véres húsdarabbal, s aztán félóránként e könnyedén odavetett szavakkal támolygok ki a tigrisveremből: “Ezt a tigrist se könnyű lecsutakolni” – ma gazdag ember volnék.

A látogatók mindent összevéve rengeteg bajt okoztak, de néha nagyon jól szórakoztunk is rajtuk. Két esetet sosem felejtek el. Az első hőse egy kisfiú volt, aki végignézvén, hogyan etetem a tigriseket, tágra nyílt szemmel odajött hozzám, és suttogva azt kérdezte:

– A bácsit megették már ezek a dögök?

A másik eset akkor történt, mikor egy kisfiú az izgatottságtól kipirult arccal, rohanva jött a verem felé. Gyorsan benézett, látta, hogy Paul föl-alá járkál; erre hátrafordult, és így kiáltott a családjának:

– Anyu, anyu, gyere gyorsan, nézd ezt a zebrát!

Pár nappal első találkozásunk után újra összefutottam Billyvel. Az oroszlánokhoz vezető ösvényen jött, egy ócska, rozsdás biciklin zötyögve és csörömpölve. Épp kivágtam egy sűrűn nőtt csalánbokrot, amely már kezdett ránőni az ösvényre, s most cigarettaszünetet tartottam.

– Hello! – kiáltott éles hangján, és olyan erősen fékezett, hogy majdnem átbukfencezett a kormányon. Hosszú lábát letámasztotta a bicikli két oldalán, és hülyén vigyorgott.

– Hello! – üdvözöltem óvatosan

– Mit csinálsz?

– Csalánt irtok.

– Azt utálom – fanyalgott Billy. – Mindig megszúr, néha, a legkényelmetlenebb helyeken.

– Engem is – bólintottam együttérzőn. Billy idegesen körbesandított.

– Izé – suttogta, mint egy összeesküvő –, nincs véletlenül egy cigid?

– De van – mondtam, és adtam neki egyet. Gyakorlatlan kézzel gyújtott rá, és élénken pöfékelni kezdett.

– Nem szólsz róla senkinek, ugye? Nem engedik, hogy dohányozzam.

– Hová indultál? – tudakoltam.

Billy egy kis füstöt cigányútra nyelt, és olyan hevesen köhögött, hogy a szeme könnybe lábadt.

– Nincs jobb, mint egy jó slukk – nyögte végül rekedten. – Neked nem tesz valami jót, ahogy látom.

– De, nagyon élvezem.

– Na, hová indultál? – kérdeztem újra.

– Hozzád – mondta felém bökve a cigarettával, aminek a vége a nyáltól nedvesen lógott.

– Ó, tényleg? Mivel szolgálhatok?

– Apu azt mondta, gyere el egy pohár italra ma este. Elképedve bámultam rá.

– A te apád hív meg engem egy pohár italra? – kérdeztem elhűlve. – Nem viccelsz?

Billy, miután újabb adag füstöt nyelt a tüdejére, és újabb köhögési roham fogta el, hevesen bólogatott, hogy még vörös haja is libegett belé.

– Miért épp engem? – kérdeztem értetlenül.

– Azt hiszi – nyögte Billy levegő után kapkodva –, azt hiszi, jó hatással leszel rám.

– Te jó Isten – mondtam –, eszem ágában sincs bárkire is jó hatással lenni , és különben is ezt aligha nevezhetjük jó hatásnak, mikor épp most adtam neked egy cigarettát, holott neked tilos a dohányzás.

– Ne mondd el senkinek! – krákogta Billy. – Titok! Viszlát fél hétkor.

Még mindig hörögve és levegő után kapkodva elzörgött biciklijén.

Így hát aznap hatkor fölhúztam egyetlen valamirevaló nadrágomat, nyakkendőt kötöttem, zakót öltöttem, és jelentkeztem a parkban levő igazgatási épület egyik végét elfoglaló Beale-rezidenciában. Bár a többi ápolótól már tudtam, hogy Beale kapitány nyers külseje aranyszívet takar, mégis kicsit féltem, hiszen végül is ő az állatkert igazgatója, én pedig az utolsók közt is a legutolsó alkalmazott.

Mrs. Beale nyitott ajtót. Bájos, csinos és rendíthetetlen nyugalmat árasztó nő volt.

– Jöjjön be! – mondta, s édesen mosolygott. – Hívhatom Gerrynek? Billy állandóan Gerryként emlegeti magát. Jöjjön a szalonba, ott a kapitány.

Bevezetett a nagy, kellemes nappaliba, ahol az egyik sarokban Beale hatalmas alakja tornyosult egy óriási székben, hanyatt dőlve, az Evening Newstól majdnem teljesen eltakarva. Az újság alól halk morajlások hallatszottak, mintha a Krakatau vulkán készülne kitörni, s az újság papírja zizegett és ropogott, ahogy emelkedett és süllyedt a kapitány lélegzetétől.

– Ó, Istenem-sopánkodott Mrs. Beale –, ne haragudjon, de elaludt. William! William! Megjött Gerry Durrell. Olyan hang hallatszott, mintha több tehervonat futott volna egymásba, és a kapitány előbukkant az újság alól, mint egy tengeri szörny a vízből.

– Krm-hrm – krákogta. Megigazította félrecsúszott szemüvegét, és hunyorgott rám. mint egy bagoly. – Durrell, mi? Durrell? Örvendek. Izé, szóval örülök, hogy eljött.

Feltápászkodott, úgy hullatva magáról az újság lapjait, mint egy hatalmas tölgy a leveleit ősszel.

– Gladys – vakkantotta –, adj a fiúnak valamit inni! Ne várakoztasd!

Mrs. Beale úgy kezelte ezt az udvariatlanul kurta parancsot, mintha el sem hangzott volna.

– Üljön le – mondta mosolyogva. – Mit inna? Akkoriban, közvetlenül a háború után, a szesz olyan ritka kincs volt, mint az arany, és bár szerettem volna valami erőset inni, például whiskyt szódával, hogy erőt adjon a kapitánnyal való beszélgetéshez, tudtam, udvariatlanság lenne kérnem.

– Csak egy sört, ha szabad kérnem – mondtam.

Amíg Mrs. Beale behozta az italt, a kapitány a kandallóhoz dübörgött, és erőteljesen megkotorta a tüzet, abban a reményben, hogy életet lehel belé. Pár nagy izzó fadarab kiesett a kandalló elé, és még az a kis láng is kihunyt, ami addig pislákolt. A kapitány sértődötten a földhöz vágta a piszkavasat.

– Gladys! – üvöltötte. – Kialudt a tűz!

– Hát ne piszkáld, drágám—mondta Mrs. Beale. – Tudhatnád, hogy azzal mindig kioltod.

A kapitány egy székbe vetette magát, amelynek rugói tiltakozóan felsikoltottak.

– Francos, rohadt lötty ez a háborús sör! – kiáltott a kapitány, kihívóan rám meredve – vagy maga szerint talán nem, Durrell?

– Ne káromkodj, drágám – mondta Mrs. Beale.

– Hát, a háború előtt még nem ittam sört, úgyhogy nem tudom megítélni – feleltem.

– Nincs ebben egy szem komló sem – mondta a kapitány. – Nekem elhiheti, egy szem komló sincs benne.

Ebben a pillanatban Billy vonaglott be hosszú tagjaival, mint egy zsiráf.

– Hello! – mondta, és ütődötten rám vigyorgott. – Hát megjöttél?

– Hol voltál? – vakkant rá a kapitány.

– Mollyval – felelte Billy, karjával hadonászva. – Trallala, trallala, most vele járok.

– Á – mondta a kapitány elégedetten –, lányok után jártál, mi? Jól van, fiam, derék. Maga szoknyabolond, Durrell?

– Hát, izé, olyanformán… – mondtam óvatosan, mert nem tudhattam, mit ért a kapitány szoknyabolondon.

A kapitány lopva körülnézett, hogy nincs-e Mrs. Beale a közelben, és előrehajolt a székében.

– Én is nagyon csíptem annak idején a hölgyeket – dörmögte bizalmas suttogással –, mielőtt még Gladyst megismertem volna, persze. Bizistók… ha az ember Afrika nyugati partjait járja, szüksége van egy-két jó nőre.

– Sokáig volt Afrikában? – kérdeztem.

– Huszonöt évig. Huszonöt évig. A feketék imádtak – dicsekedett ártatlanul. – Na persze mindig rendesen bántam velük, és ezt méltányolták is. Billy bácsinak hívtak.

Billy ekkor valami – csak előtte ismeretes okból – hisztérikus nevetésben tört ki.

– Billy bácsi! – robbant ki belőle. – El sem tudom képzelni, hogy téged Billy bácsinak hívjanak!

– Miért, mi van abban?! – hördült fel a kapitány. – A szeretet jele! Tiszteltek engem, annyi szent.

– Kaphatnék egy sört? – kérdezte Billy.

– De csak egyet – vetette oda a kapitány. – Kölyök vagy még hozzá… Mondja meg neki maga is, Durrell, hogy kölyök még az iváshoz. Az iváshoz, a dohányzáshoz meg a nőzéshez.

Billy fintort vágott, rám kacsintott, s kiment a söréért. – Hogy vannak a zebrái? – kérdezte Beale kapitány hirtelen.

Olyan hevesen és váratlanul kaffant rám, hogy majdnem kiejtettem a söröspoharat a kezemből.

– Ööö… izé… láttam már őket – feleltem. – Egyébként azonban az oroszlánrészlegnél dolgozom.

– Á – mondta. – Szóval odakerült. És hogy sikerült megbarátkoznia az oroszlánokkal?

– Azt hiszem, elég jól – mondtam óvatosan:

– Akkor jó – bólintott a kapitány, s ezzel a témát elintézettnek tekintette. – Szereti a curryt?

– Ööö… igen, szeretem.

– Erősen? – kérdezte Beale kapitány, s gyanakvóan figyelt.

– Igen. Az anyám mindig nagyon erősre csinálja a curryt.

– Na jó – mondta a kapitány elégedetten. – Jöjjön el vacsorára… csütörtökön. Én főzöm a curryt. Sose engedem, hogy Gladys csinálja… Sose fűszerezi meg eléggé… harmatgyöngét csinál. Nincs jobb, mint ha a curry jól megizzasztja az embert.

– Köszönöm szépen, uram.

– Gladys! – ordította Beale kapitány olyan sztentori hangon, hogy a falak is beleremegtek. – Durrell csütörtökön vacsorára jön. Én csinálom a curryt.

– Jól van, drágám – mondta Mrs. Beale belépve a szobába. – Hét körül jöjjön, Gerry.

– Nagyon köszönöm – ismételtem. – Kiváló – mondta a kapitány feltápászkodva. – Hát akkor csütörtökön, jó?

Szemmel láthatólag ez volt az istenhozzád. – Nagyon köszönöm az italt, uram.

– Nagyon szívesen – dörmögte a kapitány –, nagyon szívesen. Aztán vigyázzon azokkal a zebrákkal, nagyon alattomosak tudnak lenni. Jó éjszakát!

IV. PANCSOLÓ JEGESMEDVÉK

De a nőstény, megszorítva, széttépi a támadót.

KIPLING: A FAJ NŐSTÉNYE

A nagyközönség szemében a részleg főattrakciója igazában Babs és Sam, a két jegesmedve volt.

– Ha eccer látta a jegesmedvéket, a többit már meg sem érdemes nézni – mondogatja Jesse a látogatóknak.

Az emberek szeretnek megborzongani az oroszlánok és a tigrisek valódi vagy képzelt vadságától, de ha egyszer látták, tovább nem érdeklik őket. A jegesmedvéket viszont sosem unják meg, mert azok megnevettetik őket. Az oroszlánokat és a tigriseket türelmesen és hosszasan kell figyelni, hogy magánéletük egy-egy érdekes mozzanatát elkaphassuk, és a legtöbb látogató nem ér rá órákig bámulni az alvó állatokat abban a reményben, hogy türelme jutalmául majd az elemi szenvedély megnyilvánulásait láthatja, vagy a természetnek valami más csodáját. De a jegesmedvék mások, ők állandóan produkálják magukat, és az emberek órák hosszat elácsorognak és figyelik őket. Sam a ketrec egyik sarkában áll, enyhén ingatva testét, vagy elnyúlik a betonon, ahogy néha a kutyák, hátsó lábait szétterpesztve, s határozott megvetéssel méregeti a közönséget. A párja, Babs beugrik a vízbe dobott kenyér- és kétszersültdarabokért, vagy kidugja hosszú orrát a rácson, s tágra nyitja száját, hogy abba dobálják ezeket a csemegéket.

Még első látásra is feltűnően nagy különbség van Babs és Sam közt. Sam hatalmas és bozontos, és óriási, rengő feneke van, míg párja sima szőrű és vékony. Sam feje a koponyatetőn nagyon széles, csinos kis füle van, és orrán különös húsos kidudorodás, az öregjegesmedvék jellegzetes római orra ez. A dudor alattomos kifejezést adna ábrázatának, ha nem ellensúlyozná ezt a pofája szőrében mélyen meghúzódó apró, vidám szeme. Babs feje hosszú és keskeny, mintha jégcsap ülne nyúlánk, izmos nyakán. Az ő ábrázata csakugyan alattomos, és szeme fehérje ellenszenves sárgába játszik, amitől úgy fest, mint holmi megcsömörlött vén kéjnő egy kimerítő hepaj másnapján. Sam, úgy is, mint az idősebb, lassan és nyugodtan éli életét, nehézkesen cammog. körbe-körbe ketrecében, mint valamilyen jóindulatú, feledékeny vénember. Sose tesz egy lépést se fölöslegesen, és azonkívül, hogy a napon szunyókál, nem is csinál semmit. Ezzel szemben Babs sosem nyugszik. Ha nem keringőzik céltalanul körbe-körbe, akkor a rács mellett gubbaszt, és mancsával a csodálói által otthagyott kétszersültdarabokat és érdekes papírgalacsinokat szedegeti össze, vagy a medence zöld vizében pancsol.

Etetéskor Babs a rácshoz jön, és kitátja görbe, sárga fogakkal teli száját, hogy Jesse húsdarabokat hajigáljon bele. Sam ennél többet ad a méltóságára. Ő fogásra elképesztően alkalmas ajkával óvatosan elveszi a húst, és a betonra ejti, hogy közelebbről megvizsgálhassa. Ha a hús faggyús, egyik nagy mancsával megfogja, s aztán elülső fogaival finoman lehúzza a sercegve leváló faggyút, s állkapcsának csattogtatása és hatalmas cuppogtatások közepette fogyasztja el. Etetéskor Babs mindig nagyszerű úszóbemutatót tart, de Samet sose tudja rávenni, hogy vele tartson. Babs imádja, ha jó közönsége van, a nézők kiabálása és nevetése arra ösztönzi, hogy művészetét egyre magasabb fokon mutassa be, Samet egyáltalán nem érdekli, vannak-e a ketrec körül, vagy sem.

Babs a nap felét mindig a medencében tölti, bármilyen is az idő, s ott bohóckodik és locspocsol a zöld vízben. Sokszor percekig a hátán fekve lebeg a vízen, s behatóan tanulmányozza mancsait. Ennek a furcsa szokásának sosem tudtam fölfedezni az okát. Legtöbbször kutya módjára ússza végig a medence hosszát, mind a négy lábával a vizet taposva. Amikor aztán elér a medence végére, hanyatt fordul, s lába erős lökésével elrúgja magát falától, hogy nyaka és válla körül csak úgy habzik a víz. Samet, mint már említettem, senki és semmi nem érdekli – talán egyedül az ételes vödör –, de Babs mindig akkor érzi magát a legjobban, ha van tömegnyi csodálója. Olyankor el nem hagyja a medencét, és egy harmadrangú primadonna közönségre kacsingató módján ripacskodik. Hatalmas hasasai, amint a vízbe dobott kenyérdarabokért ugrik, újra meg újra vízzel öntik nyakon az alvó Samet, míg csak az, utálkozva, kénytelen-kelletlen a ketrec valamelyik szárazabb részébe nem vonul.

Sam furcsamód nem szereti a vizet. Még ha ennivalót dobnak is be, nem megy utána, hanem a medence betonpereménél áll, és a mancsával próbálja meg kihalászni. Ha ez nem sikerül, veszni hagyja. Kétszer mégis láttam bemerészkedni a medencébe, hogy párjával játsszék, és ezt a látványt kár lett volna elmulasztani. Babs, ha egyedül van, mindent humortalanul csinál, elmélyülten, a koncentráció minden jelével, mintha valami kellemetlen kötelessége lenne, amit azért elvégez, kerül, amibe kerül. Igazán jól azonban csak akkor látom szórakozni, amikor Sam is követi a vízbe. Csak ilyenkor látni kellemesnek és derűsnek. Sam ilyenkor derékig a vízben ül, és nagyon finoman ölelgeti és harapdálja a párját, szeméből jóindulat és kedvesség sugárzik. Babs viszont néha annyira izgalomba jön, hogy alaposan megharapja, s ilyenkor Sam kénytelen egy koponyarengető pofonnal megfegyelmezni. A víz alá nyomják egymást, egyszerűen úgy, hogy a fogukkal elkapják a másik nyakán a laza bőrt, és a víz színe alá süllyednek, párjukat is magukkal húzva. Gombostűpárna alakú, hatalmas hátsó felük a felszínen marad, míg a zöld mélységben jókedvű eksztázisban pofozzák és marják egymást. Hosszú ideig a víz alatt maradnak, s aztán fújtatva és sziszegve bukkannak a felszínre, s a víz fényesen fut le bundájukról.

Babs gyermetegen és teljes szívvel élvez minden játékszert, amihez hozzájut. Bármi megteszi – rossz autóbelső, fadarab, fűcsomó, vagy akár darabka csont is. Olyasmivel szeret leginkább játszani, ami könnyen kezelhető a vízben, és nem süllyed el túl hamar. Egy reggel gondatlanul a ketrecben felejtettem a vödröt takarítás után, s nem vettük észre, csak amikor már kieresztettük a medvéket a csapdából, és akkor már persze késő volt, nem tehettünk semmit. Megpróbáltuk újra befogni őket, hogy kimentsük a vödröt, de ránk se hederítettek. Sam, meggyőződve róla, hogy nincs benne étel, tovább nem törődött a vödörrel, Babs viszont, játékos természetű lévén, égből pottyant ajándéknak tekintette a vödröt, amely arra hivatott, hogy fogságának egyhangúságát enyhítse. Először a sziklák közt hajszolta, egyik mancsával nagyokat ütve rá. Szemmel láthatólag élvezte, milyen vérfagyasztó csikorgást csap a betonon. A vödör végül is zajosan legurult a lejtőn a medencébe, így félrebillenve lebegett a vízen. Babs a medence partján állva megpróbálta mancsával elérni, de ez túl messze sodródott. Végül beugrott utána, de az így keletkezett kis hullám megtöltötte a vödröt, s az azonnal lesüllyedt a zöld mélységbe. Babs nem adta fel ilyen könnyen, lebukott, és végigkutatta érte a medence fenekét. Egy-két perc múlva újra megjelent. A vödör a fülénél fogva a karján lógott, és Babs nevetségesen hasonlított egy fejőlányhoz. Ha már sikerült visszaszereznie, semmiképpen sem akarta újra elveszíteni, s ezért a hátára feküdt a vízen, s a vödröt a hasán egyensúlyozta, Két mancsával gyengéden paskolta, időnként felfordította, és esetlenül beleszuszogott a bádogvödör visszhangzó belsejébe.

Egy idő múlva aztán megfeledkezett az óvatosságról, s a vödör bugyborékolva elsüllyedt. Babs utána vetette magát, s mikor felbukkant, sisakként viselte; a vödör fülét az álla alá csapva, amin Joe majd halálra röhögte magát. Babs soká küszködött, míg sikerült leszednie a fejéről, amit mi is kissé aggódva figyeltünk, s emiatt úgy döntött, hogy megtanítja a vödröt kesztyűbe dudálni. A fülét a szájába véve kivitte a medencéből, és a betonra lökte. Olyan elmélyültséggel, mintha tudományos kísérletet végezne, egyik mancsát a vödör oldalára helyezte, és ránehezedett. Ettől az egyszerű és látszólag haszontalan mozdulattól a vödör olyan alakot vett fel, mintha egy cölöpverőgép alól került volna ki. Oldalai behorpadtak, s a feneke kitüremkedett, mint egy nagy hólyag. Babs ezzel kimerítette a vödör által nyújtott összes lehetőségét, és nem is érdekelte tovább, elballagott úszni egy kényelmeset.

Babs időnként bizonyos keléstől szenved, ez a mellső lába ujjai közt szokott megjelenni. Ezek a kelések nagyon aggasztóak, mivel csak sokára fakadnak ki, és nagy fájdalmat okoznak neki. Joe ilyenkor görnyedten áll a korlátnál, és a szánalomtól eltorzult arccal figyeli, hogyan biceg Babs a ketrecben körbe-körbe.

– Szegény jószág – mondja halkan és együttérzően –, szegény, szegény jószág!

Ilyenkor semmit sem tehetünk, csak figyeljük fájdalmas járkálását a ketrecben, amíg csak a kelés saját mérgétől felduzzadva ki nem fakad, sárga, gennyes váladékot hagyva Babs mancsának fehér szőrén, s ez eltart akár két napig is. Amíg a mancsa dagadt és lüktet, Babs sose megy a medencébe, de amint kifakad – szinte mielőtt még teljesen kifolyt volna a sebből a genny –, már ugrik is vissza a vízbe.

Egy alkalommal a kelés nem fakadt ki a második napon, ahogy szokott, a harmadik nap Babs mancsa még mindig duzzadt volt, és olyan feszes, mint egy dob. Észrevettük, hogy a duzzadás elkezd a lábán felfelé terjedni, a könyöke irányába. Ez már komoly dolog volt, ezért hát akcióba léptünk. Becsalogattuk a csapdába, s aztán egy darab húsba rejtve összezúzott gyógyszert adtunk neki. Aztán felforraltunk egy vödör vizet a “Menedék” kis fekete kályháján, és fertőtlenítőt kevertünk bele. Úgy terveztük, ezzel borogatjuk a mancsát, hogy elősegítsük a kelés kifakadását, de Babs egyáltalán nem rajongott az ötletért, hogy a tudományos kísérletben részt vegyen. A csapda hosszú volt, és amint a gőzölgő vödörrel az egyik végéhez közelítettünk, Babs sürgősen átbicegett a másik végébe. Végül is két szál deszka, három villa és egy ásó segítségével a csapda egyik végében sikerült sarokba szorítanunk, de úgy fújt, mint egy gőzmozdony, és fenyegető morgásokat hallatott. Ekkor forró vizet locsoltunk a duzzadt mancsára, de Babs a fájdalomtól és a dühtől sziszegve gyorsan elkapta, és megpróbált áttörni a deszkák és a villák torlaszán. A torlasz szerencsére kitartott, és újra meglocsolhattuk a mancsát. Most már alig ellenkezett. Lassanként, ahogy a meleg áthatolt a szőrén, nyugodtabb lett, s végül lefeküdt és behunyta a szemét. A vödör ki sem ürült, a kelés már kifakadt, sugárban lövellve a gennyet a betonra, Babs pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. További két vödör vízzel letisztítottuk a mancsán támadt jókora lyukat és a környező szőrt. Félórával később kiengedtük a csapdából, és egy perc múlva már a medencében hempergett és pancsolt, mintha kutya baja se lenne.

Amíg Babs és Sam körül nem akadt dolgom, sosem hittem volna, hogy a jegesmedvék gyorsan is képesek mozogni. Ezért aztán enyhén szólva meglepődtem, amikor Babs bebizonyította, hogy egy tigris fürgeségével bír. Ritkán tör ki belőle ez a fürgeség, csak ha annyira dühös, hogy meg tudna valakit gyilkolni. Sam ritkán siet, és sose látszott feldühödni veszélyes mértékben. Ha valami felizgatja, azzal int óvatosságra, hogy összecsücsörített száján át sziszegő hangot ad ki. Babs viszont minden figyelmeztetés nélkül és a legkisebb provokációra is támad. Egy reggel mutatta be nekem először, mire képes, amikor, csak ő tudja, miért, épp gyilkos kedvében volt. Fújt és morgott, mikor befogtuk őket a csapdába, hogy kitakaríthassuk a ketrecüket, és amikor kiengedtük őket, magában fortyogva cammogott körbe, és rámorgott Samre is, ha az túl közel merészkedett hozzá. A ketrec másik végében volt, amikor véletlenül fölrúgtam egy vödröt. Ez a zaj egyszerre felém irányította fortyogó dühét. Egy hirtelen, bősz rándulással hátraperdült, és teljes gőzzel megrohamozott. Mint egy óriási labda, négy hatalmas pattanással elérte a köztünk levő rácsot, és csak ez állította meg. De ezt a távot olyan villámgyorsan tette meg, és gerincroppantó mancsát olyan sebességgel nyújtotta ki a rácson, hogy éppen csak hátra tudtam ugrani előle. Csalódottan, hogy nem sikerült elkapnia, magában sziszegve elvonult, és a napon duzzogott tovább.

Ennek az esetnek óvatosságra kellett volna intenie, de nem így történt. Nem sokkal utána Babs hátulról lepett meg, amikor épp lehajoltam. A védőkorlát és a rács közti részt az elmélázó látogatók mindenféle szeméttel, cukorkapapírral, cigarettadobozzal és papírzacskóval szórják tele, s a mi dolgunk ezeket eltakarítani. Egy délután, amikor ezt a munkát akartam elvégezni, Babs a ketrec egyik végében aludt. A tőle legtávolabbi részen átmásztam a védőkorláton, és hozzáláttam a takarításhoz. Annyira lekötött a munkám, hogy elfelejtettem szemmel tartani a medvéket. Épp egy darab papírért hajoltam le, amikor egy tompa puffanást és sziszegést hallottam a hátam mögött, s a következő pillanatban valami hatalmasat csapott a fenekemre. Úgy előrerepültem, mint a szárnyaló fecske, és hasmánt elnyúltam a dús fűben. Mikor hanyatt fordultam, láttam, hogy Babs a hátsóján ül, és diadalmas kárörömmel vigyorog rám. Az döbbentett meg a leginkább, hogy a ketrec sűrű rácsán Babs mancsa nem férhetett át, legfeljebb csak pár ujja a hozzátartozó körmökkel. Mégis, még így is képes volt olyan erővel megütni, hogy ledöntött vele. Óvatosan masszíroztam fájó testrészemet, s arra gondoltam, milyen lenne egy ilyen ütés Babstől akkor, ha nincs köztünk a rács. A szeme villogásából úgy ítéltem, nagyon szívesen megmutatná ezt is, ha hagynám.

Vagy másnaponként Jesse indíttatva érzi magát, hogy valamelyik látogatónak természettudományos kiselőadást tartson. Ezek szövegét sosem változtatja, mindig szóról szóra ugyanazt meséli el, egyhangú szabályossággal. Olyan gyakran teszi ezt, hogy egyik-másik szövege már szinte legendás hírűvé vált az állatkerten belül. Talán a jegesmedvékről szóló értekezése a legismertebb, s ezt majdnem minden ápoló betéve tudja. Samnek van egy – a medvéknél nem ritka – szokása, amit szövésnek hívnak. Ennek lényege, hogy egy helyben áll, néha egy egész órán át, s fejét és nyakát ingaszerűen ide-oda mozgatva, szemét a távolba mereszti. A nagy, fehér állatnak ez a furcsa viselkedése csodálkozó és örvendező kiáltásokat csal ki a nézőkből, míg végül egyikük, aki még a többieknél is tudatlanabb, keres egy ápolót, hogy magyarázatot kérjen a jelenségre. Jesse ilyenkor meghökkentő hirtelenséggel bukkan elő a tudást szomjúhozó oldalán. Mihelyt magukhoz térnek a meglepetéstől, amit Jesse szinte már telepatikusnak tetsző hirtelen megjelenése keltett, a látogatók megkérdezik tőle, miért ingatja magát a medve ide-oda.

– Hát- kezdi Jesse, és nagy komolyan a képükbe bámul – ez hosszú história, és magam sem vagyok biztos, hogy jól tudom-e…

Itt megáll. Már ezzel a szerény megfogalmazással is sikerült a közönségnek tudtára adnia, hogy ő mindig mindent jól tud. A hallgatóság cigarettával kínálja, Jesse pedig a védőkorlátnak támaszkodik, és komótosan pöfékel.

– Ezt szövésnek hívják – folytatja elgondolkozva. – Sok elefánt is így csinál. Senki sem tudja, miért csinálják, bár egyesek így magyarázzák, mások úgy. Énszerintem a következő az oka…

Itt mély lélegzetet vesz, és dallamosan szív egyet a fogán, hogy nyújtsa a hatásos szünetet.

– A jegesmedvék, mint tuggyák, a Déli-sarkról valók, ahol minden csupa hó meg jég meg ilyesmi. Ezek a medvék fókákat esznek, és asziszem, ezzel a szövéssel fogják meg őket. Elkezdenek szőni a jég szélén, értik?… Arra jön egy fóka, meglássa őket, és kíváncsi lesz, tuggyák. Kidugja a fejét, hogy megnézze, és akkor – PUFF! – a medve elkapja. Én magam asziszem, valami hipnotizálás az egész. Megbabonázza a fókákat, tuggyák?

Ebben csak az a különös, hogy bár több százszor mondta el jelenlétemben Jesse ezt a kiselőadást, sose hallottam, hogy a hallgatók közül valaki is megkérdezte volna, vajon az elefántok is azért szőnek-e, hogy fókát fogjanak. Azt az állítást sem vonta soha senki kétségbe, hogy a jegesmedvék a Délisarkról valók. De Jesse mindig egy shillinggel gazdagabb egy-egy ilyen előadás után.

Babs és Sam mulatságos és érdekes állatpár, s míg szokásaikat és jellemüket tanulmányoztam, egészen megkedveltem őket. Talán a legmulatságosabb eset a jegesmedvékkel kapcsolatban az volt, mikor azt hittük, hogy Babs lekölykezik. Na persze, ez is olyan eset, ami csak utólag hat viccesnek, de akkor nem volt az.

Napi munkámmal végezve épp a “Menedék”-ben ültem, és kenyeret pirítottam a kályhán, mikor Joe, aki az imént járta körül a részleget, aggodalmas képpel megjelent az ajtóban.

– Gyere – mondta nagy titokzatosan –, gyere csak, és nézd meg ezt!

Vonakodva hagytam ott a pirítósaimat, és követtem a jegesmedvék ketrecéhez. Amennyire meg tudtam ítélni, minden rendben volt.

Mi a baj, Joe? – érdeklődtem. – Hát nem látod?

Újból szétnéztem a ketrecben. – Nem. Mi van?

– Vérzik! – közölte rekedten, mint egy színházi súgó, s lopva körülnézett, nem hallja-e valaki.

– Kicsoda?

– Hát Babs, természetesen. Ki más?

Figyelni kezdtem a rács mentén őrszemként fel s alá cammogó Babset, és végül a hátsó lábán sikerült kivennem egy halvány vérfoltot.

– Aha, látom. A hátsó lábán.

– Pszt!!! – pisszegett rám Joe idegesen. – Azt akarod, hogy mindenki meghallja?

Kétszáz méteres körzetben rajtunk kívül senki sem volt, de Joe, mint már említettem, hajlamos volt a túlérzékenységre ezekben a dolgokban.

– Mit gondolsz, mi baja? – kérdeztem. – Megvágta magát valamivel?

– Gyere velem! – válaszolta Joe.

Visszavezetett a “Menedék”-be, s ott zárt ajtók mögött haditanácsot ültünk.

– Azt hiszem, vemhes! – jelentette ki Joe határozottan. – De Joe, semmivel sem vastagabb, mint eddig – vetettem ellene.

– Abban a nagy bundájában az ember sohasem tudhatja – mondta Joe sötéten, mintha Babs valami szégyenletes titkot rejtegetett volna előle.

– Na és most mit csináljunk? Ha ott kölykezik le, az öreg Sam megeszi a kicsit, annyi szent.

– Be kell csalogatni a csapdába – adta elő Joe napóleoni haditervét.

Az nem is volt olyan könnyű, mivel aznap már befogtuk egyszer, és nem volt hajlandó belátni, miért kell egy nap kétszer fogságba kerülnie. Sam viszont, abban a hiszemben, hogy leesik neki is némi ennivaló, bement a csapdába, s reménykedve leült, alig bírtuk kizavarni. Végül Joe kénytelen volt a ketrec túlsó oldalára csalni Samet, egypár jókora faggyúdarabbal, míg én párját a ketrecbe próbáltam invitálni. Félóra múlva sikerrel is jártunk, Babs biztonságosan be volt zárva, míg férje a csapdán kívül leült hatalmas hátsó felére, és nagy érdeklődéssel figyelte ügyködésünket.

– Most pedig – mondta Joe – almot kell adnunk neki.

– Szalmát – javasoltam.

– Jó. Hozzunk egy bálával.

Mikor visszaértem a szalmával, Joe már megint aggályos képet vágott.

– Szomjas – mondta. – Túl meleg ott neki. Nem kap árnyékot. Nem hagyhatjuk így.

– Fedjük be a csapda tetejét valamivel – javasoltam. Szétnéztünk a “Menedék” környékén, és találtunk egy öreg ajtót, amit nagy erőlködés közepette a csapda tetejére emeltünk. Ez némi árnyékot nyújtott Babsnek, de ténykedésünk csak még jobban feldühítette, és erősen fújt és morgott. Sam csak ült, és elmélyülten figyelt bennünket, két hatalmas mancsával a pocakját fogva.

– Így, ni – mondta Joe, s letörölte arcáról a verejtéket. – Most pedig lássuk a szalmát.

Sam ekkor lépett a tettek mezejére. Amint mi a rácson át benyomtuk a szalmát a csapda egyik oldalán, ő kiszedte a másik. oldalon: Minden szalmacsomót alaposan megvizsgált, nem tudni, ennivalót keresett-e benne, vagy az utódait. Mindent megpróbáltunk, hogy ettől eltántorítsuk; ráordítottunk, ásót húztunk végig a rácson, faggyúdarabokat dobáltunk felé, de hiába.

– Átkozott vén. hülye! – dühöngött Joe.

Mindketten izzadtak és fáradtak voltunk. Sam hatalmas szalmahalmon ült, párjának pedig alig pár szál maradt a csapdában.

– Semmi értelme, Joe, nem hagyja abba. Babsnek a betonra kell kölykeznie, és kész.

– Igen – felelte Joe kétségbeesetten –, nem tehet mást. Így hát otthagytuk őket. Sam a szálmával játszott. Babs pedig nagyon dühösen kucorgott a csapdában. Aznap este záráskor még semmi jelét sem adta, hogy le akar kölykezni, így hát a csapdába zárva hagytuk, és hazamentünk.

Késő éjjel azon tűnődtem, vajon hogy boldogul majd Babs, mikor hirtelen eszembe jutott a legtermészetesebb és legegyszerűbb magyarázat: Babs sárlik. Ettől aztán majd megszakadtam a nevetéstől.

Másnap reggel csak rá kellett néznem Joe arcára, hogy lássam, ő is ugyanarra a következtetésre jutott.

– Hogy a fenébe nem gondoltunk erre? – kérdezte keserűen. – Micsoda marhák vagyunk, mi?

Aztán mégis inkább a humoros oldalát néztük a dolognak, s még akkor is teli torokból nevettünk, mikor a jegesmedvék ketrecéhez értünk. Joe azonban hirtelen abbahagyta a nevetést.

– Hova lett a szalma? – kérdezte meglepetten.

Egypár szál Sam bozontos bundájához tapadt, de a többi eltűnt. A betonon sehol egy szál se, mintha felsöpörték volna.

– Jaj! – üvöltött fel Joe hirtelen iszonyú fájdalmasan. – Nézd csak a medencét!… Jaj! Az a mocskos vén disznó! A medencében annyi szalma volt, hogy a víz alig látszott.

Sam izgalmasan és érdekesen tölthette az éjszakát, míg mindet sikerült biztonságba helyeznie. A lefolyó természetesen eldugult, erre semmi sem alkalmasabb, mint egy bála nedves szalma. Két napunkba telt, míg sikerült megtisztítanunk a medencét és a lefolyót a szalmától. Ez idő alatt hétágra sütött a nap, ami sokat segített.

– Majd adok én neki! – zsörtölődött Joe. – Legközelebb, ha le akar kölykezni, a fene a jó dolgát, kölykezzen a barlangjába, mint a többi medve.

Már jó néhány hete dolgoztam a részlegnél, mikor legnagyobb meglepetésemre Jesse egy reggel előléptetett. A “Menedék”-ben ültünk, épp a reggeli után, Jesse lassan és körülményesen pipára gyújtott. Mikor az már kedvére szortyogott és szörcsögött, rám meredt, mint egy baziliszkusz.

– Jó munkát végzel, fiú – jelentette ki –, egész jó munkát. – Kösz – mondtam meglepetten.

– Tudod, mit csinálok, fiam? – folytatta Jesse, s pipája szárával felém bökött. – Rád bízom a részleg felső darabját. Te felelsz érte, helyes?

Ez nagyon hízelgő volt, s nagyon örültem neki. Másokkal együtt is érdekes az állatokat gondozni, de sokkal izgalmasabb, ha az állatok egy csoportja teljesen az én gondjaimra van bízva.

Amint tehettem, a részleg felső végébe sétáltam, és megszemléltem birodalmamat. A szerény méretű mészkőgödörben Péter, az erszényes medve élt. Bár naponta kenyeret, répát és egyéb ínyencségeket hagytam itt számára, valójában még egyszer sem láttam, mert a csontfehér mészkőfalban egész járatrendszert épített ki, és nem mutatkozott valami társaságkedvelő lénynek. Elhatároztam, hogy mielőbb meghitt viszonyt alakítok ki vele. Nem messze tőle, egy bodzákkal teljesen benőtt ketrecben öt sarki róka élt. Velük sem jutottam még többre, mint hogy bedugjam az ételüket a ketrecükbe, rájuk bízva a többit. Ijedős teremtések voltak, és sok idő és figyelem árán lehetett csak megnyerni barátságukat. A következő, hasonlóképpen benőtt ketrecben a nyestkutyák éltek. Furcsa, bozontos áltatok, rókaszerű pofájuk van, testüket és farkukat medvebundához hasonló sűrű szőr borítja, lábuk pedig rövid és görbe, s a járásuk ettől olyan, mint a részeg tengerészé.

Nagyon alaposan felmértem új birodalmamat, hogy lássam, hogyan és mit javíthatnék. Először is megállapítottam, hogy mind a nyestkutyák, mind a sarki rókák ketrecében túlságosan elburjánzott a növényzet, és az állatok alig láthatók, így hát egy fűrész meg egy sarló segítségével, egypár óra vidám és serény munkával kivágtam a csalánt, és megmetszettem a bodzabokrokat. Mire befejeztem, a két ketrec egész tisztességesen festett. Az állatok most már láthatók voltak, de azért maradt épp elég bozót, hogy ha akarnak, elrejtőzködhessenek.

Aztán kikísérleteztem, a három állatfaj közül melyiknek mi ízlik a legjobban. Felfedeztem például, hogy a sarki rókák élnek-halnak a tojásért. Erre egész véletlenül jöttem rá. Egy fészekből kiesett feketerigó-tojást találtam, éppen csak kissé megrepedve. Beletettem a nálam levő vödörbe azzal, hogy kipróbálom, Sam hajlandó-e megenni, de amikor a rókák mellett elhaladtam, és azok az ajtóhoz tódultak, hallva a vödör zörrenését, bedobtam nekik a tojást a drótkerítés fölött. Ahogy leesett, széttört. A sárgája ugyan egyben maradt, de a fehérje szétfröccsent a földön. Az egyik róka odaóvakodott, s reszkető bajuszerdején keresztül megszimatolta. Másik róka lépett melléje, majd még egy. Pillanatok alatt valamennyi szimatot kapott, és heves verekedés tört ki köztük, amit csak még hatásosabbá tett, hogy tökéletesen hangtalanul folyt. Amelyik épp a sárgáját nyalogatta, annak hátulról a lábába mart egy másik, mire ez vicsorgó fogakkal hátrafordult, és leteperte ellenfelét. Két másik is kerülgette a tojástól ragacsos földet, egymáshoz kapva és mancsukat emelgetve. Egy harmadik egész művészetté fejlesztette stratégiáját, be-berontott a verekedők közé, szinte egy mozdulattal harapva és nyalva, aztán leült, és gondosan lenyalta a száját, majd újra közéjük csapott. A tojásnak csakhamar már nyoma sem maradt, s mind a száját kezdte nyalogatni, és a többiek orrát szaglászta reménykedően. Mikor továbbhaladtam az ösvényen, mohón követtek krizantémbarna szemükkel, abban a reményben, hátha egy újabb tojás kerül elő a vödörből. Ezután rendszeresen eljártam tyúktojást lopni a rókáimnak egy ismerős farm sövénykerítése mellé. Ennek következtében hamarosan teljesen megszelídültek, és most már nem kerülgettek csendben és ijedten a ketrec rácsa mentén, míg náluk takarítottam.

Nagyon izgatott ezeknek a rókáknak a majdnem tökéletes némasága. Azért mondom, hogy majdnem, mert egyszer hallottam a hangjukat, és ez olyan furcsa és gyönyörű volt, hogy nagyon szerettem volna ismét meghallani, ami nem minden állati hangról mondható el. Egy reggel, mikor a rókák elkerített részét körülfogó fenyőerdőhöz értem, furcsa hang vonzásába kerültem: éles volt és vijjogó, mint egy csapat sirályé. Fejem fölött, a fákon nem láttam sehol madarat, és biztos voltam, hogy a hang nem a nyestkutyák ketrecéből jön, mert amellett épp az imént haladtam el. A hang tovább szólt, emelkedett és süllyedt, néha közelinek tűnt, néha meg úgy rémlett, mintha a szél hozott volna arra egy távoli visszhangot. A rókák ketrecéhez értem, és legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy tőlük származik ez a furcsa dal. Körben álltak az ajtónál, pipaszárlábukat szétvetették, arany szemük kifejezéstelenül meredt a semmibe, s ezt a hihetetlen hangot kis szünetekkel bocsátották ki, vadul és madárszerűen. Az ennivaló iránt nem mutattak különösebb érdeklődést, és máig sem tudtam rájönni, mi okozta ezt a váratlan és gyönyörű kórust.

Egyszer azt olvastam, hogy 1875-ben egy sarkvidéki expedíció nagy készleteket talált döglött lemmingekből a sziklák repedéseiben, amit a sarki rókák rejtettek oda tartaléknak a hosszú sarki éjszakákra, amikor alig jutnak táplálékhoz. Kíváncsi voltam, vajon az én rókáim is így tesznek-e. Mindaddig semmi jel sem vallott arra, hogy húst raktároznának. Ezt onnan tudom, mert szorgalmasan végigkutattam mindent a lehullott levelek alatt és a tekervényes bodzagyökerek közt. De aztán, amikor beköszöntött a hideg, egyszer csak egy halom száraz levél alatt egy darab húst találtam félig elrejtve. Egész friss volt, de további kutatásom során a ketrec különböző pontjain nem kevesebb, mint öt húsdarabot találtam ravaszul eldugva, s némelyikük már egész sötétvörösre rothadt. Kifejezetten egészségügyi megfontolásból kénytelen voltam eltávolítani őket, de a rókák tovább gyűjtögettek, mindaddig, amíg a hideg tartott.

A nyestkutyákkal (Nyctereutes procyonoides) könnyebben össze tudtam barátkozni, mert ezek természetüktől fogva nagyevők. Az idősebbik nőstény eljutott odáig, hogy a kezemből vette el az ételt, de sosem engedte meg, hogy bizalmaskodjam vele. A lányában viszont, mint rájöttem, túláradt az emberek iránti szeretet, feltéve persze, hogy az illető ember hoz valami ennivalót, amivel ő kitöltheti a gyomrában sajgó állandó űrt. A neve, ki tudja, minek az elferdítéseként, Wops volt. Elég volt odamennem a drótkerítéshez, és a nevét kiáltanom, s már elő is csámpázott a bokrok közül élénk kis pofájában csak úgy ragyogott a szeme. Kicsit bántott, mikor rájöttem, hogy a kezemben levő húsért rohan lélekszakadva, nem pedig azért, hogy barátilag elcsevegjünk. Ám nehogy hálátlannak higgyem, egy pillanatig azután is maradt, hogy a hús már elfogyott.

Első pillantásra nagyon borzszerűnek hatott pofája fekete-fehér mintázatával, és mert ugyanolyan csámpázva jár, viszont sokkal nagyobb a borznál, és hatalmas, bozontos farka majdnem akkora, mint egész teste. A pofáján, mint már mondtam, fekete és fehér a szőr, de a testén, lábán és farkán sötétbarna, vöröses és szürke szőrszálak keverednek. Testén a szőrszálak hosszúak és selymesek, és Japánban, ahol a nyestkutya vadon él, állítólag igen keresett a prémje. A húsát is különlegességként tartják számon, de úgy éreztem, Wops elbűvölőbb, semhogy érdemes lenne megnyúzni és megenni.

Vadon élő állapotában a nyestkutya éjszakai állat, s ez áll Wops szüleire is. Csak nagy adag hússal lehet őket nappal a szabadba csábítani, de Wops mindig készen áll, hogy előkacsázzon, hátha arra vetődik valaki valami ennivalóval. Róla nyugodtan elmondhatjuk, hogy inkább azért él, hogy ehessen, s nem pedig fordítva. Ez az én szempontomból örvendetes, mert ha nem volna ilyen haspárti, nem beszélgethetnénk el ilyen hosszasan, s nem figyelhetném meg ilyen közelről. Hódolatomnak ezeket a gasztronómiai megnyilvánulásait úgy fogadja mint természetes járandóságát, s én is szívesen adózom neki ezzel, bár közben rossz előérzettel figyelem az étvágyát, tekintve, hogy már jóformán széle-hossza egy.

Wops csak egyszer fordult az őt tápláló kéz ellen. Az, hogy ez a kéz-pontosabban láb-az enyém, sajnálatos volt, de teljesen az én hibámból történt. Egy kisebb csoportot kalauzoltam Wops ketrecéhez, hogy felvágjak vele. Egy darabig a drótkerítésen át etettem, aztán úgy gondoltam, színesebbé teszem a mutatványt, ha bemegyek hozzá, és felveszem, hogy közelebbről is megvizsgálhassák. Még most is állítom, nem azért, mert a csoportban egy feltűnően csinos lány is volt. Amikor beléptem a ketrecbe, Wops gyanakodva fogadott. mert tudta, hogy csak reggelente szoktam hozzá bemenni kitakarítani. Azt még ő se vette jó néven, hogy rabságában naponta kétszer háborgatom. Gyorsan elfogadta kezemből az utolsó darab húst is, és szórakozott pofával elindult felém. Mikor azt tapasztalta, hogy nem állok el az útjából, melyen kunyhójának csendje és nyugalma felé akart indulni, odaugrott, és állkapcsának oldalsó harapásával otthagyta fogainak névjegyét a sípcsontomon. A ketrec előtt álló látogatók soraiból elszörnyedt kiáltások hallatszottak. Wops a lábamnál állt, és harciasan nézett fel az arcomba. Tudtam, hogy nem különösebben dühös. Mindössze azt akarta tudomásomra hozni, hogy ez az ő ketrece, és ha a fene fenét eszik, akkor is megmutatja, ki itt az úr.

Nem volt nálam több hús, amivel megvesztegethettem volna, a visszavonulás pedig lehetetlen volt a látogatók – mondhatni a nézőközönségem – szeme láttára. De nem is állhattunk ott a végtelenségig egymást bámulva. Kétségbeesetten kotorásztam a zsebemben, és nagy örömömre egy nagyon fonnyadt és nagyon koszos datolyát találtam, még abból a maroknyiból maradt, amit aznap reggel a boltból csórtam. Tudtam, hogy ennek az ókori leletnek a fejében bármit tehetek Wopsszal, mert az összes ehető dolgok közül a datolya volt a gyengéje. Ájult örömmel fogadta, s míg figyelme elterelődött rólam, gyorsan felkaptam, és a drótkerítéshez vittem. Miközben arcomat jó távol tartottam állkapcsaitól, azzal magyaráztam barátságtalan viselkedését, hogy az utóbbi hetekben nem szalonképes – és ehhez a szemenszedett hazugsághoz illedelmesen szerény képet vágtam. Ez aztán Wopsot és engem kivéve mindenkit zavarba ejtett. A hallgatóság egyes fiatalabb tagjait gyorsan elvezették, hogy elejét vegyék a kérdezősködésnek. Wops nagyon súlyos volt, ezért letettem a földre. Ott, mint egy kutya, megrázta magát, újabb datolya reményében körülszimatolt, de amikor látta, hogy nincs több, szemrehányó sóhajt eresztett meg, és elcsámpázott.

Wops a tél közeledtével hatalmas, sűrű bundát növesztett, és farka a szokásos méretének kétszeresére vastagodott, de semmi jelét nem mutatta, hogy téli álmot akarna aludni, ami egyébként a kutyafélék családjában egyedül a vadon élő nyestkutya tulajdonsága. Kicsit valóban apatikusabbá vált, és nem szívesen bújt elő a vackából, ha a földet hó borította, de ez volt. minden. Bár nem találtam rá sehol se utalást, hogy ezek az állatok fészket építenének téli álmukhoz, Wops egyszer olyan ténykedésbe fogott, ami akár erre irányuló kísérlet is lehetett. Egy reggel azt vettem észre, hogy a ketrec bokrai között foglalatoskodott. Frissen letört ágakat és leveleket találtam szétszórva a földön, mikor bementem hozzá. Szokásos ételadományom átadása után leültem, és sokáig figyeltem. Egyszer csak abbahagyta a céltalan járkálást, és elkezdett ágakat tördelni. Bement az óljába, kisvártatva újra kijött, és a körülötte levő ágakat kémlelte. Kiválasztott egy közeli ágat, szájával megragadta, s erősen húzni kezdte, mind a négy kövér lábát nekifeszítve a földnek. Miután letépte, céltalanul ide-oda húzgálta magával a ketrecben, néha még fel is botlott benne. Végül is ráunt, a földre ejtette, s újabb ág keresésére indult. Amíg figyeltem, három ágat tört le, s mindegyikkel ugyanígy tett: aztán visszatért az óljába egy kis szundításra. Úgy rémlett, mintha valami cél érdekében dolgozna, de ez a cél valahogy kiment a fejéből az utolsó pillanatban. Az ólján belül sosem találtam ágakat, de talán csak mert túl kicsi volt, Wops pedig annyira kövér, hogy rajta kívül semmi sem fért el odabent.

Miközben, mint fent elmondtam, bizonyos sikereket könyvelhettem el a nyestkutyák és a sarki rókák bizalmának megnyerésében, Péter, az erszényes medve továbbra is elkerült. A különféle ennivalókkal kísérletezve rájöttem, hogy akárcsak Wops, ő is imádja a datolyát. Így hát egy nap szántszándékkal elhalasztottam az etetést egész késő estig. Mikor Péter elkerített részéhez értem, láttam, hogy napirendjének megváltoztatásával elértem a kívánt hatást, mert Péter elhagyottan és kétségbeesetten állt a drótkerítésnél, mint egy játékmaci, aki eltévedt, és nem talál vissza a gyerekszobába. Péter nagyon csinos kis állat, vagy negyven centi magas, teste gömbölyű és tömzsi, amitől igazán medvére formáz. Hátsó fele csapott, lába görbe, vaskos és befelé fordul. Arca nagyon hasonlít a koala medvéére, azzal a különbséggel, hogy míg a koala szeme nagy, és szőr keretezi, Péter szeme kicsi és nem dülledt. De ugyanolyan tojás alakú, ritka szőrökkel borított bőrdarab van az orrán, és szeme ugyanolyan kerek és fekete, mint a koaláé. A légnagyobb különbség. úgy érzem. az arckifejezésükben van: a koala mindig élénknek és kíváncsinak hat – még ha nem is az –, Péter viszont mindig kábultnak és zavartnak látszik. Az igazat megvallva úgy fest, mintha valaki épp imént vágta volna fejbe egy darab téglával. Szőre a szürkének egy finom árnyalata, a vadgalamb szép hűvös szürkéje, hasa felé kissé világosodik. Pétert meglepetésemre nem izgatta, hogy belépek a ketrecébe, készségesen közelebb jött, hogy elvegye a datolyát a kezemből, de nem hagyta, hogy hozzányúljak, s miután jóllakott, elkacsázott, és bepréselte magát a mészkőbe vájt járatába. Ettől fogva naponta elém jött a rendes etetési időben, kezemből vette el a falatot, és aztán eltűnt a vackában.

A mészkőgödör, amiben él, a dombvidék egy lejtőjén van, és járatainak szája abba az irányba nyílik, ahonnan az eső és a szél a legkomiszabbul éri. Péter azonban újszerű és érdekes módszert ötlött ki, hogy hálószobáját szárazon tartsa. Az alagútja körülbelül másfél méter hosszú, és kis kerek szobában végződik. Péter becsoszog ide, és mivel a szoba átmérője pontosan megfelel méreteinek, a feneke úgy elzárja hálószobája bejáratát, mint egy ajtó. Így is marad, és hagyja, hadd seperjen végig a hó, szél és eső az alagútján, ő melegen és szárazon tartja magát azáltal, hogy testének legkevésbé érzékeny részét fordítja az időjárás viszontagságai ellen. Ha egyszer így beszorítja magát, karmát pedig a mészkőbe vájja, legfeljebb egy ásókkal felszerelt kisebb csapat tudná csak kimozdítani onnan. Ezért hát kétszeresen hasznos a stratégiája: nemcsak az időjárástól védi meg, hanem minden olyan ellenségtől is, amely őt űzve bemászna az alagútba. Mindkét zavaró tényező kemény, szőrös fenekével találja magát szembe, amelyben nem sok kárt tehet.

Beale-ék vacsorameghívása épp arra a napra esett, amelyen Jesse előléptetett. Mondanom se kell, Mrs. Bailey egykedvűen fogadta előléptetésem hírét, sokkal inkább izgatta viszont, hogy mit vegyek fel Beale-ékhez, mivel meghívásomat úgy tekintette, mintha a Buckingham-palotába hívattak volna.

– És hát – mondtam diadalmasan a teánál – bizonyos vagyok benne, hogy előbb-utóbb a rókák is a kezemből esznek majd.

– Képzelje – lelkesedett Mrs. Bailey, rám se figyelve –, megstoppoltam a kék zokniját. Úgy döntöttem, a kék ingét veszi fel, mert az jól illik a szeméhez.

– Köszönöm – mondtam. – Az erszényes medvével viszont azt hiszem, nehezebb lesz a dolgom…

– A zsebkendői pedig a bal oldali fiókban vannak. Csak az a kár, hogy nincs kék zsebkendője.

– Hagyd már azt a szegény fiút – szólalt meg Charlie szelíden –, nem szépségversenyre megy.

– Nem is arról van szó, Charlie Bailey, te is nagyon jól tudod. De ez fontos esemény az életében. Jól kell mutatnia. És különben is, mit szólnának az emberek, ha úgy engedném el, mint egy cigányt? Azt mondanák, hagyom elzülleni. Azt mondanák, hogy fondorlatosan csalom ki a pénzét. Eljön ide, távol az édesanyjától és az otthonától, távol azoktól, akik irányítanák… hát nekünk kell irányítanunk! Te csinálhatsz, amit akarsz, Charlie Bailey, de én bizony azon leszek, hogy a fiú tisztán és rendesen járjon, és ne hozzon szégyent se magára, se miránk. Mit szóina Beale kapitány, ha…

– Mit is mondtál az erszényes medvéről? – kérdezte Charlie, hátat fordítva ennek a szóáradatnak. Megmosakodtam, megborotválkoztam, fogat mostam, felöltöztem, Mrs. Bailey pedig olyan árgus szemmel és kritikusan mustrált végig, mintha a királyi gárda tagja lennék, aki zászlós díszszemlére készül, de végül utamra bocsátott.

Mrs. Beale nyitott ajtót. Úgy láttam, meglehetősen sápadt és elgyötört. Mint később kiderült, mindig sápadt és zaklatott, ha a kapitány főz.

– Jó estét, Gerry! – mondta. – Örülök, hogy el tudott jönni. Menjen be a szalonba. Billy és a lányok már ott vannak. Billy majd ad magának valamit inni.

A hallban átható curryillat terjengett. A konyhából olyan zajok hallatszottak, mintha éppen egy vonatrakomány rézedény zuhanna szakadékba. Mrs. Beale összerezzent.

– Gladys! Gladys! – bömbölte Beale kapitány a zárt konyhaajtó mögül.

A hangokból úgy vettem ki, már derékig törött tányérok cserepeibe süllyedve vergődik.

– Gladys!

– Mi a… mi a baj, William? – szólt Mrs. Beale.

– A só! Hol a fészkes fenébe van a só? Miért raksz el mindent a helyéről, mikor én főzök? Hol az a rohadt só?

– Jövök, drágám – mondta Mrs. Beale, és elgyötörten rám mosolygott. – Menjen be a szalonba, Gerry. Mindjárt jövök.

A nappaliban Laurát, Billy húgát és két dundi, fiatal zsidó lányt találtam, akik a háború elején menekültek át a kontinensről, és Beale-éknél találtak szállást. Billy épp egy pohár sört töltött ki, mikor beléptem.

– Hello, igyál egyet! – vigyorgott rám. – Papa főz. Hallod?

– Igen – mondtam –, isteni szaga van.

A nappaliban üldögéltünk, és beszélgettünk erről-arról, s közben be-beszűrődtek Beale kapitány konyhai ténykedésének hangjai, mintha két vértes hadtest csapott volna össze egy középkori csatában. Nagy csattanás és hosszan tartó csörömpölés hallatszott be, mintha tizenhat lovag egyszerre esett volna le a lováról, s aztán a kapitány hangja:

– Koriandert! Nem, nem, a barna üvegből! Most pedig erős paprikát… Hol a paprika? Ja… igen… hát az biztos, hogy nem én tettem oda… Erős? Túl erős? Hogyhogy túl erős? Egyáltalán nem túl erős… Az istenit, még nem is elég erős! Nem káromkodom! Még koriandert. Na, most nézd meg, mit csináltál… hagytad, hogy kifusson a rizs!

Mindezek után megjelent a kapitány és Mrs. Beale. Mrs. Beale még mindig zaklatottnak látszott, de a kapitány arcán, bár vörös volt és izzadt, annak az embernek az erényes és önelégült kifejezése ült, akinek sikerült legyőznie egy különösen rosszindulatú és makacs ellenfelet.

– Á, Durrell! – üdvözölt. – Épp főztem.

– Hallotta – jegyezte meg Billy.

– Nagyon jó szaga van – mondtam sietve.

– Nem rossz, nem rossz – mondta a kapitány, és mohón hajtotta fel a sörét. – Most sikerült jó erősre csinálni. A curry olyan, mint a nők, némelyik szelíd, némelyik vad, az ember sose tudhatja, amíg… ööö… izé…

– De William, drágám! – csitította Mrs. Beale. – Gyertek, lányok, terítsük meg az asztalt.

Az asztalt megterítették, mi pedig bevonultunk az ebédlőbe, és felszolgálták az első fogást: Hatalmas tál erősen fűszerezett kelet-indiai levest. Olyan méregsárga volt, mint a járványos sárgaság legsúlyosabb áldozata, és olyan csípős, az ember enyhén meglepődött, hogy a szája nem lobbant lángra tőle.

Ekkor Beale kapitány jókora piros zsebkendőt vett elő, és kopasz fejére borította, hogy a széle egész a szeméig lelógott. Úgy festett benne, mint egy különösen vérszomjas kalóz.

– Igazán, William, ne csinálj ilyet! – szólt rá Mrs. Beale. – Mit gondol majd Gerry?

– Mit gondol? Mit gondol? – mondta a kapitány, és dühösen meregette a szemét a zsebkendője alól. – Azt gondolja, a fene egye meg, hogy tudom, mit csinálok. Felszívja a verítéket… mindig így csináltuk a Parton… csak épp ott törölközőt használtunk, Durrell, érti? A trópusi melegtől meg a currytől igazán jól megizzadtunk… egész vályúnyit. Ott ültem esténként… szép rózsaszín alkonyban, ott ültem anyaszült meztelenül a curryvel meg a törölközővel, és egy jót izzadtam.

– William, drágám.

– Na persze, ha vendégek voltak, akkor nem anyaszült meztelenül – magyarázta a kapitány sietve. – Nem, nem, ha vendégek jöttek, gatyát kellett húzni.

Miután az utolsó kanálnyi perzselő levest is megettük a kapitány kidöcögött a konyhába, és egy iszonyú nagy tállal tért vissza.

Nem kapni elég húst, hogy tisztességes curryt csináljon az ember e miatt az átkozott jegyrendszer miatt – morogta –, ezzel kell beérnetek. Ez nyúlból van.

Levette a fedőt, és a curryillatú gőz felhője beterítette az asztalt, mint a londoni köd. Erős, alattomos, keleti fogással torkon ragadott bennünket, és vastag rétegekben lerakódott a tüdőkamráinkban. Mind lopva, titkon felköhögtünk. A curry finom volt, de hálát adtam az egeknek, hogy olyan családból származom, amely a csípős ételekre specializálta magát, mert különben a nyelvem és a hangszalagjaim sose élték volna túl. Az első pár falat után mindenkinek összezsugorodott és megcsavarodott a gégéje, és mindenki hang nélkül tátogott, és úgy kapkodott a vizeskancsó után, mint egy fuldokló a szalmaszálért.

– Ne igyatok vizet! – süvöltötte a kapitány, akinek patakokban folyt az arcán a verejték, és szemüvege bepárásodott a melegtől. – A víztől csak rosszabb lesz!

– Mondtam, hogy túl erősre csináltad, William, drágám – hápogott Mrs. Beale bíborvörös arccal.

A két zsidó lány furcsa, érthetetlen közép-európai hangokat hallatott, Billy arca olyan színűre váltott, mint a haja, s Laura amúgy sápadt arca lázasan tüzelt.

– Hülyeség! – dörögte a kapitány, fejét, arcát és nyakát törölgetve, és derékig kigombolta az ingét. – Nem túl erős. Csak jó csípős, mi, Durrell?

– Nekem épp jó, uram, de el tudom képzelni, hogy egyeseknek egy kicsit talán túl erős.

– Szamárság! – mondta a kapitány, lapátszerű kezével elutasító mozdulatot téve. – Az emberek nem tudják, mi tesz nekik jót.

– Nem tehet jót, ha ennyire erős – mondta Mrs. Beale egy fuldokló hangján, vizet nyeldekelve.

– Dehogynem! – harsogta a kapitány harciasan, mérgesen bámulva párás szemüvegén át. – Köztudott orvosi tény, hogy a curry jót tesz.

– De nem az ilyen erős.

– De igen, az ilyen erős. Ráadásul ez még nem is erős… ez csak egy vacak, gyenge curry ahhoz képest, amilyet csinálhattam volna.

Az asztalnál mindenki önkéntelenül összerezzent arra a gondolatra, hogy milyet csinálhatott volna a kapitány.

– A Parton bezzeg – folytatta a kapitány curryt lapátolva a szájába –, ott aztán erős curryt ettünk, olyan volt, mintha eleven parazsat nyeltünk volna. – Diadalmasan nézett végig rajtunk, és gyors mozdulatokkal megtörölte a fejét és az arcát.

– Nem tehet jót az embernek – mondta Mrs. Beale, továbbra is eredeti álláspontjához ragaszkodva.

– Dehogyisnem, Gladys! – hajtogatta a kapitány türelmetlenül. – Mit gondolsz, miért épp a trópusokon találták ki a curryt? Hogy kiégesse az emberből a betegséget, azért. Mit gondolsz, én miért nem kaptam sose beriberit vagy valami bőrbetegséget, mi? Mit gondolsz, miért nem rohadtam darabokra a leprától?

– William, drágám!

– De ez az igazság – mondta a kapitány szilajul. – A curry miatt. Bemegy az ember egyik végén, s kijön a másikon… keresztülperzseli az embert… szinte dezinficiálja, érted? – William, kérlek!

– Jó, jó – dörmögte a kapitány. – De nem értem, mit vagytok úgy oda. Egyszer csinálok egy tisztességes curryt, és akkor is úgy tesztek, mintha az életetekre törnék! Ha minden nap ilyen curryt ennétek, sosem lennétek influenzások télen.

Ebben, meg kell mondanom, hajlok rá, hogy igazat adjak a kapitánynak. Amikor az ember egész teste fehéren izzik a currytől, érzi, hogy a szegény influenzavírus sorsa meg van pecsételve. Ahogy a sötét főtéren át hazafelé mentem, úgy éreztem, sziporkázó tüzes curryuszályt vonszolok magam után, mint egy üstökös a lángcsóváját. A jelek szerint azonban beloptam magam Beale kapitány szívébe azzal, ahogy rezzenéstelen arccal fogyasztottam a curryjét, és ettől fogva minden csütörtökön náluk vacsoráztam, és nagyon kellemes estéket töltöttem körükben.

V. TÁNCOLÓ GNÚK

Illetlen, a vad viháncoló

s szőrét kefélni rest.

BELLOC: A ROSSZ GYERMEK ÁLLATMESÉI

Mikor már néhány hónapja dolgoztam az oroszlánrészlegnél, egy reggel elkapott Phil Bates, s azt mondta, új részlegre akar ráállítani. Ennek nagyon örültem. Nem mintha nem telepedtem volna le boldogan az oroszlánoknál, vagy nem szívesen dolgoztam volna Jessével és Joe-val, de végtére is azért jöttem Whipsnade-be, hogy gyakorlatot szerezzek, és minél több részlegnél dolgozom, annál több állatot ismerek meg. Új munkahelyem a medverészleg néven volt ismeretes. Mint a név is mutatja, ebben lelhető a whipsnade-i állatkert összes nagy, dörmögő, kávészínű barnamedvéje, valamint egy óriási karám tele zebrákkal, meg gnú- és egyéb antilopcsordákkal, s végül párjelentéktelenebb állat, farkasok és varacskos disznók személyében.

A részleget egy bizonyos Harry Rance vezette, apró, zömök, törött orrú, enciánkék szemű emberke. A zebraistálló mögött találtam rá egy kis szobában, elgondolkozva kakaót kortyolgatott egy ütött-vert bádogbögréből, és egy mogyoróvesszőn farigcsált.

– Hahó, öcskös! – üdvözölt. – Hallom, nálam dolgozol. – Igen – mondtam. – Örülök, hogy ehhez a részleghez tettek át, mert sok szép állata van.

– Szépnek szépek, öcskös – bólintott –, de jó lesz vigyázni velük. Az oroszlánrészlegnél a legtöbb állathoz nem mentél be, de a mi állatainkhoz be kell menni. Szóval vigyáznod kell minden lépésedre. Talán szelídeknek látod őket, de el ne kapjanak egyszer, mikor épp lehajolsz.

Hüvelykujjával az egyik állásra bökött, ahol egy kövér, szemkápráztatóan csíkos zebracsődör állt nyugodtan, egy nyaláb szénát rágva.

– Vedd például őt – mondta Harry. – Olyan ártatlannak látszik, mint a ma született bárány, nem igaz? Közelebbről is megnéztem a zebrát. Semmi másra nem emlékeztetett, mint egy túlméretezett, elhízott szamárra, amelyet valaki pár köcsög festékkel kicifrázott. Úgy éreztem, nyugodtan bemehetnék hozzá, és perceken belül fölnyergelhetném.

– Menj csak oda az álláshoz – mondta Harry. Odamentem az álláshoz, a zebra hátravágta a fejét, és felém hegyezte a fülét. Kicsit közelebb mentem, és orrlyukai fekete, bársonyos tavakká tágultak, ahogy a szagomat beitta. Még közelebb mentem, és még mindig meg se moccant.

– Elég szelídnek látszik – kezdtem Harry felé pillantva. Abban a pillanatban, hogy elfordítottam róla a tekintetem, maga alá húzta a fenekét, majd hirtelen lendületet vett, és patáinak gonosz, gépfegyverropogásra emlékeztető rúgásai döngtek az állás ajtaján. A rácsokon keresztül nyitott szájjal felém vágott, nagy, sárga lapátfogait mutogatva. Olyan hirtelen ugrottam hátra, hogy felbotlottam egy vödörben. Harry a székén ült, lábát a szék lába köré csavarva, tovább farigcsálta a gallyat, és csendesen kuncogott magában.

– Látod, fiam? – mondta, mikor feltápászkodtam. – Ártatlan, mint a ma született bárány, és ugyanakkor gonosz bestia.

Szokás szerint az első pár nap a rutinmunkákkal ismerkedtem: megtanultam a különböző állatok etetési idejét és a takarmányuk adagolását. A részlegben talán az amerikai bölények istállójának hetenkénti kiganajozása a legnehezebb munka. A csordának hatalmas területe van a lejtős dombvidéken, amin kóborolhat, s amit magas vaskerítés vesz körül, de mindennap feljönnek a dombtetőn levő alacsony színhez az etetésre. Általában a kerítésen át adjuk be az élelmet, nagy kupacokban korpát, összezúzott lenmag pogácsát és zabot, s aztán ha a bölények végeztek vele, takarmányrépát hányunk be vasvillával a kerítésen át, hogy csak úgy ugrálnak és gurulnak, a bölények meg nehézkesen, de lelkesen futnak utánuk. Fogukat a ropogós, kerek gumókba mélyesztve olyan zajt csapnak, mintha valaki tűzifát hasogatna. A zabot és a pogácsát nagy gonddal kell adagolni, úgy, hogy az öregebb hímek ne jussanak többhöz, mint ami jár nekik. Mint megtanultam, ennek az a trükkje, hogy öt-hat kupacot csinálunk, épp akkorákat, hogy a hímeket négy-öt percig teljesen lefoglalja, s aztán arrébb megyünk a kerítés mentén, és további kupacokat rakunk a teheneknek és a borjaknak, hogy nyugodtan falatozhassanak, s ne kelljen félniük, hogy a bikák a farukba döfnek a szarvukkal.

Közelről nézve, szerintem, az észak-amerikai bölény nyújtja az összes hasított patás közül a legmegkapóbb látványt. A masszív, púpos váll, amit vastag, göndör sörény borít, a mellső lábakat fedő golfnadrágszerű bunda s göndör parókás, hatalmas feje a vikingszarvakkal roppant erő érzetét kelti. Legtöbbször lassan és nehézkesen mozognak, de olykor hirtelen és vadul öklelni kezdik egymást, nagy fejüket úgy lendítve, mint valami faltörő kost. Hogy vágtatni is képesek, ha akarnak, ezt akkor láttam, amikor egyik nap egy takarmányrépát szállító teherautó kipufogójával induláskor nagyot lőtt. A csorda, amely mint a szőrcsomókból álló nagy, csokoládébarna gomolyfelhő a kerítés mentén csoportosult, egy állatként megfordult, és hihetetlen sebességgel dübörgött el a domb zöld füvén, mészkődarabokat rúgva a levegőbe, amint patájuk mélyen a talajba vájt. Lezúdulva a dombok zöld lejtőjén, úgy festettek, mint egy hatalmas és igen félelmetes lavina, amelynek nem szerettem volna az útjába kerülni.

Ezért, ha a bölények istállójának kiganajozása következik, mindig rossz előérzeteim vannak, mert miközben a szalmát és a trágyát vasvillákkal talicskákra hányjuk, és kitoljuk a színből, a csorda öreg bikái (akik láthatólag sose unják meg ezt a műveletet figyelni) odaballagnak, és tömött sorban megállnak a szín szabad oldala előtt. Mélységes érdeklődéssel bámulnak bennünket, s néha hosszú, zengő horkantásokat eresztenek meg, hogy majd kiesünk a nadrágunkból. Egy szép napon az egyik öreg bika váratlanul beballagott az istállóba közénk, és mi szerszámainkat elhajigálva, fejvesztve menekültünk. De hamarosan beláttuk, hogy nem gonosz szándék vezette, mindössze észrevett egy fél répát, amit takarítás közben tártunk fel a szalma alól. Miután ezt elropogtatta, újra kiballagott a mezőre.

Elkerített legelőjük déli lejtőin van a csorda kedvenc hempergőhelye, ahol súlyos testükkel kikoptatták a füvet, és több helyütt fehéren kilátszik a pucér mészkő a zöld fűből. Az öreg bikák komótosan és fegyelmezetten haladó sorban ereszkednek le ehhez a hempergőhelyhez. Testüket lebocsátják a mészkőre, azután hátsó lábuk erős rúgásaival és vonagló vetődésekkel hátukra fordítják zömök testüket. Távolról úgy látszik, mintha valami láthatatlan hálóból próbálnának kiszabadulni, amibe belegabalyodtak. A durva mészkő nekidörzsölődik a bőrüknek, és eltávolítja bundájukból a kilazult szőrt, amely nagyon zavarja őket. Majd, miután körülbelül félórai kéjes vakarózás után kellőleg megkönnyebbültek, nehézkesen lábra állnak, és rángó borzongás fut végig oldaluk és hasuk puha, barna bőrén, amivel lerázzák a rájuk tapadt mészport. Ekkor aztán elballagnak legelészni, s csak néhány mészkőszilánk marad testük elejének kusza tincsei közé ágyazva.

Amikor hosszú téli szőrüket vedlik, szinte megőrülnek a viszketéstől, és akárhova néz az ember, mindenütt azt látja, hogy bölények dörgölőznek a kerítésoszlopoknak vagy a göcsörtös galagonyatörzseknek. Csak vakaróznak és vakaróznak, még a szemüket is behunyják az élvezettől. Megfigyeltem, a fejükön és vállukon levő laza szőrtől más módszerrel szabadulnak meg. A kökény apró és sűrűn növő bozótjai nagyszerűen alkalmasak arra, hogy viszkető hátukat megvakarják vele, a sűrűn összenőtt, földig hajló ágakat pedig a bölények fésűként használják, mert azzal jól le lehet nyírni az elhalt téli bundát. Sorban egymás után szándékosan a fák alá sétálnak, hogy az ágak beleakadjanak sűrű sörényükbe, és a tüskék és gallyak leszakítsák az elhalt szőrt. Tavasszal az ágaikról lógó puha, világosbarna szőrcsomók és bojtok miatt a kökényfák úgy néznek ki, mintha valami furcsa gyümölcsöt teremtek volna. A verebek és a citromsármányok nagyon keresik ezeket a maroknyi puha szőrcsomókat, hogy a fészküket kibéleljék velük.

Amikor az európaiak megjelentek Észak-Amerikában, annyi volt a bölény, mint égen a csillag. A nagy csordák ezreket és ezreket számláltak, és a szárazföldi emlősök valaha is létezett legnagyobb csoportosulásait képezték. Az indián számára a bölény minden volt – ház, élelem, ruha, még az olyan hétköznapi tárgyakat is, mint a tű és a cérna, belőle nyerték. De az indiánok csak annyit öltek meg, amennyit fel tudtak használni, és nem fenyegették igazán ezeknek a nagy, bozontos állatoknak a számlálhatatlan ezreit. De a fehér embernek és fejlett fegyvereinek megérkezése megváltoztatta a képet. A bölények ellen gyilkos hajsza indult, és ezrével öldösték őket. Először még hasznosították az egész tetemet, de aztán ráuntak a bölényhúsra. Most két újabb ok miatt ölték ugyanakkora méretekben, mint előzőleg; először is, mert a bölénynyelvet ínyencfalatnak tartották, s másodszor: egy szándékos irtóhadjárat részeként, mert úgy gondolták, hogy ha az indiánok ennyire függnek a bölénytől, a bölényekkel együtt az indiánok is kihalnak.

Ebben az időben szereztek vagyont és hírnevet a bölényvadászok – mint például Buffalo Bill Cody, akinek 250 volt a legnagyobb napi zsákmánya ezekből a hatalmas állatokból. Ahogy a vasút előretört a prérin, átvágta a bölények vándorlási útvonalait, az állatokat a vonatablakból lövöldözték le, és tetemüket rothadni hagyták. Némely helyen akkora volt a bűz, hogy a vonatok csak csukott ablakokkal haladhattak el ezek mellett a hatalmas hullahalmok mellett. Ilyen förtelmes és erkölcstelen mészárlás mellett nem csoda, hogy 1889-re a bölény – valaha a legnépesebb szárazföldi emlős – mindössze 500 példányra fogyott. A természetet megóvni akarók kis csoportja, azok, akik elszörnyedtek a gondolattól, hogy a bölény talán örökre eltűnik a Föld színéről, csak akkor kezdtek lépéseket tenni, hogy biztosítsák fennmaradását. Ma több ezer bölény él, és a faj biztonságban van, de az emberiség soha többé nem élvezheti azt a félelmes és lenyűgöző látványt, amikor a prérit, ameddig a szem ellát, minden irányban a bölények fekete, eleven szőnyege borítja.

A részlegünkben van egy másik állat, amely épp most jut ugyanarra a sorsra, mint a bölény. Ez az állat az anoa, a kisméretű, celebeszi fekete bölény, más néven zergebölény. Roppant kicsinek hat ahhoz képest, hogy a nagy bölény rokona-körülbelül akkora, mint egy shetlandi póni. Komoly a tekintete, és kifejező a szeme, sötét szőre durva tapintású és egyenlőtlenül oszlik el kövér farán, annyira, hogy sötét, lilás-rózsaszínű bőre áttetszik rajta. Patája kicsi és csinos, mindig vigyázó fülét belül finom szőr borítja, s arasznyi szarva egyenes és hegyes.

Az állatkertünkben élő két anoa merőben ártalmatlannak látszik. Kezemből nyalják fel a korpát, és a vértanú ártatlanságával bámulnak az arcomba. Mikor a könyvekben utánanéztem, meglepetten értesültem, hogy valójában nagyon veszélyesek tudnak lenni. Kis testméretük, fürgeségük, hirtelen irányváltoztató képességük és éles szarvuk miatt számolni kell velük. Éppen ezért hagyták őket békén hosszú éveken át Celebesz helyi lakosai, mert könnyen megvadultak, ha felzavarták őket. De mióta fölfedezték a modern fegyvereket – különösen az ismétlőpuskát, amely minden sportvadász nélkülözhetetlen szerszáma –, az anoák napjai meg vannak számlálva, és kilátásaik igen sivárak.

A Chapman-zebrákat, mindent összevéve, nagyon unalmas állatoknak találtam. Szépen mutatnak hatalmas legelőjük zöld füvén, de semmi figyelemre méltót nem látni rajtuk, csak legelnek, s olykor röviden összecsapnak, amikor is fülüket hátraszegve és fogukat kimutatva acsarkodnak egymásra. A csődörök mind egy szálig gyilkos indulatot táplálnak az emberek iránt, és mivel irtózatos sebességgel tudnak mozogni, állandóan résen kell lennünk.

Harry és én minden reggel átmászunk a zebrakarám kerítésén, és összegyűjtjük az éjszaka folyamán kibújt bársonyos, harmatlepte gombatermést. Ezt Harry egy kis lábasban vajon megpirítja, és ezt esszük tízóraira. Igazán pompás eledel, de a gombaszedés egy olyan legelőn, ahol egypár gyilkos kedvű zebracsődör tartózkodik, enyhén fogalmazva is igen kockázatos vállalkozás. Egymáshoz közel szoktunk gombászni, a vasvillát mindig kezünk ügyében tartva, s míg egyikünk lehajol a gombáért, a másikunk a zebrákat figyeli. Egy reggel különösen szép termést találtunk, s már félig teleszedtünk egy vödröt, már előre nyaltuk a szájunk szélét a bőséges tízórai gondolatára. Épp egy különösen húsos gombáért nyúltam, amikor Harry felkiáltott:

– Vigyázz, öcsi! Jön a rohadt dög!

Fölnéztem, s egy zebracsődör dübörgött felém, fülét hátracsapva, ajkát sárga fogairól felhúzva: otthagytam a vödröt, követtem Harry példáját, és futottam, mint a nyúl. Lihegve és nevetve másztunk át a kerítésen. A zebra csúszva fékezett a vödör mellett, dühösen bámult ránk, és felháborodva horkantott. Aztán legnagyobb mérgünkre sarkon pördült, és hatalmas ívben a levegőbe rúgta vödrünket, amely tűzcsóvaként fehér gombákat záporozott. Félóránkba telt, míg újra össze tudtuk gyűjteni a zsákmányunkat.

Az egyik zebrát mégis megszerettem. Egy magányos hím Grevy zebrát. Ez a zebrafélék közül a legnagyobb, és teste formája inkább a lóéra hasonlít. Feje hosszú és elegáns, s bár felületesen nézve hasonlít a szamáréra, szép finom, bársonyos orrával mégis inkább olyan, mint egy arab mén feje. Testén a csíkok vékonyak és szabályosak, mintha vonalzóval húzták volna, s fülei hatalmasak, mint két bolyhos kontyvirág. Ez a bizonyos zebra, amennyire tudom, fajából az egyetlen Angliában, s szépségén és szelíd természetén túl, ritkasága is feljogosít, hogy zabból különadaghoz juttassam. Ezt finoman veszi el a tenyeremről ajkaival, amelyek olyan puhák, mint a legelőjén növő gombák kalapja.

A részleg északi részén tölgyek ropogós krinolinjától övezett nagy, bársonyos zöld karám terül el. Itt élnek a gondozásunk alatt álló összes állat közül talán a legritkábbak: egy pár fiatal Dávid-szarvas. Szemre távolról sem olyan kecsesek, mint mondjuk a rőtvad vagy a dámvad, amelyek szintén ott tenyésznek. A többi szarvashoz viszonyítva szinte idétlennek nevezhetők. Vállban mintegy négy láb magasak, arcuk hosszú és komoly, szemük pedig furcsán ferde vágású és mandula alakú. Mindkét szemük alatt furcsa nyílás van, egy nyitható-csukható rózsaszínű, kis bőrtáska, ami sehova se vezet, és aminek látszólag nincs semmi praktikus feladata. Testük köpcös, meglehetősen szamárszerű, színük pedig különös makkbarna, csak hasuk és a fenekükön levő szív alakú folt fehér. A szemük alakja és vágása, furcsa testük, hosszú, fekete patájuk és a szarvascsaládban egyedülállóan hosszú, bojtban végződő fekete farkuk mind azt az érzést keltik az emberben, mintha egy kissé elmosódott kínai metszetről szabadultak volna el.

Mozdulataik esetlenek, hiányzik belőlük a családjukra általában jellemző kecsesség. Néha, mikor elhaladok karámjuk mellett, hirtelen megjelenésem megrémíti őket, s gyors mozdulattal szembefordulnak velem, lábukat szétvetve és. fülüket hegyezve. Aztán birodalmuk másik végébe menekülnek páni félelmükben egy beszívott szamárra emlékeztető mozdulatokkal. Lábukat nagyon mereven tartják, s testük szokatlan hossza miatt jobbra-balra himbálóznak. Ha összehasonlítjuk ezt a többi szarvas gyönyörű mozgásával, akkor tűnik csak igazán a szemünkbe, mennyire szamárszerű a Dávid-szarvas. Egyedül a fejében és a nyakában lelhető fel valami a szarvascsalád mozgására és formájára jellemző szépségből.

A furcsa alakú szarvas fölfedezésének és a faj későbbi megmentésének története talán a legkülönösebb a zoológia történetében. Az 1800-as évek közepén Dávid atya, egy ferences rendi misszionárius Kínában élt és utazott, és mint annak idején sok más egyházi ember, mélységesen érdeklődött a természettudomány iránt. Mellesleg, az az érzésem, hogy sokkal több természettudományi érdekességű állatot sikerült fölfedeznie kínai tartózkodása alatt, mint ahány lelket a keresztény hitre térített. Neki sikerült például elsőként az új és híres óriáspandából egy példányt szereznie. Pekingi tartózkodása idején hírét vette, hogy a császár palotájának vadaskertjében él egy csorda szarvas – állítólag olyan faj, ami mindenütt másutt ismeretlen Kínában. Ez természetesen nagyon felkeltette Dávid atya érdeklődését, de nem volt könnyű feladat azoknak az állatoknak a közelébe férkőzni. Egy fallal körülkerített kertben tatár katonák őrizték őket. Akkoriban persze épp csak megtűrték az idegeneket Kínában, ezért hát Dávid atyának nagyon körültekintően kellett eljárnia. Az is mutatja, milyen szenvedélyesen érdeklődött a természettudomány iránt, hogy hajlandó volt a börtön vagy akár a kivégzés kockázatát vállalni. Elsőként megvesztegette az egyik tatár őrt, aki a vadaskert kapuját őrizte, hogy engedje felmászni a fal tetejére, hogy onnan nézhessen szét a kertben. Erről a magaslatról végül látott is egy szarvascsordát, amely a fák közt legelt. Bizonyára izgalmas pillanat lehetett, amikor a tőle százméternyire legelő szarvasokat figyelve rájött, hogy egy új és egészen szokatlan fajt lát.

Azonnal írt haza Párizsba Milne-Edwards professzornak, a Természettudományi Múzeumba, és így írta le fölfedezését:

“Három mérföldre Pekingtől hatalmas császári park van, körülbelül 36 mérföld kerületű. Emberemlékezet óta békében élnek itt szarvasok és antilopok. Európait nem engednek a parkba, de idén tavasszal abban a szerencsében volt részem, hogy a parkot körülvevő fal tetejéről, meglehetősen távolról, megfigyelhettem egy több mint száz főből álló csordáját ezeknek az állatoknak, amelyek engem a jávorantilopra emlékeztetnek. Sajnos, az évnek abban a szakában nem volt agancsuk, ami jellegzetes vonást megfigyelhettem az hosszú farkuk volt. Úgy láttam, testükhöz viszonyítva olyan hosszú. mint egy szamáré, s e vonás nem található meg a többi, általam ismert szarvasfélénél. Kisebbnek ítéltem őket az északi jávorszarvasnál is. Kísérleteim, hogy egy példány bőrét megszerezzem, nem jártak sikerrel. Még darabjait sem tudtam megszerezni, és a Francia Követség is képtelen hozzájutni egy ilyen különös állathoz, bár a kínai kormány nem hivatalos megkörnyékezésével is megpróbálkoztak. Szerencsére én ismerek néhány tatár katonát, akik ezt a parkot őrzik, és bizonyos vagyok benne, hogy megvesztegetéssel hozzájutok néhány bőrhöz, amit sietek majd Önnek elküldeni. A kínaiak »Mi-lou«-nak hívják ezt az állatot, ami »négy furcsa vonást« jelent, szerintük ugyanis az agancsa a szarvaséhoz hasonlít, patája a tehénéhez, nyaka a tevééhez, és farka a szamáréhoz.”

Dávid atya szilárdul elhatározta, hogy szerez a szarvasokból, de ez nem volt könnyű vállalkozás. Azt tudta, hogy a kilátásba helyezett halálbüntetés ellenére a tatár őrök olykor orvul elejtett szarvas húsát eszik, így további megvesztegetés segítségével sikerült rávenni őket, hogy a legközelebb elejtettek bőrét és koponyáját tegyék félre neki. Idővel ezt meg is tették, és Dávid atya a bőröket és a koponyákat elküldte a párizsi Természettudományi Múzeumnak, ahol megállapították, hogy valóban új, a tudomány előtt addig ismeretlen fajról van szó. Dávid atya zoológiai munkássága elismeréseképpen róla nevezték el az állatot Elaphurus davidianusnak.

Az állatkertek és az európai magángyűjtők szerettek volna kapni ebből a ritka szarvasból, és valóban, ha van ritka szarvas, hát a Dávid-szarvas igazán az volt, mert az egyetlen csorda a császári palota kertjében élt, s még a mai napig is vitatott, hogy honnan is ered tulajdonképpen. Csaknem valószínű, hogy a császár nyári palotájának kertjében fejlődött ki ez a faj. Úgy hiszik, vadon élő állatként már két-háromezer éve kipusztult. A félig megkövült maradványok alapján ez idő előtt valószínűleg Kína Honan tartományában élt vadon. A kínai hatóságok nem szívesen engedték, hogy nemzeti kincsükből bármit is külföldre vigyenek, de végül hosszas. tárgyalások után néhány párt küldtek Európa különböző állatkertjeibe s egy párt Bedford hercegének, egyedülálló woburni magángyűjteménye számára.

Nem sokkal ezután a Jangce folyó kiáradt, és a víz több helyen áttörte a császári palota kertjének falát. A szarvasok nagy része a környező mezőkre menekült, ahol az éhező parasztok természetesen lemészárolták őket. A csordának egy kis magva továbbra is megmaradt a vadaskertben, de úgy látszik, a Dávid-szarvast üldözte a balszerencse, mert aztán a bokszerlázadás alatt a tatár őrök ragadták meg az alkalmat, és megették a maradék szarvasokat is. Ekként hát ez a faj kipusztult őshonában, és ma össznépességét mindössze az Európában elszórtan élő példányok alkotják.

Bedford hercege, az egyik legelső és legintelligensebb környezetvédő, arra a következtetésre jutott: ha ezt a fajt meg akarja menteni, növelni kell a Woburnban élő kis csordát. Ezért hát tárgyalásokat kezdett azokkal az állatkertekkel, amelyeknek volt ilyen szarvasuk, és végül sikerült egy tizennyolc tagú csordát összehoznia. Ez volt akkor a szarvas össznépessége az egész világon. A woburni ideális környezetben lassanként megnövekedett az állatok száma, s mikor én Whipsnade-ben dolgoztam, e szám már közel ötszázra rúgott. Most van itt az ideje, gondolta a herceg, hogy az ál-. latokat újra szétosszák, mert nagyon kockázatos, hogy egy faj összes képviselője egy helyen összegyűjtve éljen. Egy száj és körömfájás járvány kitörése például könnyen kipusztíthatta volna a Dávid-szarvasokat. Ezért a herceg kezdetként egy hím és egy nőstény szarvast adott a whipsnade-i állatkertnek egy leendő csorda magjaként.

Míg a medverészlegnél dolgoztam, érkezett meg a hír, hogy a herceg több más állatkertnek is küld szarvaspárokat, és újabb párokat adományoz a whipsnade-inek is. Nekünk csak az volt a feladatunk, hogy elmenjünk a borjakért, amint Woburnban megszületnek, és magunk neveljük. amíg csak el nem érik azt a kort, amikor új otthonukba szállíthatják őket. Erre a vesződséges módszerre azért volt szükség. mert ezek a szarvasok nagyon félénkek. Ha megijednek – márpedig tapasztalataim szerint ijedősebbek, mint bármely más állat –, képesek hihetetlenül ostobán viselkedni, például újra és újra nekirontanak fejjel egy kőfalnak, abban a hiszemben. hogy áttörhetik. Úgy gondoltuk, ha saját kezűleg neveljük fel a kicsiket, legalábbis hozzászoknak az emberekhez, s így a szokatlan zajok vagy látványok nem fogják annyira pánikba ejteni őket, mintha serdült korukban fognánk be őket. Mikor megtudtam, hogy engem és egy Bill nevű fiút választottak Phil Bates segítőtársaivá a borjak felneveléséhez, madarat lehetett volna fogatni velem. A borjakat két nagy istállóban akartuk tartani, és mivel éjjel-nappal folyamatosan kell őket etetni, úgy terveztük, hogy Bill és én felváltva fogunk az erdőben, az istálló mellett épült kis színben aludni, hogy mindig kéznél legyünk. és éjjel-nappal segíthessünk Philnek. Elérkezett a nagy nap, és egy teherautó Woburnba vitt minket.

A woburni park talán a legszebb volt, amit valaha is láttam. Akkor persze még nem változtatták körhinták és roppant turistacsoportok háromporondos cirkusszá. A masszív, gyönyörűen ültetett fák, a zöld dombos pázsit és a szelíden kóborló szarvascsorda felejthetetlen képet nyújtott, olyan gyönyörűt, hogy Edward Landseer elkeseredésében sírva fakadt volna tőle. A tágra nyílt szemű, ijedt arcú borjakat egy-egy zsákban tartották, csak a fejük állt ki belőle. Erre az óvintézkedésre azért volt szükség, nehogy a teherautón utazva felálljanak és futni próbáljanak, s közben lábukat törjék. Vastag szalmarétegre helyeztük, és szalmabálákkal vettük körül őket. Aztán Bill és én elfoglaltuk helyünket ezeknek a pici fejeknek az erdejében és a teherautó csendes 30 mérföldes sebességgel elindult Whipsnade-be, míg mi a borjakat figyeltük, hogy lássuk, milyen hatással van rájuk az utazás. Amikor a teherautó elindult, egyik-másik rugdalózott, és megpróbált felállni a zsákban, de hamarosan megnyugodtak, és mire Whipsnade-be érkeztünk, jó néhányan a rendszeresen ingázó munkások arckifejezésével édesdeden aludtak.

Bevittük őket az istállókba, és levágtuk róluk a zsákot. Az újszülött szarvasok módján, hihetetlenül reszketegen és szánalmasan dülöngélve lábra kecmeregtek, és ide-oda imbolyogtak az istállóban. Csak most vették észre, hogy valami hiányzik, s ezért körözni kezdtek, és hosszan és meglepően hangosan felmekegtek, mint a kecskék. Bill és én gyorsan megfejtük a kecskéket, amelyeket kifejezetten a borjak megérkezésére számítva szereztünk be, s a még meleg, habos tejet üvegekbe öntöttük, hozzáadtuk a szükséges vitamincseppeket és csukamájolajat, s aztán egy-egy üveggel a kezünkben beléptünk az istállóba. A Dávid-szarvas borjúkorában éppolyan buta, mint bármely más fiatal állat, és ezen az első etetésen, azt hiszem, Bill és én több kecsketejet kaptunk a nadrághajtókánkba, zsebünkbe, de még a szemünkbe és fülünkbe is, mint amennyit a borjak elfogyasztottak. Arra egykettőre rájöttek, hogy a cumit szopni kell, ha tejhez akarnak jutni, de a szájuk és az agyuk közti koordináció még egyáltalán nem volt tökéletes. Állandóan vigyáznunk kellett, mert különben addig majszolták a szájukban a cumit ide-oda, míg végül a vége kicsúszott a szájukból, s amikor aztán a cumi közepét foguk közé szorították, a kecsketej sugara egyenest szemen találta az embert. De két nap alatt elsajátították a cumizás művészetét, s úgy döntöttek, hogy Bill és én együttesen vagyunk az anyjuk. Nyolcan voltak, s úgy osztottuk meg őket, hogy négyet raktunk egy istállóba, de ahogy nőttek, egyre több gondot okoztak. Etetéskor, amint megláttak bennünket, harsány mekegésükkel olyan kitörő örömmel fogadtak, hogy szinte megsüketítettek, és amikor az istálló ajtaját kinyitottuk, egyszerre zúdultak ránk. Billt is, engem is többször fellöktek, és ilyenkor gyorsan el kellett gurulni az útjukból, mert különben borzasztóan éles, hosszú patájukkal kíméletlenül összetapostak volna.

Azt hiszem, ekkoriban fogtam fel teljes egészében annak a szónak jelentését, hogy “ritka”. Eddig, ha ritka állatokról beszéltek, mindig az volt az érzésem, hogy úgy értik, múzeumok gyűjteményében vagy állatkertekben ritka, de azt, hogy egy állat ténylegesen, számszerűen ritka, nem fogtam fel. Nyilván azért, mert az emberek hajlamosak úgy emlegetni egy állat ritka voltát, mint valami kitüntető dolgot, mint valami olyasmit, amire az állat büszke lehet. De mikor megérkeztek a Dávid-szarvasok, s mikor velük dolgoztam, hirtelen megvilágosodott előttem, hogy roppant sok állat egészen más értelemben ritka. Kutatni kezdtem ebben a témában, és kutatásaim eredményeiről vaskos feljegyzéseket készítettem. Akkoriban nem is sejtettem, hogy ha meglehetősen gyenge és amatőr módon is, de olyasmit gyűjtök, ami most a Nemzetközi Természetvédelmi Egyesület által kiadott Vörös Könyv “Kiveszőfélben levő fajok” című jegyzékében található. Kutatásaim eredményei elborzasztottak: “Az indiai rinocérosz össznépessége 250, a szumátrai rinocéroszé 150, a borneói rinocéroszé 20. A vízi guvat létszáma az egész világon 72 pár, az arábiai nyársas antilopot körülbelül 30 főnyi népességre irtották puskával és gépfegyverrel” és így tovább. A lista végeérhetetlennek tetszett. Ekkor ismertem fel, mi lehet az állatkert igazi feladata. Bár meg kell próbálni vadon élő állapotukban is megóvni ezeket az állatokat, nyilván sürgetően szükséges szerte a világon tenyészcsoportokat létrehozni az állatkertekben. Ekkor határoztam el, hogy ha valaha saját állatkertem lesz, ezt tekintem majd legfőbb feladatának: rezervátum és menhely legyen e sokat zaklatott teremtmények számára.

Valahányszor ügyeletet tartottam a szarvasoknál, mindig. elgondolkodtam ezen. Éjfélkor, amikor a szarvasok nagy, tiszta szeme megcsillant a viharlámpa fényében, míg a meleg tejjel teli üveget bökdösték és szopták mohón, arra gondoltam, hogy ha van igazság a földön, ezeknek az állatoknak ugyanannyi joguk van az élethez, mint nekem magamnak. Nem éreztem nyűgnek, hogy ötkor kell fölkelnem megcumiztatnom őket. A tölgyfalevelek a nap első sápadt sugaraiban olyan aranyoszöldek voltak, mint a quetzal farka, a leveleket pókháló-finomságú harmat vonta be, és amikor a hatalmas törzsek közt az istálló felé mentem, ahol a szarvasokat tartottuk, úgy hangzott a madárdal, mint valami hatalmas hálaadó kórus egy zöld katedrálisban. Aztán kinyitottam az istálló ajtaját, és szerető gyámoltjaim a lábamról leverve az arcomba mekegtek, orrukkal böködtek, és hosszú, nedves meleg nyelvükkel képen törültek. Bár csüggedés töltött el, valahányszor arra a sok állatra gondoltam, amit a világon a kipusztulás veszélye fenyeget, úgy éreztem, mégiscsak tettem valami kézzelfoghatót – ha mégoly csekélyet is – azzal, hogy segítettem fölnevelni ezeket a Dávid-szarvasokat.

Részlegünk legelbűvölőbb állatai a fehérfarkú gnúk. Minden gnú egy eléggé fantasztikus külsejű antilop, de a fehérfarkú különösképp olyan, mintha a mítoszok világából vagy egy címerpajzsról lépett volna ki. Feje tömpe, és orra széles. Szarva csavart, mint a vadászkürt, s mélyen a szeme elé hajlik, mielőtt hegyesen fölfelé csavarodna, ezért az állat kénytelen rövidlátóan kukucskálni ki alóla. Álla alatt fehér szakáll nő, s az orra tetejét újabb szőrcsomó díszíti. Fehér sörénye sűrű, gubancos csomók erdeje, s két mellső lába között nagy szőrloboncot hord, amely a felvidéki skótok prémtarisznyájához hasonlít. Hosszú, lobogó, selymes, fehér farka a legszebb rajta, s ezt olyan eleganciával lobogtatja, mint egy keleti táncos a kendőjét. Ehhez a rendkívüli külsőhöz (ami azt a benyomást kelti, mintha egy sereg különféle állat egy-egy darabjából volna összekombinálva) járul még a gnú seregnyi különös mozdulata és póza, amelyben minden lehető alkalommal tetszeleg. Mulatságos látvány ezeket a bolondos teremtéseket figyelni, amint ágaskodnak és kerge módra pörögnek, horkantanak és fújnak, farkukat a fejük fölé vágva.

Mozdulataik olyan összetettek, hogy nehéz lenne bármilyen kategóriába is besorolni őket. Valójában azzal lehetne a legjobban jellemezni, hogy olyan, mint a vitustánc akut rohama. Egy-egy mozzanatuk valami népi táncra emlékeztet, de ahhoz túl szilajak. Én eddig csak olyan népi táncokat láttam, amelyeket szemrevaló gyöngynyakékes, pártás idős hölgyek jártak, és ezek egyáltalán nem hasonlítanak a gnúk vad ugrabugrálásához. Van ebben valami balettszerű is, legalábbis ha az energikusabb, izzasztóbb fajta balettra gondolunk, de a mozdulatok túlságosan is rendhagyók még a legvadabbul modern balerina számára is. Ezt a táncot (vagy betegséget) érdemes megfigyelni. Amikor mintegy felmegy a függöny, a gnúk a nézőkkel szemben állnak, egy csoportba tömörülve, s szőrcsomóikon keresztül rosszallóan bámulnak: A csoport egy tagja magához ragadja a kezdeményezést, és ő indítja el a táncot egy meglepően hangos, doromboló horkantással, mintha mondaná: “Na most, lányok, mind együtt!” Ekkor az egész csapat karcsú lábain néhány kényeskedő lépést tesz, s ezután reszkető lábakkal újra megállnak, s szinte egy ütemre csapkodnak farkukkal. Ekkor a vezér újabb horkantást ereszt meg, amitől az egész csapat elveszti a fejét. Feledik a balett szemet gyönyörködtető rendezettségét és pontos ütemét. Rákezdenek toporzékolni fényes patáikkal, felvágják a farkukat, a magasba rúgnak, s lábukat nevetséges és anatómiailag képtelen ficamokra kényszerítik. A vezér továbbra is záporozza rájuk a horkantott utasításokat, de senki sem engedelmeskedik parancsainak. Aztán teljesen váratlanul egyszerre mind megáll, és szarvuk alól elszörnyedve és meghökkenve bámulnak a nézőkre, akik illetlenül kinevetik őket.

A fehérfarkú gnúkat tulajdonképpen ez a táncszenvedélyük és olthatatlan kíváncsiságuk vitte a kipusztulás szélére. Annak idején, amikor Dél-Afrika gyarmatosítása folyt, a korai búr telepesek ezerszámra találtak fehérfarkú gnúkat, és könyörtelenül legyilkolták őket, először azért, mert húsukat napon szárított hússzeletek formájában élelemként tudták felhasználni, s nem kellett az értékes marhát és juhot levágni; másodszor pedig azért, mert azt gondolták, minél hamarabb elteszik őket láb alól, annál több legelő marad a háziállatoknak. Így hát Afrika legnagyobb létszámú antilopja rövid időn belül az egyik legritkább lett.

Elragadó kíváncsiságuk – ami miatt az egész csorda kíváncsian állt és nézte a vadászokat, míg egy szálig le nem puffantották őket – volt egyik oka vesztüknek. A másik az az elbűvölő tulajdonságuk, hogy imádják táncukat bemutatni, s ezért a kikandikáló puskáktól sündisznót formázó ekhós szekerek körül ágaskodva és keringőzve nagyszerű célpontot nyújtottak. Ma a fehérfarkú gnú nem vadállat többé. Alig több mint kétezer maradt belőlük kis parkok és magánfarmok területén, s alig pár száz példány a világ állatkertjeiben.

Ahogy a gnúk bohóckodását, a zöld füvű mezőn való ágaskodását figyeltem, közben arra gondoltam, milyen egyhangú lehet az afrikai táj a dél-afrikai prérinek e vidáman tomboló táncosai nélkül. Úgy látszik, hogy a fejlődés tőrvényszerűen mindig azt pusztítja el, ami vidám és eredeti, s mindent banálissá tesz, ahogy ezeket az életvidám, ficánkoló teremtéseket is az unalmasan kérődző, de hasznos tehénnel váltja fel.

A fehérfarkú gnúkon kívül van egyetlen darab tarka gnúnk is. Ez nagyon hasonló az előzőkhöz alakjában, bár egy kicsit zömökebb, s világos gyömbérbarna bundáját csokoládébarna szőrszálak tarkítják, farka és sörénye pedig fekete. Ha lehet, ez az állat értelmileg még a fehérfarkúnál is visszamaradottabb. Kerge körben forgása még vadabbul hóbortos, és böfögő, riasztó bömbölése mélyen a mellkasából úgy recseg fel, mint a géppuskaropogás. Hihetetlenül ideges állat – ha megijed, több mint valószínű, hogy képes, és kitöri a lábát, vagy valami más módon sérül meg. Így aztán Harry és én nagyon rossz sejtelemmel fogadtuk a hírt, hogy Brinnyt be kell fognunk, mert a londoni állatkertbe viszik, ahol már vár rá a párja.

– Hű, ez fene nehéz lesz, mi, Harry? – kérdeztem.

– Asszem – felelte Harry a lábasban sistergő gombareggelinket kevergetve.

– Mibe tesszük? – érdeklődtem. – Nincs semmink, ami elég nagy lenne neki, igaz?

– Nincs – mondta Harry. – Csütörtökön leküldenek a teherautóval egy szállítóládát. Akkor aztán beletesszük, és visszarakjuk a teherautóra.

Ahogy így Harry elmondta, pofonegyszerűnek látszott az egész.

Felvirradt a csütörtök, és megérkezett a teherautó egy magas, keskeny ketreccel, amibe majd egy fölöttébb ideges, tüzesvérű és fürge gnút kell beédesgetnünk. Brinnyt kiengedtük a karámjába rövid reggeli levegőzésre, aztán zabbal becsalogattam a kettős istállóba, és most jól bezárva egy szűk bokszban várta sorsát.

A következő lépésként le kellett cipelnünk a terjedelmes ketrecet a teherautó platójáról, és úgy kellett felállítanunk, hogy az állás ajtajával szemben legyen, s aztán felhúztuk a ketrec tolóajtaját. Ez elég sok időbe telt, és érthető módon kénytelenek voltunk egy kis zajt csapni, amit Brinny erősen helytelenített. Böfögött és horkantott, toporzékolt, és többször megpróbálta kirúgni az istálló oldalát. Mikor végre sikerült a ketrecet a megfelelő helyre állítanunk, otthagytuk, és félórára elmentünk, hogy megbeszéljük taktikánkat, remélve, hogy közben Brinny is lecsillapodik.

– No, fiú – mondta Harry –, a következőképpen fogjuk csinálni. Én felmászok a ketrec tetejére, de ha egyszer fel van húzva a tolóajtó, nem látom, mi történik, szóval neked kell szólnod, hogy mikor eresszem le, érted? Te felmászol a létrára a szomszéd istállóban, nálad lesz az a fadarab, áthajolsz vele az elválasztó falon, s mikor Brinny a ketrec közelébe ér, finoman ráütsz a farára, de csak finoman, többre nem is lesz szüksége, ettől beszalad a ketrecbe. Aztán ha benn van, kiáltasz egyet, én meg leeresztem a tolóajtót. Érted?

– Ahogy elmondod, minden nagyon egyszerű – feleltem keserűen.

– Hát reméljük, hogy az is lesz – mondta Harry vigyorogva.

Visszavonultunk az istállóba, ahol Brinny még mindig vadul fortyogott. A létrával átmanővereztem a mellette levő istállóba, magamhoz vettem a fadarabot, felmásztam a létrán, és átlestem a válaszfal fölött. Brinny elszörnyülködve meredt rám, hogy képes vagyok ilyen aljas módon hátulról támadni. Sörénye és szakálla vad és fésületlen volt, mintha épp most kelt volna fel még kócosan az ágyból. Szemét vadul forgatta, orrlyuka minden horkantással kitágult, s görbe, fekete szarva úgy villogott, mint két kés, ahogy az állásában a szűk helyen toporzékolt és forgott.

– Kész vagy, fiú?! – kiáltotta Harry kívülről.

Óvatosan átemeltem a fadarabot a válaszfalon, és meggyőződtem róla, hogy biztosan állok-e a létrán.

– Oké! – ordítottam – kezdheted.

Brinny, aki mindeddig úgy bámult rám, mint egy vénkisasszony, aki végre férfit talált az ágya alatt, természetesen az ajtó felé fordult, és figyelte a ketrec tolóajtajának lassú fölemelkedését. Úgy fújt, mint egy vulkán, és aprókat lépett idegesen jobbra-balra. Mikor nem figyelt rám, a megfelelő pozícióba hoztam a rudat. Szorosan fogtam az egyik kezemmel, s másik tenyerem a felső végéhez szorítottam. Ennél szerencsétlenebb fogást nem is választhattam volna.

– Megpiszkálom, Harry – mondtam. – Nosza – mondta Harry.

Óvatosan leeresztettem a fadarabot Brinny kerek, reszkető fara fölé. Mikor a fa Brinny csillogó szőrét érintette, mintha egy dinamitos hordóhoz nyomtam volna égő gyufát. Minden egy szempillantás alatt történt. Mikor Brinny megérezte a rudat, idejét nem vesztegetve egyenest a levegőbe ugrott, s megpróbált a patájával a szarva fölé rúgni. Eltalálta a fadarabomat, és úgy nekirepítette az istálló mennyezetének, mint egy rakétát. A fadarab a végén nyugvó tenyeremet persze úgy hozzálapította a mennyezethez, mint egy cölöpverőgép. Olyan iszonyatos fájdalmat éreztem, hogy elejtettem a fadarabot, és megpróbáltam visszamászni a válaszfalon, amin félig keresztben lógtam. Éreztem, hogy meginog alattam a létra. Ekkor Brinny különösen hatalmasat horkantott, leszegte a fejét, és berohant a ketrecbe.

– Ereszd le, Harry, ereszd le! – üvöltöttem kétségbeesetten, közben a létra összerogyott alattam, és én az istállóba zuhantam. A tolóajtó lecsapódott, és Brinnyt csapdába ejtettük, de éppen csak hogy sikerült, mert amikor bevágtatott a ketrecbe, szarvával nekirontott a túlsó végének, s úgy rengett az egész építmény, mint egy hurrikánba jutott hajó. Szarva rövid, gyors ökleléseivel a ketrec végének támadt, és fadarabok repültek minden irányba. Az emberek kalapácsért és szögekért szaladtak, hogy befoltozzák a lyukat, mielőtt még Brinny kitörne. Harry, aki a vészesen billegő ketrec tetején gubbasztott, lepislogott rám.

– Nincs baj? – kérdezte aggódva.

Kicsit imbolyogva álltam lábra. A kezem úgy fájt, mintha egy elefánt lépett volna rá, s már kezdett is dagadni.

– Nincs semmi bajom, de azt hiszem, a kezem eltört – mondtam.

Mikor bevittek a kórházba, és megröntgenezték, kiderült, hogy ez igaz is.

Három kéztőcsontom repedt meg. Még szerencse, hogy nem törtek szilánkokra, és nem fúródtak a húsba, mert hiszen a kezem hihetetlen erővel szorult a két fa közé. Kaptam fájdalomcsillapítókat, amiknek mindenféle hatása volt, csak éppen a fájdalmat nem csillapították. Azt mondták, kíméljem a kezem két napig, hagyjam—mint a doktor mondta –, hogy a csontok elrendeződjenek.

Ez volt az első dicső sebem, amelyet, mondhatni, szolgálatban szereztem, így aztán nagyon jólesett, hogy Mrs. Bailey olyan gondoskodással kezelt, és olyan tisztelettel vett körül, mint egy veteránt, aki ha nem is kapta meg a Viktóriakeresztet, de nagyon közel járt hozzá.

Aznap este a kandallónál ültem, és fájó kezem babusgattam, mikor Charlie hazajött.

– Na, fiú, kezdhetsz csomagolni – üdvözölt.

– Csomagolni? Miről beszélsz, Charlie? – kérdezte Mrs. Bailey.

– Épp most hallottam az irodában – mondta Charlie, és papucsba bújtatott lábát élvezettel melengette a kandalló tüzénél –, hét végén hazamegyünk.

– Haza? Úgy érted, Londonba? – Úgy! – mondta Charlie. – Örülsz neki?

– Persze hogy örülök – mondta Mrs. Bailey. – De mi lesz ezzel a szegény fiúval?

– A barakkban fogsz lakni – fordult felém Charlie. – Megnyitják.

A barakk hatalmas, múzeumszerű épület volt, amelyet a nőtlen ápolók számára építettek, de legjobb tudomásom szerint sose használták erre a célra.

– Abban a nagy hodályban?! – kiáltott fel Mrs. Bailey. – Télen agyonfagynak benne.

– Ó, van ott valami fűtés – nyugtatta Charlie.—Na és a főzés? Ki fog róluk gondoskodni?

– Hát, azt mondják, többen is odaköltöznek – mondta Charlie. – Joe a műszakiaktól meg egy új fiú, és az öreg Fredre meg a feleségére bízzák a főzést meg az ilyesmit.

– Azt már nem! – kiáltotta Mrs. Bailey hitetlenkedve. – Az öreg Fredre nem!

Mrs. Bailey régóta hadilábon áll az öreg Fred Austinnal, még azóta, mikor Fred hordta a házhoz a tűzifát, és Mrs. Bailey a fagydaganataira panaszkodott neki.

– Tudja, mit kell velük csinálni, naccsasszony? – kérdezte Fred.

– Nem – felelte Mrs. Bailey, aki nem szerette, ha maccsasszonyozzák, de szeretett volna a fagydaganataira valami orvosságot. – Mit kell csinálni?

– Dugja a lábát a bilibe reggel, amikor felkel – tanácsolta az öreg Fred. – Egy kis pisi nagyon jót tesz neki. Mondanom se kell, Charlie meg én majd megszakadtunk a nevetéstől, mikor ezt meghallottuk, de Mrs. Bailey egyáltalán nem találta mulatságosnak.

Most is azt mondta:

– Hát nem irigylem magát, ha ők fogják a gondját viselni. Vegyen még a tésztából, Gerry. Egyen, amíg lehet. Csak a jó ég a megmondhatója, mivel fogják azok magát traktálni, szegénykém.

Mi tagadás, magam is így éreztem. Nyomasztó volt a tudat, hogy ott kell hagyjam Baileyék kényelmes házát, és a nagy, hodálynyi barakkban kell laknom, no meg hogy Mrs. Bailey pazar főztjét Fred és felesége, ki tudja, miféle kotyvalékára kell fölcserélnem, de nem tehettem ellene semmit.