TIZENHETEDIK FEJEZET
Amelyben mind megismerkedünk
Prudence-szel

LADY MACCON KÉSŐBB ÚGY ÍRTA LE AZT A NAPOT, mint élete legrosszabbját. Sem lélek, sem romantika nem segített, hogy a szülést varázslatosnak vagy érzelmileg felemelőnek találja. Legjobb emlékezete szerint mindössze fájdalmas volt, méltatlan és mocskos; a folyamat minden bájt vagy örömet nélkülözött. Igen határozottan le is szögezte a férjének, hogy soha többé nem kíván keresztülmenni rajta.

Madame Lefoux tevékenykedett bábaként. Tudományos olvasottsága miatt váratlanul alkalmasnak bizonyult a feladatra. Amikor a gyermek végre igazán világra jött, olyan büszkén mutatta fel Alexiának, mintha ő maga végezte volna a munkát.

– Jó ég – bökte ki a kimerült Lady Maccon –, az újszülöttek mindig ilyen ellenszenvesen festenek?

Madame Lefoux összepréselte az ajkát, és maga felé fordította a kicsit, mintha eddig nem nézte volna meg alaposabban.

– Biztosíthatom, hogy a kinézete idővel javulni fog.

Alexia érte nyúlt – a ruhájának már úgyis mindegy volt –, és a karjába fogta a kapálózó rózsaszín csomagot.

– Mondtam, hogy lány lesz – mosolygott a férjére.

– De miért nem bőg? – akadékoskodott Lord Maccon. – Nem kellene neki? Nem az a szokása minden kölyöknek, hogy bőg?

– Talán néma – vetette fel Alexia. – Praktikus is lenne ilyen szülőkkel, mint mi vagyunk.

Lord Maccon kellően elrémült a gondolattól.

Alexia viszont, ahogy ráébredt valami csodálatosra, még szélesebben mosolygott.

– Nézd csak? Nem taszítjuk egymást! Semmi undor nincs bennem. Bizonyára ember, nem természeten túli. Milyen mesés!

Kopogtak a polip ajtaján.

– Igen? – kiáltotta ki Lord Maccon, aki eddigre eldöntötte, hogy nem fog aggodalmaskodni a gyerek miatt; inkább fölékuporodott, és idétlen grimaszokat vágott neki.

Lyall professzor nézett be. Időközben talált rá alkalmat, hogy a rögtönzött tóga helyett mindenestül tisztességes ruhába öltözzön. Az alfa büszkén ragyogó arccal nézett fel rá.

– Randolph, lányom született!

– Uram, asszonyom, fogadják gratulációimat!

Alexia, aki az octomaton sarkában összedobált vackon feküdt, udvariasan bólintott. Csak most érezte meg, hogy huzalok és rugók halmának támaszkodik, és egy szelepszerűség böki a derekát.

– Köszönöm, professzor! Úgy tűnik, nem átoktörő.

A béta tudományos érdeklődéssel, ám igazi meglepődés nélkül pillantott a gyermekre.

– Nem az? Úgy tudtam, a természeten túliak gyermeke maga is minden esetben az lesz.

– A jelek szerint mégsem.

– Nos, ez örömteli hír. Mindazonáltal, sajnálom, hogy meg kell szakítanom az áldásos eseményt, de uram, több nehézséggel kell megküzdenünk, amelyek igencsak kívánják az ön figyelmét. Mit gondol, átjuthatnánk egy barátságosabb helyszínre?

Lord Maccon a felesége fölé hajolt, és megharapdálta a nyakát.

– Drágám?

Alexia a szabad kezével elsimította a gróf haját a halántékáról.

– Próbáljuk meg! Nagyon szeretnék a saját ágyamban feküdni.

Lady Maccon az újszülöttje mellett Biffyt is fogni kényszerült, amíg Lord Maccon őt, Lyall professzor a ficsúrt cipelte vissza a kastélyba. Conall ekkor jegyezte meg, hogy Woolsey-ben romlott szagot érez.

Lyall professzor már nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, de Alexia éles pillantása elnémította. Tehát csöndben maradt.

Gondolván, hogy az alfa hamarosan magától is rájön, mi a helyzet, Lyall levitte Biffyt a pincébe, némi vajjal bekente még mindig csúf égéseit, majd a legkisebb rossz elve alapján Hematol hercege mellé zárta. Eközben az emeleten elhatározták, hogy Madame Lefoux-t is őrizetbe kell venni.

– Tedd a grófnő és Quesnel melletti cellába – javasolta Lady Maccon összezavarodott férjének. – Abból igazán érdekes párbeszéd kerekedhet, ha leszáll az este.

– Grófnő? Miféle grófnő?

Alexia meggondolta, ne eressze-e ki Quesnelt, hiszen a fiú nem tett rosszat, ám korábbi tapasztalatai alapján nem látta be, miért javulna a helyzet, ha a kis csirkefogó láb alatt lenne. Quesnel még a legjobb napokon is eleven káosz volt, márpedig az élet eléggé összesűrűsödött a segítsége nélkül is.

Ráadásul Alexia gyanította, Quesnel számára most az lesz a legjobb, ha némi időt tölthet a maman-jával.

– De hát épp most segítettem világra a gyermekét! – protestált Madame Lefoux.

– Amiért nagyon hálás is vagyok, Genevieve. – Alexia mindig megadta a császárnak, ami a császáré. – Mindazonáltal akkor is ámokfutást rendezett Londonon át egy óriáspolippal, és a vétkeiért meg kell fizetnie.

– Természeten túliak! – csattant fel undorodva a francia nő.

– Így legalább a fia közelében lesz. Nagyon felzaklatta a támadás! – kiáltott még oda Lady Maccon, miközben Lord Maccon magával rángatta a feltalálót.

A gróf így jött rá, mi okozza a különös szagot. Egy bolyra való vámpír a kastélyában.

Vérforraló haraggal sietett vissza a földszintre.

– Feleség!!

Lady Maccon azonban eltűnt.

– Floote!!

– Az emeletre ment, uram. A hálójukba.

– Ó, hát persze.

Lord Maccon felviharzott. A feleségét ágyban találta, a csecsemő a karjában aludt. Máris bebizonyította, hogy képes átaludni anyja-apja hangkitöréseit. Nagyon hasznos túlélőképesség, gondolta Alexia, de összerezzent, amikor Conall berontott.

– Vámpírok vannak a pincémben!

– Igen, hát hova máshova rakhattam volna el őket?

– A grófnő kirajzott? – Lord Maccon megtalálta az egyetlen lehetséges okot. – És behívtad őket? Ide?

Alexia bólintott.

– Nagyszerű! Csodálatos! Ragyogó!

Lady Maccon sóhajtott: a kiáltozása csak még jobban felbosszantotta volna a férjét, de a halk, szomorú nesz lecsillapította.

– Meg tudom magyarázni.

Conall az ágy mellé térdelt; Alexia szokatlan visszafogottsága elhessegette a haragját. Valóban nagyon fáradt lehet.

– Rendben, hát akkor magyarázd!

Alexia elsorolta az éjszaka történéseit, és mire a falkának az octomatonnal folytatott harcához ért, már jócskán ásítozott.

– Most mihez kezdünk? – vetette fel, és Alexia már ennyiből, na meg kivert kutya arckifejezéséből tudta, hogy a férje szembenéz az igazsággal. Tetszik vagy sem, a Woolsey-kastély most már a Westminster-boly birtoka. Vagyis inkább a Woolsey-bolyé.

Alexia észrevette, hogy a férje kipislogja a könnyeit, és összeszorult a szíve. Nem akart ilyen végzeteset tévedni, ám ami történt, megtörtént. Az ő szemébe is együtt érző könny szökött.

– Meglehetősen szerettem ezt a vén kastélyt, minden oszlopocskájával – bólintott Conall. – De nem túl régóta volt az otthonom. El tudok tőle szakadni. A falka többi tagjának viszont nehéz lesz. Ó, szegény falkám. Ebben a néhány hónapban nem épp a javukra szolgáltam, úgy ám.

– Ó, Conall, nem a te hibád! Kérlek, ne aggodalmaskodj! Kitalálok valamit. Mindig ki szoktam.

Alexia nagyon szerette volna, ha azonnal a birtokában van a megoldás, és letörölheti a férje drága arcáról azt a szörnyű, csalódott kifejezést, csakhogy leragadt a szeme.

A gróf lehajolt, és csókot nyomott a felesége ajkára, aztán a lánya apró homlokára. Alexia gyanította, hogy le akar menni, beszélni Lyallal, mert még mindig rengeteg tennivaló várta délután.

– Gyere, heverj le! – hívta.

– Ti, két hölgyek, nagyon békésnek tűntök. Talán egy kis szunyókálásra.

– Lyallnak Floote és Rumpet is a segítségére van. Azok hárman egy birodalmat el tudnak igazgatni, ha elhatározzák.

Lord Maccon halkan felnevetett, és leheveredett Alexia másik oldalára; óvatosan helyezkedett el a pehelymatracon.

Alexia boldog sóhajjal fordult oldalt, és tolatott oda hozzá, a gyermeket ölelve.

Conall finoman megharapta a nyakszirtjét.

– Nevet kell adnunk a kicsinek.

– Mmm? – felelte a felesége.

– Nem bizonyos, hogy ez jó név lesz.

– Mmm.

– Sajnálom, hogy megzavarom, uram, de a vámpírok önnel akarnak beszélni. – Lyall professzor hangja csendes volt és bocsánatkérő.

Alexia Maccon arra riadt, hogy a férje megmozdul mellette, és próbál úgy kimászni az ágyból, hogy ne zavarja fel. Szegény Conall, a lopózás soha nem tartozott az erősségei közé. Emberként legalábbis nem.

– Mennyi az idő, Randolph?

– Az imént szállt le az este, uram. Gondoltam, jobb lesz, ha hagyom, hadd aludja át, ami a napból megmaradt.

– Igen? És maga végig ébren volt?

Semmi válasz.

– Ó! Értem. Mondja el, hol csípnek a bolhák, Randolph, aztán menjen és pihenjen le!

Alexia távoli vonyítást hallott. A fiatal farkasok, akik a teliholdhoz ilyen közel még mindig képtelenek voltak uralni a változást, újra alakot váltottak, és éjszakára visszakerültek a börtöneikbe. A vámpírok mellé.

– Ki ügyel rájuk? – kérdezte a gróf.

– Channing, uram.

– Ó, a fenébe! – Lord Maccon minden látszólagos finomkodást odahagyva kiugrott az ágyból.

Ez meghintáztatta a csecsemőt. Alexia álla alól vékony, panaszos sírás hallatszott. Lady Maccon riadtan hőkölt hátra, mert addig a pillanatig teljesen elfeledkezett a gyermekről. A saját gyermekéről.

Kinyitotta a szemét, és lenézett.

Félnapnyi, meg-megszakított alvás sem javított a kislány küllemén. Vörös volt, ráncos, és a sírástól egészen összekuszálódtak az arcvonásai.

Conall, aki még mindig azt hitte, hogy Alexia alszik, átsietett az ágy túloldalára, és kikapta a kezéből a kicsit. A sírás náthás vonításba fordult; Lord Maccon karján gyermek helyett egy újszülött farkaskölyök feküdt.

Conall majdnem elejtette a lányát.

– Szent agyar!

Alexia felült: nem igazán fogta fel, amit lát.

– Conall, hol a gyerek?

A beszédképtelenre döbbent gróf feléje nyújtotta a farkaskölyköt.

– Mit tettél vele?

– Én? Semmit. Mindössze felvettem. Teljesen rendben volt, aztán puff.

– Nos, kétségtelenül aranyosabb ebben az alakban – állapította meg a prózai Alexia.

– Tessék, fogd meg! – Lord Maccon a felesége kezébe nyomta a vinnyogó, szőrös gombócot.

Mire az azonnal visszaváltozott gyerekké; Alexia érezte, ahogy a csont és hús átrendeződik a gyűrött lepedő alatt. A folyamat fájdalmatlannak tűnt, a gyerek sírása sem árulkodott igazi kínokról.

– Te jó ég! – Alexia azt gondolta, a körülményekhez képest elég nyugodt maradt. – Mibe keveredtünk?

Lyall professzor áhítatosan szólalt meg.

– Nem gondoltam, hogy tanúja leszek életemben egy igazi bőrlopó születésének. Csodálatos.

– Szóval ezt jelenti? – pillantott Alexia a gyermekre. – Milyen különös.

– Gondolom, igen – mosolygott a professzor. – Szóval, mi a kicsi neve, asszonyom?

Alexia a homlokát ráncolta.

– Ó, igen, ez itt a kérdés.

Lord Maccon elvigyorodott.

– Minthogy mi vagyunk a szülei, ráfér az elővigyázatosság. Legyen a neve Prudence.

Lady Maccon nem kacagott vele.

– Tulajdonképpen még tetszik is. Mit szólnál a Prudence Alessandrához, apám után? És még legyen Maccon is, mert ha Lord Akeldama örökbe fogadja, a családneve Akeldama lesz.

Lord Maccon a lányára pillantott.

– Szegény kis portéka, ez elég sok név, amibe bele kell nőnie.

– Uram – avatkozott ismét közbe Lyall –, nem mintha nem látnám át az ügy fontosságát, de nem várhatna mégis? Biffyre ráférne az ön közelsége, a vámpírok pedig eléggé hisztériásak. Semmi jogunk, hogy bezárva tartsuk őket a pincében. Mit kezdjünk velük?

Lord Maccon sóhajtott.

– Velük? Sajnálatos módon azt kell kitalálnunk, hogy saját magunkkal mit kezdjünk. Nem maradhatunk itt, ha egy boly is beköltözött, márpedig ők nem tudnak elmenni. Most már nem. Alexia, amikor behívtad a grófnőt, nekik adtad a kastélyt.

– Ó, nem, az nem lehet.

Lyall professzor egy közeli székre huppant. Alexia még sosem látta korábban legyőzöttnek, de abban a percben a Woolsey-falka bétája igencsak összetörtnek tűnt.

– Nem tehetünk semmit – folytatta Lord Maccon komoran. – Végleg Londonba kell költöztetni a falkát. Muszáj lesz venni egy második házat, hogy elférjünk, és kiépíteni a pincéket.

– De hol fogunk futni? – tiltakozott Lyall professzor. – És vadászni? Uram, városi falka nem létezik!

– Ez az ipar, a feltalálások és a kifinomult modor kora. Gondolom, Woolsey most már tényleg kénytelen lesz haladni az idővel, és civilizálódni – közölte Lord Maccon elszántan.

– Mindössze nagyjából tizenhat évről van szó – nézett Alexia a gyerekére. – Amíg Prudence felnő. Akkor új területet kereshetünk magunknak. Tizenhat év egy farkasembernek nem olyan sok.

Lyall professzort nem vidította fel, hogy a városi száműzetés ekként lerövidült.

– A falkának nem fog tetszeni.

– Így döntöttem – válaszolta az alfa.

– A királynőnek sem fog tetszeni.

– Akkor majd meggyőzzük, hogy a korona legjobb érdekében történt.

– Véleményem szerint kiváló ötlet – jelentette be Nádasdy grófnő, aki akkor lépett a szobába, a nyomában Quesnellel és Madame Lefoux-val.

Nos, gondolta Alexia, ez most már az ő szobája.

– Hogyan jutottak ki? – csattant fel Lyall.

A királynő hervasztó pillantással jutalmazta.

– Mit gondol, a semmiért vagyok bolykirálynő? Eredetileg mi fogalmaztuk meg, mit jelent, ha valaki egy birtok úrnője. És ez most már az én birtokon. Semmiféle cella nem tarthat sokáig fogva.

– Ugyan már! – Madame Lefoux összefonta a karját, és ugyanolyan szúrósan nézett a grófnőre. – Ért a zárak feltöréséhez.

– Nagyszerű volt! – tette hozzá Quesnel, és most először nézett őszinte tisztelettel Nádasdy grófnőre.

A bolykirálynő ügyet sem vetett a feltalálóra és a fiára; Alexia lányát nézte aggodalmasan.

– Csak azt a dolgot tartsák tőlem távol!

Alexia fenyegetőn felmutatta az újszülöttet.

– Úgy érti, ezt a veszedelmes, vámpírzabáló szörnyet?

A grófnő sziszegve elhátrált, mintha Alexia hozzá akarná vágni a kis Prudence-t. Madame Lefoux ezzel szemben odalépett az ágyhoz, és a baba fölé hajolva gügyögni kezdett neki.

– Woolsey, sajnálatos módon, már a miénk – folytatta a királynő. – Alig bírom felfogni. Hogy én Barking mellett éljek, vidéken! Hiszen innen minden több league-ra van!

Lord Maccon nem ellenkezett.

– Szükségünk lesz néhány napra a költözés lebonyolításához. Az ifjakat nem mozdíthatjuk, amíg a hold el nem halványul.

– Annyi időt kapnak, amennyit akarnak – intett a királynő nagyvonalúan. – De a lélekszipolynak és az elfajzott kölykének még ma este távoznia kell. – Színpadiasan az ajtó felé fordult, majd megtorpant a küszöbön. – És a fiú az enyém.

Azzal kisuhogott, valószínűleg azért, hogy kieressze a boly többi tagját. Még hallatszott, ahogy útközben a levegőnek panaszkodik:

– Ó, egyszerűen mindent újra kell díszíteni! És azok a pillérek!

Madame Lefoux nem követte. Elnyűttnek és fáradtnak tűnt az előző éjjeli eseményektől, a saját gondjait nem is említve. Quesnel jóformán rátapadt, koszos kis ujjai az övéibe fonódtak. Madame Lefoux kezén gépzsír feketéllett, és valami folt kenődött az állára is.

– Nem hagyhatják, hogy elvegye! – protestált az összegyűlteknek rettegő zöld szemmel. – Kérem!

Alexia tudatalattija bizonyára dolgozott valamicskét a problémán, amíg az esze aludt, mert azonnal előállt a megoldással.

– Lélekőrként azt kell mondanom, nem tehetünk semmit, amivel kihozhatnánk a bolyból. Ha Angelique végakarata úgy igaz, ahogy mondják, ön pedig az angol jog szerint nem fogadta hivatalosan örökbe Quesnelt, akkor az igényük jogos, és ezt a birodalom is kénytelen megerősíteni.

Madame Lefoux komoran bólintott.

Alexia fintorgott.

– Hiszen tudja, hogy van ez a vámpírokkal meg a prókátorokkal, senki meg nem különbözteti őket. Sajnálom, Genevieve, de Quesnel immár Nádasdy grófnőé.

Quesnel ezt hallva halkan megnyikkant. Madame Lefoux magához szorította, és félőrülten nézett Lord Macconra, mintha a gróf valamiképpen mégis megmenthetné.

– Mármost – folytatta Alexia –, mielőtt nekiállna, és készítene egy új gigászi polipot, el kell mondanom, hogy terveim szerint magát is átadom Nádasdy grófnőnek, Genevieve.

– Micsoda?!

– Ez az egyetlen életképes megoldás. – Alexia azt kívánta, bárcsak lenne parókája és kalapácsa, mint a bíróknak, mert úgy érezte, ezzel az ítélettel szép munkát végzett. – Mennyi idős Quesnel, tízéves? Tizenhat évesen nagykorúvá válik. Így tehát, Nádasdy grófnő hozzájárulásával, márpedig nem hiszem, hogy tiltakozna, ön dolgozóként fogja szolgálni a Westminster-bolyt az elkövetkező hat évben, vagyis nevezzük inkább Woolsey-bolynak. Elintézhetem a Viktória királynővel és a grófnővel, hogy ne kerüljön sor vádemelésre, ha ez az út járhatónak bizonyul. Ismervén az ön ellenérzéseit a boly iránt, ez igen megfelelő büntetés lesz. És Quesnel mellett maradhat.

– Ó! – tette hozzá a férje büszkén –, ez jó terv. Ha Quesnel nem megy Madame Lefoux-hoz, majd Madame Lefoux-t visszük Quesnelhez.

– Köszönöm, drágám!

– Ez rettenetes ötlet! – jajongott a feltaláló. Alexia nem foglalkozott vele.

– Javaslom, hogy Lyall professzor juhakolját alakítsa át tervező műhellyé. Máris elég jól fel van szerelve, és könnyen bővíthető.

– De… – tiltakozott Madame Lefoux.

– Van esetleg jobb ötlete?

– De én gyűlölöm Nádasdy grófnőt!

– Az érzésben bizonyára osztozik majd több dolgozójával, és alighanem néhány vámpírjával is. Majd szólok Floote-nak, hogy készítse elő a szükséges megállapodásokat és szerződéseket. Nézze a jó oldalát, Genevieve! Legalább finomíthatja a boly befolyását Quesnelre. Mellette lesz a mamam-ja, hogy megtanítsa, miként robbantson fel dolgokat, és a boly minden tudása is a rendelkezésére áll majd.

Quesnel könyörgőn nézett fel az anyjára.

– Kérlek, maman, szeretem felrobbantani a dolgokat!

Madame Lefoux sóhajtott.

– Alaposan belekevertem magamat, igaz?

– Igen, úgy van.

– Gondolja, hogy a grófnő belemegy az alkuba?

– Miért ne tenné? A következő hat évben az ön minden találmányának szabadalmi joga és haszna őt illeti majd. És Quesnel vele is marad. Amellett gondoljon csak a káoszra, amit Quesnel egy bolyházban okozhat! Lefoglalja őket, és egy kicsit távol tartja a londoni politikától.

Madame Lefoux erre a gondolatra kissé felderült. Quesnel szinte kivirult.

– Nincs többé bentlakásos iskola!

Lyall professzor a homlokát ráncolta.

– Ez alapjaiban rendezi át az angliai vámpírok hatalmi struktúráját.

Alexia ránevetett.

– Lord Akeldama azt hitte, megkapja egész Londont. Én csak gondoskodom róla, hogy a mérleg egyensúlyban legyen. Most az én falkám él majd éjjel-nappal a területén, és Madame Lefoux Nádasdy grófnő keze alá dolgozik.

Lyall professzor szomorúan állt fel.

– Ön kiváló lélekőr, Lady Maccon.

– Igyekszem rendesen végezni a munkámat. De ha már itt tartunk, Madame Lefoux, ha majd kiürítette a tervszobáját, az kiválóan megfelelne pincerendszernek a londoni falka számára.

Lord Maccon szélesen mosolygott.

– Elég nagy, bizony, és a föld alatt van, könnyen biztosítható. Kiváló ötlet, szerelmem.

Madame Lefoux beletörődőn bólintott.

– És a kalapszalon? – Habár az üzlet csak azért jött létre, hogy álcázza vele a többi, gonoszabb ténykedését, azért mégis a francia nő szívéhez nőtt.

Alexia oldalra hajtotta a fejét.

– Úgy vélem, Biffy alkalmas lenne rá, hogy vezesse. Emlékszel, drágám, beszéltünk róla, hogy nagy szüksége lenne valami hasznos állásra, márpedig ez jobban illene hozzá, mint egy íróasztal a NYIHÁ-ban.

Most Lyall professzor mosolyodott el elismerőn.

– Nagyszerű javaslat, Lady Maccon.

– Drága feleségem – mondta a gróf –, te mindenre gondolsz.

Alexia belepirult a bókba.

– Igyekszem.

Így lett az egykor a Woolsey-kastélyban élő farkasemberfalka az első, amely egy várost nyilvánított vadászterületének. 1874 késő nyarán hivatalosan is a Londoni Falka lett a nevük, és beköltöztek a kóbor vámpír és potentát Lord Akeldama szomszédságába. Hogy hol volt a holdtöltére rendszeresített börtönük, senki sem tudta, de érdeklődésre tartott számot a tény, hogy az új falka tagjai igencsak kedvelték a női fejfedőket.

A pletykagyárosok szempontjából is jelentős nyár volt. Még a legkonzervatívabb nappali ember is érdeklődött a természetfelettiek cselekedetei iránt, márpedig a farkasfalka költözése annak csak a felét tette ki. A Westminster-boly, miután az írott történelemben először kirajzott, vidéken telepedett le, és Woolsey-re változtatta a nevét. Senki sem mert megjegyzést tenni a minden eleganciát nélkülöző választásra. Azonnal a kormányzat elé került viszont a javaslat, hogy síneket fektessenek le a boly új lakhelye és London között – ha Nádasdy grófnő többé nem is tartózkodhatott a divatvilág központjában, a központ azért kilátogathatott hozzá. A vámpírok védelmi intézkedéseket is foganatosítottak, végül úgy ítélték meg, hogy az elszigeteltség kiegyensúlyozza az ismert lakhely hátrányait.

A botránylapok gyönyörrel telve dagonyáztak a felfordulásban, beleértve a rombolást is, ami azon a bizonyos holdtöltén esett a városban, és amit állítólag egy hatalmas fémpolip követett el. Lerombolta a bolyházat! Porrá égette a Pantechnicont! A rengeteg megírnivaló között néhány fontos apróság még el is kerülte a sajtó figyelmét. Az, hogy a Chapeau de Poupe tulajdonost cserélt, az Ivyhez hasonló kalapimádókon kívül senkinek nem tűnt fel. Az, hogy a Woolsey-boly egy igen becses és nagy értékű dolgozóval gazdagodott, a tudományos társadalom tagjain kívül senkinek nem tűnt fel.

– Nagyon-nagyon szép játék volt, kis szilvapudingom – kommentálta Lord Akeldama az eseményeket néhány estével később, egyik kezében újsággal, a másikban a monoklijával.

Az ágyban ücsörgő Alexia felnézett a potentátra.

– Nem gondolta, hogy hagyom, hogy mindent megnyerjen, ugye?

A vámpírúr a saját harmadik legjobb ruhaszobájában látogatta meg. Lady Maccon egyelőre nem kelt fel a gyermekágyból. Úgy érezte, már egész jól felgyógyult a megpróbáltatások után, de jobb lesz, ha egy darabig még nem jelentkezik. Ha kiderül, hogy visszanyerte az erejét, esetleg részt kell vennie az árnyékkormány ülésén, márpedig azt hallotta, a királynőnek nem tetszett a felfordulás. Ráadásul Felicityvel is kezdenie kellett valamit.

– És hol van az én drága Biffym? – tudakolta a vámpír.

Alexia cuppogott a csecsemőnek, és meghintáztatta. Prudence kedélyesen gurgulázott és nyáladzott.

– Ó, átvette Madame Lefoux kalapszalonjának a vezetését. Mindig kiváló szeme volt az ilyesmihez.

– Kereskedelem? Valóban? – Lord Akeldama vágyódónak tűnt.

– Igen, úgy tűnik, jó hatással van rá. És kiválóan lefoglalja. – Alexia megtörölte a gyermek száját egy kendővel, de a kislány addigra már ismét mélyen aludt.

– Ah! – A monokli felpörgött, a lánca Lord Akeldama ujjára tekeredett, amíg el nem fogyott; akkor visszafelé lódult.

– Csak nem akarhatta valóban, hogy elsorvadjon és meghaljon, vagy igen?

– Nos…

– Ó, lehetetlen alak. Jöjjön, fogja a nevelt lányát!

Lord Akeldama elnevette magát, és az ágy mellé lépett, hogy felemelje az alvó csecsemőt. Prudence mind ez idáig váratlanul békés gyermeknek bizonyult.

A vámpír hosszasan magyarázott neki, csupa szóvirággal bizonygatta, mennyire szép, és milyen jó lesz majd együtt vásárolni járni – aztán félbeszakította saját cirádás litániáját, és meglepetten felkiáltott.

– Nahát, nézzenek oda!

– Mi az? Mi az már megint? – Alexia felkönyökölt.

Lord Akeldama feléje fordította a gyereket. Prudence Alessandra Maccon Akeldama bőre porcelánfehérré vált, és az ajkai közül apró, tökéletes agyarak kandikáltak ki.