TIZENEGYEDIK FEJEZET
Amelyben a fültincsek
rendkívül divatba jönnek

LADY MACCON HAZAKÍSÉRTE A FÉRJÉT A WOOLSEY-KASTÉLYBA, és megvárta, hogy biztonságosan elzárják a megerősített pincebörtönbe, a Biffyvel közös cellába. Mindketten bele-belemartak a ledönthetetlen kőfalakba – és egymásba. Nem okoztak maradandó kárt, Alexia mégse bírta nézni. Mint az élet legtöbb dolgában, Lady Maccon ebben is a civilizált felszínt kedvelte, nem pedig a sötét, alsóbb dolgokat. A hasaalja szalonna kivételével.

– Különös világnak lettem a részese, Rumpet – mondta a woolsey-i inasnak, amikor az visszasegítette a kocsihoz, hogy visszainduljon a városba. A grófság hintóját holdtöltén szokásos, teljes díszben készítették elő: a csomagtároló rudakat felszalagozták, a címert kifényesítették, és két gesztenyepej parádés lovat fogtak elé. Alexia megsimogatta az egyik orrát. Szerette őket: nyugodt, megbízható lovak voltak, szép járással és egy ostoba gőte temperamentumával. – És én még azt hittem, hogy a farkasemberek olyan egyszerű, érdektelen teremtmények.

– Bizonyos értelemben azok, asszonyom, ugyanakkor halhatatlanok is. Az örökkévalósággal megbirkózni, ahhoz kell némi lelki mélység. – Az inas felsegítette a kocsiba.

– Nocsak, Rumpet, önben egy filozófus veszett el?

– Melyik inasnál van másként, asszonyom?

– Teljesen igaz. – Lady Maccon intett a kocsisnak, hogy indulhat.

London a holdtölte idején egészen más várossá változott, mint egyébkor. Ezen az egy éjjelen, a természet vagy a vágy szavának engedve, a vámpírok uralkodtak.

Minden angliai bolyházban partit adtak, de a legnagyobbat London szívében. A kóborok arra és úgy kószáltak, amerre és ahogy akartak. Nem mintha a farkasemberek egyébként különösebben korlátozták volna a vámpírok kicsapongásait, egyszerűen most, hogy biztosan távol maradtak, a vámpírok kissé merészebben vették foghegyről az életet.

A nappali népek számára is kiváló indokot szolgáltatott, hogy áttáncolják az éjszakát. Avagy, a konzervatívok esetében, akik nem akarták, hogy bármi közük is legyen a halhatatlanokhoz és a kíséretükhöz, hogy átlebegjék az éjszakát. A Giffard-társaság flottájának jó része a levegőbe emelkedett a teliholdas éjjeleken, rövid turistakörutakat tettek a város felett. Néhányat magánpartikra béreltek ki, de a legtöbb járat kihasználta a holdfényt és az ünneplő kedvet, hogy drága áron különleges ajánlatokkal kecsegtesse a legújabb divat szerinti repülőruháikat megmutogatni vágyókat. Néhány léghajót még tűzijáték-indítóállással is felszereltek, ezeknek a nyomában színes robbanások, vörös-sárga szikrazuhatagok maradtak, mintha százasával szórták volna az égből a hullócsillagokat.

A NYIHA számára a holdtölte mindig kihívást jelentett. Az állandó ügynökök nagy része farkasember volt – három a Woolsey-falkából, kettő Őfelsége Morgói közül, és egy új magányos. Néhány talpas is a megbízottak közé tartozott. Mindannyian feltűnően távol maradtak. Ráadásul a vámpírügynökök meg belevetették magukat az ünnepségbe – és a Hivatal ellátatlanul és boldogtalanul maradt. Néhány szerződött szellem alaposan megfigyelte, mi történik a kavargásban, de nem igazán tudtak testi kényszert alkalmazni, ha szükségessé vált. Nem maradt más az arcvonalban, csak a halandó hivatalnokok, a Haverbink-félék vezetése alatt – ügyes, kemény munkásosztálybeli férfiak, akik kedvelték a veszélyt és megorrontották a bajt. A potentát dolgozói természetesen elvegyültek mindenhol, ám arra nem lehetett számítani, hogy a tudomásukra jutott tényeket átadják a NYIHÁ-nak, még akkor sem, ha a pletykák igaznak bizonyulnak, és Lord Maccon valóban Lord Akeldama szekrényébe költözött.

Lady Maccon kedvelte a holdtöltét. Volt benne valami elnyomhatatlanul ünnepi. London zsongott az izgalomtól és az ősi, sötét misztériumoktól. Persze, az agyarak vért fakasztottak, és más baljós dolgok is zajlottak a felszín alatt, ám teliholdkor mindig lehetett kapni véres hurkát tésztaburokban, farkasos nyalókát és más ízes falatokat. Lady Maccont a gyomra könnyedén rávette, hogy bármilyen társasági eseményt helyeseljen. Nem a résztvevők, hanem az étkek pocsék választéka miatt utasította el állandó jelleggel az érkező meghívásokat. A többiek sznobnak tartották és csodálták érte. Nem jöttek rá, hogy mindössze a szegényes ételkínálat tehetett róla.

Az ételeket és a hold előtt lebegő léghajók kellemes látványát leszámítva, Alexia azért is szerette a holdtöltét, mert a vámpírok uralma azt jelentette, hogy mindenki a legelegánsabb ruháját és modorát vette elő. Bár a saját ízlése kissé alantas volt, Lady Maccon élvezte nézni, mi mindenbe csomagolják magukat a páváskodók. London jobb negyedeiben jóformán bármivel találkozni lehetett: a legújabb párizsi estélyikkel, amerikai, mindenestül praktikus léghajózóruhákkal és az elképzelhető legtömöttebb, legkomplexebb nyakkendőcsomózási módozatokkal. Az ember szeme már akkor is belekáprázott az ezerféle gyönyörűségbe, ha csak keresztülkocsizott a városon.

Ha Alexia nincs úgy elragadtatva, és nem bámul kifelé, arcát az ablaknak nyomva, aligha veszi észre a sült. De el volt, és bámult, így észrevette. Gyorsan, erősen megverte a kocsi tetejét a napernyőjével.

– Állj!

A kocsis megfékezte a lovakat. Éppen egy út közepén. Az arisztokráciának megvoltak a maga előjogai, márpedig a Woolsey-hintón grófi címer ékeskedett.

Lady Maccon leemelte a távbeszélő csövét, amit nemrég szereltetett be, és csengetett a dobozon.

– Igen, asszonyom? – vette fel a másik hallgatót a kocsis.

– Kövesse azt a sült!

– Igenis, asszonyom. – Az évek alatt, amióta Lord Macconnál szolgált, a szerencsétlen kocsis kapott már ennél sokkal nevetségesebb utasításokat is.

A hintó oldalra rándult, minekutána Lady Maccon elejtette a hallgatóját, ami vastag fémláncán visszalendülve jól karon csapta. Az üldözés azonban nem volt túl gyors, amiért Alexia csak hálálkodni tudott – abból elég volt egy életre, köszönte szépen! –, mert a sül, amit egyébként pórázon vezettek, nyugodtan döcögött, és meg-megállították a kíváncsi járókelők. Egyértelműen ez volt a séta célja: érdeklődést és figyelmet kelteni egy éjjelen, amit tulajdonképpen a hasonló furcsa és hivalkodó mindenfélék közszemlére tételére találtak ki.

A forgalom végül lehetővé tette, hogy a lovas kocsi a sül elé vágjon és megálljon. A kocsis még időben segítette le Lady Maccont, hogy kérdőre vonja a tulajdonost.

– Ó, bocsásson meg, asszonyom! – kezdte Lady Maccon, még mielőtt rájött volna, hogy tulajdonképpen ismeri a sültulajdonos hölgyet. – Nahát, Miss Dair!

– Jó ég, Lady Maccon? Illik önnek ebben az állapotban nyilvánosan mutatkozni? Igazán terheltnek néz ki, – A nő meglepetése, hogy Alexiával találkozik, őszintének tűnt.

– De hiszen, mint biztosan ön is látja, ez egy csodálatos este a nyilvánosan mutatkozásra.

– Való igaz, még a hold is nyakkendőt kötött.

– Ha nem bánja a kérdésemet, mi a csudáért sétál London utcáin egy zombisüllel?

– Miért ne élvezhetném az új kedvencem társaságát? – Miss Mabel Dair, a híres színésznő valóban az a divatdiktátor-típus volt, aki eldönti, hogy mostantól sült tart, ám Lady Maccon nem hitt neki.

– Új kedvenc, még mit nem? Ezekből a rusnya teremtményekből egy egész falkányi támadott meg engem és a férjemet nemrégiben.

A színésznő megtorpant, csinos arcára védekező kifejezés ült ki.

– Talán az ön kocsijának belseje, Lady Maccon, alkalmasabb lenne ennek a beszélgetésnek a lefolytatására.

Mabel Dair igen jó, bár kissé kerekded alakkal bírt, a domborulatai határozottan kedvenccé tették a magasabb osztálybeli fiatalemberek köreiben. És ha a pletykáknak hinni lehet, egy igen magas osztálybeli nőében is: Nádasdy grófnőében. Az, hogy Miss Dair szerencsecsillaga magasra ívelt, és a West End királynője lett, a Westminster-boly állhatatos támogatásának volt köszönhető. Nem kevesebb, mint három kontinentális turnéra szerződött le, és a kolóniákon is meglehetős népszerűségre tett szert. Temérdek szőke fürtjét a legújabb divat szerint kötötte magasra, arcocskája mindig kedvesen ragyogott. Tökéletesen ártalmatlannak látszott, tökéletesen alaptalanul – Miss Dair erős jellemmel is bírt. Kiválóan lovagolt, értett a kártyajátékokhoz, ráadásul nem csak dolgozója, hanem személyes jóbarátja is volt a grófnőnek. Mindemellett a ruhák terén is jó ízléssel bírt – egy ilyen hölgyet, sül ide vagy oda, nem lehet félvállról venni.

Az állatkájával együtt bemászott a Woolsey-hintóba. Lady Maccon a színésznőről a sülre fordította a figyelmét. Határozottan úgy nézett ki, mint azok, amelyek megtámadták őket a férjével, azaz nem teljesen élőnek.

– Egy élőholt sül – ismételte Lady Maccon meggyőződéssel.

– Ó, igen, értem, miként jutott erre a következtetésre, de szó sincs erről. Nem is lehetne, hiszen sosem volt életben. – A színésznő letelepedett az Alexiával szembeni ülésre, közben kisimította zöld selyemruhája ráncait.

– Nem lehet mechanikus. Kipróbáltam rajtuk egy mágneses megszakítómező-generátort, és semmi sem történt.

– Ó, valóban? Nos, jó tudni, hogy Albertet a legjobbak egyike vetette éles teszt alá. Szeretném látni a generátort, amelyet használt.

– Lefogadom, hogy szeretné. – Alexia nem mozdult, hogy bemutasson bármit is a napernyője fegyvertárából. Ehelyett a sül felé intett, amely eddigre összekuporodott a színésznő lábánál. – Szabad?

Mabel Dair meggondolta a kérést.

– Ha elkerülhetetlen. – Azzal lehajolt és felemelte a kis lényt, hogy Lady Maccon kedvére megvizsgálhassa.

Ilyen közelről rögtön tisztán látszott, hogy az állat valóban sosem volt, nem is lehetett élő. Valamiféle szerkezet volt, amit bőrrel, piheszőrrel és tüskékkel vontak be, hogy egy sül látszatát keltsék.

– Azt hittem, a gépállatokat tiltja a törvény.

– Ez nem gépállat.

– Fémalkatrészek nélkül szerkesztették? Valóban ötletes.

Lady Maccon igazán csodálta a szerkezetet. Ő nem volt Madame Lefoux, aki néhány percnyi vizsgálódás alapján mindenestül feltérképezi a lény szerkezetét, de ahhoz elég tudományos szakirodalmat olvasott, hogy tudja: valami igencsak előrehaladott technológiát tart a kezében.

– De miért merül ki ez az ügyesség egy házi kedvenc megkonstruálásában?

Mabel Dair megvonta a vállát – finom, begyakorlott kis mozdulat volt, amely nem rontotta el ruhája esését.

– A kivégzési parancsot visszavonták. A költözési és örökbeadási megállapodás igazán mesteri húzás volt a nagy játszmában. Az úrnőmet is lenyűgözte. Természetesen nem vallomásnak szánom, de azok az első sülök eléggé kísérleti állatok voltak. Nem bizonyultak olyan hatékonynak, mint reméltük, ezért a grófnő megengedte, hogy a néhány megmaradt példány egyikét háziállattá alakítsam.

– Lángelmére valló technika. – Lady Maccon folytatta a sül vizsgálatát. A fülei mögött apró gombokat talált, amelyek, miután megnyomta őket, feltárták a koponyában elhelyezett belső szerkezetek egy részét. – Gondolom, jóval veszedelmesebb, mintha igazi zombi volna. – Megkocogtatta az egyik műcsontot. – Figyelemre méltó. Feltételezem, a boly benyújtotta a szükséges papírokat a szabadalmi hivatalba. Bizonyára a grófnő egyik házitudósáé az érdem, minthogy a Királyi Társaságtól nem olvastam hasonlót a tárgykörben. Kifejezetten úgy építették, hogy ellenálljon a mágneses megszakítómezőnek? – Akkor vette észre, hogy a sül mozgó alkatrészei kerámiából és fából vannak, amelyeket zsinór és bélhúr köt össze, és valami sötét folyadék olajoz. Alexia először vérnek gondolta, ám amikor közelebbről megnézte, látta, hogy ugyanaz, ami a gólemben is folyt. – Jóságos ég! Megszerezték a Hypocras Klub jelentéseit? Azt hittem, a NYIHA alaposan elzárta őket.

– Lady Maccon, csak ön vonhatja le ezt a következtetést. – Miss Dair immár kissé feszültnek tűnt.

Alexiának csak ekkor jutott eszébe a kérdés:

– Mit is keres ön a kocsimban, Miss Dair?

A művésznő ismét elegánsan kihúzta magát.

– Ó, igen, nos, Lady Maccon, megsértettük az illemszabályokat, és ez csak akkor jutott eszembe, amikor ön megszólított az utcán. Tudom, hogy a grófnő is azt akarná, hogy hozzam helyre a dolgot. Higgyen nekem, abban a tudatban voltunk, hogy teliholdas éjjeleken önnek más elfoglaltsága van, különben nem hanyagoltuk volna így el.

– Miről beszél?

– Erről. – Azzal Miss Dair átnyújtott Lady Macconnak egy arannyal nyomott meghívókártyát az aznap éjjel, később kezdődő holdtölte-bálra.

A Maccon- és a Nádasdy-udvartartás mindig meghívta a másikat a saját rendezvényeire. A westminsteri vámpírok a bolyhoz kötöttségük miatt nem voltak képesek ellátogatni a Woolsey-kastélyba, a grófnő maga még a házból sem léphetett ki. Lord és Lady Maccon azonban több alkalommal meglátogatta, és pontosan addig maradtak, ameddig illett, egy perccel sem tovább. A farkasemberek, különösen az alfák, nem érezték jól magukat a vámpírbolyokban, ugyanakkor a társadalmi kötelezettségeknek eleget kellett tenni.

Alexia vonakodva vette át a meghívót.

– Nos, köszönöm, de sok tennivaló vár még ma rám, és meglehetősen későn szereztem tudomást… megkísérlek elmenni, de kérem, értse meg, hogy…

Miss Dair folytatta a mentségek sorolását helyette.

– Az ön állapotában ez nehézségekbe ütközhet. Tökéletesen megértem; a grófnő úgyszintén. Mindazonáltal nem szerettem volna, ha úgy gondolja, hogy a legkisebb mértékben is rosszallással vagyunk ön iránt. Példának okáért az úrnőm a lelkemre kötötte, hogy amennyiben találkozunk, adjam az ön tudtára, hogy hivatalosan is örömmel tölt el minket az új lakhelyük, és azt is tisztázzam, hogy nem táplálunk önök iránt rossz érzéseket. Avagy… – Stílusosan elhallgatott; látszott, hogy tanult színészmesterséget. – …bosszúvágyat.

Mintha nem is ők lettek volna, akik folyamatosan megpróbáltak megölni! – fortyogott magában Alexia, aztán odaszúrta:

– Hasonlóképpen. Talán ha legközelebb a kezdet kezdetén közölnék, miért kívánnak elpusztítani, a szükségtelen káosz nagy részét elkerülhetjük. És a sülök sem hullanak el.

– Ó, igen. Mi lett velük?

– Oltatlan mész.

– Ó! Ó! Nagyon jó, Lady Maccon. Magamtól sosem gondoltam volna erre.

– Ez a példány is fel van szerelve tüskevetővel? Kábító anyaggal preparálva, ha jól sejtem.

– Igen, de ne aggodalmaskodjon, elég szelíd. És csakis a védelmem céljából, nem pedig alantas okok miatt.

– Boldoggá tesz, hogy ezt hallom. Nos, Miss Dair, elvihetem az úti céljához, vagy inkább sétálna? Megértem, ha szívesen mutogatná az állatkáját. Az úrnője szép haszonra számít az új technológiából, nemde?

– Ismeri a vámpírokat.

Rendes társaságban az ember nem hozta szóba a pénzügyeket, de mivel Mabel Dair csak egy színésznő volt, Alexia így felelt:

– Azt hihetnénk, beérik az ismert világ felének birtoklásával.

Miss Dair elmosolyodott.

– Lélekőr, az irányításnak sok módja lehet.

– Valóban, valóban. Nos… – Lady Maccon a kézibeszélőért nyúlt, és kicsengetett a kocsisnak. – Itt álljon meg, kérem! Az útitársam ki kíván szállni.

– Igenis, asszonyom – jött a bádog hangú válasz.

A hintó félreállt, így Miss Dair és a sülje kiszállhattak, és folytathatták a sétájukat.

– Talán az éjszaka későbbi óráiban még élvezhetjük a társaságát, Lady Maccon.

– Talán. Köszönöm a sziporkázó beszélgetést, Miss Dair. Jó éjt!

– Jó éjt!

Mire elváltak, többen kíváncsian pedzegették, mi lehet a kapcsolat egy farkasember felesége és egy vámpír dolgozója között. Biffyről még mindig keringtek pletykák – Lady Maccon talán egy újabb fontos játékost próbál elhalászni a vámpírok vizeiről? Rögvest friss szóbeszéd kelt szárnyra; és Alexia ráébredt, hogy Miss Dair tervének, hogy beül a kocsijába, ez is a része lehetett.

Ismét beleszólt a csőbe.

– A Chapeau de Poupe-be, ha lenne szíves!

Az esti rendezvényeket tekintve még korán volt – ezen az órán egyetlen valamirevaló londoni üzlet sem merészelt bezárni. Ennélfogva Lady Maccon nem volt meglepve, amikor Madame Lefoux kalapszalonját nem csak nyitva találta, de tömve is rangos asszonyokkal és kísérőikkel. A mennyezetről hosszú zsinóron lelógatott kalapok ide-oda himbálóztak, most azonban nem árasztották a megszokott tengermélyi nyugalmas hangulatot; elmosta a csevegés és a turnűrt sem kímélő tolakodás. Annál inkább meglepte, hogy Madame Lefoux-t nem találta az épületben. Sok különc szokása ellenére a zsúfoltabb estéken a feltalálónő általában megjelent az üzletben. A hölgyek fele éppen abban a reményben járt a Chapeau de Poupe-be, hogy találkozhat a botrányos tulajdonosnővel, teljes cilinderes eleganciájában.

Lady Maccon csak tanácstalanul álldogált. Hogyan jusson le a tervszobába úgy, hogy senki ne lássa meg? Tiszteletben tartotta Madame Lefoux kívánságát, aki titokban akarta tartani a szobát, az ott folyó tevékenységeket, és a bejáratát is elrejtette a nagyközönség szeme elől. De most, hogy a nagyközönségnek legalább a fele ott nyüzsög a szalonban, hogyan adja vissza a papírokat, és hogyan beszélgethetne a feltalálóval a sülök természetrajzártól anélkül, hogy észrevennék? Alexia Macconról ugyebár sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy észrevétlen lett volna.

Odament a pulthoz – egy elegáns, magas asztal volt ez, amelyet fehérre festettek, erősítendő a Madame Lefoux kifinomult ízlése védjegyét jelentő modern légkört.

– Elnézést! – csattant fel legparancsolóbb hangján.

– Azonnal jövök, asszonyom – ciripelte az eladólány. Csupa vidámság és megjátszott szívélyesség volt, mindazonáltal továbbra is a hátát mutatta Lady Macconnak. A halomba rakott kalapdobozok között keresgélt valamit.

– Nem szeretném megakasztani a munkájában, de ez sürgős.

– Igen, asszonyom, biztos vagyok benne. Elnézését kérem a késedelem miatt, de mint látja, kissé kevesen vagyunk. Egy percet, ha lenne szíves még várakozni.

– Találkoznom kell Madame Lefoux-val.

– Igen, igen, asszonyom, tudom. Mindenki szeretne a madame-mal személyesen egyeztetni, de sajnos ő ma este nem elérhető. Talán egy másik kisegítőnk is megfelelne önnek?

– Nem, nekem igazán csak Madame Lefoux felel meg. Visszahoztam neki néhány ív fontos papírt.

– Vissza? Ó, asszonyom nem találta megfelelőnek a kalapot? Rettenetesen sajnálom.

– Nem kalap. Semmi köze a kalapokhoz. – Lady Maccon kezdte elveszteni a türelmét.

– Igenis, asszonyom, ha lenne szíves várni egy kicsit. Egy perc, és az öné vagyok.

Alexia sóhajtott. Ez nem vezet sehová. Ellépett a pulttól, és bicegését eltúlozva lassan körbesétált a teremben, mankóként használva a napernyőjét; az együtt érző hölgyek pedig félreálltak az útjából, még azok is, akik az arcát vagy rangját sem ismerték. Így azonban végül még több figyelem kísérte, nem pedig kevesebb; úgy érezte magát, mint aki nem tud letérni a vágányáról.

Madame Lefoux kalapjai a legújabb divatot követték, nem egy közülük túlságosan is merész volt mindenki számára, leszámítva Ivyt és a hozzá hasonlókat. A többi kiegészítőt – főkötőket, hálósipkákat, hajtűket és -szalagokat – üveges tárlókban helyezték el, szépen elrendezve. Árultak mindenféle méretű és fazonú kézitáskákat is, meg kesztyűket, és léghajózási kiegészítőket, például bársony fülvédőket, szoknyakötőket, szegélybe varrható nehezékeket, és a legjobb színezett lencséjű szemüvegeket. Még egy sornyi karneváli szemüveget is kitettek, amelyeknek keretét virágok és tollak ékítették, és végül, de nem utolsósorban, egy polcon ott sorakoztak Ivy Tunstell imádott fültincsei, azon divatkövető ifjú hölgyek számára, akik szerették volna a hajukat kócolatlanul, a fülüket melegen tartani, ugyanakkor szívesen dicsekedtek elegáns loknijaikkal. Ezek az utóbbi időben kimentek a divatból – a téli hónapok alatt szökött fel csak a keresettségük – de Mrs. Tunstell lelki nyugalmának védelmében továbbra is helyet kaptak az üzletben.

Alexia befejezte a kört, és döntésre jutott. Minthogy a rejtőzés minden formája ki volt zárva, az ellenkezőjéhez kénytelen folyamodni – botrányt csinál.

– Elnézést, kisasszony!

Ugyanaz az eladólány ugyanúgy rendezkedett a pult mögött. Igazán, mennyi idő megtalálni egy kalapdobozt?

– Igen, asszonyom, máris!

Lady Maccon előhúzta legkirályibb, legnyomasztóbb, arisztokratikus modorát.

– Fiatal hölgy, velem nem fog így viselkedni!

Ez már megragadta a lány figyelmét, és meg is fordult, hogy lássa, ki az okvetetlenkedő nőszemély.

– Tudja, ki vagyok én?

A lány alaposan végigmérte.

– Lady Maccon? – kockáztatta meg.

– Úgy van.

– Figyelmeztettek, hogy várjam az érkezését.

– Figyelmeztették? Figyelmeztették! Valóban? Nos, itt vagyok, és… és… Elakadt. Nagyon nehéz megjátszani a haragot, ha valaki nem is dühös. – Nagyon komoly ügyben kell beszélnem a főnökasszonyával.

– Már mondtam, asszonyom, őszintén bocsánatot kérek, de ma éjjel nem elérhető, még az ön számára sem.

– Elfogadhatatlan! – Alexia meglehetősen elégedett volt mind a szóválasztással, mind a hangnemével. Tényleg parancsolóra sikerült. Ezt teszi egy lánnyal a farkasemberek társasága. Namármost, innen merre tovább? – Mondom én, hogy engem becsaptak. Mindenestül becsaptak! De nem vagyok hajlandó eltűrni. Hívom a konstáblert, csak várjon, és meglátja, hogy ideszólítom.

Eddigre Lady Maccon és az immár reszkető eladólány a teljes szalon figyelmét felkeltette, vendégeket és kiszolgálókat is beleértve.

– Azért jöttem, hogy fültincseket vegyek. Azt mondják, léghajóúthoz nélkülözhetetlenek, nekem egy olyan kell, ami illik a hajamhoz, és mit találok? Egyetlen darab sincsen a megfelelő árnyalatban! Hol van a többi?

– Nos, mint látja, asszonyom, pillanatnyilag nincsenek készleten a sötétebb árnyalatok. Ha szeretne rendelni…

– Nem, asszonyom nem szeretne rendelni! Asszonyom most, ebben a pillanatban szeretne fültincset!

Alexia ennél a pontnál hezitált, hogy toppantson-e egy nagyot, de azt végül túl színpadiasnak találta, még a jelen közönség számára is. Ehelyett odamasírozott a kirakat közelében elhelyezett polchoz, belemarkolt saját, kék és zöld kockás látogatóruhája vállán művészien elrendezett tincseibe, meglengette őket a polc felé, aztán elhátrált, mintha taszítaná a színek diszharmóniája.

– Látja? – mutatott távolabbról, a napernyője hegyével a sértő fültincsekre.

Az eladólány látta. Mi több, az összes jelen lévő hölgy látta. Méghozzá azt látták, hogy Lady Maccon, akinek néhány nap múlva igazán vissza kell már vonulnia, mégis kicselezte magát valahogy az ágyból, és a férje aggodalmas kebeléről, azért, hogy ebbe a szalonba jöjjön fültincsekért. Ennélfogva a fültincsek visszatértek en mode. Lady Macconról, Woolsey grófnéjáról tudták, hogy a társaság krémjének divatdiktátoraival kvaterkázik. Ő maga talán a praktikusabb ruházatot kedveli, különösen jelenlegi állapotában, de ha fültincset vásárol, azt Lord Akeldama nyilván jóváhagyta. Ha pedig Lord Akeldama jóváhagyott egy kiegészítőt, akkor a vámpírok hagyták jóvá, ha pedig a vámpírok hagyták jóvá, akkor nincs vita: a fültincsek jelentik a csúcsot.

Hirtelen minden jelen lévő hölgy meg akart kaparintani egy Mrs. Tunstell-féle Fültincs az Előkelő Hölgyutasnak készletet. Mindannyian otthagyták, amiért addig rajongtak, és megostromolták a kis állványt. Még azok is, akiknek eszük ágában nem volt valaha is léghajóra szállni, tébolyultan kívántak saját fültincseket. Hiszen ami légidivatnak indul, az is földet ér egyszer – csak nézzék meg a díszes szemüvegeket.

Lady Maccont egyszerre mindenfelől tülekedő turnűrök vették körül. Mindenki a tincsek után kapkodott, egymásnak visongtak, és közben kétségbeesve igyekeztek elmarni a saját hajkölteményeik színének megfelelő árnyalatot. A nagy lökdösődés közepette már-már lázadásba fúlt a helyzet.

Az eladólányok kötelességtudóan beszálltak a jelenetbe, a kezükben jegyzettömbbel, és igyekeztek rábeszélni a hölgyeket, hogy ne vásároljanak azonnal, hanem adjanak le rendelést a megfelelő színre, és talán többféle stílusra, más-más vastagságú loknikkal.

Lady Maccon, feltűnés nélkül (már amennyire fizikai korlátozottsága ezt lehetővé tette) a szalon hátulja felé araszolt. Ott, egy árnyékos sarokban, egy csinos kesztyűtárló alatt nyílt a tervkamra bejárata. Alexia meghúzott egy fogantyút, mire a rejtekajtó csendben feltárult. Az asszony megkönnyebbülve látta, hogy az emelőfülke fent várakozik. Sietve bemászott, és behúzta maga után a boltba vezető ajtót.

Sokhónapnyi barátság után – a napernyő-karbantartásról és étergráfjavításról nem is beszélve – Alexia kiválóan ismerte Madame Lefoux tervszobáját. Ami valaha felkavarta a gyomrát, és meg is rémítette, mostanra a látogatásai természetes részévé vált. Felcsapta a kapcsolót, ami aktiválta a csigaszerkezetet, és meg sem rezzent, amikor a fülke döndülve-rándulva földet ért.

Lady Maccon végigment a folyosón, és hangosan bekopogott a tervszoba ajtaján.

Csend.

Úgy vélte, Madame Lefoux bizonyosan nem hallotta a kopogást, hiszen odabent mindig egymásba folytak a gépi zajok. Tehát benyitott.

Beletelt egy hosszú pillanatba, mire felmérte a rengeteg gépet, de végül meggyőződött róla, hogy Madame Lefoux valóban nem tartózkodik bent. Ahogy az új szerkezete sem. Az eladólány nem udvariasságból hazudott: a feltaláló valóban elérhetetlen volt.

Alexia csücsörített. Genevieve mondott valamit arról, hogy valahova át kell költöztetni legújabb találmányát, mielőtt teljesen befejezhetné. Alexia vívódott: megpróbálja-e felidézni, hova is, és menjen utána, vagy egyszerűen hagyja itt a papírokat. Itt épp elég nagy biztonságban lesznek. Letette a paksamétát egy közeli fémasztalra, és már indulni készült, amikor valami megütötte a fülét.

Nem volt olyan éles a hallása, mint egy farkasembernek, hogy kiszűrjön bizonyos hangokat a zörgés, búgás, sziszegés, csattogás közepette – néhány szerkezet még a francia nő távollétében is működött. De ezt a hangot határozottan meghallotta: jajongás festette alá a kattogást, ami talán embertől ered, talán nem.

Vagy talán egy nagyon izgatott egértől.

Lady Maccon megfontolta, belekeveredjen-e. Megfontolta azt is, használja-e a napernyőjét – elvégre lehet, hogy a helyiségben forgó gépek némelyike olyan kényes darabot munkál meg éppen, ami nem engedi, hogy megszakadjon a zakatolás.

Alexia esetében a megfontolás sosem jelentett többet, mint egy pillanatnyi tétovázást, mielőtt megtenné, amit megfontolás nélkül is megtenne.

Erősen megmarkolta a napernyőt, magasan a feje fölé emelte, és a hüvelykével lenyomva a megfelelő lótuszlevelet, aktiválta a mágneses megszakítómezőt. Csend borult a tervszobára, a tevékenység közben leblokkolt munka természetellenes csendje. Ha Alexia hajlik a fantáziálásra, azt mondta volna, hogy megállt az idő, ám nem hajlott, úgyhogy nem mondta. Mindössze fülelt és kereste azt az egy, szűnni nem akaró hangot.

És felhangzott újra: halk, kínlódó jajongás volt, és Alexia rájött, hogy ismeri. Nem élő adja ki, mégsem gépi hang.

A végső halál meg-megszakadó, éles sírása volt, és Lady Maccon gyanította, kitől ered.