Megint Ted

Mikor hírét vettem, hogy Thursday visszatért Swindonba, nagyon megörültem. Mindig is hittem benne, hogy nem örökre ment el. Hallottam, hogy gondjai voltak Londonban, és tudtam, hogyan reagál a stresszhelyzetekre. Mi, akik megjártuk a félszigetet, ha tetszett, ha nem, szakértői voltunk ennek a témának…

Ted McTated: Egy krími veterán emlékiratai

– Megmondtam Mr McTatednek, hogy ön elhunyt flekktífuszban, de nem hitte el – jelentette Liz, a recepciósnő a Finisben.

– Az influenza nyilván hihetőbb lett volna.

Liz jelét sem mutatta bánkódásnak.

– Ezt hagyta itt az ön számára.

Egy borítékot csúsztatott elém. Kísértést éreztem, hogy bontatlanul a szemétbe dobjam, de volt bennem némi bűntudat ez előző esti keménykedésem miatt. A borítékban egy számozott jegy lapult a Ritz Színházban péntekenként előadott III. Richardra. Annak idején, mikor együtt jártunk, majd' minden héten elmentünk rá Teddel. Jó kis előadás volt, s a közönség még jobban feldobta.

Liz látta rajtam, hogy hezitálok.

– Mikor volt együtt vele? Felpillantottam rá.

– Tíz éve.

– Tíz éve? Menjen el, kedvesem! Az én pasijaim nem is emlékeznek, mit csináltak tíz évvel ezelőtt.

Újra megnéztem a jegyet. Egy órám volt az előadás kezdetéig.

– Miatta ment el Swindonból? – kérdezte jóindulatúan Liz.

Bólintottam.

– És őrizgette a fényképét?

Megint bólintottam.

– Értem – folytatta töprengő arccal Liz. – Hívok egy taxit, amíg átöltözik.

Jónak ítéltem a tanácsot. Felsiettem a szobámba, gyorsan letusoltam, aztán felpróbáltam ruhatáram szinte minden egyes darabját. Feltűztem a hajam, aztán kibontottam, majd megint feltűztem.

Ez túl fiús – motyogtam egy nadrágot vizsgálgatva, és hosszú ruhába bújtam helyette. Kiválasztottam egy pár fülbevalót, amit még Tedtől kaptam, és bezártam a pisztolyomat a szobaszéfbe. Sebtében kihúztam még a szemem, és mire észbe kaptam, már Swindon utcáin robogott velem taxi. A sofőr ex-tengerészgyalogos volt, részt vett Balaklava '61-es visszafoglalásában. Eldiskuráltunk a Krímről, ő se tudta, hol fog fellépni Phelps, de azt mondta, ha megtudja, elmegy, és feltesz neki pár kellemetlen kérdést.

A Ritz lepusztultabb volt, mint tíz éve; úgy tűnt, ki se festették azóta. A színpad körüli aranyozott gipszstukkókat vastagon lepte a por, a függöny foltos volt a rácsorgott esővíztől. Több mint tizenöt éve semmi mást nem játszottak itt, csak a III. Richardot; a színháznak nem is volt társulata, csak műszakiak dolgoztak benne, meg egy súgó. A fellépők a veterán nézők közül kerültek ki: ők olyan sokszor látták már a darabot, hogy betéve fújták oda-vissza. A szerepek rendszerint csak fél órával az előadás előtt kerültek kiosztásra.

Hébe-hóba előfordult, hogy egy-egy tapasztalt színész vagy színésznő is feltűnt a darabban, de ezt sosem lehetett előre tudni. A profik, ha épp szabad volt a péntek estéjük, vagy már letudták az előadásukat a három másik swindoni színház valamelyikében, spontán beugrottak a Ritzbe, és a szereposztó igazgató meglepetésként megörvendeztette velük a közönséget meg a többi fellépőt. Épp egy héttel azelőtt történt meg, hogy az amatőr III. Richard szemben találta magát a színpadon Lola Debaróval, aki abban a szezonban a Fesztelenül Ludlow-ban musicalváltozatának főszerepét alakította a swindoni Tűzpróba Teátrumban. A botcsinálta színesz igen jól járt: egy hónapra betáblázták az estéit vacsorameghívásokkal.

Ted a színház előtt várt engem. Öt perc volt csak hátra az előadás kezdetéig, az igazgató már kiválasztotta a fellépőket és a beugrót arra az esetre, ha valaki hányni kezd a lámpaláztól.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Ted.

– Én köszönöm a meghívást – feleltem. Megpusziltam őt, és szippantottam egy mélyet az arcszesze illatából. Bodmint használt, felismertem a jellegzetes földszagról.

– Milyen volt az első napod? – érdeklődött Ted.

– Emberrablás, vámpírok, agyonlőttem egy gyanúsítottat, egy bérgyilkos miatt elvesztettem egy tanút, a Góliát élő csalinak akart használni, és kiszúrták a kocsim gumiját. Semmi extra.

– Kiszúrták a gumidat? Komolyan?

– Nem, azt csak kitaláltam. Figyelj… bocs a tegnapi miatt. Asszem, egy kicsit túl komolyan veszem a melót.

– Ha nem így lenne, akkor kezdenék aggódni érted – felelte megértő mosollyal Ted. – Gyere, menjünk be, mindjárt kezdődik.

Kellemesen ismerős mozdulattal a karjába akasztotta a karom, és bevezetett a színházba. A közönség harsányan zsibongott, s a kirostált színészjelöltek színpompás kosztümjei gálahangulatot kölcsönöztek az eseménynek. Magával ragadott a vibráló atmoszféra, s rádöbbentem, mennyire hiányzott nekem ez az élmény. Megkerestük a helyünket Teddel.

– Mikor voltál itt utoljára? – kérdeztem, miután leültünk.

– Amikor te – felelte Ted, aztán felpattant, és lelkesen tapsolni kezdett, mert ekkor felment a függöny. Követtem a példáját.

Piros szegélyű fekete köpenyt viselő konferanszié sietett be a színpadra.

– Köszöntlek benneteket, Will-imádó R3-rajongók, itt a swindoni Ritzben, ahol ma este (– dobpergés –) a nagyérdemű szórakoztatására, a nagyérdemű okítására, a nagyérdemű SHAKESPIRITIZÁLÁSÁRA bemutatjuk Will III. Richardját A NAGYÉRDEMŰ ELŐADÁSÁBAN!

A nézők üdvrivalgásban törtek ki, de a konferanszié csendre intette őket.

– Mielőtt elkezdenénk! – köszöntsük nagy tapssal Ralph és Thea Swanavont, akik kétszázadik alkalommal vannak itt velünk!

Lelkes ováció fogadta a színpadra érkező Ralphot és Theát. A férfi Richardnak, az asszony Lady Annának volt öltözve. Az előbbi meghajolt, az utóbbi pukedlizett, s a nézőtérről virágok repültek a színpadra.

– Ralph huszonhétszer játszotta itt Rosszéletű Ricsit, és tizenkétszer Kutyaütő Clarence-t. Thea harmincegyszer volt Lady Anna, és nyolcszor Margit.

A közönség dobogott és fütyült.

– Bicentenáriumuk tiszteletére most először partnerekként lépnek színpadra!

A két ünnepelt megint meghajolt illetve pukedlizett, a nézők tapsoltak, a függöny pedig lehullt, elakadt, majd második nekifutásra összezárult.

Néhány másodperc múlva a függöny újfent felment, s a szélen ott állt Richard. Fel-alá bicegett a deszkákon, s rendkívül csúnya műorra fölött sandán fürkészte a közönséget.

– Ripacs! – harsant egy kiáltás a hátsó sorok valamelyikében. Richard szólásra nyitotta a száját, de a közönség kórusa megelőzte: – Minek a mije a minek a mijét?

– „York napsütése” – kezdte gonosz mosollyal Richard – ”rosszkedvünk telét…” A csillárok is beleremegtek a közönség felharsanó üdvrivalgásába. Elkezdődött az előadás. Ted meg én is rikoltoztunk. A III.Richard volt az a darab, amire nem érvényes a „jóból is megárt a sok” szabály. Sokadszorra is ugyanolyan élvezetet nyújtott.

– „…tündöklő nyárrá változtatta át” – folytatta Richard, s közben kisántikált oldalra a színpadon. A „nyárrá” szóra hatszáz orra került napszemüveg, s hatszáz szempár fordult egy képzeletbeli nap felé.

– „Családunkról már elvonult a köd, s alámerült az óceán szívébe.”

– Hol a győztes koszorú? – zúgta a kórus.

– „Most homlokunkon győztes koszorú” – szavalt tovább Richard, nem törődve a nézőkkel. Legalább harmincszor láttuk ezt az előadást, de most is azon kaptam magam, hogy együtt mondom a szöveget a színésszel.

– „…a hölgy-szobákban léha lantzenére.” – Richard jól megnyomta a „lant” szót, mivel a közönség soraiból több alternatív javaslat is érkezett.

– Zongorazenére! – kiabálta be valaki a közelünkben. – Dudaszóra! – rikkantotta egy másik néző. Valaki hátul későn kapcsolt, és a következő sor közepénél sipította be: – Eufónium! – de a hangját elnyomták a többiek, akik, mikor Richard közölte, hogy ő nem játszani született, kórusban harsogták: – Akkor menj a sunyiba!

Ted rám mosolygott, s én nem tudtam nem viszonozni. Fel voltam dobva.

– „Kit durván véstek…” – motyogta Richard, a nézősereg pedig összeszokottan belépett, és olyan kopácsolást rendezett, hogy csak úgy visszhangzott tőle a színházterem.

Se Ted, se én nem akartam soha színpadra lépni, és nem is öltöztünk jelmezbe soha. A Ritz csak ennek az egy produkciónak adott otthont; a hét többi napján üres volt. Péntekenként az ország minden részéből Swindonba sereglettek a lelkes amatőrszínészek és Shakespeare-rajongók, s mindig telt ház volt. Pár évvel azelőtt egy francia kompánia fergeteges sikert aratott a maga francia nyelvű előadásával, s néhány hónapra rá elutazott a társulat Sauvignonba, hogy viszonozza a vendégjátékot.

– „… bénán s idétlenül, hogy a kutyák megugatnak.

A közönség olyan ugatókórust produkált, hogy egy állatmenhelyen sincs különb etetési időben. Ilyenkor kint a sikátorban a máshonnan odatévedt cicákat kitörte a frász, míg a tapasztalt helybéli kandúrok csak egymásra néztek a beavatottak mosolyával.

Folytatódott az előadás, a színészek kitettek magukért, a közönség pedig részint szellemes, részint homályos értelmű, részint pedig trágár bemondásokkal felelgetett nekik. Mikor Clarence elmondta: a királynak bebeszélték, hogy „fiaitól a G rabolja el a trónt”, a kórus ezt bömbölte: – A Gloucester G betűs, te lökött!

Mikor Richard a torkának szegezett karddal Lady Anna előtt térdelt, a közönség döfésre biztatta a hölgyet; később, mikor az egyik unokaöcs, a kis yorki herceg Richard púpjára célozva azt mondja: – „Bácsim, bátyám mindkettőnket gúnyol. Mert kicsi vagyok, akár egy majom, azt hiszi, majd válladon hordozol” – mielőtt megszólalt, felharsant a kórus: – A púpról egy szót se, öcsi? – York szavai után pedig: – A Towerbe vele! A Towerbe vele!

Az előadás a Garrick-féle meghúzott változatot követte, s csupán két és fél óra hosszú volt. A Bosworth mezején zajló jelenetnél a közönség nagy része a színpadra tódult, hogy segítsen megjeleníteni a csatát. Richard, Catesby és Richmond kénytelenek voltak a nézőtéren befejezni a jelenetüket, hogy ne vesszenek el a harcolók között. Két ember formálta, rózsaszínű ló tűnt fel a színen, mikor Richard kijelentette, hogy egy ilyen jószágért odaadná az országát, s a csata az előcsarnokban ért véget. Richmond ott magához intette az egyik fagylaltárus lányt, hogy alakítsa mellette Erzsébetet, s záró monológját fent az erkélyen folytatta. Miután a közönség lentről megéljenezte őt, mint Anglia új királyát, s a Richard oldalán harcoló katonák hűséget esküdtek neki, Richmond elmondta a darab utolsó sorát: – „Isten mond áment, s élni kezd a béke!”

– Ámen! – harsogta nagy taps közepette a tömeg. Jól sikerült előadás volt. A színészek remekeltek, s ezúttal szerencsére senki nem sérült meg a bosworth-i csatában. Teddel gyorsan kiosontunk a színházból, és még találtunk egy szabad asztalt a szemközti kávéházban. Ted rendelt két kávét, aztán egymás szemébe néztünk.

– Csinos vagy, Thursday. Szebben öregszel, mint én.

– Fenéket – legyintettem. – Nézd meg ezeket a szarkalábakat!

– Azok nevetőráncok.

– Ennyire semmi sem vicces.

– Végleg hazajöttél? – kérdezte váratlanul Ted.

– Nem tudom – feleltem, és lesütöttem a szemem. Megfogadtam magamban, hogy nem lesz bűntudatom, amiért elmentem, de…

– Attól függ.

– Mitől függ?

Ránéztem Tedre, és felvontam a szemöldököm.

– A Külszoltól.

Végszóra megjött a kávé. Derűs mosolyt varázsoltam az arcomra.

– Na és, hogy vagy mindig?

– Jól – hangzott a csendes felelet. – Csak magányos vagyok. Rémesen magányos. És hát múlnak az évek. Te hogy vagy?

Be akartam vallani, hogy engem is gyötör a magány, de bizonyos dolgokat nehezen mond ki az ember. Azt is egyértelművé akartam tenni, hogy még mindig nem tartom fairnek, amit Ted csinált. Szép dolog a feledés és a megbocsátás, de a bátyámat nem felejtik el, és senki nem bocsát meg neki. Anton nevét halálában besározták, és ezért egyes-egyedül Ted volt a felelős.

– Jól vagyok – válaszoltam, aztán jobban belegondoltam. – Igazából nem vagyok jól.

– Hallgatlak.

– Mostanában eléggé rám jár a rúd. Londonban elvesztettem két kollégámat. Egy eszelőst üldözök, akit a legtöbben halottnak hisznek, Mycroftot és Pollyt elrabolták, a Góliát a sarkamban lohol, a Külszol területi parancsnoka pedig talán épp most készül bevonni a jelvényemet. Szóval úszom a boldogságban.

– Mindez semmi a Krímhez képest. Erősebb vagy te annál, semmint hogy ilyen apróságok kikészítsenek.

Ted elkevert három kanál cukrot a kávéjában. Ránéztem.

– Abban reménykedsz, hogy megint összejövünk?

Meghökkentette, hogy csak így rákérdezek. Megvonta a vállát.

– Szerintem nem is váltunk el soha.

Értettem, mit akar ezzel mondani. A lelki kapcsolatunkra célzott.

– Nem tudok már miért bocsánatot kérni, Thursday. Te elvesztetted a fivéredet. Én elvesztettem jó néhány barátomat, az egész szakaszomat és a fél lábamat. Tudom, mit jelent neked a bátyád, de közvetlenül azelőtt, hogy megindult a páncélos hadoszlop, a saját szememmel láttam, hogy Anton a rossz völgy felé mutat Frobisher ezredesnek. Zűrös nap volt, zűrös volt körülöttünk minden, de így történt, és nekem el kellett mondanom, amit láttam! Keményen a szemébe néztem.

– Mielőtt elvittek minket a Krímre, azt hittem, a halál a legrosszabb, ami ott ránk várhat. De aztán rá kellett jönnöm, hogy az csak a bemelegítés. Anton meghalt – ezt el tudom fogadni. Háborúban halnak az emberek – ez elkerülhetetlen. Elismerem, hogy ami történt, döbbenetes katonai kudarc volt – de sor kerül néha ilyenekre. Jó pár hasonló eset történt a krími háború történetében.

– Thursday, én igazat mondtam! – fakadt ki Ted. Dühösen vágtam vissza: – Ki tudja, mi volt ott az igazság? Az igazság mindig az, amit a legkönnyebben el tudunk viselni. A por, a forróság, a zaj! Bármi történt aznap, a mostani igazság az, amit a történelemkönyvek írnak. Amit te a vizsgálótiszteknek mondtál! Lehet, hogy Anton hibázott, de nemcsak ő hibázott aznap!

– Láttam, amikor a rossz völgy felé mutatott, Thursday.

– Ilyen hibát ő sose követett volna el!

Tíz éve nem éreztem a haragot, ami most fellángolt bennem. Rövid úton kimondták, hogy kizárólag Anton volt a hibás a támadásért. A katonai vezetésnek ezúttal is sikerült kibújnia a felelősség alól, a bátyám neve pedig úgy vésődött bele a nemzeti emlékezetbe, és úgy került a történelemkönyvekbe, mint azé az emberé, aki a vesztébe küldte a könnyűpáncélos dandárt. A parancsnok és Anton is elesett a támadás során. Tedtől várták, hogy elmondja, mi és hogyan történt.

Felálltam.

– Megint lelépsz, Thursday? – kérdezte keserű gúnnyal Ted. – Ez most már mindig így lesz? Reméltem, hogy már lehiggadtál; hogy ki tudjuk bogozni ezt a gubancot; hogy van még bennünk elég szerelem, és helyrehozható a kettőnk dolga.

Haragos pillantást vetettem rá.

– A lojalitás számodra ismeretlen szó, Ted? Anton a legjobb barátod volt!

– Ennek ellenére mondtam, amit mondtam – sóhajtott Ted. – Előbb-utóbb neked is tudomásul kell venned, hogy Anton elbarmolta azt a dolgot. Van ilyen, Thursday. Van ilyen.

Rámeredtem, s ő állta a tekintetemet.

– Nem léphetnénk túl ezen, Thursday? Elég sürgős lenne, hogy választ kapjak.

– Sürgős? Annyira sietsz? Hát nem – válaszoltam. – Nem léphetünk túl ezen. Rohadtul sajnálom, hogy hiába vesztegetted rám a drága idődet!

Kirohantam a kávéházból. Patakzott a könnyem, dühös voltam magamra, dühös voltam Tedre, és dühös voltam Antonra. Prusslick és Tamworth jutott eszembe. Meg kellett volna várnunk az erősítést, elbarmoltuk a dolgot, amikor ketten bementünk a házba, és Prusslick is baromságot csinált, mikor szembeszállt valakivel, akiről tudta, hogy úgy fizikailag, mint mentálisan jóval erősebb nála. A vadászat izgalma magával ragadott minket, és meggondolatlanul cselekedtünk, mint ahogy Anton is meggondolatlan lett volna a helyünkben. A Krímen is éreztem már egyszer ilyet, és akkor is utáltam magam érte.

Hajnali egyre értem haza a Finisbe. A hétvégi John Milton konferenciát diszkó zárta. Felmentem lifttel az emeletemre, s ahogy haladt a fülke, a zene torz hangáradatból tompa, ritmikus dobogássá halkult. Nekidőltem a liftbeli tükörnek, enyhülést várva a hideg üveglaptól. Nem lett volna szabad visszajönnöm Swindonba, ez már nyilvánvaló volt. Elhatároztam, hogy reggel beszélek Victorral, és a lehető leghamarabb áthelyeztetem magam.

Kinyitottam a szobám ajtaját, lerúgtam a cipőmet, ledobtam magam az ágyra, és a mennyezet polisztirénlapjaira meredve megpróbáltam megemészteni azt, amit mindig is gyanítottam, de sosem volt bátorságom tudomásul venni. A bátyám elbarmolta azt a dolgot. Soha senki nem jutott el odáig, hogy ezt így, kereken kimondja. A katonai vizsgálóbizottság „a csata hevében elkövetett taktikai hibák”-ról és „súlyos helyzetelemzési tévedés”-ről beszélt. Valahogy az a szó, hogy „elbarmolta”, hihetőbbé tette az egész dolgot. Mindenki követ el hibákat az életében, egyesek többet, mások kevesebbet. Feltűnést csak azok a hibák keltenek, amelyeknek az árát emberéletekben számolják. Ha Anton pék lett volna, és kifelejti az élesztőt a kenyérből, ugyanúgy elbarmolta volna a dolgát, de nem lett volna botrány belőle.

Elaludtam az ágyon fekve, s a gondolatokat nyugtalan álmok váltották fel a fejemben. Újra Styx házánál voltam, de ezúttal a hátsó kapunál. Ott volt a felborult kocsi, Cradents parancsnok meg a többi kihallgatom a KSZ-1-től. És ott volt Prusslick is. Csak állt karba tett kézzel, ráncos homlokán csúnya lyuk sötétlett, s úgy nézett rám, mintha elvettem volna a focilabdáját, és Cradentset kérte volna fel rá, hogy orvosolja sérelmét.

– Egészen biztosan nem kérte meg Prusslickot, hogy fedezze magukat hátulról? – vont kérdőre Cradents.

– Egészen biztosan – feleltem, s egymás után a szemükbe néztem.

– De igen, megkérte. – Ezt Acheron mondta, aki most elsétált mellettünk. – Hallottam.

Cradents megállította.

– Hallotta? Mit mondott pontosan?

Acheron rám mosolygott, majd biccentett Prusslicknak, aki viszonozta a köszöntést.

– Várjon! – szóltam közbe. – Hogy hiheti el, amit mond? Ennek az embernek minden szava hazugság!

Acheron méltatlankodó arcot vágott. Cradents felém fordult, és acélos tekintettel nézett rám.

– Ezt csak maga állítja, Next.

Fellángolt bennem a harag az igazságtalan eljárás miatt. Már-már elordítottam magam, amitől felébredtem volna, de akkor valaki finoman megütögette a karomat. Egy férfi volt az, sötét kabátban. Sűrű, fekete haja éles metszésű, szigorú arcába hullott. Első pillantásra felismertem őt.

– Mr Rochester?

Bólintott. Csakhogy ekkor már nem az East End-i raktárépületek között voltunk, hanem egy kúria szépen berendezett szalonjában, amit olajlámpák tompa fénye és széles kandallóban égő tűz világított meg.

– Jól van a karja, Miss Next? – kérdezte Rochester.

– Köszönöm, igen – feleltem, és megmutattam, milyen jól mozog a kezem meg a csuklóm.

– Miattuk fölösleges nyugtalankodnia – jegyezte meg Rochester, Cradents, Acheron és Prusslick felé intve, akik a sarokban álló könyvszekrény mellett vitatkoztak. – Ők most csupán szereplők a maga álmában, s mivel a képzelete idézte meg őket, ártalmatlanok.

– Na és ön?

Rochester nyers, erőltetett mosolyra húzta a száját. Vállát a kandallópárkánynak vetve állt, a poharába nézett, és finoman körbelötyögtette a madeiráját.

– Én sosem léteztem a valóságban.

Letette a poharát a márvány kandallópárkányra, előhúzott egy jókora ezüst zsebórát, felnyitotta a fedelét, rápillantott, s a könnyed, elegáns mozdulatot folytatva visszadugta a mellényzsebébe.

– Érzem, hogy sürget minket az idő. Számíthatok az állhatatosságára, mikor majd üt az óra?

– Mire gondol?

– Nem tudom elmagyarázni. Nem érem fel ésszel, hogyan kerülhettem ide, s azt sem, maga hogyan juthatott el hozzám. Emlékszik még arra a bizonyos esetre kislánykorában? A hideg téli estére, mikor az útjába akadtunk?

Felidéztem a sok-sok éve átélt haworth-i élményt, mikor beléptem a Jane Eyre-be, és Rochester lova elcsúszott miattam.

– Az régen volt.

– Számomra nem. Emlékszik még rá?

– Emlékszem.

– A beavatkozása javított a történeten.

– Nem értem.

– Előtte egyszerűen csak összefutottam az én Jane-emmel, s csupán váltottunk néhány szót. Ha olvasta volna a regényt a látogatása előtt, feltűnt volna magának. Azzal, hogy a ló elcsúszott, mert kikerülte magát, a találkozás drámai súlya megnövekedett. Ebben egyetért velem?

– De hát nem így történt ez már előtte is?

Rochester elmosolyodott.

– Nem bizony. De nem maga volt az első látogatónk. S azt kell hinnem, nem is maga volt az utolsó.

– Mire céloz?

Rochester felemelte poharát.

– Hamarosan felébred, Miss Next, búcsúzom hát. Még egyszer kérdem: Számíthatok az állhatatosságára, mikor majd üt az óra?

Nem volt időm se válaszolni, se tovább faggatni Rochestert.

A hajnali telefonébresztő elkergette álmomat, s arra eszméltem, hogy ruhástól fekszem az ágyon, égő lámpa és bekapcsolt tévé mellett.

19.

A tiszteletlen Joffy Next atya

Drága Anyám!

Az élet itt a Cenzúrázva táborban nagyon kellemes. Az idő jó, a koszt tűrhető, a társaság klassz. A parancsnokunk, Cenzúrázva ezredes úr nagyon jó fej. Gyakran találkozom Thursdayjel – azt mondtad, vigyázzak rá, de azt hiszem, tud ő vigyázni magára. Megnyerte az ökölvívásban rendezett női zászlóaljbajnokságot. A jövő héten átvonulunk Cenzúrázva, amint lesz miről beszámolnom, megint írok.

Ölel fiad, Anton

Anton Next két héttel halála előtt kelt levele

A reggelinél egyetlen ember volt csak rajtam kívül az étteremben, s a sor úgy akarta, hogy az épp Phelps ezredes legyen.

– Jó reggelt, tizedes! – köszöntött vidáman, mikor annak ellenére felismert, hogy megpróbáltam elbújni a Bagoly mögött.

– Ezredes úr.

Kérdés nélkül leült az asztalomhoz.

– A látogatásomnak eddig egész jó visszhangja van – mesélte kedélyesen, miközben kivett magának egy pirítóst, és intett a pincérnek a kanalával. – Legyen szíves, hozzon még kávét! A jövő vasárnap tartom a gyűlést. Még mindig számíthatok magára, ugye?

– Lehet, hogy elmegyek – feleltem maradéktalan őszinteséggel.

– Pompás! – örvendezett Phelps. – Meg kell vallanom, mikor a gázzsákon beszélgettünk, már-már az a gyanúm támadt, hogy maga eltévelyedett.

– Hol lesz a rendezvény?

– Az még titok, édes lányom. A falnak is füle van, ne szólj szám, nem fáj fejem. Ezt látta?

Megmutatta nekem a Tégla címoldalát. Mint minden újság, ez is szinte a teljes terjedelmét egyetlen témának szentelte: a közelgő offenzívának, amiről már senki nem merte remélni, hogy elkerülhető lesz. Az utolsó nagyobb csatát 75-ben vívták, s úgy tűnt, az az élmény meg a tanulságai nem hagytak elég mély nyomokat a nemzeti emlékezetben.

– Kávét kértem! – reccsent rá Phelps a pincérre, aki tévedésből teát töltött neki. – Ez az új plazmafegyver véget vet a huzavonának. Még az is felmerült bennem, hogy átírom a beszédemet, és beleveszem, hogy akik a félszigeten kívánnak új életet kezdeni, jelezzék hivatalosan ezt a szándékukat. A Külügyminisztériumtól úgy tudom, azonnal el kell indítanunk az első telepeseket, amint végleg kikergettük az oroszokat.

– Hát még mindig nem érti? – kérdeztem csüggedten. – Ennek nem lesz vége, amíg katonákat állomásoztatunk orosz földön.

– Mit mond? – dörmögte Phelps. – Mmm? Heh?

Babrálni kezdett a hallókészülékével, és megdöntötte a fejét, mint egy papagáj. Lemondóan morogtam egyet, s már csak az alkalomra vártam, hogy elmenekülhessek az asztaltól.

Korán volt; a nap felkelt már, de még nem enyhült a hideg. Esett az éjjel, s a levegő súlyos volt a párától. Lenyitottam a kocsi tetejét, hátha a menetszél kifújja a fejemből az előző este emlékeit, a dühöt, ami akkor támadt bennem, mikor rádöbbentem, hogy nem tudok megbocsátani Tednek. Nem annyira a csúfos véget ért este keserített el, mint inkább az a tudat, hogy az érzéseim sosem fognak változni. Harminchat voltam már, és az elmúlt évtizedben a Gaunerrel töltött tíz hónaptól meg egy vagy két borgőzös kalandtól eltekintve egyedül voltam. Tudtam, még öt ilyen év, és lemondhatok róla, hogy lesz még valaha társam ebben az életben.

Szél cibálta hajjal száguldottam a széles úton. Alig volt forgalom, s a kocsi kedvesen duruzsolt. A felkelő nap kis foltokba terelte a ködöt, s én úgy haladtam át ezeken, akár léghajó a felhőkön. Mikor beléptem egy-egy homálycsomóba, levettem a gázról a lábam, majd mikor újra megláttam a napot, finoman gyorsítottam.

Wanborough falu autóval mindössze tíz percre volt a Finis Hoteltől. Leparkoltam az anglikán egyháztól örökölt GSI-templom előtt, leállítottam a motort, és fogadtam a vidéki csend köszöntését. Valahol messze mezőgazdasági gépek dolgoztak, de zajukat ritmikus zümmögéssé tompította a távolság. Mióta a városba költöztem, már meg tudtam becsülni a vidék békéjét. Kinyitottam a kaput, és beléptem a szépen gondozott templomkertbe. Egy pillanatra megálltam, majd a helyhez illő lassú léptekkel elindultam a sírok között. Mióta Londonba költöztem, egyszer se jártam Anton síremlékénél, de tudtam, hogy ő ezt nem venné zokon. Sok minden kimondatlanul maradt köztünk, amit becsültünk egymásban. A humorban, az élet és a szerelem dolgaiban egy nyelvet beszéltünk mi ketten. Mikor Szevasztopolba érkeztem, hogy csatlakozzam a 3. Wessexi Könnyűpáncélos Dandárhoz, Ted és Anton már jó barátok voltak. Anton híradós századosként szolgált a dandárnál, Ted hadnagy volt. Anton mutatta be őt nekem, és mi a szigorú tilalom ellenére egymásba szerelmesedtünk. Akár egy diáklány, úgy lopakodtam titkos légyottokra a táborban. A krími szolgálat kezdetben élménydús vakáció volt számomra.

Az elesetteket nem hozták haza – ezt felső szintű döntés mondta ki –, de sokaknak állítottak otthon síremléket a hozzátartozóik. Antoné a sor vége felé volt, egy öreg tiszafa lehajló ágai alatt, két másik krími síremlék közé ékelve. Látszott, hogy gondozzák, rendszeresen gyomlálják, és a virág is friss volt rajta. Megálltam a dísztelen szürke mészkőlap mellett, s elolvastam az egyszerű, szép betűkkel vésett, rövid feliratot: a név, a rang és a támadás dátuma állt a kövön. Kétezerötszáz kilométerre innen hasonló kőtábla jelölte Anton sírját a félszigeten. Az sem jutott mindenkinek: tizennégy bajtársamat, akik részt vettek aznap a támadásban, még mindig „eltűnt”-ként tartották nyilván – a katonai zsargon így fejezte ki azt, hogy nem maradt azonosítható testrész belőlük.

Egyszer csak valaki tarkón pofozott hátulról. Nem erősen, de ijesztésnek elég volt. Megfordultam, és egy idiótán vigyorgó GSI-pappal találtam szemben magam.

– Hello, Dilibogyó! – rikkantotta a pap.

– Hello, Joffy – köszöntem vissza kissé bambán. – Törjem el megint az orrod?

– Tiszteld a klérust, hugi! A reverendát nem ér bokszzsáknak használni!

Egy hosszú pillanatig némán néztem rá.

– Ha nem vághatlak orrba – szóltam végül –, akkor mit csináljak?

– Mi itt a GSI-nél ölelkezős népek vagyunk.

Összeborultunk hát ott, Anton síremléke fölött, én meg az ütődött bátyám, Joffy, akit még soha életemben nem öleltem át.

– Mi hír Agyasról meg Hájasseggűről? – érdeklődött Joffy.

– Ha Mycroftra és Pollyra célzól, semmi.

– Lazíts, hugi! Mycroft kétségkívül agyas, és Pollynak, valljuk be, hájas a segge.

– A válaszom akkor is: semmi. Egyébként Polly meg anya tényleg mintha felszedtek volna pár kilót.

– Párat? Ne szépítsük, a Tesco külön hipermarketet nyithatna csak kettejüknek.

– A GSI egyháza üdvösnek tekinti emberek pocskondiázását? –érdeklődtem.

Joffy vállat vont.

– Néha igen, néha nem – felelte. – Az a szép a Globális Standardizált Istenségben, hogy olyan, amilyennek te akarod. Családon belül meg különben is minden játszik.

Végignéztem a csinos épületen és az ápolt sírkerten.

– Hogy meg a térítés?

– Egész jól, kösz. Mindenféle felekezetből szerzek híveket, sőt, pár neandervölgyim is van, ami elég vad kaland. És hát közel háromszorosára nőtt az érdeklődés, mióta átalakítottam a sekrestyét kaszinóvá, és keddenként nyomjuk a sztriptízműsort.

– Hülyéskedsz!

– Persze, hogy hülyéskedek, Dilibogyó!

– Te szemét! – nevettem. – Komolyan be fogok húzni neked egyet!

– De előtte nem iszunk meg egy teát?

Köszönettel elfogadtam a meghívást, és elindultunk a paplak felé.

– Hogy van a karod? – érdeklődött Joffy.

– Jól – feleltem, majd mivel szerettem volna lépést tartani Joffyval lazaságban, így folytattam: – Londonban elsütöttem az orvosnak azt a régi viccet. Mikor a karizmaimat próbálta gatyába rázni, megkérdezem tőle: „Mit gondol, doktor úr, fogok tudni hegedülni?” Azt felelte: „Hát persze!” Mire én: „Az jó, mert eddig nem tudtam.” Joffy fapofával bámult rám.

– Fergeteges lehet a Külszol karácsonyi bulija. Erőltesd meg magad egy kicsit, hugi! Ennél gyengébb vicc nincs is a világon.

Joffytól a falra lehetett mászni néha, de ebben speciel igaza lehetett. Ezt persze eszem ágában sem volt elismerni, így hát azt mondtam: – Lófasz a seggedbe.

Ettől viszont elnevette magát.

– Túlzásba viszed a komolykodást, hugi. Már kislánykorodban is ilyen voltál. Itt van előttem, ahogy a nappaliban ülsz, bámulod a tíz órás híreket, fülelsz minden szóra, és kérdésekkel bombázod apát meg Agyast… Jó napot, Mrs Higgins!

A koporsókapunál összetalálkoztunk egy idős nénikével, aki egy csokor virággal a kezében érkezett a temetőbe.

– Jó napot, tiszteletlen úr! – köszönt vissza derűsen a néni, majd rám nézett, és rekedten suttogva megkérdezte Joffytól: – Csak nem a barátnője?

– Dehogy, Gladys. Ő a húgom, Thursday. Külszolos, és azt kell tudni róla, hogy nincs se humora, se pasija, se magánélete.

– Gratulálok, kedveském – mosolygott a néni, aki hatalmas füle dacára nyilván töksüket volt.

– Üdvözlöm, Gladys – nyújtottam a kezem. – Joffy meg kamaszkorában annyit verte a majmot, hogy attól féltünk, leszakad neki.

– Nagyon szép, nagyon szép – cincogta a néni. Joffy se akart lemaradni: – A kis Thursday pedig olyan ricsajt csapott szex közben, hogy ki kellett zavarnunk a kerti sufniba aludni, ha hazahozta a barátját.

Jól belekönyököltem Joffy oldalába, de Mrs Higgins ezt sem vette észre; jóságosan ránk mosolygott, szép napot kívánt, és tovább csoszogott a temetőben. Tűnődve néztünk utána.

– Száznégy éves lesz márciusban – dörmögte Joffy. – Fantasztikus, nem? Azt fontolgatom, hogy ha jobblétre szenderül, kipreparáltatom, és felállítom a tornácon kalapfogasnak.

– Most legalább tudom, hogy viccelsz.

Joffy mosolygott.

– Egy deka komolyság se volt bennem soha, hugicám. Gyere, igyuk meg azt a teát!

A parókia hatalmas épület volt. Az a legenda járta, hogy a templom tornya három méterrel magasabb lenne, ha az akkori vikárius nem happolta volna el a követ a saját háza építéséhez. Meg is orrolt rá ezért a püspök – a vikáriust menesztették, a szokatlanul nagy parókia viszont megmaradt.

Joffy erős teát főzött, és Clarice Cliff kannában meg csészékben szolgálta fel. Nem felvágni akart; a GSI szegény egyház volt, s Joffy a paplakban talált holmikat volt kénytelen használni.

– Na szóval – szólt, miután letette elém a csészét, és lezuttyant a kerevetre –, mit gondolsz, apa tényleg buckózza Emma Hamiltont?

– Egy szóval se említett semmiféle szeretőt. Különben is, ha te félrelépnél egy több mint száz éve meghalt nővel, elmondanád a feleségednek?

– Na és engem?

– Téged micsoda?

– Engem szokott emlegetni?

Ráztam a fejemet, s Joffy egy percig tűnődve hallgatott, ami elég szokatlan volt nála.

– Szerintem apa jobb szerette volna, ha én maradok ott abban a csatában, nem Anton. Mindig is ő volt a kedvence.

– Ez hülyeség. Még ha így is lenne – de nem így van –, akkor se lenne értelme ezen rágódnod. Anton elment, meghalt, vége. Még ha ott is maradtál volna a félszigeten, tábori lelkészként nem sok beleszólásod lett volna a katonai dolgokba.

– Akkor miért nem látogat meg soha apa?

Vállat vontam.

– Nem tudom. Talán az Időőrség kavar be ebbe is. Jobbára engem is csak akkor keres meg, ha a munka úgy kívánja, és pár percnél tovább sose marad.

Joffy bólintott, majd megkérdezte: – Jártál templomba Londonban, hugi?

– Nemigen van rá időm, Joff.

– Arra van időnk, amire akarjuk.

Sóhajtottam. Ebben igazat kellett adnom neki.

– A támadás után eléggé elvesztettem a hitemet. A Külszolnál vannak saját lelkészeink, de bennem már valahogy semmi sem a régi.

– A Krím nagyon sokat kivett valamennyiünkből – jegyezte meg csendesen Joffy. – Talán ezért kell kétszer olyan nagy elszántsággal ragaszkodnunk ahhoz, ami még megmaradt nekünk. Annak idején engem is elkapott a harci láz. Mikor a félszigetre érkeztem, még lelkesített a háború, éreztem, hogy alattomosan belém fészkeli magát a nacionalizmus, megkeményíti a gerincemet és elveszi az eszemet. Mikor ott voltam, azt akartam, hogy győzzünk, hogy pusztuljon az ellenség. Magával ragadott a csata mámora, élveztem azt a közösségi szellemet, amit csak a bajtársak ismernek. Semmi nem kovácsol össze úgy, mint a közös harc; nincs jobb barátod, mint az, akivel vállt vállnak vetve küzdöttél a csatában.

Azon kaptam magam, hogy egy másik, egy sokkal mélyebb érzelmű Joffy ül velem szemben; nyilván ez volt az az oldala, amit a hívek ismertek.

– Később aztán rádöbbentem, mennyire elhibázott dolog, amit művelünk. Hamarosan eljutottam odáig, hogy már nem láttam különbséget oroszok és angolok, franciák és törökök között. Mivel ezt nem rejtettem véka alá, visszarendeltek a frontról, nehogy demoralizáljam a katonákat. A püspököm azt mondta, nem az a dolgom, hogy megítéljem a háborút, hanem hogy lelki támaszt nyújtsak a harcoló férfiaknak és nőknek.

– Ezért jöttél hát vissza Angliába?

– Ezért jöttem vissza Angliába.

– Becsaptál – mondtam.

– Mikor?

– Amikor azt mondtad, nincs benned egy deka komolyság se. Tudsz róla, hogy Phelps ezredes Swindonban van?

– Igen. Micsoda egy seggfej… Igazán megmérgezhetné valaki. Fel fogok szólalni az ellenében, én leszek „a megfontoltság hangja”. Te is kiállhatnál a pódiumra.

– Nem tudom, Joff, komolyan nem tudom.

A csészémbe bámultam, és ráztam a fejem, mikor Joffy Hobnob keksszel kínált.

– Szépen gondozza anya a síremléket – jegyeztem meg, hogy másra tereljem a szót.

– Nem ő gondozza, Dilibogyó. Egyrészt a látványát se bírja elviselni, másrészt fogyóznia kéne, hogy beférjen a temetőkapun.

– Akkor ki gondozza?

– Hát Ted, ki más? Nem mondta neked?

Felegyenesedtem ültömben.

– Nem, nem mondta.

– Lehet, hogy csapnivaló könyveket ír és hangyás is kicsit, de Antonnak jó barátja volt.

– Az ő vallomása sározta be Anton nevét!

Joffy lerakta a csészéjét, előredőlt, és rátette a kezét a kezemre.

– Legdrágább hugicám – szólt suttogóra fogott hangon –, tudom, hogy elcsépelt közhely, de igaz: a háború első áldozata mindig az igazság. Ezen próbált változtatni Ted. Ne hidd, hogy nem tépelődött, nem emésztette magát eleget emiatt – sokkal egyszerűbb lett volna hazudnia, hogy ne essen folt Anton nevén. Csakhogy a kis hazugság mindig egy nagyobbat szül. A hadsereg nemigen engedhet meg magának több kudarcot, mint amennyit már elszenvedett. Ted ezt jól tudta, és azt hiszem, Anton is.

Elgondolkozva néztem Joffyra. Még nem tudtam, mit fogok mondani Tednek, de reméltem, hogy megtalálom majd a megfelelő szavakat. Tíz éve közvetlenül azelőtt kérte meg a kezem, hogy meg kellett jelennie a vizsgálóbizottság előtt tanúvallomást tenni. Akkor a fejéhez vágtam, hogy sunyi módon megpróbált előre magához kötni engem, mert tudta, hogyan fogok reagálni a meghallgatáson elhangzottakra. Még azon a héten szedtem a sátorfámat, és elutaztam Londonba.

– Azt hiszem, felhívom Tedet.

Joffy elmosolyodott.

– Azt jól teszed – Dilibogyó.

20.

Dr. Joyce Tick

…Sokan megkeresnek azzal a kérdéssel, hogy miként sikerül szert tennem a könyvmoly-lárváim jó kondícióban tartásához szükséges nagy mennyiségű toldalékra. A válasz magától értetődő: elhagyott toldalékokat használok, melyek a hasonló sorsra jutott határozott névelőkkel vegyítve tápláló takarmányt biztosítanak állatkáimnak. Teszem azt, az utazásom vége szerkezet egy elhagyott toldalékot és két névelőt bocsát rendelkezésre: az utazásomnak a vége. Számtalan további példát hozhatnék: asztalláb (az asztalnak a lába), utcasarok (az utcának a sarka) és így tovább. Ha épp nem találok jobb forrást, csak előveszem az újságot: a Bufo nap mint nap rengeteg elhagyott toldalékkal és névelővel szolgál. Ami a kukacok javarészt felesleges betűkből álló ürülékét illeti, az veszélyes, a szövegkörnyezetet súlyosan károsító hulladék; kössz a szallagott, eggycszer majd meghálállom – ezt a fertőzött mondatot nemrég olvastam valahol…

Részlet Mycroft Nextnek az Új Génszabász

„Kérdezz bátran!” rovatában megjelent írásából

Se Bowden, se Victor nem volt bent, mikor beértem az irodába. Kávét töltöttem magamnak, és leültem az asztalomhoz. Feltárcsáztam Ted számát – foglalt volt; pár perc múltán újra próbálkoztam, de akkor se értem el őt. Aztán Ross őrmester felszólt az ügyeletről, hogy jött valaki, aki egy irodetessel akar beszélni, felküldi hozzám. Malmoztam egy kicsit, s már túl voltam a harmadik sikertelen telefonhívási kísérletemen, mikor becsoszogott az ajtón egy alacsony, tudósforma, feltűnően szedett-vedett külsejű férfi. Kis keménykalapot és halszálkamintás vadászkabátot viselt, mely utóbbit minden jel szerint a pizsamafelsőjére húzta fel. Az aktatáskájából papírlapok becsípett sarkai lógtak ki, és mindkét cipőfűzője nyolcascsomóval volt megkötve. Rám pislogott. Legalább két percet sétált az ügyeletes asztalától az irodánkig, de még mindig a látogatói kitűzőjével bajlódott.

– Megengedi? – ajánlkoztam.

A tudós jámboran hagyta, hogy a kabátjára csippentsem a kitűzőt, majd szórakozottan köszönetet motyogott, és körülnézett, hogy megállapítsa, hova vetődött.

– Engem keres, és jó helyen jár – nyugtattam meg. Sok tudóssal volt már dolgom életemben, tudtam, hogyan kell bánni velük.

– Valóban? – kérdezte az olyan ember őszinte csodálkozásával, aki rég beletörődött, hogy mindig és mindenhol eltéved.

– Thursday Next különleges ügynök vagyok – mutatkoztam be, és a jobbomat nyújtottam neki. Erőtlenül kezet fogott velem, a másik kezével pedig, amiben az aktatáskáját szorongatta, megpróbált kalapot emelni. Mivel ez nem sikerült neki, beérte egy biccentéssel.

– Öhm… köszönöm, Miss Next. Dr. Joyce Tick vagyok, az angol irodalom professzora a swindoni egyetemen. Felteszem, ismeri a nevem.

– Bizonyára hamarosan megismertem volna, professzor úr. Jöjjön, kérem, foglaljon helyet!

– Köszönöm.

Tick professzor elindult utánam az asztalom felé, de valahányszor megakadt a szeme egy-egy könyvritkaságon, megtorpant, így aztán nem kevés időbe telt, mire elkalauzoltam Bowden székéig. Mikor megérkeztünk, töltöttem neki egy csésze kávét.

– Nos, miben segíthetek, professzor úr?

– Talán legjobb lesz, ha megmutatom.

Tick kotorászni kezdett a táskájában. Kirakott belőle egy halom kijavítatlan dolgozatot meg egy fél pár paisley-mintás zoknit, de végül megtalálta, amit keresett: egy nehéz, kék borítós könyvet nyújtott felém.

– A Martin Chuzzlewit – magyarázta, miközben visszasöpörte a dolgozatokat a táskájába, s rácsodálkozott érthetetlen módon megnövekedett mennyiségükre. – Kilencedik fejezet, 187. oldal. Meg van jelölve.

Odalapoztam, ahova a professzor bedugta a buszbérletét, és átfutottam az oldalt.

– Érti már?

– Sajnálom, professzor úr, de tizenéves fejjel olvastam utoljára a Martin Chuzzlewitet. A magyarázatára szorulok.

Tick gyanakodva méregetett; nyilván felmerült benne, hogy imposztorral van dolga.

– Egy hallgató hívta fel rá a figyelmemet ma reggel. Az első utam ide vezetett. A 187. alján rövid bekezdés szólt egy különös szereplőről, aki a Todger-féle penzióban lakott, nevezetesen egy bizonyos Mr Quaverlyről. Megmosolyogni való figura volt, mindig csak olyan témákról társalgott, amelyekhez nem is konyított. Ha megvizsgálja a szöveget, meggyőződhet róla, hogy a mondott szereplő eltűnt.

Növekvő nyugtalansággal olvastam újra az oldalt. Ismerősen csengett a Quaverly név, de a róla szóló bekezdésnek nyoma sem volt.

– Később nem esik szó róla?

– Nem, ügynöknő. A hallgatómmal több ízben alaposan átvizsgáltuk a regényt. Kétségtelen tény, hogy Mr Quaverlyt megmagyarázhatatlan módon kihúzták a regényből. Eltűnt, mintha meg se írták volna.

– Nem lehet nyomdahiba? – kérdeztem fokozódó aggodalommal.

– Nem, a regény hét példányát vizsgáltam meg, és a szöveg egyezett bennük. Mr Quaverly nem létezik többé.

– Ez képtelenségnek hangzik – motyogtam.

– Egyetértek.

Erősen nyugtalanított ez a história, s igen kellemetlen gondolatok vertek gyökeret a fejemben Hades, Franz Backer és a Chuzzlewit-kézirat kapcsolatáról.

Megcsörrent a telefon. Victor hívott. A hullaházban volt, és arra kért, azonnal menjek oda: találtak egy holttestet.

– Mennyiben érint ez engem? – tudakoltam.

Miközben Victor válaszolt, ránéztem Tick professzorra, aki a nyakkendőjén felfedezett, élelmiszer eredetű foltot bámulta.

– Nem, szó sincs róla – feleltem Victornak. – Annak fényében, amiről az imént értesültem, cseppet sem hangzik furcsán.

A hullaház erősen renoválásra szoruló viktoriánus épület volt. Falai közt a formaldehidbűz dohos, párás szaggal keveredett. Az ott dolgozók mind beteges külsejűek voltak, s úgy járkáltak a szűk épületben, mint egy temetési menet elkóborolt résztvevői. A swindoni hullaházról az volt az alapvicc, hogy ott a halottakban van a legtöbb élet. E megállapítás találó voltát ékesen bizonyította a patológus főorvos, Dr. Rumplunkett. Gyászos képű férfiú volt, széles állkapoccsal és zsúptetőt idéző szemöldökkel. Victort és őt a boncteremben találtam meg.

Dr. Rumplunkett nem vett tudomást az érkezésemről, tovább beszélt a mennyezetről alálógó mikrofonba. Monoton hangja halk zümmögésként visszhangzott a csempézett falú helyiségben. Köztudott volt, hogy az általa készített hangfelvételek leírói rendszeresen elbóbiskolnak munka közben, de ő maga is nehezen tudott ébren maradni, mikor az ünnepi szónoklatát gyakorolta az igazságügyi kórboncnokok rendes évi táncos estélye előtt.

– Negyven év körüli fehér férfi, őszes haj, rossz fogazat. Magassága hozzávetőleg százhetven centiméter, ruházata a Viktória-kor divatját tükrözi…

Bowdenen és Victoron kívül jelen volt az a két gyilkossági nyomozó is, akik előző este kikérdeztek minket. Mogorvák és unottak voltak, s gyanakvó pillantásokat vetettek az irodetesek felé.

– Jó reggelt, Thursday! – köszöntött jókedvűen Victor. – Emlékszik Bratton gyilkosának Studebakerére?

Bólintottam.

– Nos, a barátaink a gyilkossági csoporttól ezt a hullát találták a csomagterében.

– Sikerült azonosítani?

– Még nem. Nézze meg ezeket!

Egy rozsdamentes acéltálcára mutatott, amin az elhunytnál talált holmik feküdtek. Megvizsgáltam a szegényes gyűjteményt, mely egy fél ceruzából, egy gallérkeményítésről szóló kifizetetlen számlából és az emberünk anyja által írt, 1843. június 5-i keltezésű levélből állt.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem.

Victor kijött velem a folyosóra.

– A halott Mr Quaverly – közöltem.

– Az kicsoda?

Elismételtem, amit Tick professzortól hallottam. Victor arcán nyoma se látszott csodálkozásnak.

– Nekem is könyvbeli embernek tűnt – mondta végül.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy történt már ilyen?

– Olvasta a Makrancos hölgyet?

– Természetesen.

– És emlékszik az előjátékbeli részeges üstfoltozóra, akivel elhitetik, hogy nagyúr, és akinek előadják a darabot?

– Persze – feleltem. – Huncfut Kristófnak hívják. Van még pár sora az első felvonás végén, de utána nem szerepel többet…

Tűnődve elhallgattam.

– Pontosan – bólintott Victor. – Hat évvel ezelőtt felbukkant Warwick közelében egy hajléktalan, analfabéta alkoholista, aki Erzsébet-kori angolsággal beszélt. Azt állította, hogy Huncfut Kristófnak hívják, szeszesitalt követelt, és nagyon kíváncsi volt a darab végére. Sikerült beszélnem vele, fél órát kaptam rá, hogy kihallgassam, és ez idő alatt meggyőzött róla, hogy valóban az, akinek mondja magát. Képtelen volt viszont felfogni, hogy kiesett a színdarabjából.

– Most hol van?

– Azt senki sem tudja. Nem sokkal azután, hogy beszéltem vele, két névtelen Külszol-ügynök elvitte kihallgatásra. Próbáltam kideríteni, mi lett vele, de hát maga is tudja, milyen titkolózás folyik a Külszol bizonyos szintjein.

Eszembe jutott kislánykori élményem, a haworth-i eset.

– Ez fordítva is működik?

Victor szúrósan nézett rám.

– Ezt hogy érti?

– Olyan esetről is tud, amikor valaki nem kijött egy műből, hanem belement?

Victor a padlóra szegezte tekintetét, és megdörgölte az orrát.

– Ez eléggé vad ötlet, Thursday.

– De mit gondol, lehetséges?

– Ez maradjon köztünk, de kezdem gyanítani, hogy igen. A valóságot a fiktív dolgoktól elválasztó határ nem olyan szilárd, mint hinnénk. Némileg olyan, mint a befagyott tó jege: emberek százai kelnek át rajta, aztán egyik este egy ponton elvékonyodik, majd beszakad, és valaki eltűnik a jég alatt; másnap reggelre pedig megint befagy a lyuk. Olvasta Dickenstől a Dombey és fiát?

– Hogyne.

– Emlékszik Mr Glubbra?

– A brightoni halászra?

– Pontosan. A Dombeyt Dickens 1848-ban fejezte be, és 1851-ben megjelent egy terjedelmes, szereplőlistát is tartalmazó recenzió a regényről. Abban a listában Mr Glubb nem szerepel.

– Véletlenül kihagyták?

– Lehet. 1926-ban egy Redmond Bulge nevű ember, aki antikvár könyveket gyűjtött, eltűnt a Dombey és fia olvasása közben. Az esettel sokat foglalkozott a korabeli sajtó, főként, mert Bulge alkalmazottja váltig állította, hogy látta, amint munkaadója „füstté bomlott”.

– És Glubb személyleírása illik Bulge-ra?

– Szinte hajszálpontosan. Bulge tengeri történetek gyűjtésére specializálódott, Glubb pedig hasonló témájú történeteket mesél. Bulge neve visszafelé olvasva „Eglub”, ami alig tér el a Glubbtól, s ebből azt gyanítjuk, hogy Bulge maga találta ki a nevet. – Victor sóhajtott. – De maga ezt nyilván képtelenségnek tartja.

– Egyáltalán nem – feleltem a Rochesterrel való találkozásaimra gondolva. – De egészen biztos benne, hogy Bulge beleesett a Dombey és fiába?

– Hogy érti ezt?

– Lehet, hogy önszántából lépett be a könyvbe. Lehet, hogy a regénybe kívánkozott, s ezért is maradt benne.

Victor furcsán nézett rám. Mindeddig senkinek nem mert beszélni az elméletéről, mert félt, hogy őrültnek bélyegzik, s most ez a tekintélyes, Londonból jött irodetes, akinek ő az apja lehetne, addig merészkedik, ameddig ő álmában sem mert. Megdöbbentő gondolat villant az agyába.

– Maga megtette, igaz?

Mélyen a szemébe néztem. Ezért mindkettőnket nyugállományba küldhettek.

– Egyetlen egyszer – suttogtam. – Még kislánykoromban. Nem hiszem, hogy meg tudnám még egyszer csinálni. Sőt, hosszú évekig azt hittem, hogy az egész csak hallucináció volt.

Folytatni akartam, beszámoltam volna neki arról is, hogy Rochester felbukkant Styx lakásánál a lövöldözés után, de ekkor Bowden kidugta a fejét az ajtón, és behívott minket.

Dr. Rumplunkett végzett az első vizsgálatokkal.

– Egy lövés a szívbe, tiszta, szakszerű munka. A test egyébiránt teljesen ép, eltekintve attól, hogy gyermekkori rachitis jelei fedezhetők fel rajta. Ez a betegség napjainkban igen ritka, ennek alapján tehát elvileg könnyen azonosítható az elhunyt, hacsak nem idegen országban töltötte gyermekkorát. Tetves, a fogazata igen elhanyagolt. Valószínűleg legalább egy hónapja nem fürdött. Ezen kívül csak annyit tudok mondani róla, hogy utolsó étkezésekor faggyúpudingot, birkahúst és sört fogyasztott. Többet majd a szövetminták vizsgálata után tudunk meg.

Összenéztünk Victorral. Igazam volt. Az elhunyt nem lehetett más, csak Mr Quaverly. Sietve elhagytuk a hullaházat; úton a kocsi felé elmondtam Bowdennek, kicsoda Quaverly, és honnan jött.

– Nem értem – mondta Bowden. – Hogy szedhette ki Hades Quaverlyt a Chuzzlewit minden egyes példányából?

– Úgy, hogy az eredeti kézirattal dolgozott – feleltem. – A lehető legnagyobb kárt akarta okozni. A világon fellelhető összes Chuzzlewit-példánynak az a változat az őse, amelyben a mű eredetileg megszületett. Ha az őskézirat megváltozik, vele kell változniuk az utódpéldányoknak is. Ha visszamehetnénk a százmillió évvel ezelőtti múltba, és megváltoztatnánk az első emlősállat genetikai kódját, a változtatás mindannyiunkra kihatna. A kettő ugyanúgy működik.

– Rendben – bólintott lassan Bowden –, de hát miért csinálja ezt Hades? Ha zsarolni akar minket, miért ölte meg Quaverlyt?

Vállat vontam.

– Talán figyelmeztetésnek szánta. Talán más tervei vannak. Sokkal nagyobb halak is vannak, mint Mr Quaverly a Martin Chuzzlewitből.

– Akkor miért nem jelentkezik?

21.

Hades és Góliát

Egész életemben éreztem, hogy a végzet irányítja a lépteimet.

Keveseknek adatig meg, hogy pontosan tudják, mi dolguk van a világon, s hogy mikor kell azt elvégezniük. A legapróbb cselekedetünk is következmények lavináját indítja el, s így beláthatatlan kihatással van a környezetünkre. Én szerencsésnek mondhattam magam, hogy tudtam a dolgomat.

Thursday Next: Egy külszolos élete

Jelentkezett. Mikor megérkeztünk az irodába, ott egy levél várt rám. Azt reméltem, Tedtől jött, de nem. Nem volt rajta bélyeg, egyszerűen letették az asztalomra valamikor a délelőtt folyamán. A kézbesítőjét senki nem látta.

Miután elolvastam, azonnal szóltam Victornak. A papírlapot az asztalra helyeztem, hogy ne kelljen többször hozzányúlnom a szükségesnél. Victor feltette a szemüvegét, és hangosan felolvasta a levelet.

Kedves Thursday!

Mikor értesültem róla, hogy beállt az irodetesek közé, majdhogynem hinni kezdtem az isteni gondviselésben. Úgy tűnik, végre-valahára megoldódik a kettőnk konfliktusa. Mr Quaverly csak bemelegítés volt. Maga Martin Chuzzlewit lesz a következő áldozat, ha nem teljesülnek az alábbi követeléseim: tízmillió fontot kérek használt bankjegyekben, egy Gainsborough-képet, lehetőleg a kék ruhás fiú portréját, egy nyolchetes szériát a Macbethből Thomas Hobbes barátom számára az Old Vicben, és kereszteljenek át egy autópálya-pihenőt „Leigh Delamare” névre – ő az egyik munkatársam édesanyja. Együttműködési készségét azzal jelezze, hogy a szerdai Swindon Globe-ban megjelentet egy apróhirdetést, amelyben angóranyulakat kínál eladásra. Ha ez megtörténik, további instrukciókkal szolgálok.

Victor leroskadt a székre.

– Az aláírás: „Acheron”. Képzelje csak el a Martin Chuzzlewitet Chuzzlewit nélkül! – fakadt ki komoran, számba véve a lehetséges következményeket. – A könyv már az első fejezetben véget érne. Gondoljon bele, a többi figura csak üldögélne, és várná a főszereplőt, aki sose fog eljönni! Ez olyan volna, mint színre vinni a Hamletet a dán királyfi nélkül!

– Akkor hát mihez kezdünk? – kérdezte Bowden.

– Mivel felteszem, nincs egy fölösleges Gainsborough-ja, meg tízmilliója a párnahuzatban, Parson elé visszük az ügyet.

Mikor beléptünk Parson szobájába, Franz Backert is ott találtuk. Nem ajánlotta fel, hogy távozik, mikor közöltük Basedowval, hogy fontos mondandónk van, főnökünk pedig nem küldte ki őt.

– Mi újság? – kérdezte Backerre pillantva, aki egy golfütővel a lyukba gurítást gyakorolta a szőnyegen.

– Hades él – mondtam.

Szúrósan néztem Franz Backerre, aki felvonta a szemöldökét.

– Jesszusom! – motyogta hanyagul megjátszott döbbenettel. – Ez ám a meglepetés.

Senki nem reagált erre.

– Olvassa el ezt! – szólt Victor, és átnyújtotta Parsonnak Acheron celofántasakba dugott levelét. Basedow elolvasta, majd továbbadta Backernek, és lekezelően odavetette nekem: – Adja fel a hirdetést, Next ügynök. A jelek szerint sikerült jó benyomást tennie Acheronra, és elnyerte a bizalmát. Beszélek a feletteseimmel a követelésekről, maga pedig informáljon engem, ha Hades újra jelentkezik.

Basedow felállt, jelezve, hogy távozhatunk, de én konokul ülve maradtam.

– Mi folyik itt, uram?

– Azt nem mondhatom el. Maga fogja szállítani a pénzt, de a feladata ki is merül ebben. Mr Backernek speciálisan kiképzett emberei vannak, őrájuk bízzuk Hades elfogását. Végeztem.

Még mindig nem álltam fel.

– Ennél többet kell közölnie velem, uram. Az ügyben a nagybátyám is érintett, s ha igényt tartanak a közreműködésemre, bővebb felvilágosítással kell szolgálniuk a helyzetről.

Parson Basedow összehúzott szemmel nézett rám.

– Attól tartok…

– Ugyan már, mondja el neki! – szólt közbe Backer.

Parson rávillantotta a tekintetét Backerre, aki még mindig golfozott.

– Mondja el maga, ha tetszik! – szólt ingerülten. – Elvégre maga itt a játékmester.

Backer vállat vont, és befejezte a gurítást. A labda célba talált, s ő elmosolyodott.

– Mintegy száz év óta megmagyarázhatatlan kölcsönhatás tapasztalható fantázia szülte művek és a valóság között. Tudjuk, hogy Mr Analogy egy ideje foglalkozik a jelenséggel, ahogy tudunk Mr Glubbról és egy sor további személyről is, akik könyvbe kerültek. Mivel ezek egyike sem tért vissza, úgy véltük, a dolog csak egy irányban működik. Huncfut Kristóf felbukkanásával azonban ez a feltételezésünk megdőlt.

– Huncfut maguknál van? – kérdezte Victor.

– Nem, visszament, mégpedig saját elhatározásából. Sajnos azonban olyan részeg volt, hogy tévedésből a Makrancos hölgynek nem a Will-féle verziójába távozott, hanem egy, a Rossz Kvartok egyikében fennmaradt, silány változatba. Egy napon a megfigyelői szeme láttára köddé vált.

Backer hatásszünetet tartott, s egy nagy, piros pöttyös zsebkendővel megtörölte a golfütőjét.

– A Góliát Fegyverfejlesztő Intézet jó ideje dolgozik egy olyan eszköz kifejlesztésén, ami utat nyit a szépirodalmi művekbe. Harminc év kutatómunkája és példátlan anyagi áldozatok árán mindössze addig jutottunk el, hogy sikerült egy rossz minőségű cheddart szintetizálnunk A sajtok világa nyolc kötetéből. Sejtettük, hogy Hades érdeklődik a téma iránt, s azt is rebesgették, hogy engedély nélküli kísérletek folynak valahol itt, Angliában. Mikor ellopták a Chuzzlewit-kéziratot, és kiderült, hogy az Hades birtokában van, rögtön tudtuk, hogy jó nyomon járunk. Mycroft Next elrablása után gyanítottuk, hogy az ügynöknő bácsikája elkészített egy működőképes készüléket, s Quaverly kiemelésével immár bizonyítékot is kaptunk erre. Elfogjuk Hadest, de nekünk elsősorban nem ő, hanem a berendezés kell.

– Csak arról feledkezik meg – szóltam higgadtan –, hogy az a gép nem a maguké. Ismerve a bácsikámat, inkább megsemmisíti a találmányát, semmint hogy eladja a hadseregnek.

– Mi is ismerjük Mycroftot, Miss Next. Kénytelen lesz belátni, hogy a tudományos gondolkodás e fantasztikus gyümölcse nem maradhat olyan ember tulajdonában, aki nincs tisztában a berendezésben rejlő hatalmas lehetőségekkel. Ez az eljárás a nemzetet illeti meg.

– Téved – jelentettem ki makacsul, és felálltam, hogy otthagyjam őket. – Nem is tudja, mekkorát téved. Mycroft gondolkodás nélkül megsemmisíti bármelyik találmányát, amiről úgy sejti, hogy a katonai alkalmazása katasztrófához vezethet. Ha a tudósok mind vennék a fáradságot, és elgondolkoznának a felfedezéseik alkalmazásának lehetséges következményein, sokkal biztonságosabb hely lenne ez a bolygó.

Backer lustán megtapsolt.

– Bátor szónoklat volt, Next, de én nem kérek az efféle moralizálásból. A hadiiparnak köszönheti, hogy vehet magának hűtőfagyasztót, autót és csinos házat; hogy aszfaltozott utakon közlekedhet, és hogy meggyógyítják, ha beteg lesz. Legyen hálás mindezért a háborúnak, ami felpörgeti a gazdaságot, és legyen hálás a Góliátnak. A krími háború hasznos dolog, Next – hasznot hoz Angliának, és nagyon jót tesz a gazdaságnak. Maga kigúnyolja a fegyverbizniszt, pedig anélkül tizedrangú ország lennénk, és a nyakunkat törhetnénk, hogy akár csak megközelítsük az európai szomszédainknál fenntartott életszínvonalat. Maga szerint az volna az ideális?

– Akkor legalább tiszta volna a lelkiismeretünk.

– Ez naivitás, Next, határtalan naivitás.

Backer folytatta a golfozást, és Parson vette át a szót.

– Next ügynök, mi ebben az ügyben minden lehetséges támogatást megadunk a Góliát Konszernnek. Magától pedig elvárjuk, hogy segítsen Hades elfogásában. Egyrészt, mert ismeri őt a főiskolai éveiből, másrészt, mert Hades magának címezte ezt a levelet. Belemegyünk a követelések teljesítésébe, és megszervezzük a pénz átadását. Utána rátapadunk Hadesra és letartóztatjuk. Ilyen egyszerű a terv. A Góliát megkapja a Műbejárót, mi a kéziratot, maga a nagybátyját és a nagynénjét, a Külszol-5 pedig Hadest. Mindenki kap valamit, mindenki elégedett lehet. Egyelőre tehát nyugton maradunk, és várjuk a további információkat az átadás körülményeiről.

– Én is tudom, mi az előírt eljárás zsarolás esetén, uram. Hades nem fogja hagyni, hogy bolondot csináljunk belőle.

– Nem adunk esélyt neki – felelte Basedow. – Megkapja a pénzt, és mielőtt megszökhetne vele, a markunkban lesz. Tökéletesen megbízom Backer embereiben.

– Ne vegye sértésnek, uram, de ön el se tudja képzelni, milyen agyafúrt és kemény ellenfél Acheron. Magunknak kellene intéznünk ezt a dolgot. Nem volna szerencsés, ha Backer zsoldosai összevissza lövöldöznének körülöttünk.

– Negatív, Next. Azt csinálja, amit mondok, vagy nem csinál semmit. A témát lezártam.

Lehettem volna sokkal dühösebb is, de nem voltam. Nem ért meglepetés, hisz a Góliát sosem kötött kompromisszumokat. Ha pedig nincs meglepetés, nincs min felhúzni magunkat. Tudtuk, hogy be kell érnünk azzal, amit kaptunk.

Visszamentem az asztalomhoz, és újra feltárcsáztam Ted számát. Egy nő vette fel a kagyló; megmondtam neki, kit keresek.

– Alszik – hangzott a kurta felelet.

– Megtenné, hogy felébreszti? – kértem. – Fontos ügyben hívom.

– Nem ébresztem fel. Ki maga?

– Thursday Next vagyok.

A nő rövid, kellemetlen kacajt hallatott.

– Ted mindent elmondott magáról, Thursday.

Ezt olyan megvetően közölte, hogy egycsapásra megutáltam érte. – Kivel beszélek?

– Daisy Mutlar vagyok, édesem, Teddy menyasszonya. Lassan hátradőltem a széken, és behunytam a szemem. Teljesen paff voltam. Most már értettem, miért mondta Ted, hogy sürgősen meg kell tudnia, megbocsátok-e neki.

– Meggondolta magát, drágám? – kérdezte gúnyosan Daisy. – Ted nagyon rendes pasas. Képes volt tíz évig várni magára, de sajnos most már belém szerelmes. Ha szerencséje van, küldünk majd egy szelet tortát, ha pedig nászajándékot szeretne venni nekünk, menjen el a Camp Hopsonba, ott van a lista.

Nagy nehezen lenyeltem a gombócot a torkomban.

– Mikor lesz az esküvő?

– Az enyém vagy a magáé? – Daisy kacagott. – A magáéról nem tudok nyilatkozni. Az én tündéri Teddym meg én szombathoz két hétre válunk Mr és Mrs McTateddé.

– Szeretnék beszélni vele – emeltem fel a hangom.

– Ha felébredt, esetleg megemlítem neki, hogy kereste.

– Azt akarja, hogy odamenjek, és dörömböljek az ajtón? – fenyegetőztem még egy fokkal emeltebb hangon. Bowden nagy szemeket meresztett rám az asztal túloldaláról.

– Na, ide figyeljen, maga tyúkagyú lotyó – támadott vissza Daisy, de csak fojtott hangon, nehogy Ted meghallja. – Hozzámehetett volna Tedhez, de elbaltázta. Vége a dalnak. Keressen magának valami becsavarodott irodetest – nem lesz nehéz dolga, mert ahogy elnézem magukat, külszolos pojácákat, egytől egyig agyalágyultak!

– Most maga figyeljen ide…

– Nem! – csattant fel Daisy. – Maga figyeljen! Ha kavarni kezd nekem, és megpróbál a boldogságom útjába állni, kitekerem a ronda kis nyakát!

A vonal megszakadt. Puhán a helyére tettem a kagylót, s már nyúltam is a szék támlájára akasztott kabátomért.

– Hova megy? – érdeklődött Bowden.

– A lőtérre – feleltem. – És nem is jövök vissza egyhamar.

22.

A várós játék

Minden Felix elvesztése újraélesztette Hadesben az első halálakor érzett szomorúságát. Azt az eseményt borzalmas csapásként élte meg – nemcsak mert elvesztett egy odaadó barátot és bűntársat, hanem mert rá kellett döbbennie, hogy egy számára addig merőben ismeretlen érzés, a gyász felébredése a lelkében arról a tényről árulkodik, hogy emberi felmenői is vannak – márpedig erre ő csak irtózattal tudott gondolni. Aligha meglepő, hogy Hades és az első Felix jól kijöttek egymással, hisz mindketten végtelenül romlott, amorális személyiségek voltak. Felix azonban – vesztére – híján volt a Hadest jellemző ördögi zsenialitásnak, s 1975-ben, a Góliát Bank hartlepooli fiókjának kirablására tett kísérlet során a gyomrával állított meg egy golyót. Halálos sérülését sztoikus nyugalommal vette tudomásul, s arra biztatta barátját, hogy az „haladjon tovább a jó úton”. Hades ezt követően csendesen megszabadította őt kínjaitól, majd a jó barát emléke iránti tiszteletből eltávolította Felix arcát, amit a bűntény színhelyéről távozva magával is vitte. Attól fogva Hades minden, a lakosság soraiból kisajátítás útján szerzett szolgája abban a kétes értékű megtiszteltetésben részesült, hogy nem csupán Acheron egyetlen igaz barátjának nevét, de annak arcvonásait is viselhette.

Madd L. Mirch: Felix Tabularasa halál utáni élete

Bowden feladta a hirdetést a Swindon Globe-ban. Két nappal később leültünk Victor szobájában összegezni az újabb fejleményeket.

– Hetvenkét telefonhívást kaptunk – jelentette be Victor –, de sajnos mindenki a nyulakról érdeklődött.

– Kissé túl olcsón hirdette meg őket, Bowden – évődtem.

– Nyulakat érintő kérdésekben a tájékozottságom nem kimondottan naprakész – hangzott a sértődött felelet. – Nekem reális árnak tűnt.

Victor egy dossziét dobott az asztalra.

– A rendőrségnek végre sikerült azonosítania a fickót, akit maguk lelőttek Striggs Brattonnál. Nem lehetett ujjlenyomatot venni tőle, és az arca – ahogy maga is mondta, Thursday – nem a sajátja volt.

– Akkor hát ki volt a pasas? Victor kinyitotta a dossziét.

– Egy Adrian Smarts nevű könyvelő Newburyből. Két éve tűnt el. Büntetlen előéletű volt, még gyorshajtáson se érték soha. Kimondottan jó ember: mintaapa, rendszeres templomjáró, karitatív akciók lelkes résztvevője volt.

– Hades megfosztotta az akaratától – dörmögtem. – A legtisztább lelkeket a legkönnyebb beszennyezni. Akit mi lelőttünk, az már rég nem Smarts volt. És mi a helyzet az arcával?

– Az még nyitott kérdés. Valószínűleg nehezebb lesz azonosítani. A nyilvántartás szerint nem Smarts volt az első, aki ezt az arcot viselte.

Összerezzentem.

– És ki tudja, hogy ő lesz-e az utolsó?

Victor kitalálta, mitől tartok, és azonnal felhívta Basedowot. Húsz perc múlva egy KSZ-14-es különítmény vette körül a ravatalozót, ahova a család Smarts holttestét szállíttatta. Elkéstek. Az arc, amelyet Smarts életének utolsó két évében viselt, eltűnt. A biztonsági kamerák, mondanom sem kell, nem rögzítettek semmit.

Ted közelgő esküvőjének híre nem kis sokk volt számomra. Később megtudtam, hogy Daisy Mutlarral több mint egy éve, egy dedikáláson ismerkedett meg. A nő csinos volt, és a jelek szerint jól el tudta adni magát, de a magam részéről kissé túlsúlyosnak tartottam. Az intellektusa sem volt valami egetverő, de ezt a véleményemet talán színezte némi elfogultság. Ted azt mondta, családot akar, s nem mondhattam, hogy nincs joga hozzá. Abbéli elszántságomban, hogy belenyugszom az elkerülhetetlenbe, odáig mentem, hogy elkezdtem pozitívan reagálni Bowden erőtlen próbálkozásaira egy közös vacsora szorgalmazása terén. Nem voltunk éppenséggel rokon lelkek, s az egyetlen, mindkettőnket érdeklő téma az volt, hogy ki lehetett a Shakespeare-drámák igazi szerzője. Rábámultam az asztal fölött Bowdenre, miközben ő egy kis papírdarabra firkantott aláírást tanulmányozott. A papír eredeti volt, a tinta úgyszintén. Az írás azonban sajnos nem.

– Mondja tovább! – unszoltam, a közös ebédünk során felvetett témára célozva. – Meséljen Edward De Vere-ről, Oxford grófjáról.

Bowden összeszedte a gondolatait.

– Oxford grófja író volt, ennyit biztosra vehetünk. Egy kortárs kritikus, Meres, megemlíti őt, mint ilyet az 1598-as Palladis Tamia című művében.

– Írhatta ő a darabokat? – kérdeztem.

– Elméletileg igen – felelte Bowden. – A baj az, hogy Meres felsorol jó pár Shakespeare-darabot is, és Shakespeare-t jelöli meg a szerzőjükként. Márpedig így sajnos Derby és Bacon után Oxford esetében is a stróman-elméletnél kötünk ki, vagyis megint csak azt kell hinnünk, hogy Will mögött nála ragyogóbb elmék rejtőztek, akiket most a múlt homálya takar.

– És olyan nehéz ezt elhinni?

– Nem feltétlenül. A Fehér Királynő hat lehetetlen dolgot hitt el reggeli előtt, mégse lett semmi baja. A stróman-elmélet akár helytálló is lehet, de pár egyéb dolog is szól amellett, hogy Oxford volt Shakespeare.

Bowden szünetet tartott. A darabok szerzőségének kérdése igen sok embert nagyon komolyan foglalkoztatott, és nem egy remek koponya vizsgálta egy életen át ezt a kérdést.

– Létezik egy elmélet, mely szerint Erzsébet királynő megbízta Oxfordot és még egy maroknyi udvaroncot, hogy fizetség fejében írjanak az udvart propagáló darabokat. Ez még akár igaz is lehet.

Bowden kinyitott egy könyvet, és felolvasott belőle egy aláhúzott részt.

– „Udvari tollforgatók ők, előkelő nemes urak, kiktől kiváló írások erednek, miként az kitűnne, ha munkájukról tudomást szerezvén a köz élvezhetné annak gyümölcsét; s közöttük is első Oxford grófja.” Bowden becsapta a könyvet.

– Puttenham, 1598. Oxfordnak évi ezer fontot fizettek, de hogy ennek fejében ő a Shakespeare-darabokat írta-e meg, vagy valami egészen más feladata volt, azt ma már lehetetlen kideríteni. Nincs perdöntő bizonyíték rá, hogy ő a darabok igazi szerzője. Fennmaradt tőle pár verssor, és azok Shakespeare költeményeit idézik, de ez túl kevés, mint ahogy az is, hogy Oxford címerén lándzsát rázó oroszlán látható.

– És 1604-ben halt meg – mondtam.

– Erről van szó. A stróman-elméletek sántítanak. Nem érdemes abból kiindulni, hogy az igazi Shakespeare egy nemesúr volt, aki nem akarta a nevét adni a darabokhoz. Ha tényleg valaki más írta ezeket a műveket, akkor az egy másik Erzsébet-kori közember volt, egy lenyűgöző intellektusú, merész, karizmatikus személy.

– Kit Marlowe?

– Úgy van.

Zaj támadt az iroda túlsó végében. Victor lecsapta a telefont, és magához intett minket.

– Backer hívott. Hades jelentkezett. Basedow fél óra múlva vár bennünket a szobájában.

23.

Az átadás

Nekem kellett leszállítanom a váltságdíjat. Se azelőtt, se azóta nem volt tízmillió fontot rejtő táska a kezemben – és akkor se. Franz Backer volt olyan önhitt, hogy azt higgye, el tudja kapni Hadest, mielőtt az belepillanthatna a táskába. Az ostoba. A Gainsborough-n még meg se száradt a festék, az Angol Shakespeare Társulat pedig nem volt hajlandó együttműködni. Az egyetlen, ami Hades követelései közül teljesült, az autópályapihenő nevének megváltoztatása volt: a Kington St Michaelből Leigh Delamare lett.

Thursday Next: Egy külszolos élete

Nem sokkal később Parson Basedow felvázolta nekünk a tervet – egy óránk volt az átadás kitűzött időpontjáig. Franz Backer így oldotta meg, hogy ne tudjunk privát terveket kidolgozni. Amire készültünk, teljes egészében a Góliát akciója volt – jómagam, Bowden és Victor csak azért kellettünk, hogy elaltassuk Hades gyanakvását, ha esetleg figyelné a terepet. Az átadás helyszíne egy használaton kívüli vasúti híd volt. Megközelíteni csak két úton és a régi vasúti töltésen lehetett, ami csak összkerékmeghajtású kocsival volt járható. A Góliát emberei ott voltak mindkét út és a töltés mellett is; azt a parancsot kapták, hogy engedjék be, de ne engedjék ki Hadest. A felállás pofonegyszerű volt – papíron.

A régi vasútvonalhoz vezető úton nem történt semmi említésre méltó, bár a hamis Gainsborough több helyet foglalt el a Speedsterben, mint gondoltam. Backer emberei jól elbújtak; Bowdennel egy lelket se láttunk az elhagyatott találkahely felé közeledve.

A híd, bár már rég nem használták, jó állapotban volt. Nem hajtottam el egészen odáig, már előbb leparkoltam a kocsit, és egyedül sétáltam oda a hídhoz. Szép idő volt, s szinte teljesen néma táj vett körül. Átnéztem a korlátfal fölött, de nem láttam semmit a széles zúzottkő ágyazaton kívül, amit hullámossá tettek az eltávolított talpfák helyén maradt bemélyedések. A kőtengert már felverte a gaz. A pálya mellett volt egy jelzőbódé, s abban megpillantottam egy felém fordított periszkóp kikandikáló végét. Feltételeztem, hogy Backer valamelyik embere az, s az órámra néztem. Elérkezett a kitűzött időpont.

Egy rádióadóvevő tompa sípolása vonta magára a figyelmemet. Hegyeztem a fülem, próbáltam megállapítani, merről jön a hang.

– Egy rádió sípol valahol – jelentettem a walkie-talkie-n.

– Nem a miénk – felelte Backer a bázisról, amit negyedmérföldre onnan, egy elhagyott tanyaházban rendeztek be. – Azt javaslom, keresse meg.

A rádió nejlonba csomagolva lapult az út túloldalán álló egyik fa ágai között. Hades jelentkezett benne, de torz és zajos volt az adás – úgy hangzott, mintha kocsiban ülne.

– Thursday?

– Igen.

– Egyedül van?

– Igen.

– Hogy van? Bocsásson meg a múltkoriért, de tudja, mi pszichopaták nagyon labilis idegzetűek vagyunk.

– Életben van a nagybátyám?

– Él és virul, édes lányom. Csodálatosan érzi magát. Fantasztikus agya van, de szörnyen bizonytalan. Az ő esze meg az én elszántságom együtt a világ urává tenne engem, és nem kellene ilyen banális zsarolgatással beérnem.

– Bármikor lefújhatja a dolgot – emlékeztettem. Hades ezt eleresztette a füle mellett, és így folytatta: – Tartózkodjon a hőstettektől, Thursday. Mint bizonyára kitalálta, nálam van a Chuzzlewit-kézirat, és nem félek megcsonkítani.

– Hol van most?

– Ejnye-bejnye, Thursday, hát kinek néz maga engem? A bácsikája szabadonbocsátásának a feltételeit majd akkor beszéljük meg, ha megkaptam a pénzem. A korlátfalon talál egy darab drótkötelet, karabinerrel a végén. Tegye a pénzt és a Gainsborough-t a korlátra, és kösse össze őket. Ha elkészült, értük megyek. A viszontlátásra, Miss Thursday Next!

Elismételtem az utasítást a többieknek. Azt mondták, tegyek úgy, ahogy Hades mondta.

A táskát a pénzzel a korlátfalra állítottam, és összekötöttem a Gainsborough-val. Utána visszasétáltam a kocsihoz, ráültem a motorháztetőre, és onnan figyeltem a váltságdíjat. Eltelt tíz perc, eltelt fél óra. Tanácsot kértem Victortól, de ő azt mondta, maradjak ott, ahol vagyok.

Egyre jobban tűzött a nap, s a legyek vidáman zümmögték körül a sövényeket. A szél enyhe szénaillatot és távoli járművek halk zúgását sodorta felém. Úgy tűnt, Hades csak próbára tesz minket, ami a váltságdíj-átvétel kockázatos művelete kapcsán nem szokatlan dolog. Öt éve, mikor elrabolták az Írók és Költők Koszorús Fejedelmét, a váltságdíj átadása csak tizedik próbálkozásra sikerült. Az IKKF akkor sértetlenül visszatért – utóbb kiderült, hogy ő maga szervezte meg az egészet, mert azt remélte, a kaland sikerkönyvvé teszi lapos önéletírását.

Eluntam a várakozást, és Backer utasításával nem törődve odasétáltam a hídkorláthoz. Elbabráltam a karabinerrel, és nézegetni kezdtem, hova vezet a téglák között futó vékony, erős drótkötél. Követtem a laza talajig a korlátfal tövében, s láttam, hogy lefut a hídról. Óvatosan megemeltem; a vége egy gumikötélhez kapcsolódott, ami karikába tekerve lapult egy kupac száraz fű alatt, akár egy kígyó. Felébredő kíváncsisággal tovább követtem a kötelet, s láttam, hogy az egy újabb erős, fonott drótkábelben folytatódik. Ezt ragasztószalaggal egy távírópóznához erősítették, majd három méteres magasságban, hatalmas dupla hurkot alkotva elvezették a híd túlsó végén álló másik póznáig. Töprengeni kezdtem a dolgon, de ekkor halk motorzúgásra lettem figyelmes. Nem láttam semmit, pedig a motor hallhatóan közeledett, és nem is lassan. Végignéztem a régi vasúti pálya belátható szakaszán, de nem bukdácsolt felém terepjáró a kőágyazaton. Aztán a motorzúgás hirtelen felerősödött, s ugyanabban a pillanatban könnyű repülőgép emelkedett ki egy töltés mögül, amit nyilván mélyrepülésben közelített meg, hogy láthatatlan maradjon.

– Repülő! – ordítottam bele a walkie-talkie-ba. – Repülővel jönnek!

A következő pillanatban megszólaltak a fegyverek. Lehetetlen volt megmondani, ki és honnan lőtt először, de tény, hogy a természet csendjét egycsapásra kézi lőfegyverek tüzének betájolhatatlan, éles, szapora ropogása váltotta fel. Ösztönösen lekuporodtam, mert a korlátfal is kapott pár golyót, ahogy azt a záporozó téglapor jelezte. Előrántottam a pisztolyomat, s mire kibiztosítottam, a repülő már el is húzott fölöttem. Az a fajta felülre szerelt szárnyú gép volt, amit a Krímen tüzérségi állások felderítésére használnak. Az oldalsó ajtaját leszerelték, és ott ült a gépből kihajolva, fél lábát a szárny támasztórúdjának feszítve Acheron. Könnyű gépfegyvert tartott a kezében, és lelkesen lőtt mindenre, ami a szeme elé került. A kopott jelzőbódét is megszórta egy sorozattal, s a Góliát emberei hasonló lelkesedéssel viszonozták a tüzet: máris megannyi lyukat láttam a repülő burkolatán. A gép mögött kötél végére erősített horgonyt lengetett a légörvény. Mikor a repülő elhúzott a híd fölött, a horgony beleakadt a távírópóznák között kifeszített kábelbe, és magával húzta azt; a gumikötél megfeszült, megnyúlva csillapította a rántás erejét, s a pénzes táska meg a Gainsborough egy szempillantás múlva szépen elstartolt a korlátfal tetejéről. Felegyenesedtem és tüzet nyitottam a távolodó gépre, de az élesen bedőlt, majd lebukott a töltés mögé, maga után húzva a menetszélben vészesen hánykolódó táskát és festményt. Tudtam, ha most késlekedem, elveszítem a gépet, s vele talán az utolsó esélyemet arra, hogy elkapjam Hadest. A kocsihoz rohantam hát, és kipörgő kerekekkel elindultam hátrafelé. Bowden egyik kezével jól megkapaszkodott, a másikkal keresni kezdte a biztonsági övet.

A repülő azonban még nem végzett velünk. Enyhén előrebukva lendületet vett, majd szinte függőlegesbe dőlve éles balkanyarba kezdett. A bal oldali szárny vége még súrolta is egy magas bükkfa csúcsát, ahogy a pilóta visszafordította felénk a gépet. Egy góliátosokkal teli Studebaker, amely előzőleg üldözőbe vette Hadeséket, a szembejövő repülő láttán blokkolva fékezett. A pilóta az oldalkormánnyal kifordította a gépet, hogy Acheron jobban lássa a célt. A fekete kocsi egykettőre megtelt apró, golyó ütötte lyukakkal, és az árokba csúszott. Ekkor hirtelen fékeznem kellett, mert kikanyarodott elém egy másik Studebaker. Acheron azt is szitává lyuggatta; a kocsi kifarolt, és egy alacsony falnak ütközött a híd közelében. A gép átrepült fölöttem, de olyan alacsonyan, hogy a Gainsborough megpattant a motorháztetőn. Backer emberei már alig-alig viszonozták a gépfegyvertüzet.

Beletapostam a gázba, és a két összetört autó mellett elhúzva a hídon át üldözőbe vettem a repülőt. Előttünk nyílegyenes út feküdt, Hades gépének pedig egy kis ellenszéllel kellett megküzdenie, így hát némi szerencsével utolérhettük. Az egyenes szakasz végén az út elágazott balra és jobbra, szemközt egy legelőre nyíló kapu állta utunkat. A repülő egyenesen továbbrepült. Bowden nyugtalan pillantást vetett rám.

– Merre? – kiáltotta.

Válaszul előhúztam a pisztolyomat, megcéloztam a kaput, és tüzeltem. Az első két lövésem célt tévesztett, de a következő három talált: a sarokpánt széttört, a kapu leszakadt, s a Speedsterem bebukdácsolt az álmatag tehenek benépesítette mezőre. A gép tovább repült, s bár nem fogyott, legalább nem is nőtt a távolság köztünk.

– Repülőgéppel menekülő gyanúsítottakat üldözünk! Azt hiszem… kelet felé tartanak! – bömbölte bele a rendőrségi rádióba Bowden. Arra egyikünk se gondolt, hogy Hades esetleg repülővel érkezik. Volt ugyan egy rendőrségi léghajó a közelben, de a lassúsága miatt nem sok hasznát vehettük.

Enyhe lejtőn folytattuk utunkat; üszőket kerülgetve megcéloztuk a mező túlsó végét, ahol egy gazda épp kiszállt a Land Roveréből, hogy becsukja a kaput. Nem kis megrökönyödés lett úrrá rajta, mikor meglátta a gyorsan közeledő, sárral telefröcskölt sportkocsit, de a kaput azért kinyitotta előttünk. Kint az út elkanyarodott jobbra, félrerántottam hát a kormányt és farolva befordultam. A bal hátsó kerék az árokból jött vissza, mikor a gázba taposva egyenesbe hoztam a kocsit, és tovább robogtam – a kívánatos irányra merőlegesen. Valamivel odébb aztán ráfordultam az első balról becsatlakozó útra, ami egy farmra vezetett be. Rémülten szétrebbenő tyúkok között keresgéltük az épületeken túli mezőre kivezető utat. Még láttuk a repülőt, de a kényszerű kitérő miatt alaposan lemaradtunk.

– A Hollycroft farmon vagyunk! – kiabálta bele a rádióba Bowden, hátha esetleg érdekel valakit, merre járunk. Magunk mögött hagytuk a gazdasági udvart, majd a gyümölcsöst, és kijutottunk a mezőre egy szögesdrót-kerítésen át, ami öt párhuzamos, mély karcolást húzott a kocsi dukkójába. A füvön már gyorsabban tudtunk haladni, ha épp nem a télen keletkezett, s azóta megkeményedett kerékvágásokon zötyögtünk át. A kocsi kétszer is felfeküdt, de végül aztán jobb terepre értünk, és elkezdtük ledolgozni a hátrányunkat. Közeledtünkre a repülő hirtelen bekanyarodott balra. Én ugyanígy tettem, s egy erdőn át vezető, fakitermeléshez használt földúton találtam magam. A villogva elsuhanó lombokon át láttuk a fölöttünk sikló gépet.

– Thursday! – harsogta túl a motorzajt Bowden.

– Igen?

– Út.

– Út?

– Út.

Nagy sebességgel robogtunk ki az aszfaltra, s az útburkolat pereme megdobta a kocsit. Rövid repülés után kissé kifarolva landoltunk, és a Speedster oldalvást belecsúszott egy sűrű, tüskés bokorba. A motor lefulladt, de gyorsan újraindítottam, és elindultam abba az irányba, amerre a gép repült. Az aszfalton jól fel tudtam gyorsulni, és hamarosan magunk mögött hagytuk az erdőt; a repülőnek alig száz méter előnye volt. Még tovább fokoztam a sebességet. Később megint át kellett vágnunk egy mezőn, de a gép még mindig ellenszélben repült, így egyre csökkent közöttünk a távolság.

– Thursday!

– Mi van?

– Folyó!

Bowden nem tévedett. Kevesebb mint egy kilométerre tőlünk a Severn széles folyama vágta el az utunkat. Acheron Wales felé tartott, és úgy tűnt, semmilyen módon nem tudjuk megakadályozni, hogy átjusson a határ túlsó oldalára.

– Fogja meg a kormányt! – kiáltottam, mikor már majdnem beértünk a repülő alá. Bowden ijedten meresztette a szemét a folyópart felé. Közel százzal száguldottunk a mezőn, és gyorsan közeledett az a pont, ami után már nem volt megállás. A fegyvert két kézbe fogva gondosan céloztam, és belelőttem a repülőbe. Az kanyarodni kezdett és hirtelen bedőlt. Egy pillanatig azt hittem, sikerült eltalálnom a pilótát, de aztán a gép megint irányba állt: csupán lebukott, hogy felgyorsuljon.

Elkáromkodtam magam, beletapostam a fékbe, és félrerántottam a kormányt. A kocsi kifarolt a füvön, s miután átszakított egy újabb kerítést, leszánkázott a parti rézsűn, s az első kerekével a folyóba csúszva megállt. Felpattantam, és elkeseredésemben addig küldtem a golyókat a távolodó repülőgép után, amíg ki nem ürült a tár. Felmerült bennem, hogy Acheron talán visszafordul, és leír még egy kört fölöttünk, de nem tette. A gép egyenesen folytatta útját, és vitte Hadest, a hamis Gainsborough-t meg a tízmillió fontnyi játékpénzt.

Kiszálltunk, és megszemléltük az össze-vissza tört kocsit.

– Ennek annyi – dörmögte Bowden, miután tett egy utolsó jelentést a helyzetünkről a rendőrségi rádión. – Hades pedig hamarosan rájön, hogy a pénz, amit kapott, nem éppen első osztályú.

Az apró pöttyé zsugorodott repülő után bámultam.

– Vajon a Népköztársaságba tart? – találgatott Bowden.

– Lehetséges – feleltem. Elképzelésem se volt, hogyan fogjuk becserkészni Hadest, ha Walesben keres menedéket. A két ország megkötötte ugyan a kölcsönös kiadatási egyezményt, de az angolwalesi viszony eléggé feszült volt, s a Politbüró jó barátként kezelt mindenkit, aki borsot tört az angolok orra alá.

– Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Bowden. Lassan, töprengve feleltem neki: – Nem tudom… De ha még nem olvasta a Martin Chuzzlewitet, szerintem sürgősen ugorjon neki. Ha jól sejtem, azzal, hogy átvertük Hadest, Martin halálos ítéletét írtuk alá.

Hades gépe eltűnt a távolban. A csendet már csak a partot szelíden nyaldosó hullámok zaja törte meg. Lefeküdtem a fűbe, és behunytam a szemem, hátha sikerül egy percnyi békéhez jutnom, mielőtt újra magába ránt az őrült örvény, a Góliát, Hades, a Chuzzlewit meg a többi. Ez a nyugalom pillanata volt – a ciklon magja. Nem is az előbbiek jártak most az eszemben… hanem Daisy Mutlar. A viszonyát Teddel egyszerre éreztem meglepőnek és evidensnek. Jó lett volna persze, ha Ted mondja el a dolgot, de tíz év távollét után erre semmi sem kötelezte. Eltűnődtem, vajon milyen lehet anyának lenni, aztán meg azon, milyen lesz, ha ezt sosem tudom meg.

Bowden leült mellém a fűbe. Lehúzta a fél cipőjét, és kirázott belőle pár kavicsot.

– Beszéltem arról az ohiói állásról, emlékszik?

– Igen.

– Reggel értesítettek róla, hogy megkaptam.

– Szuper! Mikor kezd?

Bowden lehajtotta a fejét.

– Még nem mondtam igent.

– Hogyhogy?

– Maga már… Járt már Ohióban? – kérdezte megjátszott ártatlansággal Bowden.

– Nem, de New Yorkban sokszor voltam.

– Azt mondják, nagyon szép hely.

– Amerikában rengeteg szép hely van.

– Victor fizetésének a dupláját ajánlják.

– Az nem rossz.

– És azt mondták, magammal vihetek valakit.

– Na és kire gondolt?

– Magára.

Ránéztem; a mohó reménykedés az arcán mindent elárult. Őszintén szólva fel se merült bennem, hogy az állandó munkatársa vagy a beosztottja akarjak lenni. Gyanítottam, hogy főnökként Bowden ugyanolyan lenne, mint Boswell volt: melómániás, aki elvárja, hogy mindenki más is az legyen.

– Ez igazán nagylelkű ajánlat, Bowden.

– Megfontolja?

Vállat vontam.

– Egyelőre Hadesszal van tele a fejem. Ha már kitölti a napjaimat, reméltem, hogy legalább éjszakánként nyugtom lesz tőle, de nem: már az álmaimban is ott ólálkodik.

Bowdennek sosem voltak ilyen álmai, de nem is volt annyi dolga Hadesszal, mint nekem. Mindketten hallgatásba süppedtünk, s úgy is maradtunk egy órán keresztül; csak néztük a hömpölygő folyót, amíg meg nem érkezett az autómentő.

Elnyúltam anyám tágas öntöttvas fürdőkádjában, és ittam egy kortyot a becsempészett nagy adag gin-tonikból. A szervizben azt mondták, a Speedsteremnek a roncstelepen volna a helye, de én rájuk parancsoltam, hogy ha törik, ha szakad, pofozzák helyre a kocsit, mert fontos feladat vár még rá. Már majdnem elszunnyadtam a meleg, fenyőillatú vízben, amikor kopogtattak. Ted volt az.

– A francba, Ted! Már a kádban sincs nyugta az embernek!?

– Bocs, Thurs.

– Hogy jutottál be a házba?

– Anyád engedett be.

– Na remek. Mit akarsz?

– Bejöhetek?

– Nem.

– Beszéltél Daisyvel.

– Beszéltem vele. Tényleg feleségül veszed azt a libát?

– Megértem, hogy dühös vagy, Thursday. Nem akartam, hogy így tudd meg. Én magam mondtam volna el, de nem volt rá alkalmam a legutóbbi találkozásunkkor, mert elrohantál.

Kínos csend következett. A csapot bámultam.

– Tovább kell lépnem – folytatta végül Ted. – Júniusban negyvenegy éves leszek. Gyerekeket szeretnék.

– És Daisy támogatja ezt a tervedet?

– Abszolúte. Nagyszerű teremtés. Persze nem hasonlítható hozzád, de nagyon kedves lány. Végtelenül…

– Odaadó?

– Józannak mondanám. Nem egy izgalmas valaki, de megbízható.

– Szereted?

– Hát persze.

– Akkor nem értem, mi a probléma. Mit akarsz tőlem?

Ted habozott.

– Biztos akarok lenni, hogy jól döntök.

– Azt mondtad, szereted őt.

– Szeretem.

– És gyerekeket fog szülni neked.

– Igen.

– Akkor vedd el!

Ted tétovázott.

– Szóval szerinted ez rendben van?

– Nem kell engedélyt kérned tőlem.

– Nem úgy értettem. Azt mondd meg, hogy szerinted lehetett volna-e más vége is ennek a dolognak.

Törölközőt nyomtam az arcomra, és nyöszörögtem magamban. Egy porcikám se kívánta, hogy most belemenjünk ebbe.

– Nem. El kell venned őt, Ted. Megígérted neki, és különben is… – Improvizálnom kellett. – Kaptam egy állást Ohióban.

– Ohióban?

– Irodetes meló. Az egyik kollégám ajánlotta.

– Ki?

– Egy Cable nevű pasi. Ő is nagyon kedves.

Ted feladta. Sóhajtott, köszönetet mondott, és megígérte, hogy küld meghívót. Csendesen ment ki a házból – tíz perccel később, mikor lementem, anyám arcán még mindig sóvárgó „bár a vejem lenne” kifejezés ült.

24.

Martin Chuzzlewit megmenekül

Minden, amivel az elmúlt negyven évben foglalkoztam, összefüggésben állt az engem elsődlegesen érdeklő jelenségnek, a dolgok rugalmasságának a vizsgálatával. Az ember hajlamos azt hinni, hogy ez a tulajdonság csak az olyan anyagokat jellemzi, amilyen például a gumi, pedig valójában a világon szinte minden hajlítható és nyújtható – így természetesen a tér, az idő, a távolság és a valóság is.

Mycroft Next professzor

– Crofty?

– Polly!

A tóparton találkoztak, a meleg fuvallatban lágyan hajladozó liliomok mellett. A nap fényesen sütött, s a lombok foltos árnyékot vettettek a füves tómellékre, ahol a házaspár állt. A tavasz friss illatával teli táj az érzékeket elcsitító, a lelket megbékítő derűt és nyugalmat sugárzott. Valamivel odébb egy tóparti kőtömbön fekete köpenyes öregember üldögélt; azzal múlatta idejét, hogy kavicsokat dobált a kristálytiszta vízbe. Az idillt csak Felix8 jelenléte zavarta meg némiképp: Hades frissen operált arcú fogdmegje a liliomokon taposott, és árgus szemekkel figyelte a felügyeletére bízott házaspárt. Acheron nem érezte eléggé motiváltnak Mycroftot tervei támogatásában, ezért megengedte neki, hogy találkozzon feleségével a „Táncoló tűzliliomok”-ban.

– Jól vagy, drágám? – kérdezte a tudós.

Polly feltűnés nélkül a köpenyes alak felé bökött.

– Jól, habár a jelenlévő Mr W látszólag abban a hitben él, hogy ő Isten ajándéka a női nemnek. Hívott, hogy keressem fel vele néhány kiadatlan művét. Azt hitte, elég pár cifra szó, és a lábai előtt fogok heverni.

– Gaz csábító! – pattant fel Mycroft. – Megyek, és orrba vágom!

Polly a kabátujjánál fogva visszahúzta maga mellé férjét. Az izgalom pírja öntötte el arcát a gondolatra, hogy hetvenéves férje ölre menne érte Wordsworth-szel – volna mivel eldicsekednie a Nőegyletben!

– Ez mégis csak túlzás! – füstölgött Mycroft. – Felháborító, hogy micsoda szoknyavadászok ezek a költők! – A homlokát ráncolta. – Te persze nemet mondtál, ugye?

– Természetesen.

Polly bevetette a legszebb mosolyát, de férje már túllépett a témán.

– Ne menj ki a Tűzliliomokból, különben nem fogom tudni, hol keresselek.

Mycroft megfogta felesége kezét, és együtt nézték a tavat. Túlsó part nem volt, és a kavicsok, amelyeket Wordsworth a vízbe dobált, pár pillanat múltán visszaugrottak a partra. Ezen jelenségektől eltekintve a környezet teljes mértékben valósághű volt.

Mycroft lecsüggesztette a fejét, és tenyerével simogatni kezdte a puha füvet.

– Csináltam egy kis butaságot – mondta váratlanul.

– Miféle butaságot? – kérdezte Polly a helyzet súlyához illő nyugtalansággal.

– Elégettem a Chuzzlewit-kéziratot.

– Micsoda!?

– Mondom…

– Hallottam, mit mondtál. Egy ilyen eredeti kézirat szinte felbecsülhetetlen értékű! Hogy jutott eszedbe ilyet csinálni?

Mycroft sóhajtott. Nem volt könnyű elszánnia magát arra, amit tett.

– Az eredeti kézirat híján – magyarázta – nem lehet komolyabb károkat okozni a műben. Meséltem, hogy az az eszelős kihozatta és meggyilkoltatta Mr Quaverlyt. De biztosra vettem, hogy nem éri be ennyivel. Ki lett volna a következő? Mrs Gamp? Mr Pecksniff? Vagy maga Martin Chuzzlewit? Úgy gondolom, hálás lehet a világ azért, amit tettem.

– Szerinted ezzel elmúlt a veszély?

– Hát persze. Ha nincs eredeti kézirat, nincs miben garázdálkodni.

Sötét árnyék vetült rájuk, s Polly megszorította férje kezét.

– Lejárt az idő – szólt Felix8.

Acheron reakcióját illető jóslatom felerészt helytállónak, felerészt tévesnek bizonyult. Mint Mycroft később beszámolt róla, Hades tombolt a dühtől, mikor rájött, hogy senki nem vette komolyan őt, azon viszont, hogy bácsikám megsemmisítette a kéziratot, csak nevetett. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen cselesen keresztülhúzza a számításait, és kimondottan szórakoztatta a dolog.

Ahelyett, hogy ízekre tépte volna őt – bácsikám erre számított – kezet rázott Mycrofttal.

– Gratulálok, Mr Next! – szólt mosolyogva. – Ez zseniális és bátor húzás volt. Zseniális és bátor húzás, ami azonban sajnos visszafelé sülhet el. Tudnia kell, hogy nem véletlenül választottam a Chuzzlewitet.

– Nem? – morogta Mycroft.

– Nem. Iskolás koromban kötelező olvasmány volt a regény, és én örökre meggyűlöltem azt az önelégült kis férget. Az a temérdek moralizálás és papolás az önzésről! Megítélésem szerint a Chuzzlewit majdnem olyan unalmas, mint a Közös barátunk. Ha kifizetik érte a váltságdíjat, akkor is megöltem volna Martint, és végtelen élvezetet leltem volna benne.

Hades elhallgatott, hogy rámosolyogjon Mycroftra, majd folytatta: – Az ön közbelépésének hála Martin Chuzzlewit kalandjai folytatódhatnak. A Todger-penzió nem válik a lángok martalékává, s lakói zavartalanul élhetik tovább lapos kis életüket.

– Aminek én őszintén örülök – jegyezte meg dacosan Mycroft.

– Várjon az érzelemnyilvánítással, Mr Next, még nem fejeztem he. Tekintettel arra, ami történt, kénytelen leszek alternatív megoldást keresni. És ezúttal olyan könyvet választok, ami, a Chuzzlewittel ellentétben, valós irodalmi értéket képvisel.

– Csak nem a Szép reményekre gondol?

Acheron szomorkásan nézett Mycroftra.

– Túl vagyunk már Dickensen, Mr Next. Nagy kedvem lenne belépni a Hamletbe és megfojtani azt a nyafogó dánt, s persze szívesen végeznék a Rómeó és Júlia mitugrász hősével is… – Hades sóhajtott. – … de sajnos a Bárd eredeti kéziratai nem maradtak fenn. – Tűnődve folytatta: – A Bennett családot megtizedelhetnénk esetleg…

– A Büszkeség és balítélet? – kiáltott fel Mycroft. – Maga szívtelen szörnyeteg!

– Hiába hízeleg, Mycroft, A Büszkeség és balítélet nem volna az igazi Elizabeth vagy épp Darcy nélkül, egyetértünk? De nem csak Austen van a világon. Miért ne nyúlhatnánk Trollope-hoz? Egy jól elhelyezett szöges bomba Barchesterben szórakoztató fordulat lenne, de Mr Crawley elvesztése sem hagyna mindenkit hidegen. Sejti már, kedves Mycroft, hogy minő botorság volt megmentenie Mr Chuzzlewitet?

Hades megint elmosolyodott, majd Felix8-hoz fordult.

– Barátom, legyen olyan kedves, és nézzen utána, hány eredeti kézirat jöhet számításba, és azok hol találhatók.

Felix8 fagyos pillantással felelt: – Nem vagyok irodista, uram. Úgy vélem, Mr Hobbes sokkal alkalmasabb efféle feladatok elvégzésére.

Acheron rosszallóan összeráncolta a szemöldökét. A Felixek sorából addig csak a hármas számú vetemedett parancsmegtagadásra. Szegény Felix3-at később egy rablás során tanúsított tétova viselkedése miatt likvidálni is kellett. Hades természetesen csak magát okolhatta ezért: némi színt próbált csempészni Felix jellemébe, de ezt csak annak az árán tehette meg, hogy meghagyott benne egy csipetnyi erkölcsi érzéket. A kudarc után lemondott róla, hogy többet várjon a Felixektől az odaadó szolgálatnál; beletörődött, hogy beszélgetőtársként csak Hobbesra és Müller doktorra számíthat.

– Hobbes! – mennydörögte Hades, s a munkanélküli színész kisvártatva be is loholt a képbe. A konyha felől érkezett, jókora fakanalat szorongatva.

– Igen, uram?

Acheron megismételte a parancsot. Hobbes meghajolt, és távozott.

– Felix8!

– Uram?

– Ha nem túl nagy fáradság, zárja be Mycroftot a szobájába. Ha jól sejtem, most néhány hétig nem lesz szükségünk rá. Két napig nem kap vizet, öt napig nem kap enni. Jár neki ennyi büntetés a kézirat megsemmisítéséért.

Felix8 bólintott, és kivezette Mycroftot a lepusztult szálló klubhelyiségéből. Átvágtak a lobbyn, és elindultak felfelé a széles márványlépcsőn. A pusztulásra ítélt hotelben senki nem tartózkodott rajtuk kívül; a bejáratot zárva tartották, és belülről elreteszelték.

Mycroft megállt egy ablak előtt, és kibámult rajta. Járt már egyszer a walesi fővárosban; akkor a népköztársaság vendége volt, meghívták, hogy tartson előadást a szénből szintetizált kőolaj előállításának technológiájáról. Ebben a szállodában lakott akkor is, és találkozott mindenkivel, aki számít; mi több, még abban a kivételes megtiszteltetésben is része volt, hogy kihallgatáson fogadta őt a nagytiszteletű Brawd Ulyanov, a modern Walesi Népköztársaság nyolcvanegynéhány esztendős atyja. Mindez közel három évtizede történt, de az alacsony fekvésű város alig változott azóta. Arculatát még mindig a nehézipar jelenléte határozta meg, levegője vaskohók szagával volt terhes. Bár az utóbbi években sok bányát bezártak a környéken, a csörlőtornyokat nem bontották el; azok itt is, ott is óriási, sötét őrszemekként emelkedtek ki a zömök, palatetős házak erdejéből. A város fölé magasodó Morlais dombról az országalapító John Frost nézett le művére hatalmas mészkőszobor alakjában. Szó volt róla, hogy ez a déli ipari település talán nem a legalkalmasabb fővárosnak, de hát Methyr spirituális értelemben is az ország központja volt.

Mycroft továbbindult, és hamarosan megérkezett börtöncellájába, egy spártaian berendezett, ablaktalan szobába. Miután Felix8 rázárta az ajtót, gondolatai visszatértek ahhoz az emberhez, aki miatt a legjobban aggódott: a feleségéhez. Hogy Pollytól nem idegen a kacérság, azzal régóta tisztában volt, s Mr Wordsworth tolakodó érdeklődése az asszony iránt nem csekély féltékenységet szított benne.

25.

Gondolkozási idő

Azt hittem, a Chuzzlewit kevéssé népszerű könyv, de tévedtem. Egyikünk sem számított rá, hogy ez a gyilkosság ilyen mértékű közfelháborodást és médiafigyelmet kelt. Mr Quaverly boncolásáról beszámolt a sajtó, a temetésén részt vevők 150 ezres tömegébe a világ minden tájáról érkeztek Dickens-rajongók. Parson Basedow utasítására hallgatnunk kellett az Irodet szerepéről az ügyben, de a hír hamar kiszivárgott.

Bowden Cable nyilatkozata a Bagoly című lapnak

Parson Basedow parancsnok ledobta az újságot az íróasztalra, egy darabig fel-alá járkált, azután lezuttyant a székére.

– Tudni akarom, ki fecsegett a sajtónak – jelentette ki. Franz Backer az ablakkeretnek vetett vállal állt, egy kicsi, de annál büdösebb török cigarettát szívott, és figyelmesen szemlélt minket. A lényeg már a szalagcímben benne volt: Irodetesek a felelősök a Chuzzlewit-szereplő haláláért. A cikkben kifejtették, hogy „meg nem nevezett források” swindoni külszolos körökből arról számoltak be, hogy Quaverly halála egy elügyetlenkedett váltságdíj-átadási kísérlet következménye volt. A tudósítás alaposan megkeverte a dolgokat, de a fontosabb tények stimmeltek a cikkben. A nyilvánosság komoly nyomást gyakorolt Basedowra, s ő kénytelen volt nagyságrendekkel túllépni dédelgetett költségvetését Hades hollétének kiderítése érdekében. A felderítőgépet, amit Bowdennel üldöztünk, kiégett roncs formájában megtalálták Hay-on-Wye angol felén. A közelében ott hevert a játékpénzzel teli táska, csakúgy mint a Gainsborough: Acheron nyilván első blikkre látta rajta, hogy hamisítvány. Mind biztosra vettük, hogy Flades Walesben van, de a legmagasabb szintű politikai közbenjárás sem hozott eredményt – a walesi belügyminiszter személyesen jelentette ki, hogy eszük ágában sincs támogatást vagy akár menedéket adni egy ilyen javíthatatlan gonosztevőnek. Mivel Walesben nem nyomozhattunk, a határvidékre összpontosítottuk a kutatást – de nem találtunk semmit.

– Biztos, hogy nem tőlünk tudta meg a sajtó, amit megtudott – jelentette ki Victor. – Ha foglalkoznak velünk az újságok, abból előnyünk semmi, hátrányunk viszont annál több származhat.

Rápillantott Franz Backerre, de az vállat vont.

– Ne nézzen rám – hárított. – Én itt csak megfigyelő vagyok. Azt teszem, amire a Góliát utasít.

Parson felállt, és járkálni kezdett az irodában. Bowden, Victor és én szótlanul néztük őt. Sajnáltuk Parsont; nem volt ő rossz ember, csak gyenge. Méregpohár volt neki ez az ügy – s ha a területi Külszol-parancsnok nem rúgja ki a fiaskó miatt, a Góliát még mindig elintézhette neki ugyanezt.

– Van valakinek valami ötlete?

Ránéztünk Parsonra. Voltak ötleteink, de azok nem tartoztak Franz Backerre. Aznap este Striggsnél Backer habozás nélkül feláldozott volna minket, s azóta valahogy nem volt kedvünk segíteni a Góliátnak.

– Mrs Delamare-t sikerült felkutatniuk?

– Igen, megtaláltuk őt – feleltem. – Nagy örömmel vette tudomásul, hogy autópálya-pihenőhelyét neveztek el róla. A fiát öt éve nem látta, de azért megfigyelés alatt tartjuk, hátha az megpróbál kapcsolatba lépni vele.

– Helyes – dörmögte Parson. – Egyéb?

Victor is jelentett: – Úgy tűnik, megvan Felix7 utódja. Readingből eltűnt egy Danny Chance nevű fiatalember, s az arcát később megtalálták egy parkolóház harmadik emeleti szemetesében. Szétküldtük Felix7 hullaházi fényképét, annak alapján keressük az új Felixet.

– Biztos, hogy Striggs Bratton a halála előtt csak annyit mondott: „Felix7”, semmi többet? – kérdezte Basedow.

– Biztos – hazudta a tőle telhető legártatlanabbul Bowden.

Komor hangulatban tértünk vissza saját irodánkba. Parson esetleges leváltását kellemetlen átszervezések követhették, s nekem gondolnom kellett Mycroftra és Pollyra. Victor felakasztotta a kabátját, aztán messziről odaszólt Robbernek; megkérdezte tőle, van-e már változás. Robber felnézett a Chuzzlewit egy agyonolvasott példányából. Acheron szökése óta ő, Bailey és Herr Bell egymást váltva napi huszonnégy órában olvasták a regényt. Meghökkentő módon mindeddig semmilyen változást nem találtak a szövegben. A Singleton fivérek dolga volt kiértékelni azt az egy információt, amit nem osztottunk meg se a KSZ-5-tel, se a Góliáttal. Striggs Bratton halála előtt említést tett egy bizonyos Müller doktorról, s a fivérek most ebből a névből kiindulva módszeres kutatásba kezdek a Külszol és a rendőrség adatbázisaiban. Módszeres, egyszersmind titkos kutatásba – ezért haladt nehezen a munka.

– Van már valami, Jeff? – kérdezte Victor, miközben felhajtotta az inge ujját.

Jeff köhögött.

– Nem szerepel se az Angliára, se a kontinensre vonatkozó bűnügyi nyilvántartásokban, se az orvosok, se másféle doktorok között olyan ember, akit Müllernek hívnak…

– Tehát álnév.

– … és még él. – Jeff somolygott. – Ellenben 1972-ben dolgozott egy Müller doktor a parkhursti börtönben.

– Tovább.

– Épp az idő tájt kaszlizták be Delamare-t csalásért.

– Ez egyre jobb.

– És Delamare-nak volt egy Felix Tabularasa nevű cellatársa.

– Egy ismerős arc – dörmögte Bowden.

– Úgy bizony. Müller doktor ellen akkor már vizsgálat folyt beültethető vesék eladása miatt. 74-ben, nem sokkal a bírósági tárgyalása előtt öngyilkos lett. Hagyott egy búcsúlevelet, és kiúszott a tengerbe. Nem találták meg a holttestét.

Victor elégedetten dörzsölte össze a kezét.

– Ez színlelt öngyilkosságnak hangzik. Namármost hogy fogunk levadászni egy halottat?

Jeff felmutatott egy faxot.

– Fel kellett használnom egy csomó szívességet, amivel az Angol Orvosi Tanácsnál tartoztak nekem. Nem szívesen adnak ki személyi aktákat, se élőkét, se elhunytakét, de íme.

Victor átvette a faxot, és a lényeges részeket hangosan felolvasta.

– Theodore Müller. Fizikát tanult, azután átnyergelt az orvostudományra. 74-ben eltiltották szakmai etikába ütköző viselkedés miatt. Kiváló tenorénekes volt, Cambridge-ben jól hozta Hamletet, tag a Vombat Nagytekintetű Rendjében, lelkes vonatmegfigyelő és a Földreszállók Társaságának alapító tagja volt.

– Hmmm – morogtam. – Ha mostanában álnevet használ is, jó esély van rá, hogy ragaszkodik a régi hobbijaihoz.

– Mit javasol? – nézett rám Victor. – Várjuk meg a következő gőzmozdony-bemutatót? Ha jól tudom, a Mallard a jövő hónapban megkísérli megjavítani a gyorsasági rekordját.

– Addig nem várhatunk.

– A vombatok pedig nem adják ki a tagjaikat – mutatott rá Bowden.

Victor bólintott.

– Akkor hát ennyi.

– Nem biztos – mondtam elgondolkozva.

– Folytassa!

– Arra gondoltam, hogy valaki elmehetne a földreszállók következő gyűlésére.

– Beszivárogni a földreszállókhoz? – Victor hangjában az indokoltnál több szkepticizmus volt. – Az teljes képtelenség, Thursday. Holdkórosok gyülekezetéről van szó, akik nagy titokban furcsa dolgokat művelnek elhagyatott domboldalakon. El se tudja képzelni, min mennek keresztül, akik be akarnak kerülni a soraikba.

Elmosolyodtam.

– A tagok jobbára tiszteletre méltó, érett korú, szakmájukban kiváló értelmiségiek.

Victor felváltva pillantott Bowdenre és rám.

– Nem tetszik, ahogy rám néznek.

Bowden gyorsan átlapozta a legfrissebb Asztronómiai Almanachot.

– Bingó. Itt az áll, hogy a Liddington Hillen találkoznak, holnapután 14 órakor. Ötvenöt óránk van a felkészülésre.

– Szó se lehet róla – méltatlankodott Victor. – Ismétlem: szó se lehet róla. Semmi pénzért nem fogom földreszállónak kiadni magam.

26.

A földreszállók

Egy aszteroida lehet öklömnyi nagyságú, és lehet akkora, mint egy hegy. Ezek az anyagdarabok a naprendszer hulladékai, a sitt, amit az építőmunkások hátrahagytak. Manapság az aszteroidák zöme a Mars és a Jupiter között található. A számuk több millióra rúg, de együttes tömegük csupán töredéke a Földének. Időről időre előfordul, hogy egy aszteroida útja keresztezi a Földét. Az ilyet nevezzük földreszállónak. A Földreszállók Társasága úgy tartja, minden aszteroida bolygóra érkezésével egy eltévedt árva kerül meg, egy tékozló fiú tér haza. Az ilyen esemény tehát nem kis fontossággal bír a szemükben.

S. A. Orbiter: A földreszállók

A Liddington Hill az angol légierő, majd a Luftwaffe által használt wroughtoni reptér mellett emelkedik. Az alacsony dombon máig áll egy a marlborough-i és lambourni dombvidék köré épített vaskorszaki erődök közül. A földreszállókat azonban nem a táj ókori hangulata csalta ide. A föld szinte valamennyi országában tartottak már találkozót, látszólag véletlenszerűen kiválasztott, valójában sajátos jóslatok alapján meghatározott helyeken. Minden esetben ugyanazt az eljárást követték: kijelölték a helyet, és előnyös alkut kötöttek a tulajdonossal a terület kizárólagos használatáról. Már egy hónappal az esemény előtt felvonultak, és attól kezdve felbérelt helybéliekből vagy a csoport ifjú tagjaiból szervezett őrség gondoskodott az illetéktelenek távol tartásáról. A militáns asztronómiai csoport annyira szigorúan vette a titkolózást, hogy valóban senki nem tudta, mit művelnek maguk között. Egy ilyen társaság soraiban nyilván szinte tökéletes biztonságban érezhette magát Müller doktor, aki ráadásul az ötvenes évek elején együtt alapította az egyesületet a kor ismert televíziós csillagászával, Samuel Orbiterrel.

Victor leparkolta a kocsiját, és fesztelenül elindult két gorillaalkatú férfi felé, akik egy Land Rover mellett ácsorogtak. Közben lopva felmérte a terepet. Jobbra is, balra is háromszáz méterenként fegyveres-kutyás, walkie-talkie-val felszerelt férfiak egy-egy csoportja állt, őrizve a területet az esetleges betolakodóktól. Lehetetlen volt észrevétlenül beosonni köztük. A legnagyobb eséllyel úgy juthat be az ember olyan helyekre, ahol nem látják szívesen, ha lehengerlő magabiztossággal bevonul a főbejáraton.

– Jó napot – köszönt meg sem állva Victor. Az egyik gorilla azonban elállta az útját, és teniszütőnyi kezét a vállára helyezte.

– Jó napot, uram. Szép időnk van. Láthatnám a belépőjét?

– Hogyne. – Victor előkotorta zsebéből a tárcáját. A belépő a tárca egyik zsebének homályosra kopott műanyagablaka mögé volt dugva. Ha a gorillák kiveszik onnan, láthatják rajta, hogy egyszerű fénymásolat, és akkor mindennek vége.

– Nem emlékszem, hogy járt volna már nálunk, uram – szólt az egyik fegyveres gyanakodva.

– Nem is – felelte higgadtan Victor. – A tagsági igazolványomon láthatja, hogy a Berwick-upon-Tweed-i spirális karhoz tartozom.

Az első fegyveres továbbadta a tárcát a társának.

– Sok bajunk van a kíváncsiskodó idegenekkel, jól mondom, Mr Európa?

A második fegyveres igenlően morgott, és visszaadta Victornak a tárcáját.

– Neve? – kérdezte az első őr, és írótáblára csíptetett listát vett elő.

– Nem hinném, hogy megtalál a névsorban – jegyezte meg Victor. – Későn jelentkeztem. Tegnap este hívtam csak fel Müller doktort.

– Nem ismerek semmiféle Müller doktort – mondta az első őr. Sziszegve beszívta a levegőt a foga közt, és összehúzott szemmel méregette Victort –, de ha ön valóban földreszálló, nyilván meg tudja mondani, melyik bolygónak a legnagyobb a sűrűsége.

Victor egyik őrről a másikra nézett, és elnevette magát. Az őrök vele nevettek.

– Hát persze.

Victor tett egy lépést előre, mire az őrök nyomban elkomorodtak. Egyikük kinyújtotta hatalmas kezét, hogy megállítsa.

– Nos?

– Ez nevetséges! – méltatlankodott Victor. – Harminc éve vagyok földreszálló, de még sosem volt részem ilyen bánásmódban!

– Nem szeretjük a betolakodókat – szögezte le újra az első őr. – Rossz hírünket keltik. Kíváncsi rá, mit csinálunk azokkal, akik megpróbálnak átverni minket? Tehát még egyszer: melyik a legsűrűbb bolygó?

Victor a két fegyveresre nézett. Azok fenyegetően néztek vissza rá.

– A Föld. A legritkább pedig a Plútó. Most elégedettek? Az őröket azonban ennyi még nem győzte meg.

– Ezt minden óvodás tudja, mister. Meddig tart egy hétvége a Szaturnuszon?

Két mérföldnyire onnan, Bowden kocsijában, Bowden meg én lázasan kerestük a helyes választ, hogy azt rádió közvetítésével Victor fülébe súghassuk. A kocsi dugig volt csillagászati szakkönyvekkel. Csak azért fohászkodtunk, hogy ne kapjunk túl körmönfont kérdéseket.

– Húsz óra – mondta be a rádióba Bowden.

– Körülbelül húsz óráig – felelte Victor a két őrnek.

– A Merkúr keringési sebessége?

– Naptávolban vagy napközelben?

– Ne játssza az eszét. Az átlagsebességet mondja.

– Lássuk csak… Összeadjuk a kettőt, és… Nicsak, ott egy meggyűrűzött pinty!

A két őr nem fordult hátra megnézni. – Nos?

– Öhm, 170 km/h.

– A Uránusz holdjai?

– Az Uránuszról napokig tudnék beszélni maguknak – húzta az időt Victor.

– A holdjait sorolja, uram.

– Ahogy óhajtják. Oberon, Titania, Umb…

– Hoppá! Egy igazi földreszálló a legközelebbi holddal kezdte volna!

Victor sóhajtott, s közben Bowden diktálni kezdte a holdak nevét fordított sorrendben.

– Cordelia, Ophelia, Bianca, Cressida, Desdemona, Juliet, Portia, Rosalind, Belinda, Puck, Miranda, Ariel, Umbriel, Titania és Oberon.

A két őr még egyszer megnézte magának Victort, majd bólintottak, félreálltak az útjából, és immár udvariasan szóltak hozzá.

– Köszönjük, uram. Bocsássa meg az eljárásunkat, de ön is tudja, milyen sok ellenségünk van. Nyilván megérti, hogy óvatosnak kell lennünk.

– Természetesen. És gratulálok, igazán lelkiismeretes munkát végeznek. Minden jót, uraim!

Victor elindult, de az őrök megint megállították.

– Nem felejtett el valamit, uram?

Victor hátrafordult. Gondoltam rá, hogy esetleg használnak valamiféle jelszót – ha az őrök most arra kérdeznek rá, lebuktunk. Victor úgy döntött, megvárja, mi sül ki a dologból.

– A kocsiban felejtette, uram? – kérdezte rövid szünet után az első őr. – Tessék, kölcsönadom az enyémet.

Benyúlt a kabátja alá, és előhúzott – nem egy fegyvert, ahogy Victor gyanította, hanem egy baseball-labda elkapó kesztyűt. Mosolyogva átnyújtotta Victornak.

– Én ma nemigen jutok fel úgyse.

Victor a homlokára csapott.

– Ej, de lyukas az eszem! Otthon felejtettem! Most mondják meg, képes voltam fogókesztyű nélkül eljönni egy földreszálló-találkozóra!

A két őr udvariasan együtt nevetett vele.

– Jó szórakozást kívánok, uram – mondta az első. – Földetérés 14:32-kor.

Victor még egyszer köszönetet mondott, majd gyorsan beszállt a várakozó Land Roverbe, nehogy az őrök meggondolják magukat. Nyugtalanul pislogott a baseball-kesztyűre. Mi a fenét művelnek ezek?

A Land Rover az erőd keleti bejáratánál tette ki őt. Vagy ötven ember nyüzsgött odabent, s mind acélsisakot viseltek. Az erőd közepén nagy katonai sátor állt; antennákkal volt teletűzdelve, s még egy jókora műholdvevő tányér is díszelgett rajta. Feljebb a domboldalon lassan forgó radarernyőt helyeztek el. Victor csillagászati távcsövekre számított, de olyanból egyet se látott.

– Neve?

Victor megfordult, és egy alacsony férfival találta szemben magát. A kis ember acélsisakot viselt, csiptetős írótáblát szorongatott, és szemlátomást rettentően fontosnak érezte magát. Victor blöffölni próbált.

– Ez vagyok én – bökött a lap legaljára.

– Mr Fordíts?

– Nem, nem, a fölötte levő – helyesbített gyorsan Victor.

– Mrs Trotswell?

– Öhm, nem. Ceres vagyok. Augustus Ceres.

A pöttöm ember figyelmesen végigolvasta a listát, a golyóstollat használva sorvezetőnek.

– Ilyen név nem szerepel nálam – mondta lassan, és gyanakodva végigmérte Victort.

– Berwick-upon-Tweedből jöttem – magyarázta Victor. – Későn jelentkeztem be, és nyilván nem regisztráltak. De Müller doktor azt mondta, nyugodtan jöjjek el.

A kis ember összerezzent.

– Müller? Itt senkit nem hívnak Müllernek. Nyilván Cassiopeia doktorra gondol. – Kacsintott, és szélesen elmosolyodott. – Rendben. Nos – folytatta az erődben körülpillantva –, a külső sávban még elég kevesen vágyunk. Elfoglalhatja a B3 szektort. Kesztyűje van? Akkor jó. És sisakja? Nem baj. Tessék, az enyém, majd szerzek magamnak másikat. Földetérés 14:32-kor. Sok sikert!

Victor átvette a sisakot, és elsétált a kis ember mutatta irányba.

– Hallotta, Thursday? – suttogta. – Cassiopeia doktor.

– Hallottam – feleltem. – Megnézzük, van-e róla valami.

Bowden már fel is hívta Robbert, aki az irodában tartott ügyeletet, pontosan azért, hogy ilyen esetben rendelkezésre álljon.

Victor a B3 szektor felé sétálva elővette hangafa pipáját, és hozzálátott, hogy megtömje, de ekkor kis híján összeütközött egy Barbour dzsekit viselő férfival. A rendőrségi fotó alapján azonnal felismerte benne Müller doktort. Kalapot emelt, elnézést kért, és továbbindult.

– Várjon! – bődült rá Müller.

Victor megfordult. Müller szemöldökét felvonva nézett rá.

– Ismerős az arca. Nem láttam már valahol?

– Máshol nemigen láthatta, csak a fejem elején – felelte Victor, hátha sikerül tréfával elütnie a dolgot. Müller mosolytalanul bámult rá, s Victor tovább tömte a pipáját.

– Láttam már magát valahol – erősködött Müller, de Victort nem lehetett ilyen könnyen zavarba hozni.

– Nem hinném – mondta, és kezet nyújtott Müllernek. – Ceres, Berwick-upon-Tweed-i spirális kar.

– Berwick-upon-Tweed, hm? Akkor biztosan ismeri jó barátomat és kollégámat, Barnes professzort.

– Sose hallottam róla – vágta rá Victor, abból kiindulva, hogy Müller csapdába akarja csalni.

Müller elmosolyodott, és az órájára nézett.

– Hét perc múlva földetérés, Mr Ceres. Ideje beállnia a szektorába. Victor rágyújtott, mosolygott, és elsétált abba az irányba, amerre küldték. Talált is egy „B3” feliratú karót, s megállt mellette. Kissé ostobán érezte magát. A földreszállók már mind feltették a sisakjukat, és a nyugati eget kémlelték. Victor körülnézett, és megakadt a szeme egy vele nagyjából egyidős csinos hölgyön, aki hat lépésnyire tőle a B2-ben állt.

– Üdvözlöm! – köszönt rá vidáman, és megbillentette sisakját. A nő szemérmesen rezgette szempilláját.

– Felkészült? – kérdezte.

– De még mennyire! – felelte elegáns lendülettel Victor, majd gyorsan hozzátette: – Őszintén szólva, nem. Először csinálok ilyet. A hölgy mosolyogva legyintett a baseball-kesztyűjével.

– Nem nagy dolog. Kinyújtott kézzel próbálkozzon, és jól nyissa ki a szemét. Lehet, hogy sok jön, lehet, hogy egy se, és ha sikerül egyet elkapnia, azonnal tegye le a fűbe. A légkörben eléggé felmelegszenek.

Victor nagy szemeket meresztett a nőre.

– Azt akarja mondani, hogy meteorokat akarunk elkapni? A hölgy jóízűen nevetett.

– Dehogy, butus… Ezek meteoritok. A meteorok elégnek a föld légkörében. Én '64 óta tizenhét ilyen megjósolt földetérésen vettem részt. '71-ben a Tűzföldön majdnem elkaptam egy meteoritot. De hát – tette hozzá szomorkásán a hölgy – akkor még élt az én drága George-om…

Mikor találkozott a tekintete Victoréval, elmosolyodott. Victor visszamosolygott rá, és a hölgy folytatta: – Ha itt ma valóban földetérés tanúi leszünk, akkor az első sikeres európai előrejelzést ünnepelhetjük. Gondoljon bele: elkapni egy meteoritot! A négy és fél billió éve, az univerzum teremtésekor keletkezett törmeléket! Olyan ez, mint mikor egy árva hazatér!

– Valóban… költői – felelte szórakozottan Victor, mivel közben elkezdtem rádión a fülébe beszélni.

– Cassiopeia doktor nem szerepel semmilyen nyilvántartásban – közöltem vele. – Az ég szerelmére, ne veszítse Müllert szem elől!

– Nem fogom – felelte Victor, és keresni kezdte a doktort a tekintetével.

– Tessék? – A hölgy a B2-ben már nem is nézte az eget, csak Victort bámulta.

– Nem fogom… öhm, eldobni a meteoritot, ha sikerül elkapnom – vágta ki magát Victor.

A hangosbemondó közölte, hogy a földetérés két perc múlva esedékes. Az izgatottan várakozó sokaságon halk moraj futott végig.

– Sok szerencsét! – A hölgy rákacsintott Victorra, majd a felhőtlen ég felé fordította a tekintetét.

Ekkor megszólalt valaki közvetlenül Victor háta mögött.

– Tudom már, ki maga.

Victor megfordult, és abban a kellemetlen élményben volt része, hogy Müller doktor arcába ütközött a tekintete. Pár lépéssel odébb jól megtermett biztonsági őr állt, fenyegetően a zsebébe süllyesztett kézzel.

– Maga külszolos, irodalmi detektív. Victor Analogy a neve, jól mondom?

– Nem, én Dr. Augustus Ceres vagyok Berwick-upon-Tweedből. – Victor kényszeredetten nevetett, és hozzátette: – Különben is, miféle név az, hogy „Victor Analogy”?

Müller intett a fejével a fogdmegnek, aki előhúzta pisztolyát, és megindult Victor felé. Lerítt róla, hogy nagyon szeretné használni a fegyvert.

– Sajnálom, barátom – mondta szelíden Müller –, de nem győzött meg. Ha maga Analogy, nyilvánvalóak a szándékai. Ha ellenben kiderülne, hogy maga tényleg Ceres doktor Berwick-upon-Tweedből, előre is a bocsánatát kérem.

– Várjon egy pillanatot… – tiltakozott Victor, de Müller a szavába vágott: – Értesítem majd a családját a teste hollétéről – jelentette ki nagylelkűen.

Victor segítséget keresve körülpillantott, de a földreszállók mind az eget bámulták.

– Lője le!

A fogdmeg elvigyorodott, s mutatóujja a ravaszra feszült. Victor összerezzent, mert ekkor hirtelen hangos süvítés hasított a levegőbe, és egy meteorit csapódott a fogdmeg sisakjának. A férfi összeroskadt, akár egy zsák krumpli, de a pisztolya még elsült – a lövedék csinos lyukat ütött Victor baseball-kesztyűjén.

Mintha kinyitottak volna egy égi tűzzuhanyt, a levegő egy szempillantás alatt megtelt sikítva zuhanó meteoritokkal. Az összegyűlt földreszállók teljesen megzavarodtak a váratlan égszakadástól: nem tudták eldönteni, hogy fedezékbe húzódjanak-e, vagy igyekezzenek elkapni a meteoritokat. Müller próbálta előrángatni a zsebéből saját pisztolyát, de ekkor valaki rákiáltott a közvetlen közelből: – Nesze!

Victor volt az; sikerült elkapnia egy krikettlabda méretű meteoritot, s nyomban továbbította a felé forduló Müllernek, aki reflexszerűen felemelte érte a kezét. A gond csak az volt, hogy ő nem viselt kesztyűt. Sercegő hang és a tüzes követ elejtő Müller jajszava hallatszott, majd fájdalmas nyögés szintén tőle, miután Victor az alkalmat kihasználva, hetvenöt évét meghazudtoló lendülettel állcsúcson bokszolta őt. Müller eldőlt, mint egy kuglibábu, Victor pedig megszerezte az elejtett pisztolyt. A fegyvert a doktor tarkójának szegezve talpra rángatta Müllert, s már vonszolta is kifelé az erődből. A meteroitzápor addigra csendesedni kezdett, s én rádión közöltem Victorral, hogy megnyugodhat.

– Analogy, igaz? – kérdezte Müller.

– Az vagyok. Külszol 27, és maga le van tartóztatva.

Victorral és Bowdennel már bevittük Müllert a 3. kihallgatószobába, mire Parson és Backer rájött, ki került a markunkba. Victornak épp csak arra volt ideje, hogy tisztázza Müllerrel a személyazonosságát, mikor kivágódott a szoba ajtaja. Backer rontott be rajta, két KSZ-9-es ügynök kíséretében. Az utóbbiak egyik se tűnt vicces kedvű flótásnak.

– Az őrizetes az enyém, Analogy.

– Én pedig úgy vélem, Mr Backer, hogy az enyém – felelte magabiztosan Victor. – Én kaptam el, és az ügy az én hatásköröm: a Chuzzlewit-kéziratról hallgatom ki Mr Müllert.

Franz Backer megfordult, és ránézett a mögötte álló Basedow parancsnokra. Basedow sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.

– Sajnálom, Victor, de a Góliát Konszern és képviselői megkapták a jogot, hogy átvegyék a swindoni KSZ-27 és KSZ-9 ügyeit. Ha érdemi információkat titkolnak el Backer megbízott KSZ-parancsnok elől, büntetőeljárás indítható maguk ellen folyamatban lévő nyomozás akadályozása miatt. Gondolom, érti, mit jelent ez.

– Hogy Backer azt csinál, amit akar – felelte ingerülten Victor.

– Adja át az őrizetest, Victor. A kihallgatást a Góliát Konszern folytatja le.

Victor rávillantotta a szemét főnökére, majd kicsörtetett a kihallgatószobából.

– Én maradnék – szóltam.

– Szó se lehet róla – felelte Backer. – A KSZ-27-es biztonsági fokozata ide nem elég.

– De nekem szerencsére megvan még a KSZ-5-ös jelvényem – mondtam.

Franz Backer szitkozódott, de nem ellenkezett tovább. Bowdent kiküldték, s a két KSZ-9-es ügynök elfoglalta posztját az ajtó két oldalán. Backer és Basedow leült a cigarettáját szolid nyugalommal pöfékelő Müllerrel szemben az asztalhoz. Én a falnak vetettem a vállam, és a passzív szemlélő szerepébe helyezkedtem.

– Jobb, ha tudják: ki fog vinni innen – szólt higgadtan Müller, és tőle szokatlan módon elmosolyodott.

– Nem hinném – válaszolta Backer. – A swindoni Külszol épületét jelenleg annyi KSZ-9-es ügynök és kommandós veszi körül, hogy egy hónap alatt se tudná megszámolni őket. Még Hades se olyan eszelős, hogy megpróbáljon bejutni ide.

Müller arcáról lehervadt a mosoly.

– A KSZ-9 a világ legjobb terrorelhárító egysége – folytatta Backer. – Higgye el, előbb vagy utóbb elkapjuk Hadest. És ha segít nekünk, a bíróság talán elnézőbb lesz magával.

Müllert nem esett hanyatt ettől.

– Ha a KSZ-9 a legjobb a világon, miért egy hetvenöt éves irodetes fogott el engem?

Franz Backer erre nem tudott frappáns választ adni, s Müller hozzám fordult: – És ha olyan baromi jó a KSZ-9, miért ez az ifjú hölgy tudta csak megszorongatni Hadest?

– Szerencsém volt – mondtam, és egy füst alatt feltettem egy kérdést is: – Miért nem ölték meg Martin Chuzzlewitet? Az üres fenyegetőzés nem Acheron stílusa.

– Nem bizony – hagyta rá Müller. – Nem bizony.

– Feleljen a kérdésre! – szólt rá szigorúan Backer. – Figyelmeztetem, nagyon meg tudom keseríteni az életét.

Müller mosolygott.

– Feleannyira se, mint Acheron. A Rabló-Pandúr magazinban a gyilkolást, a kínzást és a virágdekorációk készítését sorolta fel a hobbijaiként.

– Ennyire vágyik a börtönre? – kérdezte Basedow, hogy ő se maradjon ki a társalgásból. – Ha jól saccolom, maga ötszörös életfogytiglanra számíthat. Vagy kisétálhat innen néhány percen belül. Melyik legyen?

– Csináljanak, amit akarnak. Belőlem semmit se fognak kiszedni, így vagy úgy, de Hades ki fog vinni engem innen.

Müller karba tette a kezét, és hátradőlt a széken. A kihallgatás elakadt. Backer előrehajolt, kikapcsolta a magnót, majd zsebkendőt vett elő, és letakarta vele a sarokba szerelt videokamerát. Nyugtalan pillantást váltottunk Basedowval. Müller figyelte, mit csinál Backer, de nem adta jelét félelemnek.

– Próbáljuk meg újra – szólt Backer, miután elővette és Müller vállának szegezte pisztolyát. – Hol van Hades?

A doktor a szemébe nézett.

– Megölhet, de Hades is meg fog ölni, ha rájön, hogy beszéltem. Hogy most halok-e meg, vagy később, egyre megy, és amit maga csinál velem, valószínűleg sokkal kevésbé fog fájni, mint amit Hades csinálna. Láttam őt dolgozni. El se hinné, mikre képes.

– Én elhiszem – mondtam nyomatékkal.

Backer kibiztosította a fegyverét.

– Háromig számolok.

– Nem beszélhetek!

– Egy.

– Megölne érte!

– Kettő.

Gyorsan közbeszóltam: – Védőőrizet alá helyeznénk magát.

– Megvédeni? Tőle? – fakadt ki Müller. – Megbolondult!?

– Három.

Müller becsukta a szemét, és remegni kezdett. Backer leeresztette a fegyvert. Ez se működött. Nekem viszont hirtelen támadt egy ötletem.

– Nincs már Hades birtokában a kézirat, igaz?

Müller kinyitotta a szemét, és rám nézett. Erre a jelre vártam.

– Mycroft megsemmisítette, jól mondom? – folytattam, bácsikám vélelmezett – és mint utóbb kiderült, valós – gondolatmenetét követve.

– Így történt? – kérdezte Franz Backer.

Müller hallgatott.

– Akkor most biztos másik kéziratot keres – mutatott rá Basedow.

– Nyilván ezrével vannak eredeti kéziratok – dörmögte Backer. – Mindet nem figyelhetjük. Melyikre vetett szemet Hades?

– Nem mondhatom meg – nyögte Müller, sokat veszítve dacos magabiztosságából. – Ha megmondom, kinyír.

– Akkor is kinyírja magát, ha a fülébe jut, hogy beszélt nekünk a kézirat megsemmisüléséről – jegyeztem meg szenvtelenül.

– De hát én nem…!

– Azt ő honnan tudná? Megvédjük magát, de el kell kapnunk Hadest. Hol van?

Müller sorban ránézett kihallgatóira.

– Védőőrizet? – motyogta. – Ahhoz egy kisebb hadsereg kéne.

– Nekünk az nem probléma – jelentette ki Backer a rá jellemző takarékossággal adagolva az igazságot. – A Góliát Konszern kész áldozatokat hozni ebben az ügyben.

– Rendben… megmondom.

Müller egyszerre verejtékezni kezdett. Ránk nézett, és megtörölte a homlokát.

– Mitől lett itt ilyen meleg? – kérdezte.

– Nincs meleg – felelte Backer. – Hol van Hades?

– Elrejtőzött a… a…

Müllernek a torkán akadt a szó. Eltorzult az arca, és felkiáltott a hátába hasító iszonyú fájdalomtól.

– Mondja gyorsan! – Backer felpattant, és galléron ragadta a kínlódó embert.

– Penderyn! – sikoltotta Müller. – Ott van a…

– Tovább! – bömbölte Backer. – Penderynből van vagy ezer!

– Gvesz… nyöszörögte a doktor. – Gvesz… Ááááh!

– Beszéljen érthetően! – ordította Backer, és vadul megrázta Müllert. – Beszéljen, vagy puszta kézzel küldöm a túlvilágra!

Müller azonban már nem volt olyan állapotban, hogy hasson rá a fenyegetés. Rángatózni kezdett kínjában, és lefordult a székről.

– Orvost! – kiáltottam, és lekuporodtam a vonagló Müller mellé, akinek már fennakadt a szeme, és a szája néma sikolyra nyílt. Égő textil bűze csapta meg az orrom, s egy másodperccel később ijedten hőköltem hátra, mert a doktor hátából narancsszínű láng csapott fel. A tűz gyorsan szétterjedt a testén, meghátrálásra kényszerítve valamennyiünket. A heves égés kevesebb, mint tíz perc alatt egy kupac hamuvá változtatta Müllert.

– A fenébe! – motyogta Backer, miután a csípős füst eloszlott. Ami Müllerből megmaradt, az azonosításához se lett volna elég.

– Ez Hades műve – morogtam. – Vészmegsemmisítőt épített a pasasba. Ha Müller fecsegni kezd… annyi neki. Ügyes munka.

– Ez majdnem úgy hangzik, mintha tisztelné Hadest, Miss Next – jegyezte meg Backer.

– Ami tény, az tény – vontam meg a vállam. – Hades olyan, mint a cápa: szinte tökéletes ragadozóvá fejlődött. Sose vadásztam nagyvadra, és nem is fogok, de sejtem, milyen érzés lehet. Először is – folytattam, immár ügyet se vetve a füstölgő rakás hamura, ami nemrég még Müller volt – meg kell háromszorozni az őrséget mindenütt, ahol eredeti kéziratokat tárolnak. Utána neki kell állnunk azonosítani azt a Penderyn nevű helyet.

– Intézkedem – bólintott Basedow, aki jó ideje már csak az alkalomra várt, hogy leléphessen.

Magunkra maradva egymásra néztünk Backerrel.

– Úgy fest, egy csónakban evezünk, Miss Next.

– Sajnos igen – feleltem megvetően. – Magának a Műbejáróra fáj a foga, nekem a bácsikámat kell megmentenem. Egyikünk vágya sem teljesül, amíg nem végzünk Acheronnal. Addig tehát szövetségesek vagyunk.

– Hasznos és örömteli szövetség lesz – mondta szikrányi öröm nélkül Backer.

A nyakkendőjének nyomtam az ujjamat.

– Egyvalamit tisztázzunk, Mr Backer. Lehet a maga fegyvere a hatalom, de az enyém meg az igazság. Higgyen nekem, mikor azt mondom, hogy bármi áron megvédem a családomat. Értjük egymást?

Backer fagyosan nézett rám.

– Ne fenyegetőzzön, Miss Next. Ha akarom, maga a lerwicki Irodetnél találja magát, mielőtt annyit mondhatna, hogy „Liliput”. Ezt ne felejtse el. Maga azért van itt, mert érti a dolgát. Én is azért vagyok itt. Jobban hasonlítunk, mint hinné. Volt szerencsém, Miss Next.

Első körben nyolcvannégy Penderyn nevű walesi várost és falut találtunk, valamint dupla annyi utcát és hasonló számú kocsmát, klubot és egyesületet. Ez nem is volt csoda: Dic Penderynt 1831-ben, a methyri lázadás után kivégezték, mert állítólag megsebesített egy katonát. Ártatlan volt, így ő lett az ébredő Wales első mártírja, mi több, a köztársaságért vívott küzdelem szimbólumává léptették elő. Ha a Góliát emberei be is jutottak volna Walesbe, elvesztek volna a sok Penderyn közt. Nyilvánvaló volt, hogy ezen a nyomon nem jutunk messzire.

Kimerülten indultam haza. Elhoztam a kocsit a szervizből, ahol annyit tudtak tenni vele, hogy kicserélték az első tengelyt, begyömöszöltek egy új motort, és befoltozták a golyó ütötte lyukakat, amelyek némelyike kis híján a testemben folytatódott. Mikor begurultam a Finis Hotel elé, egy klipper osztályú léghajó úszott el lassan fölöttem. Már alkonyodott, s a hatalmas jármű két oldalán lustán felpislákoltak a navigációs fények. Az elegáns óriás tíz propellere ritmikus zúgással a levegőt kavarta – nappal egy ilyen léghajó árnyékba borította a földet. A Milton-konferencia véget ért, s Liz már nem is mint vendéget, inkább mint barátot köszöntött.

– Jó estét, Miss Next? Jól van?

– Nem igazán – mosolyogtam. – De köszönöm az érdeklődést.

– Nemrég megérkezett a dodója – jelentette Liz. – Az ötös számú kennelben van. Gyorsan elterjedt a híre, már jártak is itt a Swindoni Dodóbarátok. Azt mondták, ez egy nagyon ritka egyes verzió vagy valami ilyesmi – kérik, hogy keresse fel őket.

– 1.2-es – motyogtam szórakozottan. Pillanatnyilag nem a dodók voltak a legfőbb gondom. Hallgattam egy sort. Liz megérezte a tépelődésemet.

– Segíthetek valamiben?

– Öhm… nem keresett Mr McTated?

– Nem. Várta a telefonját?

– Nem… igazából nem. Ha keresne, a Fakutyában leszek, vagy fent a szobámban. Ha nem tud előkeríteni, legyen szíves, kérje meg, hogy félóra múlva hívjon újra.

– Nem lenne jobb, ha küldenék érte egy kocsit?

– Jaj istenem, ennyire látszik rajtam?

Liz nagyot bólintott.

– Megnősül.

– De nem magát veszi el?

– Nem.

– Sajnálom.

– Én is. Magának kérték már meg a kezét?

– Persze.

– És mit válaszolt?

– Hogy majd kérjen meg újra, mikor szabad lesz.

– És megkérte?

– Nem.

Megnéztem Pickwicket, aki láthatólag elégedett volt a helyével. Mikor meglátott, izgatottan plok-plokolt. A dodók a szakértők elméleteire rácáfolva meglepően okos és agilis állatoknak bizonyultak – a közhiedelemmel ellentétben nem voltak suta madarak. Adtam egy kis mogyorót Pickwicknek, és a kabátom alatt felcsempésztem a szobámba. Nem mintha a kennel piszkos lett volna, vagy ilyesmi, csak nem akartam egyedül hagyni őt. Elhelyeztem a fürdőszobában a kedvenc rongyát, hogy jó vacka legyen, leterítettem pár újságpapírt, s közben elmondtam neki, hogy reggel anyámhoz költöztetem. Mikor magára hagytam, a parkolóban álló kocsikat bámulta az ablakon át.

– Jó estét, kisasszony – köszöntött a Fakutya csaposa. – Miben hasonlít a Holló és a pénz?

– „Mindkettő” m-mel kezdődik.

– Frappáns. Készíthetem a Dupla Döfkét?

– Ne vicceljünk. Dupla legyen, de gin-tonik. A csapos mosolygott, és nyúlt a palackért.

– Rendőrség?

– Külszol.

– Irodet?

– Ja.

Megkaptam az italom.

– Én is irodetesnek tanultam – mesélte vágyakozva a csapos. – De nem sikerült végeznem.

– Hogyhogy?

– A barátnőm radikális marloviánus volt. Megbütykölt pár Will-ládát, hogy a Tamerlánból idézzenek. Mikor lebukott, engem is elővettek. És annyi volt – utána már a hadseregnek se kellettem.

– Elárulja a nevét?

– Chris.

– Thursday. Kezet ráztunk.

– Ezt csak a saját tapasztalatom mondatja velem, Chris, de én katona is voltam meg külszolos is, és szerintem hálás lehet a barátnőjének.

– Hálás is vagyok neki – sietett leszögezni Chris. – Azóta elvettem feleségül, és két gyerekünk van. Esténként itt csaposkodom, napközben meg a Kit Marlowe Társaság swindoni tagozatát vezetem. Majdnem négyezer tagot számlálunk. Nem is rossz egy Erzsébet-kori gyilkos-hamisító-hazárdjátékos-ateistától, igaz?

– Egyesek szerint ő írta a Shakespeare műveinek tulajdonított színdarabokat.

Chris meghökkenve nézett rám – és kissé bizalmatlanul.

– Nem biztos, hogy jó ötlet erről diskurálnom egy irodetessel.

– A diskurálást nem tiltja a törvény. Mit képzel, mi vagyunk mi, a gondolatrendőrség?

– Nem, az a KSZ-2, ha jól tudom.

– Na de mi a helyzet Marlowe-val?

Chris fojtott hangon felelt: – Na jó… Szerintem nem kizárt, hogy Marlowe írta azokat a darabokat. A Faustus, a Tamerlán és a II. Edward a bizonyíték rá, hogy szuper drámaíró volt. Ő volt az egyetlen abban a korban, aki komolyan szóba jöhet szerzőként. Bacon meg Oxford esélytelenek, ha valakire, csak Marlowe-ra érdemes fogadni.

– De Marlowe-t 1593-ban megölték – feleltem eltöprengve. – A darabok többségét pedig azután írták.

Chris rám nézett, és még jobban lehalkította hangját.

– Naná… ha tényleg meghalt abban a kocsmai balhéban.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy talán csak megrendezték a halálát.

– Miért?

Chris nagy levegőt vett. Erről a témáról tudott egyet s mást.

– Erzsébet protestáns királynő volt, stimmel? Az ateizmus is, meg a pápizmus is szembefordul a protestáns egyházzal és a királynővel mint egyházfővel.

– Árulás – dörmögtem. – Főbenjáró bűn.

– Ahogy mondja. 1593 áprilisában a Titkos Tanács letartóztatott egy bizonyos Thomas Kydet valami udvarellenes röplapozás kapcsán. A házkutatáskor ateista írások is előkerültek.

– Na és?

– Kyd Marlowe-ra kente a dolgot, azt mondta, mindent Marlowe írt, mikor még együtt béreltek szobát. 1593. május 18-án letartóztatták és kihallgatták Marlowe-t, aztán óvadék ellenében elengedték. Valószínűleg nem volt elég bizonyítékuk ellene a vádemeléshez.

– Na és a Walsinghamhez fűződő barátsága?

– Pont most akarok rátérni. Jó pár éve ismerték egymást, és Walsingham befolyásos ember volt a titkosszolgálatnál. Folyamatosan gyűltek a bizonyítékok Marlowe ellen, és már napirenden volt a letartóztatása. Csakhogy május 30-án reggel megölték Marlowe-t egy kocsmai verekedés során, ami állítólag egy kifizetetlen számla miatt tört ki.

– Jó időzítés.

– A legjobb. Szerintem Walsingham megrendezte a barátja halálát. Mindhárom pasas a kocsmában az ő fizetett embere volt. A halottkémmel is le lett vajazva a dolog, Marlowe meg beszervezte Shakespeare-t strómannak. Will, a rúpótlan színész, aki ismerte Marlowe-t még a shoreditchi színházból, örült, hogy kereshet egy kis zsozsót. Tudjuk, hogy pont akkor kezdett el befutni, amikor Marlowe pályafutása véget ért.

– Érdekes teória. De a Venus és Adonis nem pár hónappal Marlowe halála előtt jelent meg? Sőt, Kyd letartóztatása előtt?

Chris köhintett.

– Jogos. Erre csak azt tudom mondani, hogy vagy már jó előre kifőzték a tervet, vagy manipulálták a feljegyzéseket.

Chris szünetet tartott, körülnézett, és még halkabban folytatta: – A többi marloviánusnak ezt ne mondja el, de más is szól a megjátszott halál ellen.

– Csupa fül vagyok.

– Marlowe-t a királynő halottkémének a körzetében ölték meg. Tizenhat esküdtnek kellett megnéznie az állítólag elcserélt hullát, és nem valószínű, hogy a halottkém megvesztegethető lett volna. Ha meg akarom rendezni Marlowe halálát, Walsingham helyében én vidéken csináltam volna a dolgot, ahol egyszerűbb lefizetni a halottkémeket. Meg hát tovább is mehetett volna, megcsonkíthatta volna a holttestet, hogy ne lehessen azonosítani.

– Mire akar kilyukadni?

– Arra, hogy Walsingham talán tényleg megölette Marlowe-t, mert el akarta hallgattatni. Kínzással bárkiből bármit ki lehet szedni, és Marlowe valószínűleg csúnya dolgokat tudott Walsingham-ről.

– És akkor? – kérdeztem. – Mivel magyarázza, hogy nincsenek bizonyító erejű adatok Shakespeare életéről, mivel magyarázza a furcsa kettős életét, és hogy Stratfordban senki nem tudott az irodalmi működéséről? Chris vállat vont, – Nem tudom, Thursday. Marlowe-n kívül senkit nem tudok az Erzsébet-kori Londonban, aki akár csak képes lett volna megírni azokat a darabokat.

– Ötlete sincs?

– Ötletem sincs. De nagyon fura világ volt az az Erzsébet-kor. Udvari intrikák, titkosszolgálat…

– Bezzeg a mi szép új világunk…

– A számból vette ki a szót. Egészségére.

Koccintottunk, aztán Chris elment kiszolgálni egy másik vendéget. Én zongoráztam egy fél órát, aztán felmentem lefeküdni. Előtte még érdeklődtem Liznél, de Ted nem telefonált.

27.

Hades új kéziratot talál

Abban reménykedtem, hogy találok egy kéziratot Austentól, Trollope-tól, Thackeraytől, Fieldingtől vagy Swifttől. Esetleg Johnsontól, Wellstől vagy Conan-Doyle-tól. Defoe is nagyon szórakoztató lett volna. Képzelhetik, mekkora volt az örömöm, mikor megtudtam, hogy Charlotte Brontë remekműve, a Jane Eyre ki van állítva a szerző régi házában. Ki mondhatja, hogy nem kegyes a sors?

Acheron Hades: A bűnözés öröméről és hasznáról

A biztonsági javaslatainkat a Brontë-múzeumba is eljuttattuk, s ott azon az éjjelen öt fegyveres őr teljesített szolgálatot: egytől egyig jól megtermett yorkshire-iek, akiket nem csekély irodalmi büszkeségük okán választottak ki e minden feladatok legmagasztosabbikára. Egy őr a kézirat mellett posztolt, egyre az épület többi részét bízták, ketten kint járőröztek, egy pedig egy kis szobában ült hat monitor előtt. Ez utóbbi tojásos-hagymás szendvicset evett, és lankadatlan figyelemmel nézte a képernyőket. Nem látott semmi említésre méltót, de hát az Acheron különleges képességeiről szóló információkat nem bocsátották rendelkezésre a KSZ-9 alatti szinteken.

Hades könnyen bejutott a házba; egyszerűen besurrant a konyhán át, miután kinyitotta az ajtót egy feszítővassal. Az épületben járkáló őr nem figyelt fel a közeledtére. Az őr holttestét később a mosogató alá tuszkolva találták meg. Acheron óvatosan ment fel a lépcsőn, igyekezett nesztelenül haladni. Persze csaphatott volna akkora zajt, amekkorát csak akar, de hát mi élvezet van abban, hogy csak úgy besétál és kiszolgálja magát? Lassan végigosont a folyosón, majd belesett a szobába, ahol a kéziratot kiállították. A helyiség üres volt, az őr valami okból épp nem tartózkodott a helyén. Hades az edzett üveggel védett tárlóhoz lépett, és rátette a kezét a tetejére. A tenyere alatt lágyulni és fodrozódni kezdett az üveg. Hamarosan annyira megpuhult, hogy Hades át tudta dugni rajta a kezét, és megfoghatta a kéziratot. A szilárdságát vesztett üveg úgy nyúlt, mint a gumi, mikor a könyv áthatolt rajta; aztán pillanatok alatt megint megkeményedett, s a molekulák átrendeződésének nem maradt más nyoma, csak némi felületi egyenetlenség. Hades diadalmas mosollyal pillantott a kézirat címlapjára.

Jane Eyre Currer Bell önéletírása 1847. október

Ezek után Acheron nyomban távozhatott volna, de mindig is szerette a regényt, s most a kísértésnek engedve ott helyben olvasni kezdte.

A kézirat annál a résznél volt kinyitva, amikor Jane Eyre az ágyában fekszik, és halk, démoni nevetést hall a folyosóról. Örül, hogy a nevetés nem bent a szobában hangzott fel; felkel, bereteszeli az ajtót, majd kiszól: – Ki van ott?

Válaszul csupán gurgulázás és nyöszörgés érkezik, majd Jane távolodó léptek zaját és ajtó csukódását hallja. Kendőt borít a vállára, lassan visszatolja a reteszt, résnyire nyitja az ajtót, és kiles rajta. Kint a szőnyegen egy gyertyát pillant meg, és azt is észreveszi, hogy a folyosón füst gomolyog. Tekintete megakadt Mr Rochester szobájának félig nyitott ajtaján, amelyen tűz fénye világlik ki. Jane nem habozik tovább, minden mást feledve berohan Rochester égő szobájába, és próbálja felébreszteni a férfit.

– Keljen föl! Keljen föl!

Rochester nem mozdul, és Jane rémülten látja, hogy már az ágynemű is barnulni kezd, lángot fog. Felkapja a mosdótálat meg a kancsót, tartalmukat Rochesterre önti, majd visszaszalad a saját szobájába, onnan is hoz vizet, és leönti az ágyfüggönyöket. Nagy nehezen sikerül eloltania a tüzet. A tócsában ébredő Rochester káromkodik, és e szavakkal fordul Jane-hez: – Mi van itt? Árvíz?

– Nem, uram – feleli Jane. – Tűz volt. Keljen fel, kérem, nehogy meghűljön. Rögtön hozok egy gyertyát.

Rochester még mindig nem fogja fel, mi történt.

– Az isten szerelmére, ki van itt? – heveskedik. – Maga az, Jane Eyre? Mit művelt velem, maga boszorkány? Másvalaki is van a szobában? Vízbe akart fullasztani?

– Szép lassan forduljon meg!

Az utolsó megszólaló a fegyveres őr volt; felszólításával behatolt Acheron olvasmányába.

– Ezt utálom a legjobban! – sopánkodott Hades, és szembefordult a pisztolyát rá szegező őrrel. – Pont a legjobb résznél kell beleszólni!

– Tegye le a kéziratot, és semmi kapkodás.

Acheron engedelmeskedett. Az őr leakasztotta walkie-talkie-ját, és a szájához emelte.

– Ezt nem kéne tennie – figyelmeztette szelíden Acheron.

– Nem-e? – horkant fel dacosan az őr. – Na és miért ne tenném?

– Azért – felelte Acheron, miközben mélyen az őr szemébe fúrta tekintetét –, mert akkor sosem tudja meg, miért hagyta el a felesége.

Az őr leeresztette a rádiót.

– Mit tud Denise-ről?

Zavaros álom gyötört. Újra a Krím félszigeten voltam; ágyúk pufogását hallottam, és azt a fémes sikolyt, amit a PSZH hallat, ha eltalálják. Ott volt a számban a por íze, az orromban a kordit és az amatol bűze, a fülemben a bajtársak tompa kiáltásai és a fegyverek betájolhatatlan ropogása. A nyolcvannyolcas kaliberű ágyúk olyan közel voltak, hogy célzáskor nem is kellett ballisztikus pályával számolniuk. A lövedék előbb jött, mint a hangja. Megint a PSZH-ban ültem, a parancs ellenére úton voltam vissza a pokolba. Füves 274 pusztán gurultam, régebbi csatákból ottmaradt roncsok között. Éreztem, hogy valami hatalmas megüti a járművemet; a fejem fölött kinyílt a tető, és a behatoló napsugár-nyaláb gyönyörűre festette a kavargó port. Ugyanaz a láthatatlan kéz felkapta a PSZH egyik oldalát. Félig felborulva haladtam pár méter hosszan, azután a jármű visszahuppant a talpára. A motor rendben volt, kormányozni is tudtam. Továbbhaladtam hát; nem is foglalkoztam a történtekkel, s csak mikor fejem fölé emeltem a kezem, hogy megkeressem a rádió kapcsolóját, akkor tudatosodott bennem, hogy leszakadt a tető. Ez eléggé megdöbbentett, de nem sok időm volt tanakodni. Ott volt előttem füstölgő roncsok formájában Wessex büszkesége, a Könnyűpáncélos Dandár. Az orosz nyolcvannyolcasok elnémultak; kézifegyverek ropogása jelezte az oroszok és a bajtársaim között kibontakozott tűzharcot. A járóképes sebesültek legközelebbi csoportjához hajtottam, és kinyitottam a hátsó nyílás zárját. Az ajtó beragadt, de ez nem jelentett problémát, mivel a tetővel együtt az oldalajtó is eltűnt. Gyorsan bezsúfoltam huszonkét sebesültet és haldoklót a nyolcszemélyesre tervezett PSZH-ba. Közben egyfolytában csengett a telefon. Ott volt a bátyám is sisak nélkül, véres arccal; ő is a sebesülteknek próbált segíteni. Mikor elindultam visszafelé, a páncélról lepattanó puskagolyók kopogását hallottam: közeledett az orosz gyalogság. Még mindig csörgött a telefon. Kitapogattam a sötétben a kagylót, felvettem, elejtettem, majd szitkozódva felkapartam a padlóról. Bowden hívott.

– Jól van? – kérdezte, megérezve, hogy nincs minden rendben velem.

– Persze – feleltem rutinosan. – Mi a gond?

Ránéztem az órára. Hajnali három volt. Bosszúsan nyögtem egyet.

– Megint elloptak egy kéziratot. Most szóltak rádión. A módszer ugyanaz volt, mint a Chuzzlewitnél. Besétáltak és elvitték. Két őr meghalt. Az egyiket a saját pisztolyával ölték meg.

– A Jane Eyre?

– Honnan a csudából tudja?

– Rochester mondta.

– Micsoda!?

– Nem érdekes. A haworth-i házból vitték el?

– Igen, egy órája.

– Húsz perc múlva felveszem magát.

Egy óra múlva már észak felé robogtunk, hogy Rugbynél felhajtsunk az M1-re. Az éjszakai ég tiszta volt, a levegő hideg, az országút csaknem teljesen üres. Felhajtottam a tetőt, és maximumra állítottam a fűtést, de így is huzatban ültünk, mert a szél utat talált az illesztéseknél. Borzongva gondoltam rá, milyen lehet télen ezzel az autóval közlekedni. Úgy saccoltam, hogy ötre Rugbybe érünk, s onnan már gyorsabban fogunk haladni.

– Remélem, nem fogom megbánni ezt – dörmögte Bowden. – Parson ki fog akadni, ha megtudja.

– Ha valaki azt mondja: „remélem, nem fogom megbánni ezt”, akkor már meg is bánta. Ha ki akar szállni, még megteheti. A francba Parsonnal, a francba a Góliáttal, és a francba Franz Backerrel. Vannak a világon fontosabb dolgok is, mint a szabályzat és az előírások. A kormányok és a divatok mulandók, de a Jane Eyre örök. Nekem semmi sem drága, ha annak a regénynek a megmentéséről van szó.

Bowden nem válaszolt. Volt egy olyan gyanúm, hogy mellettem dolgozva kezdte csak el igazán élvezni a külszolos munkát. Visszakapcsoltam, hogy megelőzzek egy lassú teherautót, aztán begyorsítottam.

– Mikor felhívtam, honnan tudta, hogy a Jane Eyre-t lopták el?

Elgondolkoztam. Ha valakinek, Bowdennek igazán elmondhatom. Elővettem Rochester zsebkendőjét.

– Nézze meg a monogramot!

– EFR?

– Edward Fairfax Rochester tulajdona. Bowden hitetlenkedve nézett rám.

– Vigyázzon, Thursday. Elismerem, nem vagyok egy Brontë-szakértő, de annyit azért én is tudok, hogy a regények szereplői nem hús-vér emberek.

– Ahhoz képest én többször is találkoztam Rochesterrel. A kabátja is nálam van.

– Várjunk… Quaverly kilopását már megemésztettem, de maga most másról beszél. Azt akarja mondani, hogy a figurák maguktól le tudnak ugrani a könyvek lapjairól?

– Abban teljesen egyetértünk, hogy ami itt folyik, az nem normális dolog. Nem is tudok magyarázatot adni rá. Köztem és Rochester között valamiféle átjáró keletkezett. Nem csak ő tud átruccanni ide – én is beléptem egyszer a regénybe, még kislánykoromban. Oda érkeztem, amikor találkoznak az úton. Emlékszik arra a jelenetre?

Bowden kifejezéstelen arcot vágott, és az ablakon át megbámult egy elsuhanó benzinkutat.

– Milyen olcsó itt az ólommentes benzin! Kitaláltam, hol van a kutya elásva.

– Nem olvasta regényt, igaz?

– Hát… Csak mert…

Felkacagtam.

– Lám, lám, egy irodetes, aki nem olvasta a Jane Eyre-t!

– Jól van, na, nem kell gúnyolódni. Helyette az Üvöltő szeleket meg a Villette-et tanulmányoztam. A Jane Eyre-rel is akartam foglalkozni, de aztán valahogy kimaradt, mint annyi minden más is.

– Akkor nem ártana, ha mesélnék róla.

– Nem ártana – hagyta rá kelletlenül Bowden.

A következő egy órában elmeséltem neki Jane Eyre történetét. Azzal kezdtem, hogyan élt az elárvult Jane Mrs Reed házában, az unokatestvérei között; beszámoltam a lowoodi évekről, a kegyetlen, hipokrita lelkész nevelőintézetéről; a tífuszjárványról, és a jó barátnő, Helen Burns haláláról; elmondtam, hogyan lett Jane-ből később az intézetigazgató Temple kisasszony pártfogoltjaként eltanuló és végül diák-tanítőnő.

– Jane azután elhagyja Lowoodot, és Thornfieldbe költözik, hogy Rochester gyámoltjának, Adele-nek a nevelőnője legyen.

– Rochester gyámoltjának? – értetlenkedett Bowden. – Mi az a „gyámolt”?

– Gyámleány – feleltem. – Szépítő kifejezés arra, hogy a kislány egy korábbi viszony gyümölcse. Ha Rochester ma élne, a Bufo szalagcíme azt harsogná, hogy Adelé „szerelemgyerek”.

– De a pasas korrekten bánik vele?

– Persze. No de a lényeg az, hogy Thornfield kellemes, de azért elég furcsa hely – Jane-nek az az érzése, hogy van egy sötét titok, amiről senki nem beszél. Három hónap után Rochester is hazatér a házba, és kiderül róla, hogy mogorva, parancsolgató természetű ember. Jane-nek viszont sikerül kivívnia az elismerését azzal, hogy megmenti őt, amikor titokzatos módon tűz üt ki a pasas hálószobájában. Jane beleszeret Rochesterbe, de végig kell néznie, hogyan udvarol a pasi Blanche Ingramnak, aki egy tizenkilencedik századi Barbie-baba. Aztán Jane elutazik a haldokló Mrs Reedhez, és mikor visszatér, Rochester megkéri a kezét. A távollétében a pasas ugyanis rádöbbent, hogy Jane, ha alacsonyabb származású is, sokkal fajsúlyosabb valaki, mint Miss Ingram.

– Eddig minden oké.

– Nyugtával dicsérd a napot. Egy hónappal később sor kerül az esküvőre, de a ceremónia közepén felszólal egy ügyvéd, és kijelenti, hogy Rochester házas ember, és a felesége, Bertha életben van. Bigámiával vádolja Rochestert, s a vád be is bizonyosodik. A tébolyodott Berthát Thornfield egy második emeleti szobájában tartják, s a különös Grace Poole viseli gondját. Pár hónappal korábban ő, mármint Bertha gyújtotta fel Rochester ágyát. Gondolhatja, hogy Jane-t mennyire megrázza ez a hír. Rochester mentegetőzik, kijelenti, hogy őszintén szereti Jane-t, és azt kéri, a lány utazzon el vele, legyen a szeretője. Jane erre nem hajlandó, és bár még mindig szereti Rochestert, megszökik Thornfieldből. A Rivers-testvérekhez vetődik, két nővérhez és a fivérükhöz, akikről kiderül, hogy első fokú unokatestvérei.

– Nem valószínűtlen ez egy kicsit?

– Csitt! Jane nagybátyja, aki az ő nagybátyjuk is, nemrég halt meg, és minden pénzét Jane-re hagyta. Jane elosztja az örökséget négyük között, és önálló, független életet kezd. A fivér, St. John Rivers elhatározza, hogy Indiába utazik hittérítőnek, és arra kéri Jane-t, menjen feleségül hozzá, és szolgálják együtt az egyházat. Jane a szolgálatot örömmel vállalná, de nem akar hozzámenni St. Johnhoz. Az a meggyőződése, hogy házasságra lépni szerelemből és a kölcsönös tisztelet alapján kell, nem pedig kötelességtudatból. Hosszú tusa zajlik le kettejük között, és Jane végül beleegyezik, hogy elutazik St. Johnnal Indiába, de a munkatársaként. A könyv azzal ér véget, hogy Jane felépíti az új életét Indiában.

– Ennyi? – kérdezte meglepetten Bowden.

– Hogyhogy „ennyi”?

– Ez a befejezés egy kicsit lehangoló. A művészetben arra a tökéletességre törekszünk, amit az életben nem érhetünk el, de Charlotte Brontë a regényét – amit feltehetőleg a saját élete és vágyai ihlettek – úgy fejezi be, hogy abban csak a szerelmi kiábrándultsága tükröződik. Charlotte helyében én úgy intéztem volna, hogy Rochester és Jane újra találkozzanak, és ha lehet, össze is házasodjanak.

– Erre nem tudok mit mondani, nem én írtam a regényt. – Szünetet tartottam. – Persze igaza van. Pocsék befejezés. Ha már ilyen biztatóan alakul minden, miért kell a végén így kiszúrni az olvasóval? Még a purista Jane Eyre-esek is elismerik, hogy sokkal jobb lenne, ha Rochester és Jane összeházasodnának.

– No de hogyan, ha Bertha él?

– Nem tudom. Valahogy meghalhatna. Ez például probléma, látja?

– Hogyhogy ilyen jól ismeri a regényt?

– Régi kedvencem. Akkor is volt egy példány belőle a kabátzsebemben, amikor rám lőttek. Abban akadt meg a golyó. Nem sokkal utána pedig megjelent Rochester, és elszorította a sebet a karomon, amíg a mentők meg nem érkeztek. Ő meg a könyv mentette meg az életemet.

Bowden az órájára nézett.

– Még jó messze vagyunk Yorkshire-tól. Szerintem nem érünk oda… Hoppá, mi ez?

Baleset történhetett az úton, mert állt előttünk a forgalom. Már vagy kéttucatnyi autó torlódott fel. Vártunk pár percet, de mivel egy tapodtat se haladtunk, kikanyarodtam a leállósávra, és lassan a sor elejére gurultam. Egy közlekedési rendőr intett, hogy álljunk meg; megbámulta a lőtt lyukak nyomait a kocsimon, aztán így szólt: – Sajnálom, hölgyem, nem engedhetem tovább… Felmutattam a KSZ-5-ös jelvényemet, mire a rendőr hangot váltott: – Sajnálom, hölgyem. Valami szokatlan dolog történik. Váltottunk egy pillantást Bowdennel, és kiszálltunk a kocsiból.

Mögöttünk kíváncsiskodó sokaság szorongott a „RENDŐRSÉG – Belépni tilos!” feliratú szalag mögött. Némán figyelték a szemük előtt zajló eseményeket. Már a helyszínre érkezett három járőrkocsi meg egy mentő; két felcser egy takaróba bugyolált, keservesen síró csecsemőt próbált megnyugtatni. Az érkezésem megkönnyebbülést váltott ki a rendőrökben; egy őrmester volt a legmagasabb rangú köztük, s kimondottan örültek, hogy átpasszolhatják a felelősséget valakinek – egyszersmind találkozhatnak a misztikus KSZ-5 egy ügynökével.

Kölcsönkértem egy távcsövet, és kémlelni kezdtem a messzeséget az üres úttest fölött. Körülbelül ötszáz méterre tőlünk az út és a csillagos ég spirális örvénnyé csavarodott össze, afféle tölcsérré, mely megtört és eltorzított minden belé érkező fényt. Sóhajtottam. Apám sokat mesélt az időtorzulásokról, de még soha egyet se láttam a saját szememmel. Az örvény közepén a megtört fénysugarak kavargó káosza tintafekete lyukat vett körül, melynek nem volt se mélysége, se színe, csak alakja: grapefruit méretű tökéletes kör volt. A rendőrség az osztott pályás úttest szembejövő sávján is leállította a forgalmat; a villogó kék fények pirossá lassultak, ahogy áthatoltak a feketeség körüli részen, s a jelenség mögötti útszakasz képe úgy eltorzult, mintha egy lekvárosüveg vastag peremén át néztük volna. Az örvény előtt egy kék Datsun volt az úton; a motorháza már nyúlni kezdett, ahogy közeledett a torzuláshoz. Mögötte egy motorkerékpárt láttam, amögött pedig, hozzánk legközelebb, egy zöld családi egyterűt. Abban az egy percben, amíg a jelenetet néztem, a három jármű látszólag egy helyben állt az aszfalton. A motoros és az autók utasai szoborszerűen dermedtek voltak.

– A fenébe! – dörmögtem magam elé, miközben az órámra néztem. – Mióta van nyitva?

– Úgy egy órája – felelte az őrmester. – Történt valamilyen baleset, amiben egy ExcoMat veszélyesanyag-szállító jármű is megsérült. Rosszabbkor nem is üthetett volna be ez; pont lejárt volna a szolgálatom.

Az őrmester a hüvelykujjával a hordágyon fekvő csecsemő felé bökött. A baba időközben abbahagyta a sírást, helyette az öklét szopogatta.

– Az ott a sofőr. A baleset előtt harmincegy éves volt. Mikor ideértünk, már csak nyolc. Még egy-két óra, és a szerencsétlen már csak egy nedves folt lesz a takarón.

– Értesítették az Időőrséget?

– Igen, szóltam nekik – felelte csüggedten a rendőr. – De a warehami Tesco mellett nyílt egy Rossz Idő folt. Azt mondták, legkorábban négy óra múlva érnek ide.

Felpörgettem az agyam.

– Hány ember veszett oda eddig?

– Uram – szólt közbe egy másik rendőr az útra mutatva –, nézze, mi történik!

Együtt figyeltük, amint a kék Datsun torzulni és nyúlni, egyidejűleg horpadozni és zsugorodni kezdett: a fekete lyuk magába szippantotta. Néhány másodperc telt csak bele, és a kocsi méretének milliárdadrészére kicsinyítve eltűnt a nyíláson túli Másholban.

Az őrmester hátratolta a sapkáját, és sóhajtott egyet tehetetlenségében.

Megismételtem a kérdésemet: – Hányan vesztek már oda?

– Hát, eltűnt a teherautó, egy komplett mobilkönyvtár, tizenkét autó meg egy motor. Nagyjából húsz ember.

– Az rengeteg anyag – állapítottam meg komoran. – Mire az időőrök ideérnek, a torzulás futballpálya méretűre nőhet.

Az őrmester a vállát vonogatta. Sose kapott eligazítást arról, mihez kezdjen, ha időzavarral találkozik. Bowdenhez fordultam.

– Gyerünk!

– Hova?

– Van egy kis dolgunk.

– Maga megőrült!

– Lehet.

– Nem kéne inkább megvárnunk az időőröket?

– Mire megjönnek, már késő lesz. Nem nagy ügy az egész. Egy kioperált agyú majom is meg tudja csinálni.

– Kora hajnalban elég nehéz lesz kioperált agyú majmot találnunk.

– Maga hülyéskedik, Bowden.

– Így van. Mi lesz velünk, ha nem sikerül?

– De sikerül. Semmi az egész. Apám időőr volt, és elmondta, miről szól a dolog. Egy gömb kell, semmi más. Nem kizárt, hogy négy óra múlva már egy globális katasztrófa szemtanúi lennénk. Az időlyuk addigra akkorára nőne, hogy már nem tudnánk különbséget tenni az itt-és-most meg az ott-és-akkor között. Kitörne a káosz, pánikba esett emberek lepnék el az utcákat, romba dőlne az emberi civilizáció, elérkezne a világvége. Hé, öcsi!

Egy kissrác kosárlabdát pattogtatott az aszfalton. Nem örült túlságosan, hogy elkérem a labdáját, de ideadta. Visszatértem a kocsi mellett nyugtalanul álldogáló Bowdenhez. Lenyitottuk a tető, és Bowden a kosárlabdát szorongatva beült az utasülésre.

– Kosárlabdával dolgozunk?

– Ez is gömb, nem? – feleltem, felidézve apa sok éve elhangzott instrukcióit. – Felkészült?

– Felkészültem – válaszolta kissé remegő hangon Bowden. Beindítottam a kocsit, és lassan előregurultam a döbbenten meredő közlekedési rendőr mellé.

– Biztos tudják, mit csinálnak? – kérdezte a fiatal zsaru.

– Többé-kevésbé – feleltem a valóságnak megfelelően. – Van valakinek másodpercmutatós órája?

A legfiatalabbik közlekedési rendőr lecsatolta a karóráját, és átadta nekem. Megjegyeztem a valós időt – 5:30 volt –, aztán átállítottam a mutatókat 12 órára. Mikor ezzel megvoltam, rácsatoltam az órát a belső visszapillantó tükörre.

Mikor elindultunk, az őrmester sok szerencsét kívánt nekünk, de az arca ezt mondta: „Inkább ti, mint én”.

Körülöttünk már világosodni kezdett az ég, a három járművet viszont még mindig sötét éjszaka vette körül. A csapdába esett kocsik számára megállt az idő, de ezt csak a külső szemlélő érzékelte így. Akik bent voltak, nem észleltek semmi különöset, eltekintve attól, hogy ha hátranéznek, azt látták volna, hogy mögöttük gyorsan hajnalodik.

Az első ötven métert gond nélkül magunk mögött hagytuk, de ahogy közeledtünk a kocsik és a motor felé, azok mintha egyre gyorsultak volna, s mire utolértük a zöld egyterűt, már majdnem százzal száguldottunk. Ránéztem a visszapillantóra akasztott órára, és megállapítottam, hogy pontosan három perc telt el.

Bowden mindaddig a hátramaradottakat figyelte. Ahogy közeledtünk a torzulás felé, a sétáló rendőrök, úgy tűnt, egyre gyorsabban mozognak, mígnem a végére távolodó alakjaik elmosódott, cikázó csíkokká kenődtek szét. Az úton feltorlódott kocsikat egyenként visszafordították, s azok egy szempillantás alatt elillantak a leállósávon. Bowden azt is végignézte, hogy mögöttünk sebesen felkel a nap, s szemlélődése közben azon töprengett, miért is hagyta magát belerángatni ebbe.

A zöld egyterűben ketten ültek, egy férfi és egy nő. A nő aludt, az autót vezető férfi pedig az előttük megnyílt sötét lyukat bámulta. Átkiáltottam neki, hogy álljon meg. Ő letekerte az ablakot, erre megismételtem a felszólítást, és a jelvényemet mutogatva hozzátettem: – Külszol! – A férfi engedelmesen lefékezett; az egyterű kigyúló féklámpái lyukat fúrtak a sötétségbe. Három perc és huszonhat másodperc telt el az indulásunk óta.

Az időőrök onnan, ahol álltak, jól látták, amint az egyterű féklámpái lustán kigyúlnak a fekete lyuk előtti sötét tölcsérben. A következő tíz perc azzal telt, hogy a szinte érzékelhetetlenül lassú mozgású kocsi elkezdett lehúzódni a leállósávra. Már majdnem tíz óra volt, s Warehamból megérkezett az időőrök előőrse. A felszerelést és az ügynököket a KSZ-12 egyik Chinook helikoptere hozta, s Rutter ezredes előrerepült a helyszínre, hogy felmérje a teendőket. Mikor megtudta, hogy két közönséges ügynök önként vállalkozott a kockázatos feladatra, roppantul csodálkozott, már csak azért is, mert senki nem tudta megmondani neki, kik vagyunk. A kocsim rendszámát leolvasva se lettek okosabbak, mivel a nyilvántartásban még az az autókereskedés szerepelt a Speedster tulajdonosaként, ahol a kocsit vettem. Az egyetlen biztató jel az egész istenverte kavarásban az volt – mint azt az ezredes megjegyezte –, hogy a kocsi utasának a kezében mintha valamiféle gömböt látott volna. Ha a lyuk tovább nő, és az idő még jobban lelassul, a rendelkezésre álló leggyorsabb járművükkel is csak hónapok alatt értek volna utol minket. Az ezredes leeresztette távcsövét, és sóhajtott. Rohadt, undorító, magányos melónak tartotta a szakmáját. Standard földi idő szerint majd' negyven éve dolgozott az Időőrségnél. A naplózott munkaidejét nézve kétszázkilenc éves volt, személyes fiziológiás ideje szerint viszont még a huszonnyolcat se töltötte be. A gyerekei öregebbek voltak nála, a felesége már idősotthonban lakott. Kezdetben azt hitte, a jó fizetés mindenért kárpótolja majd – de tévedett.

A zöld egyterű fékezett és lemaradt. Bowden megint hátrafordult, és miközben a gyorsan emelkedő napot nézte, a járőrautóknál egy szempillantás alatt ott termett egy helikopter, oldalán az Időőrség jól ismert emblémájával. Előttünk az úton már csak a motoros maradt – ő viszont veszélyesen közel járt a kavargó, sötét lyukhoz. Piros bőrszerelést viselt, és a gépe egy Triumph csúcsmodell volt – a sors iróniája folytán pont egy olyan motor, amivel akár ki is tudott volna menekülni az örvényből, ha tisztában van a veszéllyel. További hat percbe telt, mire sikerült utolérnünk; ez idő alatt zúgó hangra lettünk figyelmesek, mely lassan robajjá erősödött, s végül már elnyomta a menetszél zaját. Olyasféle hang volt ez, amilyennek az embert telibe kapó tájfun üvöltését képzelem. Még mindig három és fél méterrel a motor mögött voltunk, és alig-alig tudtuk tartani a tempót. A Porsche sebességmérőjének mutatója a százötvenes számhoz közelített. Megnyomtam a dudát, de a robajlásban én magam se hallottam a hangját.

– Készüljön! – ordítottam oda Bowdennek a hajunkat tépő, ruhánkat szaggató szélben. Rávillogtam a motorosra, s ezzel végre sikerült felhívnom magunkra a figyelmét. Hátranézett és intett, de mint kiderült, azt hitte, versenyezni akarunk vele: visszakapcsolt, és egy kövér gázzal állva hagyott minket. A következő pillanatban elkapta őt az örvény: az alakja megnyúlt, összecsavarodott és kifordult, s egy másodperc sem telt bele, már el is nyelte őt az időlyuk. Mikor úgy éreztem, már nem mehetünk közelebb, beletapostam a fékbe, és elordítottam magam: – Most!

A Porsche füstölő gumikkal szánkázott az aszfalton. Bowden elhajította a kosárlabdát, mely mintha rögtön a lyuk méretére tágult volna. Ezután a labda koronggá lapult, a fekete lyuk pedig csíkká húzódott szét. A labda eltalálta a lyukat, de pattant egyet rajta – ez pedig elég volt hozzá, hogy beelőzzük, és a lukon át a Másholba röppenjünk. Még egyszer rápillantottam az órára, mielőtt a kosárlabda elzárta a szemünk elől a magunk mögött hagyott világot. Tizenkét perc és negyvenegy másodperc telt el az indulástól addig a pillanatig, amikor átléptünk a jelenségen. Odakint ezalatt közel hét órát haladt az idő.

– A motorost bekapta – jegyezte meg Rutter ezredes. Mellette álló helyettese csak mordult egyet válaszul. Nem szerette, ha laikusok kontárkodnak a munkájukba. Az időőröknek több mint öt évtizeden át sikerült megőrizniük a szakmájukat körüllengő titokzatosságot, s az annak megfelelő bérszínvonalat. A parancsnokhelyettes úgy vélte, a botcsinálta hősök a mutatványaikkal csak azt érik el, hogy csökken az emberek tisztelete a szolgálat tevékenysége iránt.

Egyébként a művelet, amit el kellett végezniük, igen egyszerű, de annál időigényesebb volt. A parancsnokhelyettes egyszer például befoltozott egy hasonló téridő-repedést, ami a weybridge-i városligetben a virágóra és a zenepavilon között keletkezett. Tízperces munka volt; egyszerűen odasétált a lyukhoz, és rányomott egy teniszlabdát, de ezalatt odakint hét hónap illant tova – héthavi dupla fizetés plusz juttatások, köszönöm szépen, hívjanak máskor is.

Az időőrök felállítottak egy befelé néző hatalmas órát a lyuk hatókörében dolgozó ügynökök informálására. A helikopter hátulján elhelyezett hasonló óra viszont a kintieket volt hivatott tájékoztatni róla, milyen lassan múlik odabent az idő.

A motorkerékpár eltűnése után az időőrök még félóráig vártak, hogy lássák a további fejleményeket. Tanúi voltak, amint Bowden csigalassúsággal feláll, és eldob egy kosárlabdának látszó valamit.

– Elkésett – dörmögte Rutter, aki nem először látott ilyen jelenetet. Kiadta a parancsot az embereinek az akció megkezdésére, s a helikopter rotorja már mozgásba lendült, amikor hirtelen eloszlott a lyuk körüli sötétség. Az éjszaka viaszavonulót fújt, a kilátás kitisztult, az út ismét békésen futott a távolba. A zöld egyterű utasai kiszálltak, és ámulva néztek körül a hirtelen támadt nappali világosságban. Előttük száz méterrel a lyukat betapasztó kosárlabda a levegőben lebegett, finoman remegve az örvény szívóerejétől. Alig egy perc múlva – ennyi idő alatt hegedt be a lyuk – a labda dolgavégezetten az aszfaltra pottyant, pattant néhányat, majd legurult az útról. A ragyogó kék ég alatt nyugalom honolt, a legapróbb jele se maradt annak, hogy az idő békés folyását bármi is megzavarta volna. Hanem a Datsun, a motoros meg a tarka sportkocsi szőrén-szálán eltűnt.

A kocsim csak csúszott és csúszott, de immár nem az úton, hanem fények és színek kibogozhatatlan, őrült forgatagától körülvéve. Időnként előbukkant a zűrzavarból egy-egy összefüggő kép, és többször is úgy hittük, visszaérkeztünk a stabil időbe, de aztán mindig újra elragadott minket az örvény, a fülünkre zuhant a tájfun üvöltése. Az első alkalommal egy úton találtuk magunkat valamelyik London környéki megyében. Téli tájban száguldottunk, s a felhajtósávról bevágott elénk egy Austin Allegro kombi. Félrerántottam a kormányt, nagy sebességgel elhúztam az Austint mellett, s közben dühösen rádudáltam. Ekkor a jelenet hirtelen széthullott, s mikor újra összeállt a kép, már egy hajó szennyes rakterében voltunk. A kocsi be volt szorítva két láda közé; a hozzám közelebb esőn Sanghaj volt feltüntetve rendeltetési helyként. Az örvény üvöltése elnémult, helyette egy másik robaj, a viharos tenger zúgása ütötte meg a fülünket. A hajó lassan billegett, s mi egymásra néztünk Bowdennel azt találgatva, vajon itt ér-e véget az utunk. Aztán a viharzúgás megint felerősödött, a párás raktér képe összezsugorodott majd eltűnt, s egy hófehér kórterem vette át a helyét. A vihar elcsitult, már hallatszott a kocsi motorjának vidám brummogása. A kórteremben minden ágy üres volt, egyetlen egy kivételével, amit egy kába és zavarodott, felkötött karú nő foglalt el. Rögtön tudtam, hogy mit kell mondanom neki.

– Thursday! – kiáltottam izgatottan.

A nő az ágyban a homlokát ráncolta. Ránézett Bowdenre, aki vidáman integetett neki.

– Nem halt meg! – folytattam, kimondva azt, amiről időközben megbizonyosodtam. Már ismét hallottam az idővihar egyre erősödő zúgását, s ebből tudtam, hogy nincs sok időnk. – Az autóbaleset átverés volt! Egy Acheron Hades nem hal meg ilyen könnyen! Menj Swindonba, vállald el az irodetes állást!

A nőnek az ágyban épp csak annyi ideje volt, hogy elismételje a város nevét, aztán megnyílt a mennyezet és a padló, s mi ismét a kavargásban találtuk magunkat. A színes zajok és hangos fények rövid, szédítő műsora után az örvény megint visszahúzódott, s mi ott voltunk a következő jelenetben: egy autópálya-pihenő parkolójában. A vihar lecsendesedett, majd teljesen megszűnt.

– Ennyi volt? – kérdezte Bowden.

– Nem tudom.

Éjszaka volt, az ostorlámpák narancsszínű ragyogásba vonták a legutóbbi esőtől még nedves aszfaltot a parkolóban. Begurult mellénk egy másik kocsi, egy böhöm nagy Pontiac, amiben egy család utazott. Az asszony szidta a férfit, amiért az elbóbiskolt a volánnál, a gyerekek sírtak. Alighanem kicsi híja volt, hogy nem történt nagyobb baj velük.

– Elnézést! – kiabáltam át, s a férfi letekerte az ablakot.

– Tessék.

– Megmondaná a mai dátumot?

– A dátumot?

– Július 18-a van! – adta meg a választ a feleség, dühös pillantást vetve a férjére, majd rám is.

Megköszöntem a felvilágosítást, és megint Bowdenre néztem.

– A három héttel korábbi múltba kerültünk? – tette fel ő kérdést.

– Vagy a negyvenkilenc héttel későbbi jövőbe.

– Vagy százegy héttel vagyunk előrébb.

– Megyek, kiderítem, hol vagyunk.

Levettem a gyújtást, és kiszálltam. Bowden is csatlakozott hozzám, és elindultunk a kávézó felé. Az épületen túl látszott az autópálya, fölötte a túloldali pihenőhelyre átvezető híddal.

Autómentő kocsik egész sora robogott el mellettünk; mindegyikre egy-egy üres autó volt akasztva.

– Valami itt nem stimmel.

– Egyetértek – felelte Bowden. – De mi?

Ekkor váratlanul kicsapódott a kávézó ajtaja, és kisietett rajta egy nő. Pisztoly volt a kezében, és egy férfit terelt maga előtt, aki elbotlott a nagy sietségben. Bowden behúzott engem egy teherautó mögé. Óvatosan kilestünk, és láttuk, hogy a nőt hívatlan társaság lepte meg. Három férfi bukkant elő látszólag a semmiből, és valamennyiüknél fegyver volt.

– Mi a f…!? – suttogtam, mert rádöbbentem, mi történik. – Az én vagyok!

Így is volt. Kicsit öregebbnek tűntem, de vitathatatlanul én voltam az. Ezt most már Bowden is észrevette.

– Nem volt jó ötlet, amit a hajával csinált.

– Magának jobban tetszik így hosszan?

– Hát persze.

Tovább figyeltük az eseményeket. Az egyik férfi felszólította azt a másik ént, hogy dobja el a fegyverét. Én-ő mondott valamit, amit nem értettünk, aztán letette a pisztolyát, és elengedte a pasast, akinek addig a karját fogta. Erre egy másik fegyveres durván megragadta az illetőt.

– Mi folyik itt? – adtam hangot értetlenségemnek.

– Mennünk kell! – figyelmeztetett Bowden.

– És hagyjunk a sorsomra engem?

– Nézzen oda!

A Porschéra mutatott. A kocsi enyhén himbálózott, mintha megmozgatta volna egy célzott széllökés.

– Nem hagyhatom itt őt… magamat… ilyen szorult helyzetben! Bowden azonban már vonszolt is a kocsi felé, ami egyre erőteljesebben himbálózott, ráadásul fakulni kezdett.

– Várjon!

Leráztam Bowden kezét, elővettem a pisztolyomat, bedugtam a legközelebbi autó egyik kereke mögé, majd Bowden után szaladtam, és beugrottam a Speedsterbe. A legjobbkor huppantam a hátsó ülésre: a következő pillanatban vakító fény villant és mennydörgés hallatszott – aztán csend lett. Kinyitottam a fél szemem. Nappal volt. Ránéztem Bowdenre, aki a vezetőülésre ugrott be. Az autópálya-pihenő eltűnt, és immár egy csendes vidéki országúton voltunk. Az időutazás véget ért.

– Jól van? – kérdeztem.

Bowden végigsimított az állán, amin megmagyarázhatatlan módon háromnapos borosta nőtt.

– Nem panaszkodom. És maga?

– A körülményekhez képest igen.

Megtapogattam a pisztolytokomat. Üres volt.

– Viszont iszonyatosan kell pisilnem. Úgy érzem, mintha egy hete tartanám vissza.

Bowden fájdalmas fintorral bólintott.

– Engem is hasonló érzés kínoz.

Beszaladtam egy fal mögé. Bowden átsietett az út túloldalára, és a sövénynél könnyített magán.

– Maga szerint hol lehetünk? – kiáltottam át neki a fal mögül. – És ami lényegesebb, mikor vagyunk?

– Huszonnyolcas kocsi! – recsegte a rádió. – Huszonnyolcas kocsi, jelentkezz!

– A fene se tudja – kiáltott hátra a válla fölött Bowden. – De ha még egyszer ilyen kalandra vállalkozik, valaki mást szervezzen be mitfárernek.

Két megkönnyebbült ember találkozott a kocsi mellett. Csodás idő volt, száraz és kellemesen meleg. Széna illatát hozta a szél, meg egy távoli traktor dohogását.

– Mi a fene volt az a jelenet a kávézónál? – tette fel a kérdést Bowden. – A kísértő múlt vagy a jövő zenéje?

Vállat vontam.

– Ne várja, hogy megmagyarázzam. Mindenesetre remélem, hogy sikerült kivágnom magam valahogy. Azok a fickók nem adománygyűjtő önkénteseknek tűntek.

– Majd elválik.

– Hát igen. Csak tudnám, ki volt az a pasas, akit védeni próbáltam.

– Tippem sincs.

Ráültem a motorháztetőre, és feltettem egy sötét napszemüveget. Bowden egy kapuhoz sétált, és átnézett fölötte. Egy medencében a völgy közepén szürke kőházak csoportja állt, s a mezőn tehéncsorda legelészett békésen.

Bowden talált egy mérföldkövet, és rámutatott.

– Ránk mosolygott a szerencse.

A mérföldkő felirata szerint tíz kilométerre voltunk Haworth-től.

Nem figyeltem Bowdenre, mert épp a kórházi ágyban látott önmagam problémájával voltam elfoglalva. Ha nem kerestem volna fel ott magamat, nem mentem volna el Swindonba, és ha nem mentem volna el Swindonba, nem tudtam volna oda küldeni magamat. Apám számára ez a dolog nyilván egyszerű és világos lenne, de én belebolondulnék, ha sokat törném rajta a fejem.

– Huszonnyolcas kocsi! – szólalt meg ismét a rádió. – Huszonnyolcas kocsi, jelentkezz!

Elhessegettem a kórházas problémát, és a napra néztem.

– Úgy nézem, dél körül lehet. Bowden rábólintott.

– Nem mi vagyunk véletlenül a huszonnyolcas kocsi? – kérdezte homlokráncolva.

Leakasztottam a mikrofont.

– Itt a huszonnyolcas kocsi, vétel.

– Végre! – A rádióhang megkönnyebbülten csengett. – Rutter ezredes akar beszélni magukkal, az Időőrségtől.

Bowden közelebb jött, hogy jobban hallja a rádiót. Egymásra néztünk, nem tudtuk, mire számítsunk: fejmosásra vagy lelkes gratulációra. Végül mindkettőből kaptunk egy adagot.

– Next és Cable ügynökök, hallanak engem? – harsogta egy mély hang az éterből.

– Halljuk, uram.

– Helyes. Hol vannak?

– Tíz kilométerre Haworth-től.

– Jó messzire repültek! – Az ezredes öblösen nevetett. – Pompás. – Megköszörülte a torkát.

Sejtettük, hogy most jön a java.

– Nem hivatalosan azt kell mondanom, kevés ilyen bátor cselekedetet láttam életemben. Maguk rengeteg ember életét mentették meg, és megelőztek egy súlyos katasztrófát. Büszkék lehetnek erre a tettükre, és megtiszteltetés volna számomra két ilyen remek ügynököt a csapatomban tudni.

– Köszönjük, uram, és…

– Még nem fejeztem be! – Az ezredes úgy rám förmedt, hogy összerezzentünk Bowdennel. – Hivatalosan viszont maguk megszegtek minden létező előírást. Mindkettőjüket a falra kéne szögeznem a hátsó felüknél fogva, amiért nem a szabályzat szerint jártak el. Ha még egyszer eszükbe jut ilyesmit csinálni, meg is teszem. Értve vagyok?

– Igen, uram.

Bowdenre néztem. Egyetlen kérdésünk volt csak az ezredeshez.

– Meddig voltunk távol, uram?

– 2016-ot írunk – felelte Rutter. – Maguk harmincegy év után tértek vissza!