A Next család

Csütörtökön születtem, innen a keresztnevem. A bátyám hétfőn született, és Anton volt – erről ennyit. Anyám vasárnap született, valamiért mégis Wednesdaynek, azaz Szerdának keresztelték, apám pedig névtelen volt – miután dezertált, az Időőrség törölte minden adatát. Hivatalosan sose létezett, de engem ez nem zavart. Így is szerettem őt.

Thursday Next: Egy külszolos élete

A kánikulában lenyitottam új autóm tetejét, és az üdítő menetszelet élvezve város környéki túrára indultam. Az ismerős táj a régi arcát mutatta: ugyanolyan szép volt, mint az emlékeimben. Maga Swindon ezzel szemben alaposan megváltozott, horizontális és vertikális irányban is megnőtt. A könnyűipar kiköltözött a centrumból, helyet csinálva a bankok üvegtornyainak. A lakónegyedek területe is növekedett, s a természet még messzebb került a városközponttól.

Már esteledett, mikor befordultam negyven vagy ötven jellegtelen ikerházból álló utcánkba, és lefékeztem a miénk előtt. Felhajtottam a tetőt, és bezártam a kocsit. Itt nőttem fel; a bejárati ajtó fölötti ablak volt a gyerekszobámé. A házon meglátszott az idő múlása. Az ablakkereteken kifakult a festék, és a homlokzatról már sok helyen lemállott a kavicsos vakolat. Némi erőlködés árán kinyitottam az ellenszegülő kertkaput, majd hasonló nekifeszüléssel becsuktam magam után – ezt a műveletet már a csapatnyi dodó is megnehezítette, akik kíváncsian odagyűltek, hogy megnézzék, ki érkezett; mivel halványan ismerősnek ítéltek, izgatott plok-plokkolásba kezdtek.

– Szia, Mordacai! – szólítottam meg a legidősebb állatot, aki válaszul biccentett és pukedlizett. Ezek után minden egyes példány igényt tartott a külön köszöntésre, úgyhogy sorban megcirógattam a tokájukat, ők pedig belekukkantottak a zsebeimbe abban a reményben, hogy van nálam habcukor, ami a dodók kedvenc csemegéje.

Anyám kinézett a házból a zsivajra, és már szaladt is felém az ösvényen. A dodók ezt látva bölcsen visszavonulót fújtak, mivel anyám veszélyességi foka a sebességével négyzetes arányban nőtt. Hosszú, forró ölelést kaptam, amit hálásan viszonoztam.

– Thursday! – kiáltott fel anyám könnyes szemmel. – Miért nem szóltál, hogy jössz?

– Meglepetésnek szántam. Állást vállaltam itt a városban.

Anyám többször is meglátogatott a kórházban, és magával ragadó stílusában Margot Vishler méheltávolításának részleteivel és nőegyleti pletykákkal untatott.

– Hogy van a karod?

– Néha elég merev, és ha ráfekszem, reggelre teljesen elmacskásodik. Szép a kert. Nem megyünk be?

Anyám szabadkozott figyelmetlenségéért, beterelt az ajtón, majd elvette a kabátomat, és beakasztotta a gardróbba. Furcsán pislogott az oldalamra szíjazott pisztoly láttán, úgyhogy inkább eltettem a fegyvert a táskámba. A házban, mint azt hamar konstatáltam, semmi nem változott: se a rendetlenség, se a bútorok, se a szag. Egy percig csak álltam, és nézelődtem, átadva magam a szívet melengető emlékek nyújtotta biztonságérzetnek. Swindonban voltam utoljára igazán boldog, és húsz éven át ez a ház volt az életem közepe. Most alattomosan az agyamba lopózott a kérdés, hogy valóban okos dolog volt-e elhagynom ezt a várost.

Besétáltunk a szépnek korántsem nevezhető nappaliba, ahol még mindig a barnák és a zöldek domináltak, s ami úgy festett, mint egy dralonkárpit-múzeum. A kandallópárkányon ott állt a fénykép, amin végzős rendőrakadémistaként a díszgyűlésen feszítek, s mellette az, amelyiken Anton bátyámmal gyakorlóruhában állünk a perzselő krími napsütésben. A kanapén idős pár ücsörgött a tévére meredve. – Polly! Mycroft! Nézzétek, ki van itt!

A nénikém volt olyan kedves, és felállt, hogy köszöntsön, Mycroftot viszont jobban érdekelte a tévében közvetített gyümölcs-felismerős vetélkedő, mint én. Üdvözlés gyanánt felém se nézve intett egyet, s közben idióta horkantásokkal nevetett egy faviccen.

– Angyalkám, Thursday, isten hozott! – szólt Polly. – Vigyázz, csupa púder az arcom.

„Mmmuah” hangot hallatva egymásé felé tartottuk az orcánkat. A nénikém penetráns levendulaillatot árasztott, és olyan vastagon ki volt sminkelve, hogy a jó Böske királynő is megirigyelte volna.

– Jól vagy, Polly néni?

– Soha jobban. – Kíméletlenül bokán rúgta férjét. – Mycroft, itt van az unokahúgod!

– Szervusz, kicsikém – köszönt a bácsi a lábát dörzsölve, de még mindig nem nézett rám. Polly halkabbra fogta a hangját.

– Aggódom miatta. Egész nap vagy a tévét bámulja, vagy a műhelyben szöszmötöl. Néha az az érzésem, teljesen agyalágyult lett.

Polly küldött egy szúrós pillantást Mycroft tarkójára, majd újra rám irányította figyelmét.

– Sokáig maradsz?

– Itt kapott állást – tájékoztatta anyám.

– Lefogytál?

– Edzőterembe járok.

– Van barátod?

– Nincs – feleltem. Tudtam, hogy a következő kérdés Tedről szól majd.

– Teddel beszéltél?

– Nem, és nem is szándékozom.

– Pedig olyan bűbájos fiú. A Bufóban az egekig magasztalták az új könyvét, az Egykoron zsiványok voltak-ot. Olvastad?

Erre nem is válaszoltam.

– Apáról van hír? – kérdeztem.

– Egyáltalán nem tetszett neki a halványlila hálószoba – felelte anyám. – Fel nem foghatom, miért javasoltad épp ezt a színt!

Polly néni egy fejbillentéssel közelebb hívott magához, majd harsányan belesziszegte a fülembe: – Ne csodálkozz anyádon; a fejébe vette, hogy apád összeszűri a levet egy másik nővel!

Anya elhadart valami átlátszó kifogást, és menekülésszerűen távozott.

Összeráncoltam a szemöldököm.

– Miféle nővel?

– Munka közben ismerte meg. Valami Lady Emma nemtommicsoda.

Felidéztem legutóbbi beszélgetésemet apával; szó esett Nelsonról és a francia revizionistákról.

– Emma Hamiltonról beszélsz?

A konyhaajtóban megjelent anyám feje.

– Te ismered azt a nőt? – kérdezte sértődötten.

– Személyesen nem. Meghalt valamikor a tizenkilencedik század közepén.

Anyám szeme összeszűkült.

– Megint a régi trükk.

Anya összeszedte magát, és kedves mosolyt erőltetett az arcára.

– Maradsz vacsorára?

Igent mondtam, s anya, apával szembeni indulatát egy időre feledve, elment előszedni egy csirkét, amit aztán a tökéletes íztelenségig főzhet. A tévés vetélkedő véget ért, s Mycroft kicsoszogott a konyhába cipzáros szürke kardigánjában, az Új Génszabász magazin egy példányát szorongatva.

– Mi lesz vacsorára? – kérdezte, miután megtalálta azt a helyet, ahol a leginkább útban volt.

Polly néni úgy nézett rá, mint holmi elkényeztetett lurkóra.

– Ide figyelj, Mycroft, ha annyira unatkozol, lábatlankodás helyett untasd egy kicsit Thursdayt! Mutasd meg neki, miket fabrikálsz a sufniban!

Mycroft üres tekintettel ránk bámult, aztán vállat vont, és a hátsó ajtó felé intett a fejével. Kibújt a papucsából, gumicsizmát húzott, a kardigánt pedig felcserélte egy rémséges skót kockás kabátra.

– Na menjünk, kicsikém – dörmögte, majd az ajtón kilépve elhessentette a dodókat, akik jó falatok reményében odagyűltek, és lendületes léptekkel elindult a műhely felé.

– Megjavíthatnád a kertkaput, Mycroft bácsi. Szörnyű állapotban van.

– Szó sincs róla – legyintett a bácsi. – Valahányszor valaki kinyitja és becsukja, annyi áramot fejleszt, hogy egy órán át megy tőle a tévé. Nemigen láttalak mostanában. El voltál utazva?

– Hát igen. Tíz évig.

Mycroft enyhe csodálkozással pillantott rám a pápaszeme fölött.

– Komolyan?

– Komolyan. Még mindig Owensszel dolgozol?

Owens a bácsikám asszisztense volt; régi bútordarab, aki ott volt, mikor Rutherford szétszedte az atomot. Mycrofttal már iskolába is együtt jártak.

– Ez szomorú história, Thursday. Épp egy olyan gép kifejlesztésén dolgoztunk, ami tojásfehérjéből és cukorból hevítéssel metanolt szintetizál, amikor egy impulzuslöket láncreakciót indított be, és Owensre rákötött a habcsók. Mire levéstük róla, szerencsétlen kilehelte a lelkét. Azóta Polly segít nekem.

Időközben megérkeztünk a műhelyhez. Az ajtót mindössze egy fatuskó és benne egy balta tartotta csukva. Odabent Mycroft kitapogatta a villanykapcsolót, a neonlámpák villogva kigyulladtak, és éles fény áradt szét a helységben. A kutatólabor nagyjából úgy festett, mint mikor legutóbb láttam, de csak ami a rendetlenséget és a limlomok mennyiségét illeti – a fejlesztés alatt álló szerkentyűk kicserélődtek benne. Annyit megtudtam anyám leveleiből, hogy Mycroft kidolgozta a telefax útján történő pizzaküldés módszerét, valamint sikerült helyesírás-ellenőrző programot építenie egy 2B-s ceruzába, de hogy jelenleg min dolgozik, arról sejtelmem sem volt.

– Hogy sikerült a memóriatörlő szerkezeted, Mycroft bácsi?

– A micsodám?

– A memóriatörlő szerkezeted. Mikor legutóbb itt jártam, épp azt tesztelted.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, édes lányom. No de mit szólsz ehhez?

A helyiség közepén egy nagy fehér Rolls-Royce díszelgett. Miközben Mycroft megkopogtatta az egyik fénycsövet, hogy ne villogjon, odasétáltam a kocsihoz.

– Új autód van, bácsikám?

– Dehogy, dehogy – felelte gyorsan Mycroft. – Nem tudok vezetni. Egy barátom, aki ilyeneket ad bérbe, panaszkodott, hogy két kocsit kell tartania: egy feketét temetésekre, meg egy fehéret esküvőkre. Sikerült megoldást találnom a problémájára.

Mycroft benyúlt a kocsiba, és eltekert egy jókora kapcsolótárcsát a műszerfalon. Halk zümmögés hangzott fel, s a kocsi lassan átszíneződött: törtfehér lett, aztán szürke, majd sötétszürke, s végül fekete.

– Ez valami fantasztikus, Mycroft bácsi!

– Azt mondod? Folyadékkristályos megoldást alkalmaztam. De többet is tud ennél a szerkezet. Figyeld csak!

Mycroft tovább tekerte jobbra a tárcsát, mire az autó kék lett, aztán lila, majd végül zöld, sárga pöttyökkel.

– Az egyszínű autók eltűnnek a süllyesztőben! De ez még mindig nem minden. Ha ebbe az állásba fordítom a pigmentátor vezérlőjét, akkor a kocsinak elvileg… Igen, igen, nézd csak!

Növekvő ámulattal figyeltem, amint az autó fokozatosan láthatatlanná vált: a folyadékkristályos bevonat a műhelybeli tárgyakat utánozva a szürke és a barna megannyi árnyalatára színeződött, s a kocsi néhány másodperc múltán már teljesen beleolvadt a héttérbe. Ezzel az őrületbe lehetne kergetni a közlekedési rendőröket, gondoltam.

– Kaméleokocsinak neveztem el. Vicces, nem?

– Nagyon.

Kinyújtottam a kezem, és megtapintottam az álcázott Rolls-Royce felmelegedett burkolatát. Meg akartam kérdezni Mycroft-tól, nem kaphatnék-e egy ilyen extrát a Speedsterembe, de elkéstem; bácsikám az érdeklődésemtől felvillanyozódva odasietett egy jókora redőnyös szekreterhez, és lelkesen integetett, hogy kövessem.

– Fordító indigó – szólt az izgalomtól zihálva, és több rakás élénk színű hártyavékony, fémesen csillogó lapra mutatott. –Rosettolátornak neveztem el. Már mutatom is, hogyan működik. Először is fogunk egy közönséges írólapot, ráteszünk egy spanyol indigót – a tintás oldala felfelé nézzen! –, arra jön a második papír, arra egy lengyel indigó, megint egy papír, német indigó, papír, végül francia indigó és az utolsó papír… így ni!

Mycroft összerázta a köteget, megfordítva letette az asztalra, én pedig odahúztam egy széket.

– Írj valamit a felső lapra! Bármit, amit akarsz.

– Bármit?

Mycroft bólintott, így hát leírtam: Nem látta a dodómat?

– És most.

Mycroft diadalmas arcot vágott.

– Nézd meg, édes lányom!

Leemeltem az legfelső indigót, és ezt találtam alatta, a saját kézírásommal: zHa visto mi dodo?

– Ez elképesztő!

– Örülök, hogy tetszik. Nézd meg a következőt is! Megnéztem. A lengyel indigó alatt ez állt: Gdzie jest moje dodo?

– Most dolgozom a hieroglifákon és az egyszerűsített egyiptomi íráson – magyarázta Mycroft, miközben elolvastam a német indigó alatti szöveget: Haben Sie mein Dodo gesehen? – A majával nagyon megszenvedtem, az eszperantóval pedig egyáltalán nem boldogulok. Fel nem foghatom, miért.

– Ezt millió helyen lehet majd használni! – lelkendeztem, azzal felfedtem az utolsó papírlapot, amin kissé meghökkentő módon ez állt: Mon aardvark n'a pas de nez.

– Várjunk csak, ez mi? „A földimalacomnak nincs orra”? Mycroft átnézett a vállam fölött, és mordult egyet.

– Biztos nem nyomtad rá eléggé a tollat. Rendőr vagy, igaz?

– Külszolos.

– Akkor ez feltehetőleg érdekelni fog – mondta a bácsi, és már indult is tovább. További furcsa és rejtélyes szerkentyűk mellett haladtunk el, amelyek funkcióját csak megtippelni tudtam. – Szerdán mutatom be ezt a masinát a rendőrség technikai fejlesztési bizottsága előtt.

Megállt egy gép mellett, amin olyasféle nagy tölcsér volt, mint a régi gramofonokon.

– Ez itt az úgynevezett olfaktográf. Két szóban el lehet mondani, mire jó. Azt minden valamirevaló véreb tanúsíthatja, hogy az egyes emberek illata épp olyan egyedi, akár az ujjlenyomatuk. Ebből következően egy szagfelismerő gépezet eredményesen alkalmazható olyan esetekben is, amikor az elkövető azonosítása a hagyományos módszerekkel nem lehetséges. Kesztyűt és álarcot felvehet a tolvaj, de a szagát nem tudja álcázni.

Mycroft a tölcsérre mutatott.

– Ez beszippantja a szagot, amit azután alkotóelemeire bont a saját fejlesztésű „olfraktoszkóp”-om. A komponensek analízise útján pedig összeáll a bűnöző „szaglenyomata”. A gép egyetlen helyiségen belül akár tíz ember illatát is izolálni tudja, és képes megkülönböztetni a frissebb és régebbi szagokat. Kimutatja, ha valahol az elmúlt hat hónapban elégettek egy pirítóst, és harminc különböző szivarmárkát ismer fel.

– Lehet, hogy beválik – mondtam némileg szkeptikusan. – És ez micsoda?

Egy rézből készült kalapszerűségre mutattam, amit drótok és égők dzsungele borított.

– Az ám! – csillant fel nagybátyám szeme. – Ez, úgy sejtem, tetszeni fog neked.

A fejembe nyomta a rézkalapot, és felkattintott egy túlméretezett kapcsolót. A szerkezet zümmögve életre kelt.

– Most történnie kéne valaminek? – érdeklődtem.

– Hunyd be a szemed, és lélegezz mélyeket! Igyekezz minden gondolatot száműzni az elmédből!

Behunytam a szemem, és türelmesen vártam.

– Hat már? – kérdezte Mycroft.

– Nem – feleltem, de aztán: – Várj csak! – Beúszott elém egy durbincs. – Látok egy halat. Itt van előttem. És jön még egy!

Jöttek sorban. Nemsokára már tarka halak egész raja úszkált behunyt szemem előtt. A vízió ciklikus volt: a halak kábé huszonöt másodpercenként visszaugrottak a kiindulási helyükre, és előről kezdték mozdulatsorukat.

– Ezt nevezem!

– Őrizd meg a nyugalmad, különben eltűnnek – figyelmeztetett csitító hangon Mycroft. – Most próbáld ki ezt is!

Rohanó, elmosódott képek villantak fel előttem, majd új jelenet bontakozott ki: csillagokkal pöttyözött tintafekete mező. Olyan volt, mintha az űrben utaznék.

– Na és ez hogy tetszik? – kérdezte Mycroft, és repülő kenyérpirítók felvonulását vetítette elém. Kinyitottam a szemem, mire a vízió nyomban szertefoszlott. Mycroft komoly képpel fürkészett.

– Használható? – kérdezte.

Bólintottam.

– Retinális képernyővédőnek neveztem el. Ha valakit untat a munkája, ahelyett, hogy kibámulna az ablakon, bekapcsol magának egy tetszőleges agypihentető képet. Ha megszólal a telefon, vagy betoppan a főnök, csak pislog egyet, és hopp! – máris visszatért a valóságba.

Visszaadtam a rézkalapot.

– A NyammBurger eladói kapkodni fognak utána. Mikor tervezed piacra dobni?

– Ott még nem tartunk. Egy-két apróságot tökéletesítenem kell rajta.

– Például? – firtattam gyanakodva.

– Hunyd be a szemed, és meglátod.

Úgy tettem, ahogy Mycroft mondta. Elúszott előttem egy hal. Pislogtam, és megláttam egy kenyérpirítót. A gép tényleg tökéletesítésre szorult.

– Ne félj – sietett megnyugtatni Mycroft –, pár óra alatt eltűnnek.

– Az olfraktoszkóp jobban tetszett.

– Amit eddig láttál, az még semmi! – Mycroft máris egy nagy szerelőasztalnál termett, amit szerszámok és gépalkatrészek borítottak. – Ez az eddigi talán legjelentősebb találmányom. Harminc év munkája van benne, és a biotechnika legújabb eredményeit alkalmazza. Ha megtudod, mi ez, garantálom, hogy ugrasz egy hátraszaltót.

Mycroft megfogta egy konyharuha sarkát, és színpadiasan széles mozdulattal lerántotta azt egy gömbakváriumról, amiben csontkukacoknak tűnő valamik hemzsegtek.

– Mik ezek, nyüvek?

– Nem nyüvek, Thursday. Könyvmoly-lárvák!

A közlést Mycroft olyan büszke mozdulattal kísérte, hogy azt hittem, a hiba az én készülékemben van.

– És az jó?

– Nagyon jó, Thursday. Ezek a kukacok látszólag csak arra alkalmasak, hogy Pisztráng Pajtás csemegézzen belőlük, pedig minden egyes példányba annyi új génszekvencia van belezsúfolva, hogy ahhoz képest a házi dodód genetikai kódja a gázóra-leolvasónak hagyott cetli!

– Egy pillanat, Mycroft bácsi – vetettem közbe. – Úgy emlékszem, téged eltiltottak a génszabászattól, miután az a gikszer történt a garnélákkal.

– Az apró félreértés volt – legyintett a bácsi. – Azoknak a féleszűeknek a KSZ-13-nál gőzük sincs a találmányom hasznáról.

– Ami hol jelentkezik? – kíváncsiskodtam.

– Az információtárolás miniatürizálása terén. Összegyűjtöttem a legjobb szótárakat, fogalomtárakat és lexikonokat, csakúgy mint az angol nyelv nyelvtanáról, alaktanáról és etimológiájáról szóló munkák javát, és az egész anyagot bekódoltam a könyvmoly-lárva kicsiny testében rejtőző DNS-be. Így születtek meg a „hiperkönyvmolyok”. Gondolom, egyetértünk abban, hogy jelentős tudományos eredményt képviselnek.

– Egyetértünk. De hogy lehet hozzáférni a tárolt adatokhoz?

– Mint mondtam, jelentős tudományos eredményt képviselnek, de van egy apró hátrányuk. Mindazonáltal az események időközben felgyorsultak. A könyvmolyok némelyike megszökött, és párosodott olyan példányokkal, amelyekbe enciklopédiákat, valamint történeti és életrajzi művek tömegét kódoltam. Az eredmény egy új törzs, amit duplapluszhiper-könyvmolynak neveztem el. Ezek a kicsikék a műsor igazi sztárjai.

Mycroft egy fiókból papírlapot vett elő, letépte a sarkát, és a fecnire ráírta a „kitűnő” szót.

– Ez mindössze kóstoló abból, amire a kukacaim képesek.

E szavakkal Mycroft az üveggömbbe ejtette a papírdarabkát. A lárvák egy percig se haboztak, nyomban megindultak a fecni felé. Ahelyett azonban, hogy felfalták volna, csupán köré gyűltek, izgatottan nyüzsögtek, és érdeklődve vizsgálgatták a szellemi táplálékot.

– Londonban én is tartottam gilisztákat, és azok se szerették a papírt…

– Csitt! – szólt rám Mycroft bácsi, és intett, hogy hajoljak közelebb a lárvákhoz.

– Remek!

– Mármint micsoda? – kérdeztem értetlenkedve, de mikor Mycroft mosolygó arcára néztem, rájöttem, hogy nem ő beszélt.

– Kiváló! – hallatszott megint a halk, susogó hang. – Felülmúlhatatlan! Eminens! Elsőrendű!

Összevont szemöldökkel a lárvákra meredtem, amelyek finoman lüktető, kis golyóvá zsúfolódtak össze a fecni körül.

– Csodálatos! – susogták a könyvmoly-lárvák. – Rendkívüli! Fantasztikus!

– Mit szólsz?

– Szinonimaférgek… Mindig sikerül bámulatba ejtened, Mycroft bácsi!

Mycroft azonban egyszerre csupa komolyság volt.

– Nem szimpla bioszótárt készítettem, Thursday. El se fogod hinni, mi mindenre képesek ezek a kicsikék.

Kinyitott egy szekrényt, és elővett belőle egy bőrkötéses könyvet, aminek a gerincét két arany P betű díszítette. A gazdagon díszített borítót súlyos rézpántokkal erősítették meg. Az előlap tele volt tárcsákkal, gombokkal, elektroncsövekkel és késes kapcsolókkal. Mutatós szerkezet volt, de Mycroft találmányainak esetében a látványérték nem mindig állt egyenes arányban a hasznossággal. A hetvenes évek elején például készített egy lenyűgözően szép masinát, ami semmi egyébre nem volt képes, mint hogy változó pontossággal megtippelje, hány magot rejt a bontatlan narancs.

– Ez micsoda? – érdeklődtem.

Mycroft büszkén elmosolyodott, és kidüllesztette a mellkasát.

– Ez egy…

A mondat csonka maradt. Ebben a szent pillanatban ugyanis Polly bekiáltott az ajtóból, hogy „Vacsora!”, mire Mycroft futólépésben elindult kifelé. Menet közben azt motyogta, hogy kolbászra lenne gusztusa, valamint rám szólt, hogy kapcsoljam le a villanyt, ha kimegyek. Magamra maradtam a műhelyben. El kellett ismernem, hogy Mycroft túlszárnyalta önmagát.

– Fenomenális! – susogták elismerően a könyvmoly-lárvák.

A vacsorát jó hangulatban költöttük el. Tíz év után bőven volt mit mesélnünk egymásnak magunkról, anyám pedig rengeteg dolgot tartott fontosnak közölni velem a Nőegylet témakörében.

– Tavaly majdnem hétezer fontnyi adományt gyűjtöttünk össze az időőr-árvák számára – tájékoztatott.

– Örvendetes – feleltem. – A Külszol minden felajánlásért hálás, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy vannak az Időőrségnél szegényebb csoportok is.

– Persze, tudom én – vágta rá anyám –, de olyan nagy a cégeteknél a titkolózás! Mivel foglalkoznak azok a csoportok?

– Hidd el, semmivel se tudok többet, mint te. Közelebb tennétek a halat?

– Hal nincs feltálalva – szögezte le a nénikém. – Crofty, remélem, nem használtad kísérleti egérnek az unokahúgodat.

Mycroft süketnek tettette magát. Pislogtam, és a hal eltűnt.

– A KSZ-20 alattiak közül én egyedül csak a KSZ-6-ot ismerem – folytatta Polly. – Ők a nemzetbiztonságiak. Ezt is csak azért tudjuk, mert olyan gondosan vigyáztak Mycroftra.

Oldalba bökte a férjét, aki nem reagált; azzal volt elfoglalva, hogy egy szalvétán kidolgozza a burokban koagulált tyúkpetesejt receptjét.

– A hatvanas években nem múlt el úgy hét, hogy Mycroftot ne raboltatta volna el valamelyik nagyhatalom – mesélte nosztalgikus sóhajjal Polly néni.

– Bizonyos információkat tevékenységünk sikere érdekében bizalmasan kell kezelnünk – mondtam fel a kincstári szöveget. – A titoktartás a legjobb fegyverünk.

– A Tégla azt írja, titkos egyletek tömege szövi át a Külszolt – dörmögte Mycroft, miután zsebre dugta az elkészült képletet. – A vombatokat említik mint a legfontosabbat. Igaz ez?

Vállat vontam.

– Szerintem nálunk se rosszabb a helyzet, mint bárhol, ahol emberek dolgoznak. Nekem speciel nem tűnt fel semmi, de engem mint nőt nyilván nem környékeznek meg a vombatok.

– Ez igazán nem szép dolog – csóválta a fejét Polly. – Lelkes támogatója vagyok a titkos egyleteknek – minél több van, annál jobb –, de az a véleményem, hogy mindenki előtt nyitva kellene állniuk, nemi megkülönböztetés nélkül.

– A férfiakat szívesen fogadják – mondtam –, ami azt jelenti, hogy legalább a lakosság felének nem kell bolondot csinálnia magából. Meglep, hogy téged nem hívtak meg vombatnak, bácsikám. Mycroft felmordult.

– Voltam én az, még annak idején Oxfordban. Semmi öröm nem volt benne. Az erszény kidörzsölte a hasamat, és az én mélyharapásommal kínszenvedés volt a folytonos rágcsálás.

Hallgattunk egy sort.

– Itt van a városban Phelps őrnagy – szólaltam meg végül témát váltva. – Találkoztam vele a léghajón. Azóta előléptették ezredessé, de még mindig a régi nótát fújja.

Íratlan szabály volt a házban, hogy nem beszélünk a krími háborúról, se Antonról. Az asztalnál megfagyott a levegő.

– Valóban? – kérdezte a szenvtelent játszva anyám.

– Joffynak lett egy parókiája fent Wanborough-ban – próbálta másra terelni a szót Polly. – Az övé az első GSI-templom Wessexben. A múlt héten beszéltem vele, azt mondja, nagy sikere van.

Joffy a másik bátyám volt. Már egészen fiatalon hívő lett, és végigzongorázta az összes vallást, mielőtt kikötött a GSI-nél.

– GSI? – dörmögte Mycroft. – Az meg mi a nyavalya?

– A Globális Standardizált Istenség – magyarázta Polly. – Minden vallásból van benne egy kicsi. Ha jól tudom, azért találták ki, hogy ne legyenek többé vallásháborúk.

Mycroft megint mordult egyet.

– A vallás nem ok a háborúra, hanem ürügy. Mi a berillium olvadáspontja?

– 1287 Celsius-fok – vágta rá Polly. – Szerintem Joffy nagyon ügyesen végzi a munkáját. Igazán felhívhatnád őt, Thursday.

– Lehet, hogy felhívom.

Joffyval sose voltunk túl jóban. Konzekvensen Dilibogyónak nevezett, és tizenöt éven át mindennap adott nekem egy tockost. El kellett törnöm az orrát, hogy leszokjon róla.

– Ha úgyis telefonálsz, egy füst alatt hívd fel…

– Anya!

– Úgy hírlik, szépen befutott. Adhatnál kettőtöknek annyi esélyt, hogy találkozol vele.

– Ted és énköztem mindennek vége, anya. Különben is, van barátom.

Ennél boldogítóbb hírrel nem is szolgálhattam volna anyámnak. Vágyai között előkelő helyen szerepelt, hogy dagadt bokám, aranyerem és derékfájásom legyen, unokákat potyogtassak, és obskúrus rokonok nevére kereszteljem őket. E téren a családban csak én jöhettem számításba, mivel Joffy nem volt az a típus, aki utódokkal örvendezteti meg felmenőit. Esküszöm, cseppet sem ódzkodtam a feladattól, épp csak nem akartam egyedül megszülni és felnevelni a gyerekeimet. Márpedig Ted volt az utolsó férfi, akivel kapcsolatban egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy az életem társa lehetne.

– Tényleg van barátod? Elárulod a nevét? Kimondtam az első nevet, ami eszembe jutott.

– Prusslick. Gauner Prusslick.

– Szép név – mosolygott anyám.

– Idióta név – füstölgött Mycroft. – De a Ted McTated se különb, ha már itt tartunk. Asztalt bonthatok? Kezdődik a Kender-szakáll kalandjai.

Polly és Mycroft magunkra hagytak minket anyámmal az asztalnál. Ted neve nem hangzott el többet köztünk, ahogy Antoné sem. Anya felajánlotta, hogy beköltözhetek a régi szobámba, de határozottan nemet mondtam. Egyrészt mikor otthon laktam, egyfolytában állt a bál, másrészt időközben harminchat éves lettem. Miután megittam a kávét, anyámmal a bejárati ajtóhoz sétáltunk.

– Ha meggondolnád magad, csak szólj, kislányom – mondta anya. – A szobádat meghagytuk olyannak, amilyen volt.

Ha ez igaz, gondoltam, akkor a falakról még mindig késő tinédzserkorom bálványai néznek le rémséges poszterek formájában. Erre pedig még rágondolni is szörnyű volt.

10.

A swindoni Finis Hotel

A leglelkesebb költőrajongók a Miltonok voltak. Érdemes belepillantani a londoni telefonkönyvbe: van benne durván négyezer John Milton, kétezer William Blake, körülbelül ezer Samuel Coleridge, ötszáz Percy Shelley, ugyanannyi Wordsworth és Keats, és akad pár Dryden is. Az ilyen tömeges névváltoztatás a bűnüldöző szervek munkájának útjába is akadályokat gördített. Miután egy kocsmai verekedés bírósági tárgyalásán kiderült, hogy a vádlottat, a sértettet, a tanút, a kocsmárost, az intézkedő rendőrt és a bírót is Alfred Tennysonnak hívják, törvény született arról, hogy a gyakori nevek viselői kötelesek azonosítószámot tetováltatni a fülük mögé. A módszert – a valóban praktikus közigazgatási intézkedések döntő többségéhez hasonlóan – negatívan fogadta a közvélemény.

Madd L. Mirch: A Különleges Szolgálat rövid története

Beálltam a hatalmas, fényesen kivilágított épület előtti parkolóba, és bezártam a kocsit. A szállodában, úgy tűnt, nagy a sürgés-forgás, s mikor bementem, nyomban láttam, miért. A lobbyban legalább két tucat, bő fehér ingbe és térdnadrágba öltözött férfi és nő lebzselt. Nem dobott fel a látványuk. Szemközt jókora tábla köszöntötte a 122. John Milton Konferencia résztvevőit. Vettem egy nagy levegőt, és odafurakodtam a recepciós pulthoz. A csillárnyi fülbevalót viselő, középkorú recepciós legszebb üdvözlő mosolyával tüntetett ki.

– Jó estét, hölgyem, üdvözlöm a Finisben, a kényelem és az elegancia fellegvárában. Korszerűen felszerelt, modern szolgáltatásokat nyújtó, négycsillagos szálloda vagyunk. Az a célunk, hogy az ön itt-tartózkodása a lehető legkellemesebb legyen.

Ezt úgy darálta el, mint egy mantrát. Könnyen oda tudtam képzelni őt egy NyammBurger-beli pult mögé.

– Szobafoglalásom van Next névre.

A recepciósnő bólintott, és végiglapozta a foglalási kártyákat.

– Keresem. Milton, Milton, Milton, Milton, Milton, Next, Milton, Milton, Milton, Milton, Milton, Milton. Sajnálom, de úgy tűnik, nem regisztráltuk a szobafoglalását.

– Megnézné még egyszer, kérem?

Megnézte még egyszer, és megtalált.

– Itt van. Valaki véletlenül berakta a Miltonok közé. Szükségem lesz egy ismertebb hitelkártya adataira. Elfogadunk Babbage-et, Góliátot, Newtont, Pascalt, Breakfast Clubot és sült banánt.

– Sült banánt?

– Bocsánat – szabadkozott a portásnő –, rossz papírt néztem. Ez a ma esti desszert.

Újra rám mosolygott, én pedig elővettem a Babbage-kártyámat.

– A 8128-as szoba lesz – nyújtotta át a nő a kulcsot, amin akkora karika volt, hogy kézisúlyzónak is bevált volna. – Minden szobánk légkondicionált, fel van szerelve minibárral és teafőzővel. A gépjárművét tágas, háromszáz férőhelyes, vízelvezetéses parkolónkban helyezte el?

Elfojtottam egy mosolyt.

– Köszönöm, igen. Állatot el tudnak helyezni?

– Természetesen. Minden Finis hotel felkészült kedvencek fogadására. Milyen állatról van szó?

– Dodóról.

– Jaj, azok édesek! Arnold unokaöcsémnek volt egy alka-madara, Bogyónak hívták. 1.4 verziójú volt, nem élt sokáig. Úgy tudom, manapság már jobbakat csinálnak. Foglalok egy helyet a kis barátjának. Kellemes itt-tartózkodást kívánok. Remélem, érdeklik a tizenhetedik századi lírikusok.

– Csak szakmai szinten.

– Tanít?

– Irodetes vagyok.

– Ahh.

A portásnő közelebb hajolt hozzám.

– Önnek bevallom, Miss Next: utálom Miltont. A korai dolgai még egész jók voltak, de miután Karcsinak elgurult a feje, nagyon elszállt, és abszolúte nem vette észre magát. Ebből is látszik, milyen egészségtelen a túlzásba vitt köztársaságpártiság.

– Hát igen.

– Majd' elfelejtettem. Ezt önnek hagyták itt.

A portásnő úgy varázsolt elő egy csokor virágot a pult alól, mint bűvész a nyulat.

– Egy bizonyos Mr Ted McTated hozta… Puff. Talált-süllyedt.

– … és két úr várja önt a Fakutyában.

– A Fakutyában?

– A Fakutya szállodánk széles italválasztékot kínáló, oldott hangulatú bárja. Barátságos környezet, gyakorlott és előzékeny pincérek várják kikapcsolódni vágyó vendégeinket.

– Kik várnak?

– Gyakorlott és előzékeny pincérek.

– Az érdekel, ki a két úr.

– Nem közölték a nevüket.

– Köszönöm, Miss…

– Barrett-Browning – mutatkozott be a recepciósnő. – Liz Barrett-Browning.

– A virágot tartsa meg, Liz. Tegye féltékennyé vele a barátját. Ha pedig Mr McTated újra jelentkezne, mondja, hogy meghaltam flekktífuszban.

Átverekedtem magam a Miltonok tömegén, és megcéloztam a Fakutyát. Nem volt nehéz megtalálni. Az ajtó fölött zöld neonfán gubbasztó nagy piros neonkutya díszelgett. A piros neoncső kétpercenként kialudt, s a kutya vigyora ott maradt magában a fán. A lobbyn átvágva meghallottam a bárból kiszűrődő élő jazz-zenét; mosolyra rándult a szám, mert felismertem Holroyd Wilson összetéveszthetetlen zongorajátékát. Wilson tősgyökeres és megrögzött swindoni volt. Elég lett volna felemelnie a telefont, és mehetett volna játszani Európa bármelyik klubjába, ő mégis Swindon-ban maradt. A bár, ha nem is zsúfolásig, de tele volt, jórészt iszogató Miltonokkal; tréfálkoztak, vagy épp átkozták a Stuart restaurációt, és Johnnak szólították egymást.

A bárpulthoz léptem. Épp happy hour volt a Fakutyában, minden ital 52 és fél pennybe került.

– Jó estét – köszöntött a csapos. – Miben hasonlít a Holló és a pénz?

– Poe költötte mindkettőt?

– Nyert – nevetett a csapos. – Mit adhatok?

– Egy Dupla Döfkét kérek. Next a nevem. Nem vár valaki?

A csapos, aki kalaposnak volt öltözve, az egyik túloldali bokszra mutatott, ahol két férfi ült félhomályba burkolózva. Fogtam az italomat, és elindultam feléjük. A bárban túl sokan voltak ahhoz, hogy támadástól kelljen tartanom, s közelebb érve már jobban meg tudtam nézni magamnak a két férfit.

Az idősebbik egy hetvenen túli ősz úriember volt, tekintélyes pofaszakállal. Jó szabású tweedöltönyt és ezüstszínű csokornyakkendőt viselt, sétapálcáján nyugvó keze barna kesztyűt markolt, s a mellette álló széken vadászkalap pihent. Miközben néztem, az öregúr hátravetette a fejét – pirospozsgás arca volt –, és ugató nevetésben tört ki valamitől, amit a társa mondott.

A másik férfi harminc körüli volt. Az öregúrral szemközt ült, egészen előrecsúszva a széken, feszült testtartásban. Tonikot fogyasztott, hajszálcsíkos öltönye drága holmi volt, de kissé viseltes. Ismerős volt valahonnan, de nem tudtam rájönni, honnan.

– Az urak engem keresnek?

Mindkét férfi felállt. Az idősebbik szólalt meg előbb.

– Miss Next? Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Nevem Analogy, Victor Analogy. A swindoni Irodet vezetője vagyok. Velem beszélt telefonon.

Kezet nyújtott, paroláztam vele.

– Részemről a szerencse, uram.

– Bemutatom Bowden Cable ügynököt. Vele fog együtt dolgozni.

– Rendkívül örülök, hogy megismerhetem, hölgyem – mondta Bowden ünnepélyesen, kissé zavartan és rendkívül visszafogottan.

– Nem lehet, hogy már volt szerencsénk egymáshoz? – kérdeztem, miközben kezet fogtunk.

– Nem – felelte határozottan Bowden. – Arra emlékeznék.

Victor leültetett Bowden mellé, aki udvariasan odébb húzódott.

Belekortyoltam az italomba. Olyan íze volt, mint a húgyba áztatott koszos lópokrócnak. Köhögőgörcsöt kaptam tőle. Bowden felajánlotta a zsebkendőjét.

– Dupla Döfke? – vonta fel a szemöldökét Victor. – Bátor lány.

– Köh-köszönöm.

– Isten hozta Swindonban – folytatta Victor. – Mindenekelőtt hadd fejezzem ki sajnálkozásunkat a kis balesete miatt. Semmi kétség, Hades egy szörnyeteg volt. Cseppet se bánom, hogy meghalt. Remélem, sikerült teljesen felépülnie.

– Nekem igen, de mások rosszabbul jártak.

– Ezt sajnálattal hallom. Magának mindenesetre nagyon örülünk. Ilyen kaliberű ügynök, mint maga, még sose érkezett tespedő városunkba.

Kissé zavartan néztem Analogyra.

– Nem egészen értem, mire céloz.

– Kereken megmondva az a helyzet, hogy mi itt valamennyien inkább elméleti szakemberek vagyunk, semmint tipikus Külszolügynökök. Bowden egykori társát, a maga elődjét, Jim Cromettyt lelőtték az óvárosban egy elbaltázott könyvvásárlás során. Jim jó barátunk volt; feleség és három gyerek maradt utána. Szeretném… eltökélt szándékom elkapni azt az embert, aki elvette tőlünk Cromettyt.

Egy hosszú pillanatig értetlenül bámultam a két komor arcba, aztán leesett a tantusz. Ezek azt hiszik, hogy igazi, harcedzett KSZ-5-ös ügynök vagyok, akit pihenni és regenerálódni küldtek ide. Ez egyébként nem volt szokatlan dolog. A KSZ-27-nél rendszeresen kaptunk lestrapált KSZ-9-eseket és KSZ-7-eseket. Kivétel nélkül mind flúgosak voltak.

– Olvasta maga az aktámat? – tettem fel a kérdést.

– Nem adták ki – válaszolta Analogy. – Nem mindennap fordul elő, hogy a Külszol 5 szédítő magasságából érkező ügynök tiszteli meg jámbor kis csapatunkat. Olyan embert akartunk, aki otthon van a terepmunkában, s aki emellett… hogy is fogalmazzak…?

Analogy elhallgatott, kereste a szavakat. Bowden kisegítette.

– Olyan ember kell nekünk, aki szükség esetén nem habozik a végső eszközökhöz nyúlni.

Töprengve néztem rájuk. Az lett volna fair, ha tiszta vizet öntök a pohárba, elvégre évek óta nem lőttem senkire a saját kocsimon meg egy látszólag golyóálló bűnöző-zsenin kívül, és hivatalosan nem a KSZ-5-höz, hanem a KSZ-27-hez tartoztam. Ugyanakkor komoly esély volt rá, hogy Acheron még az élők sorában van, és bennem változatlanul munkált a bosszúvágy – fontolóra kellett hát vennem, nem volna-e célszerűbb mégis belemennem a játékba.

Analogy zavartan fészkelődött.

– Crometty ügyében persze a gyilkosságiak nyomoznak. Illetékesség hiányában nem sokat tehetünk, de a Külszol mindig is nagyra volt a függetlenségével. Ha másirányú vizsgálataink során bizonyítékokra bukkannánk, senki nem vethetne ránk követ. Érti, mire célzok?

– Hogyne. Van valami elképzelésük, ki ölhette meg Cromettyt?

– Valaki jelentkezett nála azzal, hogy van egy eladó ritkasága. Egy Dickens-kéziratot emlegetett. Crometty elment megnézni az árut, és… nos, fegyvertelen volt.

– A swindoni irodetesek zöme nem tud a fegyverrel bánni – magyarázta Bowden. – Sokan el is utasítják az ilyen irányú kiképzést, azt mondják, az irodalmi nyomozómunka és a lövöldözés nem fér össze. Jobb fegyver a toll, mint a kard, satöbbi, satöbbi.

– A szó is tud találó lenni – feleltem higgadtan, azon kapva magam, hogy élvezem a titokzatos múltú KSZ-5-ös nő szerepét –, de a 9 mm-es lényegretörőbb.

A két férfi egy hosszú pillanatig némán meredt rám. Aztán Victor egy barnássárga borítékból elővett egy fényképet, és letette elém az asztalra.

– A véleményére lennék kíváncsi. A kép tegnap készült.

Megnéztem a fotót. Ismerős arc nézett róla rám.

– Ez Franz Backer.

– Mit tud róla?

– Nem sokat. A Góliát belső biztonsági szolgálatát vezeti. Azt firtatja, mihez akart kezdeni Hades a Chuzzlewit kéziratával.

– Elárulok egy titkot. Backer valóban a Góliát embere, de nem a biztonságiaknál van.

– Hanem?

– A Fegyverfejlesztő Intézetnél. Nyolcmilliárdos éves költségvetés fölött rendelkezik egy személyben.

– Nyolcmilliárd?

– Lefelé kerekítve. És úgy hírlik, a plazmafegyver kifejlesztésekor még ezt a keretet is túllépték. A pasas ravasz, ambiciózus és nagyon konok. Két hete érkezett Swindonba. Az ittlétét pedig csak egy dolog indokolhatja: hogy van itt valami, ami nagyon érdekli a Góliátot. Azt gyanítjuk, hogy Crometty a Chuzzlewit eredeti kéziratát ment el megnézni, és ha így van…

– Backer azért van itt, mert én ide jöttem – szögeztem le. – Gyanúsnak tartotta, hogy épp egy swindoni KSZ-27-es állásra jelentkezem – kérem, ne vegyék sértésnek.

– Nem vesszük annak – felelte Analogy. – De hogy Backer eljött ide, abból arra következtetek, hogy Hades él – vagy legalábbis a Góliátnál azt hiszik.

– Hát igen – bólintottam. – Aggasztó, igaz?

Analogy és Cable egymásra néztek. Elmondtak mindent, amit akartak: hogy örülnek nekem, hogy el akarják kapni Crometty gyilkosát, és hogy utálják Franz Backert. További kellemes estét kívántak hát nekem, kalapot-kabátot vettek, és már ott se voltak.

A jazz-műsor véget ért. A többiekkel együtt megtapsoltam Holroydot, aki nehézkesen felállt, integetett a közönségnek, majd kiment. Most, hogy már nem volt élő zene, a bár rövid idő alatt jószerével kiürült. Elnéztem jobbra – ott két Milton szemezett egymással –, majd a bár felé, ahol maroknyi öltönyös utazó ügynök igyekezett leinni a napi költségkeretét. Odasétáltam a zongorához, és leültem. Leütöttem pár akkordot, hogy kipróbáljam a karom, aztán bátorságra kaptam, és elkezdtem játszani egy duett alsó szólamát, amit még tudtam kívülről. Kerestem a csapos tekintetét, hogy kérjek tőle még egy italt, de ő nem nézett fel a pohártörölgetésből. Mikor harmadszor játszottam el a felső szólamot bevezető részt, megjelent a billentyűk fölött egy férfikéz, és pontosan belépve megszólaltatta a másik szólam legelső hangját. Behunytam a szemem; rögtön tudtam, ki az, de eszemben sem volt ránézni. Megcsapott az arcszesze illata, és láttam a sebhelyet a bal kezén. Libabőrös lett a tarkóm, s éreztem, hogy elpirulok. Automatikusan odébb húzódtam a zongoraszéken, hogy helyet adjak neki. Az ujjai együttmozdultak az enyéimmel, az összjátékunk szinte hibátlan volt. A csapos elismerően pillantott ránk, s az öltönyös ügynökök is odafordultak megnézni, ki zongorázik. Én kitartóan előre szegeztem a tekintetem. A kezem mind jobban ráállt a rég nem játszott darabra, ettől megnőtt az önbizalmam, és begyorsítottam. Fogadatlan partnerem híven követett, tartotta a tempót.

Körülbelül tíz percig játszottunk, de még mindig nem akaródzott ránéznem. Tudtam, hogy ha megteszem, rámosolyognék, azt pedig nem akartam. Tudja csak meg, hogy még mindig haragszom. Azután majd elbűvölhet. A darab végére értünk, de én továbbra is előre meredtem. A mellettem ülő férfi nem mozdult.

– Szervusz, Ted – szólaltam meg végül.

– Szervusz, Thursday.

Szórakozottan leütöttem pár billentyűt. Nem néztem rá.

– Rég találkoztunk – mondtam.

– Tíz éve – felelte. – Sok víz folyt le a Temzén azóta.

A hangja nem változott. A hajdan jól ismert melegség és érzékenység csengett benne. Ránéztem, de mikor találkozott a tekintetünk, gyorsan elfordultam. Fátyolosodni kezdett a szemem. Szégyelltem az érzéseimet, zavaromban megdörzsöltem az orrom. A hajviselete a régi volt, épp csak őszülni kezdett időközben. A szeme körül vékony ráncok jelentek meg – talán a kortól, talán csak a sok mosolygástól. Harmincéves volt, mikor szakítottunk, én huszonhat. Vajon én is olyan szépen öregedtem-e, mint ő? Az én koromban van-e még jogom haragot tartani? Anton nem támadt fel tőle, hogy összevesztem Teddel. Már ott tartottam, hogy kimondom: talán nem késő újra megpróbálnunk, de mikor kinyitottam a számat, egyszerre megdermedt a világ. A D-dúr akkord, amit leütöttem, kitartóan tovább zengett, Ted rám szegezett szeme egy pislogás közepén félig lehunyva maradt. Apa rosszabbul nem is időzíthetett volna.

– Szia, édesem! – lépett elő a homályból. – Zavarok?

– A válaszom határozott igen.

– Akkor nem tartlak fel sokáig. Mit szólsz ehhez?

A kezembe nyomott egy nagyobbfajta répa méretű görbe, sárga valamit. Óvatosan megszagoltam.

– Mi ez?

– Egy olyan növény gyümölcse, amit hetven év múlva találnak fel, teljesen eredeti ötlet alapján. Nézd csak…

Apa lehúzta a gyümölcs héját, és megkóstoltatta velem az omlós húsát.

– Ugye, milyen jó? Éretlenül le lehet szedni, és el lehet szállítani akár több ezer kilométer messzire, mert a hermetikusan záró, könnyen lebomló csomagolása frissen tartja. Tápláló, és még ízletes is. Egy Ann Bannon nevű zseniális mérnök rakta össze. Csak azt nem tudjuk, mi legyen a neve. Nincs ötleted?

– Biztos kitalálsz majd valamit. Mihez akarsz kezdeni vele?

– Arra gondoltam, hogy bedobom úgy tízezer évvel ezelőtt, lássuk, beválik-e. Hadd legyen mit ennie az emberiségnek. No de az idő nem vár, ahogy mondani szoktuk. Nem zavarlak tovább, foglalkozz Teddel.

A világ megremegett, és folytatódott az idő múlása. Ted kinyitotta a szemét, és rám nézett.

– Banán – mondtam, mert egyszerre rájöttem, mit mutatott apám.

– Tessék?

– Banán. A feltalálója után nevezték el.

– Zöldségeket beszélsz, Thursday – mondta nevetve Ted.

– Itt volt apám az előbb.

– Vagy úgy. Még mindig időmilliomos?

– Még mindig. Figyelj… sajnálom, ami történt.

– Én is – felelte Ted, aztán hallgatott.

Szerettem volna megérinteni az arcát, de végül beértem egy szóval:

– Hiányoztál.

Ez hiba volt, átkoztam is magam érte. Túl sokat mondtam és túl hamar. Ted zavartan fészkelődött.

– Te is hiányoztál nekem. Az első év volt a legrosszabb. Hallgatott egy kicsit. Leütött pár hangot a zongorán, majd így folytatta: – Élem az életem, és jó nekem itt. Néha azt hiszem, Thursday Next csupán valamelyik regényem szereplője, kitalált alak, akiben megszemélyesítettem a nőt, akit szeretni akartam.

Mára… szóval, túltettem magam a dolgon. Nem pont ezt reméltem hallani, de azok után, ami köztünk történt, nem tehettem szemrehányást Tednek.

– De hát ma megkerestél.

Ted rám mosolygott.

– Eljöttél a városba, ahol lakom, Thurs. A messziről érkezett barátot köszönteni szokás, vagy nem?

– És virágot is szokás venni neki? Phelps ezredes is kap rózsát?

– Nem, ő liliomot kap. A szokás nagy úr.

– Értem. Sokra vitted, Ted.

– Kösz – felelte. – Egyetlen levelemre se válaszoltál.

– Egyetlen leveledet se olvastam el.

– Férjhez mentél?

– Ahhoz szerintem nem sok közöd van.

– Ezek szerint nem.

A beszélgetés kellemetlenre fordult, ideje volt kihátrálni belőle.

– Ne haragudj, de hulla vagyok, és holnap nagyon nehéz napom lesz. Felálltam. Ted utánam bicegett. A Krím félszigeten elvesztette a fél lábát, de már jól boldogult nélküle. A bárpultnál utolért.

– Vacsora valamelyik este?

Szembefordultam vele.

– Állok elébe.

– Kedd?

– Legyen.

– Remek. – Ted összedörzsölte a tenyerét. – Összetrombitáljuk a régi bajtársakat.

Nem így képzeltem el a dolgot.

– Várj csak, mégsem jó a kedd.

– Hogyhogy? Három másodperce még jó volt. Megint beugrott apád?

– Nem, csak egy csomó dolgom van, helyet kell találnom Pickwicknek, és ki kell mennem érte az állomásra, mert nem bírja a léghajózást. Emlékszel, mikor elvittük Mullba, és lehányta az utaskísérőt?

Felmértem a viselkedésem. Kezdtem úgy locsogni, mint egy féleszű bakfis.

– Nehogy azt is elmondd – szólt Ted –, hogy hajat kell mosnod.

– Roppant vicces.

– Jut eszembe, miféle munkát kaptál Swindonban? – kérdezte Ted.

– Mosogatok a NyammBurgerben.

– Na persze. Külszol? Bólintottam.

– Beléptem az Irodet swindoni részlegébe.

– Állandóra? – jött a kérdés. – Úgy értem, végleg visszaköltöztél Swindonba?

– Nem tudom.

Rátettem a kezem az övére. Legszívesebben átöleltem volna őt, könnyekben törtem volna ki, és nyafogós fruska módjára elzokogtam volna neki, hogy szeretem, és örökké szeretni fogom, de, ahogy apám mondaná, erre alkalmatlan volt az idő és a hely. Jobbnak láttam inkább ellentámadást indítani a kérdések szintjén.

– Te megnősültél?

– Nem.

– Fel se merült benned?

– De, nagyon sokszor.

Hallgattunk. Olyan sok mondanivalónk volt egymás számára, hogy egyikünk se tudta, hogyan vágjon bele. Ted új frontot nyitott:

– Elmegyünk a III. Richardra?

– Még mindig játsszák?

– Persze.

– Csábító, de fenntartom, hogy nem tudom, mikor lesz időm. A dolgaim most elég… képlékenyek.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Nem mondhattam meg neki, hogy egy bűnöző-zseni nyomában vagyok, aki gondolatokat lop, látomásokat vetít, nem hagy nyomot a filmszalagon, és kacagva gyilkol. Ted sóhajtott, előkotort egy névjegyet, és letette a bárpultra.

– Hívj fel, ha lesz időd. Megígéred, hogy jelentkezel?

– Megígérem.

Arcon csókolt, kiürítette a poharát, még egyszer rám nézett, aztán kibicegett a bárból. Magamra maradtam a névjegyével. Nem tettem el. Nem volt szükségem rá. Fejből tudtam a telefonszámot.

A szobám pontosan olyan volt, mint az összes többi a szállodában. A képek a falra voltak csavarozva, a minibárban az italos üvegeket a smucig utazó ügynökök kinyitották, kiitták, aztán újratöltötték vízzel vagy hideg teával. A szoba északra nézett, kilátás nyílt belőle a légikikötőre. Az oszlophoz egy nagy negyvenüléses volt kikötve, ezüstös oldalát reflektorfény fürdette a sötét éjszakában. A kis léghajó, amivel érkeztem, már továbbrepült Salisburybe; átfutott a fejemen, hogy két nap múlva, mikor kiköt a visszaúton, felszállok rá. Bekapcsoltam a tévét, épp a Parlamenti hírek ment. A reggel óta tartó ádáz vita a Krímről még mindig nem ért véget. Kiraktam a zsebemből az aprót, kivettem a vállamra szíjazott tokból automata fegyveremet, és kinyitottam az éjjeliszekrény fiókját. Egy szög se fért bele. A Gideon-Biblián kívül benne volt Buddha tanításainak gyűjteménye, az angol nyelvű Korán, egy GSI-imakönyv, egy wesleyánus vitairat, két amulett a Keresztény Tudat Társaságától, Szent Zvlkx összegyűjtött elmélkedései és az elmaradhatatlan Shakespeare-összes. A könyveket átrakodtam a szekrénybe, hogy helyet csináljak a fiókban a pisztolyomnak. Azután kinyitottam a bőröndömet, és nekiálltam kipakolni. A londoni lakásomat nem adtam ki, mert nem tudtam, meddig maradok Swindonban. Furcsamód nagyon is elviselhetőnek kezdtem érezni a várost, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó dolog. Először mindent kiraktam az ágyra, csak azután tettem a helyükre a holmikat. Néhány könyv az íróasztalra került, az életmentő Jane Eyre pedig az éjjeliszekrényre. Ted fényképével a komódhoz léptem, és rövid tűnődés után lefelé fordítva beraktam a fehérneműs fiókba. Rendelkezésre állt az eredeti, a másolatra most nem volt szükségem. A tévéből áradt a szöveg:

– … az angol kormány a francia közvetítés és az angol telepesek biztonságára vállalt orosz garancia ellenére nem mutat hajlandóságot a budapesti tárgyalások folytatására. Mivel Anglia ragaszkodik új plazmafegyvere, az úgynevezett Buzogány bevetéséhez, úgy tűnik, továbbra sem lesz béke a fekete-tengeri félszigeten…

A hírolvasó lapozott.

– Belföldi híreink következnek. Chichesterben újra fellángolt az erőszak, miután neo-szürrealisták egy csoportja összegyűlt, hogy megünnepelje a szürrealizmus legalizálásának negyedik évfordulóját. A Bufo tudósítója, Henry Kottor a helyszínen tartózkodik. Henry, mi a helyzet ezekben a percekben?

A tévében remegős képű élő közvetítésre kapcsoltak, s én megálltam egy percre, hogy nézzem. A riporter mögött a háttérben egy feldöntött autó lángolt, és rohamfelszerelésbe öltözött rendőrök álldogáltak. Henry Kottor – aki krími haditudósítónak készült, és titkon remélte, hogy a háború nem ér véget, amíg ő ki nem jut a frontra – tengerészkék golyóálló mellényt viselt, és a csatatérről tudósító riporterek izgatott, akadozó stílusában beszélt.

– Azt kell mondanom, Brian, hogy kimondottan forró itt a levegő. Mintegy száz méterre vagyok a csatározások helyszínétől, és jó néhány felborított, lángoló autót látok. A rendőrök hiába igyekeznek távol tartani egymástól a harcoló feleket, próbálkozásaik rendre kudarcot vallanak a rendbontók számbeli fölénye miatt. Az este több száz raffaelita gyűlt a N'est pas unepipe kocsma köré, ahol vagy száz neo-szürrealista barikádozta el magát. A tömeg olasz reneszánsz jelszavakat skandált, és kövekkel, gránátokkal támadt. A neo-szürrealisták válaszul nagy, puha zsebórákkal felszerelkezve megrohamozták a tüntetők sorait, és már úgy tűnt, fölénybe kerülnek, mikor a rendőrség beavatkozott. Egy pillanat, a rendőrök épp most hoznak egy letartóztatott férfit. Megpróbálom szóra bírni.

Szomorúan megcsóváltam a fejem, és becsúsztattam néhány pár cipőt a szekrény aljába. Tombolt az erőszak, mikor a szürrealizmus be volt tiltva, és tombolt most is, mikor már nem volt betiltva. Kottor a közvetítést folytatva odalépett egy rendőrhöz, aki épp egy 16. századi ruhába öltözött suhancot vezetett el. A kölyök arcára a Sixtus-kápolnabeli Istenkéz hű reprodukciója volt tetoválva.

– Elnézést kérek, uram. Mi az ön válasza arra a kritikára, hogy önök egy intoleráns banda, akik nem tisztelik kellően a művészet minden aspektusát érintő változás és kísérletezés hordozta értéket?

A reneszanszista dühös pillantást küldött a kamerába.

– Az emberek mindig csak a balhézó reneszanszistákról beszélnek, de én láttam itt ma este barokkos srácokat, raffaelitákat, romantikusokat és manieristákat is. Íme az ékes bizonyíték rá, hogy a klasszikus művészet egységesen lép fel a haladás szó bástyája mögé bújó senkiháziakkal szemben. Nemcsak…

A rendőr ezen a ponton közbelépett, és elvonszolta a suhancot. Kottor félrehajolt egy repülő féltégla útjából, aztán lezárta bejelentkezését.

– Henry Kottor tudósította a Bufo Hírhálózatot Chicesterből.

Kikapcsoltam a tévét az éjjeliszekrényhez láncolt távirányítóval. Leültem az ágy szélére, kibontottam a copfom, és megdörzsöltem a fejem. Habozva megszagoltam a hajam, s úgy döntöttem, hogy nem zuhanyozom. Keményebb voltam Teddel, mint szándékomban állt. Ellentéteinkkel együtt is épp elég dolog kötött össze minket ahhoz, hogy jó barátok lehessünk.

11.

Polly belső szeme kigyúl

Azt hiszem, Wordsworth ugyanannyira meglepődött tőlem, mint én őtőle. Nyilván nem szokott hozzá, hogy a kedvenc emlékét felkeresve ott találjon valakit, aki a látványban gyönyörködik.

Polly Next – Exkluzív nyilatkozata a Vasárnapi Bagolyban

Miközben én Teddel foglalkoztam a magam esetlen módján, a nagybátyám és a nagynéném nekifeküdtek a munkának Mycroft műhelyében. Mint később megtudtam, minden a lehető legjobban ment nekik. Legalábbis eleinte.

Mycroft épp a könyvmoly-lárvákat etette, mikor Polly belépett a műhelybe a hírrel, hogy végzett egy, szinte a felfoghatatlanságig bonyolult matematikai számítással, amit férje bízott rá.

– Crofty drágám, megvan az eredmény, amit kértél – közölte Polly egy meggyötört ceruza végét szopogatva.

– Halljuk – mondta Mycroft, miközben ragokat szórt a könyvmoly-lárvák közé. Azok mohón vetették magukat a szellemi táplálékra.

– Kilenc.

Mycroft motyogott valamit, és felírta egy lapra a számot. Aztán kinyitotta azt a nagy, rézveretes könyvet, amelyikről nekem nem árult el semmit előző este. A könyv üreges belsejében elhelyezte Wordsworth Táncoló tűzliliomok című versének nagy betűkkel kinyomtatott példányát, s arra rászórta a könyvmoly-lárvákat, akik szorgalmasan munkához is láttak: apró testük és kifürkészhetetlen kollektív idjük tudattalanul feldolgozott minden mondatot, szót, szótagot és hangot. Alaposan megrágták a történeti, biográfiai és földrajzi utalásokat, aztán feltárták a metrum és a ritmus hordozta belső jelentést, majd elzsonglőrködtek a szubtextussal, a kontextussal és a hanglejtéssel. Ezután kiötlöttek pár saját sort, és az eredményt bináris kóddá konvertálták.

– Tavak! Aranyliliomok! Magány! Emlék! – suttogták izgatottan a kukacok, miközben Mycroft óvatosan rájuk csukta a könyvet, és bekattintotta a zárakat. Ezután bácsikám csatlakoztatta a vastag tápvezetéket a könyv hátlapjához, „be” állásba fordította a főkapcsolót, majd állítgatni kezdte a súlyos kötet címlapját elborító miriádnyi tárcsát és gombot. Bár a Műbejáró alapvetően bio-mechanikus eszköz volt, a működtetéséhez szükséges finomhangolást kézzel kellett elvégezni; s mivel a kaput abszurd mértékű bonyolultság jellemezte, Mycroft kénytelen volt jegyzőkönyvet vezetni a beindítási procedúra lépéseinek pontos sorrendjéről és a kombinációkról. Erre egy kisiskolásoknak készült füzetet használt, s mivel notóriusan tartott a külföldi kémektől, másolatot nem készített. Most a füzetet tanulmányozva tekergette a tárcsákat és állítgatta a kapcsolókat, egyidejűleg lassan fokozta a tápfeszültséget, s közben végig motyogott magának és Pollynak: – Binametrika. Szferika. Numerika. És…

– Bent vagy?

– Kint vagyok – hangzott a szomorú felelet. – Várjunk csak… Kész!

Az utolsó hibajelző lámpa is kialudt, és Mycroft arcán boldog mosoly terült szét. Lelkesen megszorította felesége kezét.

– Élnél a lehetőséggel? – kérdezte. – Akarsz az első ember lenni, aki belép egy Wordsworth-költeménybe?

Polly nyugtalanul nézett rá.

– Biztonságos dolog ez?

– Akár egy bunker – nyugtatta meg Mycroft. – Egy órája felkerestem a Hesperus balladabeli roncsát.

– Tényleg? És milyen volt?

– Vizes. És attól tartok, ott felejtettem a kabátomat.

– Azt, amit tőlem kaptál karácsonyra?

– Nem, a másikat. A nagy kockás kéket.

– Azt kaptad tőlem karácsonyra – zsémbelt Polly. – Igazán lehetnél egy kicsit figyelmesebb! Mit szeretnél tehát, mit csináljak?

– Egyelőre csak várj. Ha minden jól megy, mikor megnyomom ezt a nagy zöld gombot, a kukacok kinyitják a kaput, amin túl William Wordsworth kedvenc tűzliliomai várnak téged.

– És ha nem megy minden jól? – érdeldődött kissé nyugtalanul Polly. Mindig felrémlett benne az óriási habcsókba veszett Owens emléke, valahányszor férje rajta próbálta ki valamely gépezetét, jóllehet eddig Mycroft egyetlen találmánya sem tett kárt benne, eltekintve az egyszemélyes, butánmeghajtású vesszőparipa tesztelésekor szerzett könnyebb égési sérülésektől.

– Hmmm – hümmögött eltűnődve Mycroft. – Lehetséges, bár igen valószínűtlen, hogy olyan láncreakciót indítok be, amelynek során minden anyag megolvad, és elpusztul a világegyetem.

– Komolyan?

– Nem, nem komolyan. Ez csak egy kis tréfa volt. Felkészültél?

Polly elmosolyodott.

– Igen.

Mycroft megnyomta a nagy zöld gombot, mire a könyv halkan zümmögni kezdett. A környékbeli utcalámpák villogni kezdtek és elhalványodtak, mivel a gép rendkívül sok áramot vett fel a kukacok biometrikus információinak átalakításához. Aztán a házaspár figyelő szeme előtt vékony fénycsík tűnt fel a műhelyben, mintha valaki résnyire nyitotta volna a télből a nyárba nyíló ajtót. Kavargó porszemek csillogtak az egyre szélesedő fénykapuban, ami végül akkorára nőtt, hogy már be lehetett lépni rajta.

– Nincs más dolgod, mint átmenni! – harsogta túl a gép zaját Mycroft. – Siess, a kapu kinyitása nagyon sok energiát emészt fel!

A nagyfeszültség elnehezítette a levegőt. A közeli fémtárgyak táncolni és pattogni kezdtek a statikus töltéstől.

Polly az ajtóhoz lépett, bizonytalan mosolyt küldött férje felé, majd felemelt kezével megérintette a ragyogó fehérséget, ami hullámokat vetett. Ezután vett egy nagy levegőt, és átlépte a kaput. Vakító villanás és nagy erejű elektromos kisülés következett; a gép mellett kialakult két gázplazma-golyóbis, és elröppent két irányba. Mycroftnak félre kellett hajolnia az egyik elől, s az utóbb a Rolls-Royce-nak ütközve ártalmatlanul kipukkadt. A másik az olfraktográfon robbant fel, és kisebb tüzet okozott. Ezután egy szempillantás alatt kihunyt a fény, megszűnt a zaj, a kapu bezárult, és az utcalámpák villogva kifényesedtek.

– Felhők! Boldog, vidám! Táncos fejek! – csicseregték a jóllakott kukacok, s a könyv borítóján életre keltek a rezgő mutatók: elkezdődött a kétperces visszaszámlálás a kapu újbóli kinyitásáig. Mycroft elégedetten mosolygott, s a pipáját keresve végigtapogatta zsebeit. Végül arra az elkedvetlenítő konklúzióra jutott, hogy a pipa is a Hesperuson maradt; jobb híján letelepedett hát egy iróniaindikátor prototípusára, és várt. Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A Műbejárón átlépve Polly egy nagy tó füves mellékén találta magát, nem messze a szelíden a partra simuló víztükörtől. Ragyogóan sütött a nap, kövér kis felhők úsztak lustán az azúrkék égen. Polly az öböl partja mentén, egy nyírfaliget fáinak foltos árnyékában több ezer rikító sárga liliomot pillantott meg. Egy szellő, mely a tavasz édes illatát hordozta, hajlongó táncra késztette a virágtengert. Pollyt átjárta a jelenet békéje, nyugalma. Olyan világba csöppent, ami nem ismeri az emberi rosszindulatot, gonoszságot. Ez valóban maga volt a Paradicsom.

– Gyönyörű! – törtek ki belőle végül a szavakká szilárduló gondolatok. – Ezek a virágok, ezek a színek, ez az illat – mintha pezsgőt lélegeznék be!

– Elnyeri tetszését, asszonyom?

Nyolcvan év körüli, fekete köpenyt viselő férfi bukkant fel Polly mellett. Cserzett arcán félmosoly ült, tekintetét a virágokon nyugtatta.

– Gyakran ellátogatok ide – szólt. – Valahányszor kedélyem a mélabú súlya alatt nyög.

– Szerencsés ember – mondta Polly. – Nekünk be kell érnünk a gyümölcskvízzel.

– Gyümölcskvízzel?

– Az egy vetélkedő. Tudja, a tévében.

– Tévében?

– Igen, az olyasmi, mint a mozi, csak reklámokat is adnak.

Az öregember értetlenkedő pillantást vetett Pollyra, majd ismét a tó felé fordult.

– Gyakran ellátogatok ide – ismételte meg. – Valahányszor kedélyem a mélabú súlya alatt nyög.

– Ezt már mondta.

Az öreg most mintha mély álomból ébredt volna fel.

– Kegyed hogy kerül ide?

– A férjem küldött. Polly Next vagyok.

– Én ide járok, ha merengő éjeken lelkem önmagába néz.

A virágok felé intett.

– A liliomok miatt, természetesen.

Polly a rikító sárga virágokra nézett, s azok felé susogtak a meleg fuvallatban.

– Bár nekem is ilyen jó memóriám volna – motyogta. A fekete köpenyes férfi rámosolygott.

– Nem maradt más nekem, csak a belső szemem – mondta bánatosan, s arcáról eltűnt a mosoly. – Itt van minden, ami egykor voltam. A műveimben lakozik az életem. Egy élet, amely több kötetnyi szó csupán – mily költői is! Mélyet sóhajtott, majd hozzátette: – De, tudja, a magány nem csupa áldás.

Most valamivel távolabbra bámult, a napfényben csillogó tótükörre.

– Milyen rég haltam meg? – kérdezte hirtelen.

– Több, mint százötven éve.

– Valóban? Árulja el: mi lett a francia forradalom vége?

– Még nem igazán lehet tudni.

A nap most elbújt, s Wordsworth a homlokát ráncolta.

– Ejnye – motyogta nem emlékszem, hogy írtam volna ilyet…

Polly is odanézett. Egy hatalmas, sötét esőfelhő takarta el a napot.

– Hogyhogy…? – kezdte, de mikor körülnézett, Wordsworth már nem volt sehol. Az ég elsötétült, s a távolból mennydörgés fenyegető hangja érkezett. Erőre kapott a szél. A tó elvesztette mélységét, s mintha befagyott volna, a liliomok mozdulatlan, sárga-zöld tömeggé dermedtek. Polly felkiáltott félelmében. Az ég és a tó összeolvadt; a liliomok, a fák és a felhők visszatértek versbéli helyükre, átváltoztak szavakká, hangokká, papíron tekergő vonalakká, amelyeknek nincs egyéb értelmük, csak az, amivel a képzelet felruházza őket. Polly még egy utolsó rémült sikolyt hallatott, aztán rázuhant a sötétség, és magába zárta őt a költemény.

12.

Külszol 27 – az Irodalmi Detektívcsoport

…Ma reggel munkába állt az alegységnél Crometty utódja, Thursday Next. Nem szabadulok a gondolattól, hogy ez a nő teljességgel alkalmatlan erre a feladatra, s abban is kételkedem, hogy olyan épelméjű, amilyennek tartja magát. Megannyi démon lakik benne, régiek, újak egyaránt, s nem tudom, Swindon-e a legalkalmasabb hely a kiűzésükre…

Részlet Bowden Cable naplójából

A swindoni Külszol-irodák közös épületben kaptak helyet a helyi rendőrséggel; a megszállás idején felhúzott, jellegzetesen rideg és funkcionális, germán stílusú tömb, ami eredetileg bíróságnak épült, ha más nem, legalább tágas volt. Bejáratát fémkereső kapu őrizte, azon átjutottam igazolványom felmutatása után a hatalmas, zsivajjal teli előcsarnokba, a jövő-menő rendőrök és látogatókártyás civilek közé. A tömegből néhányan rögtön belém is ütköztek; ráköszöntem pár régi arcra, aztán odaverekedtem magam az ügyeleteshez. Épp egy bő fehér inget és térdnadrágot viselő férfi adta elő a panaszát az őrmesternek. A rendőr kifejezéstelen arccal bámult rá. Nem először hallott ilyen sztorit.

– Neve? – kérdezte fásultan.

– John Milton.

– Melyik John Milton?

John Milton sóhajtott.

– Négyszáz-kilencvenhatos.

Az őrmester feljegyezte az adatot.

– Mennyit vittek el?

– Kétszázat készpénzben és az összes hitelkártyámat.

– Értesítette a bankját?

– Természetesen.

– És úgy gondolja, hogy a támadója egy Percy Shelley volt?

– Igen – bólintott a Milton. – Mielőtt elrohant, a kezembe nyomott egy röpiratot a modern vallási dogmák elutasításáról.

– Szia, Ross – köszöntem.

Az őrmester rám nézett, majd egy másodperc múltán szélesen elvigyorodott.

– Thursday! Mesélték, hogy visszajössz! Azt is hallottam, hogy a KSZ-5-ig vitted.

Viszonoztam a mosolyt. Ross már akkor is ügyeletesként dolgozott, mikor a swindoni rendőrséghez kerültem.

– Mi szél hozott? – tudakolta. – Területi irodát nyitsz? KSZ-9 vagy ilyesmi? Felkavarod egy kicsit a swindoni állóvizet?

– Nem éppen. Az itteni Irodethez jöttem. Ross hamar elrejtette az arcára kiülő kétkedést.

– Remek! – mondta megjátszott lelkesedéssel. – Később megiszunk valamit?

Örömmel beleegyeztem, s miután megtudtam, merre vannak az Irodet helyiségei, magára hagytam Rosst Milton 496-tal.

Felmentem a fordulós lépcsőn a felső szintre, majd az útmutatást követve megcéloztam az épület végét. Az egész nyugati szárnyat a Külszol területi részlegei foglalták el. Volt itt irodájuk környezetvédelmiseknek, csakúgy mint a Műtárgylopási Csoportnak, az Időőrségnek, sőt még Bökőnek is, de ő ritkán mutatkozott idefent – jobban szerette a sötét és meglehetősen bűzös kuckóját lent a mélygarázsban. A folyosó zsúfolva volt könyvszekrényekkel és irattartókkal; az ősrégi szőnyeg középen már pókhálósra kopott. Össze se lehetett hasonlítani ezt a helyet az Irodet londoni központjával, ahol a legmodernebb adattárolási eszközök álltak rendelkezésünkre. Nagy sokára megérkeztem a keresett ajtó elé, és bekopogtam rajta. Nem kaptam választ, így hát beléptem.

A helyiség úgy festett, mint egy vidéki kúria könyvtárszobája. Két emelet belmagasságú volt, s a fal minden egyes négyzetcentiméterét könyvespolcok borították. A körbefutó erkélyre, ahonnan a magasabban lévő polcokat lehetett elérni, csigalépcső vezetett fel. A helyiség közepén íróasztalok álltak könyvtári olvasótermet idéző elrendezésben. Minden vízszintes felületen, így a padlón is tornyokban álltak a könyvek és az iratok – nem fért a fejembe, hogy tud itt bárki bármit megtalálni. A szobában öten dolgoztak, de látszólag egyikük se vette észre, hogy beléptem. Megszólalt az egyik telefon, s egy fiatalember felvette.

– Irodet, parancsoljon – jelentkezett be udvariasan, majd összerezzent a vonal túlsó végéről érkező szózuhatag hallatán.

– Igazán sajnálom, hölgyem, ha nem tetszett önnek a Titus Andronicus – mondta végül –, de attól tartok, ebben nem vagyunk illetékesek. Azt tudom javasolni, hogy maradjon a vígjátékoknál. Kiszúrtam Victor Analogyt, aki egy munkatársával együtt épp egy aktát tanulmányozott. Besétáltam a látómezejébe, megálltam, és vártam, hogy felszabaduljon.

– Á, Next! Üdvözlöm! Egy perc türelmét kérném, ha megbocsát. Bólintottam, s Victor folytatta: – …nem vall Keatsre se a cikornyás stílus, se a harmadik versszak kissé esetlen felépítése. Az az érzésem, ez ügyes hamisítvány, de azért küldesd rá a metrumanalizátort.

Az ügynök bólintott, és távozott. Victor mosolyogva kezet rázott velem.

– Ez Robber volt. Az ő asztala a tizenkilencedik századi lírahamisítás. Jöjjön, körbevezetem.

A könyvespolcok felé intett. – A szavak olyanok, mint a falevelek, Thursday. Vagy még inkább, mint az emberek: szeretik egymás társaságát. Elmosolyodott.

– Több, mint egymilliárd szót őrzünk itt. A java kézikönyv. Egészen jó gyűjteményünk van az alapművekből, és van itt egy s más, amit a Bodley-féle könyvtárban se talál meg. Az alagsori raktárunk is tele van. Nagyobb helyre kellene költöznünk, de az Irodet kissé alulfinanszírozott, hogy finoman fogalmazzak.

Analogy egy asztalt megkerülve odavezetett a szálegyenesen ülő Bowdenhez. Az ügynök zakója gondosan a szék támlájára hajtva pihent, s az íróasztalán olyan katonás rend volt, hogy azt már perverznek éreztem.

– Bowdent már ismeri. Derék fickó. Tizenkét éve van nálunk, szakterülete a tizenkilencedik századi próza. Ő fogja bevezetni magát a dolgokba. Az lesz a maga asztala.

Analogy megállt, és az üres íróasztalra meredt. Az nem pluszban került oda. Egy bajtársuk meghalt, és én vettem át a helyét. Egy halott cipőjébe bújok, egy halott székére ülök le. Az ügynök, aki a következő asztalnál ült, érdeklődve nézett rám.

– Ő Stayman. Ha kérdése van a szerzői jogról vagy a kortárs szépprózáról, hozzá forduljon.

Stayman bandzsa volt és köpcös, jóformán szélesebb, mint amilyen magas. Mikor rám vigyorgott, megpillantottam a reggeli maradványait a foga közt.

Victor továbblépett a következő asztalhoz.

– A tizenhetedik és tizennyolcadik századi költészet és próza felelőse Helmut Bell, aki a csatornán túli testvérszervezetünk jóvoltából vendégeskedik nálunk. Azért jött, hogy megoldjon egy vacak Goethe-fordítással kapcsolatos problémát, de azóta már egy neonáci mozgalommal foglalkozik, akik fasiszta szentet akarnak csinálni Friedrich Nietzschéből.

Az ötven év körüli Herr Bell gyanakodva mért végig. Zakó volt rajta, de a nyakkendőjét levette a melegben.

– KSZ-5, heh? – kérdezte, de úgy, mintha valami rút nemi betegséget emlegetne.

– KSZ-27-es vagyok, akárcsak maga – feleltem teljes őszinteséggel. – Nyolc évig dolgoztam Londonban Boswell alatt.

Bell felemelt egy megfakult disznóbőrbe kötött, réges-réginek látszó könyvet, és letette elém.

– Erről mi a véleménye?

A kezembe vettem a poros kötetet, és megnéztem a gerincét.

– Az emberi vágyak hívsága – olvastam fel. – Samuel Johnson 1749-es műve, az első olyan, amit a saját neve alatt jelentetett meg.

Kinyitottam a könyvet, forgatni kezdtem az elsárgult lapokat.

– Első kiadás. Igen értékes lenne, ha…

– Ha? – kapott a szón Bell.

Megszagoltam a papírt, majd végighúztam a lapon az ujjam, és megnyaltam. Aztán megvizsgáltam a könyv gerincét, megkopogtattam a borítót – s végül úgy visszadobtam az asztalra a súlyos kötetet, hogy csak úgy puffant.

– Ha eredeti lenne.

– Minden elismerésem, Miss Next – dicsért meg Herr Bell. – Egyszer feltétlenül el kell beszélgetnünk Johnsonról.

– Annyira azért nem volt nehéz a feladat – ismertem be. – Londonban két raklapnyi ilyen hamis Johnsonunk van, több mint háromszázezer font piaci értékben.

– Londonban is? – kiáltott fel meglepetten Bell. – Hat hónapja vadászunk erre a bandára. Azt hittük, helyi érdekeltségűek.

– Hívja fel Boswellt Londonban. Csak hivatkozzon rám, és minden segítséget megkap tőle.

Herr Bell azonmód felemelte a telefont, és lekért a központostól egy számot. Victor a központi helyiségből a kisebb irodákba nyíló számos tejüveges ajtó egyikéhez vezetett engem, és résnyire kinyitotta. Odabenn két ingujjas ügynök egy feszes nadrágot és hímzett felsőt viselő férfit hallgatott ki.

– Jacoby és Chicane dolgozik minden Shakespeare-rel kapcsolatos bűnügyön – magyarázta Victor, miután becsukta az ajtót. – Foglalkoznak a hamisításokkal, az illegális kereskedelemmel és a szemérmetlenül szabad értelmezésű színrevitelekkel. A színész, aki épp bent van velük, Graham Huxtable. Tiltott egyszemélyes előadást csinált a Vízkeresztből. Visszaeső elkövető, pénzbüntetés vár rá, és óvadékkal fogják kötelezni a bűnismétléstől való tartózkodásra. A Malvoliója valami egészen rettenetes.

Victor most egy másik helyiségbe nyitott be, ahol egy egypetéjű ikerpár számítógépezettel dolgozott. A szobában kellemetlenül meleg volt a több ezer szeleptől, s a relék kattogása csak úgy szaggatta a dobhártyát. Ez volt az első modern berendezés, amit az irodában láttam.

– Ők a Singleton fivérek, Jeff és Geoff. A feladatuk a metrumanalizátor működtetése. A gép bármely prózai vagy lírai művet elemeire bont – szavak, központozás, nyelvtan, satöbbi –, aztán összehasonlítja az irodalmi ismertetőjegyeket a célszerzőnek a memóriában tárolt mintájával. Kilencvennyolc százalékos pontossággal dolgozik. Jó hasznát vesszük a hamisítványok kiszűrésében. Egy kéziratlapot, amit az Antonius és Kleopátra egy korai vázlatából valónak mondtak, annak alapján dobott vissza, hogy túl sok ige volt benne soronként.

Victor becsukta az ajtót.

– Ennyien vagyunk. A swindoni Irodet általános főnöke Parson Basedow. Az ő elöljárója a salisbury-i területi parancsnok. Parson jobbára békén hagy minket, s ez jól is van így. Viszont szeret rögtön az első nap megismerkedni az új ügynökeinkkel, ezért arra kérem, nézzen be hozzá. Ha továbbmegy a folyosón, a 28. szobában találja őt.

Visszasétáltunk az asztalomhoz. Victor minden jót kívánt nekem, aztán otthagyott, hogy egyeztessen Helmuttal a Doktor Faustus hepiendesre átírt befejezéssel piacra dobott kalózkiadásáról.

Leültem a székemre, és kihúztam az íróasztal fiókját. Semmi nem volt benne, még egy ceruzaforgács se. Bowden figyelte, mit csinálok.

– Victor kiürítette Crometty halálának másnapján.

– James Crometty – dünnyögtem. – Nem akarna beszélni róla?

Bowden a kezébe vett egy ceruzát, és megpróbálta a hegyes végére állítva egyensúlyozni.

– Crometty elsősorban tizenkilencedik századi költészettel és prózával foglalkozott. Jó ügynök volt, de nem elég higgadt, és kevéssé törődött az előírásokkal. Egyik este azután eltűnt, miután elmondta, hogy kapott egy tippet egy ritka kéziratról. Egy héttel később találtunk rá a bezárt Morgue utcai Holló pubban. Hat golyót kapott az arcába.

– Borzalmas.

– Azelőtt is vesztettem már el barátokat – folytatta Bowden, fegyelmezetten tartva szokásos beszédtempóját –, de vele nagyon jóban voltam, és bajtársaként örömmel haltam volna meg helyette.

Most könnyedén megdörzsölte az orrát – mindössze ennyi árulkodott az érzelmeiről.

– Lelki embernek tartom magam, Miss Next, noha nem vagyok vallásos. Lelkiség alatt mindössze azt értem, hogy úgy érzem, van bennem jóság, és adott körülmények között igyekszem etikus módon eljárni. Ért engem?

Bólintottam.

– Ezzel együtt is nagyon szívesen kioltanám annak az embernek az életét, aki ezt a borzalmat művelte. Eljárok gyakorolni a lőtérre, és most már mindig hordok magamnál fegyvert. Tessék…

– Majd később megmutatja, Mr Cable. Van valami, amin elindulhatunk?

– Nincs. A világon semmi. Nem tudjuk, kivel találkozott, és nem tudjuk, miért. Van ismerősöm a gyilkossági csoportnál; ők se tudnak semmit.

– Ha valakit hatszor arcon lőnek, az arra utal, hogy a tettes élvezi, amit csinál – szögeztem le. – Félek, Cromettyn az se segített volna, ha van nála fegyver.

– Igaza lehet – sóhajtott Bowden. – Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor irodetes nyomozás során pisztolyt kellett volna rántani.

Rábólintottam. Tíz éve még Londonban is ez volt a helyzet. Csakhogy azóta a nagy üzlet, a rengeteg pénz, ami az irodalmi művek árusításában és terjesztésében van, az elszántabb bűnözők érdeklődését is felkeltette. Kapásból fel tudtam sorolni vagy négy olyan irodetest, aki kötelessége teljesítése közben vesztette életét.

– Durva világ van kint az utcán. Nem olyan, mint a filmekben. Hallott a chichesteri szürrealisták tegnap esti zavargásáról?

– Természetesen – felelte Bowden. – Az a gyanúm, hamarosan Swindonban is sor kerül ilyesmire. A művészeti főiskolán tavaly kis híján lázadás tört ki, mikor a felügyelet elbocsátott egy előadót, aki titokban az absztrakt expresszionizmust propagálta a hallgatóknak. Vád alá akarták helyezni a vizuálismédium-értelmezési törvény megsértése miatt. Ha jól tudom, Oroszországba szökött.

Megnéztem az órámat.

– Jelentkeznem kell a parancsnoknál.

A komoly képű Bowden engedélyezett magának egy ritka mosolyt.

– Sok szerencsét kívánok hozzá. Ha megengedi, hogy adjak egy jó tanácsot, ne mutogassa neki a pisztolyát. Basedow parancsnok James korai halála dacára nem örülne neki, ha az irodetesek állandóan fegyvert viselnének. Úgy véli, nekünk az íróasztal mögött van a helyünk.

13

A Capel-y-ffin-i templom

Köszönetet mondtam Bowdennek, beraktam a pisztolyomat az íróasztalfiókba, aztán elindultam a folyosón. Kettőt koppintottam a keresett ajtóra, behívtak, s egy előtérbe értem, ahol fiatal titkár fogadott. Bemutatkoztam, s ő a türelmemet kérte.

– A parancsnok úr hamarosan fogadja. Kér addig egy kávét?

– Nem, köszönöm.

A titkár kíváncsian fürkészett.

– Azt mondják, azért jött ide Londonból, hogy megbosszulja Jim Crometty halálát. Azt is mondják, hogy megölt két embert. És hogy az apja arcától megáll az óra. Ez mind igaz?

– Attól függ, honnan nézzük. A hivatali pletykák hamar lábra kapnak, igaz-e?

Parson Basedow kinyitotta előttem a szobája ajtaját, és egy fejmozdulattal betessékelt. Magas, sovány, szürke arcú férfi volt, jókora bajusszal. A szeme alatti táskák arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt az éjjel. A szobája a legpuritánabb berendezésű parancsnoki iroda volt, amit életemben láttam. A fal mellett golftáskák sorakoztak, s egy sebtében félrerakott gurító ütőt is felfedeztem.

Basedow szívélyesen rám mosolygott, és hellyel kínált, mielőtt ő maga leült volna.

– Cigarettát?

– Köszönöm, nem dohányzom.

– Én sem.

Basedow egy hosszú pillanatig rám bámult, s közben hosszú ujjaival dobolt makulátlan íróasztalán. Aztán kinyitotta az előtte fekvő dossziét, s egy darabig némán olvasott. A KSZ-5-ös aktámat tanulmányozta; Analogyval nyilván nem voltak olyan jó bizalmas viszonyban, hogy információkat cseréljenek.

– Thursday Next ügynök, hm? – Basedow tekintete végigszaladt pályafutásom fontosabb állomásain. – Szép utat járt be. Rendőrség, Krím, megint a rendőrség, majd 75-ben Londonba költözött. Miért?

– Az előmenetel érdekében, uram.

Parson Basedow mordult egyet, és tovább olvasott.

– Nyolc év a Külszolnál, kétszer kapott dicséretet. Nemrég kölcsönadták a KSZ-5-nek. Az ottani tevékenységének a leírása erősen cenzúrázva van, de annyit közölnek, hogy tűzharcban megsebesült.

Basedow rám pillantott a szemüvege fölött.

– Viszonozta a tüzet?

– Nem.

– Örülök.

– Én lőttem először.

– Annak kevésbé örülök.

Parson töprengve simogatta a bajuszát.

– Maga Londonban első osztályú ügynök volt, Shakespeare-rel dolgozott. Előkelő beosztás. Ezt cserélte le egy harmadosztályú ügynöki állásra itt a semmi közepén. Miért?

– Változnak az idők, és változunk mi is. Parson morgott egyet, és becsukta a dossziét.

– Én itt nemcsak az Irodetet felügyelem, hanem a Műtárgylopási Csoportot, a Vámpírizmus & Lycanthropiát, az Időőrséget, a Terrorelhárítást, a rendvédelmet és a sintértelepet is. Golfozik?

– Nem, uram.

– Elég baj az. Hol is tartottam? Ja, igen. Mindeme alegységek közül, tudja, melyiktől félek a legjobban?

– Sejtelmem sincs, uram.

– Megmondom magának: egyiktől sem. Amitől a legjobban félek, az a Külszol területi költségvetési értekezlete. Tisztában van vele, mit jelent ez, Next?

– Nem, uram.

– Azt jelenti, hogy valahányszor valamelyikük túlórát akar elszámoltatni velem, vagy extra igénnyel hozakodik elő, túl kell lépnem a költségvetést, és akkor megfájdul a fejem itt.

A bal halántékára mutatott.

– Azt pedig nagyon nem szeretem. Világos?

– Világos, uram.

Felemelte az aktámat, és meglengette felém.

– Úgy hallom, volt egy kis kellemetlensége a nagyvárosban. Meg is haltak kollégái. Ami itt van, az egészen más tészta. Mi adatelemzésből élünk. Ha le akar tartóztatni valakit, bízza az egyenruhásokra. Nem futkosunk pisztollyal rosszfiúk után, nem túlórázunk, és semmi szín alatt nem végzünk huszonnégy órás megfigyeléseket. Megértette?

– Megértettem, uram.

– Akkor ejtsünk egy szót Hadesról is.

Megdobbant a szívem; azt hittem, ha valamit, ezt a részt biztosan kicenzúrázták.

– Úgy hallom, maga szerint még él.

Nem feleltem rögtön. Önkéntelenül a dossziéra néztem, és Basedow kitalálta, mi jár a fejemben.

– Ugyan, dehogy, ez nincs benne, kedvesem. Lehet, hogy vidéki bugris parancsnok vagyok, de azért hozzám is eljut ez-az. Úgy gondolja, hogy Hades életben van?

Hogy Victorban és Bowdenben megbízhatok, azt tudtam, de Basedow esetében voltak kétségeim. Jobbnak láttam, ha nem kockáztatok.

– Megviselt a stressz, uram. Hades meghalt.

Basedow bedugta a dossziémat a kimenő kosárba, majd hátradőlt a széken, és látható élvezettél megsimogatta a bajuszát.

– Szóval nem azért jött ide, hogy utána kutasson?

– Ha Hades élne is, mit keresne Swindonban, uram?

Parson arcán nyugtalanság suhant át.

– Ahogy mondja.

Elmosolyodott és felállt, jelezve, hogy az elbeszélgetés véget ért.

– Jól van, nem tartóztatom tovább. Még egy utolsó tanács: tanuljon meg golfozni. Rendkívül élvezetes és pihentető sport. Tessék, egy példány az alegység költségvetési elszámolásából, ez pedig a környékbeli golfpályák listája. Tanulmányozza mindkettőt! Sok sikert kívánok.

Kimentem, és becsuktam magam után az ajtót. A titkár felnézett a munkájából.

– Beszélt a költségvetésről?

– Nagyjából csak arról beszélt. Van itt egy szemetes?

A titkár elmosolyodott, és lábbal elém tolta a papírkosarat. Habozás nélkül beledobtam a vaskos iratköteget.

– Bravó.

Már majdnem a kilincsen volt a kezem, mikor berontott az ajtón egy alacsony, kék öltönyös férfi. Egy faxot olvasott, s bár elsodort engem, fel se nézett, hanem szó nélkül becsörtetett Parson szobájába. A titkár figyelte a reakciómat.

– Nocsak, nocsak – motyogtam. – Franz Backer.

– Ismeri?

– Hivatalosan nem.

– Rokonszenves, akár egy sírgödör – jegyezte meg a titkár, akinek nyilván beloptam magam a szívébe a költségvetés szemétbe pottyantásával. – Kerülje el nagy ívben. Góliátos az ipse.

Parson szobájának csukott ajtajára néztem.

– Mit keres itt?

A titkár vállat vont, majd cinkosan rám kacsintott, és lassan, célzatosan ezt mondta: – Hozom a kávét, amit ígértem. Két cukorral kérte, jól emlékszem?

– Nem, nem kértem kávét.

– Dehogynem. Két cukorral. KÉT cukorral.

Közben az asztalán álló interkomra mutogatott.

– Isten az atyám! – fakadt ki. – Szótagoljam?

Végre leesett a tantusz. A titkár halvány mosolyt küldött felém, és kisietett a szobából. Gyorsan leültem az asztalához, megnyomtam a kettes számmal jelzett gombot, és a készülék fölé hajoltam.

– Nem szeretem, ha kopogtatás nélkül rám tör, Backer.

– Süllyedezem a szégyentől, Parson. Tud valamit a nő Hadesról?

– Azt állítja, nem.

– Hazudik. Nem véletlenül jött ide. Ha előbb találom meg Hadest, mint ő, megszabadulhatunk tőle.

– Kevesebb többes számot, Franz – fakadt ki ingerülten Parson.

– Teljes mértékben együttműködöm a Góliáttal, de maga alattam dolgozik, és tőlem kapta a felhatalmazását, tehát azt bármikor visszavonhatom. Úgy csináljuk, ahogy nekem tetszik, vagy nem csináljuk sehogy. Felfogta?

Backer nem jött zavarba, sőt, leereszkedő modorban válaszolt.

– Hát persze, Parson, de remélem, maga is felfogta, hogy ha bármilyen gikszer történik, a Góliát Konszern személyesen magát teszi felelőssé.

Leültem üres íróasztalomhoz. Úgy tűnt, elég sok minden folyik itt, amiből engem kihagynak. Mikor Bowden a vállamra tette a kezét, összerezzentem.

– Elnézést, nem akartam megijeszteni. Túl van a parancsnok költségvetési előadásán?

– És még egyében is. Franz Backer úgy sétált be hozzá, mintha hazamenne.

Bowden vállat vont.

– A Góliáttól jött, megteheti.

Bowden levette a zakóját a széktámláról, és gondosan a karjára hajtotta.

– Hova megyünk? – tudakoltam.

– Megebédelünk, aztán utánanézünk egy nyomnak a Chuzzlewit-ügyben. A részleteket elmondom útközben. Van kocsija?

Bowden nem volt elragadtatva a tarka Porschémtől.

– Mintha egy kicsit túl feltűnő lenne ez az autó.

– Ellenkezőleg – feleltem. – Fel se merül senkiben, hogy ez egy irodetes kocsija. Egyébként is, muszáj ezt használnom.

Bowden beszállt az anyósülésre, és enyhe undorral megszemlélte a spártai utasteret.

– Valami gond van, Miss Next? Miért néz így rám?

Most, hogy Bowden ott ült mellettem a kocsiban, egyszerre rádöbbentem, honnan volt ismerős az arca. Ő volt az utas, amikor a kocsi megjelent a kórházi szobámban. Az események sorban igazolták önmagukat.

14.

Ebéd Bowdennel

Bowden Cable azok közé a becsületes és megbízható ügynökök közé tartozik, akik a Külszol gerincét alkotják. Ezek az emberek sose kapnak dicséretet, kitüntetést, s a nyilvánosság számára láthatatlanok. Mégis tíz magamfajtával ér fel mindegyikük.

Thursday Next: Egy külszolos élete

Bowden egy, a régi oxfordi út mellett működő autósbüfébe vitt el. Cseppet sem találtam kézenfekvőnek, hogy épp egy ilyen helyen akarjon ebédelni. A berendezés kőkemény narancsszínű műanyagszékekből és elsárgult, a szélek mentén már felpúposodott melaminbevonatú asztalokból állt. Az ablakokon alig lehetett kilátni, olyan koszosak voltak, a nejlonfüggönyöket lehúzta a rájuk rakódott zsír súlya. A mennyezet tele volt aggatva légypapírokkal, de azok rég nem értek semmit: már a foglyul ejtett legyek is kiszáradtak és leporladtak róluk. Valaki régi naptárakból sebtében kivágott képek kitűzésével igyekezett barátságosabbá tenni a helyiséget; a befalazott és egy vázára való művirággal díszített kandalló fölött pedig az 1978-as angol futballválogatott dedikált fotója lógott.

– Biztos ide akart jönni? – tettem fel a kérdést, miután viszolyogva leültem az egyik ablak-közeli asztalhoz.

– Jól főznek – felelte Bowden, mintha ez volna az egyetlen fontos szempont.

Rágózó pincérnő lépett az asztalunkhoz, s görbe evőeszközöket tett le elénk. Ötven körüli volt, a felszolgálóruháját pedig talán még az anyjától örökölte.

– Üdv, Mr Cable – köszönt színtelen, érdeklődést épp csak sejtető hangon. – Jól van?

– Köszönöm, Lottie, remekül. Bemutatom az új társamat, Thursday Nextet.

Lottie sandán nézett rám.

– Next százados a rokona?

– A bátyám volt – feleltem emelt hangon, mintha jelezni akarnám Lottie-nak, hogy nem szégyellem a rokonságot. – És nem igaz, amit mondtak róla.

A pincérnő úgy meredt rám, mintha mondani akarna valamit, de nem volna mersze hozzá.

– Mit hozhatok? – kérdezte inkább megjátszott derűvel. Neki is elesett valakije a rohamban – ezt éreztem a viselkedésén.

– Mi a mai menü? – érdeklődött Bowden.

– Soupe d'auverge au fromage – felelte Lottie – és rojoes cominho.

– Az mi? – tudakoltam.

– Köményes párolt disznóhús korianderrel és citrommal – világosított fel Bowden.

– Jól hangzik.

– Két menüt kérünk, és egy kancsó ásványvizet.

A pincérnő bólintott, felírta a rendelést, és mielőtt távozott, szomorkásan rám mosolygott.

Bowden érdeklődve fürkészett. Előbb-utóbb magától is rájött volna, hogy megjártam a hadsereget. Bélyegként viseltem a frontszolgálat nyomait.

– Krími veterán? Tud róla, hogy Phelps ezredes a városban van?

– Igen, tegnap összefutottam vele a léghajón. Fűzött, hogy vegyek részt az egyik gyűlésén.

– És elmegy?

– Viccel? Phelps szerint a krími konfliktus ideális befejezése az lenne, ha addig harcolnánk, amíg mindenki meg nem hal és a félszigetből egyetlen nagy, méreggel átitatott aknamező nem lesz. Remélem, hogy az ENSZ-nek sikerül mindkét kormányt észhez térítenie.

– Engem is behívtak 78-ban – mesélte Bowden. – Az alapkiképzést is végigcsináltam. De szerencsére épp abban az évben halt meg a cár, és az utódjának, a koronahercegnek fontosabb dolga is volt, mint háborúzni, így az oroszok visszavonultak. Nem lett rám szükség a fronton.

– Olvastam valahol, hogy a háború kitörése óta eltelt százharmincegy évből összesen csak hét évig zajlott fegyveres harc.

– Abban a hét évben viszont beleadtak apait-anyait – mutatott rá Bowden.

Ráfüggesztettem a tekintetem. Ivott egy korty vizet, de csak miután megkínált engem.

– Feleség? Gyerekek?

– Semmi. Nem volna ellenemre a dolog, de még nem volt időm felkutatni életem párját. A külszolos munka nem sok lehetőség ad a társkeresésre, és bevallom, nem is vagyok könnyen ismerkedő típus. Viszont megpályáztam egy ohiói állást az Irodet ottani megfelelőjénél. Ez remek alkalomnak tűnik a nősülésre.

– Odaát jól fizetnek, és fantasztikus a felszereltségük. Ha ilyen lehetőséget ajánlanának, én is fontolóra venném, hogy elfogadom.

– Tényleg? Komolyan mondja? – kapott a szón Bowden.

Fellobbanó izgalma meghökkentő volt szokásos tartózkodó stílusát ismerve.

– Persze… világot látni jó dolog – hebegtem. Megijedtem, hogy Bowden félreértette szavaimat, s megpróbáltam másra terelni a szót. – Maga már… öh… régóta dolgozik az Irodetnél?

Bowden elgondolkodott.

– Tíz éve. Tizenkilencedik századi irodalomból diplomáztam Camebridge-ben, és rögtön beálltam az Irodethez. Jim Crometty volt az, aki az első naptól a szárnyai alá vett.

Merengve kibámult az ablakon.

– Ha én is ott lettem volna…

– Akkor maga is halott lenne. Aki hatszor arcba lő valakit, azt nem a vasárnapi iskolából szalajtották. Gondolkodás nélkül megölte volna magát is. Nekem elhiheti: nincs értelmük a „mi lett volna, ha” típusú kérdéseknek. Hades két kollégámat lőtte ki mellőlem. Százszor kielemeztem magamban a történteket, de hiába kapnék még egy esélyt, valószínűleg pontosan ugyanúgy zajlana le a dolog.

Lottie felszolgálta a levest, és egy kosár friss kenyeret is hozott hozzá.

– Jó étvágyat – szólt. – A ház ajándéka.

– De hát… – tiltakoztam volna, de Lottie leintett.

– Ne mondjon semmit – darálta higgadtan. – A roham után. A borzalom után. A halál első hulláma után – maga visszament segíteni. Maga visszament. És ez nálam jó pont. – Azzal sarkon fordult, és elment.

A leves finom volt; a rojoes cominho még finomabb.

– Victor mondta, hogy maga Londonban Shakespeare-en dolgozhatott – kezdett új témába Bowden.

A Shakespeare-ügyeknek volt a legnagyobb presztízsük az Irodet berkeiben. A második helyen a tavi iskola állt, a harmadikon a restauráció korának vígjátékai. Az erre alapuló hierarchia még a legegalitáriusabb irodákban is érezhető volt.

– A londoni csapatban nem sok előmeneteli lehetőség volt, így hát pár év után megkaptam Shakespeare-t – magyaráztam, miközben törtem egy falat kenyeret. – Londonban sok bajunk van a baconistákkal.

Bowden felpillantott.

– Miként értékeli a baconista elméletet?

– Gyenge. Mint sokan mások, én is biztosra veszem, hogy a Shakespeare-összest nem egyedül Shakespeare írta. De hogy Sir Francis Bacon egy alig ismert színészt használjon strómannak? Ezt nem veszem be.

– Végzett ügyvéd volt – mutatott rá Bowden. – És sok darabban találkozunk a jogászzsargonnal.

– Az semmit sem jelent – legyintettem. – Greene és Nashe is használnak jogi kifejezéseket, Ben Jonsonról nem is beszélve. Egyik sem tanult jogot. Az úgynevezett kódrendszert pedig ne is emlegesse, ha lehet.

– Attól ne tartson – felelte Bowden. – Nem fogom. Én sem vagyok baconista. Nem ő írta a darabokat.

– Miért ilyen biztos benne?

– Csak el kell olvasni a De Augmentis Scientariumot – Bacon egyenesen kritizálja benne a népszerű kortárs drámát. És ez nem minden: mikor Shakespeare színtársulata színházalapítási kérelmet nyújtott be a királyhoz, azt egy bizottság elé terjesztették elbírálásra. Mit gondol, ki volt a testületnek az a tagja, aki a leghevesebben ellenezte a kérelem jóváhagyását?

– Francis Bacon? – tippeltem.

– Ő bizony. Azokat a darabokat nem Bacon írta, az biztos. Az évek során magam is felállítottam pár elméletet. Hallott már Edward de Vere-ről, Oxford tizenhetedik grófjáról?

– Valami rémlik.

– Bizonyítékok vannak rá, hogy ő – Baconnel ellentétben – tudott írni, és nem is rosszul. Egy pillanat.

Lottie egy telefonkészüléket hozott az asztalhoz. Bowden élé tette le, aki megtörölte a száját az asztalkendővel.

– Tessék.

Felnézett rám.

– Igen, itt van. Azonnal megyünk. Köszönöm.

– Baj van?

– A nagybátyját és a nagynénjét… nem is tudom, hogy mondjam… elrabolták őket!

Mikor megérkeztünk, már jó néhány rendőrségi és külszolos autó állt anyám háza előtt. A kerítésen kívül bámészkodók kisebb tömege verődött össze és bámult befelé. A dodók, akik nem tudták mire vélni a nagy felhajtást, szintén összegyűltek és visszabámultak. Megmutattam a jelvényemet az őrt álló rendőrnek.

– Irodet? – mondta fitymálóan. – Nem engedhetem be, hölgyem. Itt csak a rendőrség és a KSZ-9 illetékes.

– A bácsikámról van szó! – csattantam fel, mire a zsaru kelletlenül utat engedett nekem. Az irodetes jelvénynek Swindonban se volt nagyobb tekintélye, mint Londonban: kábé annyit ért, mint egy villamosbérlet. Anyámat a nappaliban találtam, használt papírzsebkendőkkel körülvéve. Leültem mellé, és megkérdeztem, mi történt.

Trombitálva kifújta az orrát.

– Egy órakor kiszóltam nekik, hogy jöjjenek vacsorázni. Kolbász volt, Mycroft kedvence. Nem jött felelet, hát kimentem a műhelybe. Nyomuk se volt, és a kétszárnyú ajtó tárva-nyitva állt. Mycroft nem ment volna el csak úgy szó nélkül itthonról.

Ehhez kétség sem fért. Mycroft ki se tette a lábát a házból, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Owens habcsókba fúlása óta Pollyt küldözgette mindenhova.

– Elloptak valamit? – fordultam egy KSZ-9-es ügynökhöz, aki fagyosan nézett rám. Nem volt ínyére, hogy egy irodetes faggatja.

– Ki tudja? – felelte szinte közönyösen. – Ha nem tévedek, maga járt mostanában a műhelyben.

– Igen, tegnap este.

– Akkor, ha esetleg körülnézne, maga közölhetné velünk, hogy hiányzik-e valami.

Bekísértek Mycroft műhelyébe. A hátsó ajtót felfeszítették. Figyelmesen megvizsgáltam a helyszínt. Az asztal, amelyen Mycroft a könyvmoly-lárvákat tartotta, üres volt; csak a Műbejáró hátuljába csatlakoztatható vastag, villásdugós tápkábel árválkodott rajta.

– Ott voltak dolgok. Egy sor gömbakvárium tele kis kukacokkal meg egy jókora könyv, középkori templomi Bibliához hasonló…

– Le tudja rajzolni? – kérdezte egy ismerős hang.

Megfordultam. Franz Backer bámult rám a félhomályból, kezében egy vékony cigarettával. Mellette egy góliátos technikus zümmögő szenzorral pásztázta a padlót.

– Lám, lám – morogtam. – Mintha Franz Backert látnám. Miért érdekli a Góliátot a nagybátyám?

– Le tudja rajzolni? – ismételte meg a kérdését Backer. Bólintottam, mire egy másik góliátos papírt és ceruzát nyomott a kezembe. Készítettem egy skiccet arról, amit láttam: a súlyos rézpántokról és a könyv borítóján sorakozó tárcsák és kapcsolók dzsungeléról. Franz Backer átvette tőlem a rajzot, és élénk érdeklődéssel tanulmányozni kezdte. Közben bejött még egy góliátos technikus a műhelybe.

– Nos? – kérdezte Backer.

Az ügynök feszesen tisztelgett, majd megmutatott Backernek egy jókora, kissé megolvadt csíptetőt.

– Next professzor házilag bekötött egy kábelt a szomszédos trafó-alállomáson. Beszéltem az áramszolgáltatóval. Azt mondták, tegnap késő este három alkalommal is regisztráltak körülbelül 1,8 megawattos hirtelen áramfogyasztás-növekedést.

Franz Backer hozzám fordult.

– Bízza ránk ezt az ügyet, Next – mondta. – Se az emberrablás, se a lopás nem tartozik az Irodet illetékességi körébe.

– Ki tette ezt? – vágtam hozzá a kérdést, de Backer nem esett hanyatt tőlem. Intően rázta az ujját.

– Ez a nyomozás nem a maga asztala. Ha megtudunk valamit, informáljuk. Vagy nem. Majd eldöntöm.

Azzal faképnél hagyott.

– Acheron volt az, igaz? – kérdeztem nyomatékkal.

Backer megtorpant, és szembefordult velem.

– Acheron meghalt. Ropogósra sült a 12-es kereszteződésnél. Ne nagyon terjessze a teóriáját, kisasszony. A végén még labilisebbnek fogják hinni, mint amilyen valójában.

Szikrányi jóindulat nélkül rám mosolygott, aztán kiment a műhelyből, hogy beüljön a rá váró kocsiba.

15.

Isten hozta, Isten vele, Mr Quaverly!

Ma már kevesen emlékeznek Mr Quaverlyre. Ha bárki közülünk 1985 előtt olvasta volna a Martin Chuzzlewit-et, találkozott volna benne egy mellékszereplővel, aki Mrs Todger penziójában lakik, és egy ízben fesztelenül eldiskurál Pecksniffékkel a lepkékről, jóllehet szinte semmit sem tud róluk. A 235. oldal alján ma is ott lóg a kalapja a fogason, de ez minden, ami megmaradt belőle…

Madd L. Mirch: Thursday Next esetei, 6. kötet

– Le a kalappal! – szólt halkan Acheron, Mycroft Műbejáróját szemlélve. – Ez valóban bámulatos!

Mycroft hallgatott. Mióta a vers rázárult Pollyra, kizárólag felesége sorsa foglalkoztatta. Tiltakozása ellenére még az ajtó újbóli kinyílása előtt kihúzták a dugót a gépből, és neki fogalma sem volt, hogy hús-vér ember egyáltalán életben maradhat-e egy versben rekedve. Bekötött szemmel szállították el őt, s most egy nagy és hajdan fényűző hotel klubhelyiségében állt. A berendezés még idézte a régi dicsőséget, de már kopott, elhasznált volt. A gyöngyberakásos hangversenyzongoráról lerítt, hogy rég nem hangolták fel, s a bár tükörfala elől hiányoztak az italok. Mycroft kinézett az ablakon, megpróbálta kitalálni, hol tartják fogva. Nem volt nehéz dolga. A rengeteg drapp Griffin gépkocsi és az óriásplakátok hiánya egyértelművé tette, hogy a Walesi Népköztársaságban van: olyan helyen, ahova a hazai törvény keze nem ér el. Megszökni aligha tud, és ha sikerülne is, mihez kezd? Talán még át is tudna vergődni a határon, de a világért sem hagyná sorsára Pollyt, aki még mindig ott van a versben – a versben, ami pillanatnyilag nem egyéb, mint egy szavakkal telenyomtatott fecni Hades szivarzsebében. A papírt esélye sincs visszaszerezni, hacsak nem rémisztő küzdelem árán, de a könyvmoly-lárvák és a Műbejáró nélkül Polly amúgy sem szabadulhatna ki wordsworth-i börtönéből. Mycroft az ajkába harapott, és figyelmét a helyiségben tartózkodó többi emberre irányította. Négyen voltak még ott rajta és Hadesen kívül – s közülük ketten pisztolyt szorongattak.

– Isten hozta, Next professzor! – szólt széles vigyorral Hades. – Egyik zseni üdvözli a másikat.

A gonosztevő a gépen legeltette a szemét, s mutatóujjával az egyik gömbakvárium peremén körözött. A kukacok épp a Mansfield Parkot falták, és azon rágódtak, vajon hogyan szerezte Sir Thomas a pénzét.

– Az a helyzet, hogy egyedül ezt nem tudom összehozni – folytatta fel sem pillantva Hades. Az egyik cimborája fészkelődve keresett kényelmes pózt magának egy párnázott karosszéken.

– A következő lépés az, hogy megszerzem az ön feltétlen támogatását. – Hades most komoly képpel Mycroftra nézett. – Segít nekem, ugye?

– Inkább a halál! – felelte fagyosan Mycroft.

Acheron rábámult, aztán visszatért arcára a széles vigyor.

– Ebben egy percig se kételkedem, no de milyen neveletlen vagyok! Elraboltam önt, elloptam élete főművét, és még csak be sem mutatkozom!

Odalépett Mycrofthoz, és melegen megszorította a kezét. Mycroft nem viszonozta a gesztust.

– Hades vagyok, Acheron Hades. Talán hallott már rólam.

– Acheron, a zsaroló? – kérdezte lassan Mycroft. – Acheron, az emberrabló?

Hades ajkáról nem tűnt el a mosoly.

– Igen és igen. De ne feledje, gyilkos is vagyok. Negyvenkétszeres gyilkos, barátom. Minden kezdet nehéz, de utána már nem számít, hisz csak egyszer köthetik fel az embert. A gyilkolás olyan, mint a ropi: nem lehet abbahagyni. – Hades megint elnevette magát. – A múltkor összefutottam az unokahúgával, tudta? Életben maradt… jóllehet nem úgy terveztem – tette hozzá, nehogy Mycroft tévesen azt higgye, maradt még egy szikrányi jóság sötét lelkében.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Mycroft.

– Miért? – visszhangozta Acheron. – Hogy miért? Hát a hírnévért, mi másért? – harsogta. – Nem igaz, uraim?

A többiek engedelmesen bólogattak.

– A hírnévért! – ismételte Hades. – És ebből a hírnévből maga is részesülhet!

Odaterelte Mycroftot az íróasztalához, és előásott egy dossziéra való újságkivágást.

– Nézze meg, micsoda sajtóm van!

Dicsekedve felmutatott egy cikket.

HADES 74 HETE VEZETI A KÖRÖZÉSI LISTÁT

– Elég jó, mi? – büszkélkedett. – És ehhez mit szól?

A BUFO OLVASÓI SZAVAZÁSÁN „A LEGELLENSZENVESEBB EMBER” KATEGÓRIA GYŐZTESE: ACHERON HADES

– A Bagoly azt írta, a kivégzés túl enyhe büntetés lenne nekem, a Tégla pedig a kerékbetörés újbóli bevezetését kérte a parlamenttől.

Azt a kivágást is megmutatta Mycroftnak.

– Mi a véleménye?

– Az – kezdte a válaszát Mycroft –, hogy a kivételes intellektusával szolgálnia kellene az emberiséget, nem pedig meglopnia.

Acheron sértődött arcot vágott.

– Mi öröm van abban? A jóság gyengeség, a kedvesség méreg, a derű középszerű, a jóindulat a vesztesek vigasza. Döbbenetes és visszataszító gaztetteket – s valljuk be, ezek terén én szakértőnek minősülök – leginkább akkor érdemes elkövetni, ha azok öncélúak. Az anyagi haszon szép és jó, de hajhászása a romlottság zamatát olyan alacsonyabbrendű ízzé silányítja, ami azok számára is elérhető, akiket pusztán túltengő kapzsiság jellemez. Az igazi, feneketlen gonoszság olyan ritka, mint a színarany…

– Szeretnék hazamenni.

– Parancsoljon! – mosolygott Hades. – Hobbes, nyissa ki az ajtót! Az ajtóhoz legközelebb álló ember teljesítette a parancsot, majd félreállt. A széles ajtó a lepusztult szálloda lobbijába nyílt.

– Nem tudok velsziül – motyogta Mycroft. Hobbes becsukta és bereteszelte az ajtót.

– Az nem kis hátrány Methyrben, öregfiú – jegyezte meg mosolyogva Acheron. – Nyelvtudás nélkül nem jutna messzire.

Mycroft nyugtalanul pillantott Hadesre. – De Polly…!

– Ja persze! A bájos neje. – Acheron elővette a „Táncoló tűzliliomok” kinyomtatott példányát valamint egy nagy arany öngyújtót. Utóbbit színpadiasan széles mozdulattal meggyújtotta.

– Ne! – kiáltott fel rémülten Mycroft, és néhány lépést tett előre. Hades felvonta a fél szemöldökét. A láng egy centiméterre se volt a papírtól.

– Maradok és segítek magának – motyogta megtörten Mycroft.

Hades arcán széles vigyor terült szét. Zsebre tette a verset.

– Ez a beszéd! Nem fogja megbánni. Elgondolkozott.

– Helyesbítek: valószínűleg meg fogja bánni. Mycroft leroskadt a legközelebbi székre.

– Jut eszembe – folytatta Hades –, bemutattam már ádáz honfitársaimat?

Mycroft csüggedten rázta a fejét.

– Nem? Súlyos mulasztás. Az a pisztolyos úriember Mr Delamare. Végtelen engedelmessége hasonló mértékű ostobasággal párosul. Mindent megtesz, amit mondok neki, és szükség esetén meg is halna értem. Ha úgy tetszik, vizsla típusú ember. Az IQ-ja a neandervölgyieké alatt van, és csak azt hiszi el, amit a Bögölyben írnak. Mr Delamare, kedves barátom, elkövette már a mai gonosztettét?

– Igen, Mr Hades. Százzal száguldottam. Hades összevonta a szemöldökét.

– Ez nem hangzik túl gonosz tettnek. Delamare kuncogott.

– Az Arndale bevásárlóközpontban.

Hades elismerően intett, és gonoszul mosolygott hozzá.

– Pompás.

– Köszönöm, Mr Hades.

– Az a másik úr Mr Hobbes. Színészként bizonyos hírnévre tett szert, de az Angol Shakespeare Társaság botor módon nem értékeli a tehetségét. Igyekezni fogunk jobb belátásra bírni őket, nem igaz, Mr Hobbes?

– Színigaz, jó uram – felelte mély meghajlással a gatyapőcös feszes nadrágot és bőrmellényt viselő Hobbes. Az AST-nél tíz éven át módszeresen távol tartották őt a fontosabb szerepektől, csupán statisztaként és beugróként engedték színpadra lépni. Elmeállapota végül olyan labilissá vált, hogy az már a többi színésznek is szemet szúrt. Acheronhoz egy hosszabb börtönbüntetés elől menekülve csatlakozott, amit azért kapott, mert a színpadi hatásvadászat non plus ultrájaként Hamletet játszva valóban megölte Laertest.

– A harmadik úr Müller. Vele azután barátkoztunk össze, hogy eltiltották orvosi hivatása gyakorlásától. A sztorija kissé viszolyogtató. Majd egyszer vacsora közben elmesélem, ha nem épp tatárbifszteket eszünk. A negyedik férfiú, Felix7 legmegbízhatóbb társaim egyike. Az emlékezete az elmúlt egy hétre korlátozódik, és nincsenek hosszú távú tervei. Kizárólag a rábízott feladattal törődik. Nincs lelkiismerete, irgalmat, szánalmat nem ismer. Remek ember. Több ilyen kellene. Hades elégedetten tapsolt.

– Ideje munkához látnunk! Már majd' egy órája nem követtem el semmiféle szörnyűséget.

Mycroft kénytelen-kelletlen a Műbejáróhoz vonszolta magát, és hozzálátott az előkészületekhez. Ételt, italt és tiszta almot adott a könyvmoly-lárváknak, csatlakoztatta a tápvezetéket, és rendre elvégezte az iskolai füzetben felsorolt teendőket. Amíg dolgozott, Acheron leült, és belelapozott egy kifakult piros szalaggal átkötött régi kéziratcsomóba, melyben a szarkalábas betűk folyamát megannyi beleírt javítás tarkította. Hades beleolvasott itt is, ott is, mígnem megtalálta, amit keresett.

– Pompás! – kacagott fel.

Mycroft befejezte a tesztelést, és hátralépett.

– Kész – sóhajtotta.

– Kitűnő! – Acheron sugárzó arccal nyújtotta Mycroft felé a kéziratot. – Ennél a résznél nyissa ki a kaput!

Rákoppintott a lapra, és mosolygott. Mycroft lassú mozdulattal átvette az irományt, és megnézte a címét.

– A Martin Chuzzlewit! Maga szörnyeteg!

– Hiába hízeleg, kedves professzor úr.

– De hát – hebegett Mycroft – ha bármit megváltoztat az eredeti kéziratban…

– De hisz épp ez benne a pláne, drága barátom! – Hades hüvelyk– és mutatóujja közé csippentette Mycroft orcáját, és finoman megrázogatta. – Épp… ez… a lényeg. Mit ér a zsarolás, ha nem demonstráljuk, mekkora kárt tudnánk okozni, ha akarnánk? Bankot is lehet rabolni, de mi abban a szórakozás? „Bumm-bumm, ide a pénzt”? Ártatlanokat legyilkolni nem az igazi… kábé olyan, mint fához szögezett nyulakra lövöldözni. Egy kommandóscsapat, az már valami!

– De hát ez rettenetes! – sápítozott tovább Mycroft. – Maga teljesen megőrült!?

Acheron torkon ragadta a tudóst. Dühös fény villant a szemében.

– Micsoda? Mit mondott? Azt mondta: őrült? Hm? Heh? Mi? Mi?

Ujjai Mycroft gigájára feszültek. A professzor érezte, hogy a fulladás rémétől kiveri a jeges verejték. Acheron várta a választ, amit Mycroft nem tudott kinyögni.

– Mi? Mit mondott?

Acheron pupillája kitágult, s Mycroft tudata kezdett elhomályosulni.

– Azt hiszi, jó érzés ilyen névvel élni, mint az enyém? Azért kepeszteni, hogy teljesítsem, amit elvárnak tőlem? Annyi ésszel születni, hogy mindenki más kretén hozzám képest?

Mycroftnak sikerült hördülnie egyet, s Acheron ujjai elernyedtek. A tudós a földre roskadt, levegő után kapkodott. Acheron fölé magasodott, s feddőn ingatta az ujját.

– Soha többet ne tituláljon őrültnek, Mycroft. Nem őrült vagyok, csak… alternatív erkölcsű. Ennyi.

Hades ismét Mycroft kezébe nyomta a Martin Chuzzlewitet, s a professzor nem kellett tovább unszolni. Elhelyezte a nagy könyvben a kukacokat meg a kéziratot, s további félórányi lázas tevékenykedés után a készülék élesítve volt.

– Kész – jelentette be gyászos hangon Mycroft. – Már csak meg kell nyomnom ezt a gombot, és a kapu kinyílik. Legfeljebb tíz másodpercig marad nyitva.

Mélyet sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Isten bocsásson meg nekem!

– Én megbocsátok – mondta Acheron. – Érje be ennyivel.

Hades odament Hobbeshoz, aki most fekete kommandósruhát viselt. A derekára csatolt hevederhám tele volt aggatva olyan eszközökkel, amelyekre egy spontán fegyveres rablás során szükség lehet: volt rajta elemlámpa, drótvágó, kötél, bilincs és egy automata pisztoly.

– Tudja, kit kell elkapni?

– Mr Quaverlyt, uram.

– Remek. Szónoklat gerjed bennem.

Hades felállt egy faragott tölgyfa asztalra.

– Barátaim! – fogott bele. – Örömteli nap ez a tudomány történetében és gyászos nap a dickensi életműre nézvést.

Hatásszünet következett.

– Bajtársak, a tett, amelyet elkövetni készülünk, a barbár művészetrombolás oly szörnyűséges példája, hogy szinte már magam is szégyellem. Önök hosszú évek óta hűséges szolgáim, s bár egyikük sem büszkélkedhet az enyémhez foghatóan ocsmány lélekkel, és ostoba képük korántsem tetszetős – mégis kedvtelve tekintek önökre.

A bajtársak köszönetet motyogtak.

– Csendet! Úgy hiszem, bátran kijelenthetem, hogy bolygónk legaljasabb lakója s e század legragyogóbb elméjű bűnözője vagyok. Tervünk, amelynél ördögibbet emberfia még nem eszelt ki, a körözési listák élére röpíti, egyúttal a legkapzsibb álmaikat is túlszárnyaló vagyon birtokosává teszi önöket. – Hades tapsolt egyet. – Kalandra fel hát, s kívánom, hogy siker koronázza e minden gonosztettek legkülönbikét!

– Uram…

– Mit óhajt, Müller doktor?

– Az a sok pénz… nem is tudom. Én beérném egy Gainsborough-val. Tudja, azzal, amin a kék ruhás kölyök van.

Acheron rámeredt Müllerre, s lassan mosoly terült szét az arcán.

– Miért is ne? Az ádáz művészetbarát! Isteni dichotómia! Megkapja a Gainsborough-ját! Most pedig… Mit akar, Hobbes?

– Ugye, nem felejti el kijárni, hogy az AST műsorra tűzze a skót darab általam tökéletesített változatát Macbeth bekeményít címmel?

– Dehogy felejtem el.

– Komplett nyolchetes széria lesz?

– Igen, igen, és meglesz a láncfűrészes Szentivánéji is. Mr Delamare, ön is óhajt esetleg valamit?

– Hát… – vakarta meg a tarkóját a vizslaagyú. – Lehet azt, hogy egy autópálya-pihenő a mamám nevét viselje?

– Letaglózó korlátoltság – kommentálta Acheron. – A kívánsága aligha teljesíthetetlen. Felix7?

– Én nem kérek fizetséget – hangzott Felix7 sztoikus válasza. – Én az ön odaadó szolgája vagyok, semmi több. Érző lény nem kívánhat többet, mint hogy egy ilyen jóságos és bölcs urat szolgálhasson.

– Imádom ezt a pasast! – fordult a többiekhez Hades. Kuncogott egyet, majd figyelmét az ugrásra kész Hobbesra irányította. – Felfogta, mi a feladata?

– Tökéletesen.

– Akkor hát, Mycroft, nyissa a kaput, ön pedig, kedves Hobbes, járjon szerencsével!

Mycroft megnyomta a zöld „Nyit” gombot. Vakító villanás és erős elektromágneses impulzus következett, amitől több mérföldes körzetben minden iránytű veszettül pörögni kezdett. A kapu egykettőre kinyílt, Hobbes pedig nekiveselkedett és belépett rajta. Ezután Mycroft megnyomta a piros „Zár” gombot, mire az ajtó becsukódott, és a helyiségre néma csend zuhant. Acheron ránézett Mycroftra, aki a könyvbe épített ellenőrzőórát figyelte. Müller doktor a Martin Chuzzlewit zsebkönyvkiadását olvasta, hogy lássa, hogy halad Hobbes a feladattal; Felix7 Mycrofton tartotta a szemét, Delamare pedig a füléből kipiszkált ragacsos valamit nézegette.

Két perc elmúltával Mycroft ismét megnyomta a zöld gombot. Hobbes visszatért, s nem is egyedül: magával vonszolt egy középkorú férfit, aki rosszul szabott állógalléros öltönyt és nyakkendőt viselt. Hobbes kimerülten leroskadt a legközelebbi székre, a középkorú férfi pedig tanácstalanul körülnézett.

– Barátaim – fordult végül az őt bámulókhoz –, kínos helyzetben érnek engem. Kérem, magyarázzák meg, mit jelentsen e zavarba ejtő fejlemény.

Acheron odalépett hozzá, és nyájasan átkarolta a vállát.

– Ah, a siker édes, édes illata! Isten hozta a huszadik században és a valóságban! Hades vagyok.

Kezet nyújtott. A férfi meghajolt, és hálásan parolázott vele, abban a hitben, hogy barátok közé került.

– Szolgálatára, Mr Hades. Az én nevem Mr Quaverly, Mrs Todger szállóvendége vagyok, hivatásomat tekintve megbízott ügygondnok. Meg kell vallanom, felfoghatatlan számomra a csoda, melynek részese lettem, de kérem önt, ki vélelmem szerint e paradox világ ura: közölje velem, mi történt s miben állhatok szolgálatukra.

Acheron elmosolyodott, és jóindulatúan vállon veregette Mr Quaverlyt.

– Drága jó Mr Quaverly! Sok kellemes órát tölthetnék el önnel a dickensi próza jellemzőit boncolgatva, de csak vesztegetném a drága időmet. Felix7, utazzon vissza Swindonba, és helyezze el Mr Quaverly testét ott, ahol holnap reggel rábukkannak majd.

Felix7 karon ragadta Mr Quaverlyt.

– Igenis, uram.

– Még valami, Felix7…

– Igen, uram?

– Ha már útra kel, egy füst alatt hallgattassa el Striggs Brattont. Feleslegessé vált számunkra az az ember.

Felix7 kivonszolta Mr Quaverlyt az ajtón. Mycroft könnyekre fakadt.

16.

Striggs Bratton & Felix7

A kiváló bűnöző elme kiváló bűntársak közreműködését igényli. Nélkülük mit ér az egész? Mindig is úgy véltem, hiába volnának végtelenül aljas terveim, azokat sosem váltanám tettekre, ha nem volnának, akik részt vállaljanak bennük s értékeljék őket. Hiába, én már csak ilyen vagyok. Parttalanul nagylelkű…

Acheron Hades: A bűnözés öröméről és hasznáról

– Szóval ki ez az ember, akihez megyünk?

– Striggs Bratton a neve – felelte Bowden, miközben á járdaszegély mellé kanyarodtam. Velünk szemben egy kis gyárépület állt, ablakain tompa fény szűrődött ki.

– Pár éve Cromettyvel az a hatalmas szerencse ért minket, hogy letartóztathattuk egy olyan banda több tagját, akik a Coleridge-féle Rege a vén tengerészről gyatra minőségű hamis folytatását próbálták teríteni. Rege II – A tengerész visszatér volt a címe, de senki nem dőlt be a csalásnak. Striggs úgy kerülte el a börtönt, hogy a vád tanújául szegődött. Most is van vaj a füle mögött egy Cardenio-hamisítás kapcsán. Nem akarom kijátszani ezt a kártyát, de ha muszáj, megteszem.

– És miből gondolja, hogy Striggsnek köze van Crometty halálához?

– Semmiből – válaszolta tömören Bowden. – Csak ő a következő a listán.

A szürkületben az épülethez sétáltunk. Épp akkor gyulladtak ki az utcalámpák, s már egy-egy csillag is megjelent az alkonyi égen. Fél óra múlva sötét este lesz.

Bowden latolgatta, hogy kopogjon-e. Végül nem tette. Zajtalanul kinyitotta az ajtót, és beosontunk.

Striggs Bratton elgyengült, vézna alak volt; túl sok időt töltött büntetés-végrehajtási intézményekben ahhoz, hogy képes legyen még gondoskodni magáról. Mivel nem volt előírva, mikor mosakodjon, nem mosakodott, s mivel nem adtak neki enni, nem evett. Vastag szemüveget viselt, ruházata szedett-vedett volt, s arcát hegesen gyógyult pattanások tömege holdbéli tájhoz tette hasonlatossá. Az idő tájt többek között híres írókat mintázó gipsz mellszobrok öntéséből élt, de túl sok volt a rovásán ahhoz, hogy teljesen tisztán tarthassa a kezét. Bűnözőtársai gyakran megzsarolták, hogy segítsen nekik, s a gyenge jellemű Striggs tehetetlen volt velük szemben. Nem csoda hát, hogy élete negyvenhat évéből húszat töltött csak szabadlábon.

A műhelyben egy hatalmas asztalon vagy ötszáz darab harminc centi magas, félkész Will Shakespeare-mellszobor díszelgett. Odébb egy hatalmas, üres gipszes dézsa állt, amellett pedig egy állványon húsz gumi öntőforma sorakozott. A jelek szerint a mester tömeges megrendelést kapott.

Mellékfoglalkozásként Striggs Will-ládákat is javított. Érkezésünkkor is épp ezirányú tevékenységet végzett a műhely hátsó zugában: mikor mögé osontunk, egy Othello hátában volt a keze.

Valamit beállított a bábuba épített kezdetleges lejátszón, s az sercegve megszólalt: – „Van rá okod, van rá okod…” – Kattanás. – „De vérét mégsem ontom…” – Kattanás. – „Nem sértem bőrét, mely hónál fehérebb…”

– Hello, Striggs – köszönt Bowden.

Bratton megrándult az ijedségtől, és rövidzárlatot okozott Othellóban. A bábu szeme felpattant. – „SÍRKŐNÉL SIMÁBB!” – sikoltotta rémülten, aztán elernyedt. Striggs bosszúsan nézett Bowdenre.

– Sötétben settenkedünk, Mr Cable? Illik ez egy irodeteshez?

Bowden mosolygott.

– Mondjuk úgy, hogy újra felfedezem a terepmunka örömeit. A hölgy az új társam, Thursday Next.

Bratton bizalmatlanul biccentett. Bowden folytatta: – Hallotta, mi történt Jim Cromettyvel, Striggs?

– Hallottam – bólogatott megjátszott szomorúsággal Bratton.

– Arra gondoltam, hátha tud valamit, amit esetleg megosztana velünk.

– Én?

Bratton rámutatott a gipsz Shakespeare-ekre.

– Nézzen csak oda! Egy japcsi cég tízezer ilyet rendelt, és egy ötösér' veszi át darabját. Yokohama közelében felépítették Stratford-upon-Avon 7:8 arányú másolatát, és a japkók viszik ezt a szemetet, mint a cukrot. Ötven rugót kaszálok, Cable – ennyi közöm van nekem az irodalomhoz.

– No és a Chuzzlewit-kézirathoz? – kérdeztem. – Ahhoz mennyi köze van?

Striggs jól láthatóan összerezzent. Aztán vállat vont.

– Semennyi – felelte cseppet sem meggyőzően.

– Ide figyeljen, Striggs – emelte fel a hangját Bowden, akinek szintúgy nem kerülte el a figyelmét Bratton idegessége. – Roppantul sajnálnám, ha be kellene vinnem magát kihallgatásra annak a Cardenio-ügynek a kapcsán.

Striggs alsó ajka remegni kezdett, riadt tekintete ide-oda ugrált kettőnk között.

– Semmit nem tudok, Mr Cable – szűkölte. – Egyébként is, maga el se tudja képzelni, mit művelne velem.

– Kicsoda?

Akkor hallottam meg a zajt: finom kattanást a hátunk mögött. Megtaszítottam az előttem álló Bowdent, ő elbotlott és fellökte Striggset, aki felkiáltott, de hangját elnyomta egy a közelben elsütött puska visszhangzó dörrenése. Szerencsénk volt – a sörétek azon a helyen fúródtak a falba, ahol az imént álltunk. Rászóltam Bowdenre, hogy maradjon fekve, s legörnyedve futni kezdtem a nagy munkaasztal fedezékében, hogy eltávolodjam a támadótól. A műhely túlsó végébe érve felnéztem, és megpillantottam egy fekete nagykabátos férfit csőtáras puskával a kezében. Ő is meglátott engem, gyorsan lebuktam hát; a következő pillanatban lövés dörrent, és gipsz-Shakespeare törmelékek záporoztak rám. A robaj beindított egy Rómeó-bábut, ami könyörgő hangon rákezdte: – „Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha. De csitt! mi fény tör át…” – Ekkor elnémította egy újabb lövés. Megkerestem tekintetemmel Bowdent, aki épp kirázta a hajából a gipszet, és revolvert húzott. Átrohantam a szemközti falhoz, közben lekuporodtam, mert a támadó megint tüzelt, újabb adagot semmisítve meg Bratton kézzel festett gipszszobraiból. Hallottam, hogy Bowden kétszer elsüti a revolverét. Felegyenesedtem, és tüzet nyitottam, de a támadó beiszkolt egy irodahelyiségbe, s nekem csak az ajtókeretben sikerült kárt tennem. Bowden megint lőtt, de a golyója gellert kapott egy öntöttvas csigalépcsőn, s Lord és Lady Macbeth Will-ládáját találta el. A házaspár sutyorogni kezdett a király meggyilkolásáról. Egyszerre megpillantottam a támadót, aki a helyiségen át iszkolva próbált az oldalunkba kerülni. Mikor megállt, könnyűszerrel le tudtam volna szedni, de nem lőhettem, mert Striggs Bratton váratlanul beugrott kettőnk közé. Azt hittem, rosszul látok.

– Felix7! – kiáltotta kétségbeesetten Bratton. – Segíts! Müller doktor azt mondta…

Striggs sajnos tévesen ítélte meg Felix7 szándékait, de hibáján bánkódni már nem maradt ideje: támadónk rövid úton a túlvilágra küldte őt, majd megpróbált kereket oldani. Bowdennel azonnal lőni kezdtünk; Felix7 három lépés után megtántorodott, majd egy rakás kartondoboz közé zuhant.

– Bowden! – kiáltottam. – Egyben van?

A válasz kissé erőtlen, de igenlő volt. Lassan, óvatosan megközelítettem a fekvő Felix7-et, aki szaggatottan és felületesen lélegzett, s végig meghökkentően kifejezéstelen arccal figyelt engem. Odább rúgtam elejtett puskáját, majd fél kézzel végigtapogattam a kabátját, fegyveremet közvetlen közelről a fejére szegezve. A válla alá szíjazva találtam egy automata pisztolyt, az egyik belső zsebében pedig egy Walther PPK-t, de volt nála egy harminc centis pengéjű kés és egy Baby Derringer mellényzsebpisztoly is.

– Bratton? – kérdeztem.

– Vége.

– Ismerte ezt a bohócot. Felix7-nek szólította. Meg emlegetett valami Müller doktort is.

Felix7 rám mosolygott, mikor kivettem a tárcáját.

– James Crometty! – rivallt rá Bowden. – Maga ölte meg?

– Sok emberrel végzek – suttogta Felix7. – Nem jegyzem meg a nevüket.

– Hatszor belelőtt az arcába.

A haldokló gyilkos elmosolyodott.

– Így már emlékszem.

– Hatszor! Miért?

Felix7 arca összerándult, tagjai reszketni kezdtek.

– Nem volt több golyóm – felelte egyszerűen.

Bowden Felix7 arcába nyomta revolverét, és meghúzta a ravaszt. Szerencséjére az ütőszeg egy üres hüvely végén koppant. Bowden eldobta a fegyvert, galléron ragadta a haldoklót, és megrázta.

– KI MAGA!? – üvöltött rá.

– Azt én sem tudom – válaszolta nyugodtan Felix7. – Úgy rémlik, valaha volt feleségem, meg egy kék kocsim. Ahol felnőttem, ott volt egy almafa, és a bátyámat Tomnak hívták. Csak ködös, elmosódott emlékeim vannak. Nem félek semmitől, mert nem becsülök semmit. Bratton meghalt. Elvégeztem a dolgom. Teljesítettem uram parancsát, a többi nem számít.

Összehozott egy halvány mosolyt.

– Hadesnek igaza volt.

– Miben?

– Abban, amit magáról mondott, Miss Next. Hogy maga méltó ellenfél.

– Könnyű halált – mondtam neki. – Hol van Hades?

Felix7 mosolygott még egy utolsót, és lassan megcsóválta a fejét. Próbáltam elszorítani a sebeit, hogy csillapítsam a vérzést, de nem segíthettem rajta. A légzése egyre lassult, s végül leállt.

– Bakker!

– Magának Mister Backer vagyok, Next! – sziszegte egy hang a hátunk mögött. Megfordultunk. Az általam ismert második legellenszenvesebb ember állt ott, két gorillája társaságában. Szemlátomást nem volt túl jó kedve. Lábammal észrevétlenül betoltam Felix7 tárcáját egy munkapad alá, és felálltam.

– Álljanak félre!

Engedelmeskedtünk. Backer egyik embere lehajolt, és Felix7 nyaki artériájára tette az ujját, majd felnézett főnökére, és a fejét rázta.

– Iratok vannak nála?

A gorilla hozzálátott a motozáshoz.

– Ezt aztán jól elszúrták, Next – szólt alig leplezett haraggal Backer. – Hidegre tették az egyetlen nyomravezetőmet. Elintézem, hogy az M4-en találják magukat, lapáttal a kezükben.

Kiszámoltam, mennyi kettő meg kettő.

– Maga tudta, hogy itt vagyunk, igaz? Backer szeme szikrát szórt.

– Ez az ember elvezethetett volna minket a bandavezérhez – mondta. – Nála van az, amit akarunk.

– Hadesnél?

– Hades meghalt, Miss Next.

– Francokat, Backer. Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Hades él és virul. Ami pedig most Hadesnél van, az a nagybátyámé. És ahogy őt ismerem, inkább ripityára töri a találmányát, semmint hogy eladja a Góliátnak.

– A Góliát nem vásárol, Next. Kisajátít. Ha a nagybátyja kifejlesztett egy olyan gépezetet, ami ennek az országnak a védelmét szolgálhatja, akkor kötelessége azt rendelkezésre bocsátani.

– És megéri feláldozni érte két ügynököt?

– Természetesen. Naponta halnak meg külszolosok teljesen értelmetlenül. Mindent meg kell tennünk azért, hogy az áldozatuk ne legyen hiábavaló.

– Ha Mycroft meghal maga miatt, esküszöm… Franz Backer nem hatódott meg.

– Magának tényleg fogalma sincs róla, kivel beszél, Miss Next?

– Egy olyan emberrel, akinek a becsvágya agyontaposta a lelkiismeretét.

– Téved. A Góliáttal beszél, egy céggel, amelyik a szívén viseli Anglia üdvét. Mindent, amit maga körül lát, a Góliát jóindulatából kifolyólag kapott ez az ország. Túlzásnak érzi, hogy a konszern némi hálát várjon ezért cserébe?

– Ha a Góliát valóban olyan önzetlen, mint amilyennek maga mondja, akkor ne várjon semmit cserébe.

– Szép szavak ezek, Miss Next, csakhogy az efféle morális kérdésekben is mindig a pénz mondja ki a döntő szót. Ahol nincs haszon és nincs kapzsiság, ott tettek sincsenek.

Közeledő szirénák vijjogása hangzott fel. Backer és a két gorilla köddé vált, s mi magunkra maradtunk Felix7 és Bratton holttestével. Bowden rám nézett.

– Örülök, hogy meghalt, és örülök, hogy én húztam meg a ravaszt. Azt hittem, nehéz lesz megtenni, de mikor lőni kellett, egy pillanatig se haboztam.

Úgy mondta ezt, mintha egy érdekes élményről számolna be – mintha a barátjának mesélné, milyen volt a hétvégi vidámparki hullámvasutazás.

– Ez megdöbbentően hangzik? – kérdezte.

– Nem – nyugtattam meg. – A legkevésbé sem. Ez az ember addig gyilkolt volna, amíg valaki meg nem állítja. Ne rágódjon a dolgon.

Lehajoltam Felix7 tárcájáért. Megvizsgáltuk a tartalmát. Minden volt benne, aminek egy tárcában lennie illik: bankjegyek, bélyegek, nyugták és hitelkártyák, de az előbbiek mind üres fehér papírok voltak, a hitelkártyák meg fehér műanyaglapok egy sor nullával a számok helyén.

– Hadesnek van humorérzéke.

– Ezt nézze meg – mutatott Felix7 ujjbegyeire Bowden. –Savval simára marták a bőrét. És nézze ezt a végigfutó sebhelyet a haja tövében!

– Igen – bólintottam. – Lehet, hogy még az arca se a sajátja.

Abroncscsikorgás hallatszott fel odalentről. Letettük a fegyverünket és felmutattuk a jelvényünket, hogy elkerüljük a félreértéseket. A kiérkező rendőrök parancsnoka egy Franklin nevű savanyú pasas volt, aki a kantinban hallott pár fele-sem-igaz sztorit az új irodetesről.

– Szóval maga Thursday Next. Hallottam magáról. Irodetes, hm? Mélyre pottyant a KSZ-5-től.

– De előtte legalább felkapaszkodtam odáig. Franklin mordult egyet, és a két holttestre nézett.

– Meghaltak?

– Teljesen.

– Maguk kezdenek nagyon rákapni az akciózásra. Nem is emlékszem, mikor sütötte el itt utoljára egy irodetes a fegyverét. Ne csináljunk rendszert ebből, ha lehet. Nem volna jó, ha Swindon mészárszékké válna. És ha adhatok egy jó tanácsot, bánjanak csínján Franz Backerrel. Az a hír járja, hogy pszichopata a pasas.

– Kösz a felvilágosítást, Franklin – feleltem. – Eddig észre se vettük.

Kilenc óra is elmúlt, mikor végre elengedtek minket. Akkor jelent meg Victor, hogy feltegyen nekünk pár kérdést, ami nem tartozott a rendőrökre.

– Mi a ménkű történt? Parson fél órán át üvöltözött velem a telefonban. Nagyon komoly ügynek kell lennie annak, ami ki tudja robbantani őt a golfklubjából. Holnap reggel az asztalán akarja látni a részletes jelentést a történtekről.

– Hades van a dologban – magyaráztam. – Franz Backer is befutott, eredetileg azzal a szándékkal, hogy kövesse Acheron gyilkológépét, miután az hidegre tett minket.

Victor elgondolkodva nézett rám, és már épp válaszolni akart, amikor megszólalt a rádió: egy ügynök kért segítséget. A hang Bökőé volt, rögtön ráismertem. A mikrofon után nyúltam, de Victor meglepően fürge mozdulattal elkapta a csuklóm. Komoran nézett rám.

– Ne, Thursday. Bökőhöz ne.

– De hát segítséget kér…

– Ne avatkozzon bele. Bökő egyedül dolgozik, és ez így van jól. Bowdenre néztem, aki bólintott, és így szólt: – A sötétség erőivel nem mindenki képes szembenézni, Miss Next. Úgy vélem, ezt Bökő is tudja. Időről időre halljuk a segélykérését, de aztán másnap reggel mindig ott van a kantinban. Órát lehetne igazítani hozzá. Bökő érti a dolgát.

A rádió néma volt. Nyílt csatornán jött a bejelentkezés, biztos, hogy legalább hatvan vagy hetven kolléga hallotta. Senki nem válaszolt rá.

Újra felhangzott Bökő hangja az éterből: – Az Isten szerelmére, fiúk…!

Bowden ki akarta kapcsolni a rádiót, de én nem engedtem. Beszálltam a kocsiba, és a számhoz emeltem a mikrofont.

– Bökő, itt Thursday. Hol van?

Victor a fejét csóválta.

– Jó volt ismerni magát, Miss Next.

Vetettem rájuk egy sötét pillantást, aztán elrobogtam az éjszakában.

Bowden odalépett Victorhoz.

– Nem semmi lány – dörmögte Victor.

– Feleségül fogom venni – jelentette ki nemes egyszerűséggel Bowden.

Victor homlokráncolva nézett rá.

– A szerelem oxigénje… Mikor lesz a boldogító nap?

– Ja nem, ő még nem is tudja – felelte sóhajtva Bowden. – Ő a tökéletes nő. Erős, találékony, hűséges és okos.

Victor felvonta a szemöldökét.

– Mikor fogja megkérni a kezét?

Bowden a távolodó kocsi hátsó lámpáját bámulta.

– Nem tudom. Ha Bökőnek az a fajta gondja van, amit gyanítok, akkor talán soha.

17.

KSZ-17: Szívók és rágok

A segélyhívásokat rutinszerűen mindig leadtam; ez szokásommá vált, mióta Chesneyt beszippantotta a sötétség. Nem számoltam vele, hogy bárki is eljön, pusztán csak így üzentem meg, hogy „hahó, fiúk, még mindig megvagyok!” Nem, nem számítottam rá, hogy segítséget kapok. Eszembe se jutott…

Interjú „Bökő” Stoker ügynökkel

a Van Helsing Hírmondóban

– Hol vagy, Bökő?

Rövid csend után jött a válasz: – Thursday, jól gondold meg, mielőtt…

– Meggondoltam. Add meg a helyzeted!

Megadta, és negyedóra múlva lefékeztem a haydoni iskola előtt.

– Itt vagyok. Mire van szükséged?

Bökő válasza meg is érkezett a rádión, de immár kicsit tompább volt a hangja.

– Négyes előadó. Siess…

A járőrkocsim kesztyűtartójában találsz egy gyógyszeres táskát…

Ordítást hallottam, és az adás megszakadt.

Odaszaladtam a régi iskolaépület bejáratánál álló kocsihoz. Felhő haladt át a hold előtt, fekete sötétség borított el mindent, s mintha egy bénító kéz préselődött volna a szívemre. Kinyitottam a kocsit, kotorászni kezdtem a kesztyűtartóban. Hamar megtaláltam a keresett holmit: egy kis cipzáros bőrtáskát, amin kifakult arany betűkkel a „Stoker” felirat állt. Magamhoz vettem, és már szaladtam is felfelé az iskola lépcsőjén. Odabent félhomály fogadott, csak a vészvilágítás égett. Felkattintottam egy sor kapcsolót, de nem volt áram. A gyenge fényben találtam egy útbaigazító táblát, és a nyilakat követve elindultam a négyes előadó felé. A folyosón erős szag csapta meg az orrom: hasonló ahhoz a nyomasztó halálszaghoz, ami első találkozásunkkor Bökő kocsijának csomagtartóját lengte be. Megtorpantam. Egy hideg fuvallattól libabőrös lett a tarkóm. Hátranéztem, és megdermedtem, mert az egyik kijáratjelző lámpa halvány fényében egy férfi alakjának körvonalai rajzolódtak ki.

– Bökő? – motyogtam rekedten, kiszáradt torokkal.

– Sajnálom, nem – felelte az alak. Puha léptekkel elindult felém, egy zseblámpát villogtatva az arcomba. – Frampton vagyok, a takarító. Mit keres maga itt?

– Thursday Next, Külszol. A négyes előadóban egy ügynök tartózkodik, aki segítségre szorul.

– Tényleg? – csodálkozott a takarító. – Biztos valami gyerekek után jött be. Jól van, mutatom az utat.

Alaposan megnéztem az ipsét; a gyenge fényben arany feszület csillant meg a nyakán. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

Frampton sietve megindult a folyosón, s én a nyomába szegődtem.

– Olyan régi ez az iskola, hogy az már kínos – dörmögte a takarító, miután befordultunk egy újabb folyosóra. – Mit mondott, kit keres?

– Egy Stoker nevű ügynököt.

– Mivel foglalkozik az illető?

– Vámpírokra vadászik.

– Tényleg? Itt '78-ban volt utoljára fertőzés. Egy Parkes nevű diák hozta be. Túrázni ment a Deani Erdőbe, és mikor visszajött, mintha kicserélték volna.

– Túrázni ment a Deani Erdőbe? – ismételtem hitetlenkedve. –Honnan az ördögből támadt ilyen ötlete?

A takarító nevetett.

– A kérdésben ott a válasz. Symonds Yat akkoriban még nem volt ilyen biztonságos hely, mint most. Időközben templommá szentelték az egész iskolát.

Elemlámpája fénycsóváját a falon lógó nagy feszületre irányította.

– Az a fajta probléma nem fenyeget minket többet. Tessék, itt van a négyes előadó.

Frampton kitárta az ajtót, és beléptünk a tágas terembe. A zseblámpa végigpásztázta a tölgyfaborítású falakat, de Bökőnek első blikkre nyomát se leltük.

– Biztos, hogy a négyes előadót mondta? – Biztos – feleltem. – És…

Üvegcsörömpölés és tompa szitkozódás hallatszott valahonnan.

– Ez mi volt?

– Biztos patkányok – válaszolta Frampton.

– És a szitkozódás?

– Kulturálatlan patkányok. Jöjjön, menjünk…

Én azonban már indultam is az előadó túlsó végében nyíló ajtó felé, és Frampton elemlámpáját is magammal vittem. Belöktem az ajtót – azon visszataszító formaldehid-bűz áradt ki. A helyiséget, amely biológiaszertárként szolgált, csak az ablakon besütő hold világította meg. A falak mentén álló polcokon tartósított szervek sorakoztak; javarészt állati testrészek, de néhány emberi is, olyasmik, amikkel hatodikban a fiúk a lányokat ijesztgetik. Egy üvegedény nagy zajjal összetört, s én a hang irányába lendítettem a zseblámpa fényét. A szívverésem is elállt. A magából kivetkőzött Bökőt pillantottam meg: földhöz vágott egy tárolóüveget, és a cserepei között kotorászott. Körülötte megannyi összetört edény maradványai hevertek, jelezve, hogy nagy lakomát csapott.

– Mit művelsz!? – szóltam rá az irtózattól elszorult torokkal. Bökő elkerekedett szemmel fordult felém; a szája sebes volt az üvegcserepektől, a tekintetében rettegés ült.

– Éhes voltam! – üvöltötte. – És nem találtam egeret!

Egy percre behunyta a szemét, herkulesi erőfeszítés árán kitisztította a tudatát, majd ezt dadogta: – A gyógyszeremet!

Legyőztem fojtogató undoromat, és kinyitottam a bőrtáskát. Golyóstollszerű injekciós készletet találtam benne. Elindultam vele Bökő felé, aki időközben a földre roskadt, és némán zokogott. Ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Megpördültem. Frampton állt ott, rosszindulatú mosollyal az ajkán.

– Hagyja, hadd csinálja. Jobb neki így, higgye el.

Lelöktem a kezét a vállamról, és közben egy pillanatra a bőréhez értem. Az jéghideg volt, egész testemben megborzongtam tőle. Riadtan hátrálni kezdtem, megbotlottam egy székben, csúnyán hanyatt estem, és elejtettem a fecskendőt. Előrántottam a fegyveremet, és rászegeztem Framptonra, aki úgy siklott felém, hogy nem is mozdult a lába. Figyelmeztetés nélkül meghúztam a ravaszt. A torkolattűz egy pillanatra megvilágította a szertárat. A találattól Frampton a tábla felé repült, és elterült a földön. Tapogatózva megkerestem a fecskendőt, és már rohantam is Bökő felé, aki egy jól felismerhető és különösen gusztustalan szervet tartalmazó üveget szorongatott. A zseblámpával az arcába világítottam, s ő ezt motyogta: – Segíts!

Lehúztam a védőkupakot, beledöftem a tűt Bökő lábába, és befecskendeztem két pumpálásnyit a szerből. Aztán elvettem Bökőtől a tárolóüveget, s ő bamba arccal lehuppant a fenekére.

– Bökő! Szólalj meg!

– Ez nagyon fájt.

Csakhogy ezt nem Bökő mondta, hanem Frampton. Időközben feltápászkodott a földről, s egy partedlit kötött épp a nyakába.

– Vacsoraidő van, Miss Next. Nem is mondom, mi a menü, mert… maga az!

A biológia-szertár ajtaja dörrenve becsapódott. A fegyveremre néztem; ebben a helyzetben körülbelül annyit ért, mint egy vízipisztoly.

Felálltam, és hátrálni kezdtem Frampton elől, aki megint mintha járás nélkül siklott volna felém. Megint rálőttem, de most már nem érte váratlanul a találat: épp csak megvonaglott, de nem állt meg.

– De hát a feszület! – kiáltottam a fal felé hátrálva. – És ez az iskola – egy templom!

– Ostoba! – felelte Frampton. – Azt hiszi, a kereszténység kisajátíthatja a magamfajtát?

Kétségbeesetten körülnéztem valamiféle védekezőeszköz után, de egy széken kívül – ami magától odébb csúszott, mikor utána nyúltam – semmit nem találtam.

– Szemmiszég asz egész – vigyorgott Frampton. Az egyik metszőfoga agyarhosszúságúra nőtt, rá az alsó ajkára, azért beszélt pöszén.

– Bökő hamaroszan egy kisz cemegéhesz jut. De cak a maradékot kapja!

Elvigyorodott és kitátotta a száját – de olyan nagyra, hogy az szinte az egész helyiséget betöltötte. Aztán egyszerre megtorpant, értetlenség ült ki az arcára, s a szeme befelé fordult az üregében. A bőre szürke lett, majd fekete, s végül mállani kezdett, akár egy könyv elégett lapjai. Olyan átható dohos enyészetszag támadt, hogy a formaldehid bűzét is majdhogynem elnyomta – s mire elmúlt, már csak Bökő állt ott, kezében a hegyes karóval, ami rövid úton pokolra küldte a Frampton nevű, két lábon járó szentségtörést.

– Minden oké? – kérdezte diadalittas arccal.

– Aha – feleltem remegő hangon. – Jól vagyok… most már… többé-kevésbé.

Bökő leeresztette a karót, és odahúzott nekem egy széket. A lámpák villogva kigyulladtak.

– Kösz a segítséget – motyogtam. – A vérem az enyém, és meg is akarom tartani magamnak. Jövök neked eggyel.

– Szó sincs róla, Thursday. Én jövök neked eggyel. Még soha senki nem válaszolt a segélyhívásomra. Hirtelen jöttek a tünetek, épp mikor ki akartam csinálni Agyar komát. Nem tudtam kiszaladni a fecskendőmért…

Szórakozottan elhallgatott, s tehetetlenül bámult az üvegcserepekkel teli formaldehidtócsára.

– Ezt a jelentést se fogják elhinni – dörmögtem.

– Az én jelentéseimet el se olvassák. Aki legutóbb megtette, most pszichiátriai kezelés alatt áll. Úgyhogy csak iktatják, amit leadok, és elfelejtik. Meg engem is. Magányos élet az enyém.

Hirtelen késztetésnek engedve átöleltem Bökőt. Akkor és ott ez tűnt helyesnek. Ő hálásan viszonozta a gesztust; nyilván jó ideje nem ért hozzá emberi lény. Dohos szag áradt belőle, de nem kellemetlen: olyan, mint tavaszi eső után a nedves föld illata. Izmos férfi volt, legalább harminc centivel magasabb, mint én, s ahogy összeölelkezve álltunk, hirtelen úgy éreztem, nem bánnám, ha most próbálkozna valamivel. Talán az együtt átélt kaland váltotta ki ezt bennem; nem tudom – egyébként nem volt jellemző rám az ilyen viselkedés. A kezem felcsúszott a hátán, és a nyakára simult – de tévesen ítéltem meg az emberemet és a helyzetet. Bökő szelíden kibontakozott az ölelésből, mosolygott, és finoman rázta a fejét. A pillanat varázsa megtört.

Egy másodpercig csak álltam, aztán komótos mozdulatokkal eltettem a pisztolyomat.

– Mi volt Framptonnal?

– Ügyes volt – ismerte el Bökő –, baromi ügyes. A saját fészkében nem vadászott, és óvakodott a falánkságtól. Épp csak annyit ivott, hogy ne szomjazzon.

Kisétáltunk a szertárból, és elindultunk a folyosón.

– Hogyan találtál rá? – érdeklődtem.

– A szerencse folytán. Mögöttem állt meg a piros lámpánál. Belenéztem a visszapillantóba, és egy üres kocsit láttam. Rátapadtam, és mikor az első szót kiejtette a száján, már tudtam, hogy vérszopó. Pikk-pakk megkaróztam volna, ha nem támad ez a kis gondom.

Megálltunk Bökő járőrkocsija mellett.

– És veled mi a helyzet? Nem tudnak meggyógyítani?

– A legjobb virológusok dolgoznak a problémán, de egyelőre még itt tartunk: csőre töltött fecskendővel járok, és kerülöm a napfényt.

Elővette a pisztolyát, és hátrahúzta rajta a závárt. Egyetlen fényes töltény pottyant ki a fegyverből.

– Ezüst – magyarázta, miközben a kezembe nyomta a lőszert. – Mindig ilyet használok. – Felnézett az utcalámpa fényétől narancssárga felhőkre. Azok sebesen siklottak az égen. – Tedd el, hátha szerencsét hoz. Gázos dolgok vannak a levegőben.

– Kezdem úgy érezni, hogy a szerencse itt nem rúg labdába.

– Erről beszélek. Isten óvjon, Thursday, és még egyszer kösz. Eltettem a fényes töltényt. Még mondani akartam valamit, de Bökő már nem foglalkozott velem. Porszívót és szemeteszsákot ásott elő kocsija csomagtartójából – az ő esti műszakja még messze nem ért véget.

18.