13. fejezet

Az éjszaka hűvös volt, Holt mégis izzadt.

Először még nyakig beburkolózott, aztán egyre jobban kitakarózott, végül pólóban és rövidnadrágban hevert az ágyán.

Valami nagyon motoszkált a fejében.

Már rég nem akadt dolga nővel, különösen az őt ért támadás óta. Korábban sem érezte különösebben a hiányát, mindig a túlélés volt a legfontosabb, bár néhanapján akkor is gondolt rá, de mindig csak valami elérhetetlen, távoli dolog maradt a számára.

Ám ez még akkoriban volt, amikor csavargóként az utcán élt. Most, hogy új életet kezdhetett, elérhetőbb lett. Ép és egészséges volt, s most, hogy alapvető szükségletei már nem okoztak gondot, szóba jöhetett egy kis extra testmozgás.

Ráadásul egy formás, ringó fenék, mint például Sylviáé, amiben naphosszat gyönyörködhetett, föltámasztotta igényeit és vágyait. Közel kerültek egymáshoz a végtelennek tűnő beszélgetések, a tanulás és a gyakori élcelődések során.

Sylvia gyönyörű nő volt, karcsú és formás, meleg sötét szemekkel és hívogató mosollyal.

Holt remélte, hogy mosolyai jelentenek valamit, de kezdett attól félni, hogy csak a vágyai miatt gondolja így.

Nem tudhatta, de megkérdezhette.

Kikászálódott az ágyból, fölvette a nadrágját, aztán elhagyta a szobáját. Talán ébren van, gondolta. Talán nem. Még ha alszik is, egy séta kitisztíthatja a fejét.

Sylvia szobája felé vette az irányt. Mikor odaért, látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Nyilván így kell lennie, gondolta.

Hallotta, ahogy Győztes Ököl horkol a szomszédos szobában.

Óvatosan előrehajolt, és mutatóujjával beljebb lökte az ajtót. Mikor már elég nagy volt a rés, bekukucskált. Sylvia nem volt ott.

Talán ő sem tudott aludni, és elment kiszellőztetni a fejét. Legalábbis remélte.

Kiment a szabadba, és körülnézett, de Sylviát sehol sem látta.

A félhold gyenge fényében alig látszott valami az erdőből, csupán tornyosuló árnyak és a fák törzse körül megsűrűsödő sötétség jelezte a tisztás szélét. A fák között szinte teljes volt a sötétség.

Holt a tisztás közepére sétált, leült egy piknikasztal mellé, és fölnézett. Sebaj, gondolta, a csillagos égbolt is gyönyörű. A fekete bársonyon tízezerszám ragyogtak az apró fénypontok. Az a fajta látvány volt, ami a városból szinte észrevehetetlen a fényszennyeződés miatt. Fölkelt az asztaltól, és végigheveredett a lapján. Ebből a helyzetből kényelmesebben nézelődhetett.

Megbabonázva, hosszasan bámulta az eget, és érezte, ahogy békesség telepszik rá. Mielőtt elnyomta volna az álom, föltápászkodott, és elindult visszafelé.

Alig tett meg pár lépést, amikor a szeme sarkából észrevette, ahogy egy sötét árny átsuhan a fák között. Mire odakapta a fejét, már csak a bokrok ágainak imbolygása árulkodott arról, hogy valami arra járt.

Holt egy ideig figyelte az erdőt, de már semmi sem mozdult. Akármi volt is az, ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy jött.

Elindult a barakkok felé.

- Holt! - hallatszott a háta mögül Sylvia hangja.

Sarkon perdült, de nem látta sehol. Végül az erdőből bukkant elő, fehér pamut hálóingben, amely szinte második bőrként simult a testéhez. Hosszú barna haját lebegtette az enyhe szellő.

- Sétálgattam. Megláttalak, és arra gondoltam, talán van kedved beszélgetni.

- Az jó lenne... - felelt Holt kicsit kétértelműén. - De másvalami sokkal jobb lenne.

Sylvia közelebb lépett, s Holt tökéletesen ki tudta venni teste körvonalait a vékony fehér anyagon keresztül. Kicsi, kerek mellei voltak, csípője lágy ívű, combjai pedig hosszúak és formásak.

- Gyönyörű az éjszaka, igaz? - suttogta a nő.

- Nem az egyetlen, ami az - mondta Holt, és csaknem elfintorodott. Tényleg ennyire nyilvánvalónak kell lennem? - gondolta. Úgy beszélek, akár egy tinédzser.

Sylvia egy meleg mosollyal fogadta a bókot. - Mit keresel idekint?

- Nem tudtam aludni.

- Sok minden jár a fejedben, igaz?

- Nem, csak egyetlen dolog.

- Igazán? És mi az?

- Te.

Sylvia fölnevetett, és felült a piknikasztalra. Pajkos, játékos pillantást vetett Holtra, mintha évődne vele. - Mire gondoltál velem kapcsolatban?

Most már minden egyes mozdulatával és szavával határozottan hívogatta. Kezeivel megtámaszkodott a háta mögött, és kicsit megfeszítette a hátát, amitől mellei csaknem átszakították a hálóinget.

- Rád gondoltam, és az jutott eszembe, hogy van e már...- férfit akart mondani, de még időben meggondolta magát - ... párod?

Sylvia elkomorodott, csak az éjjeli rovarok percegése hallatszott. Holt már attól félt, ostobaságot kérdezett, és elrontotta a hangulatot.

- Kevés alkalmas társ akad számomra a ranchon - sóhajtotta csalódottan. - Garouknak tilos egymással hálniuk, mert az utód torzszülött lehet, vagy az őrület jelei ütközhetnek ki rajta. Az emberek vagy a farkasok között kell párt találnunk magunknak.

- És mi a helyzet a féltestvérekkel... mint például én?

- Alapvetően garou vagy, de mivel hiányzik belőled az a gén, amely lehetővé teszi az alakváltást, ezért fizikálisan embernek minősülsz.

Holt arca földerült. - Úgy érted...

Sylvia előrehajolt, enyhén szétterpesztette lábait, és közéjük támaszkodott mindkét kezével. Félrebillentette a fejét, és kacéran elmosolyodott. Válasz helyett csak bólintott. Holt egészen közel lépett, az ajkuk szinte összeért.

- Ez azt jelenti, hogy tökéletes pár vagy egy kiéhezett garou nősténynek.

Holt érezte, hogy ösztönei elragadják. Sylvia sem várt, megragadta Holtot a derekánál, és magához rántotta. Vad csókolózásba kezdtek. Holt érezte, ahogy rég tapasztalt borzongás fut végig a testén. Egy pillanatra elfelejtett mindent, és engedte, hogy elöntse a vágy. Kezei Sylvia testén kalandoztak; végigsimított a nő hátán és csípőjének lágy ívén.

Sylvia közben ujjaival végigszántotta Holt hátát a pólóján keresztül, majd belemarkolt a fenekébe, és még közelebb húzta.

- Akarsz engem?

- Igen.

- Mindig akartál?

- Mióta először megláttalak.

- És most, hogy megkapsz, mit fogsz csinálni velem?

- Szeretkezni fogunk.

- Ez minden?

Holt rájött, hol követte el a hibát. Érezte a szenvedélyt, ami mélyről, állati lényéből fakadt. Tudta, mit fognak tenni.

- Megduglak - mondta.

- Igen! - sóhajtotta a nő, miközben Holt nadrágszíján dolgozott. - Tedd meg!...

Kigombolta a férfi nadrágját, és megragadta a péniszét, határozott mozdulatokkal húzogatta, néha megszorította, egyre keményebbre masszírozta.

Holt attól tartott, hogy túl korán fog elélvezni, de valami az idegrendszere mélyén átvette az irányítást, hogy a nőnek is kijusson az élvezetekből.

Lehámozta Sylviáról a hálóingét, majd elhajította. A karcsú test hihetetlenül felizgatta. Mellei feszesek voltak, és ruganyosak, mellbimbói megduzzadtak, és keményen meredtek előre.

Végigcsókolta a nyakát, a vállát, aztán szájába vette az egyik mellbimbót. Érezte a bőre ízét, a fenyőfák illatát a testén, és ahogy csókolgatta a mellét, hallotta, ahogy a nő kéjesen felsóhajt.

Sylvia kezei egyre keményebben dolgoztak, cirógatták, de masszírozták is az ágyékát, mintha soha nem akarnák elengedni.

Holt a tenyerébe vette Sylvia melleit, és kihúzta magát. Férfiassága határozottan meredt partnere irányába, a nő pedig megmarkolta a tövénél, majd előrehajolt. Ajkai rásimultak a falloszra, és egyre lejjebb csúsztak, körbefogták, akár a bársony.

Holt felnyögött. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán fölébresztik a többieket, de már ez sem érdekelte. Csak Sylviára tudott gondolni, és arra, hogy a magáévá tegye.

Hátradöntötte az asztalra, figyelte, ahogy az ezüstös holdfényben teste reszket a vágytól, aztán széttárta combjait, türelmetlenül feltárva ágyéka sötét, duzzadt nyílását.

Előrehajolt, és megcsókolta a lábai között, a nyirkos puhaságba fúrva ajkait. Sylvia összerezzent az érintéstől, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Holt fölegyenesedett, megmarkolta péniszét, majd lassan bevezette a nő testébe.

Sylvia nyögdécselt, lábaival körbefonta a férfi derekát, még beljebb húzva magába. Holt ellazította testét, teljesen belehatolt, aztán először lassan, majd egyre gyorsabban és erősebben előre-hátra kezdte mozgatni a csípőjét.

Sylvia felsikoltott, összekulcsolta a lábait Holt háta mögött, és megszorította, akár egy satu.

Holt most már keményen nekifeszült a nő ágyékának, de ez nem volt elég neki. Még jobban hozzá akart tapadni, szinte összeolvadni vele aktus közben.

Érezte Sylvia izmainak hullámzását a bőre alatt, meg azt is, ahogy szőr sarjad a sima bőrön. Sylviát is elragadta a szenvedély, a csúcs már közel lehetett, mert hirtelen nem mozgott tovább. - Várj! - súgta Holt fülébe. - Várj!...

Holt gyengéden eleresztette, és kicsúszott belőle. Sylvia leugrott az asztalról, hátat fordított neki, aztán nyújtott, terpesztett lábbal, égnek emelve fenekét, előrehajolt.

- Most! - sóhajtotta. - Told belém, tövig!

Holt a nő lucskos vaginájához illesztette péniszét, és lassan, de könnyedén újból belehatolt, majd egyetlen határozott döféssel tövig benyomta.

Sylvia hangosan lihegett, szinte sikoltozott. Holt minden egyes döfésére nekifeszítette popsiját a férfi ágyékának. A két test csattanva ütközött egymásnak. Holt inkább csak érezte, hogy egyre gyorsabban mozog; a holdfényben azonban jól látta, ahogy duzzadni kezdenek a nő izmai a hátán és a fenekén, a ritkás farkasbunda pedig minden egyes mozdulatra fölborzolódik a gerince mentén.

Kemény, sötét karmok karistolták az asztalt, aztán belemélyedtek a fába. Holt megdöbbent a látványtól, de túlzottan is elragadta a szenvedély, semhogy sokáig gondolkozzék ezen.

Végül Sylvia megeresztett egy hosszú, vonításszerű nyögést, valami eredendően ősi, vad hangot, amilyenhez foghatót Holt még soha nem hallott. Ettől ő is elélvezett egy forró, kéjes kitöréssel. Megfeszített testtel, mozdulatlanul hajolt Sylvia fölé, amíg tartott. Eddigre talán már az egész tábort fölébresztették, de jó érzéssel töltötte el, hogy nem izgatja.

- Ez fantasztikus volt - sóhajtotta kimerülten. Meg akarta még érinteni, a karjában tartani, de a nő azonnal elhúzódott tőle, amint befejezték. Most, hogy alapvető szükségletét kielégítette, ugyanolyan távolinak tűnt, mint bármikor korábban.

Holt nem tudta, mihez kezdjen vele, azon töprengett, vajon ez a garouknál általános szokás-e vonzódásuk, érzelmeik kifejezésére, vagy csak Sylvia viselkedik így.

- Csitt - suttogta, és Holt szájára tette a kezét. - Késő van, és pihenésre lesz szükséged. Most már könnyebben el tudsz aludni.

- Nem hiszem - dünnyögte Holt.

Figyelte, ahogy Sylvia elsétál, és fölveszi a földről a hálóingét.

- Jó éjszakát, Kenneth Holt - búcsúzott a bungalója felé tartva.

- Jó éjszakát - felelte Holt.

- Holnap új nap kezdődik - állt meg egy pillanatra a nő. - És újabb éjszaka.

Tekintete egyértelműen elárulta, hogy többről van szó kettejük közt puszta szexnél.

Holt viszonozta a mosolyát, és megnyugodott kissé. Csak lazíts, gondolta, még meg kell szoknod ennek az életnek minden újdonságát.

Sylvia még egy utolsó csókot lehelt felé, aztán besurrant a házba, egyedül hagyva Holtot Gaia ölén, szemében az égen ragyogó csillagokkal.

14. fejezet

A következő pár nap nyugalmasan telt a ranchon. Bár a riporternő még mindig a közelben ólálkodott, jócskán eltávolodott dél felé a caerntől. Bár az Uktena törzs tagjai és néhány féltestvér folyamatosan szemmel tartották, amíg rossz helyen keresgélt, nem volt félnivaló.

Holt és Sylvia között is jól mentek a dolgok, azóta kétszer szeretkeztek, egyszer Sylvia ágyában, egyszer még ugyanaznap egy napfényes tisztáson az erdőben. Nagyon közel kerültek egymáshoz nagyon rövid idő alatt. Talán egymásba is szerettek. Holtnak néha az volt az érzése, hogy túl gyors a tempó, de rájött, hogy csak az elmulasztott dolgokat igyekszik bepótolni. Az utcán töltött évei alatt rengeteg mindenből kimaradt, miközben céltalanul kóborolt az utcákon, mérföldekre valódi otthonától, ami itt volt, a hegyek között. Ha beleszeretett Sylviába, hát legyen.

Kopogtattak.

- Bújj be! - szólt ki Holt.

Sylvia lépett be, világos színű pólóban, rövidnadrágban és bakancsban. Jobb kezében egy vállfán parkőregyenruhát tartott.

- Nem tudom pontosan a méreteidet, ezért csak tippeltem - mondta, aztán elmosolyodott. - Bár amilyen jól ismerem a testedet, nem hiszem, hogy túl nagy lesz az eltérés. - Az ágyra dobta az egyenruhát. - Öltözz föl. Ma bemegyünk a caernbe.

Ezzel megfordult és kisétált. Holt arcáról lassan lehervadt a mosoly, és enyhe feszültség lett úrrá rajta.

A caern. A garouk szent helye, ahol kapcsolatba lépnek a szellemvilággal.

Holt mély lélegzetet vett. Pontosan tudta, mit jelent ez. Teljesen befogadják a közösségbe.

A reggel csípősen hűvös volt, a küszöbökön könnyedén átjutottak, és ahogy elérték a legbelsőt, Holt megérezte, hogy van valami különleges az erdőnek ebben a részében. Teste megtelt energiával, izgatottság és türelmetlenség rohanta meg, ösztönösen tudta, hogy a caern a közelben van.

Alaposan körülnézett egy bejárat vagy nyílás nyomát kutatva, de semmi különöset nem látott. Nem lepődött meg ezen, hisz Sylvia azt mondta, hogy a caernhez vezető ösvényeket nagyon jól elrejtették.

- Itt vagyunk - állt meg Sylvia.

- A bejáratnál? - kérdezte Holt körültekintve. - Ez a hely semmiben sem különbözik a többitől.

- Tudom. Ezért tökéletes az álca.

Holt tovább nézelődött, aztán megrázta a fejét. Minél inkább meresztette a szemét, annál kevesebb jellegzetességet talált.

- Erre - intett Sylvia, ujjával ajtóformát rajzolva a levegőbe, és egy vonalat az avarba.

Akkor végre meglátta. Alig kikopott fű és pont egy embernyi szélességű csapás két bokor között. Most már nyilvánvaló volt, de nem vette le szemét a helyről, mert tudta, hogy ha megteszi, nem találja meg újból.

Kevesebb, mint egy percet haladtak a csapáson, amikor egy nagy sziklához értek. A fák és a bokrok sűrűn nőttek körülötte; úgy tűnt, csak nagy kerülővel, járatlan úton tudnak továbbmenni.

- Nagyszerű, és most? - kérdezte Holt.

Sylvia felé fordult. - Ez a szikla a „főbejárat" a caernbe, amelyet mindig egy garou őriz.

- Én nem látok senkit.

Alighogy kimondta, az egyik bokorból egy szintén parkőregyenruhát viselő indián férfi lépett elő, hanyagul a vállára vetett sörétes puskával.

- Keményszívű James - mutatta be Sylvia. - Ő Kenneth Holt. Féltestvér.

Keményszívű biccentett.

- Örülök a találkozásnak - üdvözölte Holt. - Mondd csak, te igazi parkőr vagy, vagy csak álcázod magad?

- Én igazi vagyok - mondta Keményszívű, és megigazította a puskája szíját. - De ne aggódj, idefenn minden segítségért hálásak vagyunk.

Holt egy kicsit jobban érezte magát.

- Átléphetünk a kapun, hogy bejussunk a caernbe? -kérdezte Sylvia szertartásos hangon.

- Igen - felelte a parkőr, és félreállt az útból.

Sylvia a szikla elé lépett, aztán Holt felé fordult. - A szikla teteje nem lapos, hanem csúcsos, akár egy hegy, és néhol éles. Ha be akarsz lépni a caernbe, akkor egyetlen lendülettel át kell ugranod. Ha nem érzed képesnek magadat az ugrásra, visszatérhetünk később.

Holt felmérte a sziklát, másfél méter magasnak ítélte, aztán úgy döntött, képes rá. - A mai nap megfelel -jelentette ki végül.

Sylvia Holtra mosolygott, aztán Keményszívűre nézett, és bólintott.

Ő ugrott először, mintegy háromméteres nekifutás után, és csaknem tíz centivel a szikla fölött jutott át. Holt egy pillanatra elbizonytalanodott, de néhány mély levegővétel után lehiggadt, és nekikészülődött. Távolabbról indult, elrugaszkodott, és egyik kezével megtámaszkodva a szikla tetején, átugrott rajta. A túloldalon kicsúsztak alóla a lábai, és gurult pár métert az avaron, mielőtt megállt volna. Sylvia mosolyogva nézett le rá. - Sikerült - mondta enyhe meglepetéssel a hangjában.

- Kételkedtél benne? - kérdezte Holt.

- A feladat nagy ügyességet igényel, én pedig arra gondoltam, hogy a sérüléseid miatt talán még nem állsz készen fizikailag.

- Egy ideje már nem érzem a sebeket. Azt azonban nem értem, hogy ha a caern azoknak a nyugvóhelye is, akik már túl öregek ahhoz, hogy tovább éljenek, akkor ők hogyan jutnak át?

- Jó tanuló vagy, Kenneth, vagy én vagyok jó vezetőd. Egy idős ember képtelen lenne rá, de minket nem köt a homid forma. Egy három méter magas vérfarkasnak krinosz alakban meg sem kottyan egy ilyen ugrás.

- Hát persze - kapott észbe Holt. - Miket is beszélek. Sylvia elengedte a füle mellett a megjegyzést, és intett.

- Erre.

Holt követte, végig egy ösvényen, amely még a sziklához vezetőnél is rejtettebb volt. Egy hihetetlenül idős vörösfenyőkből álló ligetbe érkeztek.

-Ezt a helyet úgy hívják, a Megfáradt hősök temetője. Azok a jelek a fákon - mutatott Sylvia a törzsekre, ahol Holt medvekarmolásokra emlékeztető nyomokat látott -azoknak a jelképei, akiket alájuk temettek. Körülbelül húsz ilyen sír van. Minden tavaszi napforduló idején egy három napig tartó emlékezési rítust tartunk itt, amin a telep összes tagja részt vehet. A fiatalabbak ekkor ismerhetik meg őseik történetét. Kellemes időszak ez.

Még pár percig álldogáltak a ligetben, aztán továbbmentek. Rövid séta után egy tisztásra értek, amely körülbelül harminc méter átmérőjű lehetett. A közepén öt vörösfenyő állt. A látványtól Holtnak elakadt a lélegzete. Látott már magasabb fákat az erdőben, de ilyen szabályosan elhelyezkedőket még soha.

- Körülbelül nyolcvanöt évesek - mondta Sylvia. - A Gaia Gyermekei törzs tagjai ültették, amikor átvették a caern vezetését.

- Eddig azt hittem, az Uktena törzs birtokolja a caernt. Sylvia felsóhajtott, látszott rajta, hogy ez a téma nagyon közel áll a szívéhez.

- Ez a caern már régóta itt áll...

- Csodálatos hely.

- A történelme hosszú és gazdag.

- Szeretném egyszer hallani.

- Elmesélem neked - bólintott Sylvia, majd intett Holtnak, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, és belekezdett.

A caernt egy Sólyom Aki Látta A Napot nevű Uktena alapította még a telepesek megérkezése előtt. Azért ezt a helyet választotta, mert megérezte, hogy ezek a vörösfenyők fontosak a Földanya számára. Az Uktenák és féltestvéreik évszázadokig őrizték a caernt. Egy legenda szólt arról, hogy a törzs találkozott az El Draco néven ismert rettegett angol kalózzal és felfedezővel, Sir Francis Drake-kel, aki egyszer a környéken telelt át.

A telepesek megérkezésével az Uktenák egyre hatalmasabb védőmágiákat olvastak a caernre, ám az indok a múlt ködébe vész. Legtöbben úgy tartják, a közelgő megszállók ellen alkalmazták a varázslatokat, mások szerint ezek jövőolvasó igék voltak. A mágia azonban valahol félresikerült, és egy nagy kataklizma következett be.

Hatalmas földrengés volt, amelynek hatására meghasadt a part menti hegység, és kialakította a mai San Franciscói-öblöt és a Golden Gate-et. Az Uktenák soha nem fedték föl az okát, még a Gaia Gyermekeinek sem. Azóta titkos rítusokkal és fétisekkel tartják kordában a természeti erőket.

Holt egy kicsit zavarban érezte magát, mint amikor az osztályban mindenki értette a magyarázatot rajta kívül. Akkoriban nem mert soha kérdéseket föltenni, mert attól félt, hülyének nézik. Annyit azonban sejtett, hogy az eddig elhangzottakkal nem kell komolyabban törődnie. Azt tudta, hogy Sylvia is az Uktena törzsbe tartozott. Ennyi elég is volt.

1750 és 1910 között az Uktenákra sötét idők jártak, egyre csökkent az erejük, és egyre nehezebben tudták kézben tartani a caernt. Misszionáriusok jöttek, akik lelkeket gyűjtöttek az egyháznak, farmerek, akik jogot formáltak a földekre, és úgy vadászták az indiánokat, mint a bivalyokat. A telep igyekezett megvédeni magát, de kevesen voltak ahhoz, hogy véget vessenek a mészárlásnak, különösen mivel erőiket lekötötte a kataklizma erőinek féken tartása.

Segítségre volt szükségük, ezért 1910-ben nagy tanácskozást tartottak, ahová meghívták a Gaia Gyermekeit is, hogy segítsenek nekik fönntartani a caernt. Az egyezmény mindenki számára hasznos volt. A Gaia Gyermekei megvédték a caernt az emberektől, sikerült enyhíteni a károkat, és a környezetvédőkkel szövetségre lépve sikerült megőrizniük a kaliforniai erdőségek jelentős részét. Cserébe némi befolyáshoz jutottak, valamint használhatták a caernt. A Gaia Gyermekeinek befolyása meg az olyan féltestvérek munkássága, mint például John Muiré, biztosította, hogy a caern biztonságban fönnmaradjon.

A jelenben a Gaia Gyermekei, például Wendel Oldman és népe, továbbra is segít megvédeni a caernt, míg az Uktenák a spirituális dolgokra koncentrálhatnak.

- A kataklizma, amiről beszéltél - szólalt meg Holt, miután Sylvia befejezte -, mi az pontosan?

- Nem mondhatom el - válaszolta Sylvia bocsánatkérően. - De rettenetes volna, ha elszabadulna, mert az általunk ismert világ pusztulásához vezetne.

Holt felsóhajtott. A caern még új dolog volt neki, megpróbálta emberi léptékkel fölmérni, és hasonlítani valamihez, amiről legalább fogalma volt. Először úgy képzelte, olyan lehet, mint a pokol kapuja vagy egy neutronbomba. Ha rossz kezekbe kerül, az mindennek a végét jelentheti.

Megrázta a fejét. Olyan csodálatos hely, nyugodt és békés... Egy pillanatig megpróbálta elképzelni, hogy nincs többé, és megérezte, hogy ez szörnyű veszteség lenne. Tudta, hogy a többiekkel együtt azon kell munkálkodnia, hogy megőrizzék olyannak, amilyen most.

- Mindent megteszek, hogy megvédjem ezt a helyet az ellenségeinktől -jelentette ki fölállva.

- Helyes - mondta Sylvia. - Akkor ugyanaz a célunk. Holt mélyen a szemébe nézett, és rájött, hogy ekkor lépte át az utolsó küszöböt a garouk világába. Összeölelkeztek, egymás vállára hajtották a fejüket, és sokáig nem mozdultak.

Kifelé könnyebb volt megmászni a sziklát. Ahogy leereszkedtek a túloldalon, Holt Keményszívű nyomát kutatta, de nem látta sehol. Sejtette azonban, hogy a közelben van, szinte érezte jelenlétét.

- Viszlát, Keményszívű - köszönt a bokroknak.

- Viszlát, Holt - hallatszott valahonnan a fák közül, mintha csak pár méterre lett volna, de Holt még mindig nem látta a garout.

- Gyerünk! - sürgette Sylvia. - Itt az ideje, hogy visszainduljunk.

A második küszöbnél jártak, amikor Sylvia hirtelen megtorpant, és intett Holtnak, hogy ne mozduljon. Némán, moccanás nélkül álltak; hallgatóztak.

Balról levélzörgés és lépések zaja hallatszott az avarban, meg emberi beszélgetés hangjai. Sylvia meglepődött, hogy ilyen közel a caernhez turisták járhatnak. Túl közel kerültek, és biztosan nem garouk vagy féltestvérek voltak - azok nem csörtetnének ilyen hangosan.

A neszek egyre közelebbről hallatszottak, aztán két alak bukkant elő a fák közül. Caroline Keegan és az operatőre...

Holt nem tudta, mi a teendő ilyen helyzetben. Mikor utoljára összefutottak, ő civil ruhát viselt, és Sylvia volt a parkőr. Rajta volt tehát a sor, hogy elriassza az újságírónőt.

- Jó napot, asszonyom - szólította meg, és igyekezett határozottan beszélni. - Segíthetek valamiben?

- Nem, azt hiszem nem - felelte a nő. Holt tudta, hogy rossz kezdet volt, de megpróbálta helyrehozni.

- Tájékoztatnom kell arról, hogy egy idegen medve tévedt a park területére. Ameddig nem sikerül a nyomára bukkannunk, potenciális veszélyforrást jelent a turistákra. Meg kell kérnem, hogy térjenek vissza a jelzéssel ellátott útvonalakra. Errefelé a fákon kívül úgysem akad más látnivaló.

- Ha jól tudom, ez az erdő nyitva áll a nagyközönség előtt... Nem látok semmilyen tiltó táblát, amely miatt vissza kellene fordulnom. Nem mozdulok - vetette meg a lábát, miközben hunyorogva méregette Holtot és Sylviát. Az operatőr leemelte válláról a kamerát, és letette a földre. - Én semmiféle medvéről nem hallottam - tette még hozzá Caroline Keegan a biztonság kedvéért.

Holt gyanította, hogy a nőt még az elektromos kerítés és egy sorompóval ellátott őrbódé sem riasztaná vissza. Nem tudta, mit feleljen erre, sosem volt képes rögtönözni, mindig időre volt szüksége a problémák megoldásához. Egyvalamit azonban tudott, a nő nem kerülhetett közelebb a caernhez.

- Természetesen, hiszen nem akarunk pánikot kelteni... - próbálkozott.

- És hagynák, hogy a turisták tudatlanul kóboroljanak az erdőben? - vágott vissza a riporter, miközben tekintete ide-oda rebbent.

- Minden óvintézkedést megteszünk...

- Pár nappal ezelőtt is ezzel a medvével riogattak. Azóta nem képesek megtalálni? És mi van, ha megtámad valakit? - Látszott, hogy a nő kételkedik az egész mesében.

Holt egyre kevésbé tudott meggyőzően föllépni. Hiába nézett segélykérően Sylviára, a nő arca rezzenéstelen maradt. Holt leolvashatta róla, hogy rosszul érvel. Megpróbálta összeszedni magát.

- A jelzett útvonalak mentén sokkal nagyobb biztonságban lennének. Meg kell kérnem, hogy forduljanak vissza.

Caroline Keegan azonban nem tágított. Egyenesen Sylviára nézett, és rámutatott. - Maga... Magát én már láttam valahol... Itt, az erdőben.

- Nem, nem hiszem - felelte Sylvia. - Állatorvos vagyok, nemrég érkeztem ide.

- De igen - bólogatott Caroline Keegan, és egy pillanatra eltűnődött. - Csak akkor maga volt a parkőr, ő pedig... - mutatott Holtra, de nem fejezte be.

- Biztos vagyok benne, hogy egy kívülálló számára a parkőrök mind egyformák...

- Maguk is a részesei, igaz? - vágott közbe összehúzott szemmel a riporternő.

- Mire gondol?

- A szektára, amely idefönt él, a hegyekben. Maguk is benne vannak. A parkőrök segítenek a szektának elrejtőzni... ami azt jelenti, hogy közel vagyok.

- Nem tudom, miről beszél asszonyom, csak azt tudom, hogy közel jár ahhoz, hogy széttépje egy vad medve. – Holt hangja meglepően határozott lett, és erőteljes. - Ha pedig nem hajlandó távozni, a maga érdekében kénytelen leszek kikísérni magát innen.

Újabb parkőrök jelentek meg az ösvényen, néhányan puskát fogtak a kezükben. - Amint látja, fel vagyunk készülve az idegen medve befogására és megvizsgálására. Higgye el, ez nem gyerekjáték.

- Ó, már indulok is - felelte Caroline Keegan sértődötten. - De tudom, hogy titkolnak valamit, érzem. Most elmegyek, de visszajövök még, egészen addig, amíg meg nem tudom, mit rejtegetnek!

Sarkon perdült, félrelökte az operatőrt, és elindult visszafelé. Az operatőr végignézett a parkőrökön, aztán fölvette a kamerát, majd elindult a riporternő után.

Néhányan a nyomukba eredtek, hogy meggyőződjenek róla, nem próbálkoznak semmivel.

- Sajnálom - mentegetőzött Holt, miután elmentek.

- Mit? - kérdezte Sylvia.

- Azt hiszem, nem voltam túl meggyőző.

- Ne is törődj vele. Bármit mondhattál volna neki, akkor sem hitte volna el.

- Mire gondolsz?

- Nos, a legtöbb ember megérzi a caern körül áramló erőket. Ez általában nyugtalanítólag hat rájuk, ezért igyekeznek minél távolabb kerülni tőle. De ez a nő... - legyintett. - Ha érzett is egyáltalán valamit, az inkább vonzotta, mint taszította. Azt hiszem, ez nála valami szenzációérzék. Talán ez az, ami riporterré tesz valakit.

- Gondolod, hogy jó riporter?

Sylvia hosszasan nézett Holt szemébe. - Méterekre járt attól, hogy fölfedezzen egy évszázadok óta rejtőzködő vérfarkastársadalmat... Ha valaki elhiszi neki, az megrázhatná az egész világot. Akármennyire nem is sejti a dolgok valódi jelentőségét, érzi, hogy van itt egy sztori, és mindenáron meg akarja szerezni. Ez a munkája, ezért, mivel idáig eljutott, azt kell mondanom, hogy nagyon jó riporter.

- Ez mit jelent a telep számára? - kérdezte Holt bizonytalanul. - És a caern számára?

- Azt, hogy nyakig ülünk a szarban.

 

Oldman atya fölvette a pizsamáját, és alváshoz készülődött. Egész nap apró-cseprő gondok foglalták el. Verekedés tört ki az ebédlőben, aztán egy papírtól eldugult vécécsésze kiáradt. Ilyen meg ehhez hasonló problémák egész nap. Örült, hogy végre véget ért.

Fölkapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényén, megigazította párnáját, és bebújt az ágyba. Éppen betakarózott, és olvasni készült, amikor megcsörrent a telefon. Oldman kimászott az ágyából, és az asztalához botorkált.

- Scott misszió - szólt bele a kagylóba.

- Oldman, Bátor Szív vagyok.

- Hallgatom.

- Éppen most beszéltem Celeste-tel. Gyűlést hívunk össze az egész telepre kiterjedően holnap délutánra.

- Mi a gond?

- Egy riporter. Caroline Keegan...

- Értem - dörmögte Oldman.

- Helyes. Celeste még a városban van. Kérem, hozza őt magával.

- Meglesz.

- Hozza Parkert is.

- Parkert?

- Igen. Bár nem vehet részt a tanácskozáson, neki is itt a helye.

Oldman egy darabig hallgatott. Ritka alkalom, hogy az egész Nyugati Szem garoui összegyűlnek egy helyre. A probléma komolyabb, mint eddig gondolta.

- Rendben van - mondta még egyszer. - Ott leszünk.

15. fejezet

Parker a kantinban üldögélt, és reggeli kávéjához egy szelet pirítóst rágcsált éppen, mikor Oldman egy széket odahúzva melléült.

- ' reggelt, Parker - mondta.

- ' reggelt, atyám - fordult felé Parker. - Jól aludtál?

- Nem igazán. Késő este felhívott Bátor Szív. Úgy néz ki, gondjaik támadtak a ranch körül azzal a riporternővel, Caroline Keegannel.

- Igazán?

-Ő és Celeste összehívtak egy klán-gyűlést ma délutánra, ezért nemsokára indulnom kell.

- Az autó tökéletes, mióta Holt megbütykölte. Nem lesz vele probléma.

- Örömmel hallom.

-Itt is minden rendben van, úgy tűnik. Szóval, ha odafönt akarsz maradni éjszakára vagy akár pár napra is, én elboldogulok idelenn.

Oldman rámosolygott az asszisztensre. Parker jó ember, igazán kiérdemelte a klán-tagságot, még ha nem is féltestvér.

- Bátor Szív meglehetősen határozott utasítást adott arra vonatkozólag, hogy Celeste-et vigyem föl a városból... - Oldman hanglejtése folytatást sugallt.

- És? - kérdezte Parker.

- Meg téged is, vele együtt.

Parker a meglepetéstől szólni sem tudott, hosszú ideigcsak bámult Oldmanre.₍

- Tréfál?

- Nem. Azt mondta, hogy ő és Celeste is klán-tagnak tekintenek, és kifejezetten akarják, hogy ott legyél.

Parker vadul vigyorogni kezdett, de aztán gyorsan lehervadt arcáról a mosoly.

- Akkor komoly baj lehet.

- Valószínűleg - mondta Oldman. - De ezzel most ne törődj. Tudom, milyen sokat jelent ez neked, úgyhogy próbáld meg jól érezni magad, és élvezni a lehetőséget.

- Rendben, meg fogom próbálni. - Parker vigyora visszatért.

- Tíz körül indulunk.

- Készen leszek.

- Ebben biztos vagyok.

 

Az autó jól gurult - a motor úgy morgott, akár egy jóllakott kutyakölyök, ahogy a Golden Gate hídon át kivitte San Franciscóból három utasát.

Oldman a hátsó ülésen, Celeste pedig elöl, az autót vezető sugárzó arcú Parker mellett ült. Dicsőséges pillanat volt ez nemcsak Parker, de Oldman számára is - egy azok közül az igazi jutalmak közül, melyeket a misszió irányításának fáradságos munkájáért kapott.

- Örülök, hogy veletek tarthatok, Celeste – mondta Parker, ahogy elhagyva a hidat északnak, a Marin-félsziget felé kanyarodtak. - Bárcsak kellemesebb körülmények között történne.

- Semmi baj, Preston. A klánnak már korábban is akadtak efféle problémái, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is lesznek ilyenek. Az egyetlen különbség csupán annyi, hogy ez a Caroline Keegan híres tévés személyiség, amitől a szituáció kicsit kényesebbé válik. De még mindig hiszem, hogy ha törekszünk rá, békés úton is meg tudjuk oldani a dolgot.

Oldman előrehajolt, és Celeste-re nézett. Az asszony kijelentéséből érezhető volt, hogy ha rákényszerítik, akár erőszakos eszközöket is hajlandó használni a cél érdekében.

- És mi van akkor, ha a békés út nem járható? - kérdezte.

- Abban az esetben a klánnak vannak olyan tagjai, akik képesek gyorsan megoldani a problémát - egyszer és mindenkorra. - A kocsiban néhány pillanatra csend lett. - De remélem, erre nem lesz szükség, ezért is hívtuk össze ezt a tanácskozást. Egyikünk sem akar másokat bántani, ha ez elkerülhető.

Nem vallott Celeste-re, hogy az erőszakot, mint szóba jöhető választási lehetőséget akár csak fontolóra vegye; Gaia Gyermekei békéltetők voltak, nem barbárok. De a klán vezére lévén kötelessége volt az összes alternatívát mérlegelni.

Oldman hátradőlt, és az elsuhanó fákat nézve próbált valami megoldást találni arra, miként menthetné meg Caroline Keegan életét.

Parker mereven bámulta az utat, egy szót sem szólt.

Oldman azon tűnődött, vajon nem pontosan ugyanez foglalkoztatja-e őt is.

 

A ranch közelébe érve Oldman vágyakozva nézte az út mellett sorjázó vörösfenyőket. A misszió vezetésével eltöltött évek alatt megtanulta még jobban becsülni és csodálni a vadon szépségeit.

- Gyönyörű itt fent - lelkesedett, nem törődve azzal, hogy a többiek is meghallják.

- John Muir nagyon helyesen tette, hogy megmentette a fenyőket a kivágástól - mondta Celeste. - Csak remélhetjük, hogy mi is hasonlóképp meg tudjuk őrizni őket a következő nemzedékek, az emberek és a garouk számára.

Parker megállt a kocsival a tisztáson, ahol már néhány másik autó is parkolt. A garou és féltestvér klán-tagok az öbölkörzet minden részéből összegyűltek a tanácskozásra.

Miután leállította a motort, Parker megkerülte az autót, és ajtót nyitva kisegítette Celeste-et. A nő igencsak benne volt a korban, és azt suttogták, már az utódlás kérdései foglalkoztatják. Kilépve a kocsiból azonnal egy csoport garou gyűlt szorosan köré, és üdvözölte. Köztük volt Égő Szem, Vörösberkenye Tim, Hajnalfény Sharon és Menetelő Oroszlán is.

A kocsiból kikászálódó Oldmant sokkal lanyhább érdeklődés fogadta. A garouk közül jó néhányan a köszönését sem viszonozták, miközben Celeste-et falkástul a tanácsterembe kísérték.

- Elvégre ő a klán vezére - vigasztalta Parker. - Neked, mint kisebb tekintélynek nyilván szolidabb ünneplés jár.

- Tudom - válaszolta szomorkás mosollyal Oldman. -De olyan ritkán jövök fel, igazán mondhatnának annyit, hogy hello.

- Hello! - hallatszott mögüle.

Oldman megfordult, és Kenneth Holtot pillantotta meg. Az erős, fiatal férfi csak úgy duzzadt az energiától.

- Nocsak, nocsak! A ranch ezek szerint bevált. Nem hiszek a szememnek, mennyire megváltozott...

- Teljesen más ember lett belőled - tette hozzá Parker.

- Kösz - felelte Holt, szemmel láthatóan zavarba jőve a dicséretektől. - Nagyon szép hely. Szeretek itt lenni.

-Körbevezetnél? - kérdezte Parker. Holt ránézett, aztán Oldmanre pillantott.

- Bátor Szív és Celeste kérték, hogy hozzam fel... Befogadták a klánba.

Holt elmosolyodott, mert tisztában volt azzal, hogy mit jelent ez Parkernek.

- Ez nagyszerű! Bár én is új vagyok itt, de örülnék, ha elfogadnál kísérődnek!

- Induljunk! - válaszolta Parker türelmetlenül. Oldman nézte, ahogy a két férfi távolodik. Holt Parker vállára tette a kezét, mintha csak testvérei lennének egymásnak.

A szíve csordultig telt büszkeséggel.

Ha másért nem, már ezért megérte az ideutazás.

 

Késő délután volt, az erdőben az árnyékok hosszabbakká váltak, és a sötétség mélyülni kezdett.

Oldman élvezettel sétált a fák közt, és csak úgy itta magába az életet. Gaia körülölelte őt, félrehajló ágaival utat engedett neki. A tiszta, friss levegő fák, füvek és az eső áztatta föld illatával telt meg.

Ezek a séták hiányoztak neki a városban a legjobban. Mert amellett, hogy a misszióban végzett munkája fontos volt a klánnak, és őt is elégedettséggel töltötte el, a legnagyobb örömet mégis az jelentette számára, ha szabadon érezhette és érinthette a Földanyát. Itt fönt Gaia még erős volt, vad és megszelídítetlen. Pusztán az, hogy a közelében lehetett, megújította energiáit, és az erő érzetével ruházta fel.

Önfeledt sétája váratlanul szakadt félbe: megtorpant, és mozdulatlanná dermedve nézett az ösvényen álló nagy, szürkésfehér bundájú erdei farkas szemébe. Az állat fenyegető vicsora felfedte hófehér fogait, teste megfeszült.

Néhány hosszú pillanatig egyikük sem moccant. Aztán Oldman óvatosan fél térdre ereszkedett, és kinyújtotta a kezét. A farkas a levegőbe, majd a kéz felé szimatolva lassan előrébb lépett.

Oldman mozdulatlanul várt, amíg az állat teljesen meg nem közelítette, és nyalogatni nem kezdte az ujjait. Akkor másik kezével megragadta marjának laza bőrét, és játékosan rázni kezdte.

A farkas hirtelen felágaskodott, és két mellső tappancsát a vállaira tette. Majd kinyitotta a száját, és furcsa, lágy, kutyákra emlékeztető ásító-nyüszítő hangot hallatott. Végül hanyatt lökte Oldmant, és birkózni kezdtek egymással, mint két kölyök.

 

A zsúfolt tanácsterem levegője testek kipárolgásától volt nehéz és meleg. Gyakorlatilag a klán minden tagja megjelent a tanácskozáson: az Uktena és a Gaia Gyermekei törzs garoui és féltestvérei egyaránt. A helyzet komolysága ellenére szinte partihangulat uralkodott.

Parker és Oldman csöndesen álldogált a helyiség egyik félreeső sarkában. Parkért már csupán az elégedettséggel töltötte el, hogy jelen lehet, Oldman pedig tisztában volt vele, hogy a caernt érintő ügyek megoldását legjobb azokra bízni, akiknek ez a dolguk. A jelenlegi problémához amúgy nem igazán tudott volna hozzászólni, de jelenlétére - akárcsak Parkerére - a szavazás miatt szükség volt.

Közvetlenül a tanácskozás kezdete előtt Holt is feltűnt, és valahol a hátsó sorokban le akart ülni, de Sylvia, a vezetője, kezét megragadva előrébb irányította, az első székekhez.

Oldman büszkén nyugtázta, hogy Holt gyorsabban és jóval könnyebben asszimilálódik a klánba, mint azt bárki is gondolhatta volna.

Néhány perccel később a terem oldalsó ajtaja kitárult, és Celeste lépett be rajta Bátor Szív, Égő Szem, valamint Vörösberkenye Tim kíséretében. Mindannyian helyet foglaltak azon a pódiumszerű alkalmatosságon, amit nem pompakedvelésből vagy az alkalom ünnepélyessége miatt állítottak oda, hanem hogy mindenki jól láthassa az érkezőket.

Pillanatok múlva elült a zsivaj, és Celeste a pódium széléhez lépett.

- Mindenekelőtt, függetlenül a tanácskozás témájától, szeretném kijelenteni, hogy boldog vagyok, amiért a klán ilyen sok tagját itt láthatom. Üdvözlök mindenkit!

Lelkes moraj futott végig a sorokon, de gyorsan el is ült, mert mindenkiben tudatosult, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas most erre.

- Bizonyára egyikőtök előtt sem titok, hogy mi folyik a caern közelében, de mielőtt ezt megvitatnánk, felkérem Vörösberkenye Tim őrzőt, hogy foglalja össze röviden a történteket.

Celeste visszaült, Vörösberkenye pedig felállt a székéből. A résztvevők némán figyeltek.

- Körülbelül egy héttel ezelőtt egy Caroline Keegan nevű tévériporter kereste meg Wendel Oldmant San Franciscóban, hogy papi múltjáról és a ranchon folyó dolgokról kérdezősködjön tőle. Miután Oldman kitért kérdezősködése elől, a nőben megfogalmazódott a gyanú: valamiféle szekta működik a ranchon.

Nevetés hullámzott át a hallgatóságon.

- Természetesen számunkra ez rendkívül kellemetlen. Mióta azok a dolgok történtek Wacóban, Texasban, a „szekta" szó félelmet és gyanakvást kelt az emberekben, és kétszeresen igaz ez a médiára. Néhány nappal az Oldmannel való találkozójuk után ez a Caroline Keegan megjelent itt fent, a Muir-erdőben. Miközben a ranchot kereste, tudtán kívül közel került a caernhez. Elcsíptük ugyan, és elküldtük, de közölte, hogy visszatér. Meg is tette, s bár végül sikerült elkapni és visszafordítani, de nagyon kitartó - biztos, hogy megint próbálkozni fog. Esetleg a hatóságokkal karöltve. Ugyan nem tudja egész pontosan, mit keres, szerintem nem hagyja abba, amíg valamire rá nem bukkan. Ha pedig történetesen megtalálja a caernt, telekürtöli titkainkkal a világot. Nyilvánvalóan meg kell állítanunk.

Oldman csendben figyelt. Tisztában volt azzal, hogy mi folyik - már akkor sejtette, hogy ez lesz, mikor Caroline Keegan először tűnt fel a misszióban. Megpróbálta persze figyelmeztetni, de bármit azon a kevésen túl, amit elmondott neki, akár halálos fenyegetésként is lehetett volna értelmezni. Ez pedig csak még több problémával járna -jóval többel, mint amennyit az egész megér.

A tömegből azok, akik először hallották a történetet, korántsem fogadták ilyen könnyedén. Oldman érezte a növekvő düh hullámait.

Miután beszédét befejezte, Vörösberkenye visszaült a székébe. Helyére Bátor Szív lépett, készen arra, hogy a tanácskozás következő részét levezesse.

Mielőtt beszélni kezdett volna, megoldotta a hátán lévő klaive rögzítőszíjait, és előhúzta a fegyvert. A bőrborítású markolatot megragadva emelte maga elé az ezüstből kovácsolt hajlott pengét, ereje és hatalma szimbólumát. Aztán végével az emelvény deszkáira ütött, és a teremben minden tekintet felé fordult.

- Tehát - kezdte, miközben két kézzel a csípője előtt lévő markolatra támaszkodott - az ok, amiért mindenkit összehívtunk, az, hogy segítsetek eldönteni, mi legyen a sorsa Caroline Keegannek. - Szünetet tartott. – Adunk még néhány percet arra, hogy mindenki át tudja gondolni a dolgot. Hangsúlyozni szeretném, ez igen komoly ügy,ezért mindenki ehhez mérten szóljon hozzá.

Ezzel Bátor Szív leült, és a terem tucatnyi pontján azonnal heves viták robbantak ki.

Parker Oldman felé fordult: - Mit gondolsz?

Oldman lesütötte a szemét, és a padlót bámulta. - Szerintem - kezdte egy komor sóhajjal - Caroline Keegan napjai meg vannak számlálva.

Parker arcából kifutott a vér, és a bőre halottsápadt árnyalatot öltött. - Valóban így gondolod?

- Az eszem ezt súgja. De a szívem azt reméli, leszünk annyira erősek, hogy más megoldást találjunk.

Parker bólintott. - Én is remélem.

Bátor Szív felállt, és a terem hirtelen ismét elcsöndesedett.

A felszín alatt meghúzódó indulatok erősebbeknek tűntek, mint valaha.

- Miután mindenkinek volt egy kevés ideje arra, hogy átgondolja a problémát, halljuk a javaslatokat!

Tucatnyi kar lendült türelmetlenül a levegőbe.

Bátor Szív fürkészőn nézett a tömegre; először a klán fiatalabb tagjait akarta szólítani, hogy az öregeké lehessen az utolsó szó joga.

Végül egy, a terem közepe táján ülő fiatal nő felé bökött a klaive hegyével. - Tessék, Zöldet Hoz A Füveknek!

Az Uktena nő a park egyik irodistája volt.

- Talán semmit sem kellene tennünk...

A kitörő hangzavarnak Bátor Szív azzal vetett véget, hogy fegyverét nagy robajjal a padlóba vágta. - Hagyjátok beszélni! - emelte föl a hangját. - ígérem, mindenkinek lesz lehetősége arra, hogy kifejtse a véleményét.

A tömeg elnémult.

Bátor Szív a nő felé biccentett.

- Ahogy már mondtam, talán nem kellene semmit sem tennünk... - Szünetet tartott, mintha csak egy újabb felzúdulásra várna. Ám mivel senki sem szólt, folytatta: - A tévériporterek elfoglalt, teljesítményorientált emberek. Igazán jó sztori híján bizonyára ez is hamar odébbáll. Ha továbbra is általános visszautasításban lesz része, valószínűleg elmegy máshová, valamilyen izgalmasabb témát keresni.

Bátor Szív pár pillanatig némán fontolóra vette az elhangzottakat. - Annak ellenére, hogy Vörösberkenye említést tett a riporternő kitartásáról és fogadkozásáról, hogy felderíti a titkainkat, javaslatodat mindenképpen megvizsgáljuk.

Zöldet Hoz A Füveknek büszkén pillantott a körülötte ülőkre.

- Másvalaki?

Nyolc kéz emelkedett a magasba, és egy közülük jócskán hosszabb volt a többiekénél.

- Égérintő William - választott Bátor Szív.

Égérintő magas, langaléta garou volt, a Gaia Gyermekei törzsből való. A park bejáratánál lévő benzinkútnál dolgozott, és fontos szerepet játszott a látogatók mozgását figyelő szolgálatban.

- Ki kellene figyelnünk, mikor nincs nála a kamerája, és el kellene kapnunk valamikor éjjel kint a parkban. Néhányan közülünk megjelenhetnének előtte krinosz formában, a többit pedig rábízhatnánk a Delíriumra... Ez nem csak elrémisztené, de még azt a szektaötletet is elfeledtetné vele, amiről csak gondolja, hogy itt folyik.

A tömegben sokan helyeslően bólogatni kezdtek. Tényleg ügyes terv, gondolta Oldman. A Delírium nagyon hatásos fegyver, ráadásul több szinten hat - mert még ha sikerülne is írnia valamit a nőnek az egészről, olyan furcsa dolgokat kellene elmesélnie, amiből senki nem hinne el egy árva szót sem. Az sem volt meglepő, hogy pont Égérintő javasolt ilyesmit: az a hír járta róla, hogy néha el szokott ruccanni Sausalitóba, és ott az éjszaka közepén turistákat ijesztget. Oldman elképzelte, ahogy a krinosz formájában több mint három méter magas vérfarkas előugrik a sötétből, és azt üvölti: „hu!" - de a kép inkább komikusnak tűnt számára.

- Nagyon jó, Égérintő - bólintott Bátor Szív. - Megfontoljuk a javaslatod. Még valaki?

Már csak hárman jelentkeztek.

- Csillagfürkésző Adam! Halljuk a javaslatod!

Az öreg garou, aki - mint a neve is mutatta - szinte egész életét a csillagok tanulmányozásával töltötte, alacsony, alig százhatvan centis, törékeny férfi volt, akire mégis mindenki odafigyelt, mert bölcsessége együtt nőtt évei számával.

A terem néma csendjében - minden szavát gondosan mérlegelve - Csillagfürkésző beszélni kezdett:

- Bár minden tiszteletem az előttem szólóké - szólalt meg reszelős hangon -, attól tartok, a javasolt megoldások egyike sem eredményezné a probléma gyökerestül való kiirtását... Caroline Keegan ember, aki szereti... helyesbítek, akitől a munkája megköveteli, hogy olyasmibe is beleüsse az orrát, amihez semmi köze... Azt remélni, hogy csak úgy magától abba fogja hagyni vagy az elijesztésével próbálkozni véleményem szerint egyáltalán nem kielégítő megoldások, mivel csak időleges eredménnyel járnak.

- Igen! Igen! Úgy van! - helyeseltek többen.

- A Caroline Keegan-féle problémák kezelésének egyetlen lehetséges módja, ha megszabadulunk tőlük... azaz megszabadulunk magától Caroline Keegantől.

Egyre többen csatlakoztak a helyesléshez. Úgy tűnt, ha valahogy valaki nem teremt rendet záros határidőn belül a teremben, akkor az összegyűlt garouk mindjárt kiözönlenek az ajtón, felkutatják Caroline Keegant, akárhol is van, és hidegvérrel megölik.

- Nyugalom! - kiáltotta Bátor Szív - Nyugalom! - A klaivével néhányszor alaposan megdöngette a padlót, míg a lárma valamelyest nem csillapult. - Klánunk soha semmibe nem kezdett anélkül, hogy előtte alaposan át nem gondolta volna. Csillagfürkésző javaslatát ugyanúgy megfontoljuk és szavazásra bocsátjuk, mint a többiekét.

Az aggastyán göcsörtös, hajlott sétabotjával a levegőbe intett, majd mikor a tömeg lecsillapult, folytatta, amit elkezdett:

- Szeretnék még hozzáfűzni valamit az eddigiekhez... Nem szükséges, hogy a nőnek erőszakos vagy kegyetlenhalála legyen... Meg tudjuk oldani fájdalommentesen is... Azonkívül úgy kell, hogy tűnjön, mintha medve vagy puma végzett volna vele... így a környéknek veszélyes híre támad, és ez megóv minket a jövőbeli látogatóktól is.

Bátor Szív biccentett az öreg felé: - Köszönjük, el fogunk gondolkozni rajta.

Oldman egy pillanatra eltöprengett. Igaz, hogy senki sem akar különösebben embereket ölni, de kétségkívül ez a javaslat tűnik a legésszerűbbnek. Mert hacsak meg nem hal a nő, nincs semmi biztosíték arra, hogy egy vagy két hónap múltán újból nyomozni nem kezd. És ha valóban úgy látszik majd, mintha egy vadállat végzett volna vele, akkor a látogatók bizonyára el fogják kerülni a parknak ezt a részét.

Oldman úgy döntött, hogy erre a megoldásra voksol, ha eljön majd az ideje. Aztán Parkerre pillantott, és eltűnődött, vajon ő hogyan fog szavazni. Már majdnem meg is kérdezte tőle, de aztán meggondolta magát. Attól tartott, beszélgetésük befolyásolná a szabad választásban. Ő most már teljes jogú klán-tag, gondolta. Felelősséggel el tudja dönteni.

Bátor Szív végigpillantott az összegyűlteken. Eddig három elképzelés merült fel, és úgy tűnt, nincs szükség újabbakra. De mert tisztéhez tartozott, kötelességszerűen megkérdezte:

- Egyéb hozzászólás? - és már fordult is el, hogy a szavazás előkészítésébe kezdjen, ám ekkor egy magányos kéz emelkedett a levegőbe.

Oldman a nyakát nyújtogatva fordult a jelentkező felé, és legnagyobb meglepetésére azt kellett látnia, hogy Kenneth Holt az.

Celeste kézjelekkel mutatta Bátor Szívnek, hogy valaki még szólni akar. Az őrző megfordult, és kinyújtott klaivéjével Holtra mutatott.

A férfi szemmel láthatóan igen feszülten állt fel, nyomasztotta a majd összes klán-tag tekintetének súlya.

- Én, ööö...

- Hangosabban! - figyelmeztette Bátor Szív.

Holt megköszörülte a torkát, és szembefordult a tömeggel. - Azt hiszem, hogy... ööö... rosszul közelítjük meg a kérdést.

Az új tag vakmerőségét látva néhányan önkéntelenül is mély lélegzetet vettek.

- Csak azzal foglalkozunk, hogyan lehetne megszüntetni a Caroline Keegan-problémát. Pedig sokkal többet nyerhetnénk azzal, ha a hátrányokat előnyökké változtatnánk.

- A tejfelesszájú a Delíriumtól szenved. A Féreg bilincseit nyögi... - hallatszott a sustorgás a tömegből.

- Csendet! - parancsolta Bátor Szív. - Kenneth Holt a klán tagja, és pontosan ugyanannyi joga van szólni, mint bárki másnak! - Holtra nézett. - Folytasd!

Holt hálásan biccentett Bátor Szív felé. - A mai időkben a tévériporterek befolyásos emberek. A szavuk milliókhoz jut el egy szempillantás alatt. Csak gondoljatok bele, mire lenne képes egy olyan riporter, mint Caroline Keegan a Féreg elleni harcban vagy Gaia védelmében, ha barátunkká vagy a klán szövetségesévé tennénk!

A terem izgatottan morajlott.

Oldman ültében kiegyenesedve feszülten figyelt Holt szavaira.

- Caroline Keegan ki akarja deríteni, mi folyik itt fenn a ranchon, hogy mit rejtegetünk a caernben. Tehát ahelyett, hogy megölnénk őt, én azt javaslom, mutassuk meg neki! Körbevezethetnénk, bevihetnénk a caernbe, és megmagyarázhatnánk neki, hogy kik vagyunk, hogy mit jelent számunkra ez a hely. Aztán... ha még ez sem győzi meg, vagy világgá akarja kürtölni a titkainkat, még mindig szembesíthetjük a Delíriummal, vagy akár el is pusztíthatjuk... így legalább lesz egy kis beleszólása a saját sorsába.

Pillanatnyi néma csend után a teremben lévők hangos helyeslésben és éljenzésben törtek ki.

- Annak ellenére, hogy nem klánbelit hozni a caern területére a törvényeink ellen való - szólalt meg Bátor Szív-, az ötlet kitűnő. Támogatom, és mindenki figyelmébe ajánlom.

Azzal hátrafordult, és váltott pár szót Celeste-tel. Majd, már ismét a résztvevőkhöz intézve szavait, így szólt:

- Szavazásra bocsátjuk a kérdést. Azok, akik egyetértenek Kenneth Holttal abban, hogy meg kellene próbálnunk barátunkká tenni Caroline Keegant, emeljék fel a kezüket!

Nagyjából minden harmadik garou keze a levegőbe lendült.

- Talán újra kell fogalmaznom a kérdést - folytatta Bátor Szív. - Mindazok, akik szerint mielőtt likvidáljuk Caroline Keegant - itt Csillagfürkésző Adam felé biccentett -, meg kellene próbálkoznunk valami ilyesmivel, emeljék fel a kezüket!

Az összes jelenlévő keze a magasba lendült, Oldmanét, Parkerét és Csillagfürkésző Adamét is beleértve.

- Nagyon helyes, akkor tehát ebben megegyeztünk. A gyűlés határozatai alapján fogjuk a tennivalókat megtervezni.

Mivel úgy tűnt, hogy az összejövetelnek vége, néhányan felálltak, és nagyokat nyújtózva készültek elhagyni a termet. Ám ekkor Celeste felállt, és a pódium elejére lépett.

Látva, hogy vezérük kíván még szólni, a szedelőzködők visszaültek, és a teremre várakozásteljes csend borult.

- Mielőtt elválnánk egymástól, szeretném hivatalosan is kifejezni klánunk egyik tagja iránt érzett nagyrabecsülésemet. Ez a testvérünk az elmúlt hat évben fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy emberi lények életét jobbá téve visszavezesse őket a helyes ösvényre, hogy még egy esélyt kapva újjászülethessenek. Jó néhány falkatársunk, rengeteg féltestvérünk és számos más, közönséges ember akad a klán védelmezői között, aki az életét köszönheti neki. És bár csak kevés vagy semmi köszönetet nem kapott érte, szeretném most ezt itt, a klán csaknem összes tagja, a nagygyűlés előtt jóvátenni.

Oldman érezte, hogy elvörösödik.

Parkerre nézett, és hirtelen rájött, hogy miért kellett neki is megjelennie.

- Wendel Oldman, a dalunk érted szól.

Mindenki felállt, és Oldman felé fordult. A jelenlévők közül szemmel láthatóan mindenki egyetértett az elhangzottakkal. Celeste belefogott a Dicsőítés himnuszába, és a klán tagok csatlakoztak hozzá.

Oldman úgy érezte, a torkát fojtogatja valami. Mindig azt hitte, hogy misszióbeli munkájának a többiek nem szentelnek túlzottan nagy figyelmet. Most, hogy elismerték annak értékét, egészen meghatódott. Egy darabig sikerrel küzdött érzelmeivel, de végül jobb szeme sarkából mégiscsak kibuggyant egy apró könnycsepp, és végiggördült az arcán.

A nyilvános elismerésen túl a Dicsőítés himnusza elé-neklésének politikai következménye is volt: hírnévvel és respektussal ruházta fel Oldmant, továbbá megnyitotta előtte az utat a klán magasabb tisztségei felé. Bár igazából soha nem törekedett ilyesmire, most mégis el kellett gondolkoznia rajta.

Mikor a himnusznak vége lett, garouk és féltestvérek tucatjai gyűltek gratulálni Oldman köré. Mindenki megköszönte neki a klánért végzett munkáját.

Végül Holt lépett oda hozzá.

- Gratulálok - mondta. - Amennyire tudom, a Dicsőítés himnusza igazán nagy megtiszteltetés.

Oldman bólintott, és az elfogódottságtól elszorult hangon válaszolta: - Csak a dolgomat végeztem.

- Nos, úgy is mint azok egyike, akik magának köszönhetik az életüket, azt kell mondjam: senki sem érdemelte ki jobban ezt a megtiszteltetést.

Oldman elmosolyodott: - Köszönöm. És veled mi van? Ha nem bánod, mostantól tegeződjünk. Nagyszerű volt a javaslatod, bár be kell vallanom, én igencsak ideges lettem volna a helyedben...

- Az biztos, hogy én meg se mertem volna szólalni -szólt közbe Parker, aki Oldman mellett állt.

- Hát végül is valakinek az élete volt a tét. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

- Nagyon helyesen tetted - mosolygott Oldman.

- Jó tanáraim voltak - válaszolta Holt. Erről-arról beszélgettek még egy keveset, mikor Erdőjáró Sylvia lépett oda hozzájuk.

- Bocsáss meg, Wendel - azzal Holtra nézett. - Celeste, Bátor Szív és még néhányan szeretnének beszélni veled az elképzelésedről. Most rögtön, ha lehet.

Holt Parker és Oldman felé fordult: - Elnézést, azt hiszem, épp most sikerült egy rakás munkát a nyakamba vennem.

16. fejezet

Bár önkéntesekben nem volt hiány, végül mégis arra az elhatározásra jutottak, hogy Erdőjáró Sylvia és Holt lesznek a caernben Caroline Keegan kísérői. Holt agyában korábban még csak fel sem merült, hogy ötletét saját maga fogja megvalósítani, de végül lelkesen vállalta el a feladatot.

Caroline Keegant és operatőrét állandó megfigyelés alatt tartották már napok óta. Az adott reggelen is követte legalább fél tucat Uktena, akik rádión tartották egymással a kapcsolatot.

Mikor átlépte a küszöböt, az Uktenák laza, láthatatlan gyűrűbe fogták, és jelentették a ranchon lévő Sylviának és Holtnak.

- Helyes - mondta Holt -, kezdődik.

- Mielőtt belevágunk - szólalt meg Sylvia -, emlékeztetni szeretnélek arra, hogy e nélkül a terv nélkül valószínűleg mindenképpen meg kellene halnia. Szóval, ha nem válik be, akkor a halála nem a te lelkeden fog száradni. Te legalább adtál neki egy esélyt, pedig senki más nem törődött ezzel...

Holt bólintott. - Kösz. Próbáld meg majd neki elmagyarázni ezt.

- Meg fogom próbálni.

Könnyű ruhában, mászócipőkkel a lábukon hagyták el a ranchot, hogy minél gyorsabban tudjanak haladni a fák közt. Holt egy vörös szalaggal átkötött papírtekercset szorongatott a kezében.

Alig néhány perccel azután, hogy a küszöbhöz értek, a riporternőt kísérő gyűrű egyik tagjába botlottak.

- Hollófürt - suttogta Sylvia, felismerve a garout hosszú fekete hajának tincseiről.

Hollófürt feléjük fordult, és ujját figyelmeztetőleg a szája elé tartotta, majd Caroline Keegan irányába mutatott.

Holt bólintott.

Széles ívben északra kanyarodtak, hogy a gyűrűvel szemközt helyezkedjenek el. Aztán várták az Uktenákat. Kisvártatva Vörösberkenye Tim bukkant elő a fák közül, és hozzájuk sietett.

- Körülbelül ötvenméternyire vannak mögöttem - súgta.

- Rendben - felelte Holt. Előrelépett, be a láthatatlan gyűrűbe, így Vörösberkenye és Sylvia hátra maradtak mögötte.

Amilyen halkan csak tudott, a behatolók irányába szaladt. Caroline-t pillantotta meg először, mert az operatőr nehéz felszerelését cipelve néhány lépéssel lemaradva küszködött a tereppel.

- Tökéletes - mormolta Holt a bajsza alatt.

Kissé balra, a nő útjába lépett, és a papírtekercset egy fa ágára, jól látható helyre erősítette. Aztán várt még a közelben néhány pillanatig, hogy biztos legyen benne: a riporter felfedezte az írást. Majd eltűnt a sűrűben, mert nem akarta, hogy idő előtt kiszúrják.

 

Caroline Keegannek sajogtak a lábai. Sőt nemcsak a lábai, de teste minden porcikája fájt. Mikor nekivágott ennek az útnak, még fél tucat különböző újságírói elismerés és díj lebegett a szeme előtt - most már csak egy könnyű riportról álmodozott, valamelyik hírességgel valahol egy vegasi hotel úszómedencéje mellett.

Ha nem lett volna mindannyiszor az a furcsa, különös érzése, valahányszor az erdő egy bizonyos részének közelében járt, már rég felhagyott volna az egésszel. Bár nem volt semmi látható jele, de biztos volt abban, hogy valami van a közelben. Valami, ami türelmetlen keresésre sarkallta. Valahol egy nagy sztori rejtőzik a fák közt, és ha valakinek meg kell találnia, akkor ő legyen az, aki megtalálja.

Megállt egy pillanatra pihenni, és hogy bevárja az operatőrét, John Tersignit, aki éppen a földről tápászkodott fel, immár sokadjára. Közben rádöbbent, hogy Johnnak kétszer olyan kemény lehet súlyos felszerelésével nap mint nap az erdőt járni.

Abban a szent pillanatban elhatározta, hogy befejezi ezt az egész kísértetkergetést, és estére már San Franciscóban vacsoráznak.

Megfordult, és valami különöset pillantott meg az egyik fa ágán. Úgy festett, mintha vörös szalaggal egy papírtekercset kötöttek volna oda. Nyilvánvalóan azért, hogy valaki észrevegye - de ki? Körülnézett az erdőben, de persze nem látott senkit. Mi több, hallani sem hallott semmit, ami elég különös volt, tekintve, hogy a papír alig tízméternyire tőle lógott az ágról. A gondolat, hogy valaki észrevétlenül ennyire meg tudta közelíteni, végigborzongatta a gerincét.

Közelebb lépett, leoldozta a tekercset, kinyitotta, és olvasni kezdte:

 

TALÁLKOZZUNK ITT

SÖTÉTEDÉS UTÁN

EGYEDÜL JÖJJÖN

 

A fájdalom és a fáradtság a hirtelen adrenalin hullám hatására egy csapásra eltűnt, mintha sosem lett volna. Úgy érezte magát, mint aki tűzvész vagy földrengés közeléből tudósít.

A sztori karnyújtásnyira van - és az övé, csak az övé!

Valószínűleg veszélyes, no persze, de semmi szükség nincs arra, hogy még egyszer átgondolja az egészet.

Vissza kell ide jönnie sötétedés után.

Egyedül.

Avarzörgés hallatszott mögüle - az operatőr! Gyorsan négyrét hajtotta a papírt, és a zsebébe dugta. Az összegyűrt szalagot a jobb öklében szorongatta.

- Ne is törődj velem - zihálta mögötte egy hang fáradt lihegések közepette -, én akár egész nap elhurcolom ezt a kamerát, hegynek föl, völgynek le... még akkor is, ha lényegében nem veszünk fel soha semmit! - A szavakban rejlő maró gúny nyilvánvaló volt.

A férfi nyögve lerakta a kamerát a földre, derekára tette a kezét, és mélyeket lélegzett.

- Igazad van, John. Elnézést, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. - A nő hűvös hangja semmit sem árult el a benne lobogó izgatottságból. - Annyiszor megmásztuk már ezeket az ösvényeket, hogy abban sem vagyok biztos, nem jártunk-e már korábban is erre...

- Nem, nem... - tiltakozott a férfi a levegőbe intve kezével. - Ez új ösvény. Erre igazán nagy fák nőnek...

- Rendben, rendben, te győztél. Fejezzük itt be mára. Az este a tiéd, szabad vagy - azt csinálsz, amit akarsz. Ha holnapig nem jut semmi az eszembe, akkor visszamegyünk San Franciscóba.

A férfi némán fontolgatta egy darabig az elhangzottakat. - Biztos vagy benne? Mikor legutóbb beszéltem Sam-mel, nagyon úgy tűnt, hogy ráharapott erre a témára. Tudom, hogy néha túl sokat panaszkodom, de azért elkísérlek bárhová, ha gondolod.

- Nem, kösz, elég volt. Menjünk vissza a motelbe, és együnk egy jót! Én fizetem.

- Ahogy gondolod - felelte vonakodva az operatőr -, én ugyan nem utasítom vissza.

Megfordultak, és elindultak visszafelé azon az ösvényen, amelyen odáig jöttek. Néhány percnyi ereszkedés után Tersigni megszólalt: - Hé, mi az a vacak a kezedben?

Caroline ránézett a jobb kezére, és rádöbbent, hogy a piros szín mennyire feltűnő az erdő zöldjében és barnájában. Rögtönöznie kellett.

- Óh, ez? - lobogtatta meg a szalagot. - Ez csak azért van, hogy emlékeztessen rá: a vacsorát egy alapos ivászattal kell majd leöblítenünk.

- Nagyon helyes - felelte a férfi, és még a léptei is fiatalosabbak lettek.

Éppen sötétedni kezdett. Az éjszakai ég tiszta volt, a levegő friss, hűvös.

Oldman kilépett a tanácsteremből á tornácra, ahol Parker ült, egy könyvvel a kezében. - Gyönyörű itt fent, ugye, Parker?

- Bizony ám. Örülök, hogy maradhattunk éjszakára. Jó dolog elszabadulni a városból.

Oldman a tornác széléhez sétált, vett egy mély levegőt, majd megdörzsölte a gyomrát és a mellkasát. - Azt hiszem, sétálok egy kicsit. Ne várj meg.

- Nem foglak, ne aggódj.

Oldman lelépett a tornácról, majd átballagott az udvaron. Belépett az erdőbe; a holdfényes sötétség körülölelte.

Miközben végigment az ösvényen, kigombolta, és egy kis tisztás melletti fa ágára akasztotta az ingét. A nadrágját is levette, és gondosan az ing mellé helyezte. A zoknikat a cipőkbe rakta, azokat pedig fűzőjüknél összekötötte, úgy akasztotta fel az ágra.

Aztán néhány pillanatig csak állt, meztelenül.

Majd homorított kicsit, fejét felszegte, és hosszú, fejhangú üvöltést eresztett meg, amely valahová a Harc himnusza és a Vadászat kiáltása közé esett.

Miután a hang elhalt, várakozni kezdett.

Sárgán égő szempár jelent meg hamarosan a környező bokrok között, majd követte a második, harmadik...

Az első farkas óvatosan kilépett a tisztásra, és bizonytalan léptekkel Oldman felé indult.

Amikor az állat megfelelő közelségbe ért, Oldman kinyújtotta a kezét.

A farkas végigszimatolta azt, majd Oldman lábát meg ágyékát is. Aztán hirtelen felágaskodott, és mellső két mancsát Oldman mellkasára helyezte. Ezután felüvöltött - a hang a férfi korábbi ordításának visszhangja volt.

A falka többi tagja is kilépett a holdfényre. Játékosan szökelltek, pár pillanatra hátsó lábukra emelkedtek. Némelyik tréfásan az előtte lévő lábszárába kapott, s az nagyot ugrott a levegőbe.

Oldman négykézlábra ereszkedett, és megkezdte az átalakulást: glabro, krinosz, majd hiszpó formát öltött, míg végül felvette a farkasok fenséges lupusz alakját.

Gyönyörű példány volt - ősz sáv húzódott a pofáján és koponyáján át egészen háta tömött szőrzetéig, ahol beleolvadt a környező ezüstszürke bundába.

Felüvöltött ismét, hogy jelezze: ő készen áll.

A falkavezér - egy hatalmas, erős állkapcsú fehér farkas - elkiáltotta a Harc himnuszának egyik variánsát, aztán eltűnt a bokrok között.

A többiek a nyomába eredtek, köztük egy nagy, fehér csíkos hímmel - Oldmannel.

Belerohantak az erdőbe, az éjszakába.

17. fejezet

Holt és Erdőjáró Sylvia egészen addig maradtak a ranchon, amíg teljesen be nem sötétedett. Ahogy kiléptek a házból, Holt felnézett, és jókedvűen szemlélte, ahogy a holdsugár hajlott, ezüstös pengeként szétszabdalja az éj szövedékét. Helyes, gondolta magában. Ennyi fény elegendő ahhoz, hogy megtaláljuk az utat, és a halvány derengés csak még rejtélyesebbé változtatja a caernt.

Elindultak a fák közt. Néha őrszemekbe botlottak -azokba az Uktenákba, akik arra ügyeltek, hogy az éjszakai művelet háborítatlanul folyhasson le.

Mikor a kijelölt találkahely közelébe értek, Vörösberkenye Tim lépett eléjük. Egyik válláról puska lógott, a másikról rádió.

- Körülbelül öt perce vár rátok - közölte szárazon.

- Egyedül van? - érdeklődött Sylvia.

- Amennyire meg tudjuk ítélni, igen. A küszöbön túli völgytől követtük idáig, és semmi jelét nem láttuk az operatőrnek. Szerintem a városban tölti az éjszakát.

- Az jó - mondta Sylvia.

- Talán megbízhatunk benne - szólalt meg reménykedve Holt. Erre mindketten úgy néztek rá, mintha valami igen nagy ostobaságot mondott volna.

- Rendben, rendben, biztos túl optimista vagyok - szabadkozott Holt. - Induljunk!

Vörösberkenyét hátrahagyva óvatosan megközelítették a találka helyét. Mikor Caroline Keegant is meglátták, Sylvia megjegyezte:

- Ha abba akarod hagyni az egészet, most talán még megteheted.

Holt ránézett: - Tudod jól, hogy most már akkor sem hagyhatnám abba, ha akarnám.

- Igen, tudom. Csak úgy mondtam.

- Jól van. Gyerünk.

Caroline Keegan felé fordultak, és kiléptek a tisztásra.

Mikor a riporter megpillantotta őket, meglepetésében önkéntelenül is vett egy mély lélegzetet, de aztán gyorsan visszanyerte a tartását, és kezeit melle előtt színpadias mozdulattal keresztbe fonva mozdulatlanul várt tovább.

- Caroline Keegan? - kérdezte Sylvia.

- Valaki mást vártak talán?

- Nagyon vicces - vágta rá Holt olyan hűvösen, amennyire csak tudta. - Ő Erdőjáró Sylvia, én pedig Kenneth Holt vagyok.

- Örülök a találkozásnak - válaszolta a nő kissé szarkasztikusan, mintha nem futottak volna össze már két ízben is azelőtt.

- Arra kíváncsi, hogy mit rejtegetünk itt fenn, az erdőben - folytatta Holt. - Ma éjjel meg fogjuk mutatni önnek.

- Filmezhetek is? - kérdezte Caroline, felemelve 8 mm-es kameráját.

- Nem, semmi felvétel! - csattant föl Holt.

- Oké, akkor hagyjuk az egészet. Én tévériporter vagyok, és képek nélkül nem tudok kezdeni az egésszel semmit -azzal sarkon fordult, és elindult visszafelé.

Holt kérdőleg Sylviára nézett, de a nő arca is tanácstalanságot tükrözött. - Várjon! - szólalt meg aztán Holt, miközben villámgyorsan megoldást keresett.

-Most megmutatjuk magának a dolgokat, és ha továbbra is úgy dönt, hogy érdemes, akkor holnap visszajöhet az operatőrével együtt.

Sylvia a férfira nézett.

Holt nyugtatólag intett felé, mint aki tudja, mit csinál. De még ha nem tudná is - mit számít az? Bármit megígérhet Caroline-nak. Hiszen ha a nő még holnap is akarja a sztorit, a többiek majd ügyelnek arra, hogy ne készíthesse el.

Caroline Keegan megtorpant, majd lassan visszafordult.

- Mi a biztosíték arra, hogy igazat beszél?

- Semmi - felelte Holt. - Bíznia kell bennünk.

A nő tétovázott kicsit, aztán elindult vissza, feléjük. Holt halvány mosollyal Sylviára nézett. - Eddig rendben ment - dörmögte alig hallhatóan. Sylvia nem válaszolt.

 

Kellemes száguldás volt, különös élvezet, hogy Gaiát annyi idő után ismét egy farkas szemszögéből láthatta. Oldman vad odaadással vágtatott a többi farkassal. Vadászni akart, érezni, ahogy a zsákmány húsát tépi, és állkapcsával csontot roppant össze.

Felvonított, hogy érzéseit tudassa a falkával, s a kiáltáshoz hasonló vonítások kórusa felelt. A többiek is ugyanazt kívánták. Hat farkas vágott neki a vadászatnak.

Egy rétre értek, leszaladtak enyhe lejtőjén, és nemsokára elértek egy kerítést. A falka vezére lekushadt, és bekúszott a legalsó drót alá, majd hátával fölemelte, hogy a többiek is átférjenek. Mikor mind átért, a vezér ismét lelapult, és ő is átbújt.

A kerítésen belül voltak, hat farkas és egy tucatnyi tehén.

A fehér farkas, a falkavezér, röviden elvakkantotta a Vadászat kiáltását, jelezve, hogy egyetlen tehenet ejthetnek el. Mikor elhallgatott, kocogni kezdett, és egy nagy körív mentén kergetni kezdte a jámbor állatokat.

Várt...

Az egyik tehén lemaradt. A farkasok tovább kergették, amíg meggyőződtek róla, hogy az a leggyengébb, majd elkülönítették a csorda többi részétől.

A vezér támadott először, fölugrott a tehén nyakára, belemart, és mancsaival az oldalába kapaszkodott. Pár másodperccel később lecsúszott róla, szájában egy véres cafattal.

Amint a fehér farkas leugrott, a tehén kibillent az egyensúlyából, és elterült. Hosszú ideig feküdt az oldalán, mire megpróbált fölállni, még mielőtt a többiek is megtámadnák, de elkésett. Sorra megrohanták, és összevissza marcangolták. Oldman volt az utolsó; az állat húsos hátába mélyesztette fogait. Ahogy beleharapott, érezte ahogy forró vér önti el a pofáját. Teljesen megrészegült. Ide-oda rángatta a fejét, amíg egy nagy gőzölgő darabot ki nem tépett a vonagló testből.

Ez némileg enyhítette éhségét, de nem eléggé. Még egyszer belemart a tehénbe, élvezve, ahogy a még meleg, élő hús széthasad a fogai között. A falat könnyedén csúszott le a torkán.

Pár perc elteltével a farkasok jóllaktak, de egy darabig még maradtak, és nyalogatták a friss vért, amely még mindig szivárgott az állatból.

Oldman lenyalta a vért a pofájáról, és a többi tehén rémült ábrázatát figyelte, ahogy azok nézték egyik társuk halálát.

Sajnálta őket, és sajnálta a farmert is, akinek elpusztították az egyik jószágát, de tudta, hogy őt kárpótolja majd a telep, a tehenek pedig hamarosan ugyanarra a sorsra jutnak, annyi különbséggel, hogy az ő húsukat megsütik, mielőtt megennék.

 

A nyomornegyed.

Méregfog San Francisco árnyékos oldalát járta. Karja lassan kezdett visszanőni, a hosszú, vékony pálcika már rózsaszínbe hajlott, a végén pedig már kivehető volt két ujj. Ha szerencséje lesz, akkor a mutató- és hüvelykujja nő ki először, azokat pedig már tudja fogásra használni.

Ahogy végigsétált az Eddy Streeten, a fal tövébe húzódott, hogy elkerüljön három nagydarab fickót. Az egyik elől nem sikerült kitérnie, válluk összeütközött, amitől a falnak penderült. Nem tudta visszatartani fájdalomkiáltását. Többen megtorpantak, és felé néztek, aztán gyorsan elkapták a pillantásukat, azt kívánva, bárcsak ne látták volna.

Állt, ép bal kezével masszírozta lüktető vállát, és megfogadta, hogy kétszeresen is bosszút áll mindenért ezen az éjszakán.

Az áldozat nem egyszerű csöves lesz, nem.

Valaki, aki közel áll Oldmanhez, gondolta. Egy pillanatig még várt, hagyta, hogy a gondolat beérjen, aztán fölnevetett, és elégedetten az ég felé küldte a Gúny hangját, elködösült szemeiben vörösen csillogott egy ócska neonreklám fénye.

 

Már közel jártak. Egy parkőr őrizte az ösvényt, puskával a karján. Közeledtükre oldalt lépett, és behúzódott a sűrűbe.

- Hol vagyunk egyáltalán? Mi ez a hely? - kérdezte Caroline Keegan, ahogy a caern bejárati sziklájához értek. - Libabőrös leszek tőle...

- Türelem, hölgyem - válaszolta Sylvia, még csak vissza sem fordulva. - Időben meg fogja tudni.

Caroline nem szólt semmit.

Sylvia hirtelen előrelódult, felgyorsult, és átugrott a sziklán, otthagyva az ösvényen a tanácstalanul ácsorgó riporternőt meg az őt kísérő férfit.

Holt már egy ideje azon tűnődött, hogyan fogják a caernbe juttatni Caroline-t - most nyilvánvalóvá vált számára. Ha meg akarja tudni az igazságot, akkor bizony erőlködnie kell.

- Ön következik - mondta.

Caroline megerősítésre várva hátranézett a férfira, aztán visszafordult a kő felé. Majd másodpercnyi tétovázás nélkül előrelendült, és rövid vágta után könnyedén vette az akadályt.

Holt le volt nyűgözve, bár némi csalódottságot is érzett. Nagyszerű, gondolta. Én vagyok az egyedüli, akinek ez nehézséget okoz. Mély lélegzetet vett, aztán elrugaszkodott. A sérült lába ugyan belesajdult, de néhány centivel a kő fölött suhanva ő is átjutott.

A túloldalon megigazította ruháját, és halványan elmosolyodott. Legalább eddig minden jól ment.

Sylvia már várt rá, és ahogy Holt megérkezett, tétovázás nélkül a caern belseje felé indult.

- Nem érzem valami jól magam - szólalt meg Caroline. Elég sápadtnak látszott. Holtnak kétségei támadtak az egész ötlet kiválóságát illetően. De persze késő ezen töprengeni. - El fog múlni - nyugtatta meg a nőt.

Rövid séta után ahhoz a tisztáshoz értek, amely a vörösfenyőket övezte.

- Megérkeztünk - állt meg Sylvia.

- Micsoda? - kiáltott fel Caroline - Mi az, hogy megérkeztünk? Ez csak az erdő egy másik szelete!

- Nem, hölgyem. Nagyon téved. Ez a mi caernünk.

- Az önök micsodája?

- A caernünk.

- Szó se róla, piknikezésre kitűnő hely, de...

- Én nem fogalmaznék az ön helyében ilyen nyeglén, Ms. Keegan - lépett közelebb hozzá Sylvia. - Valójában megtisztelve kellene éreznie magát. Ön egyike annak az alig fél tucat emberi lénynek, akik valaha is eljutottak ide.

- De hát ez egy nyilvános park...

Holt előrelépett: - Talán jobb lenne, ha elmagyaráznád neki a caern szerepét, és hogy mit jelent számunkra.

Sylvia néhány pillanatig Holtot nézte, aztán a riporternő felé fordult: - Üljön le! El fog tartani egy ideig.

Caroline körülnézett, majd egy vaskos, oldalára fordult tönkre ült.

- Rendben van, akkor fogjunk neki...

Sylvia azzal kezdte, hogy felfedte előtte Gaia mibenlétét, és elmagyarázta neki, hogyan küzdenek védelmében a garouk a Féreggel. Mesélt a klánról, és hogy feladatuk Gaia értékeinek megőrzése. Aztán elmondta azt is, hogy Oldman atya missziója mennyiben segíti ezt a küzdelmet, valamint hogy a ranchnak mi köze az egészhez.

Miközben Sylvia beszélt, Holt a riporter reakcióit figyelte. De vagy szokatlanul rugalmas világszemlélete miatt, vagy mert jól el tudta leplezni gondolatait, arca semmiféle érzelmet nem tükrözött.

Aztán Sylvia a caernről kezdett beszélni, Sir Francis Drake-nél és az Ohlone indiánoknál kezdve. Elmesélte a szövetség történetét, mely az Uktena és a Gaia Gyermekei törzsek között köttetett.

Ennél a pontnál úgy tűnt, Caroline elvesztette az érdeklődését. Ahogy Holt tartott is tőle, a garouk és a caern története túl sok volt neki egyszerre. Arckifejezéséből ítélve meg volt győződve arról, hogy a másik kettőnek elment az esze.

Végül Sylvia befejezte a mondanivalóját.

- ...Láthatja tehát, Ms. Keegan: mi nem annyira elrejteni, mint inkább oltalmazni próbáljuk a caernt a külvilágtól. Ez szent hely számunkra, mint amilyen szent hely egy templom vagy egy zsinagóga a keresztények vagy a zsidók számára.

Caroline hosszú ideig csendben ült, végül megszólalt:

- Számunkra? A mi fajtánk? Garouk? - felváltva Holtra, majd Sylviára nézett. - Semmiben sem különböznek a többi kaliforniai embertől. Ha ez nem egy szekta, akkor mi a fene?

Holt előrelépett, és közben biccentett Sylvia felé. Elértve a célzást, az Uktena nő kilépett a vörösfenyők közül, és vetkőzni kezdett.

- Bár külső megjelenésünket tekintve valóban embernek látszunk - mondta Holt, nem bajlódva a finom különbségek elmagyarázásával -, biztosíthatom, hogy nem vagyunk azok.

- No igen. Gondolom, most az jön, hogy idegen, vagy marslakó, vagy ilyesmi...

- Nem, ön téved - válaszolta rezzenéstelenül Holt. Sylvia visszatért a fák alkotta körbe; a holdfény beezüstözte meztelen testét.

- Mi a fenét csinálnak?

- Úgy látszik, a szavunk nem elég, hogy meggyőzze önt, Ms. Keegan - felelte Holt. - Talán a bemutatónk az lesz.

Sylvia a riporterhez sétált.

- Mi garouk vagyunk, Ms. Keegan - folytatta Holt. – Vagy ahogy az emberek hívnak bennünket, farkasemberek.

- Ez kezd egyre furcsább lenni - mondta Caroline. -Azt hiszem, elmegyek.

Ekkor Sylvia elkezdett glabro formába változni: majd húsz centivel magasabb lett, eredeti testtömege pedig megduplázódott.

A derengő holdfény miatt Caroline valószínűleg nem érzékelte teljes egészében Sylvia változását. Ezért az Uktena nő közelebb lépett hozzá, hogy tisztán láthassa hosszú, éles karmait és hegyes fogait.

- Ú... úristen - nyögött fel Caroline, és remegni kezdett. Kezét előbb önkéntelenül a szívére szorította, majd a szája elé kapta.

Sylvia megállt, és hagyta, hogy behatóan tanulmányozhassa glabro alakját.

- Nem, ez nem lehet... - motyogta Caroline, és fejét vadul rázni kezdte.

- Ms. Keegan - szólalt meg Holt -, ön riporter létére nem hisz a saját szemének?

-De hát fa... farkasemberek nne... nem léteznek. Sylvia előrelépett, és Caroline fölé hajolt: - De még mennyire hogy léteznek! - mordult fel, és átváltott krinosz alakjába.

Caroline szemei rettegve kitágultak, aztán teste hirtelen teljesen elernyedt.

Holt biztosan látta azokban a szemekben: a riporternő rádöbbent, hogy az igazat mondták neki.

Caroline néhány pillanatig még mereven bámulta Sylvia megtermett alakját, majd szemei kifordultak, a Delírium a hatalmába kerítette.

 

Oldman kényelmesen ügetett az erdőn át. Maga mögött hagyta a falkát, és már csak egy szürkésbarna farkas kísérte vissza a ranchig.

Mindketten fáradtnak tűntek, nyelvüket lógatva lihegtek a hosszú vágta és a rövid vadászat után.

Mikor megérkeztek, a két farkas megállt az erdő szélén. Oldman visszafordult a társa felé, és néhány halk morgást hallatott. A másik hasonló hangokkal válaszolt, aztán megfordult, és visszaindult a falka felé.

Oldman immár egyedül lépett ki a tisztásra; a zavartalan holdfényben jól látszottak a sötét vérfoltok a bundáján. Lassan haladt keresztül a ranchon; most, hogy a másik farkas már nem volt a közelben, jobban kimutatta fáradtságát.

Elgondolkozott rajta, vajon visszaváltozzon-e homid alakba, és az ágyában töltse az éjszakát, de végül úgy döntött, még élvezi egy darabig lupusz formáját, különben is túl fáradt volt a metamorfózishoz.

Bebújt a tornác alá, a sötétségben összegömbölyödött, és lehunyta a szemét. Megeresztett egy hosszú, elégedett sóhajtást, és másodpercek múlva már aludt is.

 

Méregfog egy sötét sikátor bejáratánál állt, pár saroknyira a Scott missziótól. Már rég elmúlt a vacsoraidő, így azok, akik nem a misszióban aludtak, már hálóhelyet kerestek éjszakára. Az első pár embert, akik elhagyták az épületet, elengedte; mind túl fiatalok és erősek voltak. Aztán meglátott egy öreget kibotorkálni az ajtón a járdára.

Tökéletes.

- Az egészet megettem volna? Hep! Hep! Hep! - mondta az idős ember, ahogy végigsétált az utcán, mintha semmi sem érdekelné a világon. - Két egész hamburger! Hep! Hep! Hep!

Méregfognak nevethetnékje támadt. Micsoda idióta, pontosan egy olyan senki, akit Wendel Oldman kedvelhet. Kilépett a sikátorból, és követte a férfit.

- Kettőt, nem egyet. Egykettőre. Hep! Hep! Hep! Pont egy olyan senki, aki nagyon hiányozna Wendel Oldmannek.

18. fejezet

John Tersigni nyögve átrakta a kamerát a bal válláról a jobb vállára, de ez nem sokat segített. Napok óta hurcolászta már ezt a nehéz dögöt Caroline Keegan nyomában, aki valami csak általa feltételezett - ám valójában soha nem létezett - szekta nyomait kutatta az erdőben. Szerencsére ez az utolsó napjuk a hegyekben: John nemrég beszélt Sam Barlow-val telefonon, és a főnök azt akarta, hogy estére mindketten San Franciscóban legyenek egy sztorival - mindegy, honnan kaparják elő.

Persze minden attól függ, hogy Caroline fel tud-e hagyni ezzel az őrültséggel.

Ám ahhoz, hogy ez kiderüljön, előbb meg kellene találnia őt, ami nem tűnik túl egyszerűnek.

Egész éjjel kimaradt.

Tersigni nem tudta, hogy a nő hova ment, vagy hogy hol töltötte az éjszakát, de azt sejtette, hogy most, reggel hol akadhat rá: a tisztáson, ahol a parkőrökkel találkoztak. Ám még ha nem lenne is ott, legalább meg tudja kérdezni tőlük, látták-e valamerre.

Ahogy a tisztás közelébe ért, megint elfogta az a furcsa érzés - mintha szellemek járnák a környéket.

Benyúlt az inge alá, és megmarkolta a nyakában lógó Szent Kristóf-medált, amit még gyerekkorában kapott az anyjától. Aztán gondolt egyet, és a láncot kívülre, az inge fölé helyezte.

Egy idő múlva fázni kezdett, ezért úgy döntött, hogy jobb lesz, ha visszamegy a hotelbe, és ott várja meg a Caroline-t.

Már épp elindult, mikor lépteket hallott maga mögül, az erdőből. Visszafordult, és három parkőrt pillantott meg. Mindhárman puskát szorongattak a kezükben.

- Maga John Tersigni? - kérdezte az egyik.

- I...igen.

- Caroline Keegant keresi?

- Igen. Jól van?

A parkőrök csak némán bámultak rá. Aztán a baloldalt álló magas megszólalt: - Jöjjön velünk! Odavezetjük hozzá.

Tersigni felpakolta a vállára a kamerát, és lassan elindult az ösvényen. A parkőrök nála jóval gyorsabban mozogtak a fák közt, ezért kicsivel odébb bevárták.

- Segíthetünk vinni a kamerát?

- Ez egy nagyon drága berendezés... - kezdte, de a leg-magasabbik szó nélkül kivette a gépet a kezéből, és a hóna alá csapta.

Aztán nekilódultak ismét, de Tersignire még így is várni kellett.

 

Oldman kinyitotta a szemét. Még mindig sötét volt. Egy pillanattal később ismét kinyitotta, ezúttal szemügyre vette a környezetét is. Körülötte sötét volt, de valahonnan napfény szűrődött be.

Aztán rájött, hogy hol van.

Aztán rájött, hogy mi ő most.

Még mindig a tornác alatt kuporgott, lupusz alakban. Fölkelt, és nyújtózkodott, hogy kiűzze a merevséget a tagjaiból, aztán kibújt az odújából, még egy utolsót ásítva.

Lassan, kényelmesen átváltozott emberi formába. Pár pillanatig csak állt, élvezte a testét érő napsütést, aztán elindult a barakkok felé, és csak arra vágyott, hogy egy hosszú, forró fürdőt vegyen.

Gaia a megmondhatója, szüksége is volt rá. A karja, az arca és a nyaka csupa vér volt.

 

Caroline Keegan megrezzent.

Ez jó jel volt, hiszen szinte egész éjjel a Delíriumtól mozdulatlanul feküdt, és semmi jele nem volt annak, hogy az múlóban lenne. Aztán megmozdult másodszorra is, majd felsóhajtott, mintha csak egy mély, üdítő álomból ébredezne.

Lassan kinyitotta a szemét - és felsikoltott.

Az ágya körül fél tucat ember ált: két parkőr, egy zömök indián férfi, egy hófehér hajú, fekete bőrű nő meg azok ketten, akikre emlékezett még az éjjelről - Erdőjáró Sylvia és Kenneth Holt.

Olyan volt az egész, mint a jelenet az Ózból - azzal a különbséggel, hogy ebben a változatban Dorothy még igencsak messze volt otthonról...

- Mit keresnek maguk itt? - kérdezte. Körülnézett, de a környezet teljesen ismeretlennek tűnt számára. - Mit keresek én itt? És egyáltalán: hol vagyok?

- A Scott-ranch épületének vendégszobájában van - válaszolta Holt.

- A... a Scott-ranch... - a név ismerősen hangzott, de nem ugrott be.

- Sylvia és én hoztuk ide magát, miután elájult tegnap éjjel kint, az erdőben.

Caroline igyekezett visszaemlékezni erre, de képtelen volt.

Sylvia közelebb hajolt az ágyhoz: - Megtapasztalta azt, amit mi Delíriumnak hívunk. - Aztán, átvéve a kezdeményezést Holttól, folytatta: - Normál körülmények között a múlt éjjel történtekből semmire sem lenne képes visszaemlékezni, de most megpróbálunk segíteni ezen. Nagyon fontos, hogy vissza tudjon emlékezni néhány dologra... Fontosabb, mintsem el tudná képzelni. Emlékeznie kell! Megértette?

Caroline bólintott.

- Helyes - bólintott Sylvia. Kicsi, lapos fétiskövet fogott a markába, és egy megnyugtatónak szánt kézmozdulat kíséretében Caroline homlokához szorította. A kő segíteni fog neki az emlékezésben. - Nos, tegnap este eljött hozzánk a motelből, aztán pedig találkozott Kenneth Holttal és velem. Elvittük magát a caernbe, a vörösfenyők köréhez... Emlékszik erre?

A caern. Egy másik ismerős kifejezés. - Azt hiszem.

- Elmagyaráztam magának, hogy mi a caern, és hogy mit jelent a fajtánk számára. Emlékszik?

Caroline kétségbeesetten próbálta felidézni az elmúlt éjszaka eseményeit. Nem volt könnyű, de egyre több és több dolog jutott eszébe, mintha csak az emlékeire boruló fátyol szövete mind több helyen hasadna fel. Ott ülnek a fák közt, és a garoukról beszélgetnek... A caern szent hely, olyan templomféle... Egy kő, egy nagy kő, amit át kell ugrani... Meg kell védelmezni...

Caroline bólintott. - Emlékszem... Ez egy szent hely, amit meg kell védeni.

- Nagyon jó - mondta Sylvia, elismerően bólogatva. -Kiváló.

Szavait az ágy körül állók közül többen is visszhangozták. Főleg az indián és az ősz hajú idős nő látszott elégedettnek, bár egyikőjük arcán sem tükröződött eddig semmiféle érzelem.

- Emlékszik még valamire? Caroline megpróbálta, de nem ment.

- Emlékszik arra, amikor maga előtt alakot váltottam? Mikor a garouk más formáit öltöttem fel? Emlékszik egy... farkasemberre?

Caroline becsukta a szemét, és koncentrált. Hirtelen kényelmetlen, ijesztő érzés fogta el. A szíve a torkában kezdett dobogni, bőre nyirkossá vált, lélegzete gyors és kapkodó lett. .

- Azt hiszem, igen...

- Helyes - válaszolta Sylvia, és elvette a kezét a nő homlokáról. - Itt abbahagyjuk. Bármiféle további próbálkozás újból ráboríthatná a Fátylat.

Caroline kicsit felszabadultabban lélegzett, ahogy a szörny képe lassan eltűnt az emlékei közül.

- Kér valamit inni?

- Igen, köszönöm. Gyümölcslevet, ha lehet.

Sylvia biccentett. Valaki motozott távolabb a szobában, és kisvártatva egy almalével teli poharat nyomtak Caroline kezébe. Az ital hideg volt, frissítő, jólesett kiszáradt torkának.

- Elnézést, hogy mindenfélét feltételeztem magukról... - szólalt meg aztán.

- Ne törődjön vele - nyugtatta az ősz hajú nő. - Megértjük, hogy csak a munkáját végezte. Most, hogy már tudja, kik vagyunk és mik a céljaink, remélem, kölcsönösen segíteni tudjuk egymást.

- Hogyan segíthetnék én maguknak?

- Egy tévériporter igen befolyásos valaki napjaink társadalmában - szólalt meg a zömök, izmos indián.

- Sok mindennek mondtak már a pályafutásom során, de befolyásosnak még soha.

- Mindegyik riportját milliók figyelik szerte az országban, talán az egész világon. Ha ez nem igazi befolyás, akkor nem tudom, mi az.

- Amit Bátor Szív próbál érzékeltetni - vágott közbe Sylvia -, az az, hogy ha maga hirdetné Gaia... elnézést, a Földanya dicsőségét és a természet szépségét, akkor sokkal több ember hallaná meg a szavát, mintha mi mindannyian kiállnánk a Union Square-re, és hordókra kapaszkodva kiabálnánk az idők végezetéig.

Caroline elgondolkozva kortyolt a gyümölcslébe.

- Arra szeretnénk kérni, hogy segítsen nekünk - folytatta Sylvia. - Hálából természetesen mi is segítünk magának, ahogy csak tudunk.

Caroline nem szólt semmit. Tényleg rábukkant itt egy jó sztorira. Egyetlen baj volt csak vele: abba a fajtába tartozik, amelyet címoldalon kizárólag olyan újságok közölnek, amelyek második oldalán kis zöld emberkék Fehér Házi összeesküvéséről vagy a wichitai halottlátó asszony látomásairól szóló írások olvashatók... Még ha fényképeket és élő interjúkat mellékelne hozzá, akkor sem hinne neki a kutya sem. A jó, de közölhetetlen sztori pedig nem sztori. Elgondolkodott azon is, hogy az esetleges segítségét mivel hálálhatnák meg ezek a... szóval ők. Valószínűleg nem sok mindennel, de a gondolat, hogy egy csapat farkasember közeli barátjává válhat, túl izgató volt ahhoz, hogy szó nélkül elmenjen mellette.

- Rendben van - válaszolta. - Segíteni fogok maguknak. Még nem tudom hogyan, de mindenesetre megpróbálom.

Általános megkönnyebbülés hullámzott át a szobán. Szemmel láthatóan mindenki felszabadultabban lélegzett.

- Reméltük, hogy így dönt - mondta Holt.

- Azt látom. - Majd pillanatnyi tétovázás után rákérdezett: - Pusztán kíváncsiságból érdekelne, mi történt volna akkor, ha visszautasítom az ajánlatukat, és elszánom magam a riportra? Visszaengedtek volna az operatőrömmel?

Holt körbenézett az összegyűlt garoukon, aztán Caroline felé fordult: - Valószínűleg nem.

- Gondoltam - majd kis szünet után: - Mit csináltak volna velem?

- Ne akarja tudni.

Caroline sokáig nézett a férfira, miközben felködlött előtte, hogy mit lenne képes művelni egy csapat feldühödött farkasember, ezek a garouk, az emberi testtel. - Igaza van - mondta végül lassan -, nem is akarom.

 

Késő délután volt már, mire Oldman végül elcsípte Holtot.

- Téged aztán nehéz megtalálni - csóválta a fejét -, még egy kifinomult érzékszervekkel rendelkező garounak is.

- Hát igen, az utóbbi egy-két napban rendesen összekavarodtak itt a dolgok.

- Azt lefogadom - válaszolta Oldman -, de remélem, végül minden jól alakult?

- Igen, azt hiszem. Úgy tűnik, Caroline Keegan végül megértette, kik és mik vagyunk, továbbá megígérte, hogy a segítségünkre lesz. De persze az még a jövő titka, hogy mennyire gondolja komolyan.

Oldman furcsállva nézett a másik férfira: - Mióta lettél ilyen bölcs?

Holt rávigyorgott: - Amióta veled lógok, atyám.

Oldman is felnevetett, aztán megkérdezte: - Lenne pár perced a számomra? Szeretném, ha sétálnánk és beszélgetnénk egy keveset.

- Miért, máris elhagysz bennünket?

- Nem, még nem. Csak el szeretnélek vinni valahova, és bemutatni valakinek.

- Persze, ahogy gondolod, atyám.

Kiballagtak a háztól keletre eső erdőrész irányába. Körülbelül negyedórányi kényelmes séta után Oldman egy kis ovális tisztás széléhez vezette Holtot. Aztán kezeit szájához emelve hosszú vonítást hallatott.

Néhány percnyi várakozás után egy szürke farkas jelent meg a tisztás túlsó szélén. Visszavonított, aztán feléjük ügetett.

Néhány lépés után a farkas kezdett alakot váltani: lassan emberi formát öltött.

- Mi a fene?... - tört fel Holtból.

Oldmannek hirtelen eszébe jutott, hogy talán figyelmeztetnie kellett volna a férfit a látványra. Bár végül is féltestvér, és ha a garouk közt akar maradni, előbb-utóbb hozzá kell szoknia.

Mire az átváltozás teljesen befejeződött, egy idősebb nő állt előttük. Hosszú ősz haja volt, és zömök termete. Holt kissé zavarban érezte magát a nő meztelensége miatt, de szemmel láthatólag őt ez egy cseppet sem zavarta. Így hát Holt sem törődött tovább vele.

- Kenneth Holt - kezdte Oldman -, ő Gyorsabb A Rókánál.

Holt üdvözlésképpen biccentett.

Gyorsabb A Rókánál elmosolyodott, felfedve ezáltal töredezett, nem túl jó állapotban lévő fogait.

- Ismerte az apádat - fordult Oldman Holt felé.

Holt hitetlenkedve nézett rá, aztán a nőre: - Csakugyan?

Gyorsabb A Rókánál bólintott: - Jó garou volt. Bátor harcban esett el...

Oldman megfordult, és feltűnés nélkül elindult a ranchra, lehetőséget adva a másik kettőnek az intim beszélgetésre.

- Nos, Parker - kérdezte Oldman -, tetszett a klán gyűlése?

Parker belódította a két utazótáskát a kocsi hátuljába, és lecsukta a csomagtér ajtaját.

- De még mennyire, atyám. - Nagy élmény volt. Csak azt remélem, hogy nemsokára megint visszajöhetek.

- Biztos vagyok benne, hogy rövidesen megint fent leszel. Úgyis mindig rosszul éreztem magam, mikor feljöttem ide, téged pedig lent kellett hagyjalak. De most, hogy a klán tagja lettél, nem látom be, miért ne ugorhatnánk fel gyakrabban.

- Az csodálatos lenne, atyám. Nagyon örülnék neki. Beültek a kocsiba, és Parker már indított volna, mikor eszébe jutott: - Celeste nem jön vissza velünk?

- Nem. Neki is legalább annyira hiányzik ez a hely, mint nekünk, többieknek. Úgy döntött, körülbelül egy hétig még marad.

- Nem hibáztatom - helyeselt Parker, és elfordította a kulcsot. A motor doromboló macskaként lágyan felduruzsolt, és Parker egyesbe kapcsolt. - Felkészültél a városra?

- Nem igazán - válaszolta Oldman. - De... felkészült-e a város miránk?

 

Már körülbelül egy óra eltelt azóta, hogy John Tersigninek azt mondták: „Várjon itt!" Az „itt" egy apró szoba falának támasztott keményfa lóca volt. A helyiség leginkább valamiféle parkőri pihenőnek tűnt. Nem, gondolta, több is eltelt már, mint egy óra. Amennyire az ablakon át meg tudta ítélni, az egész környék leginkább afféle gyakorlótérnek látszott.

Gondolkozott azon, hogy felkel, és körülnéz egy kicsit, de a parkőr, aki idekísérte, hatalmas darab férfi volt. Két méter magas, színtiszta izom. Tersigni úgy gondolta, jobb, ha szót fogad neki.

Felállt a lócáról, nyújtózkodott, megmasszírozta elzsibbadt hátsóját, körbejárt a szobában, aztán ismét leült. A gerince alsó része lassan sajogni kezdett.

Ekkor kinyílt az ajtó, és Caroline Keegan lépett a szobába. Elég pocsékul nézett ki.

- Hol a pokolban voltál? - tört ki Tersigniből, de valójában nem várt más választ a szokásos váll- és fejrándításon kívül.

- Elmászkáltam tegnap este, és nem tudtalak értesíteni... Aztán meg eltévedtem - felelte a nő. - A parkőrök szedtek össze, és itt töltöttem az éjszakát.

- Oké, oké - válaszolta az operatőr hitetlenkedve. Ez volt a leghosszabb magyarázat, amire Caroline bármivel kapcsolatban valaha is méltatta.

Persze tudni szerette volna az igazat is, de tisztában volt vele, hogy ha a nő nem akarja, akkor hiába is próbálkozik. - Szóval... mi van mára?

- Nos, az egyik barátom, Győztes Ököl - az a magas, nagydarab parkőr -, vissza fog minket vinni a motelbe. Aztán összepakolunk, és irány San Francisco. Estére már ott is leszünk.

- És mi lesz a sztorival?

- Mi lenne?

- Beszéltem Sam-mel reggel, és azt mondta, vissza ne menjünk anélkül.

- Hát itt nincs semmiféle sztori - válaszolta Caroline egy vállrándítással. - Kezdettől fogva hamis nyomon jártam. Ilyen is előfordul, bár nem gyakran.

- Ha Sam megtudja, hogy sztori nélkül mentünk vissza, piszkosul ki lesz akadva... Olyankor rosszabb, mint egy veszett kutya.

Caroline ránézett, és hideg mosollyal válaszolta: - Hidd el, azok után, amiket láttam, még akkor sem ijednék meg, ha úgy őrjöngene, mint egy tucat veszett kutya.

Tersigni hosszan bámult a nőre, és valami általa sem ismert okból hitt neki.

 

III. RÉSZ

19. fejezet

Oldman alig tért vissza a misszióba, amikor hirtelen elszabadultak a dolgok.

- Hallotta már? - kérdezte L. C. A nő úgy nézett ki, mint aki már türelmetlenül várta, hogy visszatérjen.

- Üdv, L. C. - köszönt be Oldman. - Mit kellett volna hallanom?

- A csavargógyilkos megint lecsapott.

- Nem! - kiáltotta Parker.

Oldman csak állt, döbbent csendben, majd némán megrázta a fejét. Nem lehetett igaz. Lehetetlen volt.

- De igen - ismételte meg L. C. - És a legrosszabb még hátravan.

- Ki volt az áldozat? - csattant föl Oldman.

- Talán jobb lenne, ha leülne előbb - csitította L. C. Parker engedelmeskedett, Oldman azonban állva maradt.

- Ki volt az? - kérdezte még dühösebben.

- A... Tábornok.

Parkernek elakadt a lélegzete, aztán lehajtotta a fejét, és a kezébe temette.

Oldman ismét nem találta a hangját. Nem tudta elhinni. A Tábornok. Éppen akkor, amikor ő a ranchon volt... és jól érezte magát. Nem!

Oldman mély lélegzetet vett. - Hol... hol történt?

- Az Eddy Streeten. Alig egy saroknyira innen. Oldman bólintott. Már értette.

Ez már nem amolyan szeszélyes gyilkosság volt, a féregjárta ezúttal fájdalmat akart neki okozni, nem közvetlenül, hanem az egyik védencén keresztül. Méregfog tudta, hogy ha megöl valakit a nyájából, azzal sokkal nagyobb csapást mér rá, mintha őt támadná meg.

Tudta, hogy hátravan még a végső küzdelem, amely csakis egyikük halálával fejeződhet be.

- Rendben - mondta fásultan Oldman, és érezte, ahogy furcsa, hűvös nyugalom árasztja el a testét. - A szobámban leszek. Parker...

- Igen, atyám - bólintott Parker kitalálva a gondolatait. - Bekopogok, ha leszállt az este.

Oldman Parkerre nézett, és látta a segédje szemében csillogó könnyeket. Méregfog elég szörnyűséget követett már el. Megbosszulja a Tábornok halálát, és véget vet a gyilkosságoknak - egyszer s mindenkorra.

Oldman némán a szobájába ment, és bezárta az ajtót.

Megpróbált pihenni, de nem sikerült.

Túl sok harag gyűlt össze benne, képtelen volt aludni, csak a plafont bámulta.

Már azt hitte, megoldotta a problémát, örökre elűzte Méregfogat. Azóta rájött, hogy okosabbnak kellett volna lennie. Egy féregjárta garout nem akadályoz meg semmiben egyik karjának elvesztése. Megértette, hogy csak egy bosszantó sebet okozott neki, ami csak arra volt elég, hogy leállítsa, amíg föl nem gyógyul.

Olyan egyszerűnek tűnt, de akkor még nem látta át. Mikor először találkoztak, Oldman túlságosan sajnálta a szerencsétlent, de most már csak dühöt és megvetést érzett iránta.

Még a gyors és fájdalommentes halál is túl jó neki.

Kínok közepette kell meghalnia.

 

Mikor Parker kopogott az ajtón, Oldman az ágya szélén ült.

- Köszönöm, Parker - mondta, mielőtt az megszólalhatott volna.

Parker ismét kopogott.

- Tessék, Parker! Gyere be!

Az ajtó lassan kinyílt, és Parker bedugta a fejét. - Gondoltam, esetleg tudni akarod, mit mondanak a rádióban a csavargógyilkosról. Egész nap ez megy. A rendőrség bejelentette, hogy növelni fogja a járőrkocsik számát a környéken.

A csavargógyilkos. Már neve is volt.

- Köszönöm. Ezt jó tudni.

- Van még valami.

- Gyere beljebb!

- A gyilkos visszatérése egyre több embert terel be a misszióba - folytatta Parker. - L. C. szerint kezdünk kifogyni a készletekből. Azt mondja, még van két-három napra való, ha nem leszünk ennél többen.

- Hány adagot adtunk ki ma?

- Csaknem negyvenet.

Oldman fölsóhajtott. A misszió általában huszonöt adag vacsorát biztosított, és sosem volt tizenötnél több ember a szálláson. Ha így folytatódnak a dolgok, nem lesz miből főzni, és tömve lesznek emberekkel.

- Rendben. Meglátom, mit tehetek.

Parker bólintott és fölállt. Az ajtóból még visszafordult.

- Sok szerencsét! - mondta. - Biztos vagyok benne, hogy a gyilkos megkapja, amit megérdemel.

- Megkapja - ígérte Oldman. - Ha rajtam múlik, megkapja.

Parker látszólag elégedetten távozott.

Szóval, gondolta Oldman, a misszió tartalékai lassan elfogynak, és a gyilkos visszatért. Jó kezdet. Miközben Méregfogra vadászik, élelmet is kell szereznie. Nem lesz könnyű, különösen hogy több rendőr lesz az utcákon. Ráadásul ez nem tartja vissza Méregfogat - a Delírium ugyanúgy hat a rendőrökre, mint bárki másra.

Oldman fölállt, levetkőzött, és átalakult glabro alakba. A krinoszt csak az utcán öltötte föl. Az átalakulás nem volt olyan jó érzés, mint az erdőben, Gaia közelében, de még így is jólesett megmozgatni hatalmas izmait. Különösen ma éjszaka, telve haraggal.

Végighúzta karmait az aszfalton, hallgatta, ahogy csikorognak, aztán az arca elé emelte egyik mancsát, és megvizsgálta a körmeit.

Hosszúak voltak, élesek... és halálosak.

A vadászat elkezdődött.

Ismét.

 

A nyomornegyed csöndesnek tűnt. A járőrök sűrítésének nem sok jelét tapasztalta. Néha látott egy-két gyalogos rendőrt vagy URH-s kocsit, de semmi különöset nem tapasztalt. Lehet, hogy növelték a létszámot, de nem az utcákon.

Fél óra alatt bejárt tíz háztömbnyi területet az Eddy és a Türk között, de semmit nem talált.

Északnak indult a Polk Street felé, ugyanakkora távot téve meg arra is, végül nyugatnak tartott a Geary Streeten.

Semmi. Az utcák kihaltak voltak. Sehol egy dealer, egy prosti vagy strici, de még egy csavargó sem.

Oldman végül egy ház tetején pihent meg, és pár percig eljátszadozott a gondolattal, hogy biztos azért nem talált senkit, aki a társadalom sötét oldalát képviseli, mert nem is léteznek.

Fegyverdördülés riasztotta föl mélázásából. A hang délről jött, alig pár háztömbnyire onnan, ahol állt. A tetőkön indult el arra, aztán az O'Farrelnél lemászott az utcára, és a járdán futott tovább. Mire odaért, már két rendőrautó állt a helyszínen, és kisebbfajta csődület támadt. A hangfoszlányok alapján valami családi perpatvar lehetett.

Oldman továbbállt. Az árnyékok leple alatt megindult az Eddy és a misszió irányába. Alig hagyta el az Ellist, amikor furcsa, vonításszerű sikolyt hallott, ami halványan emlékeztette a Vér kiáltására - egy garou üvöltése, amellyel általában a közvetlen családtagok, rokonok segítségét kérték. Elég idegesítő hang volt, inkább hasonlított egy kölyökkutyáéra, amint éppen az anyját keresi.

Oldman végigrohant az utcán, majd félúton az Ellis és az Eddy között befordult egy mellékutcába. Végül az egyik Penn's testépítő szalon hátsó bejáratánál megtalálta a hang forrását.

Egy tizenéves fiú állt ott, hátát egy kerítésnek vetve, három punk pedig körülvette, és felváltva ijesztgették. Oldman számára ez elég ártalmatlannak tűnt, mindennapos dolog volt ezen a környéken. A Vér kiáltása azonban elgondolkoztatta. Összefonta karjait a mellkasán, nekitámaszkodott a falnak, és leste, hogy mi lesz.

- Add ide a dzsekidet! - ordította az egyik punk.

A fiú egy jófajta NBA-dzsekit viselt, rajta a philadelphiai 76-osok címere. - Nem! - kiáltotta.

- És mi van, ha elveszem? Majd megversz, mi?

- Lehet! - A középső punk előrelépett, majd keményen mellbe rúgta a srácot, aki hátrazuhant, és fájdalmasan fölvonított. Oldman kiegyenesedett. A fiú esélyei sokban hasonlítottak egy farkaséira.

- Aszontam, ide a dzsekivel!

A kölyök már a sírás határán állt, de dacos maradt. -Menjetek a picsába!

- Hóóó! Kemény legény!

- Most kezdesz el sírni?

- A mamád tudja, hogy ilyen csúnyán beszélsz?

 

- Menjetek a pokolba, ti... ti... rohadékok!

A sikátorra hirtelen csönd borult.

- Mit mondtál? - kérdezte az egyik bandatag.

A sikátor csendjét egy bicska kipattanó pengéjének jellegzetes hangja törte meg. Oldman látta a megcsillanó acélt, és érezte, hogy eljött az idő a beavatkozásra. Egyetlen szökkenéssel a punkok háta mögé érkezett. A fiú látta őt szemből, krinosz alakjában, és nem ájult el - újabb bizonyítéka annak, hogy garou.

Oldman hirtelen megragadta a kést tartó punk karját, és belevezette a pengét a másik tenyerébe. Amaz egyetlen hang nélkül eleresztette a kést, döbbent tekintettel bámult átlyukasztott tenyerére, s pár pillanatnyi döbbent csönd után felüvöltött a fájdalomtól.

A másik kettő Oldman felé fordult, majd elsápadtak, és eltátották a szájukat. Kiáltani akartak, de csak vékony nyivákolás hagyta el a torkukat.

Oldman megragadta őket a gallérjuknál fogva, elemelte a talajtól mindkettőt, közvetlen közelről az arcukba vicsorgott, végül hangos állkapocscsattanással fejezte be a megrémisztő hadműveletet.

Mindketten elájultak.

Oldman tartotta őket még egy darabig, megvárta, míg elmúlik a Delírium hatása. Mikor magukhoz tértek, eleresztette őket, és hagyta, hogy kimeneküljenek a sikátorból. Harmadik társuk kissé lemaradva követte őket, miközben még mindig a bicskát próbálta kiráncigálni a tenyeréből.

Oldman figyelte őket, aztán a fiú felé fordult.

- Már elmentek - mondta. - Megnyugodhatsz.

A fiatal garou nagy levegőt vett, de még mindig reszketett az átélt izgalmaktól. Oldman várt még egy percet, aztán folytatta. - Honnan jöttél?

A fiú fölnézett, továbbra is félelem ült a szemeiben, de kissé megkönnyebbült.

- Philadelphiából.

Oldman bólintott. Megkapta az utolsó bizonyítékot, amely beigazolta gyanúját: nyilván ő a szökött Üvegjáró, akit Randy Tennant keres. Visszaalakult glabro alakba, hogy könnyebben tudjon beszélni.

- Philadelphia? - kérdezte Oldman. - Az hosszú út volt.

- Igen.

- El akartál jutni valahová, vagy csak menekültél?

- Menekültem...

- Értem.

- Az apám soha nem mondta el, hogy... - fölnézett -olyan vagyok, mint maga. Megijedtem és... - Lesütötte a szemét. - Buta voltam.

- Hát még fiatal vagy. Nem hiszem, hogy apád számított volna rá, hogy ilyen hamar felnősz, és túlesel az első átalakulásodon.

- Ismeri az apámat? - kérdezte a fiú fölélénkülve.

- Nem... nem igazán. De tudom, hogy aggódik miattad. Elküldött valakit, hogy keressen meg.

- Igazán?

- Igen - bólogatott Oldman. - Mondok neked valamit. Gyere el hozzám, és holnap reggel hazaviszünk. Hogy hangzik?

- Nagyon szeretném. Hiányzik az apám.

- Te is hiányzol neki. Gyere.

Elindultak az utca felé, de a fiú lemaradt, túlságosan is fáradt volt a megpróbáltatásoktól.

- Ugorj a hátamra - biztatta Oldman. - Elviszlek.

- Köszönöm...

- Wendelnek hívnak. Wendel Oldman. És téged?

- Leonard Gateway, de a barátaim Lennynek szólítanak.

- Örülök, hogy találkoztunk, Lenny.

- Én is. - Kezet ráztak. - Egy szívességet szeretnék kérni...

- Igen?

- Kérem, ne mondja el az apámnak, hogy mennyire megijedtem attól a három suhanctól. Át akartam alakulni krinoszba, de valahogy nem sikerült.

- Talán túlságosan is megijedtél. Az alakváltás elsajátítása időbe kerül. De ne aggódj, ami engem illet, szerintem te ijesztetted el azokat a srácokat, teljesen egyedül.

- Köszönöm - mondta Lenny, Oldman nyakába kapaszkodva.

Oldman átalakult krinoszba, majd megindultak a misszió felé.

20. fejezet

Oldman kinyitotta a szemét, és kipislogta az álom utolsó homokszemcséit a szeméből. Kilenc múlt tíz perccel.

A hátára fordulva visszagondolt az előző éjszakára. Jó vadászat volt, különösen hogy megtalálta a Gateway fiút, igaz, még mindig nem bukkant Méregfog nyomára. Ez aggodalommal töltötte el, főleg ha arra gondolt, hogy a féregjárta szabadon van, és újabb gyilkosságokat követhet el.

Egészen addig, míg el nem kapja.

Hát, gondolta Oldman, miközben felült, semmit sem tehet ellene a következő éjszakáig. Addig is vissza kellett juttatnia a fiút a családjához.

Fölkelt és felöltözött. Mire leért, már csak néhány otthontalan lézengett az ebédlőben. A fiatal garou Parker társaságában ücsörgött a konyhához legközelebb eső asztalnál. Beszélgettek.

- Parker - mondta Oldman odahúzva egy széket -, látom, már megismerkedtél a misszió legfrissebb vendégével.

- Igen - felelte Parker. - Bár éppenséggel ő talált rám, és azt akarta tudni, hol reggelizhet.

- Nagyszerű. Tudtad, hogy Leonard... bocsánat, Lenny egy garou Philadelphiából?

- Már említette - válaszolt Parker, és Lennyre kacsintott. - Elmesélte, hogy múlt éjszaka valaki szétkergetett három rakoncátlan punkot.

- Hmm, vajon ki lehetett? - kacsintott ezúttal Oldman a szélesen vigyorgó Lennyre, majd közelebb hajolt Parkerhez. - Hogy érezte magát ma reggel?

- Egy kicsit riadtnak tűnt - fogta Parker halkabbra a hangját. - Borzasztóan éhes is volt, ez már a harmadik tányérja... nem is beszélve arról a pár szelet pirítósról -aztán hangosabban hozzátette - meg szép darab szalonnáról, amit befalt, de L. C. nem tud róla.

Parker cinkosán vigyorgott, aztán Lennyvel együtt elnevették magukat.

- Mi az? - kérdezte Parker, amikor Lenny fölnézett, majd hátrafordult és elkomorult.

- Ó, hello, L. C! - Mióta állsz itt?

- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hol keressek egy önkéntes mosogatót mára.

 

Oldman átkutatta az asztalán lévő papírkupacot, bosszúsan dünnyögött, aztán eszébe jutott, hova rakta Tennant cetlijét. Kihúzta íróasztala egyik fiókját, és egy halom toll között megtalálta a telefonszámot.

Fölvette a kagylót, és tárcsázott.

- Halló! - szólt bele egy férfihang.

- Tennant?

- Igen.

- Itt Wendel Oldman beszél. Már találkoztunk...

- Emlékszem. Hogy van?

- Köszönöm, jól, és maga?

- Nem valami fényesen... - kezdte, de nem folytatta. Hallhatóan rosszkedvű volt.

- Hát akkor talán tudok segíteni rajta - kezdte Oldman.

- Igen?

- Megtaláltam Leonardót múlt éjszaka.

- Igazán? - élénkült föl Tennant hangja. - Hogy van?

- Kicsit rémülten, de semmi baja. Haza akar menni. Tennant megkönnyebbülten fölsóhajtott. - Ez nagyszerű. Hol van most? Mikor találkozhatunk?

- A Scott misszióból telefonálok, de találkozzunk a Union Square-en. Tudja, hol van?

- Ne aggódjon, megtalálom.

- Rendben, akkor délután kettőkor legyen a szökő-kútnál.

- Ott leszek.

Oldman alig tette le a kagylót, amikor kopogtattak az ajtaján. - Ki az?

- L. C. vagyok, atyám - hallatszott. - Beszélnünk kell.

- Jöjjön be.

L. C. belépett, és megállt az ajtó előtt. Oldman székkel kínálta, de a nő állva maradt.

- Miről van szó? - kérdezte Oldman.

- Az ennivalóról, atyám.

- Mi van vele?

-Kifogytunk - közölte tárgyilagosan. - Kimerültek a készleteink. Van ugyan még egy kevés, talán két étkezésre elég, de már csak fejadagokat tudok osztogatni. Tudja, hova szokott vezetni az ilyesmi.

Oldman bólintott. Néha verekedések törtek ki az ételért, és ez soha nem volt jó hír.

- Van egy kis dolgom, de előtte még körbe tudom járni a környező boltokat.

- Helyes - mondta L. C, és már indult is kifelé. - Most pedig elnézést, de még el kell készítenem az ebédet.

Oldman bólintott és fölsóhajtott. L. C. becsukta maga mögött az ajtót.

Oldmannek sietnie kellett a beszerzéssel, közben mégis szakított magának annyi időt, hogy elugorjon az Éjszakai Fények könyvesboltba.

Mikor odaért, bekukucskált a kirakaton, és meggyőződött róla, hogy Bongó nincs odabent. Aztán besurrant, és egyenesen a költészet polcához sietett. Megkereste „A düh sorai” című könyvecskét, Bongó alkotását, inge alól előhúzta a saját példányát, és odaállította negyediknek a többi mellé.

Kicsinyes és burkolt módja volt a bosszúállásnak, Oldmant mégis elégedettséggel töltötte el. Olyasmit tett, amivel mélyen megbánthatta Bongót, csak azt sajnálta, hogy nem lehet jelen, amikor észreveszi.

Tudta azonban, hogy ezzel még nincs vége. Akármi történjék is Méregfoggal, jelentenie kell a dolgot Celeste-nek és a telep többi tagjának. A Csontrágók viselkedése Méregfoggal szemben bűnös mulasztás volt, ami többszörösen veszélyeztette a város garou és halandó lakosságát egyaránt. A döntés nem az ő kezében volt.

Mire visszaért a misszióba, éppen indulnia kellett. Kevés sikerrel járt beszerző körútja során - a boltok szinte alig adtak valamit. Végül egy fél zsák ennivalót sikerült szereznie, és egy nagylelkű adományt Mrs. Kimtől, aki arra panaszkodott, hogy túl jól megy az üzlet. A gyilkosságok miatt mindenki bevásárolt, és tartalékokat halmozott föl, a polcok csaknem üresen tátongtak, Mr. Kim mégis egyfolytában kesergett. Oldman nem is gondolta volna, hogy valakit aggaszthat, ha jól megy a sora. Pár fonnyadt káposzta és néhány csomag aszott fehérrépa azért akadt. Mrs. Kim előhozott egy doboz makaróni-konzervet is, meg néhány csomag sajtot az új készletből, és odaadta. Oldman alig tudta megköszönni a torkában keletkező gombóctól. Sovány szerzeményével tért vissza L. C.-hez.

 

Oldman azért a Union Square-t választotta, mert időt akart szakítani rá, hogy megmutassa Lennynek San Francisco látványosságait. A fiú Parkerrel töltötte a délelőttöt, aztán Oldmannel elsétáltak a Powell Streeti villamosig, és azzal mentek el a Union Square-re.

Tennant a tengerészeti emlékmű alatt ücsörgött, a szökőkút közelében, ahol egy papírzacskóból morzsát szórt a galamboknak.

- Randy bácsi! - kiáltotta Lenny, Tennanthez szaladt, és átölelte.

- Örülsz, igaz? - kérdezte odaérve Oldman Lennyt.

- Biztosan nem annyira, mint én - mosolygott Tennant. - De feleannyira sem örülök, mint az apja fog, ha hazaérünk.

- Mikor indulunk? - kérdezte Lenny.

- Ma este vacsora után indul a gépünk.

- Ehetünk egy pizzát?

- Hát persze - válaszolt Tennant. Pár pillanatnyi csönd után odaadta a zacskót Lennynek. - Ide süss, öcskös! Etesd meg a galambokat, amíg beszélek Oldman atyával, jó?

- Szívesen.

Oldman és Tennant figyelték, ahogy Lenny arrébb sétál.

- Jó kölyök - mondta Oldman. - Egyszer még derék garou válik belőle.

Tennant szórakozottan bólintott.

- Miről akart beszélni? - kérdezte Oldman.

- Csak még egyszer meg szerettem volna köszönni, hogy megtalálta. Hogy sikerült?

- Attól tartok, puszta szerencse volt, nem egyéb... Éppen az utcán jártam, amikor belefutottam. Nem nagy ügy.

- Nos, Mr. Gateway biztosan meg akarja majd köszönni. Mit mondhatok neki, mit kér jutalmul?

- Jutalom? - kacagott föl Oldman. - Nem kell semmiféle jutalom. Elég az, hogy látom, mindketten örülnek a viszontlátásnak, és gondolom, Mr. Gateway még jobban fog Csak mondja meg Mr. Gatewaynek, örömömre szolgált, hogy segíthettem neki.

Tennant megvonta a vállát. - Hát jó, megmondom, de gondolja meg jól. Mr. Gateway befolyásos garou, aki jó kapcsolatokkal rendelkezik a halandók világában is. Sokat tehetne magáért.

Oldman elmosolyodott, és igyekezett udvariasan felelni. - Észben tartom. Köszönöm szépen.

 

Miután búcsút intett Tennantnek és Lennynek, Oldman egyenesen a misszióba ment. Kifárasztotta az éjszakai portyázás, a kevés alvás meg az ennivaló után járkálás. Bár az utóbbi és Lenny hazajuttatása fontos kitérők voltak, elsődleges feladatának még mindig a féregjárta garou előkerítését tekintette.

A misszió bejárata előtt és az épületen belül néhány új arcot is látott lézengeni, akiket valószínűleg a csavargógyilkos híre kergetett fedél alá. Szó nélkül elviharzott mellettük, és L. C.-hez sietett a konyhába, aki éppen egy lábos forró víz előtt tüsténkedett.

- Hogy állnak a dolgok? - kérdezte Oldman.

- Nem túl rosszul - mondta a nő izzadságtól gyöngyöző homlokkal. - A makaróni és a sajt jól jött, talán kitart egy, másfél napig. Azután megint a régi lemez - mindenből kifogyunk, csak az éhes szájakból nem.

Oldman felsóhajtott. Erre számított, de tudta, hogy addig nem szűnnek meg a gondok, amíg a gyilkost el nem kapja.

Remélte, hogy az éjszaka során megoldja a problémát - egyszer s mindenkorra.

21. fejezet

Oldman lassan hozzászokott a nyomornegyed éjszakai világához. Érezte a ritmust és a hangokat, amiket az alvó város kibocsátott magából. Ezen az éjszakán, akárcsak az előzőeken, a környék csöndes volt, úgy bújt meg a csillagos égbolt alatt, akár egy gyermek, aki a paplan alá rejtőzik a sötétség rémei elől.

Oldman krinosz alakban tette meg szokásos köreit a Geary, O'Farrel, Ellis és Eddy által határolt területen, aztán tovább a Jones, Leavenworth, Hyde és Larkin mentén, de nem találta a gyilkos nyomait, sem a többi, arrafelé jellemző bűn jeleit, ami meglepte.

Alig akadt éjszaka, amikor nem volt szemtanúja valamilyen bűncselekménynek vagy azok következményeinek, most azonban úgy tűnt, mindenki behúzódott valahová. A bűnözés persze biztosan nem szűnt meg - a prostik valószínűleg az éjszakai bárokban és éttermekben tanyáztak, a nepperek is osztogatták árujukat valamelyik kocsmában -, de az utcák mégis elég biztonságosnak látszottak.

A kihaltság nem zavarta Oldmant; ha Méregfog nem talál könnyű prédára, talán abbamaradnak a gyilkosságok.

Megrázta a fejét. Csak naiv remény volt.

Méregfog még mindig odakint portyázik, bosszúra szomjasan. De hol?

Oldman háztetőről háztetőre járta a környéket egészen hajnali fél hatig. Mikor a nap fölbukkant a város mögött, kedvetlenül indult vissza a misszióba, remélve, hogy aznap éjszaka senki sem esett Méregfog áldozatául.

 

Csaknem kivilágosodott, de odabent még sötét volt. Az elhagyatott épület, amely valaha bank lehetett, már csak csöveseknek szolgált hajlékul. A vérfarkas követte nyomukat.

Méregfog átlépett az ajtó helyén, és már hallotta is a bent alvók egyenletes lélegzését. A padlót vastagon borította a szemét és egyéb hulladék, üvegcserepek, patkánypiszok. A garou megkerült egy kupacot, igyekezett halkan mozogni, nehogy fölébressze leendő áldozatát.

Az egyik információs pult alatt egy nőre talált, aki ösz-szegömbölyödve aludt kis fészkében. Öreg, megviselt arcú asszony volt, bőre megbarnult a mosakodás hiányától, őszes haja csimbókokban borult az arcára. Méregfog figyelte, ahogy békésen szunyókál. Úgy gondolta, kár lenne fölébreszteni. Hang nélkül belevájta mancsát a nyakába, és kiszakított belőle egy darabot. A csigolyák hangosan reccsenve engedtek a nyomásnak.

A nő szemei fölpattantak, teste rándult még néhányat, tekintete elhomályosult, utolsó lehelete reszketve távozott tüdejéből, aztán már csak a sötét, olajfoltszerű tócsa növekedett a feje körül.

Méregfog nézte egy darabig, miközben szórakozottan nyalogatta a vért a mancsáról.

Túl könnyű volt. Nem lelte benne örömét.

Újabb zaj, másvalaki hortyogása ütötte meg a fülét. Valószínűleg egy idősebb emberé, gondolta, miközben hallgatózott. A hang a bank páncélterme felől hallatszott. Méregfog fölkelt, hangtalanul a terem ajtajához lépett, és benézett. Egy kopasz öregember aludt az egyik sarokban, foszlott takarókba és szakadt kábátokba burkolózva. Párnául néhány koszos pénzes zsákot használt. Méregfog megeresztett egy vékony, hosszú vonítást, aztán visszabújt az ajtó mögé. Az öreg fölhorkant és fölébredt.

- Mi a fene folyik odakint? - dünnyögte.

Méregfog felmordult, az állkapcsát csattogtatta, igyekezett olyan ijesztőnek hatni, amennyire csak lehetett.

- May? - kérdezte az öreg idegesen. - May? Te vagy az?

Méregfog belépett az ajtónyílásba, és teljes magasságában kihúzta magát. A hajnal első fénysugarai megvilágították szőrös testét. Az öreg elsápadt, majd visszaroskadt alvóhelyére.

- M... May... - nyögte.

- Nem, nem ő az - morogta Méregfog. Ez már jó szórakozásnak ígérkezett.

 

Oldman tompa hangzavarra ébredt, ami a folyosóról hallatszott. Kipattant az ágyából, sietve felöltözött, kinyitotta az ajtót, és kidugta a fejét. Az előtérben kisebb csoportosulás támadt; mind egy tévékészülék előtt álltak, amely csak Parker szobájából származhatott.

- Mi történt? - kérdezte Oldman egy fiatal fekete férfitól, aki a legközelebb állt hozzá. Még soha nem látta azelőtt.

- A csavargógyilkos újra ölt. Most mondják be a hírekben.

Oldman érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Átfurakodott a tömegen, nem akarta elhinni, amit hallott. A tévé elé érve megpillantotta Parker arcát. Az ő tekintetéből is hitetlenség sugárzott.

- Bár a lakosság eleget tett a hatóságok kérésének, hogy sötétedés után mindenki húzódjon fedél alá - mondta a hírolvasó -, a csavargógyilkos ismét lecsapott, ezúttal két áldozatot ejtve.

- Kettőt?

- Az nem lehet!

- Mondták már, hogy kik voltak?

- Értesüléseink szerint a rendőrség egy idős asszony és egy férfi holttestére bukkant egy elhagyatott banképületben az O'Farrel Streeten - folytatta a bemondó. -A gyilkos az első áldozatot egyetlen csapással intézte el, míg a férfi fején és testén több sérülést is találtak. A hozzátartozók felkutatásáig az áldozatok nevét nem hozzák nyilvánosságra.

Aztán a helyszínre kapcsoltak, ahol egy riporter Garrett nyomozót faggatta éppen. Oldmant nem érdekelte, mit mond a detektív, hátat fordított a készüléknek, visszament a szobájába, s magára zárta az ajtót.

Végigfeküdt az ágyán, és érezte, ahogy fölkavarodik a gyomra. A nyáj két újabb tagja esett a féregjárta áldozatául, mert nem volt képes megmenteni őket, mert nem ragadta meg az alkalmat, amikor lehetősége volt rá.

Nem hagyhatja, hogy még egyszer megtörténjen.

 

Mikor a híradás véget ért, Parker visszavitte volna a készüléket a szobájába, a tömeg azonban nem értékelte a megmozdulást, és tiltakozni kezdett.

- Hé, még nézni akarom! - kiáltott az egyik.

- Kapcsoljunk másik csatornára!

- Hagyja itt, ma este meccs lesz!

Parker nem akarta kint hagyni a tévét, ki tudja, mi történhet vele, de aztán, amikor fölpillantott és végignézett a csalódott arcokon, rájött, hogy nincs túl sok választása.

Letette a készüléket, savanyú arccal otthagyta, ő pedig a szobájába ment.

A dolgok kezdtek kicsúszni a kezükből, Oldman atya pedig túlságosan elfoglalt volt, hogy mindenre odafigyeljen. Segítségre volt szükség.

A telefonért nyúlt, és egy távolsági számot tárcsázott.

 

Délután négyre járt az idő, mikor Parker kopogtatott Oldman ajtaján. A pap a díványon feküdt, és a mennyezetet bámulva várta az éj beálltát.

- Mi az? - kérdezte anélkül, hogy elfordította volna a fejét.

- Parker vagyok. Szeretnék beszélni veled egy pár szót.

- Gyere be!

A kilincs megmozdult párszor. - Azt hiszem, zárva van.

- Egy pillanat - mondta Oldman, nehézkesen fölállt, odament az ajtóhoz, kinyitotta, majd visszafeküdt.

Parker tétován lépett be, nyomában Holttal. Oldman szemei elkerekedtek a meglepetéstől, aztán elmosolyodott.

- Mi szél hozott erre?

- Én hívtam - válaszolt helyette Parker. - A misszió kezd megtelni, téged pedig túlságosan lekötnek más dolgok, ezért úgy gondoltam, Holt segíthetne kézben tartani a missziót egy pár napig. Remélem, nem bánod.

- Persze, hogy nem - mosolygott Oldman. - Holt mindig szívesen látott vendég nálunk. Ki tudja, talán még nekem is tud segíteni.

- Bármiben... - ajánlkozott Holt.

Oldman Parkerre nézett, aztán vissza Holtra. Már éppen arra készült, hogy elmeséli Holtnak a csavargógyilkos visszatértét, de Parker megelőzte.

- Mielőtt bármibe belekezdenénk, valamit még meg kell beszélnem Oldman atyával.

- Nyugodtan - mondta Holt, és leült. -Mi az?

- Az előbb lent voltam, és...

- Hadd találjam ki - sóhajtotta Oldman. - L. C. üzeni, hogy kezdünk kifogyni az ételből.

Parker rövid szünet után bólintott. - Egész nap telefonáltam. Fölhívtam Frankét a St. Vincent de Paul Társaságnál. Megígérte, hogy szerez pár élelmiszerkupont, de csak holnap tudja áthozni... Az alelnöknek is alá kell írnia, viszont ő nincs a városban. Teljesen kifogytak a tartalékokból.

Oldman nem szólt, csak nézett maga elé.

- Esetleg ne fogadjunk be több embert... - javasolta Parker.

- Nem - csóválta a fejét Oldman. - Ha megtesszük, csak azt érjük el, hogy még kevesebb támogatást kapunk a várostól.

- Mit javasol tehát?

- Kerítek valamit, amíg a kuponok megérkeznek.

- Hogy tervezed?

- Ne is kérdezd.

Parker bólintott. - Jó - mondta letörten, és elindult kifelé.

Holt és Oldman megvárták, amíg az ajtó becsukódik.

 

Oldman kilépett a misszió mögötti szűk sikátorba, majd krinosz formába változott. Napközben nem túlzottan szeretett alakot váltani, főleg nem verőfényes időben, de nem volt más választása. A missziónak ételre volt szüksége, és a Delírium segítségével könnyen tud annyit szerezni, amivel L. C. átvészeli a következő napot.

Ettől függetlenül utálta ezt csinálni. Nem volt elég a misszió puszta létéért folytatott mindennapos küzdelem, ráadásul még becsületes, keményen dolgozó emberek javait is el kellett lopnia érte. Mi több, a tolvajlás ellentétben állt a Gaia Gyermekei törzs és az emberek közötti együttműködés általános szellemiségével, továbbá a tízparancsolat is tiltotta.

Csak azzal tudta áltatni magát, hogy ha létezik nemes bűntett, akkor éhező embereknek ételt lopni az. Sajnos maga sem hitt ebben igazán, ezért igyekezett minél hamarabb túl lenni az egészen.

Kifutott a sikátorból, végig az Eddyn a Larkin Street felé.

A bundájára tűző napsugarak keltette furcsa érzés miatt még az éjjelente megszokottnál is jobban igyekezett az árnyékban. Melege volt, és úgy érezte, mintha nyirkos szőre második bőrként fedné be testét.

Azt is el szerette volna kerülni, hogy túlságosan meg kelljen bíznia a Delíriumban. Ha elég sok ember lát vérfarkast az utcákon, előbb-utóbb valaki értesíteni fogja a hatóságokat. Az pedig csak újabb problémát jelentene az eddigiek mellett.

A Larkin Streetet elérve besurrant a boltok és vendéglők mögött húzódó sikátorba. Érzékeny orra már jelezte is a nagy fémtálcákon lassú tűzön fövő goong mae naang étvágygerjesztő illatát, a forró levesben rotyogó shabu shabut, az apró rákok és más nyílt tűzi finomságok levegőben terjengő páráját.

A nyomornegyed lakóinak legalább a fele délkelet-ázsiai származású volt, ezért az utcákon sorakozó éttermek többségében különleges fűszerekkel ízesített egzotikus ételeket főztek.

A sűrűn egymás mellett sorakozó kifőzdéket a vendégek is sűrűn látogatták: mind az elülső ajtón betérő fizetők, mind a hátsó bejáraton közlekedő nem fizetők - amilyen Oldman is volt.

Három bezárt hátsó ajtót is maga mögött hagyott, míg végül a negyediket nyitva találta.

Nagy levegőt vett, és miután emlékeztette magát arra, hogy miért is teszi ezt, beóvakodott az étterembe - a Királyi Palotába, mint azt a belsejéről rövidesen megállapította.

Óvatosan haladt az ásványvizes rekeszekkel telezsúfolt szűk hátsó folyosón egészen a konyháig.

A konyhaajtó közepén ugyan volt egy kis ablak, de már régen átláthatatlanná tette a rárakódó zsír, füst és gőz. Oldman kicsit benyomta az ajtót, és körülnézett. Néhány pincér, a szakács meg egy mosogatófiú sürgött-forgott a helyiségben.

Lassan visszaengedte az ajtót. Túl sok az ember.

Megfordult, hogy kimenjen, de hirtelen edénycsörgést hallott a túloldalról, valamint a másik - a konyhából a vendéglőbe vezető - ajtó nyikordulását.

Ismét belesett: már csak a hatalmas wok előtt álló szakácsot látta, és a könyökéig szappanos vízben kotorászó mosogatófiút.

Betaszítva az ajtót berontott a konyhába. Csak elképzelni tudta, mi megy végbe a két és fél méter magas farkasember látványára a két szerencsétlen tudatában, de akármi volt is az, a Delírium pillanatokon belül véget vetett neki. Mindketten elhaló kiáltással zuhantak a padlóra.

Oldman sebesen mozgott: elég kevés fajta ételt talált, ráadásul olyanokat kellett választania, amelyekkel több embert is jól lehet lakatni.

A sütő felett néhány, lábánál felerősített kopasztott csirke lógott. L. C. főzhetne levest belőle, aztán a főtt húsból talán valami mást is... Gyorsan megragadott a nyakuknál négyet, a bal hóna alá csapta őket, és kirohant az utcára.

A sikátorba lépve még hallotta a visszatérő pincérek magas tónusú hangját, ahogy felfedezik az ájultan fekvő embereket.

Oldman elvigyorodott, és azt kívánta, bárcsak ott lehetne, mikor a szakács és a mosogatófiú elmesélik a többieknek, miképp kerültek a padlóra. Bár nem értette a kantoni dialektust, volt egy olyan érzése, hogy nem is lenne rá szüksége...

Ahogy végigrohant a sikátoron, új illat csapta meg az orrát - friss kenyéré. Az utcácska elejéről egy kenyérszállító kocsi kanyarodott ki a Larkin Streetre.

A következő étterem hátsó bejáratánál meg is találta, amit keresett: egy zsák kenyeret és egy kisebb táska szerencsesütit hagytak az ajtó mellett.

Oldman behajította a csirkéket a zsákba, és az egészet a vállára kanyarította. Aztán pillanatnyi tétovázás nélkül kivágtatott a sikátorból a misszió irányába, miközben ajándékosztó puttonya le-föl himbálódzott mögötte.

Miközben végigszaladt az Eddy Streeten, próbálta elképzelni, miként festhet zsákkal a hátán és fehér csíkkal a fején, illetve ha valaki jelentést tesz a hatóságoknak, vajon mit mond: a Télapóval találkozott, vagy egy farkasembert látott?

 

A misszió már a vacsorára készülődött, mikor Oldman kisurrant a hátsó ajtón, és krinosz alakban nekivágott élelmet keresni.

A konyha felől főtt krumpli illata terjengett, a tömeg lassan kezdett leszivárogni az étkezőbe. Curtis Richards egy zsúfolt asztal egyik végében ült, és rosszkedvűen szürcsölgette zöldséglevesét, amely ugyan nem volt túl laktató, meg kevés is volt, de legalább meleg étel csúszott le a torkán. Még egy tányérral meg tudott volna enni.

Richards balra fordította a fejét; egy idősebb, őszes hajú férfi ült mellette, ápolatlan, csimbókos szakállal. Kettejük között az asztalon egyetlen szelet kenyér hevert, amely szinte magához vonzotta Richards tekintetét.

Az öregnek talán föl sem tűnik, gondolta a férfi, aztán lassan kinyúlt, elvette a kenyeret, és sietve beáztatta a levesébe. Miközben az ázott kenyérbelet ette, az öregember elkezdte keresni a kenyerét.

- Hová tűnt? - motyogta. Richards nem törődött vele.

- Ki vette el a kenyeremet?

Richards igyekezett természetesen viselkedni, de mégis egyre gyorsabban tömte a szájába az ázott kenyeret.

- Te! - mutatott rá az öreg vádlón. - Te vetted el!

- Kopj le, tata! - vetette oda Richards teli szájjal.

- Szíjat hasítok a hátadból - vicsorgott az öreg, és belekönyökölt Richards gyomrába. Az ütés meglepően erős volt, Richards megingott, majd székestül hátradőlt, nagyreccsenéssel érkezve meg a padlóra.

Mikor végre sikerült fölállnia, már kés volt a kezében. - Ezt megkeserülöd, vén szaros! - fenyegetőzött.

- Miért, Richards? - hallatszott a háta mögül. – Mit fogsz csinálni? Elloptad a kenyerét, most pedig megölöd?

Richards felismerte a hangot - Kenneth Holt volt az, a szúrás a hátában pedig Holt kése. Sejtette, hogy Holt nem fél használni, ha szükséges.

- Oldman atya missziójában vannak bizonyos szabályok. Az egyik szerint tiszteljük az idősebbeket. Úgy látom, ezt még nem tanultad meg. Azt javaslom, ne gyere vissza, amíg meg nem tanulod.

Richards érezte, ahogy Holt megböki a kés hegyével, aztán elindult a kijárat felé.

Oldman a meglovasított néhány csirkéről meg kenyérről L. C-nek azt mondta, hogy Nob Hill egyik tehetős polgárának nagylelkű ajándéka, a szakácsnő azonban túlságosan is örült az ennivalónak ahhoz, hogy figyeljen rá, mit mond. Csupán annyi hozzáfűznivalója volt, hogy ezzel legalább két napig el tudja látni a missziót.

Oldman is örült ennek, de jókedve hamar elszállt. A gyilkos még odakint volt.

Visszatért a szobájába, és végigheveredett a díványán az előtte álló éjszakán töprengve. Lehunyta a szemét, várva, hogy elnyomja az álom. Alig bóbiskolt egy órát, amikor kopogtattak az ajtaján. Nem válaszolt, ám a kopogás megismétlődött.

- Ne zavarjanak! - dünnyögte. - Aludni próbálok.

- Parker vagyok, atyám - hallatszott. - Telefonon keresnek. Távolsági hívás Philadelphiából... Roland Gateway az.

Oldman szemei azonnal fölpattantak. Kiugrott az ágyból, és a telefonhoz sietett.

- Fölveszem - mondta, és megvárta, amíg a készülék megcsörren. Fölvette a kagylót.

- Itt Wendel Oldman.

- Üdvözlöm. Roland Gateway vagyok, a philadelphiai Üvegjárók vezetője. - Oldman mintha pöfékelést hallott volna a vonal túlsó végéről. Gateway valószínűleg szivarozott. - Azért telefonálok, hogy köszönetet mondjak. Tegnap este kimentem a fiam elé a repülőtérre, és hazahoztam. Azt mondta, hogy maga megmentette az életét.

- Igazán?

- Igen.

- Semmiség volt. Azt hiszem, magától is boldogult volna, én csak besegítettem.

- Ne próbáljon szerénykedni, Oldman. Beszéltem néhány emberrel, és tisztában vagyok a maga képességeivel.

Oldman érezte, hogy elvörösödik.

- Köszönöm, hogy ennyire megtisztel.

- Szeretném kifejezni a hálámat azért, amit a fiamért tett. Szeretném, ha elmondaná, mire van szüksége.

- A köszönete több mint elég, Gateway.

- Badarság! - horkant föl Gateway. - Egy missziót vezet hajléktalanok számára, igaz?

- Igen.

- És azt állítja, hogy nincs szüksége semmire? Ezt nem hiszem el.

- Hát, ami azt illeti, az elmúlt pár hétben szűkösen kellett bánnunk az ennivalóval. Azt hiszem, egy kis krumpli jól jönne.

- Meglesz - vágta rá Gateway. - És még?

Oldman eltöprengett egy pillanatig, aztán legyintett. - Miért is ne? - gondolta magában.

- Ismer valakit Maine államból?

- Rengeteg garout és embert.

- A katolikus egyházból is?

- Meglepődne, ha tudná, hányat. - Gateway hangja megváltozott, Oldman pedig sejtette, hogy valami hasonló szívességre gondolt, amikor fölajánlotta.

Oldman kényelmesen elhelyezkedett az asztala mögötti székben, és részletesen beszámolt egy akadékoskodó papról, bizonyos Jean-Louis Trudelről.

22. fejezet

Oldman és Holt az előttük álló éjszakai kutatásról beszélgettek.

- Az előző pár éjszaka alatt bejártam az egész környéket, de nyomát sem találtam Méregfognak. Igaz, túl sok hajléktalannal sem találkoztam.

- Nem is csoda - mondta Holt. - Ha én is hajléktalan volnék, és tudnám, hogy egy gyilkos járja az utcákat, biztosan fedél alá igyekeznék.

- Tehát nem az utcákon kellene keresnünk? Inkább elhagyatott házakban, romos épületekben? - Oldman már korábban is gyanította, de megnyugtató volt, hogy Holt is egyetért vele.

- Szerintem igen.

- Rendben - bólintott Oldman. Az asztalához ment, az egyik fiókból kivett egy San Francisco-térképet és kiterítette. - Te biztosan jobban ismered az utcákat, mint én. Mit gondolsz, hol kellene kezdenünk?

Holt Oldman mellé lépett, és a térkép tanulmányozásába merült. Fél tucat lakatlan épület akadt a nyomornegyed területén, de alig akadt néhány, amelyben csavargók húzódtak meg. Hosszas töprengés után Holt arra a következtetésre jutott, hogy csak három házzal kell törődniük.

Az egyik a Golden Gate Avenue-n volt, a Markét Street közelében. Régebben egy kis olasz szupermarketnek adott otthont, amit a Commisso testvérek vezettek, de amikor az ázsiai bevándorlók megtelepedtek a környéken, megnyitva kis vegyesboltjaikat, az olaszok bezárták az üzletet, majd a nyomornegyed és a Nob Hill határára költöztek át. Így egy nagy alapterületű üzlethelyiség maradt üresen, amely tökéletesen megfelelt a csöveseknek, hogy meghúzódjanak benne.

Holt egy darabig fontolgatta a dolgot, de arra a következtetésre jutott, hogy a hely túlságosan kiesik, ezért elvetette az ötletet.

- Azt hiszem, csak két lehetőség maradt -jelentette ki végül.

- Melyek azok?

- Hallott már a „Gyertya az ablakban” nevű házról?

- Az egy öreg épület az Ellisen, ugye?

- Igen.

- Mi a másik?

- A Driftwood Művelődési Központ a Hyde-on. Oldman és Holt egymásra néztek. - Úgy tűnik, összeállt a terv - állapította meg Oldman.

- Én megnézem az Ellist - mondta Holt.

 

A missziótól rövid sétát kellett tennie az Ellis Streetig, onnan pár perc alatt elérte az ódon, viharvert házat: „Gyertya az ablakban.”

Holt pár percig csak méregette az utcáról, és felidézte magában azokat az időket, amikor itt keresett magának menedéket az éjszaka elől. Most valahogy öregebbnek és rozzantabbnak tűnt, amit Holt a saját helyzete javulásaként könyvelt el.

Most, hogy más szemszögből figyelte meg, rájött, hogy az épület jól bírta az elmúlt évszázad földrengéseit, tűzvészeit és egyéb természeti csapásait. Bár még szilárdan állt, mégis úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeroskadhat. Kertvárosi, tarkára festett rokonaihoz képest ennek a háznak földbarna színű falai voltak, ablakkereteit pedig szinte kivétel nélkül bedeszkázták. A homlokzat közepén az egyik ilyen deszkázatra valaki elhúzott függönyt meg egy pislákoló gyertyát festett. Erről kapta a nevét a hely, és minden csavargó tudta, hogy odabent szállásra találhat.

Holt föllépdelt a verandára, majd lenyomta az ajtókilincset. Az ajtó persze nem nyílt, kissé oldalra kellett rántania, a föltáruló embernyi résen keresztül pedig bebújt. Azonnal megcsapta az ápolatlan testek bűze, valamint az épület ódon aromája.

Nehezen hitte el, hogy régebben otthon érezte magát egy ilyen helyen. Kellemes emlékek fűzték ide, amitől elviselhetőbbé váltak a szagok.

Gyorsan megvizsgálta az előteret, óvatosan, nehogy túl nagy zajt csapjon, aztán föllopakodott az emeletre. Fél tucat ember feküdt mindenfelé, néhányan aludtak, mások álmatlanul meredtek a plafonra, idegesen markolászva kevéske tulajdonukat.

Visszament a földszintre, és keresett egy alkalmas helyet az egykori nappaliban, ahonnan szemmel tarthatta a bejáratot. Félretolta a padlón fölhalmozódott szemetet, majd lekuporodott a fal tövébe. Beletúrt a zsebébe, megmarkolta kését, aztán hátradőlt, és várta, hogy megérkezzék a gyilkos.

 

A nappali élelmiszerszerzés meg az előző éjszaka portyázása megviselte Oldmant. Krinosz alakban volt, a sikátorok árnyékos oldalai mentén lopakodott, de fáradtnak, gyengének érezte magát... öregnek. A harag és Gaia ereje nem tört a felszínre vérfarkas alakjából, a kimerültség, lehangoltság elárasztotta testét, inkább embernek, mint farkasnak érezte magát.

Örült, hogy Holt a segítségére van, de tudta, ha nem találja meg Méregfogat ma éjszaka, még több segítségre lesz szüksége. Talán csak a caernből, talán a Csontrágóktól is. Ez utóbbi gondolatra megrázta a fejét. Ahogy őket ismerte, számukra Méregfog nem létezett azóta, hogy kigolyózták, így nem is tekintik saját ügyüknek. Ha ezen túl lesz, beszélnie kell Celeste-tel és Bátor Szívvel erről. Bár a Csontrágók nem vallották magukat a telep tagjának, ők is részesültek a caern áldásaiból, bármennyire tagadták is. Bizonyosfajta közösséget tehát vállalniuk kellett volna.

Még ha rá is tudná venni őket az együttműködésre, akkor sem kérne belőle, hogy adósuk maradjon. Remélte azonban, hogy ilyesmire nem kerül sor.

Oldman felületesen átfésülte a nyomornegyedet a háztetőkről, de nem számított rá, hogy bárhol is megláthatja Méregfogat. Csak ezután indult el a Driftwood Művelődési Központ felé.

A közepesen nagy téglaépület a Hyde Streeten a Geary és az O'Farrel között állt. Évekig működött közösségi házként, míg végül az 1989-es földrengés áldozatává lett: kissé megroggyant, annak ellenére, hogy a környék szinte érintetlenül vészelte át a földmozgásokat. Veszélyesnek nyilvánították, majd megszüntették.

Valamiért mégsem akarták lebontani, míg végül az otthontalanok birtokukba vették.

Oldman belépett a félig nyitott hátsó ajtón. Hallotta és érezte az odabent meghúzódó embereket, de azok jól szétszóródtak az épületben, így kihaltnak tűnt.

Biztos volt benne, hogy itt fog legközelebb lecsapni a gyilkos. Fölment egy lépcsőn, megfelelő helyet keresett magának. Akadt egy kisebb szoba a jobb oldalon, de abban már ketten aludtak. A mosdók szaga arról árulkodott, hogy azokat még használják.

A többi helyiség túl messzire esett az épület egyetlen bejáratától, így Oldman lement a lépcsőn, és újból körülnézett odalenn. Akkor pillantott meg egy zugot a lépcső alatt, amely éppen megfelelőnek ígérkezett, és teljes sötétség borította.

Tökéletes.

Bevackolta magát, és várakozott.

Várakozott és várakozott...

Míg végül az álom legyőzte, és magával ragadta.

 

A „Gyertya az ablakban” ajtaja kinyílt, és egy sötét alak takarta el az utcáról beszivárgó lámpafényt. Holt hátán végigfutott a hideg. Mozdulatlanul figyelte, ahogy az alak bepréseli magát az előtérbe.

Megmarkolta kését, és megfeszítette izmait. Amikor ismét bezárult az ajtó, megnyugodott. Csak egy újabb csavargó érkezett, egy hajléktalan asszony, aki itt akarta tölteni az éjszakát.

Ismét enyhítette szorítását a késén. Ez már az ötödik alkalom volt, hogy valaki belépett az ajtón, és eddig mindegyikről azt hitte, hogy a gyilkos az. Holt friss szemmel nézett körül. Másfél óra leforgása alatt csaknem megkétszereződött a bentlakók száma, annyian lettek, hogy mindenki legalább egy másik csavargó látómezejében volt.

Túl sokan vannak, futott át az agyán. Méregfognak kihalt környékre van szüksége, és sötét árnyékokra véres játékaihoz, ez a hely tehát alkalmatlan céljai eléréséhez. Ebből viszont csak egyetlen dolog következhetett.

Holt talpra küzdötte magát, és kibotorkált az ajtón. A Driftwood Központ felé vette az irányt.

 

- Hé, haver! - ébresztette egy hang. - Ez az én helyem!

Oldman érezte, hogy valami a mellkasát bökdösi. Kinyitotta a szemét, és lassan tisztuló látásával egy seprűnyél tompa végét pillantotta meg táncolni az orra előtt.

- Kopj le! - morogta torokhangon, ahogy az krinosz alakjától tellett.

- Nagy szart! - háborodott föl a hang. Oldman fölnézett, és egy középkorú férfit látott koszlott zöld zsávolykabátban, amelynek egyik vállára amerikai zászlót hímeztek. Vállig érő fekete haja volt, bozontos bajusza és szakálla. Oldman nem ismerte föl, de azt látta rajta, hogy vietnami veterán.

- Tűnj el! - ismételte meg vészjóslóan, aztán megragadta a seprűnyelet, és hangos reccsenéssel leharapott egy darabot a végéből.

A veterán elhűlten bámulta a harapásnyomot, Oldman pedig megeresztett egy hosszú, mély morgást.

- De ha te akarsz itt aludni - emelte föl kezeit a férfi -, akkor csak nyugodtan. Nincs semmi kifogásom ellene, haver.

Ezzel megfordult és elrohant.

Oldman visszatartotta a lélegzetét, hallgatta a távolodó léptek zaját, aztán meghallotta a sikolyt.

Tompa hangfoszlány volt, valahonnan az épület mélyéről érkezhetett. Ha nem lettek volna kifinomultabbak az érzékszervei krinosz alakban, talán meg sem hallja. Ha pedig nem aludt volna el, talán azt is látja, amikor a gyilkos belép az épületbe, és útját állhatja.

Kimászott a lépcső alól, majd bizonytalan léptekkel elindult az előcsarnok felé. Rövid keresgélés után megállapította, hogy az emeletről jött a hang, ezért fölszaladt. Odafönt tetején megtorpant, fülelt. Újból meghallotta a kiáltást, bár ezúttal erőtlenebb volt, szaggatott, és hamar elhalkult.

A hang irányába fordulva beleszimatolt a levegőbe. Itt már erősen érezte a garou és a féreg szagát. Pontosan tudta, honnan jön. Nekiiramodott, és a lépcsőtől jobbra nyíló ajtónak rontott. Egyetlen mozdulattal betörte, az ajtó reccsenve eldőlt, és akkor megtalálta...

Ott állt előtte a féregjárta.

 

Holt végigszaladt a Hyde-on, amíg el nem érte a Driftwood Központ épületét. Fölrohant a lépcsőkön a bejárathoz, és rángatni kezdte az ajtót. Az azonban csak résnyire nyílt ki, a hely túl szűk volt, hogy átpréselje magát rajta. Csalódottan rácsapott, aztán hátralépett.

Eszébe jutott, hogy van egy másik bejárat is. Búcsúzóul még egyet belerúgott az ajtóba, majd az épület mögé ment.

 

Méregfog egy öregasszony fölé görnyedt, egyetlen kezéről sötét folyadék csöpögött. Oldman felé fordult, és ijesztően vicsorgott. Csak glabro alakban volt, hogy a Delírium ne fejtse ki teljes hatását, s áldozata eszméleténél legyen, amíg megkínozza.

- Te! - ordított rá Oldman.

Méregfog fölegyenesedett, tekintetében fölismerés és némi félelem ült.

- Kit látnak szemeim - mondta higgadtan. - Oldman atya személyesen.

- Hagyd békén azt az embert! - parancsolt rá Oldman.

- Türelem, türelem - pimaszkodott Méregfog.

- Lépj el tőle! - követelte Oldman.

- Ó, mérgesek vagyunk, igaz? Talán valami rosszat tettem? Lássuk csak... hmm!... Mi lehetett az?

- Csak egyszer szöktél meg előlem - figyelmeztette Oldman fenyegetően. - Most csak a halálba menekülhetsz.

- Talán az zaklatott föl, hogy megöltem az egyik barátodat. Mi is volt a neve? Tábornok, igaz? - folytatta a társalgást a féregjárta, mintha meg sem hallotta volna Oldman közbevetett szavait. - Tudod, mit mondott, mielőtt meghalt volna? Mikor kilehelte nyomorult lelkét?

Oldman csak állt, fölborzolt bundával, pattanásig feszült izmokkal.

- Azt mondta... mindenütt jó, de legjobb otthon... Hepp... Hepp... Hepp... - szünetet tartott. - Aztán meghalt.

Ezzel ő is krinosz alakot öltött, végig vigyorogva. Oldmant elvakította a düh. Minden ízében megfeszült, egyetlen ugrásra készülődve. Mielőtt azonban elrugaszkodhatott volna, Méregfog már a levegőben volt.

Oldmannek alig maradt ideje fölkészülni a támadásra, de nem akart kitérni előle. A hozzá képest kis termetű, félkarú garou normális körülmények között nem lett volna ellenfél. Oldman azonban kimerült volt, ezért tartalékolnia kellett az erejét. Fizikai fölényét kihasználva csak arra koncentrált, hogy Méregfog ne tudja megsebesíteni.

A lendület elsodorta őket, és párszor átfordultak egymáson, mire egy ajtófélfába ütköztek. Oldman érezte, ahogy ellenfele karmai a nyakába mélyedve összeszorulnak a torka körül. Ő is végigszántotta Méregfog mellkasát, ám a tébolyult vérfarkas nem tágított. Erős, gondolta Oldman, erősebb, mint amire számított; természetellenesen kemény volt a szorítása. Talán a Féreg fertőzése ruházta fel rendkívüli képességekkel.

Újból megkísérelt kiszabadulni Méregfog szorításából, de nem sikerült. Ekkor megpillantotta a gyenge pontját -a rózsaszín, torz és aránytalan másik kar kezdeményét, amely a vállából lógott, és az ő farkaspofája előtt himbálózott. Előrébb hajolt, és beleharapott. A szorítás hirtelen megenyhült a nyakán, ugyanakkor Méregfog fájdalmasan felüvöltött.

Mire Oldman föltápászkodott, Méregfog már nekiiramodott, és a folyosón szaladt a kijárat felé. Oldman egy pillantást vetett a nőre, de látta rajta, hogy sebei nem halálosak, talán csak egy kicsit kába lesz a Delíriumtól, ha magához tér.

Már éppen elfordult volna, amikor feltűntek neki az arcvonásai. Ismerte valahonnan. Közelebbről is megnézte, és fölismerte: Bernadine Daly volt az.

A harag azonnal lángra lobbant Oldman mellkasában. Felordított, aztán Méregfog után eredt.

Ezúttal nem lesz könyörület. Csak az ítélet. Csak a halál.

A nyomok egy folyosón vezettek végig, egészen egy lyukig a falban, azon túl egy másik terembe, majd tovább egy keskeny folyosón. Oldman csak egy pillanatra torpant meg, amíg rájött, hogy eltévedt, de a nyom még friss volt, úgyhogy habozás nélkül újból nekiiramodott.

Egy keskeny falrésen átpréselve magát az egyik legnagyobb terembe jutott, ahová csak egy másik résen át szivárgott be csekélyke fény a szomszédos szobából.

Amint szemei hozzászoktak a sötétséghez, egyre több dolgot fedezett föl a teremben.

A látványtól elállt a lélegzete.

Amerre csak ellátott, mindenütt újságok hevertek szépen fölhalmozva rendezett kupacokba, mintha csatornákat vagy egy kisebb labirintust formáztak volna. Hosszú évtizedek megsárgult, rongyos termése volt az, amit valaki valamilyen rendszer szerint összegyűjtött - legalábbis 1989 óta.

Ez volt tehát Bernadine Daly titka.

Oldman ámulattal vegyes döbbenettel vizsgálta meg közelebbről a halmokat. Beleszimatolt a levegőbe, a dohos papírszag mellett megkereste Méregfog illatát, majd elindult tovább az újsághegyek mentén.

Egy szalagcímen azonban megakadt a tekintete.

 

JAPÁN ALÁÍRTA A BÉKESZERZŐDÉST

 

Ha jól emlékezett, a szövetségesek 1951-ben írták alá a szerződést Japánnal, éppen San Franciscóban. Elhaladtában tüzetesebben megnézte az újságok címeit - legtöbbjük helyi lap volt, köztük jó pár olyan is, amely az évek alatt megszűnt, és már mindenki elfelejtette. Még a félhomályban is fölismerte a San Francisco Chronicle, a The San Francisco Examiner, a San Francisco Weekly, a Sun Reporter és a Nob Hill Gazette számait, meg még egy tucatnyi másikat. Akadt néhány Washington Post- és USA Today-szám is.

Ekkor jött rá a lapkötegek közt megbúvó rendszerre. Nem egyszerűen egy hóbortos csavargó öregasszony által összehordott papírhalom volt, hanem San Francisco történelme. Valamit tenni kellene velük, megőrizni őket. De vajon hogyan?

Elkalandozott a figyelme, csak az utolsó pillanatban hallotta meg a háta mögül a zizegést. Mintha egy vörösfenyő szakadt volna rá, úgy érkezett meg Méregfog Oldman háta közepére.

Oldman elterült a földön, és érezte, ahogy a vállába karmok marnak, a karjába fogak mélyednek. Megpróbált talpra állni, s bár jóval nagyobb volt Méregfognál, csak nehézkesen sikerült elemelkednie a talajtól. A Féreg hatalmas erővel jutalmazta meg szolgáját. Újabb harapást érzett, és fájdalmasan felvonított.

Tudta, hogy föl kell állnia, mert ha a földön marad, könnyen veszíthet. Minden erejét összeszedve egyetlen hirtelen mozdulattal kinyomta magát, aztán jobbjával Méregfog gyomrába könyökölt, majd jó fogást találva belemarkolt a húsba, összes ujját a féregjárta hasába mélyesztve.

Méregfog fájdalmasan felüvöltött, és eleresztette Oldman karját, aztán ott állt előtte, még mindig előregörnyedve. Rövid ideig csak egymást méregették, nagyokat szuszogva.

- Miért nem hagytad el a várost? - kérdezte Oldman fújtatva.

- Hova mehettem volna... ezzel a fekete golyóval a nyakamban?

Oldman nem tudott válaszolni a kérdésre, nem is akart. Előrelépett, gyilkolásra készen.

Ám Méregfog hirtelen oldalra ugrott, és egy halom újságot rúgott Oldman arcába.

A rengeteg papír megtorpanásra késztette, mivel egy darabig semmit sem látott a szállongó lapok között.

Méregfog nem támadt, hanem eltűnt valahová, kihasználva Oldman zavarát. A nyirkosság és a farkasszag közé most már vér illata is vegyült.

Szimatolva elindult abba az irányba, amerre Méregfog kitért, a terem egyik sötét zuga felé. Érezte, hogy a vérfarkas már közel lehet, mégsem látta sehol. A mögötte álló újsághalom hirtelen szétrobbant, és a gyilkos garou vetette át magát rajta, mielőtt még Oldman megperdülhetett volna.

Karmok sebezték végig a hátát, agyarak mélyedtek a tarkója alatt a nyakába. Összevissza csapkodott, és fájdalmában vonított, de hasztalanul.

Méregfog szorítása olyan volt, mint egy satué. Oldmannek rá kellett jönnie, hogy ez a küzdelem nem egyszerű területvédő harc Gaia ölén, hanem városi viadal, ahol semmilyen szabály és erkölcsi kódex nem létezik.

Megtámaszkodott, egyre gyorsuló iramban nekihátrált a falnak, és teljes súlyával odapréselte a garout. Az első ütközéskor Méregfog rögtön eleresztette a nyakát, amint hangos sziszegéssel kiszorult tüdejéből a levegő.

A másodiknál elernyedt, és lecsúszott a fal tövébe. Oldman tett pár lépést, teret szerzett magának, majd megpördült. Méregfog azonban nem mozdult.

Oldman óvatosan közelebb ment. Úgy tűnt, a féregjárta elvesztette az eszméletét. Ennek ellenére fölemelte egyik mancsát, becélozta Méregfog torkát, és a teste fölé lépett.

Méregfog szemei fölpattantak, ép kezével pedig Oldman gyomra felé kapott. Oldman meglepődött ugyan, de tudat alatt sejtette, hogy ez megtörténhet, ezért reflexszerűen lecsapott, és Méregfog mellkasába mart. A garou felordított, előrebillentette a fejét, belemélyesztve agyarait Oldman alkarjába.

Oldman elrántotta a kezét, majd Méregfog pofája felé csapott, ám az kitért az ütés elől. Oldman elhátrált, de Méregfog pillanatnyi tétovázás nélkül nekirontott, és egy mozdulattal hurkot dobott a nyaka köré. Az erős zsineget az egyik nagyobb újságkötegről vehette le.

Oldman levegőért kapkodott, Méregfog azonban nem kegyelmezett. Beletaposott a mellkasába, és megrántotta a zsineget. Oldman tehetetlenül kapálódzott.

- Ég veled, Oldman - vicsorogta. - Élmény volt megismerni téged.

- Neeem!

A kiáltás valahonnan oldalról hallatszott, és vékonyabb, magasabb volt, mint egy garoué. Méregfog Holtot pillantotta meg, amint felé szalad, kezében a késsel, amely egyszer már a vérét vette. A garou nem akarta elereszteni Oldmant, de megpróbált kitérni a féltestvér elől.

Holt azonban megállíthatatlannak bizonyult, két ugrással Méregfog mellett termett, és a nyaka meg a válla találkozásánál szúrta be a kését. Erre a garou már elengedte Oldmant, és üvöltve a pengéhez kapott. Visszakézből megütötte Holtot, aki a levegőbe emelkedett. Pár méternyi repülés után nagy puffanással ért földet, és egy újsághalomba csúszott. Nem mozdult többet. A féregjárta kirántotta a kést a nyakából, majd messzire hajította.

Méregfog Oldman felé fordult, megpróbálta újból megkaparintani a hurkot, de már késő volt. Oldman fél térdre ereszkedve, izzó szemekkel nézett föl rá, és egyik mancsát ráfonta a csuklójára. Szabad kezét meglendítve pontosan a bordák alatt, lentről fölfelé a féregjárta húsába mélyesztette. Méregfog felhördült, megrándult a teste, miközben döbbenten nézte, ahogy Oldman karja könyékig süllyed a gyomrába. Utolsó erejével még egy nagy levegőt véve ordítani kezdett.

Üvöltött akkor is, amikor Oldman keze összeszorult hevesen lüktető szívén. Teste rángatózott még egy darabig, aztán lassan összeroskadt. Oldman hátragurult, és hagyta, hogy Méregfog a padlóra rogyjon. Lihegve hevert a hátán, egy darabig a sötét mennyezetet bámulta, aztán oldalra nézett. A gyilkos garou lassan visszaalakult emberi alakjába.

Oldman fújtatva, az elszállt harag nyomában föléledő fájdalommal minden porcikájában Holt mellé vánszorgott. Holt feje körül vértócsa gyűlt, de a férfi életben volt. Lassan föleszmélt. Oldman megkönnyebbült, és amíg Holt összeszedte magát, visszatért a meztelen, félkarú férfiholttest mellé. Lenyúlt, egy mozdulattal letépte a fekete biliárdgolyót a nyakából, majd a szíjat a saját keze köré tekerte. A tenyerében méregette, és felötlött benne egy gondolat, hogy talán a fétisben van valami, ami arra késztette a Csontrágót, hogy hajléktalanokat öljön. De maga a kitagadási rítus is okozhatta...

Akárhogy volt is, akadt még elszámolnivalója Bongóval. Holt jelent meg Oldman mellett, és a vállára támaszkodott. Bizonytalanul állt a lábán, a feje is kóválygott, de nem szenvedett komolyabb sérülést.

- Köszönöm - szólalt meg Oldman, lassan elszakítva a tekintetét Méregfog holttestétől.

- Semmiség - nyögte ki Holt. - Részemről a szerencse. Mellesleg tartoztam eggyel, nem igaz?

- Oldman bólintott. - Tekintsd úgy, hogy teljes mértékben leróttad.

Egymást támogatva hagyták el az épületet. Oldman a falnak támasztotta Holtot, aztán még visszatért a házba, és abba a szobába ment, ahol Bernadine Dalyt utoljára látta. Az öreg hölgy azonban nem volt ott. Valószínűleg a saját lábán távozott. Szívós asszony volt, egy ilyen rövid találkozás nem állíthatta meg. Oldman megengedett magának egy mosolyt, mielőtt elindult kifelé.

A telihold tisztán és fényesen ragyogott a város fölött.

23. fejezet

Kopogtattak.

Oldman még az ágyában feküdt, az éjszakai csata sérüléseit igyekezett kipihenni. Nem törődött a kopogással, remélte, hogy bárki is az, előbb-utóbb megunja.

Mikor az éjjel visszatértek a misszióba, két órájába telt, mire az összes sebét kitisztította, és bekente a gyógy-kenőcseivel. Néha még belenyilallt a fájdalom itt-ott, de ez már a gyógyulás jele volt.

Ismét kopogtattak, ezúttal erőteljesebben.

- Hagyjanak békén - dünnyögte Oldman.

- Látogatók érkeztek, atyám - hallatszott Parker hangja.

- Mondja meg nekik, hogy jöjjenek vissza később.

- A rendőrség az, atyám - mondta Parker rövid szünet után. - Néhány kérdést szeretnének föltenni.

- Rendben - sóhajtott Oldman. - Egy perc, és jövök.

Kikászálódott az ágyból, majd megnézte magát a tükörben. A kenőcsök gyorsan hatottak, de az arcán is akadt néhány karmolásnyom, továbbá egy rózsaszín harapásnyom a nyakán. A sebek idővel begyógyulnak, csak halvány hegek maradnak utánuk, de addig nem tudott mit kezdeni velük.

Fölvette a köntösét, és egy törülközőt kanyarított a nyakába. Ennél többet nem tehetett. Kinyitotta az ajtót.

Garrett és Csöng állt a folyosón Parker társaságában. Oldman arcának látványára mindhármuknak elkerekedett a szeme.

- Ostoba módon egyedül próbáltam meg szétválasztani két verekedőt - magyarázta Oldman a tekintetek láttán. - Zsúfoltan vagyunk mostanság, az élelem pedig kevés. Egyre többször tör ki verekedés az ebédlőben – tette hozzá.

A két nyomozót nem igazán elégítette ki a válasz, de azért beljebb léptek. Parker az ajtóban maradt, és Oldmant nézte.

- Jól vagy, atyám?

- Jól vagyok, Parker. Igazán. Parker bólintott, és becsukta az ajtót.

- Miben segíthetek az uraknak? - kérdezte Oldman, miután egyedül maradt a két nyomozóval.

- Újabb gyilkosság történt múlt éjszaka - közölte Garrett.

- Igazán? - kérdezte Oldman meglepetést színlelve.

- A holttestet a régi Driftwood Művelődési Központban találták meg.

- Igen, ismerem az épületet.

- Az áldozat meztelen volt - folytatta Csöng. - Egész teste tele volt sebekkel. A szívét kitépték, valószínűleg ez okozta a halálát.

- Szörnyű - csóválta meg a fejét Oldman.

- A gyilkosság módszere alig különbözött a többitől, de sok jel mutat arra, hogy ezt is a csavargógyilkos követte el.

- Értem - bólogatott Oldman. - Miért jöttek el hozzánk?

- Az áldozatnak csak egy karja volt. Azt reméltük, ön talán tudja azonosítani.

- Hm! - tűnődött Oldman. - Melyik karja hiányzik?

- A jobb.

Oldman eljátszadozott a gondolattal, hogy azt mondja, ismer egy-két hajléktalant, akiknek a bal karja hiányzik, de olyat egyet sem, akinek a jobb. Aztán úgy döntött, túl morbid lenne.

- Szóval a jobb keze... Nehéz lenne elfelejteni, ha találkoztam volna ilyen emberrel. - Némi homlokráncolás után megrázta a fejét. - Sajnos nem tudok segíteni. Nem láttam mifelénk ilyen embert.

- Talán megkérdezhetné azokat, akik ide járnak, és ha legközelebb erre járunk, majd visszatérünk rá.

Oldman fontolgatta a javaslatot. - Nos, rendben van. Természetesen megkérdezem... Mégis van egy olyan érzésem, hogy a múlt éjszakai volt az utolsó áldozat.

- Miből gondolja?

- Csak egy megérzés... semmi több.

Garrett és Csong összenézett. - Bárcsak igaza lenne, atyám - mondta Garrett. - De nekünk sajnos ennél több bizonyítékra van szükségünk. Ami engem illet, az ügy nincs lezárva, amíg a gyilkos rács mögé nem kerül, vagy meg nem hal.

Garrett arckifejezése alapján úgy tűnt, az utóbbi ötlet jobban tetszik neki. - Gyerünk - biccentett Csongnak. -Minden jót, atyám.

Garrett kisétált, Csong azonban még visszafordult az ajtóból. - Magunk közt szólva, atyám, remélem, hogy igaza van. Szeretném elkapni a gyilkost, de beérem azzal is, ha többet nem hallunk róla.

- Bízzon bennem - mosolygott Oldman. - Vége van. Miután a detektívek elmentek, Oldman visszafeküdt az ágyba, de nem jött álom a szemére. Egy órát heverhetett így, már éppen kezdett elbóbiskolni, mikor kopogtattak.

- Ne zavarj! - mondta.

- Egy csomag érkezett, atyám.

- írd alá helyettem,

- Attól tartok, lehetetlen. Személyesen neked címezték. Oldman felnyögött, és nehézkesen fölkelt. Vonakodva ment ajtót nyitni.

- Mi az?

Parker az utca felé mutatott. Egy áruszállító teherautó állt a bejárat előtt. - Mi ez az egész?

- Maga Wendel Oldman? - kérdezte a sofőr Parker mögül. Oldman bólintott.

- Itt írja alá - tolt egy papírt Oldman orra alá, és egy X-jelre mutatott.

Holt éppen ekkor bukkant elő az alagsor felől, arcának egyik felén a gyógykenőcs nyomaival. - Ml folyik itt? -kérdezte.

- Én is ezt szeretném megtudni - morogta Oldman, majd intett Parkernek, hogy kövesse az utcára. A bejárat előtt a járdán még fél tucat ember várakozott kíváncsian, mi kerül elő a teherautóból.

Oldman fölnézett az égre. A nap melegen sütött le rájuk, egy kósza felhő sem volt az égen. Szép idő ígérkezett.

A sofőr bedobta a fuvarlevelet a vezetőfülkébe, és visszatért. Fölállt a lökhárítóra, megoldotta a ponyva kötelét, végül föltekerte.

- Ajándék egy jó barátjától Philadelphiából - mondta.- Egy bizonyos Roland Gatewaytől.

Oldman döbbenten állt a járdaszegélyen. A plató tömve volt krumplis zsákokkal. Több mázsa lehetett.

- Képtelenség mindet megenni, mielőtt megromlik -mérgelődött. - Nincs is elég helyünk, hogy elrakjuk.

- Elnézést - hallatszott a hátuk mögül L. C. hangja. Oldman a szakácsnő felé fordult, aki összeszűkült szemmel méregette a teherautó tartalmát, szája sarkából pedig ott lógott az elmaradhatatlan cigaretta.

- Majd én megoldom a gondot. Már túl régóta kell spórolnom a készletekkel. Itt az ideje, hogy tisztességes adagokat főzzünk. Preston!

- Igen, asszonyom! - ugrott azonnal Parker.

- Szedj össze mindenkit, akit csak tudsz, és kezdjük el lehordani a pincébe. Van ott mindenféle polc meg kampó, amire rakhatjátok. Ha kifutunk a helyből, még mindig vihetünk párat Oldman atya szobájába.

-Tessék? - csodálkozott Oldman. L. C. elvigyorodott és rákacsintott.

 

Oldman fölhagyott a próbálkozással, hogy kipihenje magát. Átöltözött, lement az ebédlőbe, hogy megigyon egy pohár erős kávét, aztán visszament az irodájába, hogy bepótolja az elmaradt levelezést.

Akadt pár számla, néhány boríték, ami adományokat rejtett, valamint egy adag válaszboríték, amit az adománykérelmek mellé szokott tenni.

A számlákat kezdte rendezgetni, amikor megcsörrent a telefon.

- Halló, itt a Scott misszió!

- Oldman atya? - kérdezte egy francia akcentussal beszélő férfihang.

- Igen.

- Jean-Louis Trudel atya vagyok... - Elhallgatott. - Emlékszik még rám?

- Ó, igen! - Hogyan is felejthette volna el azt az embert, akinek majdnem sikerült lerombolnia az álcáját. - Persze hogy emlékszem.

- Azért hívtam, hogy bocsánatot kérjek.

- Miért?

- Tudom, hogy régebben kétségeim voltak a múltjával kapcsolatban, de tévedtem. Bocsánatkéréssel tartozom.

Oldman eltartotta magától a kagylót, és úgy nézett rá, mintha még soha nem látta volna. - Ez valami tréfa?

- Nem, nem, biztosíthatom, hogy nem az. Az előbb beszéltem a kardinálissal.

- A kardinálissal?

- Leger kardinális őszentségével.- Ó!...

- Leger kardinális fölhívott, hogy eloszlassa a kételyeimet - folytatta a pap jámboran, csaknem alázatosan. -Nem tudom, honnan hallott felőlem, de azt mondta, hogy önök régi barátok, és az ön munkássága San Francisco hajléktalanjai között nagy dicsőség az egész egyház számára. Az előbb számoltam be róla egy helyi riporternőnek is, aki önről érdeklődött.

- Ez igazán kedves tőle - mondta Oldman. - Meg kell köszönnöm neki, ha legközelebb arra járok... - Elbizonytalanodott a hangja a mondat végére, mintha nem lenne biztos benne, hol is lakik a kardinális mostanság.

- Philadelphiában - vette át a szót Trudel atya. - Ha legközelebb Philadelphiában jár.

- Igen, hát persze - bólogatott Oldman, és hirtelen mindent megértett.

Kellemes napnak néztek elébe.

 

Miközben Oldman visszaakasztotta a kagylót a helyére, kopogtak az ajtón.

- Tessék! - szólt ki hangosan, majd a bajsza alatt dörmögve: - Mi az már megint?

Szőke hajfürtökkel keretezett arc nézett be a szobába: - Oldman atya?

Caroline Keegan volt az.

- Ó, üdvözlöm, Ms. Keegan! - fogadta Oldman. - Nem gondoltam volna, hogy még találkozunk. Jól érezte magát?

- Igen, köszönöm, kitűnően. - A nő belépett a szobába, és leült Oldmannel szemben.

- Mit tehetek önért?

- Nos, talán egy tévéinterjú...Oldman megütközve nézett rá.

- Arról készítek műsort, hogy a csavargógyilkostól való félelem miként kergeti a hajléktalanokat különböző, védelmet nyújtó helyekre. Parkertől úgy hallottam, hogy forrásaik kimerülőben vannak.

- Igen, ez sajnos így van - válaszolta a pap, még mindig kissé gyanakodva. Igaz, a nő azt mondta, hogy a klán segítségére lesz, de ki tudja, milyen más megfontolások vezetik még a riport elkészítésében? - Bár úgy tűnik, meg fogunk birkózni a problémákkal.

- Persze, értem - mondta a nő. - Én csak arra gondoltam, hogy egy riport a Délutáni Csevely címoldalán esetleg meg tudná mozgatni az adakozóbb olvasókat. Tudom, hogy nem tettem túl sokat eddig a garoukért, de ez talán jó kezdet lenne. - Caroline felállt, és menni készült. - Akkor sok sikert.

Oldman meglepődött. A nő szemmel láthatóan tényleg segíteni akart a klánnak. - Maradjon, Ms. Keegan! - állt föl a férfi is a székéből. - Kiváló ötletnek tűnik. Kezdjünk hozzá!

A Délutáni Csevely stábja alig egy óra alatt mindent előkészített a felvételhez a misszió előtt. Oldman a háttérben maradva megvárta, amíg a nő Parkerrel, L. C-vel és Holttal elkészíti az interjúkat. Csak ezek után állt ő is a kamerák elé.

- És vigyázzanak, csak a jó oldalamat mutassák - célzott mosolyogva a bal arcán húzódó sebhelyre.

- Ne aggódjon - válaszolta Caroline -, minket ma csak a jó oldala érdekel.

Ahogy a beszélgetés elkezdődött, rögtön kiderült, hogy Caroline Keegan meglepően jól tájékozott a misszió ügyeiben. Ráadásul szokásával ellentétben nem is akart senkit lehengerelni a szövegével.

- Kérem, mondja el nekünk, atyám, hogy mi a véleménye arról a társadalomról, amely hagyja, hogy a csavargómenhelyek és az önéhez hasonló missziók ennyire zsúfoltak legyenek?

- Ez csak abban a hitemben erősít meg, hogy a misszióban végzett munkánkra, a közösség érdekében végzett tevékenységünkre milyen nagy szükség van.

- Mit gondol, eljön-e valaha az az idő, mikor a Scott misszióhoz hasonló intézményekre már nem lesz szükség?

- Szeretném, ha így lenne - felelte Oldman -, de tartok tőle, hogy ez sohasem fog bekövetkezni. Függetlenül attól, hogy az állam milyen erőfeszítéseket tesz a hajléktalanok érdekében, mindig lesznek balszerencsés, segítségre szoruló emberek, akik számára kötelességünk második esélyt biztosítani. Mi ezért vagyunk itt. Azok számára pedig, akik készek új nézőpontból szemlélni a világot és benne önmagukat, az ajtónk mindig nyitva áll.