12
Richard Halloway kihallgatása szombat délután öt előtt tíz perccel kezdődött. Halloway szürke flanelnadrágot viselt kék blézerrel, rejtett gombolású kék inget és kis, piros ágaskodó szarvas mintás zöld csokornyakkendőt. Nem tartott igényt ügyvédre, s így mindössze négyen foglaltak helyet a kihallgatóhelyiségben. Halloway maga, Carella és Weeks nyomozó, valamint Byrnes nyomozóhadnagy. A hosszú, cigaretta– égésnyomokkal teli asztal körül ültek, és kávét kortyolgattak. Halloway tökéletesen nyugodtnak és magabiztosnak látszott.
– Mr. Halloway, amikor ma délután fél négykor megjelentünk a Bratney and Shriver irodájában, önök költözni készültek?
– Talán bűn, ha új irodába költözünk? – kérdezte Halloway.
– Csak akkor, ha bizonyíték eltüntetése a célja.
– Értem. És miféle bűnöket követtem el, aminek bizonyítékait el kéne tüntetnem?
– Engedélyünk van rá, hogy belenézzünk a komputerébe, Mr. Halloway.
– Akkor nézzen bele! – Halloway elmosolyodott, majd hozzátette. – Ha tud.
– Csak ne aggódjon.
– Sok szerencsét!
– Úgy gondoljuk, hogy érdekes dolgokat találunk az adatbázisában.
– Ha érdekesnek találja a könyveladási adatokat.
– Beszéljen nekem erről az adatbázisról, oké?
– Persze. Mi érdekli belőle?
– A BOSZORKÁNYOK ÉS SÁRKÁNYOK nevű mappa.
– Nem ismerős ez a cím. Mit szólna, mondjuk, a Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv...
– Mondjuk, egy DIANA nevű file.
– Ezt a címet sem ismerem.
– Vagy EM. Elég érdekes file. Benne van az összes üzlet, amit a maga cége Mexikóban kötött az elmúlt két évben. Dátumok, helyszínek, mikor hány kiló kokaint vettek, mennyiért és így tovább.
– Nekem inkább a Kémia a tanteremben hangzik ismerősen Guthries
Frane-től. Azt tudom, hogy erről van file-unk.
– Van egy SHANE nevű file-juk?
– Tudomásom szerint nincs.
– Ez érdekelheti majd a szövetségieket. Úgy tudjuk, hogy a SHANE a pénzhamisítás anagrammája. Úgy tudjuk, hogy maguk hamis pénzt vásárolnak Iránban, és abból finanszírozzák a különféle kábítószer vásárlásaikat.
– Nahát, ennyi bűn egy ilyen kis könyvkiadóban!
– Úgy gondoljuk, hogy az adatbázisuk mindezeket bizonyítja is. És mellette más érdekességre is fény derülhet.
– Feltéve természetesen, hogy be tudnak jutni a komputereinkbe.
– Szerintem sikerülni fog.
– Hát, csak próbálkozzanak.
– A számítógépeseink elég megszállott alakok.
– Nem kétlem. – Halloway kiitta a kávéját, felállt, és rájuk mosolygott. -
Nos, más dolgom is van, gondolom, maguknak is. Úgyhogy ne vesztegessük egymás idejét! Tudom, hogy azt hiszik...
– Ön le van tartóztatva, Mr. Halloway. Kérem, ne feledkezzen meg róla – szólt közbe Byrnes.
– Pedig önnek talán éppen ezt kellene tennie – mondta Halloway. – Higgye el nekem, ez alkalommal nem terem maguknak babér. Ez nem az az ügy. Úgyhogy ha ez volt minden...
– Üljön le! – szólt rá Byrnes. Halloway mosolygott. De azért leült.
– Tiltott kábítószerek terjesztésével vádoljuk – mondta Byrnes. – A büntető törvénykönyv 220.43-ik paragrafusa szerint A-l kagetóriába eső bűncselekmény, ami huszonöt évtől életfogytiglanig terjedő börtönnel büntetendő. Huszonnégy óránk van a vádemelésre. Ez azt jelenti, hogy holnap kora reggel a büntetőbíró előtt áll. Csillagászati összeget kérünk óvadékként, mert nemzetközi kábítószer-kereskedőről van szó. Ha a bíró elfogadja, hat napunk van rá, hogy feltörjük a rohadt komputereit, és a bíróság elé tárjuk a bizonyítékokat. Van kérdése?
Halloway még mindig mosolygott.
– Adok maguknak egy tanácsot – szólalt meg. – Meg kellett volna fogadniuk, amit a titkosszolgálat mondott, hogy szálljanak ki az ügyből. De nem tették. Pedig elkerülhettük volna ezt a kellemetlen helyzetet. Nem kéne itt lennem, de maguknak sem. Ezért javaslom, hogy most jól figyeljenek rám! – Az órájára pillantott. – Öt percen belül távozom innét. Maguk pedig elfelejtik, hogy valaha is láttak, elfelejtik, hogy egy Cass Ridley nevű nő olyan szörnyű véget ért az állatkertben, elfelejtik, hogy...
– Mi maga, hipnotizőr? – kérdezte Ollie.
– Hadd fejezzem be, Weeks nyomozó! Azt tanácsolom, hogy lépjenek túl ezeken. Felejtsék el, hogy Jerry Hoskinst meggyilkolták, hogy azt a két fekete narkódílert Diamondbackben szintén megölték, felejtsenek el mindent, ami december huszonharmadika óta történt, még azt is, hogy ma reggel fölkeltek! Sok rossz ember van a világon, fiúk. Ha ezt tovább folytatják...
– Mint maga is – bólintott Carella.
– Nem, félreérti. Én a jó fiúk közé tartozom. Olyanokról beszélek, akik terroristák. Akik szerint mi a Nagy Sátán vagyunk. Akik mindenáron ártani akarnak nekünk. Ezek az emberek mind ugyanabban hisznek, abban, hogy az amerikaiakat ki kell kergetni az arab világból. Megváltozott még a hangja is, hirtelen vészjósló, sőt az igazat megvallva szinte ijesztő lett.
– Magányos terroristákból álló széles hálózat épült ki nálunk, nekem elhihetik – mondta. – Három vagy négy eltökélt emberből áll egy-egy sejt, több nem is kell hozzá, hogy komoly károkat okozzanak. Névtelen kis csoportok, amelyek felülről kapják a parancsokat és a pénzt, és a saját belátásuk szerint hajtják végre az utasításokat. Hihetetlenül nehéz behatárolni és megállítani őket. Mit gondolnak, az a két ember, aki a Cole-t felrobbantotta,* miért nem vezet el bin Ladenhez? Mit gondolnak...?
– Mi köze mindennek ahhoz, hogy maga narkóval kereskedik? – kérdezte Ollie.
– Erre egyelőre semmi bizonyíték – felelte Halloway. -Mihelyt kiléptem azon az ajtón...
– Maga nem lép ki semmiféle ajtón – közölte vele Byrnes. – Egyenesen a lenti fogdába megy.
– Nem tanácsolom.
– Mit gondol, ki a franc maga? – szólalt meg Ollie. -A CIA? Halloway mosolygott.
– Mert ha a véleményemre kíváncsi, nincs is CIA. Egy ilyen elcseszett, ostoba szervezet csak arra lehet jó, hogy a valódi hírszerző ügynökségünkről elterelje a figyelmet.
– Ezt megjegyzem, ez jó. – Halloway még fel is nevetett. – Nincs CIA, nagyon mulatságos. Másfelől, számításba vehetné azt a lehetőséget, hogy a CIA, ha netán mégis létezik, esetleg átvette ugyanazokat a technikákat, mint az ellenfelei. Ha mégis van CIA – de talán magának van igaza, és nincs -, de feltételezve, hogy esetleg van, akkor talán több száz apró terrorista ellenes sejtet hozott létre szerte a világon. Öntevékeny kis egységeket, amelyek fentről utasításokat kapnak, és önállóan hajtják végre őket. Küzdőtársak – vagy ha politikailag korrektül akarunk fogalmazni – és küzdőtársnők kis csoportjai, akik kalandjaikhoz megkap– ták a felhatalmazást. Feljogosított Robin Hoodok. És ha így áll a helyzet, akkor maguk talán...
– Ki hatalmazta fel őket? – kérdezte Ollie.
– Nos, ha a CIA mégiscsak létezik, akkor a felhatalmazás egyenesen az elnöktől vagy a Nemzetbiztonsági Tanácstól jön, nem gondolják? – Ismét elmosolyodott. Megint az órájára nézett. – Fogalmazzunk úgy, hogy a dülöngélő hajófedélzeten elszabadult ágyú útjába kerültek, fiúk. Valami olyasmibe botlottak, ami sokkal lényegbevágóbb az Egyesült Államok biztonsága szempontjából, mint néhány ilyen lúdtalpas, nekem elhihetik. Éppen eleget tudtak ahhoz, hogy máshová lépjenek, fiúk, de nem, maguk egyenesen beleléptek a szarba. Töröljék le a cipőjüket, és menjenek haza!
– Már megint azt tanácsolja valaki, hogy menjek haza -sóhajtott Carella.
– Azt akarom mondani, hogy embereket falhatnak fel oroszlánok – mondta Halloway.
– Úgy érti, hogy ma este ne menj oroszlánketrecbe -magyarázta Ollie.
– Mert az oroszlán vadállat, és haraphat – bólintott Carella.
– Nos, Mr. Halloway, köszönöm a jó tanácsot. – Byrnes megnyomott egy gombot a telefonon. – De tudja, úgy éreznénk, hogy elhanyagoltuk a kötelességünket, ha most magát kiengednénk. így aztán az elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács engedélyével.
– Uram? – hallatszott egy hang.
– Küldjön egy őrt, aki lekíséri a foglyot! – mondta Byrnes. -Azonnal, uram.
– Köszönöm. – Byrnes újra alapállásba kattintottá a gombot.
– Figyelmeztetem, hogy ne tegye! – mondta Halloway. — Ne nyisson ki olyan konzervdobozt, amelyik a képébe robbanhat! Ne fenyegesse a létezésünket, szent küldetésünket, a...
– Nahát, még szent is! – ámuldozott Ollie.
– Mert ha ezt teszi, ha mindent tönkretesz, amit próbáltunk elérni, ha kinyitja és a nyilvánosság elé tárja a file-jainkat...
– Azt hittem, a komputerük is szent — mondta Ollie. Byrnes irodájának ajtaja kinyílt.
– Uram? – jelentkezett egy egyenruhás rendőr.
– Maggie, keressen egy cellát odalenn az úr számára! -Aztán Byrnes
Hallowayhez fordult. – Ugye nem kell megbilincselnünk?
– Csak az oroszlán harap. – Halloway enyhén elmosolyodott. – Higgyék el, nem fognak vádat emelni. Ezt nem vehetik komolyan. A főkapitánytól olyat kapnak, hogy bánni fogják, hogy megszülettek. Azt hiszi, hagyjuk, hogy egy Miki egér nyomozócsoport a világegyetem segglyukából mindent veszélybe sodorjon, amiért dolgoztunk? Ki állítja meg akkor azokat a gazfickókat, megmondanák? Ki akadályozza meg, hogy megmérgezzék a víztározóinkat vagy felrobbantsák a vonatainkat? Ki akadályozza meg, hogy bombákat tegyenek óvodákba vagy parkokba? Ki védi meg a föl– dünket? A mi világunkat? K mi szabad világunkat? Maguk?
Maguk fognak minket megmenteni? Ne nevettessenek! Össze kéne kulcsolniuk a két kezüket, letérdelniük, és hálaimát rebegni azért, hogy mi létezünk. Mert ha mi nem volnánk, nem volna semmi. Semmi az égvilágon. Az utcára sem mehetnénk ki! A bölcsőben robbantanák föl a kisdedeket! Ha mi nem lennénk, ki próbálná egyáltalán megállítani őket? Kérdem magukat, ki?!
WILL STRUTHERS KISEGÍTETTE ANTÓNIÁT a taxiból a Clarendon Hall előtt, és felnézett a hóesésbe. A hó valahogy ünnepi hangulatot kölcsönzött az estének. Ebben az idegenekkel teli városban az emberek egymásra mosolyogtak, amikor beléptek ide, a régi, mészkőből emelt épületbe. Will felnézett az előcsarnok falán magasan, körben elhelyezett tévémonitorokra, amelyek mind a színpadot mutatták. – A későn jövők számára – magyarázta Antónia. Will nem igazán értette, de engedelmesen követte Antóniát, aki átadta jegyüket a nézőtér bejáratánál álló őrnek. Aztán beléptek a vörös és arany terembe. Pompás volt, és úgy ragyogott, akár egy túlméretezett karácsonyfa, amelyet maga a Mikulás hozott ajándékba. Will még soha életében nem látott ilyen mesés helyet. Még Texasban sem.
ALACSONY, VÉKONY FÉRFI SZÁLLT KI a fekete Cadillac DeVille-ből. Pézsmagalléros fekete nagykabátot viselt, kilátszott alóla a fekete öltönynadrág. Fekete volt a keménykalapja is és a fényesre lakkozott cipője. A bal vállán fekete oldaltáska lógott. Kalapját, gallérját, a kabát vállát azonnal belepte a hó. A limo sötétített üvegű ablaka nesztelen lesiklott. A férfi behajolt, és valami utasítást adott a sofőrnek angolul. A sofőr angolul válaszolt, aztán az ablak felsiklott, és a luxusautó elhúzott a járda mellől.
Jaszim Szajed a hóesésben állva a járdán a Clarendon
Hall előtt, a táskájába nyúlt, és kivett egy doboz Marlborót. Kirázott egy szálat, és meggyújtotta. Az órájára pillantott. Háromnegyed nyolc. Nyugodtan cigarettázva nézte az épületbe lépő, mosolygó amerikaiak tömegét.
ELFOGLALTÁK HELYÜKET a G sorban, a színpadtól a hetedik sor, a kettes és négyes szék a folyosó mellett.
– Jó, mi? – mosolygott rá Antonia. – Az egyik legjobb ügyfelem oboás a zenekarban. Ezt kaptam tőle karácsonyra.
Will arra gondolt, hogy amikor ő és Antónia milliomosok lesznek, állandóan ilyen helyekre járhatnak, nem csak akkor, ha potyajegyet kapnak valakitől. Várakozásteljes izgalom remegett alevegőben ebben a fényűző teremben, a zenekar hangolt, Will pedig fellapozta a programfüzetet. Az egyik darab, amit ma játszottak valami A tolvaj szarka.
Megmutatta Antóniának.
– Remélem, nem célzás – súgta a fülébe. Antónia felnevetett.
Aztán lassan elcsendesedett a zsivaj
Elkezdődött a koncert.
JASZIM A KARÓRÁJÁRA NÉZETT.
Ha Akbar jól számolt, kilenc óra körül lesz a szünet. Akkor végigmegy az ülések közti folyosón, ki az előcsarnokba, onnan az utcára, ahol Akbar a Cadillacben várja. Akbar beélesíti a bombát, ő pedig visszajön vele az előcsarnokba, majd ismét elfoglalja a helyét. Néhány perccel azután, hogy a Zsidó játszani kezd, ő ismét föláll, mint aki a mosdóba megy, ott is hagyja a kalapját, kabátját, táskáját, amiben benne lesz a bomba. Ami pontosan fél tízkor felrobban. Jaszim maga sem értette, hogy lehet ilyen nyugodt.
WlLL HALÁLRA UNTA MAGÁT.
Azt a zenét szerette igazán, amit odahaza hallott, Texasban. Amiben cowboyokról énekelnek. Meg megtört szívű nőkről. Remek vadászkutyákról. De ez olyan volt, mintha a zenekar csak próbálna. Alig várta már a szünetet.
TERROR. EZ a gondolat töltötte be Jaszim elméjét. Rémülettel tölteni el a szívüket.
Végzetes csapások sorát mérni rájuk a világon mindenütt.
Amint kigyulladtak a fények, felállt, a székre helyezte kalapját és kabátját, és gyors léptekkel mégindult kifelé. Az órája pontosan kilenc óra három percet mutatott. Negyed tízre, a szünet végére, vissza akart érni. A folyosón nyüzsögtek a koncertlátogatók, mindenki kifelé igyekezett, a mosdóba vagy az utcára. Jaszim türelmesen furakodott közöttük, de a szíve közben egyre inkább zakatolt. Megállta, hogy ne nézzen ismét az órájára, amíg ki nem ért az előcsarnokba.
Kilenc óra hat.
Keresztülsietett az előcsarnokon, ki az utcára. Átnézett az utca másik oldalára. A Cadillac pontosan ott parkolt, ahol Akbar ígérte. De egy fekete esőkabátos rendőr állt a vezető felőli ajtó mellett.
Az ELŐCSARNOKBAN szinte tapintani lehetett a várakozást. A koncert első része is jó volt, de ez a rengeteg ember most nem azért jött ide, hogy Rossinit vagy Mozartot hallgasson: Igazából még csak nem is Mendelssohn miatt, hanem a miatt az ember miatt, aki Mendelssohnt játssza. A karácsonyi ajándékokról beszélgettek, meg arról, ki hol szilveszterezik holnap, meg az időjárásról és a tőzsdéről, a legutóbbi háborúról valahol külföldön, de ezek az emberek az előcsarnokban vagy a járdán, az épület előtt a hóesésben cigarettázva mindössze az izgalmukat próbálták leplezni. Az izgalmukat, hogy nemsokára hallhatják az izraeli hegedűművészt. Olyanok voltak, akár a gyerekek, akik nem mernek napsütést kívánni, mert félnek, hogy akkor esik majd, és nem mehetnek sehová, ők sem merték kimondani a nevét, ki tudja, hátha eltűnik valami füstfelhőben, cserbenhagyva őket.
A RENDŐR a Cadillac nyitott ablaka mellett állt. Nagydarab férfi, síkos, fekete kabátban a kavargó hóban. Akbar iratokat adott át neki. A rendőr átnézte őket. Akbar udvariasan mosolygott. A hó meg csak esett. Jaszim az órájára nézett.
A TÉVÉMONITOROK az előcsarnokban az üres színpadot mutatták. Kár, hogy nem egy futballmeccset vagy valami ilyesmit, gondolta Will.
– Ugye tetszett? – kérdezte Antónia.
– Igen, persze – felelte. Igazából majdnem elaludt.
– Nagyon élveztem – mondta.
– Csak várd ki a végét! Az igazi tűzijáték akkor kezdődik, amikor az izraeli hegedül – ígérte Antónia.
A RENDŐR csak kilenc óra tizennégy perckor hagyta ott a Ca-dillacet. Jaszim a kocsik között kanyarogva átfutott az utcán, felrántotta a járda felőli hátsó ajtót, és beugrott a kocsiba.
– Mi történt? Mit akart? – suttogta.
– Ellenőrzés – kiabálta Akbar: -Micsoda?
– Ellenőrzés, talán nem tudod, mi az? Nem érdekes, add már azt a kurva táskát!
Jaszim a kezébe nyomta a táskát. Az órájára nézett, aztán hátrafordulva ki, a hátsó ablakon. A szünet nem egész egy perc múlva véget ér; egyre kevesebben ácsorognak kinn a járdán a Clarendon Hall előtt. Akbar az első ülésen az időzítővel babrált. Jaszim hallotta fújtatását, látta a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, hallotta az óra ketye-gését, amit Akbar a detonátorhoz kötött. Várt. Izzadt a tenyere. Ismét hátranézett. Üres volt a járda. Egy pillanatra elállt a lélegzete. Várt. Csak várt. Lázas leheletüktől kezdett bepárásodni az ablak. Jaszim úgy érezte, ebben a párás sötétben nem is hall más hangot, mint a saját szívverését. Aztán végre halk kattanás hallatszott. A bomba be volt élesítve, az időzítő és a detonátor a két ragasztószalaggal összefogott csőhöz erősítve. Akbar a táskába dugta a berendezést. Becsukta a táskát.
Jaszim már megint az óráját nézte. Húsz perccel múlt kilenc.
De még mindig van tíz perce, hogy visszaérjen a székéhez, lerakja a bombát és eltűnjön onnan,' mielőtt felrobban. Kilépett a járdára, átfutott az utcán, be az előcsarnokba. Az előcsarnok üres volt. A díszes fémóra a bejárat fölött kilenc huszonegyet mutatott. A teremből hegedű hangja szűrődött ki. A koncert második része megkezdődött. Az előcsarnokban körben sorakozó tévékészülékeken az apró Svi Cohen állt a zenekar előtt állához szorított hegedűvel, fejét lehajtva, mintha imádkozna, teljesen elmélyülve a zenében. Jaszimnak az is feltűnt, hogy a Zsidó a tisztátlan kezében tartja a hangszert. A legközelebbi ajtó rézkilincse felé nyúlt, amikor egy szürke egyenruhás férfi megállította.
– Sajnálom, uram. Jaszim zavartan fordult felé.
– Nem engedhetem be, csak az első tétel után. Jaszim pislogott.
– Három perce kezdődött, uram. Sajnálom, de ezt az utasítást kaptam.
Kilenc huszonkettő volt.
A Mendelssohn-hegedűverseny kilenc tizenkilenckor kezdődött, és a bomba kilenc harmincra van beállítva.
WILL AZON FILÓZOTT, mennyi ideig kell még itt ülnie. Arra gondolt, hogy Antónia meg ő elmehetnének bekapni valamit, miután a hegedűs abbahagyta a cincogást; mintha látott volna egy kellemes kis olasz éttermet a közelben.
Meg azon is eltűnődött, loptak-e már hangszert innen valaha. Nyilván van egy szobájuk, ahol a tubákat, harsonákat meg ilyesmiket tárolják. Vagy minden zenésznek megvan a saját hangszere? Valószínűleg igen. Különben is, most már nem szabad tolvajként gondolkodnia. Ha Antónia beleegyezik, soha életében nem kell többé lopnia.
De hogy ez milyen unalmas!
JASZIM ISMÉT AZ ÓRÁJÁT NÉZTE. Már kilenc huszonnégy volt.
Ennek az átkozott Mendelssohn-hegedűversenynek az első tétele körülbelül tizenkét és fél percig tart. A Zsidó kilenc tizenkilenckor kezdett játszani, ami azt jelenti, hogy az első tétel kilenc harmincegykor ér véget, talán még később, kilenc harmincháromkor vagy kilenc harmincnégykor, attól függ, Cohen mennyi művészi szabadságot enged meg magának. Jaszim nem várhatott ennyit, mert a bomba kilenc harmincra volt beállítva, ami azt jelentette, hogy ha nem jut be a terembe, itt, az előcsarnokban fog felrobbanni hat percen belül. Mély lélegzetet vett.
– Hé! – kiáltott rá az őr, de elkésett vele. Jaszim felrántotta az ajtót, és rohanni kezdett a jobb oldali folyosón.
WILL KIABÁLÁST HALLOTT, és az ülések közti folyosó felé fordult. Egy alacsony, sötét férfi kiabált. Egy táska volt a kezében, a szíjánál fogva tartotta, majd pörgetni kezdte a feje fölött, és üvöltve rohant a színpad felé. Will nem értette, mit kiabál, mert valami idegen nyelvnek hangzott, de bármi volt is, sütött a düh a szavakból. Gyorsan közeledett a színpadhoz, ahol az izraeli hegedűs játszott, akár egy törpe Dávid parittyájával az óriás Góliát felé.
Will felpattant, amint rádöbbent, hogy az emberke csakugyan ezt akarja tenni.
– Hé, mi a fenét csinál! – üvöltött rá, aztán rávetette magát. Le akarta dönteni, de egy hajszállal elvétette. Egyensúlyát vesztve botorkált előre, a férfi pedig egy méterrel a színpad előtt megállt, és kiáltott még valamit a maga nyelvén.
Will maga sem tudta volna megmondani, miért vetette rá magát ismét. Talán csak Antóniát akarta lenyűgözni vele, aki a hetedik sorban ülve tátott szájjal, elkerekedett szemmel figyelte. Talán az a vörös khmer jutott az eszébe, aki megkínozta, az is valami idegen nyelven beszélt, amit nem értett. Bármi volt is az ok, ráugrott, abban a pillanatban, amikor a férfi elengedte a táska szíját. Az izraeli jobbra lépett/és hegedűjét karcsú nyakánál fogva próbálta eltéríteni vele a lövedéket.
Will ebben a pillanatban csapódott a férfi hátának.
A következő pillanatban robbant a táska.
13
Szilveszter fényes, tiszta, áthatóan hideg hajnalt hozott. Valami elromolhatott a Hoch Memóriái Kórház fűtésével az éjszaka, és míg a szerelők a termosztátokkal, szelepekkel és csővégekkel babráltak, az ápolónők vasalt fehér egyenruhájuk fölött pulóverben vagy kabátban szaladgáltak.
Will szobájába egész éjszaka rendszeresen bejártak. Mérték a vérnyomását, a hőmérsékletét, kötést cseréltek az arcán és a kezén, orvosságot adtak vagy csak azt a gyengéd törődést, amit egy sebesült megérdemel. Amikor most is hangok ütötték meg Will fülét az ajtaja előtt, joggal gondolta, hogy újabb nővérek érkeznek áthúzni az ágyneműt, vagy átkötni, vagy az ágy mellett lógó súlyt kicserélni, de csak azt kérdezte valaki egy nővértől, hogy bemehete beszélni a beteggel.
A látogatója nagyon úgy nézett ki, mint Stephen Louis Carella nyomozó.
– Nahát. Maga mit keres itt? – fogadta Will.
Carella Anna DiPalumbo – mint kiderült, ez a szőke bérgyilkosnőm becsületes neve – átszállítását felügyelte a Hoch Memóriáiból a női börtön kórházszárnyába. De esze ágában sem volt erről felvilágosítani Willt, mert egy informátorról akár egy szót is beszélni valakivel, akiről tudott, hogy bűnöző, egyszerűen ostobaság lenne, aminek emléke később kísérthetné. Ha Halloway fenyegetésének van bármi alapja, a vádiratot ma délelőtt minden további segítség nélkül továbbküldik délre, de mint a mondás szól, amit nem tudsz, az nem fáj.
– Volt itt egy kis dolgom – felelte, és végül is igazat mondott. – Hogy van?
– Hát, megvagyok – mondta Will. – Biztos, hogy sokkal jobban, mint néhányan.
A reggeli lapok beszámoltak róla, hogy az izraeli hegedűművészt, Svi Cohent meggyilkolták a Clarendon Hallban. A támadást magát óvatosan „feltételezett terrorcselekménynek" nevezték. A vonósok közül hat zenész meghalt, rajtuk kívül nyolc néző, aki az első két sorban ült. És az azonosí– tatlan merénylő. Carella úgy vélte, Halloway ügyének nem sokat segít majd, hogy az egyetlen ember, aki megpróbálta visszatartani a merénylőt, egy hivatásos betörő volt, és nem a B&S elit testvériségének valamelyik Robin Hood-lelkű harcosa, valamelyik küzdőtárs, vagy küzdőtársnő, ha közéjük számoljuk Anna DiPalumbót is, aki most a belváros felé tart egy mentőautóban, s akivel Carella soha többé nem óhajtott újra találkozni, főleg nem valami behavazott utcán. De hol voltatok, amikor szükség lett volna rátok, Halloway? Amikor itt volt az ellenség, hol voltak fénylő páncélos vitézeitek? A tegnap estének egyetlen hőse volt, a jó öreg Wilbur Struthers, aki most úgy vigyorog az ágyában ülve, mint egy kisgyerek karácsony napján.
– Két újság is címlapon hozta a képét. Tudta? – mondta Carella.
– Aha, láttam. A tévében is benne voltam ma reggel. Képzelje, idejöttek a kórházba. Gondolom, a könyv miatt.
– Miféle könyv? – kérdezte Carella.
– Meglátogatott valaki egy könyvkiadótól, és egy nagy köteg pénzt ajánlott az élettörténetemért. Nem annyit, amennyit Hillary kapott, de azért szép kis összeg. Gondoltam, miért is ne.
– Elárulhatja, mekkora összeg? – kíváncsiskodott Carella.
– Millió-öt – felelte Will.
– Ez bizony csakugyan szép kis összeg – bólintott Carella.
– Végül is nem csak egy módon lehet kaszálni, nem?
– De nem ám – mondta Carella.
HAZAFELÉ MENET ANYJA HÁZA ELÉ KANYARODOTT. A ház előtt a járda le volt söpörve. Vajon ki csinálta? Csöngetett, odabenn megszólalt a kis harangjáték, majd anyja hangja. – Rögtön jövök. – Carella várt. Amikor az ajtó kinyílt, csaknem kicsordult a könnye.
Alig két napja találkoztak utoljára, de anyja hirtelen mintha megöregedett volna. Carella kitárta a karját. Megölelték egymást.
– Jól vagy, fiam? – kérdezte az anyja.
– Jól, anya.
– Szeretlek, Steve.
– Én is téged, anya.
A konyhaasztalnál ültek, mint annak idején, amikor az anyja mellé telepedett, mialatt ő reggelizett iskola előtt. Most kávét ittak, Carella elmesélte, hogy egy vádemelésről jön, és úgy néz ki, nagyon nehéz ügy lesz, de legalább az első két nagy akadályon túl van vele. Csoda, hogy egyáltalán vádat tudtak emelni, és bár reménykedtek, hogy csillagászati összeg lesz az óvadék, a bíró úgy döntött, hogy óvadékról ez esetben szó sem lehet, ami nagyon szép tőle. Úgy mesélte mindezt, mint annak idején, amikor iskola után a tejét itta, és beszámolt anyjának mindarról, ami napközben történt vele.
Anyja megkérdezte tőle, hol töltik az estét, ő pedig elmondta, hogy otthon maradnak a gyerekekkel; mire észbe kapnak, Mark és April olyan nagyok lesznek, hogy külön mennek szilveszteri bulira, miért ne élveznék ki azt a néhány évet, amíg még itt vannak velük. Anyja megkérdezte, Teddy főz-e lencsét újévre, mert amikor az óra éjfélt üt, lencsét kell enni, Carella pedig bólogatott, mert gyerekkorában anyja mindig főzött lencsét szilveszterkor...
– Most is – mondta az anyja.
– Tudom, anya. Megmondom Teddynek.
– Mondd csak meg neki! Szerencsét hoz.
Aztán váratlanul mindkettejükre csend telepedett. Carella hallotta az óra ketyegését a nappaliból. Az apja minden vasárnap este felhúzta ezt az órát.
– Hát – szólalt meg, és most már tényleg nem volt mit mondani, csak azt, hogy sajnálom.
– Szeretlek, anya – mondta. – Azt akarom, hogy menj férjhez, és én vezetlek oltár elé. Angélát is. Mindkettőtöket szeretlek, és sajnálom, hogy ilyen szemétül viselkedtem. Talán Angélának igaza volt, és az oroszlán miatt történt. Talán az az oroszlán csakugyan szétmarcangolta az agya– mat. De nincs több oroszlán, ígérem. Most már jól vagyok. Megnyugodtam. Mindkettőtöket szeretlek, és olyan rövid az élet. Sajnálom. Szeretlek titeket.
Ismét megölelték egymást.
Az ajtóban az anyja még figyelmeztette, hogy a lencsét pontban éjfélkor kell tálalni, nem előbb.
– Hogy szerencséd legyen – mondta.
– Nem felejtem el – ígérte Carella.
– Sok szerencsét az ügyeddel!
– Kösz, anya.
Az autó felé menet még visszafordult. -Anya?
Az asszony már majdnem becsukta az ajtót.
– Anya? – szólalt meg Carella ismét.
– Igen, fiam?
– Mond meg... Luiginak... hogy üdvözlöm, oké?
– Igen, fiam. Megmondom.
– De ne felejtsd el, rendben? -Nem fogom.
– Boldog új évet, anya!
– Boldog új évet, Steve!
Carella intett, aztán megfordult, és gyors léptekkel megindult a kocsija felé.
TARTALOM