8

Ebben az üzletben az ember nem számít hamis pénzre. Kamu névre igen, de nem kamu pénzre. A kamu pénz miatt megölhetik az embert, míg a kamu név megmentheti az ember életét. Még a két mexikói is, akinek a valódi neve Fracisco Octavio Ortiz és Cesar Villada volt, álnevet használt, amikor a tiltott kábítószerekkel kereskedő alakokkal üzletelt. Nincs az az őrült, aki úgy venne vagy adna el százkulcsnyi anyagot, hogy a saját nevén mutatkozik be, hacsak nem teljesen loco– aminek mellesleg fennáll a lehetősége, különben nem fizetett volna milka-hetet hamis százasokban két ilyen veszélyes hombrénak, mint ők. Meg voltak győződve róla, hogy a férfit, akit a vörös pilótacsaj Randolph Biggsként nevezett meg, nem Randolph Biggsnek hívják, és nem is texasi ranger, aminek kiadta magát. A probléma az volt, hogy hogyan találják meg egy ilyen méretű városban, mint Eagle Branch, s ha ott nem, akkor Piedras Rosasban, a folyó túloldalán levő nyüzsgő határvárosban.

Ha az ember kábítószerrel kereskedik, nem ad fel hirdetést a rádióban vagy az újságokban, hogy megérkezett és azt az embert keresi, aki hamis pénzzel fizetett neki. Fő a nyugalom, ami persze nem könnyű, amikor az ember alig várja, hogy az illetőt egy székhez kötözze, és kitépje a körmeit. Villada és Ortiz egyszerűen szórták a pénzt. Lehettek volna gazdag turisták Barcelonából – egy ilyen szaros határvárosban, mint Piedras Rosas? – vagy bármi mások, a lényeg: sütött róluk, hogy kábszerüzletet keresnek. Eagle Branchben volt kábszer, és voltak kábszerdílerek is, aho– gyan volt kábszer és voltak dílerek Piedras Rosasban is. Manapság bárhová megy az ember, talál kábszert és dílereket is, még azokban az országokban is, ahol a narkó birtoklását is halállal büntetik. Ortiz és Villada az élet szomorú tényei egyikének tekintette a dolgot, de mit tehet az ember egy ilyen pénzsóvár világban?

Pénzük színe zöld neonfényként világított. Pénz, pénz, pénz. A forró mexikói levegőben messzire érződött százdollárosaikból az emberi mohóság szaga. Prostituáltak kínálták nyíltan szolgáltatásaikat. Férfiak nagy tétben játszott kártyapartikra, kakasviadalokra, kutya viadalokra hívták őket. Régi, fekete-fehér filmek bandidóim emlékeztető, alja kis utcai dílerek kínáltak felgöngyölt marihuánát, olcsó, felhígított kokaint. Utcagyerekek kérdezték az urakat, nem óhajtják-e megdugni a nővéreiket. Ortiz és Villada még vizet sem mert inni itt.

Randolph Biggs – vagy valaki, aki akár Randolph Biggs is lehet – most délután tűnt fel.

 

 

EGY BÁR KERTHELYISÉGÉBEN ÜLTEK, szokás szerint szórták a pénzt. Pecáztak. A fehér, aki a szomszédos asztalhoz ült, magas volt, széles vállú, gondosan nyírt bajusz látszott az orra alatt, amely utálkozva szagolt bele a levegőbe, mikor a férfi intett a hajszolt pincérnek. A férfi szépen vasalt, cserszín trópusi öltönyt viselt, nyitott, fehér vászoninggel. Az öltönyhöz illő színű papucscipőt, zokni nélkül. Nagydarab ember, mondta a vörös. Randolph Biggs?

A férfi unottan tequilát, zöld citromot, sót rendelt, Sötétbarna szeme végigsöpört a mexikóiak asztalán. Aztán az órájára nézett. Ismét beleszagolt a levegőbe, mintha épp egy nyitott toalett bűze érne hozzá, ami valószínűleg történt is. Úgy nézett körbe, mint aki svábbogárra vagy patkányra számít, aminek szintén fennállt a lehetősége ezen a helyen. A pincér meghozta az italát a hozzávalókkal. A férfi folyékony spanyolsággal köszönte meg, és mondta, hogy megtarthatja a visszajárót. Villada és Ortiz elismerően nézték.

A férfi citromlevet csavart a kézfejére, sót szórt rá, lenyalta, aztán ivott egy kis tequilát rá. A két mexikói tisztelete növekedett. A férfi intett az áaisnak, aki a nyakában lógó tárcáról cigarettát kínált.

– Darabot vagy csomaggal? – kérdezte az árus spanyolul. A férfi egy bontatlan csomag Marlborót vett, s mexikói pesóval fizetett érte, amit gyűrött bankjegykötegből hámozott ki.

A három férfi a két egymás melletti asztalnál ivott tovább a mexikói délután szédítő hőségében. Valahol gitár szólt, a sikátorokból és fentről, a szobákból nők folyamatos nevetése hallatszott. Minden füstös és izzadságszagú volt. Buszok gördültek el mellettük, taxik dudáltak. Nyüzsgő kisváros volt ez, akkora, mint egyes gettók Észak-Amerika nagyvárosaiban. Az ember elmegy ezekbe a gettókba, s ugyanazokat az arcokat látja, mint itt, ugyanazt a nyelvet hallja. Ez az alak a menő trópusi öltönyében, gondosan nyírt bajuszkájával legalább úgy kirítt erről a helyről, ahogyan Meg Ryan rítt volna.

– Perdoname – szólalt meg. – Tiene usted un ceríllo? A jobb keze mutató-és középső ujja közt tartotta az egyik

Marlborót, s az ajkához emelve hajolt oda hozzájuk. Ortiz meggyújtotta arany Cartier öngyújtóját. A férfi beszívta a levegőt, majd füstfelhőt eresztve, elégedetten elvigyorodott. – Hiába próbálok leszokni – mondta spanyolul.

– Egészségtelen – helyeselt Ortiz spanyolul, és lecsukta az öngyújtó tetejét.

– Mi hozta magukat ebbe a bájos városba? – kérdezte az idegen, és kihangsúlyozandó a gúnyt, megemelte szemöldökét.

– Átutazóban vagyunk – mondta Villada.

– Merrefelé?

– Mexikó City.

Még mindig spanyolul beszéltek. Az idegen spanyolja igen jó volt.

– És maga? – kérdezett rá Ortiz.

– Én Eagle Branchben élek. Várták, hogy bemutatkozzon. Hiába.

– Manuel Arrellano – mondta Ortiz, s kezet nyújtott az asztal fölött.

Droggal kapcsolatos üzleti tárgyalásokon gyakran használta ezt a nevet, igaz, most nem tudhatta, hogy ez az ember szakmabeli-e. – Ő pedig a társam, Luis Larios -adta meg Villada nom de guerre-él.

– Randolph Biggs – mondta a férfi.

Ortiz szeme alig észrevehetően összeszűkült. Valamennyien kezet ráztak.

– Miben utaznak? – kérdezte most Biggs. – Azt mondta, társak.

– Fazekasárut exportálunk – felelte Villada spanyolul.

– És maga? – tudakolta Ortiz angolul. így, hogy a másik anyanyelvére váltott, könnyebb lesz megkérdezni tőle, hogy ez a kedves úriember netán nagy oktánszámú szerrel kereskedik-e, és nem valami másfél dolláros cseréppel.

– Rendőrtiszt vagyok – felelte Biggs. – A texasi rangereknél. – Felhajtotta zakózsebe hajtókáját, benyúlt a zsebbe, vastag bőr levéltárcát vett elő, kinyitotta és felmutatta a belsejére tűzött arany csillagot. Ortiz és Villada még jobban le voltak nyűgözve. Igaz, mindezt előre megmondta a vörös pilótacsaj. Egy Randolph Biggs nevű texasi ranger mutatta be Frank Holtnak – újabb kamu név -, aki megegyezett vele, hogy elrepül Guenerandóba az anyagért. És aki kicseszett hamis pénzzel fizetett.

– Ismer egy Cassandra Jean Ridley nevű nőt? – kérdezte Villada angolul.

Ragaszkodjunk csak az angolhoz, gondolta.

Nehogy Mr. Randolph Biggs netán félreértsen valamit.

A név beugrott.

Biggs átnézett az asztal másik oldalára, ahol Ortiz ült, ölében egy pisztollyal, s a pisztoly Biggs hasára mutatott.

– Kocsival vagyunk – mondta Villada.

Ollie zongoratanára egy Helen Hobson nevű nő volt. Az ötvenes évei végét taposta, legalábbis Ollie így gondolta, mert soha nem kérdezte. Mintha csak vasutas lett volna, mindig zöld kardigánt viselt barna gyapjúszoknyával. Talán nincs is más ruhája, gondolta Ollie. Hát nem fura az élet? Ollie-t novemberben egy nap egy halott, színes lányhoz hívták egy belvárosi lakásba. Kiderült, hogy Helen találta meg a holttestet. Most pedig zongorázni tanítja őt, akiből egy nap képzett zenész lesz. Hát nem különös és csodálatos mindez?

Elég furcsa látványt nyújtott a hangversenyzongora az alapvetően lerobbant lakásban, de Helennek sikerült bezsúfolnia kis nappalija egyik sarkába, itt ült mellette a zongoraszéken Ollie, és meresztette szemét a „Night and Day" kottájára. Helen a pad sarkában kucorgott, a többi helyet Ollie széles hátsója foglalta el. Ollie a billentyűket ütögette.

– Az első néhány ütem hangjegyei még nehezen mennek-mondta.

Szerette a zenei szakkifejezéseket.

Mostanáig csak az az ütem érdekelte, amivel a pincér meghozza a sörét. Helen ránézett.

– Az első néhány ütem hangjegyei? – kérdezte vissza.

– Aha. Azok egy kicsit nehezen mennek.

– Mindössze egyetlen hangjegy van az első néhány ütemben – mondta a nő. – Ugyanaz a hangjegy ismétlődik háromszor. A „G". Háromszor. Bumm, bumm, bumm. Éjszaka. És nappal. Ugyanaz a hangjegy, Mr. Weeks. Hogy mehet ez nehezen?

– Nem tudom, csak valahogy nehezen megy.

– Mr. Weeks, már égy ideje dolgozunk ennek a dalnak az első hat taktusán...

– Igen, tudom.

– És be kell vallanom, minden észrevehető fejlődés nélkül. Biztos benne, hogy zongorázni akar tanulni?

– Teljesen biztos vagyok benne. Igen, Miss Hobson. Az a vágyam, hogy öt dalt le tudjak játszani zongorán.

– Mert... talán érdemes megfontolni a lehetőséget... hogy esetleg nincs tehetsége hozzá, Mr. Weeks.

– Ó, dehogy nincs.

– Talán mégsem.

– Még másnak is jutna belőle. Azt hiszem, ez csak amolyan megtorpanás. Valahogy nem tudok túljutni ezen az első három hangjegyen.

– De az az első három hangjegy egy és ugyanaz. Bumm, bumm, bumm – s aláhúzva mondandóját, a nő háromszor egymás után leütötte a hangot. – Night. And. Day!– mondta, és újra meg újra leütötte a hangot. – Lehetetlen, hogy ne tudja leütni ugyanazt a hangot egymás után háromszor. Fizikailag lehetetlen, Mr, Weeks. Bumm, bumm, bumm. – És ismét leütötte a billentyűt. — Olyan egyszerű, hogy egy rágcsáló leütögetné az orrával.

– Nem mintha nem gyakorolnék – védekezett Weeks.

– Bumm, bumm, bumm – mondta a nő.

– Csak kaptam két gyilkossági ügyet.

– Kérem... – Miss Hobson lesütötte a szemét.

– Elnézést, tudom, hogy nem szívesen hall ilyesmiről...

– Csakugyan nem.

– Csak próbálom megértetni magával, hogy nagyon elfoglalt voltam.

Ráadásul egy könyv írásába is belekezdtem. Helen felé fordult.

– Igen. Egy regény – mondta Ollie, és vigyorgott. A nő csak bámult rá.

– Egy regény? Nahát.

– Igen. Tudom.

Ollie pedig elmagyarázta neki, hogy csaknem húsz éve zsaru, és abból tizenöt éve nyomozó, úgyhogy valamivel többet tud a rendőrségi munkáról, mint egy átlag írójelölt.

– Biztos vagyok benne – helyeselt Helen.

És Ollie elmesélte, hogy a Bratney and Shriver Kiadóban...

– Ahol a második gyilkosság ügyében nyomozok..... .kapott egy formanyomtatványt, amelyet a kiadó egyik szerkesztője írt az érdeklődők számára, és csakugyan nagyon informatív volt, és valószínűleg újabb komoly karriert nyitott meg Ollie előtt, bár nem olyan vonzót, mint a zongora...

– Csak azon az első három hangon jutnék túl – mondta.

– Ugyanaz a hang, Mr. Weeks. Megegyeznek. Bumm, bumm, bumm. – S leütötte a G billentyűt.

– Henry Daggertnek hívják – mondta Ollie. -Kit?

– Azt a szerkesztőt a Bratney and Shrivernél. Vezető szerkesztő és alelnök. Gyakorlatilag könyv nélkül bevágtam minden egyes szavát.

– Mégsem képes megjegyezni ennek a dalnak az első hangjegyét – ütögette meg ujjával Helen a kottát. – Olyan egyszerű hang. Csak gondoljon úgy az első három hangra, mintha egy lenne! Képes rá? Tegye a mutatóujját a G billentyűre, és üsse le egyszer. Bumm. Hagyja kicsengeni, aztán üsse le még egyszer. Bumm. Képes rá? – Persze – bólintott Ollie Helen elcsigázottan nézett a klaviatúrára. – Van még néhány percünk. Megpróbáljuk még egyszer?

 

 

BIGGS ELŐSZÖR RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy nem ismer semmiféle Cassandra Jean Ridleyt. Sem valami Frankét. Bármi legyen is a vezetékneve. Egy Frankét sem, pedig lenyomott néhány évet Texasban a rangereknél. De ez a napfényes Mexikó volt.

Úgyhogy egy marhaösztökével munkába vették a heréit.

És Biggsnek rögtön eszébe jutott a csinos vörös nő meg az a Frank Akármi nevű pasi is, de ő mindössze bemutatta őket egymásnak. – Verdad– mondta spanyolul, alig ismerte őket, de tényleg. Cassie – a srácok a bárban Cassie-nek hívták – csinos, vörös hajú nő volt, Frankot meg csak látásból ismerte, és kedves srácnak tűnt, gondolta, összeillenek, de tényleg, fogalma sincs, mi a vezetékneve, verdad, amigos.

– Texasi ranger vagyok – mondta nekik. – Többnyire határszolgálaton vagyok, próbálom kívül tartani a szaros seggűeket, tudják...

Volt képe a szaros seggűek kifejezést használni két mexikói előtt, akik egy marhaösztökét tartottak alig néhány centire remegő tökeitől.

– Nem akartam megbántani magukat – mondta rögtön. – A lényeg, hogy... A lényeg az volt, hogy nem tud semmiféle pénzről, amit Ridley hadnagy vagy bárki más vitt volna át délre, nem tud semmiféle üzletről, amit ez a két láthatóan tisztes úriember kötött volna bárkivel széles e világon, nem tud semmi Frank Akármi-Is-A-Vezetéknevéről, akivel csak egy bárban találkozott, még azt sem tudja, mi a kokain, de kérdezzenek bármi mást, földrajzban nagyon jó.

Ez alkalommal egy nagyobb löketet kapott.

A tökei a torkába csúsztak.

Oké, mondta, az illetőt Frank Holtnak hívják, csak annyit tudtam róla, hogy független vállalkozó, aki általában igen megbízható. Sejtelmem sem volt, miféle üzlete van Mexikóban, mindössze összehoztam egy pilótával. Neki kellett valaki, aki viszi-hozza a szállítmányt, a pilóta pedig hajlandó volt vállalni a kockázatot/amiben mellesleg Ridley hadnagynak bőven volt része az Öböl-háborúban is, annak alapján, amiket hallott róla. Ha jól tudja, a nőt ki is tüntették. Egy tiszteletre méltó nő, aki a nehéz időkben jól szolgálta nemzetét, s Biggs a maga részéről biztos volt benne, hogy soha nem ment volna bele olyasmibe, hogy bárkit is megfosszanak a jól megérdemelt vételártól, bár, hogy minek a fejében fizették azt a vételárat, sejtelme sincs, nem gondolta volna, hogy a hölgy kokaint hoz a határ túloldaláról. Azt is mondta, halvány sejtelme sem volt arról, hogy hamis pénzt küldtek Mexikóba a kétségkívül elsőrangú kokóért, elvégre a két úriemberen, akivel dolga van, látszik, hogy megbízható szakemberek. Röviden, ő mindössze a gondviselés eszköze volt, közvetítő, hogy így mondja, egy kedves ember, aki szeret segíteni, ez minden. Randolph L. Biggsnek semmi köze hozzá, bármi sérelem is érte az urakat. Máshol kell elégtételt keresniük.

– Szóval, uraim...

Villada bólintott Ortiz felé.

Biggs pedig tíz másodperc múlva eldalolta, hogy Frank Holt igazi neve Jerome Hoskins, és egy Bratney and Shriver nevű cégnél dolgozik messze keleten, a bűnös nagyvárosban.

 

 

CARELLA VÉGÜL NEM SOKKAL ESTE HAT ELŐTT érte el Mark William Ridley kapitányt. Tisztában volt vele, hogy Binsfeldben, Németországban már éjfél van, de amikor korábban próbálkozott, mindig azt a választ kapta, hogy a kapitány még nem ért vissza a támaszpontra.

Most – mikor az őrszoba órája pontosan hatot mutatott

– Carella hallgatta a kapitány hangját valahonnan Frankfurt mellől, amint hosszasan magyarázza, hogy Spangdahlem parancsnoka, az 52. vadászrepülő-osztály vezénylő dandártábornoka az ünnepek hanukával kezdődő és az új év első napján befejeződő tizenkét napján többé-kevésbé egyformán osztotta föl az ügyeletet a támaszpont ötezer aktív szolgálatot teljesítő amerikai katonai személyzete és hétezer hozzátartozójuk között.

– Mivel a mi repülőinknek állandóan készenlétben kell állniuk a biztonság érdekében, hogy elhárítsák a nyílt agressziót – mondta.

– Értem – közölte Carella.

– Az amerikai és NATO-érdekek biztosítása érdekében

– tette hozzá Ridley.

Carella bánatára úgy hangzott, hogy a kapitány ivott.

– December 21-től egész 27-éig szolgálatban voltam -mondta Ridley. – Negyed órája értem vissza Olaszországból. Jól értettem, hogy maga nyomozó, uram?

– Igen – felelte Carella.

– És szabadna kérdeznem, miért hívott fel itt, a Rajnavidéken, uram? Carella kénytelen volt elmondani neki, hogy a húga meghalt.

Mély lélegzetet vett.

Vagy százszor, talán ezerszer is megtette már, elmondta feleségnek, anyának, apának vagy fiúnak, testvérnek vagy nagynéninek, hogy valaki, aki neki kedves, aki közel áll hozzá, váratlanul, megmagyarázhatatlan módon meghalt.

Hallgatta a csöndet vagy a könnyeket, néha hisztérikus nevetést, amivel az emberek fogadták a váratlan rossz hírt, amit egy idegen hozott. Carella úgy érezte, milliószor elmondta már többé-kevésbé ugyanazokat az átkozott szavakat.

Ridley néhány pillanatig hallgatott.

– A baj nem jár egyedül – mondta végül. A hangjából úgy tűnt, hirtelen kijózanodott. – Előbb a feleségem hagy el...

Ismét elhallgatott. Cárella várt.

– Elnézést – mondta Ridley.

Carella sejtette, hogy a férfi sír, de nem hallott zokogást a kattogó vonalban. Várt.

– Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést, kapitány -szólalt meg végül. – Tudom, hogy nem alkalmas az idő...

Nem fejezte be a mondatot. Ridley egy szót sem szólt.

– Kapitány? – nógatta Carella.

– Igen. Igen, persze – felelte most Ridley. – Kezdje csak! Persze. Elnézést. Kérdezzen!

– Elolvastunk néhány levelet, amelyeket maga írt a húgának. ..

– Igen. Sokat leveleztünk.

– Az egyikben maga arra utal, amit ő írt az egyik levelében...

– Igen.

– ...amelyben azt mondta, hogy december elején lesz egy munkája...

– Igen.

– .. .ami nagyon megváltoztatja majd az életkörülményeit, így fogalmazott abban a levélben, amit maga idézett. -Igen.

– Mi volt ez a munka, Ridley kapitány? Elárulta magának?

A kapitány hallgatott.

– Uram. A húga azt is írta, hogy nem sokkal ez után a munka után keletre költözik...

– Igen.

– .. .és már jóval karácsony előtt ott lesz. Ezt írta magának, ha maga pontosan idézte a levelében. A kapitány ismét hallgatott.

– Tudja, uram, nem sokkal karácsony előtt gyilkolták meg, és arra gondoltunk, hátha ennek a munkának köze lehet a gyilkossághoz.

– Hogyan ölték meg? – kérdezte Ridley.

– Valaki fejbe vágta egy jégcsákánnyal – mondta Carella. És várt.

– Narkót szállított – szólalt meg Ridley.

– Mexikóból, ugye?

– Igen. Négy menetben.

– December hetedikén repült utoljára Mexikóba. így van?

– Igen. Honnan tudja?

– Volt egy bejegyzés a naptárában.

– Rögtön utána felhívott.

– Ott, Németországban?

– Igen.

– És mit mondott, kapitány?

– Hogy túl van mind a négy úton, és gyerekjáték volt.

– Honnan tudja, hogy narkót szállított?

– Cass mondta.

– A telefonba?

– Nem. Az egyik levelében. Miután figyelmeztettem, ne tegyen semmi olyat, ami bajba keverné. Megnyugtatott, hogy rövid utak lesznek, egyszerű áruszállítás. Mintha csirkét vagy szandálokat szállítana. Ennyi az egész.

– Hová repült? Honnan hová?

– Texasból Mexikóba, majd Arizonába. Vitt és hozott.

– Mit vitt, és mit hozott?

– Pénzt vitt. A kábítószerért.

– Mennyi pénzt?

– Nem mondták el neki. Zárt táskákban vitte.

– Milyen kábítószer volt? Heroin? Kokain?

– Nem tudom. Szerintem ő sem tudta.

– Kinek dolgozott?

– Egy Frank Holt nevű alaknak. Ő bízta rá a pénzzel teli táskákat. Ő vette az anyagot.

– Nem tudja, ki ez az alak?

– Valaki, akit egy Eagle Branch-i bárban ismert meg. Ezért is gondoltam, hogy túl kockázatos lesz a dolog. Egyáltalán, ki a fene ez az alak meg a társai? Azt mondta, okék. Átlagos fickók. Olyanok, akik próbálnak egy kis pénzt keresni. Az egyikük egy texasi ranger, akivel Cass randizott néhányszor. Ő mutatta be Holtnak.

– Mi a neve? A rangernek.

– Riggs? Biggs? Valami ilyesmi.

– Mennyit fizettek neki?

– Nagyon sok pénzt.

– Mennyit?

– Kétszázezer dollárt.

– Az tényleg sok – helyeselt Carella. Nagybani vásárlók lehetnek, gondolta. Az ember nem fizet ötven lepedőt egy fuvarért szórakozásból.

– Hogyan fizették ki, nem mondta? Nem százdollárosokban?

– Nem tudom. Ötvenet kapott kézfogáskor, a többit az utolsó fuvar után. – Ridley kis szünetet tartott. – És még jattot is kapott.

– Hogy érti ezt? Borravalót adtak?

– Igen.

– Ki?

– A mexikóiak Guenerandóban. Tízezer dollár borravalót adtak neki. Cass azt mondta, vesz néhány szőrmebundát.

Ismét csönd lett.

– Megvette azokat a bundákat? – kérdezte Ridley. – Nem tudják?

– Megvette őket – mondta Carella.

 

 

DAGI OLLIE WEEKS A ZONGORALECKÉJE UTÁN beugrott a 87-esek-hez, hátha valakinek van kedve egy pizzához vagy valamihez. A Culver és U sarka melletti kis helyre mentek. Meyer és Carella megosztozott egy családi pizzán. Nem voltak szolgálatban, sört rendeltek mindannyian.

– Fáradtnak látszol – mondta Ollie Carellának.

– A sok könyveléstől – felelte Carella.

Ollie beleharapott a pizzájába, sajt és szósz ömlött sportzakója gallérjára.

Ujja hegyével levett róla egy mozzarella-darabot, és óvatosan a szájához emelte.

– Miféle könyvelés? – kérdezte, és lenyalta az ujját.

– A Ridley-ügy.

– Miféle könyvelés? – kérdezte Ollie ismét.

– Próbáltam kideríteni, honnan van a pénze. Fél órája beszéltem a bátyjával Németországban.

– Az, akit otthagyott a felesége – bólintott Ollie. – Már a második szelet pizzánál tartott. – Aki elküldte neki a jegygyűrűjét.

– Ő az. Azt mondta, a húga kétszázezer dollárt kapott azért, hogy narkót hozzon be Mexikóból.

– Rossz szakmát választottunk – nyögte Ollie.

– Plusz tíz lepedő jattot.

– A narkódílerek újabban jattot is adnak?

– Én úgy gondolom, hogy a nő a tíz lepedőt magánál tartotta költőpénznek. Ami megmaradt belőle, azt lophatta el Struthers.

– Nyolcezret – bólintott Meyer,

Az járt a fejében, hogy vajon hány kalória lehet ebben a pizzaszeletben, amelyet felvett a tálcáról. Ollienak láthatóan nem voltak ilyen gondjai.

– A kétszáz lepedőt berakta a bankszéfjébe, és lassan elhelyezte a pénzt két csekkszámlán és egy megtakarítási számlán.

– Kis részletekben – tette hozzá Meyer.

– Patyolat – helyeselt Ollie, és a harmadik szelet pizza után nyúlt.

– Mindent szabályosan – mondta Carella. – És mellesleg a pénz valódi. Már ami maradt belőle.

– Ki mondja?

– A bankban egy hölgy.

– Megbízható?

– Talán.

Ollie kétkedőn nézett rá.

– Pillanatnyilag fogadjuk el, hogy a kétszáz lepedő nem hamis. Oké? – mondta Carella.

– Oké. Kétszáz lepedő szép, tiszta pénz.

– Vagyis marad a tíz lepedő, amit a nő borravalóként kapott.

– Csak? – hüledezett Ollie. – Ez több, mint amit Riverheadben egy hét alatt adnak.

A zsaruk rendszeresen poénkodtak azon, hogy Riverheadben vagy Calm's Pointban késik a pénz, amivel lefizetik őket, vagy kevesebbet adtak a szokásosnál, netán visszatartották valamiért. Némelyikük nem is viccelt igazán. De Meyer Ollie-t tisztességes zsarunak tartotta. Annak a zsarunak, aki így eszik, mint ő, tiszta kell hogy legyen a lelkiismerete. Elnézte Ollie-t, aki egy nagy korty sörrel lemosta a harmadik szelet pizzát, és vadul beleharapott ő is egybe. Elvégre egyszer élünk. Ollie jobbjával intett a pincérnek, hogy kér még egy adagot, a ballal a negyedik szelet után nyúlt. Meyer fejében megfordult a gondolat, hogy nézne ki Ollie, ha három keze volna.

– Tíz lepedő jatt a mexikói fiúktól – mondta Carella. -Cass ezt a pénzt magánál tartja költőpénznek, a nagy összeget pedig szétszórja a különböző számláin. Oké. Struthers betör hozzá, talál nyolcezret – vagy tán többet – egy cipősdobozban, és megfújja. Megpróbál fizetni az egyik százassal, de elkapja a titkosszolgálat. Azt mondják, hogy egy em– berrablás ügyében nyomoznak...

– Lószar – szólt közbe Ollie.

– Egyetértek. Akárhogy is, visszaadják a pénzt, és futni hagyják.

– Miért?

– Jó kérdés. De elmondom, mi piszkálja az oldalamat... Ollie beleharapott a negyedik szelet pizzába, és majszolva Carellára meredt. Meyer is ránézett.

– Struthers ma is megpróbált fizetni egy százassal. Ebből gondolom, hogy többet fújt meg annál a nyolcezernél. De ez most nem érdekes. Elvittük a pénzt a bankba, és a hölgy, akivel beszéltünk, gyanúsnak találta. Azt mondja, szerinte úgynevezett szuperbankó, amit az irániak nyomtak egy olyan nyomdán, amit...

– Lószar – szólt közbe Ollie ismét.

– Nem vagyok olyan biztos benne. De felejtsük el egy percre az irániakat. Lehet, hogy ez tényleg lószar, ki tudja. De tegyük fel, hogy a pénz hamis. Tegyük fel, hogy minden egyes százdolláros bankó, amit Cass Ridley borravalóként kapott, hamis. Tízezer dollár hamis százasokban. Feltételezhetjük?

Meyer a homlokát ráncolta.

– Mi az? – kérdezte Carella.

– Ha az a tíz lepedő hamis.

– Igen?

– És Struthers ellopta.

– Legalábbis a maradékát.

– És a titkosszolgálat ellenőrizte.

– Igen.

– Hogyhogy nem jöttek ők is rá, hogy hamis?

– Pontosan ez zavar engem is – bólintott Carella, és ő is beleharapott kihűlt pizzájába.

– Valamiből kimaradtam – szólalt meg Ollie.

– Ha a titkosszolgálat kezébe került nyolcezer dollár hamis pénz, miért nem kobozták el? – magyarázta Carella. -Miért adták vissza Struthersnek?

– Ezt nem veszem be – mondta Ollie, és bevett a szájába egy újabb szelet pizzát. A pincérnő közben megérkezett a friss adaggal, és Ollie egy újabb kör sört is rendelt. Aztán két kézzel, teli szájjal kapdosta a szeleteket mindkét tálcáról, meleg pizzaszeletek és kihűltek meghökkentő gyorsasággal sorra tűntek el vadul mozgó szájában. – Miért adták vissza a pénzt neki? – csámcsogta.

– Csak arra tudok gondolni, hogy nem adták vissza -mondta Carella.

– De az előbb mondtad, hogy.

– Hogy visszaadtak neki nyolcezer dollárt, de nem biztos, hogy ugyanazt a nyolcezret, amit korábban elvittek tőle. Jó pénzt adtak vissza neki. Még a bankban is azt mondta az a hölgy, hogy nem hamis.

– Miért csináltak volna ilyet?

– Mert nem akarták nagydobra verni a dolgot. Ha elveszik a pénzét, lehet, hogy nagy zűrt csinál. Ki tudja, talán éppen hozzánk fordul miatta.

– Egy volt bűnöző? – kétkedett Ollie.

– Ki tudja? De ha visszaadnak neki nyolcezret rendes bankjegyekben...

– Nyilván van egy titkos alapjuk. Akárcsak nekünk -mondta Meyer.

– Naná. Kivettek belőle nyolcezret, az útjára bocsátották Strutherst, örülünk, hogy megismertünk, haver, de ne is lássunk többé. Ollie ránézett.

– Ez nekem kibaszottul magas.

– Hát nem érted? Mi oka volna, hogy két szőke bérgyilkos csaj egy üveg pezsgővel és valami ka;mi születésnapi dumával bevonuljon egy magányos nő lakásába, fejbe vágja a nőt egy jégcsákánnyal, kivigye a parkba, meztelenre vetkőztesse, és belökje az oroszlánok közé, hogy azok felismerhetetlenné marcangolják?

– Na, mi oka? – kérdezte Ollie.

– Az, hogy a nő belebotolhatott valamibe Texasban, Eagle Branchben.

– Eagle Branch? – Ollie abbahagyta a rágást.

– Mi van? – tört ki Carellából.

– A kiadóm azt mondja, hogy az egyik üzletkötőjük ott él.

– Miféle kiadód?

– Könyvet írok. Még nem mondtam? Carella Meyerre pillantott.

– Véletlenül megismerkedtem egy kiadóval, amelyik egy jó thrillerre vadászik – mesélte Ollie. – így aztán, amikor nem zongorázom, a könyvemen dolgozom. A visszaszámlálás megkezdődött – jelentette be drámaian, és újabb szeletet gyömöszölt a szájába.

– Szóval véletlenül megismerkedtél egy kiadóval, akinek az egyik üzletkötője...

– Egy pofát karácsony éjjel kinyírtak, és egy kukába gyömöszölték a hulláját – magyarázta Ollie. – Golyó a tarkóban. Nekem narkós kivégzésnek tűnt, de kiderült, hogy a pofa a Bratney and Shriver becsületben megőszült üzletkötője. Ez az a kiadó, amelyiknek dolgozom.

– Ollie! Cass Ridley Eagle Branchben ismerkedett meg azzal a két alakkal, aki Mexikóba küldte – mondta Carella.

– Én is tudom, Steve baba.

– Eagle Branchben kezdődött az egész.

– Mit gondolsz, miért említettem?

– Azt akarod mondani, hogy a két gyilkosság összefügg?

– Semmi ilyesmit nem mondtam. Csak azt mondtam, hogy van egy hullám, aki egy könyvkiadónak dolgozott, és a kiadónak van egy üzletkötője, aki a texasi Eagle Branchben él. Ezt mondom.

– Hogy hívják azt a fickót Texasban?

– Randolph Biggs.

– A ranger – szólt oda Carella Meyernek.

– Nem. Üzletkötő – mondta Ollie.

– A hulládnál nem volt véletlenül hamis bankjegy? – tudakolta Meyer.

– Nem tudom, hogy hamis vagy nem, de megnézhetitek – felelte Ollie. – Már átadtam a lét a talált tárgyak osztályának.

 

 

ALÁÍRTÁK A PAPÍRT, és kivették a hét darab százdollárost, amit Olivér Wendell Weeks nyomozó Jerome Hoskins pénztárcájában talált, majd elhelyezett megőrzésre a személyes tárgyak osztályán. Este tíz perccel tíz előtt, amikor az utolsó FBI-posta elindult Washington D.C. felé, a pénz már a gépen volt egy levél kíséretében, melyben kérték, hogy a Federal Reserve minél előbb állapítsa meg, valódi-e.

Másnap reggel, december huszonnyolcadikán, amikor Carella munkába ment, a pénz és a szövetségiek válasza már az asztalán várta.

A pénz valódi volt.

9

Nikmaddu Zarzournak nagyon rosszulesett, hogy terroristaként bánnak vele. Még ha úgy néz is ki. Még ha csakugyan az is. Merthogy csakugyan az volt.

Abban a pillanatban kezdődtek a problémák, amikor az Air Francé 613– as, Damaszkusz-Párizs járatáról átszállt a 006-os járatra, amely az Egyesült Államokba indult. Fekete vászonöltönyt viselt, nyakkendő nélküli fehér inget és olyan kis vörös fezt, amilyet a török úriemberek hordanak, bár nem volt sem török, sem úriember. Az utazás szíriai oldalán még egy volt a sok arab közül, akinek a bőrszíne, mint a sivatag homokja, kis fekete bajusza gondosan nyírva, és szájának bal felső sarkában meg-megvillan egy aranyfog. De amint Párizsban átszállt, rögtön olyasvalaki lett, akinek ócska bőröndje és ruhája felhívja magára a biztonsági őr figyelmét. Az őrnek meg sem fordult volna a fejében, hogy Nikmaddu csakugyan terrorista – pedig az volt -, ha Louis Vuitton vagy valami hasonló bőröndje van, ami kevésbé hívja föl a figyelmet magára. Az őr átkutatta Nikmaddu kevéske holmiját, végül elkobozta tőle a kis doboz friss fügét, amelyről Nikmaddu azt mondta, hogy a nagynénjének viszi ajándékba. Az őr nem is sejtette, hogy a viharvert, kopott barna bőröndnek dupla feneke van. El sem tudta képzelni, hogy csaknem kétmillió dollár lapul a bőrönd alján; a röntgen nem mutat ki papírt. Ugyanez a zaklatás folytatódott leszálláskor is, a vám és bevándorlási hivatal pultjánál, az Amerikai Egyesült Államok keleti partján, noha Nikmaddu útlevele rendben volt, megmutatta a vízumát is, nem érdekelte őket. Úgy néz ki, akár egy terrorista, tehát terrorista. Ami mellesleg igaz is volt. De azért rosszulesett.

Most...

Végre.

– Ahlan va szahlan. – Üdvözöllek.

– Ahlan bikum – felelte Nikmaddu.

A kellő válasz, méghozzá többes számban, mert hárman várták. Még egyikükkel sem találkozott. Most bemutatkoztak. Egyiküknek, aki a vezetőjüknek látszott, fölfelé kunkorodó kis bajusza volt, amitől úgy tűnt, mintha állandóan mosolygott volna. Afganisztánban képezték ki, és azt állította, kapcsolatban áll az egyiptomi Iszlám Dzsi-háddal.

– Ismi Mahmud Gharib – mondta. – A nevem Mahmud Gharib.

A második férfi viharvert, kemény külsejével sivatagi tevepásztorra emlékeztetett. Barna arcán mély árkok húzódtak, erős kezén vastag erek dudorodtak ki. Akbarként mutatkozott be Nikmaddunak. Egy cápa idegesítő mosolyával nézett rá, csupa fog és semmi őszinteség. Ő volt köztük a bombaszakértő.

A férfi, akit Nikmaddu Jaszim néven ismert meg, egy üre-gi viperára emlékeztetett, kicsi, sötét és ragyás alak volt. De a kézfogása figyelemreméltóan erős, körme alatt mélyen meghúzódó gyászcsíkkal, talán a robbanó porok és olaj maradványaival. Ő fog bemenni a bombával.

Egyikük csak a bajszával mosolyog, a másik a hamis fogsorával, és a harmadik – a koszos körmű – sehogy, gondolta Nikmaddu.

– Hát, végre megjöttél – mondta a harmadik. Jaszim.

– Il-hamdu Allah – felelte Nikmaddu. Hála istennek!

– Jól utaztál? – kérdezte Akbar. Csillogó hamis fogak és sötét tekintet. Nikmaddu vállat vont.

– Elhoztad a pénzt? – kérdezte Mahmud. Mosolygó bajusz. Nyílt kérdés. Nincs pénz, nem lesz robbanás. A pénz nélkül nincsenek előkészületek. A pénz nélkül nem lesznek menekülési útvonalak, biztonságos hazatérés. A pénz nélkül semmi nem lesz.

– Elhoztam a pénzt – közölte Nikmaddu. Most már volt miről beszélniük. A lakást, ahol találkoztak, Mahmud bérelte. Már három hónap hátraléka volt, ezért is kérdezett rá olyan gyorsan a pénzre. Az a vérszívó zsidó háziura csaknem naponta megfenyegette, hogy kilakoltatja. A lakás maga négyemeletes, portaszolgálat nélküli épületben volt a város Majesta nevű részén. A negyed Her Majestyről – Őfelségéről -, Anglia néhai szűz királynőjéről kapta a nevét, amikor az Egyesült Államok még gyarmat volt. Majestát egykor ír bevándorlók lakták. Aztán olasz lett. Majd Puerto Ricó-i. Most pedig többnyire harmadik világbeli közel-keleti bevándorlók éltek itt, nem egy olyan, aki illegálisan tartózkodik az országban. A négy férfi erős török kávét kortyolgatva nézett ki a Majesta hídnak a ködös távolban emelkedő tornyai körött kavargó hóra. Jaszim szerette volna bombákkal megpakolni ezt a hidat, de Mahmud konzervatívabb nézeteket vallott.

Mahmud véleménye szerint minden terrorakció igazából azon alapszik, ami Algírban történt több mint fél évszázada. Itt kezdődött az arabok függetlenségi háborúja a franciák ellen 1954-ben, s a csúcspontját 1962 júliusában érte eidamikor megalakult Algéria demokratikus, népi kormánya. A terrorizmus ez alatt a nyolc év alatt fölfedezte karmait és tépőfogait. És akkor a Korán előírásainak megfelelő, hosszú ruhát viselő asszonyok – „Próféta! Mondd a feleségeidnek, a leányaidnak és a hívők feleségeinek, hogy borítsák az orcájukra köntösük egy részét! így érhető el leginkább az, hogy elismertessenek és ne zaklattassanak. " -, akiken a hidzsáb a szemük kivételével egész arcukat elfedte, és himar takarta a keblüket, így, felismerhetetlenül buszra szálltak, vagy besétáltak a boltba, bevásárlókosarukban bombával, s ottfelejtették a kosarukat, amikor hazamentek a családjukhoz.

A világterrorizmus túl nagyra nőtt – magyarázta most nézeteit Mahmud Nikmaddunak. A vezetők túl nagyban gondolkodnak. Mi értelme felrobbantani a World Trade Centert New Yorkban vagy egy szövetségi épületet Oklahoma Cityben vagy az amerikai nagykövetséget Nairobiban vagy Dar es Salaamban? Mi értelme felrobbantani egy repülőgépet Lockerbie vagy a LaGuardia felett? Az ilyen akciók mindössze komoly vizsgálatot és hihetetlen ellenségességet váltanak ki. Hát nem jobb otthagyni egy kis bombát egy moziban? Vagy egy vasútállomáson? Hát nem lenne egyszerűbb otthagyni egy táskát egy bombával a hatodik sorban, a zenekari üléseknél a Clarendon Hallban azon az estén, amikor Svi Cohen Beethoven F-dúr Tavaszi szonátáfa adja elő, vagy az a-moll Kreutzett, amit a Nagy Zsidónak éppen kedve támad eljátszani azon az átkozott cionista hegedűjén?

– Hát nem jobb apró akciók sorát elkövetni, amitől rádöbbennek, hogy bárhol, bármikor lesújthatunk rájuk? -kérdezte Mahmud.

– A Clarendon Hall nem olyan apró – vigyorodott el Akbar.

– Ugye megértesz? – mondta Mahmud Nikmaddunak, a logikus érvelés hangján.

– Megértelek – válaszolt Nikmaddu. A logikus érvelés visszhangja.

Élvezte a kávét. Abban már nem volt olyan biztos, hogy az ilyen kávéházi filozófusok terrorizmusról alkotott nézeteit is annyira élvezi. Nikmaddu a maga részéről Oszama bin Ladennel dolgozott együtt a szaúd-arábiai Dhahranban végrehajtott akcióban, amikor tizenkilenc amerikai katona vesztette életét. A maga részéről meg volt győződve, hogy csak nagy akciókkal lehet hatni azokra az ördögi erőkre, amelyek az arab világot szennyezik. Csak hatalmas csapásokkal lehet meghátrálásra kényszeríteni őket, lehet elérni, hogy az amerikai és a nyugati erők kivonuljanak a muzulmán országokból, és főleg az Arab-félszigetről, ami az al-Kaida megfogalmazott célja. Az, hogy amerikaiakat gyilkolnak szerte a világon, köztük civileket is, mindössze eszköz, hogy elérjék ezt a célt. De Nikmaddu mindössze Allah hű szolgája volt. Valaki, magasabb poszton, kiadta az utasítást, hogy a Clarendon Hallban kell robbantani. Ő pusztán azért jött, hogy segítsen végrehajtani.

– Mi a tervetek? – kérdezte.

A Diamondback Books könyvesbolt tulajdonosát Jotham Davisnek hívták. A negyvenes évei elején járhat, becsülte meg Ollie; fénylő fejű,– kopasz fekete. Fekete farmert, fekete papucscipőt és fekete, magas nyakú pulóvert viselt. A nyakában aranylánc volt, az alja valahol keskeny mellkasa közepén himbálózott. Megtudták tőle, hogy Jotham a Bibliában Gideon hetven fia közül a legfiatalabb volt. Elmondta, hogy karácsony után nincs nagy forgalom. Elmondta, hogy a bolt forgalmának ötven százaléka a karácsony előtti három hónapban zajlik. Elmondta, hogy ha egy könyvesboltnak a karácsony nem jön be, akár le is húzhatja a rolót. Csupa baromság, gondolta Ollie, már csak azért is, mert mit tudna egy negro bármit is a könyveladásról. Csaknem déli tizenkettő volt már december huszonnyolcadik napján, három nappal újév előtt, úgy hat perccel ebédidő előtt. Ollie soha nem feledkezett meg arról, hány óra, nem hagyta a gyomra. Carella és ő már vagy tíz perce voltak a boltban, hallgatták, ahogy ez a kopasz seggfej mindenfélét összehord a könyvszakmáról, amikor ők nem akartak mást, mint valami kis információt Jerome Hoskinsról, akit négy napja tarkón lőttek, és belegyömöszöltek egy kukába.

– Sok Bratney and Shriver-könyvet ad el? – kérdezte Ollie. – Mármint a karácsony előtti három hónapban?

Elvégre a cég az ő kiadója is lesz, mihelyt befejezte a regényét, úgyhogy nem árt tudni, mint fogynak a könyveik.

– Nem túl sokat – felelte Jotham. – Tudja, főleg műszaki könyveket adnak ki.

– Hogy érti ezt? – tudakolta Carella.

– Mérnöki munkák, építészet meg ilyesmi.

– Mi a helyzet a thrillerekkel? – kérdezte Ollie.

– Még egy thrillert sem láttam tőlük.

– Nekem azt mondták, adnak ki thrillereket is.

– Lehet. De én még nem láttam.

– Az üzletkötőjük sem említette?

– Nem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is thrillerekről beszélt volna.

– Egy Jerome Hoskins nevű alak. Soha nem említette, hogy thrillereket is adnak ki?

– Nem, nem emlékszem.

– Mikor járt erre utoljára? – Ezt Carella akarta tudni.

– Szeptember lehetett. Vagy talán október. Akörül. Általában ilyenkor jönnek az ügynökök. Közvetlenül az üzletkötői konferenciájuk után.

– Múlt héten nem járt itt? – kérdezte Ollie.

– Nem, uram.

– Két nappal karácsony előtt, hogy pontos legyek.

– Nem, uram, határozottan nem járt itt két nappal karácsony előtt.

– Olvas újságot? – kíváncsiskodott Ollie.

– Igen.

– Néz tévét?

– Igen.

– Nem látott vagy olvasott valamit Hoskinsról az elmúlt napokban?

– Nem. Mi történt vele? Most Carella jött.

– Honnan tudja, hogy bármi is történt vele?

Jotham ránézett, és a pillantásában minden benne volt: Ember, ha valaki ezen a környéken született, itt nevelkedett, az, ha egy szép nap bejön két zsaru és arról kérdezősködik, mikor járt itt utoljára egy bizonyos ügynök, rögtön tudja, nem azért jöttek, hogy egy villanyszerelési kézikönyvet vegyenek.

– Elnézést, hogy raboltuk az idejét – mondta Carella.

Alig háromsaroknyira a könyvesbolttól Búgócsiga Wiggy a Starlight bár pultosával beszélgetett. Ugyanis ezen a helyen ismerkedett meg a két szőke egyikével, akik a farkánál fogva vezették karácsonyéjjel.

 

 

– ECCER SEM LÁTTÁM A CSAJT AZELŐTT – mondta épp a csapos.

– Egyszerűen csak besétált, erről van szó, John?

– Pontosan erről, Mr. Wiggins.

– És még soha nem láttad?

– Nem emlékszem, hogy láttam volna.

– Vagy egy másik szőkét, aki ugyanígy néz ki?

– Biztos emlékeznék egy ilyen nőre – mondta John.

– Egyikük sem jött ide azelőtt? Senki nem kérdezte, hogy egy Wiggy

Wiggins nevű pofa szokott-e ide járni?

– Nem, senki, Mr. Wiggins.

– Egy Búgócsiga Wiggy nevű pofa? Ezen a néven sem kérdezett rólam egyikük sem?

– Senki nem kérdezett magáró', semmilyen néven.

– Mert azt hiszem, az a csaj engem keresett itt, John.

– Én erről semmit nem tudok.

– Szerintem az a csaj tudta, hogy itt leszek, és egy kis különlegességet keresek.

John, a csapos együtt érzőn ciccegett.

– Valahogy megtudta, hogy néha benézek ide, és idejött elkapni, John. John, a csapos ismét ciccegett.

– Nem láttad véletlen, amikor beszálltam abba a limóba?

– Dehogynem. Az ablakon át néztem. Wiggy szeme elkerekedett.

– Nem láttad véletlen a rendszámtáblát is?

John, a csapos úgy vigyorgott, hogy fülig ért a szája.

A következő három boltban, amely azon a listán szerepelt, amit Ollie a Bratney and Shriver Kiadóban kapott, a két nyomozó további dolgokat tudott meg a könyvkiadásról általában és Ollie eljövendő kiadójáról konkrétan.

– Egy könyvügynök ötven, hetven rongyot keres évente – mesélte az első boltos. Oscar Haynesnek hívták, de hívják csak Óznak, mondta. Ollie úgy vélte, meleg lehet, mert bíborszínű inget viselt.

– Ahhoz, hogy egy cég lefedje az államokat, úgy húszharminc ügynököt kell tartania – folytatta Oz. – Nagy pénz. Hogy őszinte legyek, nem is értem, hogy egy ilyen kis cég, mint a B&S, hogyan engedheti meg magának.

– Csak öt képviselőjük van – mondta Ollie.

– Még akkor is. Ez is kétszázötven rongy, minimum. Komoly pénz – felelte Oz.

A második könyvesboltban a kereskedőtől, akinek valamilyen kimondhatatlan afrikai neve volt — hívják csak Alinak -, megtudták, hogy a legtöbb kiadónak két idénylistája van, ezért nem volt különös, hogy Jerome Hoskins csak évente kétszer jelentkezett.

– Ha a kiadónak nincs valami nagy bestsellere, amire újra rendelünk, a képviselőnek semmi oka újra jönni. A B&S-nek pedig fennállása óta nem volt még bestsellere, nekem elhihetik.

– Soha? – tört ki a csalódottság Ollie-ból.

– Én nem tudok róla. Ha kíváncsiak a véleményemre, a B&S olyan könyveket ad ki, amiket senki nem akar elolvasni.

A harmadik és utolsó könyvesboltban megtudták, hogy egy ekkora cég, mint a Bratney and Shriver, általában megbíz egy nagykereskedőt, hogy az terjessze a könyveit.

– Egy-egy nagyker vagy száz ilyen kis kiadót terjeszthet – magyarázta a kereskedő.

Davidnek hívták. Ő is fekete volt, rózsaszín ingben. Ez is meleg, vonta le a következtetést Ollie. Kezdte azt hinni, az egész szakmát ellepték a homokos, negro könyvkereskedők.

– Nem is értem, minek tart saját ügynököket a B&S -mondta Dávid.

-Jerome Hoskins járt itt huszonharmadikán? – kérdezte Carella.

– Ha igen, akkor csak öt után lehetett. Mert akkor zárok.

– Mikor látta utoljára? – tudakolta Ollie.

– Valamikor szeptemberben. Vagy októberben. Akkoriban.

– Látta valaha is egy másik B&S-képviselő társaságában?

– Soha.

– Egy Randolph Biggs nevű pasit nem ismer? Texasból?

– Nem.

Ebédidő volt, ők pedig mindössze annyit derítettek ki, hogy Hoskins nem látogatta meg egyik könyvesboltot sem huszonharmadikán. Ami azt jelenti, hogy más okból járt a környéken. Valami olyan okból, ami miatt főbe lőtték, és belegyömöszölték egy kukába.

– Csak elcsesztük az időt – mondta Ollie.

– Nem egészen – felelte Carella. – Tudjuk, hogy a Bratney and Shriver egy filléres kis kiadó, amelyiknek fennállása óta egyetlen bestsellere nem volt.

– Ki nem szarja le? – morogta Ollie. Lesújtotta a dolog; mostanáig abban reménykedett, hogy első regénye több millió példányban fogy majd el.

– Mégis alkalmaznak öt területi képviselőt. Fejenként ötventől hetven lepedőért. Hogy olyan könyveket ajánlgassanak, amiket senki nem akar olvasni – folytatta Carella.

– Menjünk enni! – vonta le a következtetést Ollie.

 

 

BÚGÓCSIGA WIGGY SZAKMÁJÁBAN létfontosságú volt, hogy el tudja kenni a közlekedési kihágásokat, így aztán az általa rendszeresen lefizetett emberek egyike a közlekedési rendőrség egyik őrmestere volt. Délután egy órakor hívta föl ezt a bizonyos Evan Grimest, kérte meg, hogy nézzen utána egy autónak, s adta meg a rendszámot, amelyet John, a csapos látott a Starlight ablakán át karácsony éjjelén. Grimes tíz perc múlva hívta vissza azzal, hogy a kocsi egy bizonyos West Side Limousin nevű cégé, s adott Wiggynek egy címet és telefonszámot. Azonkívül felszólította Wiggyt, hogy ne hívja a munkahelyén, s lerakta a telefont, ami körülbelül olyan volt, mintha egy gladiátor fityiszt mutatott volna a császárnak. Wiggy azonnal felhívta újra a munkahelyén.

– Hát akkor elmondom neked, te seggfej, a játékszabályokat-mondta.

Grimes pedig hallgatott. És jól figyelt.

Utána pedig ő személyesen hívta föl a város Taxi– és Bérautó Bizottságát, és tudakolta meg, hogy a West Side Limo állított-e ki fuvarlevelet arról a fuvarról, amely a Starlight bár elől indult, a St. Sebastian és a Boyle sarkáról december huszonhatodikán, éjjel egy óra körül. – A rendszám WU 3200, a kocsi számát nem tudom – mondta Grimes. A TB-s pofa arra kérte, várjon, amíg utánanéz, s vagy öt perccel később szólt bele ismét a telefonba.

– Azt hiszem, megvan, amit akart. De itt nem Starlight bár van megadva, hanem 1271 St. Sebastian.

– Hány órakor?

– Tíz perccel egy után.

– Akkor ez lesz az. Ki rendelte a kocsit?

– Egy Bratney and Shriver nevű cég. Kéri a címet?

– Lesszíves – felelte Grimes.

Egyikük maga Wiggy Wiggins volt.

A másik kettő Steve Carella és Ollie Weeks nyomozók.

 

 

SŐT, ŐK HÁRMAN EGY LIFTBE SZÁLLTAK.

Amint beléptek a fülkébe, Wiggy azonnal rájött, hogy ez a két pasi hekus. Száz mérföldről kiszagolta a zsarut. Még ha nem látta volna is akilenc milliméteres pisztoly agyát a da-gi sportzakója alól kivillanni, akkor is megmondta volna, hogy civil ruhás rendőr. A másik magas, karcsú alak volt, vágott keleti szemével mintha állandóan készenlétben állna, mikor történik valami bűncselekmény a közelében. A dagi arról beszélt, hogy életében nem evett még ilyen rossz pastramis szendvicset. A fele láthatóan a zakóján volt, az egyik hajtókán mustárfoltok díszelegtek, a másikon ketchupnyomok. Wiggy a plafonra meredt.

A liftkezelő egy pattanásos képű fehér srác volt, aranysujtásos, barna egyenruhában. – Negyedik – mondta, amikor a lift megállt. Kinyitotta az ajtót, és a válla fölött hátranézett. A két zsaru – Wiggy bármibe lefogadta volna, hogy azok – kilépett a könyvek bekeretezett posztereivel díszített, tágas előcsarnokba. Wiggy habozott.

– Uram? – szólt rá a liftes. – A negyediken vagyunk.

Wiggy a következő tíz másodpercben gyorsan végiggondolta a dolgot. A két szőke kényszerítette, hogy átadja nekik a pénzt, amit Frank Holttól vett el, mielőtt lelőtte és a kukába gyömöszölte volna. Két zsaru ugyancsak ide jött, ahhoz a céghez, amelyik a két szöszi limuzinját bérelte. Lehet, hogy a rendőrök is a csajokat keresik? Ha igen, mennyi idő kell nekik, hogy összekapcsolják őt, Wiggyt Frank Holt meggyilkolásával?

– Azt hiszem, tévedtem – mondta a liftesfiúnak.

– Üdv, Charmaine! – köszönt oda a dagi zsaru a recepciós pult mögött ülő dagi nőnek.

– Vigyen vissza a földszintre! – mondta Wiggy. A liftes vállat vont, és kezdte becsukni az ajtót.

A magas, karcsú rendőr hátrafordult, és végigmérte Wiggyt, aztán a csukódó ajtó végre eltakarta.

 

 

A FÉRFI, AKI A BRATNEY AND SHRIVER KIADÓ vezetőjeként mutatkozott be, barna öltönyt viselt, sötétebb barna cipőt, kukoricaszín inget és arany pöttyös, zöld nyakkendőt. Hófehér haja volt, és azt mondta Carellának, hogy Richard Hallowaynek hívják. Ollie-ra Watts nyomozó néven emlékezett, amit Ollie sietett helyesbíteni.

– Weeks, uram – mondta. – Olivér Weeks nyomozó.

– Hát persze, hogy is lehettem ilyen ostoba! – mentegetőzött Halloway. – Foglaljanak helyet, uraim. Kávét?

– Nekem jólesne egy csészével – így Ollie.

– Carella nyomozó?

– Igen, kérek.

Halloway felemelte a telefont, lenyomott egy gombot a készüléken, és valakit megkért, hogy hozzon kávét. Aztán letette a kagylót, a nyomozók felé fordult, és elmosolyodott.

– Nos, mi szél hozta vissza hozzánk, Weeks nyomozó? -Még mindig azt szeretnénk kideríteni, mit keresett Jerry Hoskins Diamondbackben december huszonharmadikán – felelte Ollie. – Az üzletfelei szerint nem azért ment, hogy velük találkozzon.

– Elég különös, nem? – jegyezte meg Halloway.

– Néhány könyvkereskedő azon is csodálkozott, hogy maguk ügynököket tartanak.

– Ó, csakugyan?

– Úgy gondolják, hogy egy ekkora cég jobban járna egy nagykerrel.

– Természetesen a mi fejünkben is megfordult a lehetőség. De akkor nem lehetne ilyen személyes szolgáltatásban részünk.

– Összesen öt területi képviselő – mondta Carella.

– Igen.

– Az egyikük Texasban, ha jól tudom.

Mielőtt Halloway válaszolhatott volna, kopogtattak, és a recepciós nő lépett be egy tálcával, amin egy kancsó kávé volt, három csésze, kistányérok, egy kiöntőben tej és egy fehér, rózsaszín és kék csomagocskákkal teli tartó.

– Köszönöm, Charmaine – mondta Halloway.

A nő letette a tálcát a szófa előtt álló dohányzóasztalra.

– Nincs véletlenül egy kis aprósütemény is, Charmaine? – kérdezte Ollie.

– Hát...ö...

– Nézzen utána! – szólt rá Halloway.

– Igen, uram. – S a nő távozott. Ollie már öntött is.

– Ki hogyan kéri?

– Én feketén – felelte Halloway.

– Kis tej, egy cukor -mondta Carella.

Hallowayt figyelte. Jó három vagy négy perc telt el azóta, hogy a texasi képviselőjük felől kérdezett, bőven elég idő ahhoz, hogy kitalálja, mit válaszol. De Hallowayt mintha teljesen lekötötte volna Ollie tálalási technikája. Ollie épp kinyitott egy zacskó cukrot, és beleöntötte Carella csészéjébe. Átnyújtotta neki, aztán odavitte Halloway feketekávéját az íróasztalhoz. Charmaine lépett be egy tányérka Fig Newtonsszal, alighogy Ollie ismét leült Carella mellé a szófára.

– Köszönöm, Charmaine – mondta. A nő rámosolygott, aztán kiment.

– A texasi képviselőjük – szólalt meg Carella.

– Igen.

– Eagle Branchben él, ha jól tudom.

– Igen. Eagle Branchben.

– És Randolph Biggsként adta meg nekünk a nevét...

– Igen, így hívják.

– Lehet, hogy ez csak másodállás a számára? -Másodállás?

– Mellékes. Nincs még egy állása véletlenül?

– Nem tudok róla. Másik állás? Minek az neki? Meg vagyok győződve róla, hogy eléggé lekötjük mi is az idejét.

– Nem lehet, hogy mellesleg ranger is? Hallowayból kitört a nevetés.

– Elnézést – mentegetőzött. – Még hogy ranger! Nehéz elképzelnem.

– Találkozott vele személyesen? -Természetesen.

– Jerry Hoskins ismerte? – kérdezte Ollie.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy ismerték egymást. Biztos voltak együtt üzletkötői konferencián.

– Kétszer egy évben, ugye? – mondta Carella.

– Igen. Ősszel és tavasszal.

– Idén találkozhattak?

– Nyilván.

– Ősszel? Vagy tavasszal?

– Igen. Mindkétszer.

– Hol, Mr. Halloway?

– Természetesen itt. Mindkét konferenciánkat a Century Hotelben tartottuk.

– Texasban nem volt véletlen konferenciájuk?

– Nem.

– A texasi Eagle Branchben?

– Nem.

– Szóval ott nem találkozhattak?

– Nemigen.

– Ön mikor látta utoljára Mr. Biggst?

– Amikor itt járt, szeptemberben. A legutóbbi értekezleten.

– Gyakran beszél vele?

– Időről időre.

– Beszél vele a közeljövőben?

– Elképzelhető.

– Mondja meg neki, hogy érdeklődtünk utána, jó?

– Természetesen.

Úgy tűnt, zsákutcába jutottak.

Carella magában azon tanakodott, van-e elég tény a kezében egy letartóztatási parancshoz és kiadatási kérelemhez. Ollie fejében az járt, hogy szívesen megkérdezné ezt a fehér hajú kis szarjankót, tud-e arról, hogy Biggs mutatta be Cassandra Ridleyt az ő Frank Holt barátjának, aki kétszázezer dollárt fizetett azért, hogy a nő repülővel kábszert hozzon be Mexikóból. Szívesen megkérdezte volna, nem lehetséges-e, hogy Biggsnek van egy harmadik állása is amellett, hogy könyvügynök és ranger, és ebben a harmadik állásban kábítószercsempész? Rámutatott volna az összefüggésre: ha Halloway egyik területi képviselője narkóval üzletel Mexikóban, miért ne tehetné ugyanezt egy másik területi képviselő itt, Diamondbackben. Talán ezért ölték meg. Ollie szeretett volna úgy ráijeszteni Hallowayre, hogy az beszarjon. Pontosan ezt akarta. Néha, ha az ember jól rájuk ijeszt, rossz irányba ugranak. Hosszúra nyúlt a csend.

– Hát, köszönjük, hogy időt szánt ránk – mondta végül Carella.

– És a finom uzsonnát – tette hozzá Ollie, és még egy kis Fig Newtonst gyömöszölt a zsebébe.

Kiléptek a Headley Buildingből, átmentek az utcán a tér felé, ahol William George Douglas Rae, a tudós úriember szobra áll, aki modorával, csillogó elméjével megragadta e város szívét, amikor Ollie megszólalt. – Mit gondolsz? Elég a repülős fiú szava egy letartóztatási parancshoz?

– Miféle repülős fiú?

– Gass Ridley bátyja Németországban.

– Attól függ, milyen bírót kapunk.

– Gondolod, hogy Halloway benne van?

– Miben?

– Akármi legyen is ez a disznóság.

– Ha igen, most van min gondolkodnia. -Jobban ráijeszthettünk volna.

– Szerintem éppen eléggé ráijesztettünk – vélte Carella. De Halloway napja csak most lett igazán rossz.

 

 

A NYOMOZÓK NEM VETTÉK ÉSZRE Walter Wigginst, aki, amint ők kiléptek a járdára, átment az utcán, és céltudatosan megindult a Headley Building felé. Az akét spanyolos kinézetű férfi sem tűnt föl nekik, aki a téren lévő kis parkon át gyalogolt az épület felé, s nagyjából Wiggyvel egy időben ért oda. Ez a két férfi Francisco Octavio Ortiz és Cesar Villada volt, akik ma reggel érkeztek Mexikóból.

Wiggyvel együtt szálltak a liftbe, és közölték a liftkezelővel, hogy a negyedikre vigye őket. Vetettek egy pillantást Wiggyre, aztán elfordultak. Wiggy tino bérgyilkosoknak nézte őket. Már kezdte bánni, hogy egyáltalán idejött. Először két civil ruhás zsaru a felvonóban, most meg két profi bérgyilkos.

– Negyedik – szólalt meg a liftesfiú, és kitárta az ajtót. Ugyanaz az előcsarnok tárult Wiggy szeme elé, ugyanazzal a dagadt, fehér recepciós tyúkkal. A két latino előtte lépett ki a felvonóból. Ezek sem tanultak jó modort. Az íróasztalhoz léptek. Wiggy követte őket.

– Egy embert keresünk, aki itt dolgozik. Jerome Hoskinsnak hívják – mondta egyikük.

Így hangzott: – Egy emberkeresünk, aki itt dogzik, Zsero Hosk.

– Frank Holt – így a másik.

Ami elég egyértelmű volt Wiggynek. Helyesbítette álláspontját. Ez a két spanyol-amerikai úriember nem bérgyilkos, hanem a 88-as körzet nyomozói, akik Frank Holt meggyilkolásának ügyében nyomoznak. Csaknem rohanni kezdett a lift felé.

– Nem értem, mit mond – közölte a recepciós, és sandán nézett föl rá.

– Hogy hívják? – kérdezte az első férfi.

Úgy hangzott, akár egy fenyegetés, még a sűrű spanyol akcentus ellenére is.

– Charmaine – válaszolta a nő.

– Ismer egy Randoff Beegs nevű embert? Texasban?

– Eagle Branchben – tette hozzá a másik.

Wiggy próbált visszaemlékezni, nem mondott-e Frank Holt valami olyasmit, hogy a texasi Eagle Branchből jött. De csak annyi jött elő, hogy Frank azt mondta, a száz kulcs kokain a mexikói Guenerandóból van. Azon tűnődött, Guenerando nincs e véletlenül Eagle Branch közelében. Próbált úgy viselkedni, mint aki nem figyel oda a két feltehetőleg zsaru és a kövér tyúk társalgására, de alig egy méterrel odébb állt, és nem könnyű picinek, jelentéktelennek látszani, ha valaki kilencvenöt kiló és jó száznyolcvankét centi magas. Megfordult a fejében, hogy leül a fal melletti székre, de akkor lemarad erről az izgalmas párbeszédről, amely arról a szerencsétlenről folyt, akit fejbe lőtt. így aztán maradt, és próbált úgy tenni, mint aki nem hallgatózik. Csaknem fütyörészett is, hogy mutassa, mennyire nem érdekli mindez, de aztán arra gondolt, csak felhívná vele magára a figyelmet.

– Megmondaná még egyszer a nevét? Annak a texasinak? – kérdezte Charmaine.

– Randolph Biggs – mondta az első férfi. Még mindig így hangzott:

Randoff Beegs.

– Ó, igen. – A nő végre dekódolta a kiejtést. – Megnézem, ráér-e a kereskedelmi igazgatónk. – Fölemelte a telefont, lenyomott egy gombot, aztán a férfi felé fordult. – Mit mondhatok, ki keresi? – s várakozásteljesen nézett.

– Francisco Ortiz – felelte az egyik.

– Cesar Villada – közölte a másik.

Wiggynek feltűnt, hogy nem villantottak fel jelvényt, és nem közölték, hogy nyomozók volnának. Talán más módon álltak kapcsolatban Mr. Holttal. Talán éppen Eagle Branchből jöttek. Talán Frank Holt régi jó cimborái, akik azért jöttek, hogy utánanézzenek, hogy is halt meg. Wiggy még mindig úgy érezte, bölcs lenne minél gyorsabban elhúzni a csíkot.

– Miss Andersen, két úr van itt, aki Mr. Biggs után érdeklődik. – Hallgatott, bólintott, majd ismét felnézett a látogatókra.-Mit mondhatok, melyik cégtől jöttek?

– Villada és Ortiz – felelte Ortiz.

– A Villada és Ortiztól – mondta be Charmaine a telefonba. Ismét hallgatott. – Ez egy könyvesbolt? – kérdezte végül.

– Igen. Könyvesbolt – válaszolta Villada.

– Eagle Branchben – mondta Ortiz. -Texasban. A Villada és Ortiz Könyvkereskedés.

Charmaine továbbadta az információt, ismét hallgatott egy kis ideig, majd a helyére tette a kagylót, és fölemelkedett.

– Bekísérem önöket. – Miközben megkerülte az íróasztalt, Wiggyhez fordult: – Egy perc és az öné leszek, uram. Addig foglaljon helyet. – Aztán kivonult a két férfi kíséretében, akikről Wiggy immár tudta, hogy könyvesboltjuk van Eagle Branchben, ami a számára úgy, ahogy van, kamunak tűnt.

Wiggy a lift bal oldalán a fal mentén elhelyezett székekhez ment, és leült az egyikre. Körülnézett a szobában, a falakon lógó posztereken. Még egyik könyvről sem hallott. Charmaine úgy egy perc múlva jött vissza, de nem ment az íróasztalához, hanem leült a Wiggy melletti székre.

– Nos, miben segíthetek, uram? – mosolygott rá.

– Karácsony éjjel valaki innen rendelt egy limuzint -kezdte Wiggy. – Akárki volt is, vele szeretnék beszélni.

– Hát, ez nagyon izgalmas – mondta Charmaine, és kacéran mosolygott. – Maga író?

– Nem. Kábítószerdíler vagyok. – Wiggy úgy vigyorgott, akár egy cápa.

– Naná – mondta Charmaine.

– Diamondbackben van a hálózatom.

– Hát persze – bólogatott a nő.

– Kivel beszélhetnék arról a limóról, amit innen rendeltek?

– Ha bárki rendelt innen limuzint, az csak Douglas Good, a reklámfőnökünk lehetett. Dekarácsony este senki nem volt itt. Délután háromkor zártunk, és csak a következő kedden nyitottunk ki. De utánanézek, hogy.Mr. Good fogadja-e önt.

– Mondja meg neki, hogy Mr. Bad van itt. A rossz személyesen – mondta Wiggy, és ismét elvigyorodott.

 

 

KAREN ANDERSEN ELMONDTA A KÉT MEXIKÓINAK, hogy Randolph Biggs csakugyan náluk dolgozik, és Jerry Hoskins is. De Randyt szeptember, a legutóbbi értékesítési értekezletük óta nem látta, Jerryt pedig meggyilkolták karácsony éjjelén. Ezek után mit tehet még az urakért? Az urak pedig – a maguk akadozó angolságával, amelyet Karen mindazonáltal megértett – elmagyarázták neki, hogy Jerry Hoskins, akit egész mostanáig Frank Holt néven ismertek, száz kulcs kiváló minőségű kokaint vett tőlük...

– Tessék? – hüledezett Karen.

– .. .és százdolláros bankókkal fizetett...

– Uraim, sajnálom, de... – akart közbeszólni Karen.

– Igen, mi is sajnáljuk – bólintott Villada.

– Ugyanis a pénz hamis – mondta Ortiz.

 

 

DOUGLAS GOOD FEKETE VOLT, és nem díjazta azokat a testvéreket, akik úgy néztek ki és úgy beszéltek, mint Walter Wiggins.

– Két lány, Sheryl és Toni – magyarázta Wiggins.

– Igen? – kérdezte Douglas.

– West Side Limo. A Starlight bárnál. -Mr. Wiggins...

– Valaki innen rendelt egy limuzint a West Side-tól, hogy vegyen fel két lányt, Sherylt és Tónit egy Starlight nevű külvárosi bár előtt, a St, Sab és a Boyle sarkán karácsony éjjel – részletezte Wiggins. – Mármint St. Sebastian.

– Valaki a Bratney and Shrivertől rendelt egy limuzint...

– Ezt az információt kaptam.

– .. .két lánynak, bizonyos Sherylnek és Toninak?

– Igy hívják őket. A hölgyek lógnak nekem némi pénzzel, testvér. Douglas egyáltalán nem díjazta, ha olyan feketék, akik úgy néznek ki és úgy beszélnek, mint Walter Wiggins, testvérnek nevezik.

– Mr. Wiggins, nincs sem Sheryl, sem Toni nevű munkatársunk.

– Két magas, szőke – közölte Wiggins.

– Sajnálom.

– Egy limuzin a West Side Társaságtól – magyarázta Wiggins türelmesen.

– Fekete Lincoln Town Car, a sofőr ugyanolyan színű volt, mint a kocsi. A Toni nevű szőke benne ült, és fölvett engem meg a Sheryl nevűt a Starlight előtt, aztán elvittek az irodámba, a Decatur Avenue-re, ahol megszabadítottak némi készpénztől. Fegyvert szegeztek rám karácsony éjszakáján.

– Senki nem volt itt karácsony éjszaka – mondta Douglas.

– A Taxi– és Bérautó Bizottság másként tudja, testvér.

– Akkor a Taxi– és Bérautó Bizottság téved – felelte Douglas.

– Nem hinném – így Wiggins.

– Jobb lesz, ha behívom Mr. Hallowayt – döntötte el Douglas.

– Ki az a Mr. Halloway?

– A kiadó vezetője.

Az íróasztalhoz ment, fölvette a kagylót, s lenyomta Halloway mellékének a gombját a telefonon.

– Halloway.

– Richard, itt Douglas.

– Igen, Douglas?

– Van itt valaki, aki azt hiszi, hogy mi egy limuzint küldtünk Diamondbackbe karácsony éjjel. Waiter Wigginsnek hívják.

– Jobban tette volna, ha nyugton marad – mondta Halloway.

– Gondoltam, szeretnél találkozni vele.

– Mindjárt ott leszek.

Douglas letette a kagylót, és Wigginsre mosolygott: — Már jön is.

 

 

KAREN ANDERSEN még mindig próbálta kidumálni magát.

– Hamis pénz? – értetlenkedett.

– Hamisítvány. Kamu pénsszel fizettek ki – mondta Ortiz.

– Egy millió-ésszázezer dollárt – tette hozzá Villada. Karen mosolygott.

– Szerintem ez nem olyan mulatságos, kisasszony – szólalt meg Ortiz.

– Akárhogy is, Jerry Hoskins halott – mondta a nő.

– Akárhogy is, Randolph Biggs is – válaszolta Ortiz. Karen ránézett.

– Baleset érte Mexikóban. Piedras Rosasban. Áramütés – részletezte Villada, és bólintott.

– A pénzünket akarjuk – közölte Ortiz.

– Uraim, sejtelmem sincs, miről beszélnek – mondta Karen.

– Egymillió-ésszázezer dollárról beszélünk, meg két emberrő', aki a maguk cégének dolgoszik, és átvert minket Mehikóban – mondta erre Villada.

Vagy valami ilyesmit.

De Karen Andersen egyszeriben világosan értett minden szót, mert Ortiz kezében hirtelen egy pisztoly jelent meg, hogy világos legyen, mit akarnak.

 

 

DOUGLAS GOOD A TOVÁBBIAKBAN egyetlen szót sem akart váltani Mr. Wigginsszel, amíg Halloway nem csatlakozik hozzájuk. Wiggins nyilván kutakodott egy kicsit, előbb rábukkant a West Side-ra, majd eljutott hozzájuk is. Douglas felfogta, hogy Wiggins a pénzét akarja visszakapni, ami ugyan egyáltalán nem az ő pénze volt, hiszen ki kellett volna fizetnie Jerry Hoskinsnak, miután a kokaint átvette. Ez a kis feledékenysége okozta, hogy meglátogatták a nővérek, a Végzet istennői. Sherylt és Tónit becézték így, szeretettel, noha nem voltak sem testvérek, sem istennők. A B&S feledékenysége, vagy inkább Hallowayé abban nyilvánult meg, hogy nem tüntették el ezt az alakot abban a másodpercben, amikor a kezükben volt a pénz. Halloway azért döntött másként, mert nem volt bizonyíték a kezükben, hogy csákugyan Wiggins ölte meg egyik legjobb emberüket, másrészt Diamondbackben a fekete-fehér kapcsolatok elég kényesek, és nem akarta, hogy a kábszeresek a jövőben még bizalmatlanabbak legyenek a fehérekkel szemben. Akárhogy is, Wiggins jobban tette volna, ha nyugton marad. Ehelyett idejött a szerencsétlen.

– Ugye tudja, miért vagyok itt? – kérdezte Wiggins, és megértően elmosolyodott.

– Fogalmam sincs – felelte Douglas.

– Tényleg? Akkor miért hívta ide a főnökét? Douglas azért hívta

Hallowayt, mert ő volt az egyetlen, aki utasítást adhat Wiggins kivégzésére – ahogyan azt már karácsony éjjel meg kellett volna tennie. Douglas azt akarta, hogy Halloway személyesen hallja, ha Wigginsnek valami bizonyítéka van ellenük. Akkor talán végre kiadja azt az átkozott parancsot.

– A pénzemért jöttem – mondta Wiggins.

Micsoda meglepetés, gondolta Douglas, s ebben a pillanatban Halloway kopogtatás nélkül benyitott.

– Üdvözlöm, Mr. Wiggins – mondta, és kezet nyújtott. -Örülök, hogy találkoztunk.

Kezet fogtak, s a pillantásuk találkozott. Douglas úgy vélte, Wigginsnek ebből az egyetlen pillantásból tudnia kellene, hogy halott ember. De talán ennyire hülye.

– Van rá felhatalmazása, hogy fizessen? – kérdezte Wiggins Hallowayt. – Merthogy egymillió-kilencszázezer dollárt várok magától készpénzben.

 

 

BÁRMENNYI IDEJE DOLGOZOTT is Karen Andersen a B&S-nél, még egyszer sem nézett farkasszemet egy pisztoly csövével, sem pedig egy olyan emberrel, aki minden lelkifurdalás nélkül képes meghúzni annak a pisztolynak a ravaszát. Egy pillanatra megfordult a fejében, mit tenne Halloway ebben a helyzetben. Volt már tanúja néhányszor annak, hogyan old meg a férfi csodálatosan viszonylag nehéz helyzeteket, de mindig az ágyban, amikor együtt voltak, és mindig olyankor, amikor a Viagra szélesre nyitotta a lehetőségek tárházát. Némi csodálkozással tapasztalta, hogy egyáltalán nem fél.

– Kérem, ne kényszerítsen, hogy hívjam a rendőrséget – mondta nyugodtan, hűvösen.

Villada felnevetett.

Karen az íróasztalán levő telefon felé nyúlt. Nem azért, hogy a rendőrséget hívja, hanem hogy Halloway segítségét kérje. Ortiz a revolver agyával a kezére csapott. Karen arca összerándult, és visszakapta kezét, a mellkasához szorította lüktető ujjait. Remegett az ajka, de nem sikoltott.

– Visszajövünk – ígérte Ortiz. Véres volt a pisztolya agya. Kirántott egy papír zsebkendőt a Karen íróasztalán levő dobozból, tisztára törölte a fegyvert, aztán a zsebkendőt beledobta egy hamutartóba. – Azt a kibaszott pénzt akarjuk -mondta. – Ez alkalommal valódi pénzt, comprende?

– Különben mindenkit megölünk, aki itt dolgozik – ígérte Villada. Nem, ha előbb mi ölünk meg titeket, gondolta Karen.

 

 

– FOGALMAM SINCS, MILYEN PÉNZRŐL BESZÉL – mondta Halloway.

– Arról, amit az a két szőke hölgy vett el tőlem – felelte Wiggins.

– Nem tudom, milyen hölgyekre gondol.

– Sherylre és Tonira. Két hosszú combú szőke, AK-A7-esekkel.

– Nincsenek ilyen alkalmazottaink, Mr. Wiggins – mondta Halloway lassan, tagoltan. – Nagyon nagy hibát követ el.

Ismét találkozott a pillantásuk.

Wiggins ez alkalommal tudott olvasni Halloway tekintetében.

Talán ezért is kapta elő a pisztolyát a zakója alatti hónaljtokból. Előbb Hallowayre szegezte a fegyvert, aztán Douglas felé fordította, mintegy kimutatva, hogy elég ellenséges érzület lakozik benne mindkettejük iránt. A fegyver kurta csövű harmincnyolcasnak látszott. Douglas nem gondolta, hogy ez az alak van olyan ostoba, hogy megölje őket itt, az irodában, főleg, hogy azért jött, mert tárgyalni akar a pénzről, amit a sajátjának hisz. De ki tudja ezeknél az utcai csibészeknél?

Halloway volt már ennél melegebb helyzetben is. Nem véletlenül volt ő itt a parancsnok. Vetett egy pillantást a fegyverre Wiggins kezében, aztán ismét Wiggins szemébe nézett. Pillantása mintha csak azt sugallta volna: ez az egész csak pénzről szól, barátom. Csakugyan meg akarsz halni érte? Igaz, fegyvert szegezne rájuk Wiggins, ha nem tudná amúgy is, hogy már halott ember?

– Maga nem ezt akarja – mondta.

– Megtettem máskor is.

– De nem ilyen következményekkel.

Douglas tudta, hogy kamu az egész. Ha csakugyan Wiggins ölte meg Jerry Hoskinst, annak sem voltak következményei. Wiggins is tisztában van vele. Egyiküket elsöpörte az útból, és mindössze annyi történt, hogy a két nővér felkereste. Most már talán Halloway is úgy véli, jobb lett volna, ha időben kiadja az utasítást a kivégzésére, még karácsony este, tűnődött. Most már kicsit késő, gondolta.

– Megmondom, mit teszünk – szólalt meg Wiggins. -Megértem, hogy nem tartanak ennyi kápét maguknál. De csak szerezzék meg, oké? Hamarosan visszajövök – ígérte, s az ajtó felé hátrált.

Hamarosan halott leszel, gondolta Douglas. Testvér. Wiggins kilépett a folyosóra.

 

 

MINDHÁRMAN EGYSZERRE ÉRTEK A LIFTHEZ. AZ egyik mexikói megnyomta a csengőt a falon.

– Hogy ment? – érdeklődött Wiggy.

– A rohadékok még mindig tartoznak nekünk – válaszolta Ortiz.

Így jött létre ez a meglehetősen különös triumvirátus.

 

 

MÉG MINDIG CSÜTÖRTÖK VOLT, úgy nézett ki, ez lesz az év leghosszabb napja, bármit mondjon is a naptár. Háromnegyed ötkor Carella az íróasztala mellett ült a szinte üres őrszobában, és próbált valami logikát találni ebben a zavaros ügyben, amelyben, úgy tűnt, minden a pénz, képzelt vagy valódi pénz körül forog. A képzelt pénz eredete Irán, ahol milliárdszámra nyomják ezeket az úgynevezett szuperbankókat olyan intaglio nyomdán, amelynek a lemezeit még a jó öreg Egyesült Államok bocsátotta rendelkezésükre, de talán nem így képzelték a visszafizetést. Carella néhány dologban biztos volt. A többit csak találgathatta. Tudta, hogy Cass Ridley négy utat tett Mexikóba egy adott pénzmennyiséggel, amelyért cserében valamilyen kábítószert vitt, és szolgálataiért kétszázezer dollárt fizettek. Ez a pénz valódi volt, ha a First Federal-beli hölgynek, akárhogy hívták is, hinni lehet. De Cass Ridley kapott tíz lepedő jattot is két mexikóitól, akik benne voltak az üzletben, akárkik legyenek is, és ez a pénz már hamis volt. Szegény Will Strutherst kétszer is elkapták, amikor megpróbálta beváltani az elcsórt pénzt. A First Federal-beli hölgy -Antónia Lugosi vagy valami ilyesmi – szerint húszmilliárd dollár van forgalomban világszerte hamis százasokban, elég pénz ahhoz, hogy aggassza a kincstárat is, amelynek a titkosügynöke elkobozta Strutherstől a hamis pénzt, és valódit adott cserében – de ez csak találgatás. Belandres. Antónia Belandres. Ezért emlékezett Lugosira, Bela Lugosi, minden idők legjobb Drakulája miatt; fura, hogy működik az emberi agy.

Carella tiszta szívéből kívánta, bárcsak ez az ügy is úgy kitárulna előtte, mint Lucy torka a gróf előtt, annyi évvel ezelőtt, amikor Carella először látta a régi, fekete-fehér filmet a tévében. Csaknem a nadrágjába pisilt, amikor a gróf vicsorítva, kivillanó metszőfogával a lány fölé hajolt.

A Jerry Hoskins tárcájában levő pénz is valódi volt. Ez nem is kérdéses, a Federal Reserve megvizsgálta a berendezésével, és hamisítatlan százdollárosoknak találta. De Jerry Hoskins a Bratney and Shrivernek dolgozott, és az az ember, aki megbeszélte ezt a munkát Cass Ridleyvel, szintén a Bratney and Shriver alkalmazottja, még ha van is némi vita arról, hogy Biggs mellesleg ranger is – amiben Carella őszintén kételkedett -, de ez is csak találgatás volt. Túl sok a találgatás, és túl kevés a tény. Vajon hány óra lehet most Texasban?

Felnézett a faliórára, kihúzta íróasztala legfelső fiókját, kivette belőle a különböző rendőrségi szervek vaskos telefonkönyvét, megtalálta benne a Texasi Közbiztonsági Osztály austini főhadiszállását, s abból kiindulva, hogy bármennyi legyen is az idő, valaki biztos van ott, tárcsázott. A nővel, aki fölvette a telefont, közölte kit keres, kapcsolták egy Dewayne Ralston nevű őrmesterhez, ismét eldarálta mondandóját, és azt a választ kapta, hogy tartsa a vonalat. Tartotta. Ralston vagy öt perc múltán jött vissza.

– A rangerosztagnál nincs egyetlen Randolph Biggs sem – közölte. – Egy csalót fogott ki, nyomozó.

– Ha már a vonalban van, megnézné a bűnügyi nyilvántartót is? – kérte Carella.

– Ne menjen el – mondta Ralston.

Carella nem ment el. A szoba túlsó végében Kling hajolt a komputer fölé. Cotton Hawes épp most jött be a szobájukat a folyosótól elválasztó lengőajtón. Telefonok csöngtek. A szoba egyik sarkában a csoport kis karácsonyfája pislogott, vidám képet mutatva kifelé, az utca felé.

Távolabbról, a nyilvántartóból fövő kávé illata érződött ide. Olyan csalá– dias volt mindez, hogy Carellát hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúság töltötte el.

– Itt van még? – kérdezte Ralston. -Itt vagyok.

– Nincs semmink Randolph Biggsről, B-I-G-G-S. De lehet, hogy ez az a pofa, akit holtan találtak Piedras Rosasban két nappal ezelőtt. Egy vízzel teli kádban lebegett egy áramba dugott marhaösztöke mellett. Halálos áramütés. Öngyilkosságnak tűnik.

– Ez már kettő – mondta Carella.

– Tessék?

– Egyik kollégáját meggyilkolták itt karácsony éjjel.

– Úgy tűnik, nem unatkozik – mondta Ralston.

– Hát, úgy tűnik – felelte Carella.

 

 

OLLIE WEEKS ASZTALÁN vagy öt perc múlva szólalt meg a telefon.

– Weeks – szólt bele.

– Magáé az a gyilkosság, ami a múlt héten volt? – kérdezte egy férfihang.

– Melyik gyilkosságra gondol? – kérdezte Ollie.

A 88-asban az év minden napjára 10,247 gyilkosság esik.

– Az újságban az állt, hogy Jerry Hoskinsnak hívták -mondta a férfi. – Én Frank Holtnak ismertem.

– Ki az? – kérdezte Ollie rögtön.

– Ne törőggyön azzal! Tudom, ki ölte meg. Ollie maga elé húzott egy jegyzettömböt. -Hogy hívják?

– Mennyi jutalmat adnak?

– Talán adunk. De semmit nem intézhetek, ha nem tudom a nevét.

– Tito Gomez – közölte a férfi.

– Ideér egy félóra alatt?

– Inkább máshol találkozzunk.

– Értem. Hol?

– A Nyolcadik utcai gyalogösvény a Groverbe. Negyedik pad.

Ollie felnézett a faliórára.

– Mondjuk, háromnegyed hatkor.

– Viszlát – mondta Tito, és letette a kagylót. Ollie pedig rohant az irattárba.

 

 

WlGGYNEK ÉS A KÉT MEXIKÓINAK NEM KELLETT SOK, hogy kiderítsék, van bennük némi közös: száz kulcs kokain. És úgy tűnt, mindhármukat ugyanaz a cég verte át, amely állítólag könyveket ad ki, de minden jel szerint inkább kábítószer szállításában és terjesztésében jeleskedik. Fogalmuk sem volt, hogy valami jóval komolyabba botlottak. Egyelőre elég volt, hogy elsírták egymásnak a bánatukat, és bőven volt indokuk, hogy kitaláljanak másnapra valamit.

A Grover Avenue egyik bárjában sör mellett tartottak haditanácsot, nem messze onnét, ahol Ollie és Gomez alig húsz perc múlva találkozik. Ez a gonosz nagyváros sok szempontból olyan, mint egy falu.

– Nem megy a fejembe, hogy ezek az emberek kamu pénzzel fizettek az áruért – hüledezett Wiggy. – Ami mellesleg első osztályú szer, én mondom.

– Gracias senor– bólintott Ortiz, s a gazda büszkesége csillogott szemében.

– Már csak azért is szégyen, hogy így átvertek titeket, mert meg kell mondanom, hogy én viszont százszázalékos, valódi amerikai pénzzel fizettem, amit elvitt az a két szőke.

Ez nem volt teljesen igaz. Wiggy egyetlen fillért sem fizetett Hoskinsnak vagy Holtnak, vagy bárki volt is. A lényeg, hogy inkább főbe lőtte.

– A te pénzed is ellopták? – hitetlenkedett Ortiz.

– El, a fene egye meg.

Ez sem volt teljesen igaz. Valóban elvitték a pénzt a széfjéből, de nem ellopták. Azt a pénzt vitték csak el, amely teljesen jogosan járt a száz kulcs kokainért, amit rendesen leszállítottak.

– Szóval mindannyiunktól loptak – mondta Villada.

– Eccerüen tolvajok – helyeselt Wiggy.

– Mint mi – mondta Ortiz, és mindhármukból kitört a röhögés.

– Szóval aszondom, holnap... – és Wiggy magyarázni kezdett.

 

 

ELŐSZÖR ÚGY TŰNT, NINCS RÓLA SEMMI, csak egy kis szabálysértés marihuánával két évvel azelőtt. Akkoriban, amikor elkapták, Tito Gomez – utcai nevén Tigo – egy King Karosszériaműhelye nevű helyen dolgozott, és Ollienak valahogy ismerős volt a név. Újra átnézte a dossziékat, és hipp-hopp, megtalálta. Egy csomó letartóztatás bűnszövetkezet vádjá– val hat hónappal ezelőtt. Ollie visszament az íróasztalához, és Garellát tárcsázta.

– Steve, most hívott valaki, aki azt mondja, tudja, ki ölte meg Hoskinst. Tíz perc múlva találkozom vele a Grover Parkban. Van kedved eljönni?

– A Groverben hol? – kérdezte Carella.

 

 

– EGYÜTT MEGYÜNK ODA – magyarázta Wiggy. – Megmondjuk nekik, hogy adják oda akicseszett pénzünket, különben mindannyian halottak. A ti milla-heteteket. Az én milla-kilencemet.

Senki nem tartozott Wiggynek semmivel. De mostanra úgy érezte, csakugyan ő a tulajdonosa a millió-kilencnek, amit a két szőke jogosan vitt el a kábítószerért cserében.

– Rohadt csirkefogók – csóválta a fejét Villada.

Ortiz is a fejét csóválta. De ő azért, mert nem tetszett neki a terv. Elég egyszerű, gondolta, és a maga tört angolsága val el is magyarázta, hogy a fenyegetés, ijesztgetés egy dolog, és más a valóság. Tegnapról mára a Bratney and Shrivernél nem szedhették össze a millió-hetet, amit ő és a társa követel, nemhogy a millió-kilencet, amit új társuk akar behajtani. A kettő együtt összesen hárommillió-hat...

– Ami rohattu' sok pénsz.

Wiggy pedig arra gondolt, hogy volt idő az életében, amikor két dollár egy vízipisztolyért nagyon nagy pénznek tűnt.

 

 

TITO GOMEZ MÁR OTT ÜLT A PARKBAN a negyedik padon, amikor Carella tíz perccel hat előtt odaért. Úgy tűnt, remekül kijön Ollieval. Gomez cigarettázva, feszülten hallgatta Ollie-t, aki valószínűleg éppen viccet mesélt, mert Tigo hangos nevetésben tört ki, mikor Carella odaért.

– Szia, Steve! – szólt oda Ollie. – Az megvan, amikor a pasi óvszert húz a zongorára?

– Igen – mondta Carella.

Leült a padra Gomez mellé, a két nyomozó össze nem illő könyvtámaszként vette közre Tigót.

– Ő az, akiről beszéltél? – kérdezte Ollie-t.

– Igen, ő. Tito Gomez, más néven Tigo. Tigo, bemutatom Carella nyomozót. Tigo bólintott.

– Szóval, el akar valamit mondani nekünk – kezdte Carella.

– Aha, de nem érek rá egész nap. Ide akar hívni még néhány nyomozót? – fordult Tigo Ollie-hoz.

– Nem, ennyi elég — felelte Ollie kedélyesen. – Tigo azt mondja, tudja, ki ölte meg Jerry Hoskinst. Hát nem érdekes? Az érdekli, van-e jutalom a nyomravezetőnek.

– Talán összeszedhetünk valamit – vélte Carella.

– Hogy érti, hogy talán?

– Beszélnünk kell a parancsnokkal, megkérdezzük, mit ér meg neki az ügy.

Arra gondolt, hogy tekintettel a hamis bankókra, a parancsnok csakugyan előkaparhat némi pénzt.

– Én ötvenezer dollárra gondoltam – közölte Tigo.

– Ez nagyon sok pénz, Tigo.

– Ettől forog a világ, nem? – Tigo elvigyorodott. – Pénz, pénz, pénz.

Ollie még mindig kedélyes volt. – Hát, ez attól függ, mennyire értékes az információd, amigo.

Tigo nem szerette, ha amigóvak. szólítják. Na jó, az igaz, hogy az apja Puerto Ricóból jött, de az anyja fekete volt, és Tigo büszke volt erre az örökségére. Amilyen kedvesen csak tudta – elvégre zsarukkal tárgyalt -, azt mondta: – Nem beszélek spanyolul, amigo – ami hazugság volt ugyan, de most megtette a magáét.

– Ó, bocsánat! – szabadkozott Ollie. – Nem is tudtam. Szóval, miért akartál beszélni velünk?

– Volt egy üzlet a Decatur Avenue-n? – mondta Tigo, mintha kérdezne. – A pofának onnan működik a hálózata, az egész második emelet az övé, három lakást nyitott egybe. Mexikóból, Kolumbiából, Peruból hozza a narkót, tízkilónként dobja utcára, negyven, ötven egy löket, attól függ, hogy megy a bolt. Már jó két éve dolgozok neki, az ember azt hinné, megfordul a fejében, hogy bevesz a buliba, de eszébe sincs. Még mindig csak bért fizet...

Hát ezért dobod föl, gondolta Carella.

– .. .úgy bánik velem, mint valami kicseszett küldönccel, nemhogy bevenne. Akkor is többet kerestem, amikor teherautót vezettem. Azelőtt egy autómentőt vezettem egy karosszériásnak a Masonon.

– Hogy hívják a pofát? – kérdezte Carella.

– Előbb mondják meg, mennyire mond okét a parancsnokuk – felelte Tigo.

– Hát, még nem beszéltünk vele – mondta Ollie kedélyesen. – Üres kézzel nem mehetünk oda hozzá, világos? Ha azt mondjuk, van egy srác, akinek talán van valami információja, tudod, hová küld.

– Annyit megmondanál, mikor volt az az üzlet? – érdeklődött Carella.

– Persze. Négy-öt nappal ezelőtt.

– Pontosan mikor?

– Ma hányadika van?

– Huszonnyolcadika.

– Akkor... lássuk csak... – Tigo számolni kezdte az ujjain. – Múlt szombat éjjel. Mi is volt akkor? Karácsony?

– Nem, huszonharmadika – mondta Ollie.

– Hát akkor volt. Ahogy mondtam. Négy-öt nappal ezelőtt.

– Hol? – így Carella.

– Mondtam, azon a kéglin a Decaturon. Van az a három lakás, amit az illető, akiről beszélünk, összenyitott...

– A címet.

– 1280 Decatur. -Ott voltál?

– Aha. A pofa kinn várakozott a másik szobában, amíg mi ellenőriztük a szart. Milka-kilencet kért a száz kulcsért.

– Hogy hívták?

– Frank Holt. De láttam a képét az újságban, ott az állt, hogy Jerry Hoskins. Ugyanaz a fazon, nem?

– Ugyanaz – bólintott Carella. – Mondd el, mi történt.

– Idáig jött a busz – közölte Tigo. – Előbb beszéljenek a parancsnokukkal!

– Na és mi van akkor, ha-inkább elmegyünk az 1280 Decaturba, elbeszélgetünk azzal, akit a másodikon találunk, és elmeséljük neki, hogy megbízható alkalmazottja épp az előbb dalolt róla? – kérdezte Carella.

– Ugyan, ugyan – kedélyeskedett Ollie. – Még nem is dalolt, ugye, Tigo?

– Nem is fogok, amíg nem látok lóvét.

– Azzal tisztában vagy, hogy épp az előbb mesélted el, hogy részt vettél egy kábítószerüzletben? – figyelmeztette Carella. Elég fura szereposztás, gondolta, hogy Ollie a jó zsaru, ő meg a rossz.

– Nahát, ilyet! – csóválta a fejét Tigo. – Talán be van drótozva, nyomozó? Ha nem, akkor van tanúja? Egy másik zsaru? Ugyan már, ne röhögtessen!

– Te ne röhögtess! Senki nem ad ötvenezret, hogy elkapjunk egy piti drogdílert Diamondbackben.

– Akkor sem, ha gyilkosságról van szó?

– Akkor sem, ha megerőszakolta a polgármester anyját.

– Mennyit hajlandók fizetni?

Egyszeriben úgy beszél, mint egy kicseszett ügyvéd.

– Elmondod, hogy tanúja voltál egy gyilkosságnak, elmondod a részleteket, hajlandó vagy tanúskodni, esetleg összekaparunk két vagy három...

– Viszlát, uraim! – Tigo felállt, hogy távozzon.

– Leülni! – szólalt meg Ollie. Tigo meglepődött.

– Azt mondtam, leülni, a kurva életbe! Tigo leült.

– Hát akkor elmesélem, mit teszel meg nekünk – mondta Ollie.

 

 

– OKÉ, VAN EGY JOBB ÖTLETEM – mondta Wiggy a két mexikóinak. – Mindhárman bemegyünk. Keményen játsszuk. Félautomatákkal a kabátunk alatt. Túszul ejtjük a rohadékokat.

Villada Ortizra nézett.

– Holnap korán reggel. Övék az egész negyedik emelet, senki nem fogja tudni, hogy fegyverrel tartjuk sakkban őket. Egész addig ott maradunk, míg elő nem kaparják a lét.

– Keddig zárva lesznek a bankok – mondta Ortiz.

– Hosszú hétvége – bólintott helyeslőn Villada.

– Ember, ezek elloptak tőlem milka-kilencet, gondolod, hogy a bankba siettek vele? Ezek az alakok tolvajok, ember! Valahol eldugták azt a pénzt. Szépen megkérjük azt a fehér hajú csirkefogót, vigyen oda.

– Na és mi lesz a mi pénzünkkel? – kérdezte Ortiz.

– Azt is megkapjuk, ne aggódjatok – mondta Wiggy. -Egy dologban biztos vagyok: ha valakinek a képibe dugjátok a vasat, az utolsó fillérét is odaadja.

Wiggyt valójában hidegen hagyta a mexikóiak pénze. Tőle akár tacót* és babot zabálhatnak életük végéig. Neki az a plusz tűzerő kellett, amit ezek hoznak a vállalkozásba. Mostanra kigondolta, hogy legyen. Ezek maradnak ott szemmel tartani a többieket, amíg ő Hallowayjel elmegy a pénzért, ami neki jár.

Ortiz mintha olvasott volna a gondolataiban.

– Ki megy a pénzért?

– Halloway. A főnökük.

– Ki kíséri el?

– Nem mindegy? – vont vállat Wiggy.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én vagy Cesar– mondta Ortiz.

– Persze. Ahogy akarjátok. – S Wiggy elvigyorodott.

 

 

TIGO AZT MONDTA, nem, szó se lehet róla, hogy bedrótozzák. Ollie közölte vele, hogy vagy engedi, vagy bekasztlizzák a tűzoltósávbalhé miatt.

– Mi a franc az a tűzoltósávbalhé? – kérdezte Tigo.

– Te vezetted a teherautót, nem emlékszel? – Ollie ismét kedélyes volt, sőt mosolygott.

– Mi az a tűzoltósávbalhé? – kérdezte Carella.

– Miután Tigo felhívott, gondoltam, megnézem, mit találok róla az iratokban. Egy szaros marihuánás szabálysértéstől eltekintve két évvel ezelőtt...

– Felmentettek.

– Mondtam. Szaros kis ügy, épp azt akartam elmesélni Carella nyomozónak, hogy semmi más nem volt rólad az iratokban. Tiszta vagy.

– Igen.

– Leszámítva, hogy múlt vasárnap részt vettél egy drogüzletben – mondta Carella.

– Ezt csak én mondtam – tréfálkozott Tigo. Még rájuk is vigyorgott, mintha azt várná, hogy halálra röhögik magukat. Ollie nem nevetett, de vissza vigyorgott.

– Az iratokban az állt, hogy a King Karosszériaműhelyben dolgoztál, amikor elkaptak a fű miatt – mesélte. — Úgyhogy kicsit utánaástam, és rögtön kiderült, miért volt olyan ismerős a neved. Szép nagy letartóztatást találtam hat hónappal ezelőtt, Tigo. A tűzoltósávbalhé. Joey King – nem rokona a CNN-es Larrynek – emiatt ül öt és fél évet Castleview-ban. Most már tudod, miről beszélek, Tigo?

– Nem. Nem tudom.

– Te vezetted neki a vontatókocsit, nem?

– De. Autómentő voltam. Kimentem, ha lemerült az aksi, lapos volt a gumi, bezárták a kulcsot meg ilyenek.

– Meg akkor is, amikor a Berry Elektromos Áruházból hívtak, akik benne voltak a balhéban Joeyval.

– Soha nem hallottam még erről a cégről.

– George és Michael Berry – folytatta Ollie. – Mosógépeket, hűtőszekrényeket, kályhákat meg ilyen szarokat árultak. A Tizenkettedik és a Moore sarkán volt a bolt, nem emlékszel?

– Nem.

– A bolt mellett volt egy kis sikátor. Arra sem emlékszel? -Nem.

– George Berry megkent néhány tenyeret a tűzoltóságnál, mellesleg mind lebuktak – magyarázta Ollie Carellának. -Joey King, George és a testvére meg két seggfej a tűzoltóságtól, aki aláírta a papírt, hogy az a sikátor tűzoltósáv. Most valamennyien a börtönudvarban levegőznek.

– Hümhüm – hümmögött Tigo.

– Bizony, hümhüm – mondta Ollie, és visszafordult Carellához. – Szóval, George és a bátyja kirakták a táblákat a sikátor falára, miszerint ez tűzoltósáv, és tilos parkolni, különben a kocsit elszállítják. A pofa visszajön, látja, hogy elvitték az autóját, elolvassa, ami kisbetűkkel van a tábla aljára írva, és megtudja, hogy a Mason Avenue-n, a King Karosszériaműhely telepén kapja vissza a kocsiját. A mi Tigónk néhány óránként kipucolta a sikátort, elvontatott minden ott parkoló autót. Mindig volt öt vagy hat kocsi a sikátorban, az emberek ügyet sem vetnek a táblákra manapság. Tigo vitte a kocsit, elvontatta Kinghez. Amikor a tulaj megjött a kocsiért, Joey közölte vele, hogy száz dolcsijába kerül. Hány autót is vontattál be éjszakánként, Tigo? Húszat? Ebben a kicseszett városban az emberek nem tisztelik a törvényt. A sikátor hiába volt teli Parkolni tilos! meg Tűzoltósáv! táblákkal, rá se rántottak. Száz dolcsi kocsinként, vagyis ezek az ügyes emberek a hét mindenéjszakáján kétezer dolláron osztoztak. Ami úgy tizennégy lepedő hetente. Mi mennyit is keresünk, Steve?

– Nem ennyit – felelte Carella.

– Még egy nagyon jó héten sem – bólogatott Ollie. -Mindig mondom, hogy rossz szakmát választottunk.

– Honnan szedte ezt a baromságot? – hitetlenkedett Tigo a fejét csóválva.

– Minden ott van az iratokban. Te vezetted a vontatókocsit. De azt mondtad az államügyésznek, hogy csak egy fizetett alkalmazott voltál, akinek fogalma sem volt, hogy ez nem törvényes, az pedig elhitte. Kis hal voltál neki, ő a cápákra ment. De mit gondolsz, mit mondott nekem Joey King?

– Maga beszélt Joeyval?

– Aha, de mennyire. Gondoltam, nem árt bebiztosítanom magam, hátha kekeckedsz. Joey azt mondta, húsz dolcsit kaptál minden behozott kocsiért. Három, négyszáz egy éjszaka, úgy két lepedő hetente. Benne voltál a buliban, Tigo.

– Fizetett alkalmazott voltam. Megnézheti a társadalombiztosítási ívemet.

– Plusz a részesedés, Tigo. Benne voltál a bűnszövetkezetben. Ott kéne üdülnöd Castleview-ban a többiekkel.

– De itt vagyok – mondta Tigo.

– De még ott is lehetsz. Joey úgy gondolja, nem is olyan rossz, ha az embert idő előtt szabadlábra helyezik.

Tigo ránézett.

– Bizony, barátom, bármikor bemószerol.

– Kamu az egész.

– Az is meglehet.

– Tigo, azt hiszem, kár vitatkozni – mondta Carella.

10

CHARMAINE FELNÉZETT, amikor ők hárman kivonultak a felvonóból. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, előkerültek a fegyverek a kabátok alól. A nő az asztalán levő gomb felé nyúlt, de Wiggy rászólt: – Ne, Dagi!

Charmaine-nek fájt a dolog. Aztán Wiggy képen törölte, hogy megmutassa, komolyan gondolja, és ez még jobban fájt. Az egyik mexikói már végigrohant a senki által nem ismert könyvek posztereivel díszített folyosón, Wiggy pedig egyenesen Halloway irodájába ment.

Halloway a komputer klaviatúrája fölé görnyedt. Zakója a szék hátára vetve, csokornyakkendője kibogozva lógott a nyaka körül, inge legfelső gombja kigombolva, feltűrt inguj-jak. Felkapta a fejét, amikor Wiggy berontott a szobába, aztán rögtön lenyomott egy billentyűt a komputeren. Négy billentyűnyomásból álló kombináció kellett volna ahhoz, hogy kilépjen a programból és a gépből: a WINDOWS billentyű a „térköz" billentyűtől jobbra, a „felfelé nyíl", az ENTER és az ENTER megint.

Ha egyszer leállította a komputert, senki nem képes a megfelelő jelszó nélkül újraindítani. Hallówaynek még sikerült leütni a WINDOWS billentyűt, és épp a „felfelé nyíl" fölött volt az ujja, amikor Wiggy megszólalt: – Ne, Hófehérke!

Halloway habozott, és egy pillanatig úgy tűnt, végigcsinálja mindenképp. Mindössze három billentyűt kell lenyomnia, és már le is zárta a komputert, senki nem nézhet bele.

De a fegyver Wiggy kezében nagyon nagy és nagyon randa jószág volt.

 

 

ÖSSZESEN NYOLC ALKALMAZOTT VOLT A CÉGNÉL, S mostanra mind a hosszú tárgyalóasztal körül ült. Richard Halloway az asztalfon, ahogy az illett is az igazgatóhoz. Dávid Good a hirdetéstől tőle balra, Karen Andersen az eladástól a jobbján. Volt még\egy Michael Garrity nevű szerkesztő és egy másik, bizonyos Henry Daggert. Aztán Charmaine, a kövér recepciós és valami Betty Alweiss a művészeti osztálytól. Összesen nyolcan. Valamennyien rémültnek látszottak.

Wiggy és a két mexikói kezükben a fegyverrel a falnak dőlve álltak. Wiggynél egy Cobray Ml 1-9-es volt, amit előző este vett ötszáz dollárért egy Kis Nicholas nevű alaktól Diamondbackben. Villada és Ortiz kezében Mark XIX Desert Eagle pisztoly volt. A konferenciaterem falán levő óra szerint háromnegyed tíz múlt öt perccel. Sikerült meglepniük a társaságot, és most eljött az idő, hogy tisztázzák a követeléseiket.

A mexikóiak úgy döntöttek, Wiggyre bízzák a tárgyalást. Ortiz eleinte vitatkozott, állította, hogy hibátlanul beszél ő is angolul, de Villada végül meggyőzte. Lazán dőltek a falnak, a fegyvert is lazán, szinte nem is fenyegetően tartották a kezükben. Mindhárman úgy gondolták, hogy nincs miért tartaniuk ezektől a könyves fazonoktól. Honnan is tudták volna?

– Szóval, az a nagy helyzet, hogy maguk sárosak milla-héttel a barátaimnak, és milla-kilenccel nekem. Nem tudjuk, hol tartják a lét, de valamelyikük szépen elmegy egyikünkkel, és idehozza a pénzt. És mi már itt sem vagyunk, maguk meg szépen hazamennek, és élvezik az ünnepeket. Világosan beszéltem?

– Nincs ennyi pénzünk – mondta Halloway.

– Lefogadom, hogy van – vitatkozott Wiggy. – Lefogadom, hogy itt lesz még...

Az órára pillantott.

– Este hat előtt. Még többé-kevésbé nyolc órájuk van. Mert minden egyes óra után, amit itt ücsörgünk anélkül, hogy elindultunk volna a pénzért, lelövünk valakit maguk közül. Nyolc óra, nyolc ember. Este hatra mind meghalnak, ha nem kapjuk meg a pénzünket. Most már elég világos voltam?

Csend ült a szobára.

– El kell intéznem néhány telefont – szólalt meg Halloway.

– Mi is hallgatjuk – mondta Wiggy. A mexikóiak elmosolyodtak.

Wiggy úgy gondolta, mégiscsak elég világosan fejezte ki magát.

A 87-ES KÖRZET NYOMOZÓI egyszerűen nem voltak képesek a munkára koncentrálni heti, péntek reggeli értekezletükön. Carella próbálta elmondani, mit tudott meg Ollieval együtt Tito Gomeztől. Próbálta elmondani nekik, hogy – ha Tigónak hinni lehet – egy Walter Wiggins, más néven Bú-gócsiga nevű drogdíler a felelős Jerome Jerry" Hoskins, alias Frank Holt meggyilkolásáért, és...

– Ez ebben a körzetben történt? – kérdezte Byrnes hadnagy.

– Nem, de a meggyilkolt nő hozzánk tartozik.

– Miféle meggyilkolt nő? – kíváncsiskodott Andy Parker. Ma titkos munkához öltözött, ami azt jelentette, hogy nem borotválkozott, farmert és fekete garbót vett föl, barna bőrdzsekivel és motoroscsizmával. Úgy gondolta, hogy feltörekvő drogdílernek néz ki, pedig inkább egy pancsernek látszott.

– Az, akit megettek az oroszlánok – felelte neki Meyer.

– Haha, nagyon vicces – morogta Parker.

– Egy hete történt, hol voltál akkor? – kérdezte Brown.

– Előtte fejbe vágták egy jégcsákánnyal – magyarázta Carella.

– Mi köze ehhez Hoskinsnak? – türelmetlenkedett Byrnes. Arra gondolt, hogy ha ez az egész egy másik körzetben történt, örömmel felejtené el örökre.

– O fizetett a nőnek azért, hogy hozzon át anyagot Mexikóból – mondta Meyer.

– Amit később eladott ennek a Wiggynek – folytatta Carella.

– Aki egy golyóval fizetett neki, a fejébe.

– Itt, a 87-esben?

– Nem, a 88-asban. Dagi Ollie kapta.

– Legyen az övé.

– De ő kapta a Ridley-ügy egy ötödét is.

– Ki az a Ridley? – tudakolta Parker.

– Az a hölgy, akit megettek az oroszlánok – válaszolta Kling.

– Haha, nagyon vicces.

– Hogyan lehet az övé egy ügy egy ötöde? – értetlenkedett Willis.

– A nő lába – mondta Meyer.

– És ezt nekem kéne tudnom követni? – kérdezte Parker.

– Senki nem tudja követni. Te miért lennél kivétel?

– Az a lényeg, hogy bedrótozzuk Gomezt – mondta Carella.

– Minek? – érdeklődött Brown.

– Mert hátha kiszed valamit a gyilkosságról.

– Ebből a Wiggyből?

– Pontosan. Aki valószínűleg megölte Jerry Hoskinst, aki biztosan felbérelte Cass Ridleyt a mexikói fuvarra.

– És miénk a Ridley-ügy, ezt akarod mondani?

– Négyötöde.

– Miért olyan fontos ez az egész? – kérdezte Parker. Körülnézett a szobában, majd vállat vont. – Kér valaki egy bagelt? – Levett egyet a Byrnes íróasztalán levő tálcáról.

– Hamis pénz is van a dologban.

– Amiatt aggódjon a titkosszolgálat – közölte Byrnes.

– Aggódnak is – mondta Carella. – Elkoboztak nyolcle-pedőnyi hamis pénzt egy piti betörőtől, és valódi bankókat adtak cserébe.

– Az őrültek pedig átvették az irányítást az elmegyógyintézetben – vélte Hawes.

– Nem szeretem a bonyolult eseteket – mondta Parker.

– Én sem – helyeselt Byrnes.

– Hát ez sajnálatos, merthogy én sem kértem magamnak ezt az ügyet – közölte Carella.

– Mi a fene bajod van ma reggel? – szólt rá Parker.

– Próbálok valami összefüggést találni ebben a rohadt ügyben, ez minden, ti pedig.

– Nyugi, oké? Egyél egy bagelt!

De Carella mostanra lendületbe jött.

– Narkó van az ügyben, meg hamis pénz és a titkosszolgálat, és a jó ég tudja, mi még.

– Legyen az új elnökünk dolga! -Persze.

– Imádott balfácánunké – mondta Willis.

– Kérdeztessük meg vele a titkosszolgálattól, mi folyik itt – tanácsolta Brown.

– Persze.

– Legközelebb erre jön a konvojával, leintjük a limóját, és megkérdezzük, mit tud arról a hölgyről, akit megettek az oroszlánok.

– Rajta, Steve, egyél már egy bagelt! – biztatta Parker.

– Nem vagyok éhes – morgott Carella.

– Tudjátok, ki lenne még jobb elnök, mint a mostani? -kérdezte Hawes.

– Ki? – kérdezte Kling.

– Martin Sheen.

– Az a pofa Az elnök embereiben, igazad van.

– Ő azonnal hívatná a titkosszolgálatot, és helyre tenné őket, hogy ne adják oda a jó pénzünket hamisért.

– Nem, tudjátok, ki tenné meg? Ha ő volna az elnök? -Most Willis jött.

– Ki? – kérdezte Kling megint.

– Harrison Ford.

– Az elnök különgépe* -James Marshall elnök.

– Ez az! – lelkendezett Brown. – Talán ő volt az eddigi legjobb elnökünk. Emlékeztek, mit mondott? A béke nem pusztán a konfliktus hiánya, hanem az igazság jelenléte. Öregem, ez aztán a beszéd!

– És arra emlékeztek, mit felelt a rossz fiú? – kérdezte Willis.

– Ki nem tojja le, mit mondanak a rossz fiúk. – Parker levett egy újabb bagelt a tálcáról.

– Azt mondta: „Maga meggyilkolt százezer irakit, hogy az olaj ára gallononként tíz centtel olcsóbb legyen. Maga csak ne oktasson ki a háború szabályairól!" Hát ezt nevezem én beszédnek.

– Bushról beszélt – vélte Kling.

– Nem, hanem James Marshall elnökről – mondta Willis.

– Igen, de az Öböl-háborút Bush indította.

– Tudjátok, ki volt még Harrison Fordnál is jobb elnök? – tette fel Hawes a kérdést.

– Ki?

– Michael Douglas.

– Igen.

– Azt hiszem, ő volt a legjobb elnökünk. Láttad ezt a filmet, Steve?

– Nem – vetette oda Carella kurtán.

– Egyél egy bagelt, savanyújóska! – tanácsolta Parker.

– Szerelem a Fehér Házban. Ez volt a címe. Michael Douglas volt Andrew Shepherd elnök.

– És arra emlékszel, ki volt a szárnysegédje? – kérdezte Kling.

– Nem. Ki?

– Martin Sheen. Aki most az elnök!

– Josiah Bartlet elnök.

– Jed Bartlet elnök.

– Utolsókból lesznek az elsők.

– Ki a szárnysegédje?

– Kit érdekel? – vont vállat Parker.

– Lehet, hogy egy nap elnök lesz belőle.

– Fredric March is jó elnök volt – vélte Byrnes.

– Ki az a Fredric March? – kérdezte Kling.

– Hét nap májusban.

– Soha nem hallottam róla.

– Vagy Henry Fonda – folytatta Byrnes. – A Bombabiztosban.

– Az ugyanaz a film volt, nem? – vélte Brown.

– Csak úgy tűnt, mintha ugyanaz a film lenne – mondta Hawes.

– Ki az a Henry Fonda? – kérdezte Kling.

– És mit szóltok Kevin Kline-hoz? – javasolta Willis.

– Igen, ő aztán nagyon jó elnök volt – mondta Meyer ünnepélyesen.

– Aztán ott volt az a pasi, aki úgy nézett ki, mint az elnök.

– Dave.

– Ez volt a film címe is. Dave.

– Meg a hasonmásé. Dave Kovic.

– Mert az igazi elnök agyvérzést kapott, amikor a titkárnőjét kefélte. Láttam a filmet. Szexi egy tyúk volt.

– Igen – emlékezett Willis.

– Igen – emlékezett Brown is, és bólintott. Valamennyien ettek még egy bagelt.

– De tudjátok, ki volt a legjobb színész? Aki valaha is az elnököt játszotta?

– tette föl a kérdést Meyer.

– Ki? – ugrott Kling.

– Ronald Reagan.

– Hát igen – bólintott Kling.

– Igen – bólintott Hawes.

– Nem is kérdéses – mondta Byrnes.

Mi értelme?, gondolta Carella, és elvett ő is egy bagelt a tálcáról.

 

 

CARELLA HÚGA NEM SOKKAL tíz előtt telefonált. Addigra megérkezett a műszaki egységtől a megfigyelőberendezés, és a szoba túlsó végében Meyer Meyer segített Dagi Ollie Weeksnek ráragasztani az elemes kismagnót Tito Gomez mellkasára.

– Ki lesz a másik végén? – kérdezte Tigo.

– Senki – felelte Ollie. – Nem rádió, csak magnetofon.

– Akkor ki húz ki a szarból, ha Wiggy gyanút fog?

– Emiatt ne aggódj! – mondta Meyer.

– De aggódok – mondta Tigo.

A telefonban Angéla pedig azt kérdezte Carellától, el tudna-e jönni anya házához munka után.

– Minek? – kérdezte Carella.

– Beszélni akarunk veled.

– Most is beszélünk.

– De dolgozol, és én is.

– Miről akartok beszélni? – Majd elmondjuk, ha ideérsz.

– Egy gyilkosságon dolgozom, lehet, hogy csak későn érek oda – figyelmeztette Carella.

– Oké, megvárunk.

– Miről van szó, Angéla? -Meglepetés.

– De én rendőr vagyok, és gyűlölöm a meglepetéseket.

– Korán eljövök a munkából. Odaérsz ötre Riverheadbe?

– Csak akkor, ha négykor elszabadulok.

– Akárhogy is, viszlát később – búcsúzott Angéla.

Carella a helyére tette a kagylót, és odament a többiekhez. Tigo éppen arról panaszkodott, hogy nagyon szorít a tapasz.

– Azt akarod, hogy lötyögjön a berendezés? – kérdezte Ollie.

– Azt akarom, hogy ne is legyen rajtam – felelte Tigo.

– Ez ment meg a dutyitól – vigasztalta Meyer.

– Ha ugyan mond valamit.

– Ez a te dolgod. Beszéltesd! – mondta Carella.

– Tudja, Wiggy nem esett a fejére. Elkezdek beszélni arról az éjszakáról, rögtön eltűnődik, miért.

– Csak lazán – tanácsolta Meyer.

– Na persze. Wiggy, emlékszel arra az éjszakára, amikor azt a pofát tarkón lőtted, aztán belegyömöszölted a kukába? Öreg, micsoda muri volt! így gondolja?

– Próbáld pia mellett – javasolta Carella.

– Na persze! Gyere, Wiggy, igyál még egy sört. Emlékszel arra az éjszakára, mikor azt a pofát.

– Csak lazán, tényleg! – mondta Meyer. – Ne is gondolj a magnóra! Csak iszol a régi haveroddal, és dumáltok.

– Naná.

– Ez itt a mikrofon – mutatta Ollie. – Olyan, mintha egy gomb lenne.

– Na és ha észreveszi? -Nem fogja.

– De ha igen?

– Ne aggódj, eszébe sem jut, hogy bedrótoztunk.

– De ha mégis eszébe jut. Ez az alak nagyon erőszakos tud lenni, ha bepörög. Nem véletlenül nevezik búgócsigának.

– Mondd azt, hogy egy lemeztársaságnak dolgozol – így Meyer.

– A Motown tehetségkutatója vagy – kontrázott Ollie. -Tűrd be az inged! Tigo betűrte az ingét.

Aztán ismét a zsaruk felé fordult.

– Na, hogy nézek ki? – kérdezte

Úgy nézett ki, mint aki rohadtul be van szarva.

– Remekül – mondta Meyer.

Kling jött oda hozzájuk a szoba másik végéből.

– Bedrótoztak, mi?

– Aha. Miért?

– Ki nem találtam volna – mondta Kling.

 

 

HALLOWAY AZT MONDTA, fel kell hívnia a pénztárosukat. Wiggy megkérdezte, hogy hívják a pasit.

– Egy hölgy. Susan – felelte Halloway.

A Susan kódnév volt. Bárki veszi föl a telefont, abban a pillanatban, hogy meghallja a Susan nevet, tudni fogja, hogy baj van.

– Csak vele beszélhet, senki mással. Mondja a számot, majd én tárcsázok

– utasította Wiggy.

A falióra tíz óra tíz percet mutatott.

Halloway egy papírra felírta a számot. Wiggy ránézett, és tárcsázott, aztán amint meghallotta, hogy kicseng, átadta a kagylót Hallowaynek, és fölvette a másik hallgatót. Egy csöngés, még egy...

– Halló? Női hang.

– Susan? – mondta Halloway.

– Igen?

– Dick Halloway vagyok. Boldog új évet!

– Köszönöm, Dick. Viszont.

Halloway a keresztneve becéző formájával adta tudtul, hogy nincs egyedül. Ha Karen Andersen Kareyként mutatkozik be vagy Dávid Good Daveyként, ugyanazt jelentette volna. A nő a vonal másik végén azzal, hogy megismételte a nevet, Halloway tudtára adta, hogy megértette.

– Próbáltál ma már elérni? – kérdezte.

– Igen, háromszor is – mondta Halloway. Most azt áailta el, hogy hárman vannak vele.

– Sajnálom, hogy nem értél itt. Miben segíthetek.

– Némi készpénzre van szükségünk.

– Mennyi? – kérdezte a nő.

Wiggy számára, aki a másik hallgatón figyelt, mindez teljesen normálisnak hangzott.

– Ülsz? – kérdezte Halloway, és elmosolyodott. Mosolygott Wiggy is. És a két mexikói is.

Mindenki mosolygott, milyen szellemes ez a Halloway.

– Szóval, mennyi? – kérdezte megint Susan.

Igaz, egyáltalán nem Susannak hívták, de Wiggy így gondolt rá. Ázt is gondolta, hogy remekül megy a dolog. Meg sem fordult a fejében, hogy felültetik őt és a két cimboráját.

– Hárommillió-hat – mondta Halloway.

– Jóságos ég! – nyögte Susan.

– Hát, igen – csóválta a fejét Halloway. Wiggy bátorítóan bólintott. Eddig jól csinálod.

– Hová kéred? -kérdezte Susan.

Wiggy jelezte Hallowaynek, hogy takarja le a kagylót.

– Mondja meg neki, hogy érte megy – suttogta.

– Érte megyek, Sue.

Vagyis ismét figyelmeztette, hogy társasága van, pontosan hárman, nem felejtetted el? Baj van, Sue! Vagy Suzie. Nagy baj. Gyertek, segítsetek, Suze!

– Milyen gyorsan tudod összeszedni? – kérdezte.

– Milyen gyorsan kell?

– Mihelyt lehet, Sue.

– Egy órához mit szólnál?

Halloway Wiggyre pillantott, s Wiggy bólintott.

– Egy óra megfelel – mondta Halloway.

– Számolj rá fél órát, míg ideérsz – mondta Susan. Ami azt jelentette, hogy fél egyre várható a segítség.

– Még el kell intéznem hozzá három-négy telefont, Dick.

A nő most azt közölte, hogy három vagy négy embert küld.

– És Dick...?

– Igen, Sue?

– A ház előtt dolgoznak, teli van nehézgépekkel az utca. Hátul gyere be, rendben?

– Viszlát – köszönt el Halloway.

A nő az előbb azt adta a tudtára, hogy állig fegyverben mennek. Azt is megértette, hogy a tűzlépcsőn hatolnak be a Headley Building hátsó részén. A lényege mindenképp az volt, hogy Walter Wiggins és mexikói társai halott embereknek tekinthetők.

A falióra mutatója immár negyed tizenegyen állt.

– Charmaine, nincs kedve kávét főzni? – mondta Wiggy.

 

 

WILL STRUTHERS csak délelőtt tíz óra húszkor hívta fel a bankot. Mint egykori banki alkalmazott jól tudta, hogy kora reggel mindig van egy roham, és sejtette, hogy Antónia Belandres most különösen elfoglalt a nagy szilveszteri hétvége előtt.

– Miss Belandres – jelentkezett be a nő.

Ez a „Miss" tetszett Willnek. Azt jelentette, hogy a nő a hajadon és nem valami nyavalyás feminista, aki Ms.-nek szólíttatja magát, és minden vágya, hogy a férfivécében pisáljon.

– Halló, Miss Belandres, itt Will Struthers.

– Struthers hadnagy! – Kellemes meglepetés sütött a hangjából. – Hogy van?

– Köszönöm, remekül. – Will nem vette a fáradságot, hogy helyesbítsen. -

És maga?

– Mint egy igásló. Ma délben zárunk, és tiszta bolondokháza van.

– Tudom, milyen – mondta Will.

– Tudom, hogy tudja – így a nő. – Meséljen, gondolom, alig várja már a szilvesztert.

– Igazából soha nem szerettem a szilvesztert. Nem is tudom, miért, de mindig csalódás volt.

– Ugyanígy érzek.

– Tényleg?

– Igen. Voltam már kis bulikon, nagyokon. Maradtam már otthon és mentem mulatókba, de mindig ugyanaz volt. Nagy előkészület, még nagyobb pofára esés.

– Ez az – mondta Will.

– Hát igen. Rövid csönd lett.

– Miss Belandres... – kezdte Will.

– Antónia.

– Antónia. Tudom, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást... Ismét csönd. Will hallotta a nő lélegzetvételét.

– De... szóval, arra gondoltam...

– Igen, hadnagy?

– Ha nincs más programja...

– Igen?

– Nem volna kedve velem vacsorázni ma este?

– Csodálatos lenne – mondta a nő.

– Remek – vágta rá Will. – Remek. Hét óra megfelel?

– Tökéletes.

– Szereti az olasz ételeket? -Imádom.

– Akkor hét óra. Remek. Hol lakik?

– 347 South Shelby, 12/C lakás.

– Hétkor pont az ajtó előtt toporgok – ígérte Struthers.

– Várom – ígérte a nő.

Antónia, milliomosok leszünk, ígérte mindkettejüknek gondolatban Struthers.

– Ez A CLARENDON HALL – mondta Mahmud. Nikmaddut zavarta, hogy a másik úgy néz ki attól a kis bajusztól, mintha állandóan mosolyogna. Ez most komoly dolog.

– Jaszim pedig itt fog ülni, a középső rész F sorában. Jaszim, a koszos körmű, aki nem mosolyog, bólintott.

Ismerte már az ülésrendet, és tökéletesen tudta, mit kell tennie holnap este.

– A százegyes ülés a sor szélén – folytatta Mahmud.

– Ha szerencsénk van, a robbanás elér a színpadig. De ha nem, akkor is megmutattuk az erőnket – magyarázta Mahmud.

– Nem az a lényeg, hogy megöljük a Zsidót – vette át a szót Akbar. A sivatagi tevepásztor, mély árkokkal a barna arcán, az erős kezén kidudorodó erekkel. A bombaszakértőjük. – Megmutatjuk nekik, hogy bárhol, bármikor lecsaphatunk. Megértetjük velük, hogy teljesen sebezhetők. Hacsak nem akarnak átkutatni minden egyes amerikait, aki belép egy színházba, egy moziba, egy koncertterembe, egy étterembe, kávéházba, szupermarketbe, bárhová. Ki vannak szolgáltatva nekünk, és ezt bizonyítjuk be nekik holnap este.

– Az csak a hab a tortán, ha elkapjuk a Zsidót is – mondta Jaszim.

– De nem a fő cél – erősködött Akbar. – Ha elkapjuk, remek. Ha nem, akkor is sokan halnak meg. Megmutattuk az erőnket.

– Allahért meghalni dicsőség – szólalt meg Jaszim. Aki bemegy a bombával. Őt illette volna az utolsó szó. De Akbar gyártotta a bombát és az időzítőszerkezetet.

– Akbarnak igaza van – mondta Nikmaddu. – Jobb lenne, ha ez alkalommal nem lenne áldozatunk. – Az öngyilkos merényletre célzott, amellyel Jemenben támadták meg az amerikai rombolót. – Meg kell mutatnunk, hogy hivatásosok vagyunk, és nem fanatikusok.

Jaszim személyes sértésnek vette a dolgot. Remélte, látszik a megvetés az arcán. Aztán rágyújtott.

– Mikor lesz? – kérdezte Nikmaddu.

– A szünet után – felelte Akbar.

– Pontosan mikor?

– A Zsidó az este második felében lesz a vendégművész. Most már tudjuk, hogy Mendelssohn e-moll hegedűversenyét fogja játszani. A bomba valamikor az első tétel alatt fog robbanni.

– Pontosan mikor az első tételben?

– Nehéz a zenét pontosan mérni – védekezett Akbar. -Az első tétel úgy tizenkét és fél perc hosszú. Attól függ.

-Mitől?

-Az előadótól, a karmestertől... művészi szabadság. De csak ritkán tart tovább. Akárhogy is, a bombát kilenc harmincra állítjuk be.

– Pontosan kilenc harmincra?

– Igen, pontosan. Valamikor az első tétel vége felé fog robbanni, elhiheted.

Nikmaddu kezdett rájönni, hogy bár ez az alak úgy néz ki, mint akinek egy sivatagi sátorban a helye, valószínűleg sokkal értelmesebb, mint a többiek.

– Hogy érted azt, hogy tétel – kérdezte Jaszim. A legostobább a társaságból. És az övé a legnagyobb felelősség. Ő megy be a bombával. – Mi az, hogy tétel?

– A Mendelssohn-concerto három tételből áll – magyarázta Akbar.

– De mi az a tétel?

– Nem fontos, hogy tudd – csattant föl Akbar. – Leteszed a bombát, és kijössz. A többi Allah dolga.

-Jaszimnak elég ideje lesz rá, hogy visszaérjen a székéhez, letegye a bombát, majd kijöjjön? – kérdezte Nikmaddu.

– Jó kérdés – bólintott Mahmud. – Mindent lemértél?

– Ebben a szezonban hat koncerten voltam – mondta Akbar. – És gyűlöltem mindet. Pontosan tudom, mennyi időbe telik az utcáról az előcsarnokba érni, és onnan a F sorig tülekedés nélkül. Jaszimnak már kinn kell lenni, mielőtt a bomba robban.

– Pontosan kilenc harminckor – mondta Nikmaddu, aki még egyszer tisztázni akarta a robbanás időpontját.

– Igen. Pontosan kilenc harminckor. Az első tétel méltó befejezése lesz – mondta Akbar.

Felnevettek. Jaszim kivételével, aki semmi humorosat nem látott benne.

– Milyen bombát használsz? – kérdezte most Nikmaddu.

– Egyszerű csőbombát. Pontosabban kettőt, összefogva szigetelőszalaggal és megtöltve puskaporral, szögekkel és csavarokkal. Olyan, mint amit Atlantában használtunk négy éve.

– És az időzítő?

– Elemes óra.

– Hogy viszi be?

– Retikülben – mondta Akbar.

– Retikük vigyek? – kérdezte Jaszim ijedten.

– Férfiretikült. Az európaiak imádják. Autóstáskának nevezik. Különben már vagy hatszor mentem be az előcsarnokba, és egyszer sem volt biztonsági ellenőrzés. A nők is táskával mennek be, sőt bevásárlószatyorral, a férfiak aktatáskával. Nagyon bíznak magukban ezek az amerikaiak.

– De csak holnap estig – ígérte Nikmaddu.

– Akkor minden megváltozik – ígérte Akbar.

– Insallah – mondta Mahmud.

– Insallah – ismételték a többiek kórusban.

Wiggy mintha eltűnt volna a föld színéről. Tigo először a kéglin kereste a Decaturon. Thomas, aki a gyilkosság éjszakáján Mr. Jerry Hoskinssal, alias Frank Holttal csevegett, amíg Tigo és Wiggy az anyagot tesztelte a másik szobában, épp a tévét nézte, amikor Tigo bedzsesszelt.

– Szia, öreg! – köszönt oda.

– Mit nézel? – kérdezte Tigo.

Még csak reggel tíz, ez meg már a tévét bámulja.

– Nemtőm – felelte Thomas. – Asszem, valami Sylvester Stallone.

Tigo a képernyőre nézett. Sylvester Stallone lógott egy kötélen.

– Hol van Wiggy? – kérdezte.

– Hát most megfogtál, öreg. -Láttad ma?

– Nem.

– Mikor jöttél?

– Úgy egy órája. -Nem volt itt?

-Nem.

– Ha megjön, mondd meg neki, hogy keresem, oké?

– Béke, testvér – mondta Thomas. A seggem, gondolta Tigo.

Utána Wiggy fodrászánál próbálkozott, egy Roland nevű tagnál, aki remekül vágott hajat, és közben illegális lottózót üzemeltetett. Vagy fordítva. Wiggy lehet, hogy idejött, igazíttat a haján, mégiscsak szilvesztereste jön, meg minden, gondolta Tigo. Rá is ráférne egy kis igazítás, ami azt illeti. Roland azt mondta, a haja szálát sem látta...

– Fogtad? – kérdezte.

... Wiggynek egy hete, amikor utoljára vágott belőle. Mármint a hajából.

– Nézd meg az L&G-ben javasolta.

Az L&G a Lewis and Gregory rövidítése volt. A két fivérnek férfidivatüzlete volt a Chase Streeten. Tizenegy volt már, mire Tigo odaért, és mindkettejüket ott találta. A bolt teli volt emberekkel, akik visszahozták a karácsonyra kapott nyakkendőt, inget és egyéb szarokat.

Greg azt mondta, hálaadás óta nem látta Wiggyt, ugye nincs semmi baja? Wiggy általában évente kétszer-háromszor jött, és szórta a pénzt. Tigo megnyugtatta, hogy Wiggy remekül van, csak elfoglalt, ez minden.

– Mondd meg, hogy boldog új évet kívánok – kérte Greg.

– Megmondom – ígérte Tigo. Lehet, hogy Wiggy felszívódott? Ebben a szakmában* mindig fennáll a lehetősége, hogy az ember felszívódik.

Utána a Starlight nevű bárban próbálkozott. Még csak negyed tizenkettő volt, két nappal szilveszter előtt, de pezsgett a hely. Mi lesz majd itt a nagy éjszakán?! De John, a csapos azt mondta, karácsonykor látta Mr.

Wigginst. Itt ült a bárpultnál egy szőkével, aki akkor járt itt először, aztán tegnap is itt volt ilyentájt.

– Tényleg? Egy szőke?-kérdezte Tigo.

Kár, hogy nem kapcsolta be korábban a magnót, mert így lemaradt a fodrász poénjáról, most pedig tovább növelhette volna a dramaturgiai feszültséget azzal, hogy Wiggy egy szőkét puhított karácsonyeste. Szólt Johnnak, hogy ha Mr. Wiggins betoppanna, mondja meg neki, hogy keresi, oké, aztán – hogy valami értelme is legyen, hogy idejött -bedobott egy Dewart, mielőtt újra kiment volna a hidegbe.

Havazni kezdett.

Bezzeg a karácsony nem volt fehér, most meg mintha soha nem akarna elállni.

Tigo az órájára pillantott. Tizenegy múlt húsz perccel. Fogalma sem volt, hová menjen.

Benézett egy biliárdterembe a Culver és a Harmadik sarkán, de nem látták Wiggyt, aztán a Corset Ladybe a Déli Ötödiken. A bolt egy Aleda nevű szexi csajé volt, aki csodás női fehérneműket készített, és járt egy ideig Wiggyvel, de vagy fél éve nem látta, és nem is óhajtotta újra látni. Aztán a baptista templom következett a St. Saben, mert akár hiszik, akár nem, Walter Wiggins hívő lélek, aki minden vasárnap templomba ment, de Gábriel Foster tiszteletes sem látta múlt vasárnap óta. Csak nem történt valami vele? Foster mindig valami új eseményre vadászott fekete közösségében, hogy felhasználhassa a rádióműsorában, és keresztes hadjáratot indíthasson a Városháza ellen. Tigo már maga is kezdett arra hajlani, hogy valami csakugyan történt Wiggyvel. Ebben a szakmában előfordulhat.

Végül benézett egy Kis Nicholas nevű alakhoz, aki a mosodája hátsó részében üzletelt a Lyons és a Déli Harmincötödik sarkán. Kis Nicholas úgy százhetvenöt centi magas lehetett, és Tigo a súlyát száznegyven– száznyolcvan kilóra becsülte. Kis Nicholas fegyverrel kereskedett.

Elmondta Tigónak, hogy Wiggy előző nap késő este járt itt, és vett egy gyönyörű géppisztolyt, egy Cobray Ml 1-9-et. Tigót nem érdekli néhány remek betiltott fegyver és hangtompító? Csak tegnap érkeztek. Tigo azt kérdezte, ma látta-e Wiggyt. Nem, nem volt még szerencsém hozzá, mondta Kis Nicholas.

Háromnegyed tizenkettő volt.

Most már tényleg keményen havazott.

Hol a francban lehet Wiggy?

 

 

WIGGY ÉPPEN HALLOWAY KOMPUTERÉNÉL ÜLT a B&S-nél. A mexikóiak egyike – talán Ortiz – kiment a konferenciateremből, ahol az alkalmazottakat tartották fogva, és megkérdezte, nem kéne-e már indulni a pénzért. Wiggy józan érvelése után mostanra eldöntötték, mégis az lesz a legjobb, ha ő megy a pénzért, hátha valami nyelvi probléma adódik, nem mintha le akarná szólni az angoljukat. Wiggy felnézett a faliórára.

Még csak dél volt, és Halloway könyvelője azt tanácsolta, hogy fél órával előbb induljanak az egy órai találkozóra, ami azt jelentette, bőven van még idő, mire ő és Halloway elindulnak a hóviharba.

– Még van időm – mondta Ortiznak vagy Villadának, akármelyikük volt is. Akármelyikük volt is, Wiggy nem szándékozott még egyszer látni sem őt, sem a társát attól a pillanattól, hogy a kezében a pénz. Adios, amigos, örülök, hogy találkoztunk.

De addig is, volt néhány érdekesség a B&S komputerében.

CARELLA ÉS MEYER A CULVER és a Nyolcadik sarkánál levő étkezdében ebédelt, nem messze az őrszobátóLMeyer salátát evett, és jeges teát ivott hozzá. Carella hamburgert kért sült krumplival. Meyer elmesélte, hogy a felesége két napja közölte vele, kell venniük neki néhány ruhát az új évre.

– Azt mondta, elmegyünk egy duciboltba. így. Erre én: Miért kéne duciboltba mennünk? Ő pedig az mondja: Mert rendes boltban nem találunk olyant, ami rám megy. Erre én: Ugyan már, Sarah, a város bármelyik boltjában levehetek magamnak egy ruhát a polcról. A duciboltok elhízott embereknek valók. Ő pedig a szemembe néz, és azt feleli: És?

– És ezt Sarah mondta? -Sarah.

– Vagyis azt mondta, hogy kövér vagy.

– Elhízott. -Gyakorlatilag.

– Szerinted elhízott vagyok?

– Nem. Ollie Weeks elhízott. – Carella egy sült krumplit dugott a szájába. – Téged inkább dundinak mondanálak.

– Dundi? Ez rosszabb, mint az elhízott.

– Hát... akkor legyen párnás.

– Egyre jobb. Milyen az a rohadt hamburger?

– Remek.

– A sült krumpli?

– Csodálatos.

– Elfelejtetted a terebélyest.

– A terebélyes sem rossz.

– Neked soha nem volt problémád a súlyoddal?

– Soha. Mindig is karcsú voltam.

– Én pedig mindig a határon.

– Minek a határán?

– Az elhízásén – mondta Meyer, és kitört belőlük a nevetés. Aztán a nevetés lassan elhalt.

– Nekem más bajom van – szólalt meg Carella. -Igen?

– Igen.

Meyer ránézett. Carella arca, szeme hirtelen nagyon komoly lett.

– Mondd el – kérte Meyer.

– Szerinted megváltoztam? – kérdezte Carella.

– Hogy érted ezt?

– Nem is tudom. Más vagyok, mint voltam?

– Nekem ugyanolyannak tűnsz.

– Teddy azt mondja, mióta apámat megölték, megváltoztam. Azt mondja, nem is sirattam meg. Azt mondja, nem sirattam meg Dannyt sem. Danny Gimpet. És még csak nem is emlékszem rá, hogy igaza van-e. Azt mondja, túl sokat iszom, azt mondja.

– A francba, Steve, ugye ez nem igaz?!

– Nem. Nem hiszem. Remélem, hogy nem. Csak...

– Mi?

– Uramisten...

– Mi baj, Steve? Mondd el.

– Azt hiszem, félek.

– Ugyan már! Nem félsz.

– Azt hiszem, igen. Teddy attól tart, hogy egy nap bekapom a fegyverem csövét. Elmondom neked, mi az igazság...

– Ne is mondj ilyeneket! Mindketten elhallgattak. Carella a kezére meredt.

– Azt hiszem, félek — mondta ismét. – Tényleg.

– Ugyan már. Mitől félsz?

– A haláltól. Attól, hogy megölnek.

– Mindannyian félünk tőle.

– Nagyon közel voltam hozzá, Meyer.

– Időnként mindannyian nagyon közel vagyunk hozzá. O'Brien minden áldott nap.

– O'Brien egy igazi tökös zsaru. És az ő mellkasán még soha nem ült oroszlán.

– Ettől félsz? Hogy még egy oroszlán ráül a mellkasodra? Ugyan már, Steve!

– Csaknem bekapta a fejemet. Éreztem a leheletét az arcomon, éreztem a szagát. Még egy-két pillanat, és az állkapcsa összecsukódik rajtam. Még soha nem álltam ilyen közel a halálhoz.

– És nem is fogsz. Nem az afrikai dzsungelben vagyunk. Ugyan már. Ez város, Steve. Itt nem futsz össze oroszlánokkal az utcán,

– Minden éjjel arról az oroszlánról álmodom, Meyer. Minden egyes kicseszett éjjel azt az oroszlánt látom álmomban. Izzadtan ébredek, remegek, Meyer. Rettegek, hogy ismét megtörténik. És legközelebb...

– Nem baj, ha félsz – mondta Meyer.

– Ha zsaru vagy, akkor igen. -Mind félünk.

– Zsaruknak nem szabadna.

– Nemcsak a zsaruk. Mindenki. Valamennyien félünk, Steve. Ha megint találkozol egy oroszlánnal, nézz a szemébe! Nézz farkasszemet vele! Carella keze remegett.

– Ugyan már – mondta Meyer. Kicsusszant a padról, megkerülte az asztalt, leült a barátja mellé, és átkarolta. – Ugyan már, Steve! Ekkor lépett be Tito Gomez.

– Milyen megható látvány.

– Kapd be magadnak! – tanácsolta Meyer.

– Így beszélni... Nem találom Wiggyt. Fogalmam sincs, hol lehet. Most mi legyen?

 

 

WIGGY MÉG MINDIG Halloway komputerénél ült. Volt egy ANYA nevű mappa, amit nem tudott kinyitni, mert amikor kétszer ráklikkelt, a gép kérte a jelszót. De amikor rákattintott a BOSZORKÁNYOK ÉS SÁRKÁNYOK mappára – először azt hitte, valami játék lesz -, az kinyílt, és egy sor file jelent meg, ilyen nevekkel, hogy ADA és SHANE és DIANA és EM és TESSIE és RONI és BELA és GINA. A B&S hurrikánok követésével is foglalkozik, vagy véletlenül Halloway kis magántelefonkönyvére bukkant, ahol a pipik számait tárolja a ravasz vén csirkefogó? Vagy az írók nevei volnának, akiket a cég kiadott? De akkor miért keresztnéven említi őket. Sőt becenéven.

Wiggyt elöntötte a kíváncsiság. Kétszer rákattintott a TESSIE nevű file– ra, mert így hívták az első lányt az életében, akit sikerült rádumálnia, hogy megnyalogassa a Túró Rudit, tizenhárom éves kiscsirke volt, valahonnan délről költöztek föl a nagyanyjával. De a file-ban egy szó sem volt lányokról, sem huncutkákról, sem huncut K-król. Ezzel szemben volt bőven információ a West Side Limousine Corpora-tionról, ami a jelek szerint a Bratney and Shriver leányvállalata volt, és rengeteg utat bonyolított le a város két repülőterére, egyet a másik államba a folyó túloldalán, nem is beszélve a kirándulásról Diamondbackbe karácsonyéjjel.

Wiggy csak azt nem értette, miért nevezik TESSIE-nek a taxitársaság file-ját, aztán rájött, hogy a WEST SIDE szóban két S van, azonkívül egy T, és – no lám – egy I meg egy E! A kedves kis TESSIE ott kucorog egy WEST SIDE limo hátsó ülésén. Rákattintott az EM jelű file-ra.

Narkódílerek részletes listáját találta benne. Az ő diamondbacki kis üzlete olyan volt ehhez képest, mint a nagyáruház mellett egy útszéli bódé, ahol limonádét árulnak. Időpontok, helyek, megvásárolt kilók és az értük fizetett dollárok. Wiggy nem lepődött meg, hogy van ilyen lista; valahol mindenkinek van valami nyilvántartása. A saját tranzakcióit egy Happy Days komputerlemezen tárolta, amelyet a WW2 jelszóval lehetett kinyitni. Nem a World War II, a második világháború miatt, hanem a kezdőbetűi és a szü... hirtelen kapcsolt. A BOSZORKÁNYOK ÉS SÁR– KÁNYOK a Bratney and Shrivert jelenti.

A könyvkiadó által Mexikóban az elmúlt két évben megvásárolt kábítószer házi könyvelése. És Wiggy arra is rájött, hogy az EM név betűi megtalálhatók a MEXIKÓ-ban, ahogyan az TESSIE is el van dugva a WEST SIDE-ban, pontosabban a szó első két betűje megfordítva, és most már azon tűnődött, a BOSZORKÁNYOK ÉS SÁRKÁNYOK mappában levő lánynevek közül hány rejthet más, hosszabb szavakat, amíg nem jön valaki, aki ilyen okos, mint ő, és rájuk bukkan.

Sorra nyitotta ki a file-okat.

Amikor végül a DIANA file-ra kattintott, elkerekedett a szeme. Diamondbackról olvasott, arról a helyről, ahol az ő kis szemétdombja volt, a külvárosi gettóról, ahová Jerry Hoskins, alias Frank Holt eljött eladni száz kulcs, Mexikóban vett, első osztályú kokaint.

DIAMONDBACK.

Egy szende, fehér kislány, DIANA rejtőzik a fekete lyukak legfeketébbjében.

Olyan izgalomba hozta, amire rábukkant, hogy hirtelen pisilnie kellett. Felkapta a Cobrayt a földről, a lába mellől, végigsietett a folyosón az irodaépület hátsó részében levő férfimosdóba.

A Végzet istennői, a két nővér és két nagyon magas, nagyon széles fekete férfi ebben a pillanatban lépett be a Headley Building hátsó bejáratán a sikátorból, melynek falán PARKOLNI TILOS! – TŰZVÉDELMI SÁV! tábla díszelgett. Ez alkalommal mindkét lány, Sheryl és Toni kezében is – a valódi nevük mellesleg Anna és Mary Jo volt – fegyver volt, csövén hangtompítóval.

Akárcsak a két fekete kezében.

 

 

WIGGY NEM HALLOTTA A LÖVÉST, mert mindegyik fegyver hangtompítós volt.

Csak a sikolyokat hallotta.

Nem a két mexikói sikoltott, ők másodpercekkel azután, hogy a gyilkosok beléptek a konferenciaterembe, már halottak voltak. Charmaine, a recepciós és Betty Alweiss a művészeti részlegről sikoltott. Karen Andersen nem. Főnöke és alkalmi szeretője mellett megtanulta, hogyan legyen hidegvérű és érzelemmentes.

– Még egy van – mondta Halloway.

Wiggy akkor már az épület oldalán, a tűzlépcsőn kapaszkodott lefelé.

A VÉGZET ISTENNŐI minden szégyenérzet nélkül mezítelenre vetkőztették a két mexikóit, és egy viaszosvászonba tekerték. Fekete társaik lecipelték a tűzlépcsőn a holttesteket, és berakták egy fehér Mercedes-Benz ML320 csomagtartójába, aztán kivitték egy Sands Spit-i szeméttelepre, nem messze a reptértől. Halloway úgy okoskodott, hogy a mexikóiakat nem fogják azonosítani, nem is fognak hiányozni senkinek.

Fél öt körül – akkoriban, amikor Carella távozott az őr-szobáról -Anna és Mary Jo visszaindult Diamondbackbe, hogy megkeresse Walter Wigginst.

Ez alkalommal az volt a parancs, hogy öljék meg.

 

 

CARELLA NEM SOKKAL ESTE HAT UTÁN érkezett meg Riverheadbe, az anyja házához. A kocsibehajtón megpillantotta a húga kocsiját, és leparkolt mögötte. Az ablakon át látszott a karácsonyfa izzóinak ragyogása. Legalább húszcentis hó borította a járdát az ajtó előtt, és még mindig esett. Carella felment a lapos lépcsőn, megnyomta az ajtófélfán levő gom– bot, és már hallotta is bentről az ismerős harangjátékot. Várt.

Hópelyhek borították a haját és a vállát. Már éppen újra csöngetni akart, amikor kinyílt az ajtó.

– Szia! – Az anyja megölelte. – Kalapot kéne hordanod.

– Tudom. Mondtad már.

– Hatéves korod óta hiába mondom, hogy vegyél sapkát.

– Három – helyesbített Carella.

– Gyere be! Angéla már itt van.

– Láttam a kocsiját.

– Gyere be.

Követte anyját a házba. Ebben a házban nőtt föl. Ezt a házat nevezte otthonának gyerekkorában, serdülőkorában és ifjúkorában is. Otthon.

Most valahogy idegennek tűnt, kisebbnek és kedélytelennek. Talán, mert apám már nem él itt, gondolta. Angéla a nagy ebédlőasztalnál ült, és vö– rösbort ivott. Vele szemben egy másik pohár is volt az asztal túloldalán. Amikor gyerekek voltak, rengetegszer bújtak ez alá az asztal alá. Emlékezett a vasárnap délutáni filléres pókerpartikra, amikor ő meg Angéla ide bújtak az ebédlőasztal alá. Egyszer a húga betörte a fejét egy levéltárca csatjával. Annyira begurult, hogy azt vágta hozzá. De arra nem emlékezett már, mivel haragította fel ennyire. Valamivel, amit viccből mondott. Sráckorában imádta a húgát. Még mindig szerette. Megcsókolta az arcát.

– Milyen volt a forgalom? – kérdezte a húga.

– Elég rossz. Csúszik az út.

– Egy kis bort, Steve? – kérdezte az anyja. – Vagy valami erősebbet?

– Egy kis bort kérek – felelte.

Leült Angéla mellé. Odakinn zuhogott a hó. Nem messze lakott innét, de máris szinte járhatatlanok voltak az utak. Carella kezdte bánni, hogy nem egyenesen hazament az irodából. Az anyja hozott egy pohár bort, és leült vele és Angélával szemben az asztal túloldalához. Valamennyien felemelték a poharukat.

– Salute– mondta anyja olaszul.

– Cheers– mondta Carella.

– Egészségünkre – mondta Angéla. Ittak.

– Nos – szólalt meg Angéla.

– Szóval – szólalt meg az anyja. És mindketten mosolyogtak.

Carella az asztalon át anyjára nézett. Aztán oldalra fordult a húga felé. – Mi van?

– Együtt megyünk férjhez – jelentette be Angéla.

– Kettős esküvő lesz – így az anyja.

– Én és Henry, anya és...

– Nem akarom hallani – szólt közbe Carella.

Már állt, maga is meglepődött a dolgon, nem is emlékezett rá, mikor pattant föl. Talán akkor, amikor mindketten mosolyogni kezdtek? Vagy talán akkor, amikor a fenyegető rettegés a szívéből felkúszott a torkába?

– Ülj le! – mondta az anyja.

– Nem, anya. Sajnálom, de...

– Ülj le, Steve!

– Nem. Nem akarom hallani, hogy férjhez mész ilyen hamar apa...

– Apád már csaknem.

– Nem akarom hallani! – harsogta Carella, és a húga felé pördült. – És azt sem akarom hallani, hogy hozzámész ahhoz az emberhez, aki...

– Mi a franc bajod van? – kérdezte Angéla.

– Hát persze. Fogalmad sincs! -Elment az...

– Ne érdekeljen, nekem mi bajom! Belétek mi ütött? Máris elfelejtettétek apát?! Hogy tudok itt ülni az ő házéban, és...

-Apa halott, Steve.

– Tényleg? Nahát! Mit gondoltok, mi ez az egész? Miről beszélünk? Hát mi az, amit most tesztek, ha nem az, hogy köptök apa sír.

– Ne merészeld! – dörrent rá az anyja.

– Anya, az ég szerelmére, ne viselkedj már úgy, mint egy diáklány! Te pedig ne bátorítsd! – harsogta, és ismét Angéla felé pördült. – Ha mindenáron hozzá akarsz menni ahhoz a seggfejhez, legalább annyi tisztesség legyen benned, hogy anyát kihagyod belőle.

Angéla a fejét csóválta.

– Persze, csóváld csak a fejed! Mert nekem nincs igazam, ugye?

Megismerkedik egy digóval, aki most szállt le a hajóról...

– Az én házamban nem – szólalt meg az anyja. – Ezt a szót az én házamban nem használhatod.

– Ó, bocsánat! Talán nem az? Tősgyökeres amerikai? -Azt hiszem, az az oroszlán szétmarcangolta az agyadat – mondta Angéla.

– Csak hagyd ki ebből azt akicseszett oroszlánt! – kiabált Carella.

– Az én házamban nem! – mondta az anyja, és képen törölte. Carella ránézett.

– Ne haragudj! – mondta az anyja. -Hát persze. Angélából hirtelen kitört a sírás.

– Mindössze az áldásodat akartuk.

– Hát nem kaptátok meg – mondta Carella. – Lehet, hogy ti ilyen könnyen elfelejtettétek apát, de én nem. Jó éjt, anya! Kösz a bort.

Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé, de az anyja utánaszólt:

– Nem vagyok diáklány már, Steve. Carella nem állt meg, hátra sem nézett.

– Szeretem, és hozzámegyek.

Carella megmarkolta a kilincset.

– Akár tetszik neked, akár nem – mondta az anyja.

– Jó éjt! – Carella kinyitotta az ajtót, és kilépett a vadul kavargó hóesésbe.

 

 

A KIS MAGNÓ MÁR FORGOTT.

Tigo el sem tudta hinni, amit hall. Nem is akarta hallani, amit hall. Vissza akarta terelni a beszélgetést oda, ami miatt egyáltalán rá van tapasztva ez a szar. Azt akarta, hogy Wiggy végre december huszonharmadikáról beszéljen.

Aztán hirtelen az agyába villant: mi van, ha Wiggy most palira veszi?

Wiggy valahonnan rájött, hogy ő be van drótozva. Kitalál valami jó dumát, hogy elterelje magáról a szervet? Az biztos, hogy elég egy agyrém történettel jött. Tigo már kezdte sajnálni, hogy végül megtalálta Wiggyt.

– Te tényleg azt hiszed, hogy ez igaz? – kérdezte. – Mert nekem...

– Öreg, a két szememmel láttam a komputerükben.

– Úgy hangzik, mint valami sci-fi, érted? – vitatkozott Tigo. – Ott van az a másik mappa, amit ANYÁ-nak hívnak, és nem tudod kinyitni, mert jelszó kell hozzá, és aztán az a rengeteg pénz, meg a narkóüzletek mindenütt, és ezek az emberek, akik a világon mindenütt zűrt kavarnak, és itt, Diamondbackben is szarakodnak, szóval az egész olyan, mintha valami filmben láttad volna, érted már?

– És rohadt jó kis film lenne, az tuti, de igaz, öreg. A komputerükben volt – mondta Wiggy.

– Talán nem lehet szemét a komputerükben? – Tigo vállat vont.

– A lényeg, hogy most mit csináljunk, Tigo? Ide figyuzz, ezek az alakok a mieinkkel cseszekednek.

Tigo nemigen érezte úgy, hogy bármi módon köze lennek azokhoz az emberekhez, akiknek anyagot adnak el. Lehet, hogy Wiggy a sajátjaiként gondolt a vevőire, de Tigo nem osztotta az érzéseit. Az igazat megvallva, ha pénz van abban, hogy anyagot pörgetnek itt, a rendőrök előtt, nem érdekli, kitől vették a szart, és hogy hol és kinek adják el a végén.

Igazából nem akart mást e percben, csak arról beszélni, amiért idejött, hogy aztán visszamehessen a rendőrségre, és zsebre tegye a jutalmat. Úgy tervezte, hogy visszavonul a narkóüzletből...

Nem is sejtette még, milyen közel van hozzá.

.. .mihelyt a kezében van a lóvé, amit a parancsnok az értékes információkért ad. Úgyhogy ki nem szarja le, milyen összeesküvésre bukkant Wiggy valaki komputerében! Nem is akart tenni semmit ellene, már ha létezett, amiben erősen kételkedett, mert Wiggy sztorija nagyon kamuszagú volt. Finoman, nehogy túl rámenősnek vagy kutakodónak tűnjön, kérdezte: – Figyelj, öreg, milyen érzés volt megölni azt a pofát karácsonykor?

– Szerintem szólni kell a rendőrségnek – szólalt meg Wiggy. – El kell mondani nekik.

Azzal fel is pattant a székből, és egyenesen a telefonhoz lépett.

Carella hazafelé tartott, amikor a kocsijában megszólalt a mobilja. Ollie

Weeks hívta.

– Hármat találhatsz – mondta.

– Szabad a gazda.

– Épp az előbb hívott föl Walter Wiggins.

– Micsoda?

– Úgy bizony.

– Az, akit Gomeznek magnóra kell venni?

– Pontosan.

– Az, aki talán megölte Jerry Hoskinst?

– Személyesen.

– Vallomást akar tenni?

– Nem hiszem. De beszélni akar velünk.

– Miről?

– Valami nagy összeesküvésről.

– Aha – morogta Carella

– Úton vagyok az 1280 Decaturba. Van kedved eljönni? Carella a műszerfal órájára pillantott.

– Adj fél órát!

 

 

ANTONIA BELANDRESRE mély benyomást tett, hogy Willnek ebben a hóesésben is sikerült idetalálnia. A férfi tréfából azt mondta, hogy azelőtt Alaszkában kutyaszánt hajtott, és a nő, ki tudja, miért, de elhitte, és még nagyobb elismeréssel nézett Willre. Struthersnek immár két hazugsággal is el kellett számolnia. Csak remélhette, nem veszti el a nőt, amikor bevallja, hogy nem rendőr hadnagy, és soha életében nem járt Alaszkában.

Taxinak nyoma sem volt, amikor kiléptek a házból. Will szándékosan egy olyan olasz éttermet választott, amely a nő lakása közelében volt a South Shelbyn, de nagyon esett, és Will kénytelen volt arra kérni Antóniát, hogy gyalog tegyék meg a hatsaroknyi távolságot, különben elveszíthetik a fog– lalt asztalt.

– Ne butáskodjon, hadnagy! Imádok gyalogolni. Hadnagy, gondolta

Struthers. Mi lesz ebből?

Mint kiderült, kár volt aggódni a helyfoglalás miatt. Az étterem csaknem üres volt. A tulaj úgy nyüzsögte körül őket, mintha a polgármester és a felesége merészkedett volna ki a hóviharba, hogy ide jöjjön. A ház borkülönlegességével kínálta őket, aztán az aznapi ajánlatukat sorolta, és mind nagyon jól hangzott. Antonia osso buco – t dinsztelt borjúlábszárat rendelt. Will milánói borjút, amiről kiderült, hogy rántott borjúszelet.

– Mellesleg nem vagyok rendőr hadnagy – szólalt meg, amikor már mindketten megittak egy pohár bort, és újra-töltötte a poharaikat. – Sőt nem is vagyok rendőr.

– Ó – mondta a nő.

– Ez az igazság. Igyunk az arany nappalokra és bíbor éjszakákra – s a nő poharához érintette a sajátját.

– Hol tanulta ezt a pohárköszöntőt? Arany nappalok és bíbor éjszakák?

– Szingapúrban.

– Én is.

– Akkor igyunk rájuk! – javasolta Will.

– Igyunk rájuk. Az arany nappalokra és bíbor éjszakákra.

Ittak.

– Akkor mi dolga volt azzal a sok nyomozóval? – kérdezte Antónia. – Ha nem rendőr?

– Hát, velük voltam – mondta Struthers.

– De mivel foglalkozik, ha nem rendőr?

– Igazából betörő vagyok.

– Tényleg?

– Aha – és Will vállat vont.

– Letartóztatták betörés miatt? Erről volt szó?

– Nem pontosan.

– Akkor mi történt?

– Azt hitték, hogy hamis százdollárossal fizettem.

– Ez volt a szuperbankó, amit megvizsgáltam?

– Azt hiszem. Az biztos, hogy nekem valódinak tűnt. Azt hiszem, ezért is engedtek el.

– Hogy érti ezt?

– Hát úgy, hogy ők is beugrottak neki. Szóval, ha ők nem tudják megmondani, hogy hamis, akkor én honnan tudjam?

– Azelőtt bankban dolgozott, nem?

– Igen, de még soha nem láttam hamis pénzt. Azt mondták, vádat emelhetnének ellenem hamis pénz terjesztése miatt, de elvégre karácsony van, vagy mi a fene. így aztán elengedtek.

– Szóval, ha jól értem...

– Ez az igazság...

– ...maga közönséges tolvaj?

– Nem. Betörő vagyok. Az nem olyan közönséges. Antónia felnevetett. Will úgy gondolta, ez jó jel.

– Azonkívül van néhány tervem, és azok sem közönségesek – mondta.

– Ó! Miféle tervek?

– Majd később elmondom.

Antónia arra gondolt, hogy ezeknek a titokzatos terveknek nyilvánvalóan közük van a szexhez. Arra célozhat, hogy ma este ágyba bújhatnának. Vacsora után. Miközben odakinn dühöng a hóvihar. Nem is olyan rossz ötlet. Leszámítva, hogy ez a férfi közönséges tolvaj. Vagyis betörő.

– Mi tesz egy betörőt olyan különlegessé? – kérdezte.

– Először is az, hogy olyanok vagyunk, mint az orvosok.

– Mint az orvosok?

– Igen. A mottónk, hogy „ne árts". Mindent megteszünk, nehogy ártani kelljen valakinek. Látjuk, hogy a lakásban ég a villany, azt hisszük, van odahaza valaki, és elkerüljük a helyet, mintha pestises volna.

– Miért?

– Most mondtam. Nem akarjuk, hogy valami idős hölgy hangosan sikoltozni kezdjen, és kénytelenek legyünk bántani. Ne árts! Akkor a büntetés is más. Ha az ember bánt valakit, amikor a lakásban van, vagy akár csak fegyver van nála, betörés kettesből betörés egyesbe ugrik az ügy. A tárgyaláson tíz évet jelent a különbség.

– Látom, nagyon jól tudja – mondta Antónia.

– Persze. Elég régóta csinálom.

Antónia maga sem értette, miért ül még mindig itt. Ez a férfi most vallotta be neki, hogy betörő. Tolvaj.

– Azt hittem, bankban dolgozott – mondta.

– Valamikor rég. Még kölyök voltam, amikor világgá mentem.

– És mégsem látott soha szuperbankót?

– Soha.

– Meglep. Elég sok forog Délkelet-Ázsiában.

– Ha igaz, amit mond, elég sok forog mindenütt.

– Honnan szerezte azt a bankót, amit be akart váltani?

– Loptam.

– Miért is nem csodálkozom? – forgatta Antónia a szemét.

– Semmi gond. Nem sokan vacsoráznak betörőkkel.

– Milyen mázlim van.

– Még az is lehet – mondta Struthers.

Antónia még mindig arra gondolt, hogy a férfi a szexre céloz. Amit még mindig határozottan jó ötletnek tartott.

– Tudja, egy nőt megettek az oroszlánok a Grover Parkban. Az ottani állatkertben. Nem látta a tévében?

– Nem. De az újságban olvastam.

– Hát tőle loptam a pénzt.

– Híres ember lett.

– Őlett híres. Nem mindenkit esznek meg oroszlánok.

– Mit gondol, mit kereshetett az oroszlánketrecben?

– Fogalmam sincs. Csak egyszer beszéltem vele életemben.

– Ugye magának semmi köze a...

– Mit képzel? Mondtam, hogy betörő vagyok!

– Aha. Kezdem megérteni – mondta Antónia. Megérkezett az étel. Antónia egy ideig elgondolkodva hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Maga mit tenne az én helyemben?

– Hogy érti ezt? .

– Lefeküdjek magával, tudva, hogy betörő? Vagy egyem meg szépen a vacsorámat, és menjek haza, mint egy jó kislány?

– Mindkettőt megteheti – javasolta Will.

 

 

TITO GOMEZ MÁR NAGYON IDEGES VOLT.

Wiggy most közölte vele, hogy a nyomozó, aki idejön, ugyanaz, mint aki a mellkasára ragasztószalagozta a magnót.

– Hát ez óriási! – mondta Tigo. – Maga Olivér Wendell Weeks nyomozó a 88-as körzetből.

– Biztos láttad már az utcán – mondta Wiggy. – A Dagadt Ollie. Nagy, kövér fazon.

Ez nem vicc, gondolta Tigo.

A gond az volt, hogy Wiggy azt hitte, szívességet tesz a rendőrségnek, amikor a zsaruk nem akartak tőle mást, mint bekasztlizni gyilkosságért. Tigo ráadásul nem is figyelmeztethette, milyen veszélyes az a dagadt csirkefogó, mert akkor azt is el kéne dalolnia, hogy maga is felkereste a rendőrséget, és némi kápé fejében ő is felajánlotta, hogy szívességet tesz, és ott egy magnót tapasztottak rá, hogy csak a szőrével tudja majd lehúzni, és e percben ezért ül itt, és próbál kicsalni némi információt, amire aztán hivatkozhat, ha a Törvény megérkezik, és a szar a ventilátorba ér.

– El akarod mondani neki, hogy narkódíler vagy? – kérdezte.

– Nem kell elmondanom.

– Akkor honnan tudod, hogy azok az emberek anyagot árulnak itt?

– Hallottam.

– Honnan hallottad volna, Wigg?! El akarod mesélni a zsaruknak, hogy ez a Hoskins idejött karácsonykor, eladott neked száz kulcs kokót, hogy szétoszd a kisklambóknak az utcán?

– Nem, de...

– El akarod mesélni neki, hogy tarkón lőtted a tagot, és beraktad egy kukába? Ezt akarod mondani, Wigg?!

– Azt fogom mondani nekik, nem helyes, amit ezek a szarjankók csinálnak a mieinkkel.

– Sok a gonosz ember ezen a világon – sóhajtott Tigo. Arra gondolt, hogy ugyan Jerry Hoskins hozta el a szart Mexikóból és adta el Wiggynek, de Wiggy adta tovább, hogy aztán eljusson az anyag az „övéihez" az utcán. És Wiggy még mindig nem mondott egy rohadt szót a karácsonyi gyilkosságról. Tigo épp újra próbálkozni akart, hadd szóljon, ahelyett hogy azon a sok narkóson sajnálkozna, aki ezen a gonosz világon tönkreteszi magát, amikor Wiggy megszólalt: – Tudod, hogy mit jelent a Shane név?

– Aszondod, Shane?

– S-H-A-N-E – betűzte Wiggy. – Tudod, milyen szóban van elrejtve?

– Nem. Bevallom, nem – mondta Tigo.

– Pénzhamisítás. Ez a szó. Jól megnézed, látod, hogy benne van a Shane. Az ember rákattint a névre, és már ott is van Shaneföldön. Akarod hallani, vagy hülye akarsz maradni egész életedben?

Tigo semmi mást nem akart hallani, csak azt, hogyan ölte meg Wiggy Hoskinst, de hülye sem akart maradni egész életében. Fáradtan bólintott, és hallgatta Wiggy kalandjait Shaneföldön. Aztán szép lassan közelebb hajolt. A szeme szép lassan elkerekedett. Most már feszülten figyelt, telje– sen lekötötte, amit hallott. Aztán lépések közeledtek a folyosón. Az ajtó felé fordult. A következő pillanatban fegyverropogás hallatszott, és az ajtó kiszakadt a zsanérból.

Steve Carella ebben a pillanatban kanyarodott be a Decatur Avenue-ra, és fogalma sem volt róla, hogy nemsokára egy újabb oroszlánnal találkozik.

 

 

TIGO AZ ABLAK FELÉ ROHANT, még mielőtt a két szőke hölgy berontott volna a szobába. Valahol a háta mögött Wiggy sikoltott fájdalmában. Tigo fejjel előre átvetette magát az ablaküvegen, és szilánkzuhatag közepette esett a tűzlép-csőre. A lakásból újabb lövések hallatszottak.

– Az ablak! – kiáltotta az egyik nő, de Tigo addigra felpattant, és rohant lefelé a létrán. A vasfokokat hó borította, csúsztak a lába alatt. Kis híján elvesztette az egyensúlyát, csaknem átesett a korláton, de rohant tovább, csúszott, majdhogynem repült lefelé a fokokon, s fölötte a szőkék az automata fegyverekkel lőttek rá, golyók záporoztak körötte, csendültek a tűzlépcső vasának csapódva. Tigo vagy két métert ugrott lefelé, bicegve futott tovább a hátsó udvar felé. A szőkék még mindig tüzeltek, ő pedig már a két udvart elválasztó kerítésen mászott, mire a nők végül belőtték a távot. Körötte szakadt a fa, aztán golyók csapódtak a hátába, amikor már fenn volt a kerítés tetején. Egy másik golyó a jobb kezén ment keresztül. Lezuhant a földre, cikcakkban menekült az épület melletti sikátorban, véres kezét testéhez szorítva, de futás közben így is vér csorgott a kezéből és a mellkasából a fehér hóra.

A hó távol tartotta az embereket az utcáról.

Kibotorkált a sikátorból, elesett, ismét feltápászkodott.

Hátrafordult, elesett ismét, aztán kúszni kezdett a sarki lámpaoszlop felé.

Vagy két-három perce feküdt a lámpa alatt, amikor egy magas férfi futott oda hozzá a sarok felől. Nem volt rajta sapka. Tigo nem tudta, a lövések miatt jött-e, vagy valami más zűr is volt a kéglin. Csak azt tudta, mennyire örül neki. Aztán a férfi letérdelt mellé. Tigo most már megis– merte.

– Tudod, ki tette ezt veled? – kérdezte Carella. Tigo bólintott.

– Ki, Tigo? El tudod mondani?

Carella oroszlánja Tigo vérének nyomát követve közeledett.

– Anya – mondta Tigo.

– Az anyádlőtt le...?

– Shane – mondta Tigo.

– Igy hívják anyádat?

Carella oroszlánja már futott feléjük a sikátor felől.

– Diana – motyogta Tigo.

– Nem értem...

De Tito Gomez addigra halott volt.

És Carellára már csaknem rávetette magát az oroszlánja.

Carella épp idejében fordult meg, hogy lássa a feketébe öltözött alakot, kezében összetéveszthetlenül egy AK-47-essel.

Ha megint találkozol egy oroszlánnal, nézz a szemébe! Nézz farkasszemet vele!

De ez nőstény oroszlán volt.

Mindössze egyetlen pillanat volt, amíg a meglepetés megfosztotta az éberségtől, és lelassította kezét, de a szőkének nem is volt több előnyre szüksége. Carella egyetlen szívverés alatt három dolgot is megfigyelt. Egy autó kanyarodik be az utcába. A szőke a feje felé fordítja a fegyvert. Egy férfi száll ki a kocsiból.

A szőke épp meg akarta húzni a ravaszt, amikor Dagi Ollie Weeks hátba lőtte, hogy a saját lábnyomába zuhant.

– Ez már kettő, Steve – mondta Carellának, és rávigyorgott a kavargó hópelyheken keresztül.

11

HÁT EZÉRT NEM FEKÜDTEM még egyszer sem lekurvával, gondolta Will. Ha olyan nővel bújik ágyba az ember, akinek fizetni kell, a nő utána már kapja is fel a ruháját, kösz, jól éreztem magam, és már rohan is el. Nyilván. De egy ilyen nővel, mint Antónia Belandres, az ember még szombat reggel is együtt van, narancsdzsúszt és kávét iszik, csokoládés croissant-t eszik, amiért az előbb szaladt le a pékségbe, és az egész...olyan intim. Szexet kaphat az ember egy kurvától, de ezt az intimitást nem. Will így gondolta.

Antónia mindössze egy kis selyem fésülködőköpenyt viselt, amelyet Will szekrényében talált. Will nadrágot és inget, amit akkor kapott magára, amikor lement a croissant-ért. Kevéssel múlt fél tizenegy. A havazás elállt, és ragyogóan sütött a nap. Tisztán, fehéren csillogott az utca. Ké– sőbb elmehetnének sétálni egyet, javasolta, és Antónia egyetértett vele. Azt mondta, nagyon jólesne. Will mosolygott, és bólintott. Antónia pedig visszamosolygott rá.

A tervéről nem beszélt, csak amikor már ismét ágyban voltak, és miután ismét szeretkeztek. A nő hozzábújt, a takarót magukra húzták, az ablakon még ott voltak a zúzmara rajzai, de napsugár csillogott az üvegen.

– Tudom, hogy lehetnénk mindketten milliomosok – szólalt meg Will.

 

 

– HOGYAN?

Fekete haja szétterült a párnán. Barna szeme tágra nyitva. Semmi smink, és egy, a karácsonyi ajándékát váró gyerek tekintete.

– A bankókkal.

– Milyen bankókkal? – kérdezte Antónia.

– A szuperbankókkal.

– Hogy érted ezt?

– Te mondtad, hogy minden gyanús bankjegyet továbbküldtök a Federal

Reserve-be.

– Igen? .

– Ezt mondtad a nyomozóknak.

– Igy van. Ezt is csináljuk.

– Ha valaki behoz egy pénzt, amit gyanúsnak találtok...

– Továbbküldjük a Fednek.

– Elkobozzátok a pénzt, igaz?

– Igaz.

– És adtok az illetőnek cserében valódi pénzt?

A titkosszolgálat pontosan ezt tette a nyolc lepedővel, amit tőle vittek el.

De Struthers ezt nem tudta.

– Természetesen nem. Ezzel valósággal jóváhagynánk a pénzhamisítást.

– És adtok elismervényt a pénzért?

– Nem, ha biztosak vagyunk benne, hogy a pénz hamis – felelte Antonia. -

Ez esetben egyszerűen kivonjuk a pénzt a forgalomból.

– Akkor is, ha az illetőnek fogalma sem volt róla, hogy hamis?

– Szar ügy.

– Na és mi van akkor, ha nem vagy biztos benne, hogy hamis? Ha egyike azoknak a bankóknak, amiket el kell küldened a Fednek?

– Igen, akkor adunk elismervényt.

– És ha aFed úgy dönt, hogy hamis?

– Nem kapjuk vissza. Egyszerűen értesítenek, hogy kivonták a forgalomból. Mi pedig értesítjük az ügyfelet, és vége.

– Na és ha azt mondják, valódi?

– Akkor visszaküldik hozzánk, mi értesítjük az ügyfelet, ő pedig bejön a pénzéért. És semmi kára.

– Oké, de mi van akkor, ha nem küldöd el a gyanús bankót a Fednek? Ha egyszerűen csak átveszed az ügyféltől, adsz neki egy elismervényt... és megtartod a pénzt?

– Megtartom?

– Igen. Aztán két hét múlva, vagy amennyi idő általában kell ahhoz, hogy aFed értesítsen...

– Attól függ.

– Két-három hét, mindegy, felhívod az ügyfelet és közlöd, hogy sajnáljuk, a bankjegy hamis volt, és a Fed elkobozta. Viszlát, és sok szerencsét. Antónia ránézett.

– De hát ez lopás — mondta.

– Igen. De nem valódi pénzt lopnál. Antónia még mindig rámeredt.

– Hamis pénzt lopnál – magyarázta Will.

– Mi a különbség? – kérdezte Antónia. – Nem látok különbséget.

– Pontosan erről beszélek. Ha senki nem látja a különbséget, tonnaszámra használhatjuk a hamis pénzt, mintha valódi volna. Bármit veszünk, hamis pénzzel fizetünk.

Jerry Hoskins pontosan ezt próbálta eljátszani a mexikóiakkal. De Will persze ezt sem tudhatta.

– Nekem még mindig lopásnak tűnik – mondta Antónia.

– Nincs abban semmi rossz – felelte Will, és ismét megcsókolta.

– Szereted a hegedűzenét? – kérdezte a nő.

 

 

Dagi Ollie evett. És közben figyelt.

Magához képest alig csipegetett. Ami azt jelenti, hogy egy hamis szendvicset rágcsált, amin mindössze vaj, mustár és egy kis savanyúság volt, hozzá krumplis fánkot és egy banánt, mellé kávét kortyolt, de közben a szalagot figyelte, amelyet a kis magnóból vettek ki. A gép akkor is működött, amikor az ismeretlen szőkeség – jelenleg kórházban és még mindig ismeretlen – lelőtte és megölte Tigót. Carella tonhalas és paradicsomos szendvicset evett fehér kenyérből, és hozzá egy pohár tejet ivott. A két nyomozó a 87-es kihallgató-szobájában üldögélt. Ollie elég sok időt töltött itt újabban, most, hogy már kétszeresen is felelős volt Carella életéért. Carella nagyon remélte, nem Ollie menti meg harmadszor is az életét, ha kell, különben állandó tartozék lesz itt. Ollie sokkal jobban élvezte az evést, mint a szalagot.

A rendőrségi kazettákkal az a baj, hogy csak igen ritkán érdekesek. A moziban vagy a tévében, vagy ha az ember már nagyon kétségbeesett és könyvet vesz a kezébe, általában van egy követhető történet. Egy ilyen szalagot lehallgatni olyan, mint amikor az ember ott van másokkal egy szobában, akik összevissza locsognak, csak olyankor az embernek nem mindig tűnik föl, mennyire unalmasak. De amikor az ember lehallgat egy ilyen kazettát, nagyon is tudatában van annak, hogy arra vár, hogy ezek az emberek mondjanak már végre valamit, amit fel lehet használni ellenük: Általában egy ember van a társaságban, aki be van drótozva, és a másiknak vagy a többieknek sejtelmük sincs arról, hogy minden szavukat fölveszik. így aztán összevissza hablatyolnak mindenről, ami eszükbe jut, az ember meg a hüvelykujjával a seggében várja, hogy végre történjen va– lami. Bár Ollie nem sokat olvasott, most, hogy nekiállt megírni az évszázad thrillerét, immár mindent tudott a dramaturgiáról. Az igazat megvallva jóval könnyebbnek találta az írást, mint a „Night and Day" első három hangjegyét megtanulni. Nem is értette, hogyan lehet ennyit keresni ilyen szarokkal.

A szalagon, amit Gomez felvett, az volt a legérdekesebb, hogyhogy nem lőtte le Wiggins rögtön Tigót. Elég volt meghallgatni – ahogyan most Ollie és Carella tették -, az első pillanattól világos volt, hogy Tigo halászik, és ráadásul egy gyilkosság beismerését akarja kifogni. De Wigginsnek vala– mi más járt az agyában, és a nyomozók, miközben hallgatták a beszélgetést és ettek – Ollie banánja különösen ízletes volt a mustáros hamis szendviccsel -, egyre érdekesebbnek találták azt, amit Wiggins mondott, szemben Gomez ügyetlen kísérleteivel, hogy vallomást csikarjon ki belőle.

Mivel eddig csak Gomez hangját hallották, logikus módon eldöntötték, a két beszélgető közül melyik viseli a rejtett magnót és próbál halászni, és ebből sikerült levonniuk a következtetést, hogy a másik hang Wigginsé. És mivel mindkét nyomozó rengeteg ilyen beszélgetést olvasott már leírva, automatikusan kezdték így hallgatni, minden hangot megcímkézve. Őszintén kezdték halálra unni magukat Tigo suta kihallgatása közben, minden pillanatban azt várták, hogy Wiggy felkiált, hogy „Mi francot csinálsz, mi?" -és lelövi a hülyéjét, amikor Wiggy egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy belemászott a Bratney and Shriver komputerébe. Ollie szerette volna tudni, mit keresett ez az alak az ő jövőbeni kiadójánál, de Wiggins ezt nem magyarázta el. Inkább arról beszélt, mit talált a komputerben. Ollie Carellára pillantott. Carella vállat vont.

WIGGY: És az összes file-nak lányneve van. TIGO: Hogy érted ezt?

WIGGY: Rina és Bela és Ada és Gina meg Tessie, és amitől igazán

bekattantam... Diana. TIGO: Mint Di hercegnő?

WIGGY: Aha, de ez Diamondbacket jelent. Diamondback kódneve.

TIGO: Honnan tudod, Wigg?

WIGGY: Ott volt a PC-ben. A pofa nyitva hagyta, amikor megmutattam neki a vasat. D-I-A-N-A. Benne van a Diamondbackben, csak összekeverve és megforgatva.

TIGO: Figyelj már, ha a pofa kóddal védi, miért magyarázza el neked? WIGGY: Senki nem magyarázta el nekem, öreg. Magam raktam össze. Ahogyan a B-E-L-A az Libanon. G-I-N-A pedig Nicaragua.

TIGO: De miért csinálnák ezt, Wigg?

WIGGY: Hogy elrejtsék, mit csinálnak ezeken a helyeken. Öreg, ne érts félre. Én szarok rá, miket művelnek máshol. De amikor narkót vesznek Mexikóban, és itt adják el, Diamondbackben...

TIGO: Mi is itt árulunk anyagot, Wigg.

WIGGY: Az nem ugyanaz, öreg. Ezek egész más okból árulnak itt anyagot. Ezek szarnak ránk, feketékre, erről van szó.

TIGO: Hát, nem is tudom, Wigg. Úgy értem...

WIGGY: Mi a fenét nem tudsz? Most mondom neked, mi történik, akkor mit nem értesz?

 

Hosszú CSÖND VOLT A SZALAGON, Ollie nekilátott meghámozni egy újabb banánt. Ismét Carellára nézett, és az ismét vállat vont.

TIGO: Te tényleg úgy gondolod, hogy ez igaz? Mert nekem... WIGGY: Öreg, a két szememmel láttam a komputerükben. Ott volt előttem.

TIGO: Úgy hangzik, mint valami sci-fi, érted? Ott van az a másik mappa, amit Anyának hívnak, és nem tudod kinyitni, mert jelszó kell hozzá, és aztán az a rengeteg pénz, meg a narkóüzletek mindenütt, és ezek az emberek, akik a világon mindenütt zűrt csinálnak, és itt, Diamondbackben is szarakodnak, szóval az egész olyan, mintha valami filmben láttad volna, érted már?

WIGGY: És rohadt jó kis film lenne, az tuti, de igaz, öreg. A komputerükben volt.

TIGO: Talán nem lehet szemét a komputerükben?

WIGGY: A lényeg, hogy most mit csináljunk, Tigo? Ide figyuzz, ezek az alakok a mieinkkel cseszekednek.

 

ÚJABB HOSSZÚ SZÜNET.

– Ez meg mi a jóistenről beszél? – kérdezte Ollie.

– Pszt! – szólt rá Carella.

WIGGY: Szerintem szólni kell a rendőrségnek. El kell mondani nekik.

 

– Jó ÖTLET – mondta Ollie a magnónak. Tárcsázás hangja hallatszott. – Engem hív így Ollie. -Rájöttem.

Hallgatták a társalgást Wiggy oldaláról. Ollie kinyitott egy zacskó krumplis chipset. Carella kiitta a tejét. Aztán a kattanás hallatszott, ahogy

Wiggy letette a telefont. Ollie a zacskóba markolt.

WIGGY: Weeks már jön is. TIGO: Hát ez remek.

WIGGY: Biztos láttad már az utcán. A Dagadt Ollie. Nagy, kövér fazon.

 

– HÉ, VIGYÁZZ, HOGY BESZÉLSZ! – tört ki Ollie.

TIGO: El akarod mondani neki, hogy narkódíler vagy? WIGGY: Nem kell elmondanom.

TIGO: Akkor honnan tudod, hogy azok az emberek anyagot árulnak itt?

WIGGY: Hallottam.

TIGO: Honnan hallottad volna, Wigg?! El akarod mesélni a zsaruknak, hogy ez a Hoskins idejött karácsonykor, eladott neked száz kulcs kokót, hogy szétoszd a kisklambóknak az utcán?

 

– Ez AZ – mondta Ollie.

– Pszt! – szólt rá Carella ismét.

 

WIGGY: Nem, de...

TIGO: El akarod mesélni neki, hogy tarkón lőtted a tagot, és beraktad egy kukába? Ezt akarod mondani, Wigg?

 

– Ez AZ, MOST MEGFOGOD – drukkolt neki Ollie.

WIGGY: Azt fogom mondani nekik, nem helyes, amit ezek a szarjankók csinálnak a mieinkkel.

TIGO: Sok a gonosz ember ezen a világon.

WIGGY: Tudod, hogy mit jelent a Shane név?

TIGO: Aszondod, Shane?

WIGGY: S-H-A-N-E. Tudod, milyen szóban van elrejtve?

TIGO: Nem. Bevallom, nem.

WIGGY: Pénzhamisítás. Ez a szó. Jól megnézed, látod, hogy benne van a Shane. Az ember rákattint a névre, és már ott is van Shaneföldön. Akarod hallani, vagy hülye akarsz maradni egész életedben?

 

– LÓSZAR – vélte Ollie.

– Csak hallgassuk meg, mit...

– Hallucinál – mondta Ollie.

– Az ég szerelmére! – Carella leállította a magnót, és dühösen nézett Ollie– ra. Ollie ismét a chipses zacskóba túrt, Carella pedig lenyomta a visszatekercselés gombot. Ollie megbántottan pislogott.

WIGGY: ...akarod hallani, vagy hülye akarsz maradni egész életedben?

Tudod, mit csinálnak ezek a faszik? Hamis pénzt vesznek Iránban. Százdollárosokat. Olyan jó hamisítványok, hogy majd' leugranak a papírról. Ötven százalékért veszik, vagyis egy ilyen százasért ötven pénzt adnak, és ötvenet máris kerestek a bolton. Világos, haver?

TIGO: Figyelek.

WIGGY: Elviszik a hamis pénzt Mexikóba, ahol minőségi szart vesznek belőle. Emlékszel az anyagra, amit az a fehér fazon adott el nekünk karácsonykor?

TIGO: Akit lelőttél és a kukába dugtál?

WIGGY: Az a száz kulcs, amit együtt néztünk meg, emlékszel rá? TIGO: Emlékszem, hogy lelőtted a tagod. Tényleg, miért ölted meg, Wigg?

WIGGY: Szóval a lényeg, hogy ezt kamu pénzből vették, ember! Kétszer annyi anyagot kaptak, mint kellett volna, mert olyan pénzzel fizettek, ami nekik csak a felébe került. Látod már, milyen buli ez, ember? TIGO: Kár, hogy nem nekünk jutott eszünkbe, Wigg.

WIGGY: De nekünk itt, Diamondbackben, persze nem ötven százalék kedvezménnyel adták. Nekünk az egész árat ki kell fizetni. És abból a nagy haszonból, amit itt szereznek, pénzelik mindazt, amit világszerte kavarnak. Érted, mit beszélek? Öreg, mi jó pénzzel fizetünk nekik, ők meg arra használják, hogy valahol Afrikéban forradalmat csináljanak.

TIGO: De kik, ember? Kik ezek?

WIGGY: Nem tudom. De bármibe lefogadom, hogy ott a válasz abban az ANYA nevű mappában. Ha tudod a jelszót, öreg, akkor nemsokára pontosan tudod azt is, kik ezek a fazonok.

TIGO: De miért érdekel ez téged annyira?

WIGGY: Beléd meg mi ütött, Tig, teljesen elment az eszed?! Ezek teljesen kicsesznek velünk, alul-felül. Bezárod a Shane file-t, és rákattintasz a Dianára, és tudod, mit találsz a Diamondback fíle-ban? Megtalálod, mi a tervük velünk, öreg. Látod, mit csinálnak itt igazából, és látod, hogy a kör bezárul.

TIGO: Miért, mit csinálnak itt, Wigg? Bocs, de nem értem, hogy... WIGGY: Narkófüggő lakosságot csinálnak, öreg. Azt akarják, hogy a niggerek maradjanak a helyükön, ne tudjanak dolgozni, ne szavazzanak, ne csináljanak semmit, csak lőjék be magukat, és maradjanak nyugton. Újrakicseszett rabszolgákat csinálnak belőlünk.

TIGO: A szent szar!

WIGGY: Erről van szó. Ezért hívtam föl azt a dagadt zsarut. Tudniuk kell, mi megy itt, Tig. Valakinek meg kell állítani. TIGO: Már csak egy dolgot nem értek, Wigg. WIGGY: Mi az?

TIGO: Azok a fazonok Iránban. Akik valódi pénzt kapnak a hamisért...

WIGGY: Ki nem szarja le őket, öreg? Hát nem érted, mit beszélek? TIGO: Gsak elgondolkodtam, ők mit kezdenek a pénzzel, ez minden.

 

A MAGNÓBÓL DÖRRENŐ LÖVÉSEK megriasztották a két nyomozót. Ollie még a krumplis chipsét is elejtette. Az automata fegyver ropogásába sikolyok keveredtek. – Az ablak-kiáltotta egy női hang. Üveg törik. Hangos zihálás. Újabb lövések. Léptek kopogása a fémen. A zihálás egyre erősebb. Lövések megint. Döcögő léptek És végül Carella hangja hallatszik a magnóból.

 

CARELLA: Tudod, ki tette ezt veled? Ki, Tigo? El tudod mondani? TIGO: Anya.

CARELLA: Az anyád lőtt le...?

TIGO: Shane.

CARELLA: Igy hívják anyádat?

TIGO: Diana.

CARELLA: Nem értem...

MEGINT EGY LÖVÉS HANGJA. Hangos zihálás. OLLIE: Ez már kettő, Steve.

 

– Ki A FRANC AZ AZ ANYA? – kérdezte Ollie.

 

 

SVI COHEN A SZÍNPAD KÖZEPÉN állt, és elnézte a Clarendon Hall tágas, befelé hajló szárnyait, a zenekari szinttől fölfelé húzódó első és második emeleti páholyokat, a zsöllyéket és az erkélyt. Bár hatalmas termetű ember volt, most, az Egyesült Államok legtekintélyesebb koncerttermének arany ragyogásában törpének érezte magát. Itt robbant be a zenei életbe Jasha Heifetz, egy tizenhét éves orosz hegedűművész 1917-ben. Még tíz év sem telt el, és itt kápráztatta el a klasszikus zene világát egy Yehudi Menuhin nevű, tízéves csodagyerek hegedűstílusával, amely Kreisler eleganciáját, Elman hangzásának teltségét és magának Heifetznek a technikáját egyesítette. Innen, erről a színpadról hódította meg Amerikát a nagy orosz zongoraművésznő, Svetlana Dyalovich. Svi lenyűgözve nézett körbe a vörös szőnyeggel borított teremben.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezte Arthur Rankin ragyogó képpel. Rankin volt a filharmonikusok karmestere. A hatvanas éveiben járt, négyéves kora óta hegedült, harmincéves kora óta vezényelt, de ennek a Tel-Avivból jött harminchét éves zseninek a társaságában szinte megbénította a tisztelet.

– Majd meglátja, milyen a hangzás – ígérte.

– El tudom képzelni – mondta Svi.

A zenekar hangolni kezdett. A mai program Rossini művével, A tolvaj szarka nyitánnyal kezdődik. UtánaMozart no. 40-es g-moll szimfóniáját játsszák az este első részének befejezéseként. Tizenkét perc szünet következik, és a második részben Svi Cohené a színpad. A zenekar az elmúlt héten az összes darabot többször elpróbálta, de most először játssza majd Mendelssohn e-mollját az izraeli hegedűssel.

Rankin pálcájával kopogtatva csendet kért.

– Uraim. Szeretném bemutatni kitűnő vendégünket...

 

 

A TERV EGYSZERŰ VOLT.

Arra képezték ki őket, hogy a jó terv mindig egyszerű. A pénz egy részét hamis személyi okmányokra költötték.

Egy hamisító mester készítette őket, akit Bukarestben képeztek ki, és most az állam északkeleti részében egy kisvárosban él, s másodállásban antikvitásokat árul. Igazából útlevelet, zöld kártyát, vezetői engedélyt,társadalombiztosítási kártyát, hitelkártyát, mindazt, amire az embernek szüksége van, hogy szabadon mozogjon az Egyesült Államokban vagy akár az egész világon. Egy Cadillac márkakereskedőnél a folyón túl, a másik államban, Nikmaddu – az új jogosítványán levő hamis névvel – vett egy fekete DeVille szedánt. A kocsit a ma esti támadásnál használják, aztán Floridába viszik, és megszabadulnak tőle, mielőtt ők négyen elválnak egymástól. Akbar, Mahmud és Jaszim különböző gépekkel Zürichbe, Párizsba és Frankfurtba utazik, onnan pedig eltűnnek az arab világ távoli szegleteiben. Nikmaddu előbb Chicagóba megy, onnan San Franciscóba és végül Los Angelesbe. Ez a támadás, ebben a városban alig apasztja le pénzesbőröndje tartalmát. Az Egyesült Államokban máshol is kell a pénz a tevékenységükhöz. A világméretű terrorizmust – vagy ahogy Nikmaddu nevezni szerette: a felszabadító harcot – a pénz élteti. A pénz a motorja és az üzemanyaga is egyszerre.

Este hét negyvenötkor Akbar sofőregyenruhában a Ca-dillackel...

Az amerikaiak ezt a luxusautót Caddynek nevezik. Ezzel a szóval mondják azt a szolgát is, aki a golfütőket viszi az ura után. Különös ország.

Szóval a Caddyvel Akbar megáll a Clarendon Hall előtt. Jaszim megfürödve, borotváitan, manikűrözötten, jól szabott sötét öltönyben, egy olyan autóstáska nevű férfiretiküllel, amit Guccinál vettek a Hall Avenue-n, és a jegyével besétál az előcsarnokba. Ha felkérik, hogy nyissa ki a táskáját, ami igen valószínűtlen, mindössze egy csomag cigarettát, arany és lakk öngyújtót (szintén Guccitól), egy Coach bőrtárcát és a Zabhegyező egy papírkötéses példányát találják benne. Jaszim csak később viszi be a bombát, amikör a szünet után visszamegy a terembe.

– Hol leszel a koncert első része alatt? – kérdezte Nikmaddu Akbartól. Akbartól, aki a bombát készítette, és aki beélesíti, mielőtt Jaszim visszamegy vele.

– Az utca túloldalán parkolok majd.

– Nem lenne jobb az épület előtt?

– Az épület előtt tilos a parkolás. Sőt azon az oldalon végig. A sofőrök a túloldalon vagy a sarok után szoktak várakozni. Jaszim tudja, hol leszek. Elég sokszor átvettük már.

Mahmud kétkedő pillantást vetett rá.

– Ebben a városban a taxi– és bérautósofőrök felé a Közel-Keletről jött – magyarázta Akbar. – Nem keltek gyanút. Szép csendben ülök a kormány mögött, cigarettázom, és várom, hogy a dagadt zsidó munkaadóm kijöjjön a koncertről. Ne aggódj, Jaszim, megtalál.

– Mindössze tizenkét percetek van, hogy megtaláljátok egymást – figyelmeztette Mahmud.

– Figyelem, amikor kijön – nyugtatta Akbar. – Bőven lesz időnk, elhiheted.

– Mikor kezdődik a koncert? – kérdezte Nikmaddu.

– Elvileg nyolckor. De az a tapasztalatom, hogy mindig öt-tíz perccel később.

– És mikor lesz a szünet?

A Rossini-nyitány kilenc-tizenegy perc hosszú, utána a Mozart-szimfónia huszonöt-harmincöt perc. Átlagban úgy negyven perc hosszú lehet a koncert első része. A szünet kilenc körül kezdődik, valamivel előbb vagy később.

– Nem lehetne kicsit pontosabban? – kérte Nikmaddu.

– Sajnálom. A nyugati zene nem mindig pontos. Akárhogy is, addig nem élesítem be a bombát, amíg Jaszim ki nem jött. A táskájába teszem, ő pedig visszamegy a terembe. Meg fogtok lepődni, milyen nagy idő tizenkét perc.

– Remélem. Nem akarom, hogy akkor robbanjon a bomba, amikor még kinn van az utcán.

– Nem, ez lehetetlen. A szünet, mondjuk, negyed tízkor ér véget. Legalább öt percet adnak rá, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Tegyük fel, hogy a Zsidó negyed után öt perccel megy ki a színpadra. A bombát kilenc harmincra állítom be. Jaszim addigra rég eltűnt.

– Insallah – mondta Mahmud.

– Insallah – ismételték a többiek. Aztán elhallgattak.

– Szép, tiszta idő lesz ma este – szólalt meg végül Nikmaddu.

– Remek. Akkor jó utunk lesz Floridába – így Mahmud.

– Egyszer jó lenne eltölteni egy kis időt Floridában -mondta Akbar, és szinte vágyakozás érződött a hangjából.

 

 

A SZŐKE, AKIT OLLIE HÁTBA LŐTT, a Hoch Memóriái Kórház hatodik emeletén feküdt. A szoba előtt egy rendőr őrködött. A falióra mögötte déli tizenkét óra negyvenet mutatott. A szőke orrából műanyag cső állt ki. A szőke karjából is. Ezen az év végi, hideg decemberi napon sem Carella, sem Ollie nem érezte a legcsekélyebb szánalmat sem iránta.

– Nem óhajtja elmondani, ki maga? – kérdezte Carella.

– Semmit nem kell mondanom maguknak – felelte a nő. – Nagy hibát követnek el.

– Maga követett el nagy hibát – mondta Ollie.

– Hármat is – pontosított Carella. A szőke csak mosolygott.

– Hogy hívják? – kérdezte a nyomozó.

– Nem kell elmondanom.

– Meggyilkolt két civilt, és meg akart ölni egy rendőrt. Van fogalma, mekkora bajban van?

– Egyáltalán nem vagyok bajban.

– Kétrendbeli szándékos emberölés.

– Egyrendbeli emberölési kísérlet.

– A mi szemünkben ez már elég komoly – mondta Ollie.

– A mi szemünkben rutin – válaszolta a nő.

– Ki az a mi, Miss?

– Mi a neve, Miss? -Hol lakik?

– Miért nincs magánál semmilyen irat? A szőke ismét mosolygott

– Maga ezt nagyon mulatságosnak találja, ugye? – mondta Ollie. – Hogy meg akart ölni egy rendőrt.

– Na és az, hogy egy rendőr hátba lőtt? Maga szerint ez olyan mulatságos?

– Nem olyan mulatságos, mintha meg is öltem volna. Azon végképp halálba röhögtem volna magam — felelte Ollie.

– Úgy gondolja? Majd meglátjuk, Mister.

– Mit? – kérdezte Ollie. -Majd meglátja.

– Tudja, ebben á városban nem szeretjük, ha rendőrökre lőnek.

– Akkor ebben a városban a rendőrök ne üssék a dolgukat mások ügyeibe.

– Kinek az ügyeiről beszél?

– Olyanokról, akiknek fontosabb dolguk is van annál, mint hogy két kis szaros narkódíler miatt aggódjanak.

– Ó! – szólalt meg Carella. -Ó!-visszhangozta Ollie.

– Szóval, tudta, hogy anyagoznak, mi? A szőke mosolygott.

– Mit tudott még róluk? A nő a fejét rázta.

– Tudja, hogy egyikük megölt egy Jerry Hoskins nevű embert? A szőke még mindig mosolyogva csóválta fejét.

– Hallotta már ezt a nevet?

– Jerry Hoskins?

– Karácsonykor puffantotta le az egyik fickó, akit maga lelőtt tegnap este. Lehet valami összefüggés?

– Ne beszéljenek lyukat a hasamba!

– Jerry Hoskins? Frank Holt? – kérdezte Ollie.

– Egy és ugyanaz a személy – mondta Carella.

– Száz kulcs kokót adott el Wigginsnek karácsonykor...

– Aki egy golyóval fizette ki. Hallott róla?

– Jerry Hoskins?

– Frank Holt?

A szőke hallgatott.

– Hallott már egy Cass Ridley nevű nőről? – kérdezte most Ollie.

– Cassandra Ridley – segített Carella.

– Ő hozta be a száz kiló szart Mexikóból Jerry Hoskinsnak. Hallott már róla?

– Egy szót sem szólok, amíg az enyémek fel nem vették a kapcsolatot magukkal.

– A maga emberei? Kik azok?

– Majd megtudja.

– Barátai vannak magas helyeken, ugye? – kérdezte Ollie.

– A polgármesteri hivatalban?

– A kormányzó környezetében?

– A Fehér Házban?

– Csak tessék, nevessenek – mondta a nő.

– Senki nem nevet – felelte Ollie. – A helyzet úgy néz ki, hogy maga tudta, hogy Walter Wiggins kábítószert árul, és talán azt is tudta, hogy Hoskins is ebben az üzletben volt...

– Már megint halandzsázik.

– Ismerte Cass Ridleyt is, aki a szart behozta Mexikóból?

– Nem állított be hozzá véletlenül egy üveg pezsgővel?

– Maga meg egy másik finom hölgy nem vitték el Casst véletlenül az állatkertbe?

– Maga meg egy másik szőke hölgy?

– Mindketten fekete ruhában?

– Van egy portásunk, aki alig várja, hogy azonosíthassa magát.

– Dumáljanak csak! Kezdem élvezni.

– Kíváncsi vagyok, mennyire élvezi majd, amikor az államügyésszel randizik.

– Maguk fognak randizni az enyémekkel – mondta a nő. – Nem akarják felfogni, hogy...

– Alig várjuk, hogy megismerjük őket – mondta Carella.

– Csak mondja meg, kik ők, szívesen meglátogatjuk őket.

– Talán ők elmagyarázzák, miért ölte meg Wigginst, aki megölte

Hoskinst, aki felbérelte Ridleyt, hogy behozza az anyagot.

– Talán ők elmagyarázzák majd, hogyan került Ridley abba az oroszlánketrecbe – mondta Ollie.

– Minden irat nélkül – tette hozzá Carella.

– Talán ők elmagyarázzák nekünk.

– Talán holnaptól maguk a sarkon posztolnak.

– Óóóó – sóhajtott Carella. – Ez fenyegetés volt, Ollie.

– Óóóó – nyögte Ollie is.

Semmit nem szeretett jobban, mint amikor egy bűnöző a kapcsolataira hivatkozik. Főleg, ha a bűnöző le akart lőni egy rendőrt.

– Azt hiszi, hogy azok a fontos emberek, akiket ismer, a segítségére sietnek? – kérdezte.

– Magának fogalma sincs, mibe keveredett.

– Nahát, eddig azt hittem, hogy egyrendbeli gyilkossági kísérlettel van dolgom és kétrendbeli gyilkossággal.

– Soha nem jut el a tárgyalásig. Úgy eltapossák magát, mint egy bogarat.

– Kik? Kik ezek a fontos emberek, akik ilyen magas beosztásban vannak? A szőke mosolygott.

Ollie egyenesen imádta, amikor még mosolyognak is.

– Ha a barátai kijuttatják innen, akkor szökevényt rejtegetnek. Ezt nevezik alapesetben a bűnvádi eljárás akadályozásának, büntető törvénykönyv, 205.65-ös paragrafus. Akarja hallani?

– Feldughatja a seggébe – mondta a szöszi.

– Hogy beszélhet így egy finom úrihölgy? – csóválta a fejét Ollie. – A bűnvádi eljárás akadályozásának minősül, ha olyan embernek nyújtanak szándékosan segítséget, aki A besorolású bűntettet követett el. A kétrendbeli gyilkosság pedig A besorolású bűntett, akárcsak az egyrendbeli gyilkossági kísérlet. Ha a maga barátai ki akarják innen jut– tatni, hét év maximumot húzhatnak le maguk is. Talán ezért is nincsenek még itt, nem?

– Mindent a maga idejében – mondta a szőke.

– Persze, hiszen már hallom is a lépteiket közeledni. A szőke csakugyan az ajtó felé kapta a fejét.

– Vagy mégse? – Ollie a fejét csőválta. – A fegyverszakértő most vizsgálja a golyókat, amelyek megölték a két dílert. Próbalövést végeznek azzal a mordállyal, ami magánál volt, és ha összeillenek.

– Kár a fáradságéit. Nem érdekel.

– Hát akkor mondok még valamit. Talán ettől meggondolja magát – szólalt meg Carella.

– Tegnap este meglőttek. Fáradt vagyok. Viszlát, nyomozó.

– Az egyik fickó, akit maga megölt, be volt mikrofonozva. A másik fickó, akit maga megölt, sok érdekeset mondott a magnóra. Például egy Bratney and Shriver nevű cégről. Hallott már róluk?

– Nem.

– B&S?

– Nem.

– Boszorkányok és Sárkányok? – kérdezte Carella. – Jól látom, hogy felcsillant a szeme? Mit szól ahhoz, hogy Anya. Tudja, ki Anya? A szőke hallgatott.

– Látta már ezt a nevet a Bratney and Shriver komputerén? A szőke még mindig hallgatott.

– Hallotta már ezt a nevet valahol?

– Miért nem megy haza, nyomozó?

– Mindenki azt mondja, menjek már haza – panaszkodott Carella Ollie– nak.

– Talán igazuk van – vélte Ollie.

– Aha, de előbb szeretnék itt végezni, érted?

– Akkor végezz!

Carella visszafordult az ágy felé.

– Akkor elmesélem, mi az ábra, hölgyem. Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben bűnös az, aki szolgálatot teljesítő rendőrt próbál megölni, függetlenül attól, hogy sikerrel jár-e, az állam büntető törvénykönyvének 125.27-es paragrafusa szerint. Maga tegnap este megpróbált megölni egy szolgálatban levő rendőrt, szépségem. Engem. Meg is ölt volna, ha egy másik rendőr, Olivér Wendell Weeks nyomozó meg nem akadályozza. Gyilkossági kísérlet, A-l-es bűntett. Tegyük hozzá Tito Alberico Gomez és Walter Kennedy Wiggins megölését, és huszonöttől élet-fogytiglant kaphat háromszor. Százéves lesz, mire kikerül.

– Százöt – mondta a szőke.

– Mármint, ha nem azonosítja a portás.

– Miféle portás?

– Az, aki beengedte magukat Cass Ridley házába. Ahol maguk fejbe vágták a nőt egy jégcsákánnyal. Úgy, hogy hozzáadhatunk még huszonöt évet.

– Gondolja? Szerintem pedig maguk, bohócok, még el sem hagyták az épületet, én már kinn leszek.

– Mikor is lövöldözött tegnap? – kérdezte Ollie. – Este hét, fél nyolc körül? Tudja, most mennyi az idő? Másnap egy óra van. Volt azóta valaki is magáért? Felhívták? Hol a lovasság, kicsinyem? Ott lovagolnak a naplementében, valami film végén, maga meg elviheti a balhét. De csak legyen lojális! Hetvenöt év rács mögött csak jobb, mint amit mi ajánlhatunk.

A szőke ránézett.

Ollie úgy vélte, most megfogta.

– Akarja hallani?

– Nem. Aludni akarok.

– Oké, aludjon csak. Szerintem kénytelenek leszünk vádat emelni. Három vádpontban, Steve.

– Talán négyben, ha szerencsénk lesz a portással – válaszolta Carella. -

Kár, hogy nem segít nekünk házkutatási engedélyt szerezni, mi?

– Piszok balszerencse – bólogatott Ollie.

– Hát, mit lehet tenni. – Carella vállat vont. – Menjünk haza.

– Viszlát, hölgyem! – köszönt el Ollie, és a két nyomozó elindult az ajtó felé.

– Hogy értették ezt? – kérdezte a szőke. Visszafordultak az ágy felé.

– Mármint a házkutatási engedélyt?

– Őszinte leszek – mondta Ollie, ami pedig a legkevésbé sem állt szándékában. – Tudjuk, hogy nem fogja bevallani, hogy a B&S bérgyilkosa, mert ez váliumkoktélt jelent, ha elítélik.

– Halálbüntetés. Kivégzik injekcióval – magyarázta Carella.

– Azt hallottam, egész kellemes – mosolygott Ollie. – De persze maga nem fogja bevallani, hogy pénzért ölte meg a vörös csajt és a két négert, úgyhogy nincs is más a kezünkben, csak a kétrendbeli meg egyrendbeli. Ami persze elég, hogy hetvenöt évre kivonjuk a forgalomból, ha ezt óhajtja.

– Vagy – mondta Carella.

– Vagy – helyeselt Ollie is.

– Vagy mi? Nyögjék már ki!

– A lényegre tör. Szeretem, ha egy nő ilyen – mondta Ollie. – Tudja, mi van a Bratney and Shriver komputerében?

– Fogalmazzunk úgy, hogy tudhatom, ha szükségem van rá.

– Fogalmazzunk úgy, hogy szüksége van rá, ha alkut akar kötni velünk — közölte vele Ollie.

– Persze az államügyész nevében nem nyilatkozhatunk – mondta Carella.

– Természetesen nem. De ha a hölgy alkut akar, azt kell mondania, hogy tudja, mi van azokban a komputerekben.

– Hagyják már a szarakodást! Mondják meg, mit akarnak!

– Hogy azt mondja, tudomása van arról, hogy a Bratney and Shriver komputereiben bűncselekmény bizonyítéka található.

– Milyen bűncselekmény?

– Ha jól tudom, tiltott kábítószer terjesztése.

– Alapesetben-mondta Carella.

– 220.43-ik paragrafus.

– A-l minősítésű bűncselekmény.

– Huszonöttől életfogytiglan.

– Fegyház – tette hozzá Carella.

– Hát ez a bűncselekmény. Ha jól tudom – fejezte be Ollie.

– És mégis, honnan tudja?

– Jó kérdés. Van egy magnófelvételünk, nem emlékszik?

– Szeretnénk, ha meghallgatná – mondta Carella.

– Mondja azt, hogy igaz, amit hallott...

– .. .hogy alapos indokkal kapjunk házkutatási engedélyt.

– Együttműködő tanú megbízható információja, meg ilyenek.

– Ha együttműködöm – mondta a szőke.

– Hát, ez magán múlik, kis énekes madaram.

– Mit kapok cserébe?

– Ejtjük az egyrendbelit – javasolta Ollie. – Benne vagy, Steve? Elvégre téged akart megölni.

– Részemről oké, ha az államügyész is belemegy.

– Hát részemről meg nem az – mondta a szőke.

– Mondja, mit akar. ..

– Ejtsenek mindent.

– Ezt nem tehetjük.

– Dehogynem tehetik. Én futok, maguk elkapják a nagyfiúkat.

– Hát, a gyilkosságot talán enyhíthetjük gondatlanságból elkövetett emberölésre.

– Hát én meg talán úgy gondolom, hogy ez is sok.

– Kétrendbeli gondatlan emberölés? Nagyon kevés – vélte Ollie. – És ejtettük a kísérletet, emlékszik?

– Sajnálom, fiúk.

– Egyenként valahol öt és huszonöt év között – mondta Carella. – Ez nagyon jó üzlet. Szerinted nem jó üzlet, Ollie?

– De mennyire, hogy az. Mit szól hozzá, hölgyem?

– Azt, hogy ötöt akarok, és nem huszonötöt.

Carella úgy tett, mint akinek végig kell gondolnia. Ollie-ra nézett. Ollie sóhajtott.

– Oké. Öt – egyezett bele Carella.

– Összesítve – mondta a szőke.

– Nem, ezt nem tehetjük. Az összesen két és fél évre jönne ki gyilkosságonként.

– Ugyan, szépségem, legyen már realista! – tanácsolta Ollie.

– Ezért a két szarháziért, akit kinyírtam? Szívességet tettem a társadalomnak – mondta a szőke.

– Akkor is. Összesen öt év? – Carella hümmögött.

– Két gyilkosságért? – csóválta a fejét Ollie.

– Ennél többet nem értek – mondta a szőke. -Megyek, felhívom az államügyészt-mondta Carella. -

Addig te játszd le neki a szalagot, Ollie!