11

Kern aláírta a cédulát, amelyen az állt, hogy másodszor is kiutasítják Ausztriából. Ezúttal már nem érzett semmit. Csak arra gondolt, hogy valószínűleg másnap délelőtt újra a Práterben lesz.

– Van még valami holmija Bécsben, amit magával akar vinni? – kérdezte a tisztviselő.

– Nem, semmi.

– Tudja, hogy legalább háromhavi börtönt kockáztat, ha megint visszajön Ausztriába?

– Tudom.

A tisztviselő néhány másodpercig Kernre szegezte a tekintetét.

Ezután a zsebébe nyúlt, és odacsúsztatott neki egy ötschillingest.

– Tessék, igyon egyet érte. A törvényeken én sem tudok változtatni.

Vegyen gumpoldskirchenit. Az idén az a legjobb. És most indulás!

– Köszönöm – mondta meglepődve Kern. Most történt első ízben, hogy ajándékot kapott a rendőrségen. – Köszönöm szépen! Jól jön.

– Jól van, jól van! Igyekezzék! A kísérője már várja az előszobában.

Kern eltette a pénzt. Ebből nemcsak két negyed gumpoldskirchenire futja, egy darabon még vonattal is jöhet vissza Bécsbe. És az kevésbé veszélyes.

Ugyanazon az útvonalon utaztak ki az országból, mint első ízben Steinerrel. Kern úgy érezte, legalább tíz éve már annak.

Az állomásról egy darabon gyalog kellett menniök. Hamarosan egy kocsmához értek, ahol újbort mértek ki. Néhány asztal és szék állt odakint az épület előtt, a kertben. Kernnek eszébe jutott a rendőrtisztviselő tanácsa.

– Iszunk egy pohárral? – kérdezte a kísérőjétől.

– Mit?

– Gumpoldskirchenit. Idén az a legjobb.

– Lehet róla szó. Úgyis korán van még a vámhoz.

Leültek, és itták a nehéz, tiszta gumpoldskirchenit. Csend volt és békés nyugalom körös-körül. Magasan, tisztán ívelődött felettük a smaragdszínű égbolt. Egy repülőgép szállt a magasban, akár a sólyom, Németország felé. A kocsmáros egy viharlámpát tett az asztalra. Ez volt Kern első estéje a szabadban. Két hónapja nem látott már nyílt eget és nyílt vidéket. Úgy érezte, most lélegzik újra először. Csendesen ült, és élvezte ezt a parányi szabadságot. Egy-két óra múlva újra kezdődik a gond, a hajszoltság.

– Hát ez csakugyan förtelmes dolog! – törte meg a csendet a kísérője.

– Nekem is ez a véleményem – mondta Kern, és fölnézett rá.

– Nem úgy értettem.

– El tudom képzelni.

– Úgy értettem, hogy veletek, emigránsokkal – magyarázta mogorván a tisztviselő. – Valósággal megrendítitek az ember hivatásbeli becsületét! Örökké csak emigránsokat eszkortálni! Minden áldott nap ugyanaz! Mindig Bécsből a határra. Micsoda élet ez! Hogy az embernek sose legyen egy szép, valamirevaló bilincses szállítmánya!

– Egy-két év múlva talán már megbilincselve kísérnek bennünket a határra – jegyezte meg szárazon Kern.

– Az nem ugyanaz! – A tisztviselő megvetően nézett Kernre. – Ti nem számíttok, mármint rendőri értelemben! Én eszkortáltam Müller II.-t, a négyszeres rablógyilkost, lövésre kész revolverrel – két évvel ezelőtt meg Bergmannt, a kéjgyilkost, aztán meg Brustot, a hasfelmetszőt – Teddy Blümelről, a hullagyalázóról nem is beszélve!

Úgy bizony, azok voltak ám a szép idők! De ma, veletek – hisz ettől meghal az ember unalmában! – Sóhajtott, és kiitta a borát. – No, maga legalább ért valamit a borhoz. Igyunk még egy negyedet! Most én fizetek!

– Jó.

Teljes egyetértésben ittak még egy korsóval. Azután elindultak.

Közben besötétedett, denevérek és éjjeli lepkék suhogtak a levegőben.

A vámház fényesen ki volt világítva. Még ott voltak a régi emberek.

A kísérő átadta nekik Kernt.

– Üljön csak le idebent – mondta az egyik vámtiszt. – Még túl korán van.

– Tudom – mondta Kern.

– Igazán, már tudja?

– Persze. Nekünk a határ az otthonunk.

*

Kern hajnali szürkületkor újra a Práterben volt. Nem mert odamenni Steiner lakókocsijához, hogy fölkeltse, nem tudhatta, mi történt közben.

Csak járkált ide-oda. A fák tarka színekbe burkolóztak a ködben. Ősz lett, mire kiszabadult a börtönből. A szürke ponyvával borított körhinta előtt megállt, aztán fölemelte a ponyvát, és bebújt alatta. Beült az egyik gondolába. Itt biztonságban volt a cirkáló rendőröktől.

Arra ébredt, hogy valaki nevet a közelében. Világos volt, és valaki már félretolta a sátorlapokat. Kern gyorsan felugrott. Steiner állt előtte, kék overálban.

Kern egyetlen ugrással kint termett a gondolából. Hirtelen úgy érezte, hazaért. – Steiner! – kiáltotta sugárzó arccal. – Hála istennek, megint itt vagyok.

– Látom. Az elveszett fiú, aki hazatér a tömlöcből! No gyere, hadd lássalak! Kicsit sápadtabb és soványabb lettél a börtönmosléktól. De miért nem jöttél be mindjárt?

– Nem tudtam, itt vagy-e.

– Egyelőre még itt vagyok. De most menjünk reggelizni. Utána mindjárt másképp látja az ember a világot. Lilo! – kiáltott át a kocsihoz.

– Megjött a bébi! Jó kiadós reggelire van szüksége! – Steiner most újra Kernhez fordult. – Megnőttél és egy kicsit meg is férfiasodtál. No, tanultál-e valamit odabenn, bébi?

– Igen. Hogy az embernek keménynek kell lennie, ha nem akar megdögleni. És hogy én nem engedem magam elpusztítani! Ezen kívül zsákvarrást meg francia nyelvet. Meg azt is, hogy a parancs sokszor többet ér a kérésnél.

– Ez igen! – mondta hamiskás mosollyal Steiner. – Ez komoly dolog, fiacskám!

– Hol van Ruth? – kérdezte Kern.

– Zürichben. Kiutasították. Egyébként semmi baja. Lilónál vannak levelei, amelyeket neked írt. Ő a mi postahivatalunk. Hiszen ő az egyetlen, akinek valódiak az iratai. Ruth neki címezte a leveleidet.

– Zürichben... – mondta Kern.

– Igen. Baj?

– Nem – mondta Kern, miközben Steinerre nézett.

– Ismerőseinél lakik. Te is hamarosan Zürichben leszel, ennyi az egész. Itt már úgyis egyre forróbb lesz a talaj.

– Igen.

Lilo úgy üdvözölte Kernt, mintha az valami kis sétáról tért volna vissza. Két hónap az ő számára nem volt olyasmi, amiről beszélni kell.

Nyugodt mozdulatokkal tett le az asztalra egy tálcát három csészével, meg egy kávéskannát.

– Add oda neki a leveleit, Lilo – mondta Steiner. – Addig úgyse reggelizik.

Lilo a tálcára mutatott. Ott voltak a levelek a kannának támasztva.

Kern feltépte a borítékokat. Olvasni kezdte a leveleket, minden egyébről megfeledkezve. Most kapott először levelet Ruthtól. Az első szerelmes levelek életében. Egyszerre mintegy varázslatra megszűnt minden rossz – a csalódás, hogy Ruth nincs ott, a nyugtalanság, a félelem, a bizonytalanság, a magány – ahogy olvasott, a tintával írott betűk ragyogni, foszforeszkálni kezdtek – hiszen tudta, hogy van valaki, aki aggódik érte, aki kétségbeesik a történtek miatt, és aki azt írja neki, hogy szereti. A te Ruthod. A te Ruthod. Uramisten, gondolta, az enyém!

Az enyém! Szinte el sem tudta hinni. A te Ruthod. Hát mije volt neki eddig? Mi volt az övé? Néhány üveg, egypár szappan, meg a holmija, amit visel. És most egy ember? Egy egész ember? A súlyos, fekete haja, a szeme! Ezt el se lehet hinni!

Feltekintett. Lilo közben odament a kocsihoz. Steiner cigarettázott.

– Minden rendben, bébi? – kérdezte.

– Igen. Azt írja, hogy ne menjek. Hogy semmit ne kockáztassak már miatta.

– Hogy ezek a nők mi mindent össze nem írnak, mi? – kérdezte nevetve Steiner. – Gyere, idd meg a kávédat, és egyél.

A kocsi oldalának támaszkodott, és elnézte Kernt, ahogy reggelizik.

A nap fénye áttört a vékony, fehér ködrétegen. Kern az arcán érezte a melegét,– mintha valami nemes bor aromáját lélegezné be. Tegnap reggel még egy ócska bádogedényből valami langyos löttyöt kanalazott a bűzös cellában, Leo, a csavargó ritmikus szellentéseinek kíséretében – ez volt a specialitása ébredés után. Most meg enyhe, friss reggeli szél simogatja a kezét, fehér kenyeret eszik és pompás kávét iszik hozzá, Ruth levele zizeg a zsebében, és Steiner mellette áll, a kocsi falának támaszkodva.

– Azért valami előnye annak is van, ha az embert lesittelik – mondta.

– Utána olyan csodálatos minden.

Steiner bólintott.

– A legszívesebben már ma este indulnál, ugye? – kérdezte. Kern ránézett.

– Menni is szeretnék, meg maradni is. Azt szeretném, ha mindnyájan együtt mehetnénk.

Steiner megkínálta egy cigarettával. – Maradj még vagy két-három napig – mondta. – Szánalmasan nézel ki. A börtön alaposan kikészített.

Majd föltáplálunk egy kicsit. Aki az országutakat járja, annak erőt kell gyűjtenie. Jobb lesz, ha vársz néhány napig, nehogy útközben kidőlj, és elkapjanak. Svájc nem gyerekjáték. Az idegen ország – ott jó erőben kell lenned.

– De van itt valami munka számomra?

– Segíthetsz a céllövöldében. Esténként meg a telepátiánál. Igaz, ahhoz fel kellett vennem valakit, de nem árt, ha ketten vagytok.

– Jó – mondta Kern. – Biztosan igazad van. Igen, előbb magamhoz kell térnem, mielőtt elindulnék. Pokoli étvágyam van. Tudod, nemcsak a gyomromban érzem – a szememben, a fejemben, mindenütt. Jobb lesz, ha előbb összeszedem magam egy kicsit.

– Helyes! – mondta nevetve Steiner. – Lilo már hozza is a forró pirogot. Egyél csak, bébi. Én meg megyek, és fölkeltem Potzlochot.

Lilo letette a tálat Kern elé. A fiú megint enni kezdett. Közben a zsebében a leveleit tapogatta.

– Itt marad? – kérdezte Lilo lassú, kissé kemény német kiejtésével.

Kern bólintott.

– Ne féljen – mondta Lilo. – Ruthért nem kell aggódnia. Neki sikerülni fog. Ismerem az arcokat.

Kern meg akarta mondani neki, hogy ettől nem fél. Hogy csak azért aggódik, nehogy elkapják Ruthot Zürichben, mielőtt ő maga megérkezik... De ahogy ránézett az orosz nő mérhetetlen fájdalommal beárnyékolt arcára, elnémult. Egyszerre minden olyan kicsinek és jelentéktelennek látszott ehhez a fájdalomhoz képest. De Lilo mintha mégis megérzett volna valamit.

– Nem rossz – mondta. – Míg másik él, sohasem rossz.

*

Harmadnap délután néhány szórakozni vágyó férfi sétált oda a céllövöldéhez. Lilo egy csoport fiatal fiúval volt elfoglalva, az újak Kernhez kerültek.

– Gyerünk! Lőjünk!

Kern odaadott egy puskát az elsőnek. Először a figurákra lőttek, amelyek zörögve buktak le, meg azokra a vékony üveggömbökre, amelyek egy kis szökőkút sugarában táncoltak. Azután tanulmányozni kezdték a jutalmak feliratait, és céltáblákat kértek, hogy nyereményért lőjenek.

Az első kettő harmincnégy, illetve negyvennégy pontot szerzett. Egy plüssmackót meg egy ezüstözött cigarettatárcát nyertek. A harmadik, egy kefefrizurás, sűrű, barna harcsabajuszú, zömök férfi, hosszasan, gondosan célzott, és negyvennyolc kört ért el. A barátai üvöltve éljenezték. Lilo kurta pillantást vetett rájuk.

– Még egyszer öt lövést! – mondta a zömök férfi, és hátratolta a kalapját. – Ugyanazzal a puskával.

Kern töltött. A zömök férfi három lövéssel harminchat találatot ért el.

Lövésenként tizenkettőt. Kern látta, hogy veszély fenyegeti az ezüst gyümölcskosarat és evőeszközöket, a családi örökséget. Levette az állványról Potzloch igazgató egyik szerencsegolyóját. A következő

lövés hat találatos volt.

– Hohó! – mondta a zömök férfi, és letette a puskát. – Itt nincs rendjén valami. Én nem hibáztam.

– Talán mégiscsak megremegett a karja – mondta Kern. – Hiszen ugyanaz a fegyver.

– Én nem szoktam remegni – felelte ingerülten a zömök férfi. – Egy régi rendőr őrmester sohasem remeg. És én tisztában vagyok vele, hogy mit tudok.

Erre aztán Kernen futott át valami remegés. A rendőröktől, még ha civil ruhát viseltek is, mindjárt ideges lett. A másik meredt szemmel nézett rá, aztán megszólalt, fenyegető hangon: – Itt nincs rendjén valami, hallja-e!

Kern nem felelt. Újra odanyújtotta neki a megtöltött fegyvert.

Ezúttal rendes golyót tett bele. Az őrmester még egyszer ránézett, mielőtt célozni kezdett volna. Egy tizenkettest lőtt, és letette a fegyvert.

– Na?

– Előfordul – mondta Kern.

– Előfordul? Nem fordul elő! Négy tizenkettes meg egy hatos! Ezt maga se gondolja komolyan, ugye?

Kern hallgatott. A másik egyre közelített hozzá vörös képével.

– De hát én ismerem magát valahonnan...

A barátai a szavába vágtak. Nagy hangon ingyen lövést követeltek. A hatos nem érvényes. – Valamit csináltatok a golyókkal, jómadarak! – kiabálták.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Lilo.

– Mi a baj? – kérdezte. – Segíthetek? Ez a fiatalember még újonc itt nálunk.

Az őrmester barátai magyarázni kezdték a dolgot. Ő maga szótlanul mustrálgatta Kernt – fejében kavarogtak a gondolatok. Kern állta a tekintetét. Emlékezetében felidézte mindazt, amire nyugtalan élete megtanította.

– Beszélni fogok az igazgatóval – szólalt meg hanyagul odavetve. – Egyedül nem dönthetek.

Arra gondolt, hogy ingyenlövéssel kellene kárpótolni a rendőrt. De képzeletben már látta maga előtt, micsoda tombolást rendezne Potzloch, ha a felesége családi örökségét elvinné az ördög. Kern Szkülla és Kharübdisz között hányódott. Lassan elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Vasakarattal kényszerítette magát, hogy ne remegjen a keze.

Azután megfordult, és lassú léptekkel átment Lilo helyére.

Lilo ott maradt Kern helyén. Felajánlotta a rendőrnek, hogy kárpótlásul kap öt lövést, természetesen ingyen. A többiek tiltakoztak.

Lilo átpillantott Kernre. Látta, hogy sápadt, és észrevette, hogy itt többről van szó, mint a Potzloch varázsgömbjeiről folyó vitáról.

Hirtelen mosolyogni kezdett, és felült az asztalra, a rendőrrel szemben.

– Egy ilyen snájdig férfinak, mint maga, másodszor is sikerülni fog – mondta. – Na jöjjön, próbálja meg! Öt ingyen lövés a céllövészet királyának!

A rendőrnek hízelgett a dolog, büszkén nyújtogatta ki a nyakát a gallérjából.

– Akinek ilyen arany keze van, az nem fél – mondta Lilo, és keskeny kezét az őrmester erős, vörös szőrrel borított kezére tette.

– Félelem? Azt mi nem ismerjük! – jelentette ki a rendőr harsány nevetés közepette, mellét döngetve.

– Mindjárt gondoltam! – mondta Lilo, és ámuló tekintetet vetve a rendőrre, átnyújtotta neki a puskát.

Az őrmester elvette a fegyvert, gondosan célzott és lőtt. Tizenkettes.

Megnyugodva nézett Lilóra. Az asszony mosolygott, és újra megtöltötte a fegyvert. Az őrmester ötvennyolc kört lőtt.

Liló sugárzó arccal nézett rá. – Maga a legjobb lövész, akit évek óta láttam – jelentette ki. – A maga feleségének aztán igazán nem kell félnie.

– Még nincs feleségem.

Lilo mélyen a rendőr szemébe nézett.

– De gondolom, csak azért nincs, mert maga nem akarja.

A rendőrnek mosolyra húzódott a szája. A barátai lármáztak.

Lilo bement a nyereményért: az enni-és innivalókkal megrakott kosárért. A rendőr megsimogatta a bajuszát, apró, hideg szemének tekintetét hirtelen Kern felé fordította, és így szólt: – Még utánanézek, mi a helyzet magával! Még visszajövök egyszer, egyenruhában!

Ezzel fogta a kosarát, és vigyorogva elvonult barátaival együtt.

– Felismerte magát? – kérdezte Lilo.

– Nem tudom. Nem hiszem. Én sose láttam ezt az embert. Persze, lehet, hogy ő látott engem valamikor.

– Jobb lesz, ha egyelőre elmegy innen. Jobb, ha nem látja itt. Mondja meg Steinernek.

*

Aznap nem tért vissza a rendőr. De Kern elhatározta, hogy még az este elutazik.

– El kell mennem – mondta Steinernek. – Úgy érzem, különben történik valami. Most, ez alatt a két nap alatt, megint rendbe jöttem, azt hiszem. Szerinted is?

Steiner bólintott.

– Utazz el, bébi – mondta. – Néhány hét múlva magam is odébbállok. Az útlevelem mindenütt jobb, mint itt. Ausztriában egyre veszélyesebb a helyzet. Mindenfélét beszélnek, már napok óta. Gyere, menjünk Potzlochhoz.

Potzloch haragudott az ajándékkosár miatt.

– Az a kosár harminc schillinget ér, fiatalember, nettó. Nagybani áron – harsogta. – Maga tönkretesz engem!

– Kern elmegy – közölte Steiner, és elmagyarázta, miről van szó. – Csak végveszélyben tette – mondta végezetül. – A családi örökség forgott veszélyben.

Potzloch még így, utólag is megijedt, és utána mindjárt felderült az ábrázata. – Na jól van, így már más. – Kifizette Kernnek a gázsiját, aztán odavezette a céllövöldéhez. – Fiatalember – mondta most meg fogja ismerni Leopold Potzlochot, az utolsó emberbarátot! Válasszon ki magának valamit ezekből a dolgokból! Emlékbe. No persze, eladásra. A rendes ember nem tartja meg az emléktárgyakat. Csak megkeserítik az életét. Gondolom, kereskedni fog valamivel, ugye? Válasszon hát ki valamit! A discrétion...

Ezzel elsietett a Szenzációk panorámája felé.

– Válassz nyugodtan – mondta Steiner. – A talmi áruk mindig kelendők. Apró, könnyű dolgokat válassz. Csak siess, mielőtt Potzloch megbánja.

De Potzloch nem bánta meg. Ellenkezőleg: a hamutartókhoz, fésűkhöz és kockákhoz, amelyeket Kern kiválasztott, adott még három, valódi bronzból készült apró, meztelen istennőt.

– Ezzel lesz a legnagyobb sikere a kisvárosokban – magyarázta, és gúnyosan nevetve a cvikkere után kapott. – A kisvárosi ember ismeri a nyomasztó gerjedelmet. No persze az olyan kisvárosról beszélek, ahol nincs bordélyház. És most, isten áldja, Kern! Egy konferenciára kell mennem, ahol a magas vigalmi adó ellen fogunk felszólalni. Vigalmi adó! Jellemző erre a századra! Ahelyett, hogy jutalmat adnának érte!

Kern összecsomagolta a holmiját. Kimosta a zoknikat meg az ingeket, és felakasztotta őket száradni. Azután megvacsorázott Lilóval és Steinerrel.

– Szomorkodj csak, öregem – mondta Steiner. – Szíved joga. A régi görög hősök többet sírtak, mint manapság egy bolondos, érzelgős nőszemély. Ők tudták, hogy nem jó lenyelni a könnyeket. A mi eszményképünk azonban a szobrok rendíthetetlen bátorsága. Ez teljesen felesleges. Szomorkodj csak, úgy hamar megszabadulsz tőle.

– A szomorúság néha a végső boldogság – mondta higgadtan Lilo, és egy tányér tejfölös borscslevest adott Kernnek.

Steiner mosolyogva simította végig a haját.

– A te végső boldogságod, te kis kozmopolita, egyelőre egy jó vacsora. A régi katonabölcsesség. Márpedig te katona vagy, ne feledd el. Előőrs vagy. Járőr. A világpolgárság úttörője. Tíz országhatárt átrepülhetsz egy repülőgéppel naponta; mindegyiknek szüksége van a másikra – és mind nyakig fölfegyverkeznek egymás ellen. Ez nem marad így. Te egyike vagy az első européereknek, ne feledd el. Légy büszke rá.

Kern mosolygott.

– Ez mind nagyon szép. Büszke vagyok rá. De mit csinálok ma este, ha majd egyedül leszek?

*

Az éjszakai vonattal elutazott. Harmadosztályú jegyet váltott a legolcsóbb vonatra, és kerülő utakon eljutott Innsbruckig. Onnan gyalog ment tovább, s azt remélte, majd csak jön egy autó, amely magával viszi. De nem találkozott ilyennel. Este bement egy kis vendéglőbe, és evett egy adag zsírban sült burgonyát. Jóllakott, és nem is került sokba.

Éjszaka egy szénakazalban aludt, alkalmazta a börtönben, a tolvajtól tanult technikát, amely elsőrangúnak bizonyult. Másnap reggel felkéredzkedett egy autóra, azzal ment Landeckig. A tulajdonos öt schillingért megvette tőle Potzloch igazgató egyik istennőjét. Estére megeredt az eső. Kern ott maradt az egyik kis fogadóban, és tarokkozott néhány favágóval. Vesztett három schillinget, és ezen annyira bosszankodott, hogy éjfélkor még nem aludt. Most aztán azon bosszankodott, hogy két schillinget fizetett az alvásért, és mégsem sikerül elaludnia, de ahogy ezen töprengett, mégiscsak elaludt. Reggel indult tovább. Megállított egy kocsit, de a vezető öt schilling viteldíjat kért tőle. Egy 15 000 schillinget érő Austro-Daimler volt. Kern inkább gyalogolt tovább. Később egy paraszt felvette a kocsijára, sőt még egy jókora vajaskenyeret is adott neki. Aznap éjjel Kern megint egy szénakazalban aludt. Eleredt az eső, és ő sokáig figyelte a cseppek monoton hangját, és mélyen beszívta a nedves, erjedő széna fanyar, ingerlő illatát. Másnap felkapaszkodott a hegyoldalon, és átkelt az Arlberg-hágón. Nagyon fáradt volt, amikor odafönt egy csendőr elkapta.

De hiába, a csendőr kerékpárja mellett gyalogolva kellett megtennie az utat vissza St. Antonig. Ott bezárták éjszakára. Egy percig sem aludt egész éjjel, mert félt, hogy kiderül, hogy Bécsben volt, félt, hogy visszaküldik, és ott elítélik. De elhitték neki, hogy át akart menni a határon, és másnap reggel elengedték. A bőröndjét teheráruként feladta Feldkirchig, hogy a csendőr fel ne ismerje róla. A következő napon Feldkirchbe ért, kiváltotta a bőröndjét, várt, míg leszáll a sötétség, akkor levetkőzött és a bőröndjét meg a ruháit magasra tartva, átkelt a Rajnán.

Most hát Svájcban volt. Két éjszakai gyaloglás után maga mögött hagyta a veszélyes övezetet. Aztán feladta a bőröndjét teheráruként a vonatra, és hamarosan talált egy autót, amely Zürichbe vitte.

*

Délután volt, mire a központi pályaudvarra érkezett. Bőröndjét betette a csomagmegőrzőbe. Tudta Ruth címét, de napközben nem akart odamenni. Egy ideig ott ténfergett a pályaudvaron, azután bement néhány zsidó üzletbe, hogy megtudakolja, ki gondoskodik itt a menekültekről. Egy harisnyaüzletben megkapta a hitközség címét, és odament.

Egy fiatal férfi fogadta. Kern elmagyarázta neki, hogy előző nap jött át a határon.

– Legálisan? – kérdezte a fiatal férfi.

– Nem.

– Vannak iratai?

Kern meglepődve nézett rá.

– Ha volnának irataim, nyilván nem lennék itt.

– Zsidó?

– Nem. Félzsidó vagyok.

– Vallása?

– Evangélikus.

– Evangélikus. Úgy! Akkor nem sokat tehetünk magáért. A lehetőségeink rendkívül korlátozottak, és mint vallásos közösség, elsősorban a hitsorsosainknak viseljük gondját.

– Értem – mondta Kern. – Németországból azért kergettek ki, mert zsidó az apám. Maguk itt nem segíthetnek rajtam, mert keresztény az anyám. Furcsa világ!

A fiatal férfi vállat vont.

– Sajnálom. De mi csak magánemberek adományaival rendelkezünk.

– Meg tudná legalább mondani, hol lakhatnék néhány napig bejelentés nélkül? – kérdezte Kern.

– Sajnos, nem. Nem tudok, és nem is szabad ebben tanácsot adnom.

Az előírások nagyon szigorúak, és nekünk szigorúan ragaszkodnunk kell hozzájuk. El kell mennie a rendőrségre, ott kell kérnie tartózkodási engedélyt.

– Na – mondta Kern – abban már van némi tapasztalatom.

A fiatal férfi Kernre nézett. – Várjon csak, kérem, egy pillanatig – mondta, és kiment a háttérből nyíló irodába, de egy-két perc múlva már vissza is tért. – Kivételesen kisegíthetjük húsz frankkal. Többet sajnos nem tehetünk magáért.

– Nagyon köszönöm! Ilyen sokra nem is számítottam.

Kern gondosan összehajtogatta a papírpénzt, és beletette a levéltárcájába. Ennyi volt az összes svájci pénze.

Amint kilépett az utcára, megállt. Nem tudta, hova menjen.

– Nahát, Kern úr – szólalt meg ekkor mögötte egy kissé gúnyos hang.

Kern hirtelen megfordult. Meglehetősen elegánsan öltözött, körülbelül vele egykorú fiatal férfi állt mögötte.

– Ne ijedjen meg – szólalt meg mosolyogva. – Én is éppen odafenn voltam. A hitközség irodájának bejáratára mutatott. – Maga most van először Zürichben, ugye?

Kern egy pillanatig bizalmatlanul nézett rá, azután megszólalt: – Igen. Sőt, most vagyok először Svájcban.

– Mindjárt gondoltam. Abból, amit odabenn előadott. Kicsit ügyetlen volt... bocsásson meg. Nem kellett volna megmondania, hogy evangélikus. No, végül így is kapott segélyt. Ha akarja, szívesen szolgálok némi felvilágosítással. A nevem Binder. Iszunk egy kávét?

– Hogyne, szívesen. Van itt valami emigráns kávéház vagy ilyesmi?

– Több is van. A legjobb, ha a Café Greifbe megyünk. Az nincs messze innen, és a rendőrség még nem nagyon ismeri. Legalábbis eddig még nem tartottak ott razziát.

Elmentek a Café Greifbe, amely a megszólalásig hasonlított a bécsi Café Sperlerhez.

– Honnan jött? – kérdezte Binder.

– Bécsből.

– Akkor itt egy és mást újra meg kell tanulnia. Figyeljen ide!

Természetesen kérhet rövid időre szóló tartózkodásit a rendőrségen. No persze, csak néhány napra, utána el kell hagynia az országot. Az esélye, hogy iratok nélkül megkapja, pillanatnyilag nem egészen két százalék, annak viszont, hogy azonnal kiutasítják, mintegy kilencvennyolc százalék a valószínűsége. Vállalja a kockázatot?

– Eszem ágában sincs.

– Helyes! Akkor ugyanis azt is kockáztatná, hogy azonnal megtiltják a svájci beutazást – egy évre, három évre, ötre, vagy többre, kinek mennyire. Ha aztán mégis elcsípik, bekasztlizzák.

– Tudom – mondta Kern. – Mint mindenütt.

– Jó. Mindezt elkerüli, ha illegalitásban marad. Persze csak addig, amíg először el nem kapják. Ez pedig ügyesség és szerencse kérdése.

Kern bólintott, majd azt kérdezte:

– Mi a helyzet a munkalehetőségekkel?

– Lehetetlen – felelte nevetve Binder. – Svájc kis ország, és itt helyben is akad elég munkanélküli.

– Tehát a szokásos: legálisan vagy illegálisan éhen halni, vagy pedig megsérteni a törvényeket.

– Pontosan! – felelte Binder könnyedén, az olyan ember módján, aki már ugyancsak járatos ezekben a dolgokban. – Most térjünk át az övezetek kérdésére. Zürichben nagyon forró a talaj. Szörnyen buzgó az itteni rendőrség. Civilben járnak, ez a kellemetlen a dologban. Itt csak rutinos öreg rókák tudnak megmaradni. A dilettánsok nem.

Pillanatnyilag előnyösebb a francia Svájc. Elsősorban Genf. Szocialista kormány. Tessin se rossz, de túl kicsik a városok. Maga hogy dolgozik?

Simán vagy pumpolással?

– Hogy érti ezt?

– Ügy, hogy megpróbál-e támogatást kapni, vagy olyan módon szerzi meg a támogatást, hogy tart magánál valami eladni valót?

– Szeretnék eladni valamit.

– Veszélyes. Munkának számít. Kétszeresen is büntetendő. Illegális tartózkodás és illegális munka. Különösen, ha följelentik.

– Följelentenek?

– Kedves barátom – felelte Binder a szakember türelmes, kioktató módján – engem már följelentett egyszer egy zsidó, akinek több a milliója, mint magának a frankja. Fel volt háborodva, mert arra kértem, adjon pénzt a vonatjegyre Baselig. Szóval, ha elad valamit, csak apró dolgokat lehet: ceruzát, cipőfűzőt, gombot, radírgumit, fogkefét meg ilyesmit. Sose vigyen magával bőröndöt, ládát, de még aktatáskát sem.

Már ez önmagában is lebuktatott egyeseket. A legjobb, ha mindent a zsebébe tesz. Most ősszel könnyebb lesz, mert kabátban járhat. Maga mivel kereskedik?

– Szappan, parfüm, kölnivíz, fésű, biztosítótű és ilyesmik.

– Jó. Minél értéktelenebb egy tárgy, annál biztosabb a kereset. Én magam elvből nem kereskedem. Én egyszerű támogatásra leső tigris vagyok. Így elkerülöm az illegális munkára vonatkozó paragrafust, és csak a koldulás meg csavargás vétkét merítem ki. Hogy áll címekkel?

Kapott néhányat?

– Miféle címekkel?

Binder hátradőlt, és ámulva nézett Kernre.

– Az ég szerelmére! – mondta. – De hiszen ez a legfontosabb!

Bizonyos emberek címe, persze olyanoké, akikhez fordulhat. Csak nem jár vaktában házról házra! Hisz akkor három napon belül elintézik. – Cigarettával kínálta Kernt, aztán folytatta: – Adok magának egy csomó megbízható címet. Három csoport – jámbor zsidó, vegyes és keresztény. Nem kérek érte semmit. Nekem még húsz márkát kellett fizetnem az első címekért. Ezeket az embereket természetesen szörnyen megrohanják, de legalább nem kell tartani tőlük.

Végigmustrálta Kern öltönyét.

– A ruházata rendben van. Svájcban ügyelni kell erre. A detektívek miatt. Legalább a kabát legyen jó; persze sokszor nagyon is elrongyolódott öltöny rejtőzik alatta, és az gyanakvást kelthet.

Mindenesetre elég sok az olyan ember, aki megtagadja a támogatását attól, aki még megkímélt, gondozott öltönyt visel. Van valami jó története, amit előadhat?

Felnézett, és észrevette Kern csodálkozó tekintetét. – Kedvesem – mondta –, tudom, mit gondol most. Valamikor én is azt gondoltam. De higgye el nekem, valósággal művészeknek kell lennünk ahhoz, hogy a nyomorúságban fenntartsuk magunkat. A jótékonyság pedig olyan tehén, amely kevés tejet ad. Ismerek olyanokat, akiknek három különböző történetük is van raktáron, egy érzelgős, egy brutális meg egy tárgyilagos, aszerint hogy mit akar hallani az, akinek a néhány frank segéllyel elő kell rukkolnia. Hazug történetek, ez kétségtelen. De csak azért, mert kénytelenek vagyunk hazudni. Az alaptörténet mindig ugyanaz: nyomorúságos helyzet, menekülés, éhség.

– Tudom – mondta Kern. – Nem is erre gondoltam. Csak azon képedtem el, hogy maga ilyen, sokat tud, és mindent olyan pontosan.

– Háromévi megfigyelésekben gazdag élethalálharc sűrített tapasztalatait. Dörzsölt fickó vagyok, igaz. Kevés ilyen akad. Az öcsém nem volt ilyen. Egy évvel ezelőtt agyonlőtte magát.

Bindernek egy pillanatra eltorzult az arca. Utána megint kisimultak a vonásai. Felállt.

– Ha nem tudja, hova menjen, alhat nálam az éjszaka. Véletlenül van egy hétre egy biztos odúm. Egy zürichi ismerősöm szobája, aki szabadságra utazott. Tizenegy órára itt leszek. Tizenkettőkor záróra.

Legyen óvatos éjfél után. Olyankor csak úgy nyüzsögnek a detektívek az utcákon.

– Úgy látszik, itt Svájcban átkozottul forró a helyzet – mondta Kern.

– Hála istennek, hogy találkoztam magával. Maga nélkül valószínűleg mindjárt első nap elkaptak volna. Nagyon köszönöm! Sokat segített!

– De hiszen ez csak természetes az olyanok között, akik egészen lent vannak – hárította el a hálálkodást Binder. – Az illegalitás bajtársiassága... akárcsak a bűnözőknél. Holnap bármelyikünk bajba keveredhet és segítségre szorulhat. Akkor hát az esetleges viszontlátásra, tizenegykor!

Kifizette a kávét, kezet fogott Kernnel, aztán biztos és elegáns léptekkel kiment a kávéházból.

Kern sötétedésig ott maradt a Café Greif ben. Kért egy városi térképet, és lerajzolta a Ruth lakásához vezető utat. Aztán elindult.

Beletelt vagy félórába, mire megtalálta a házat. A város egyik zegzugos, nyugalmas részében állt a holdfényben fehéren csillogó, hatalmas épület. Kern megállt az ajtó előtt. Ránézett a széles rézkilincsre, és egyszeriben feloldódott benne a feszültség. El sem tudta hinni, hogy csak fel kell mennie a lépcsőn, és meglátja Ruthot. Túl egyszerűnek tetszett az elmúlt hónapok után. Elszokott már attól, hogy valami ilyen egyszerű legyen. Kerekre tágult szemmel nézett fel az ablakokra. Talán nincs is otthon Ruth. Talán már nincs is Zürichben.

Kern elhaladt a ház előtt. A közelben egy dohánybolt volt. Belépett.

Egy mogorva asszony jött ki a pult mögül.

– Egy csomag Parisiennes-t – mondta Kern.

Az asszony elébe csúsztatta a csomag cigarettát, azután benyúlt egy fiókba a pult alatt, gyufát vett elő, és rátette a cigarettára. Két doboz volt, összeragadva. Az asszony észrevette, szétválasztotta őket, és az egyiket visszadobta a fiókba.

– Ötven rappen – mondta.

Kern fizetett, azután azt kérdezte:

– Telefonálhatok?

Az asszony bólintott.

– A készülék ott van balra, a sarokban – válaszolta.

Kern kikereste a számot a telefonkönyvben. Neumann – százával voltak a Neumannok ebben a városban. Végre megtalálta. Fölemelte a hallgatót, és bemondta a számot. Az asszony ott állt a pult mellett, és figyelmesen nézte Kernt. Kern dühösen hátat fordított neki. Hosszú időbe telt, mire jelentkezett valaki.

– Beszélhetnék Holland kisasszonnyal? – szólt bele Kern a fekete tölcsérbe.

– Ki beszél ott?

– Ludwig Kern.

A vonal másik végén egy másodpercig csend volt. – Ludwig... – szólalt meg aztán az a másik hang, mintegy lélegzet-visszafojtva. – Te vagy ... Ludwig?

– Én... – mondta Kern, és hirtelen érezte, milyen erősen ver a szíve, mintha valami kalapács volna. – Igen... te vagy az, Ruth? Nem ismertem meg a hangodat. Hiszen még sose beszéltünk egymással telefonon.

– Dehát hol vagy? Honnan hívtál fel?

– Itt vagyok, Zürichben. Egy trafikban.

– Itt vagy?

– Igen, ugyanabban az utcában, ahol te.

– De hát akkor miért nem jössz ide? Történt valami?

– Nem, semmi. Ma érkeztem. Már azt hittem, itt se vagy. Hol találkozhatunk?

– Itt! Gyere ide, siess! Tudod, melyik ház? Második emelet.

– Igen, tudom. De lehet? Úgy értem, a háziak miatt.

– Nincs itthon senki. Egyedül vagyok. Mind elmentek hétvégére.

Gyere!

– Megyek.

Kern letette a hallgatót. Szórakozottan körülnézett. Mintha nem is az az üzlet lett volna, mint az imént. Visszament a pulthoz. – Mennyit fizetek? – kérdezte.

– Tíz rappen.

– Csak tíz rappen?

– Elég drága. – Az asszony felvette a pultról a nikkelpénzt. – El ne felejtse a cigarettáját.

– Vagy úgy ... igen...

Kern kilépett az utcára. Nem akarok most futni, gondolta. Aki fut, az gyanús. Össze akarom szedni magam. Steiner se futna. Nem szabad, hogy észrevegyenek rajtam valamit. De gyorsan azért mehetek. Nagyon gyorsan tudok menni. Mintha csak futnék.

Ruth ott állt a lépcsőn. Sötét volt, Kern csak homályosan látta. – Vigyázz! – figyelmeztette rekedt, sietős hangon a lányt – mocskos vagyok! A holmim még kint van a pályaudvaron. Nem tudtam megmosakodni, sem átöltözni.

Ruth hallgatott. Előrehajolva állt a lépcsőfordulóban. A fiú futva ment fel a lépcsőn, és egyszerre ott volt mellette Ruth, elevenen, valóságosan, akár maga az élet, és több, mint az élet.

A lány csendesen pihent a fiú karjában. Kern hallotta a lélegzését, érezte a haja illatát. Ő maga mozdulatlanul állt, de körülötte mintha megingott volna a bizonytalan homály. Érezte, hogy Ruth sír. Erre megmozdult. A lány megrázta a fejét a fiú vállán, de nem engedte el.

– Hagyj csak. Mindjárt elmúlik.

Odalenn kinyílt egy ajtó. Kern óvatosan, szinte észrevétlenül félrehúzódott, hogy lenézhessen. Lépteket hallott. Azután kattant egy kapcsoló, és világos lett. Ruth felriadt. – Gyere! Gyere be gyorsan! – mondta, és az ajtóhoz húzta Kernt.

A Neumann család nappalijában ültek. Kern hosszú idő óta most volt először újra lakásban. A szoba polgári módon, nem túl ízlésesen volt berendezve, szélesen terpeszkedő mahagóni bútorokkal, egy modern perzsaszőnyeggel, ripsszel bevont karosszékekkel és színes selyemernyős lámpákkal – de Kern szemében maga volt ez a béke megtestesülése, a biztonság szigete.

– Mikor járt le az útleveled? – kérdezte a fiú.

– Hét hete. – Ruth két poharat meg egy palackot vett ki az ebédlőszekrényből.

– Kértél meghosszabbítást?

– Kértem. Elmentem az itteni konzulátusra. Elutasítottak. Nem is számítottam másra.

– Tulajdonképpen én sem, bár azért még mindig reménykedtem valami csodában. Hiszen az állam ellenségei vagyunk. Veszélyes elemek. Ettől igazán megnőhetne bennünk önmagunk fontosságának tudata, ugye?

– Nekem mindegy – mondta Ruth, és letette az üveget meg a poharakat az asztalra. – Most legalább nincs előnyöm veled szemben, ez is valami.

Kern nevetett. Átkarolta a lány vállát, és az üvegre mutatott.

– Mi ez? Konyak?

– Igen. A legjobb konyak, ami itthon található. Inni akarok veled, mert újra itt vagy nálam. Rettenetes volt nélküled. És rettenetes volt tudnom, hogy börtönben vagy. Megütöttek azok a nyomorultak. És az egésznek én voltam az oka!

Ránézett Kernre. Mosolygott, de a fiú látta, milyen izgatott. Szinte haragos volt a hangja és remegett a keze, amikor töltött a poharakba. – Rettenetes volt! – mondta, és odaadta Kernnek az egyik poharat. – De most megint itt vagy!

Ittak.

– Nem is volt olyan rossz – mondta Kern. – Igazán nem!

Ruth letette a poharát, miután egy hajtásra kiitta az egészet, aztán a fiú nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta. – Többé nem engedlek el – mondta halkan. – Soha!

Kern ránézett a lányra. Soha nem látta még ilyennek. Egészen más volt, mint eddig. Eltűnt belőle az az idegenség, amely eddig gyakran közéjük ereszkedett, mint valami árnyék. Ruth most önmaga volt, egész lényével itt volt, mellette, és a fiú most érezte először, hogy ez a lány hozzá tartozik. Azelőtt sohasem volt egészen biztos ebben.

– Ruth – szólalt meg – azt akarom, hogy szakadjon be a tető, és jöjjön ide egy repülőgép, és vigyen el bennünket egy pálmákkal és korallokkal teli szigetre, ahol senki sem tudja, mi az útlevél és a tartózkodási engedély!

A lány újra megcsókolta a fiút. – Attól tartok, hogy tudják, Ludwig.

A pálmák és korallok alatt biztosan erődítmények és ágyúk és hadihajók vannak, és ott még jobban figyelnek, mint Zürichben.

– Persze, biztosan! Igyunk még egy pohárral. – Kern fogta az üveget, és töltött. – De most már Zürich is veszélyes. Itt már nem bujkálhatunk sokáig.

– Akkor menjünk el innen!

Kern elnézte a szobát, a damasztfüggönyöket, a karosszékeket és a sárga selyemernyős lámpákat. – Ruth – mondta és széles kézmozdulattal a tárgyakra mutatott –, csodálatos lesz veled együtt elmenni, és én sohasem tudtam mást elképzelni. De ez itt már nem lesz többé, azt tudnod kell. Utána már csak bujkálás lesz és országút és szénakazal és nyomorúságos kis panziószobák és félelem a rendőrségtől... ha szerencsénk lesz. És börtön.

– Tudom. Nem bánom. És ne törd ezen a fejed. Nekem úgyis el kell mennem innen. Nem maradhatok itt tovább. A család fél a rendőrségtől, mert nem vagyok bejelentve. Örülnek, ha elmegyek. Még valamennyi pénzem is van, Ludwig. És majd segítek neked az eladásban. Nem fogok sokba kerülni. Azt hiszem, egész jó gyakorlati érzékem van.

– Igazán? – mondta Kern –, van egy kis pénzed is, és segíteni akarsz az eladásban! Még egy szó, és elsírom magam, mint valami öregasszony. Sok holmit akarsz magaddal hozni?

– Nem. Amire nincs szükségem, azt itt hagyom.

– Jó. Mit csináljunk a könyveiddel? Főleg a vastag kémiakönyvekkel? Hagyjuk itt őket egyelőre?

– Eladtam a könyveimet. Megfogadtam a tanácsodat, amit a Práterben adtál. Az ember ne vigyen magával semmit a régi életéből.

Semmit. És ne is nézzen vissza, attól csak fáradt lesz, és kikészül. A könyvek szerencsétlenséget hoztak ránk. Eladtam őket. Különben is túl nehéz lett volna cipelni őket.

Kern elmosolyodott.

– Csakugyan van gyakorlati érzéked, Ruth. Azt hiszem, először Luzernbe megyünk. Egy Georg Binder nevű Svájc-szakértő adta ezt a tanácsot. Ott sok az idegen, nem tűnik fel az ember, és a rendőrség sem olyan éber. Mikor indulunk?

– Holnapután kora reggel. Addig itt maradhatunk.

– Van hol aludnom. Csak tizenkettőig oda kell érnem a Café Greifbe.

– Nem leszel tizenkettőre a Café Greifben! Itt maradsz, Ludwig! Az indulásig ki se lépünk az utcára. Különben meghalnék a félelemtől.

Kern rámeredt a lányra.

– De hát lehetséges ez? Nincs itt valami cselédlány vagy ilyesmi, aki elárulhat bennünket? – kérdezte aztán.

– A cselédlány kimenőt kapott hétfő reggelig. A tizenegy negyvenes vonattal jön vissza. A többiek csak délután háromkor. Addig ráérünk.

– Atyaúristen! – mondta Kern. – Addig a mienk ez az egész lakás?

– Igen.

– És úgy élhetünk itt, mintha a miénk lenne, a szalon, a hálószoba, és saját külön ebédlőnk lesz hófehér abrosszal meg porcelánnal, és ha lehetséges, ezüst késsel meg villával, és külön kést használunk az almához, és kis mokkás csészéből isszuk a kávét, és lesz rádiónk is.

– Minden! És én majd sütök és főzök és felveszem a kedvedért Sylvia Neumann valamelyik estélyi ruháját.

– Én pedig ma este Neumann úr szmokingját! Legfeljebb kicsit rövid lesz! Megtanultam a börtönben az „Elegáns világ”-ból, hogyan kell öltözködni.

– Éppen jó lesz rád!

– Pompás! Ezt meg kell ünnepelnünk! – mondta Kern, és lelkesen felugrott. – Akkor kaphatok egy forró fürdőt is, ugye, sok-sok szappannal? De régen nem fürödtem már. A börtönben csak az a borzalmas Lysol volt.

– Persze hogy fürödhetsz! Forró fürdő a világszerte ismert Kern-féle parfümmel!

– Azt már rég kiárusítottam.

– De nekem még van egy üveggel. Amit Prágában, a moziban kaptam tőled. Az első esténken. Azóta is őrzöm.

– Hát ez fantasztikus! – mondta Kern. – Milyen áldott város ez a Zürich! Csodálatos vagy, Ruth! És csodálatos ez az este...

------------

12

Kern két napig ostromolta Arnold Oppenheim kereskedelmi tanácsos luzerni villáját. Mint valami vár, állt a fehér ház egy magaslaton a Vierwaldstätti tó felett. A címek között, amelyeket a professzionista Binder adott Kernnek, a következő megjegyzés állt Oppenheim neve mellett: Német zsidó. Ad, de csak nyomásra. Nacionalista.

Cionizmusról egy szót se.

A harmadik napon beengedték. Oppenheim egy tágas kertben fogadta, amely tele volt őszirózsával, napraforgóval és krizantémmal.

Kedélyes, erőteljes férfi volt, tömpe ujjakkal és kis, sűrű bajuszkával.

– Most jött Németországból? – kérdezte.

– Nem. Már több mint két éve eljöttem onnan.

– És hová való?

– Drezdába.

– Á, Drezda! – Oppenheim végigsimította fénylő, tar koponyáját, és ábrándosan felsóhajtott. – Drezda csodálatos város! Valóságos gyöngyszem! Az a gyönyörű terasz! Nincs párja a világon, ugye?

– Nincs – mondta Kern. Nagyon melege volt, és szívesen ivott volna egy pohárral abból a szőlőléből, amely Oppenheim előtt állt a kőasztalon. De Oppenheimnek eszébe se jutott, hogy megkínálja.

Álmodozva nézett a kristálytiszta levegőbe.

– És a Zwinger, a kastély, a képtárak... maga persze jól ismeri mindezt, ugye?

– Nem olyan jól. Inkább csak kívülről.

– De kedves fiatal barátom! – mondta Oppenheim, és szemrehányóan nézett Kernre. – Hogy lehet ezeket nem ismerni? A legnemesebb német barokk! Sose hallott még Daniel Pöppelmannról?

– De, természetesen! – Kernnek ugyan sejtelme sem volt a barokk építészet mesteréről, de kellemes benyomást akart kelteni Oppenheimben.

– Na látja! – Oppenheim hátradőlt a karosszékében. – Hát igen, a mi Németországunk! Nincs párja a világon, ugye?

– Nincs bizony. És ez jól is van így.

– Jól van? Hogyhogy? Hogy érti ezt?

– Egészen egyszerűen. Ez jó a zsidók számára. Különben elpusztulnánk.

– Vagy úgy! Politikai értelemben mondta. No, hallja...

elpusztulnánk... elpusztulnánk, micsoda nagy szavak! Higgye el, az emberek ma is nagyon sokat túloznak. Én a legmegbízhatóbb forrásból tudom: nem olyan kétségbeejtő a helyzet.

– Nem?

– Persze hogy nem. – Oppenheim előrehajolt és bizalmasra tompította a hangját. – Köztünk legyen mondva, a zsidókat magukat is komoly felelősség terheli mindazért, ami történik. Sok mindenben hibáztak, én mondom magának, én pedig tudom, mit beszélek. Sok mindenre nem lett volna szükség, amit csináltak, márpedig én értek valamicskét ehhez a kérdéshez!

Vajon mennyit ad, töprengett Kern. Vajon elég lesz-e, hogy eljussunk Bernbe?

– Nézzük például a keleti zsidók, a galíciai és lengyel bevándorlók dolgát – folytatta Oppenheim, és kortyolt egyet a szőlőléből. – Talán helyes volt beengedni valamennyit? Valójában mi keresnivalójuk ezeknek Németországban? A magam részéről határozottan ellenzem, akárcsak a kormány. A zsidó, zsidó, mindig ezt mondják... no de micsoda különbség van egy közösség szempontjából az ilyen zsíros kaftános, göndör pajeszú mocskos házaló és a már évszázadok óta meghonosodott, régi polgári zsidó család között?

– Az egyik régebben vándorolt be, a másik később – felelte Kern meggondolatlanul, s utána meg is ijedt egy kicsit. Semmi esetre sem akarta ingerelni Oppenheimet.

De ez nem vett észre semmit; túlságosan elfoglalták a saját gondolatai.

– Az egyik csoport asszimilálódott, a tagjai értékes, fontos, nemzeti szempontból elsőrangú polgárok – a másik idegen bevándorlókból áll!

Erről van szó, édes fiam! Mi közünk nekünk azokhoz az emberekhez?

Semmi, az égadta világon semmi! Maradtak volna ott, Lengyelországban!

– De ha egyszer ott sem tűrik meg őket.

Oppenheim jókora félkört írt le a kezével és közben bosszúsan nézett Kernre.

– De hiszen ennek semmi köze Németországhoz! Hiszen az egészen más! Az embernek tárgyilagosnak kell lennie! Gyűlölöm, ha mindent egy kalap alá vesznek. Mondhatnak Németországra, amit akarnak, azok most csinálnak odaát valamit! És elérnek valamit! Ezt magának is el kell ismernie, ugye?

– Természetesen – mondta Kern, és arra gondolt: húsz frank, az négy napi panzió. Talán többet is ad.

– Hogy közben egyeseknek rosszul megy, vagy bizonyos csoportoknak – Oppenheim fújtatott egyet – nos hát, ez súlyos politikai szükségszerűség. A nagy politika nem ismeri az érzelgősséget. Ezt tudomásul kell vennünk.

– Persze.

– Nézze – mondta Oppenheim –, a népet ellátják munkával. A nemzeti méltóságot magasba emelik. Kétségtelen, hogy akadnak bizonyos túlkapások, de kezdetben mindig előfordul ilyesmi. Ez majd csökkenni fog. Nézze csak, mi lett a mi Wehrmachtunkból! Ilyen még nem volt a világon! Egyszerre megint teljes értékűek lettünk. Egy nép hatalmas, ütőképes hadsereg nélkül semmi, egyszerűen semmi!

– Ehhez nem értek – mondta Kern.

Oppenheim ferde pillantást vetett rá. – Pedig értenie kellene hozzá! – jelentette ki, és felállt. – Éppen külföldön! – Elkapott egy szúnyogot, és gondosan szétnyomta. – A többiek már megint félnek tőlünk! Márpedig a félelem a legfőbb, higgye el! Csak akkor érhetünk el valamit, ha a többiek félnek tőlünk.

– Ezt értem – mondta Kern.

Oppenheim kiitta a szőlőlevet, aztán néhány lépést tett a kertben.

Odalenn úgy ragyogott a tó felszíne, akár egy kék tükör, amely egyenest az égből pottyant le.

– És magával mi a helyzet? – kérdezte Oppenheim merőben más hangon. – Hova akar menni?

– Párizsba.

– Miért éppen Párizsba?

– Nem tudom. Hogy legyen valami célom. Azt mondják, ott könnyebb.

– Mért nem marad itt, Svájcban?

– Tanácsos úr! – szólalt meg Kern hirtelen elfúló lélegzettel. – Ha itt maradhatnék! Ha segítene, hogy itt maradhassak! Talán egy ajánlást, vagy, ha hajlandó lenne valami munkát adni... az ön neve...

– Nem tehetek semmit – vágott a szavába sietve Oppenheim.

– Semmit. Egyáltalában semmit. Nem is így értettem. Csak úgy kérdeztem. Én politikailag semleges akarok maradni, minden vonatkozásban. Én semmibe nem árthatom magam bele!

– De hiszen ez nem politika.

– Manapság minden politika! Én vendég vagyok itt Svájcban. Nem, nem, ne is kérjen tőlem ilyesmit! – Oppenheim egyre kedvetlenebb lett.

– Egyébként mit óhajt még?

– Meg akartam kérdezni, nincs-e szüksége valamire ezek közül az apróságok közül.

Kern kivett néhány dolgot a zsebéből.

– Dehát mije van? Parfüm? Kölnivíz? Szó se lehet róla. – Oppenheim félretolta az üvegeket. – Szappan! No, igen. Arra mindig szüksége van az embernek. Mutassa csak! Jó. Hagyjon itt egyet. Várjon.

– Benyúlt a zsebébe, egy pillanatig habozott, visszacsúsztatott néhány pénzdarabot, aztán letett két frankot az asztalra. – így. Azt hiszem, jól megfizettem, mi?

– Sőt, túlságosan is jól. A szappan csak egy frankba kerül.

– No, hagyja csak – jelentette ki nagystílűen Oppenheim. – De el ne mondja senkinek. Már így is szörnyű, hogy milyen sokan járnak a nyakamra.

– Tanácsos úr – mondta higgadtan Kern –, éppen azért szeretném, ha csak annyit adna, amennyi a szappan ára.

Oppenheim kissé meglepődve nézett rá.

– Hát, ahogy akarja. Egyébként helyes elv. Csak semmi jótétemény.

Nekem is ez volt mindig a jelszavam.

Kern aznap délután eladott még két szappant, egy fésűt meg három csomag biztosítótűt. Összesen három frankot keresett. Inkább csak közönyösségből lépett be végül egy kis fehérnemű üzletbe, amelynek egy Sarah Grünberg nevű asszony volt a tulajdonosa.

A kócos hajú, szemén csíptetőt viselő Grünbergné türelmesen meghallgatta.

– Nem ez a foglalkozása, ugye? – kérdezte aztán.

– Nem – felelte Kern. – Azt hiszem, nem is vagyok nagyon ügyes ebben.

– Szeretne dolgozni? Éppen leltárt csinálok. Ez két-három napi munka. Napi hét frank és jó koszt. Reggel nyolcra eljöhet.

– Szívesen – mondta Kern – de...

– Tudom, tudom, én nem árulom el senkinek. És most adjon egy darab szappant. Elég lesz érte három frank?

– Sok.

– Nem sok. Kevés. Ne csüggedjen el.

– Azzal egymagában nem sokra megyek – mondta Kern, és elvette a pénzt. – De időnként a szerencse is hozzászegődik az emberhez. És úgy már sokkal könnyebb.

– Ha akar, most még segíthet néhány órát a takarításban. Egy frank óránként. Ezt is szerencsének tartja?

– Persze – mondta Kern. – A szerencsét mindig meg kell ragadni, akármiről van is szó. Annál gyakrabban jelentkezik.

– Ezeket a bölcsességeket útközben tanulja? – kérdezte az asszony.

– Nem útközben, hanem a szünetekben, amelyeket útközben tartok.

Olyankor elgondolkodom a dolgokon, és igyekszem valamit tanulni belőlük. Az ember mindennap tanul valamit. Néha még a kereskedelmi tanácsosoktól is.

– Ért valamit a fehérneműhöz? – kérdezte Grünbergné.

– Csak a nagyon durva fajtához. Nemrégiben két hónapig tanultam varrni egy intézetben. De csak egészen egyszerű dolgokat.

– Az sem árt – mondta Grünbergné. – Én még fogat is tudok húzni.

Húsz évvel ezelőtt megtanultam egy fogásztól. Ki tudja – talán még az hozza meg a szerencsémet.

*

Kern tíz óráig dolgozott, és a jó vacsorán kívül még öt frankot is kapott érte. Ez, a többivel együtt, elég volt két napra, és sokkal jobban örült neki, mint ha Oppenheim száz frankot adott volna.

Ruth egy kis penzióban várta, amely szintén Binder címjegyzékében szerepelt. Néhány napig ott lakhattak bejelentés nélkül. Ruth nem volt egyedül. Egy karcsú, idősebb férfi ült mellette a kis teraszon lévő

asztalnál.

– Hála istennek, hogy itt vagy – mondta Ruth, és felállt.

– Már féltem, hogy valami bajod történt.

– Nem kell félned. Ha fél az ember, többnyire nem történik semmi.

Csak akkor történik baj, ha nem számítunk rá.

– Ez szofizmus, de nem filozófia – szólalt meg az asztalnál ülő férfi.

Kern ránézett. A férfi mosolygott.

– Jöjjön, igyon meg velem egy pohár bort. Holland kisasszony tanúsíthatja, hogy ártalmatlan vagyok. Vogt a nevem, és valaha egyetemi magántanár voltam Németországban. Üljenek le, hadd legyen társaságom az utolsó üveghez.

– Hogyhogy az utolsó üveg?

– Úgy, hogy holnap egy időre nyugdíjba vonulok. Fáradt vagyok.

Egy kis pihenőt kell tartanom.

– Nyugdíjba? – kérdezte értetlenül Kern.

– Így nevezem. Börtönt is mondhatnék. Holnap jelentkezem a rendőrségen, és közölni fogom, hogy két hónapja illegálisan élek Svájcban. Kapok érte néhány heti börtönt, minthogy már kétszer kiutasítottak. Állami nyugdíj. Az a fontos, hogy bevallja az ember, hogy egy bizonyos idő óta már megint itt tartózkodik, mert a beutazási tilalom megszegése szükségállapotnak számít, akkor egyszerűen csak áttoloncolják az embert a határon.

Kern ránézett Ruthra, azután így szólt:

– Ha valami pénzre van szüksége... ma egészen jól kerestem.

Vogt elhárította az ajánlatot.

– Nem, köszönöm, még van tíz frankom. Az elég lesz a borra meg az éjszakai szállásra. Egyszerűen csak fáradt vagyok; megint egyszer ki akarom pihenni magam. És ez számunkra csak a börtönben lehetséges.

Ötvenkét éves vagyok, és az egészségem nem valami jó. Szörnyen belefáradtam a sok mászkálásba és bujkálásba. Jöjjenek, üljenek ide mellém. Ha az ember sokat van egyedül, örül a társaságnak.

Bort töltött a poharakba.

– Neuchateli. Tiszta és fanyar, akár a gleccser vize.

– De börtönbe... – szólalt meg Kern.

– A luzerni börtön nagyon jó. Ismerem... ez az a fényűzés, amit megengedek magamnak, én választom ki a várost, ahol börtönbe szeretnék kerülni. Csak attól félek, hogy nem fog sikerülni. Hogy túlságosan emberséges bírákra akadok, akik egyszerűen áttétetnek a határon. Akkor aztán kezdhetem elölről az egészet. És ez számunkra, úgynevezett árják számára még sokkal nehezebb, mint a zsidóknak.

Nekünk nincsenek jótékonysági egyleteink, amelyek támogatnak bennünket... és nincsenek hitsorsosaink. De ne beszéljünk most ezekről a dolgokról. – Felemelte a poharát. – Igyunk a szépségre... mert az elpusztíthatatlan.

Koccintottak. Hallatszott a poharak tiszta csengése. Kern kiitta a hideg bort. Szőlőlé, gondolta. Oppenheim. Leült Vogt és Ruth mellé, az asztalhoz.

– Már azt hittem, egyedül kell töltenem ezt az estét – szólalt meg Vogt. – És most itt vannak velem. Milyen szép ez az este! Ez a tiszta, őszi fény.

Sokáig ültek szótlanul a gyéren megvilágított teraszon. Néhány kései éjjeli lepke súlyos testével újra meg újra nekiütődött a villanylámpa forró üvegének. Vogt kissé szórakozottan, de igen békésen dőlt hátra székében, s ahogy a két fiatal elnézte keskeny arcát és szemének tiszta tekintetét, úgy érezték, hogy egy elsüllyedt évszázadból való ember vesz búcsút, higgadtan és megfontoltan, az életétől és a világtól.

– A vidámság – szólalt meg tűnődő hangon Vogt, mintha csak magának mondaná. – A vidámság, a türelem kedves gyermeke... a mi korunkban elveszett. Sok minden tartozik hozzá – tudás, fölény, szerénység és a bölcs belenyugvás a lehetetlenbe. Mindez megszökött az elől a vad kaszárnya-idealizmus elől, amely ma oly türelmetlenül akarja jobbá tenni a világot. Az efféle világmegváltók azonban mindig inkább világmegrontók voltak – és a diktátorok sohasem vidámak.

– De azok sem, akiknek diktálnak.

Vogt bólintott, és lassan kortyolt egyet az átlátszó fehér borból.

Azután a tóra mutatott, amely ezüstösen csillogott a félhold fényében, s amelyet úgy fogtak körül a hegyek, akár a falak egy értékes kelyhet. – Ezeknek nem diktálhat senki – mondta. – Sem a lepkéknek, sem a fák lombjának. És ezeknek sem... – és néhány ronggyá olvasott könyvre mutatott, – Hölderlin, Nietzsche. Az egyik, aki a legtisztább himnuszokat írta az élethez... és a másik, aki megálmodta a dionüszoszi vidámság isteni táncait... és mind a kettőnek téboly lett a vége... mintha a természet valahol határt akart volna szabni.

– A diktátorok nem tébolyodnak meg – mondta Kern.

– Persze hogy nem. – Vogt mosolyogva felállt. – De nem is értelmesek.

– Csakugyan el akar menni holnap a rendőrségre? – kérdezte Kern.

– Igen. Minden jót, és köszönöm, hogy segíteni akartak. Lemegyek még egy órácskára a tóhoz.

Lassan végigment a néptelen úton. A léptei még akkor is hallatszottak, amikor őt magát már nem láthatták.

Kern ránézett Ruthra. A lány mosolyogva nézett vissza rá.

– Félsz? – kérdezte Kern.

Ruth a fejét rázta.

– Nekünk más a helyzetünk – mondta Kern. – Mi fiatalok vagyunk.

Nekünk sikerülni fog.

*

Két nap múlva megjelent Binder, Zürichből – hűvös volt, elegáns és magabiztos.

– Mi újság? – kérdezte. – Minden jól ment?

Kern beszámolt az Oppenheimmel való élményéről. Binder figyelmesen hallgatta. Nevetett, amikor Kern elmondta, hogy arra kérte Oppenbeimet, tegyen valamit az érdekében.

– Ez hiba volt – mondta Binder. – Az az ember a leggyávább alak, akit csak ismerek. De én egyszer még végrehajtok ellene egy büntető

expedíciót.

Ezzel eltűnt, és csak este tért vissza, egy húszmárkás bankjeggyel a kezében.

– Tiszteletreméltó eredmény – mondta Kern.

Binder megrázkódott.

– Nem volt valami kellemes, elhiheti. A nacionalista Oppenheim úr, aki mindent megért, a milliói kedvéért. A pénz átkozottul jellemtelenné teszi az embert, ugye?

– De az is, ha nincs.

– Igaz, de ritkábban. Alaposan ráijesztettem mindenféle Németországból származó vad hírekkel. Ő csak félelemből ad. Hogy megváltsa magát a sorsától. Ezt nem írtam oda a neve mellé?

– Nem. Ott ez áll: Ad, de csak nyomásra.

– A kettő ugyanaz. Na, egyszer még találkozunk tán a kereskedelmi tanácsos úrral mint sorstársunkkal az országúton. Mondhatom, sok mindenért kárpótolna.

Kern nevetett.

– Oppenheim azt is megússza. De maga mit keres Luzernben?

– Kissé forró lett a talaj Zürichben. Egy detektív a nyomomban volt.

No meg... – Binder arcára hirtelen árnyék borult – időnként idejövök, a Németországból érkező leveleimért.

– A szüleitől?

– Az anyámtól.

Kern hallgatott. Az anyjára gondolt. Időnként írt neki, de választ nem várhatott tőle, hiszen az ő címe örökösen változott.

– Szereti a süteményt? – kérdezte tőle kis idő múlva Binder.

– Igen, természetesen. Talán van magánál?

– Van. Várjon csak egy pillanatig.

Binder egy csomaggal tért vissza, egy kartondobozzal. Egy kis homoktorta volt benne, gondosan selyempapírba csomagolva.

– Ma jött a vámhivatalból – mondta Binder. – Az itteniek hozták el.

– Csak egye meg – mondta Kern. – Az édesanyja maga sütötte, látszik rajta.

– Igen, ő maga sütötte. Éppen ezért nem akarok enni belőle. Nem tudok. Egy falatot sem.

– Nem értem. Istenem, ha én kapnék egy tortát az anyámtól! Egy hónapig enném! Minden este egy darabkát.

– De értse meg! – mondta elfojtottan indulatos hangon Binder. – Ezt nem nekem küldte az anyám! Az öcsémnek.

Kern rámeredt.

– De hiszen azt mondta, hogy az öccse meghalt.

– Igen, persze. Csakhogy az anyám még nem tudja.

– Nem tudja?

– Nem. Képtelen vagyok megírni neki. Egyszerűen képtelen vagyok.

Belehal, ha megtudja. Az öcsém jobb ember volt, mint én. Ezért is nem bírta ki. Én túl fogom élni. Persze! Hiszen látja! – és ezzel ledobta a bankjegyet a földre.

Kern fölemelte a pénzt, és visszatette az asztalra. Binder leült egy székre, cigarettára gyújtott, aztán elővett a zsebéből egy levelet.

– Itt van... anyám legutóbbi levele. A torta mellett volt. Ha elolvassa, meg fogja érteni, milyen dermesztő ez az egész.

Halványkék levélpapír volt, puha, ferde kézírás, mintha egy fiatal lány írta volna.

„Szeretett, drága Leopoldom! Tegnap kaptam meg a leveledet, annyira örültem neki, hogy előbb le kellett ülnöm, meg kellett várnom, míg egy kicsit megnyugszom. Azután kibontottam, és olvasni kezdtem. A szívem már nem olyan jó a sok izgalomtól, bizonyára el tudod képzelni.

Milyen boldog vagyok, hogy végre találtál munkát! Ne bánkódj, ha nem is keresel olyan sokat, ha szorgalmas leszel, majd szépen előrehaladsz.

És akkor később megint folytathatod majd a tanulmányaidat. Kedves fiam, kérlek, vigyázz Georgra. Ő olyan hirtelen és meggondolatlan. De amíg Te ott vagy mellette, nem nyugtalankodom. Ma reggel sütöttem neked egy homoktortát, azt mindig nagyon szeretted. Elküldöm, remélem nem fog nagyon kiszáradni. Igaz, a homoktortánál nem olyan nagy baj, ha egy kicsit száraz, ezért is sütöttem azt, különben frankfurti koszorút küldtem volna, hiszen az a kedvenced. De az biztosan megromlana útközben. Drága Leopoldom, írj megint hamarosan, ha időd engedi. Mindig olyan nyugtalan vagyok. Nincs újabb fényképed?

Remélem, hamarosan újra együtt leszünk mindnyájan. Ne felejts el.

Szerető anyád. Üdvözlöm Georgot.”

Kern letette a levelet. Nem adta Binder kezébe, csak melléje tette az asztalra.

– Fényképet kér – mondta Binder. – Honnan szerezzek fényképet?

– Az édesanyja csak most kapta meg Leopold utolsó levelét?

Binder a fejét rázta.

– Egy éve már, hogy agyonlőtte magát. Azóta én írok anyánknak.

Két-három hetenként. Utánozom az öcsém írását. Megtanultam.

Anyámnak nem szabad megtudnia. Semmiképpen. Magának is az a véleménye, hogy anyámnak nem szabad megtudnia? – Sürgetően nézett Kernre. – Mondja hát meg, mi a véleménye!

– Igen. Azt hiszem, jobb így.

– Anyám hatvanéves, és tönkrement a szíve. Nem fog sokáig élni.

Igen, úgy intézem, hogy ne tudja meg. Hogy ő maga tette... értse meg...

ezt sohasem tudná felfogni.

– Értem.

Binder felállt.

– Most megint írnom kell egy levelet. Az öcsém nevében. Egy időre megint túl leszek rajta. De fényképet... honnan szerezzek fényképet? – Felvette a levelet az asztalról. – Fogadja el a tortát, nagyon kérem! Ha magának nem kell, adja Ruthnak. Hiszen nem kell megmondania, miről van szó.

Kern habozott.

– Nagyon finom – folytatta Binder. – Én csak egy kis darabot szeretnék levágni belőle... éppen csak úgy... – Elővett egy bicskát a zsebéből, levágott egy keskeny csíkot a tortából és beletette az anyja levelébe. – Tudja – folytatta, és valahogy furcsán szétesett volt az arca az öcsém sose szerette valami nagyon az anyámat. De én... én...

nevetséges, ugye?

Binder felment a szobájába.

Tizenegy órára járt az idő. A két fiatal kint ült a teraszon, amikor Binder lefelé jött a lépcsőn. Megint hűvös és elegáns volt, mint azelőtt.

– Menjünk még el valahova – mondta. – Nem tudok még aludni. És ma nem szeretnék egyedül lenni. Ismerek egy helyet, ott biztonságban leszünk. Tegyék meg a kedvemért.

Kern Ruthra nézett. – Fáradt vagy? – kérdezte. Ruth a fejét rázta.

– Tegyék meg a kedvemért – ismételte Binder. – Csak egy órára.

Hogy valami mást is lássunk.

– Jó – mondta Kern.

Binder egy eszpresszóba vezette őket, ahol táncoltak is. Ruth benézett.

– Ez túl elegáns – mondta. – Nem nekünk való.

– Ugyan, hát kinek való, ha nem nekünk, világpolgároknak – mondta komor gúnnyal Binder. – Nem is olyan elegáns, ha jobban körülnéz.

Csak éppen annyira, hogy biztonságban lehessünk a detektívektől. Egy konyak itt se drágább, mint másutt. A zene viszont sokkal jobb. Néha ilyesmire is szüksége van az embernek. Jöjjenek be, kérem. Itt már van is hely.

Leültek, és rendeltek valami innivalót.

– Mit ér az egész! – mondta Binder, és felemelte a poharát.

– Legyünk vidámak! Az életnek egykettőre vége, és utána már semmit nem kapunk, akár vidámak voltunk, akár szomorúak.

– Igaz – mondta Kern és ő is fölemelte a poharát. – Egyszerűen gondoljuk azt, hogy valódi svájciak vagyunk, igaz, Ruth? Hogy van egy lakásunk Zürichben, és most kiránduláson vagyunk Luzernben.

Ruth bólintott, és mosolyogva nézett Kernre.

– Vagy turisták – mondta Binder. – Gazdag turisták. Kiitta az italát, és újat rendelt. – Maga is iszik még egyet? – kérdezte Kerntől.

– Majd később.

– Igyon még egyet. Annál hamarabb jókedvünk lesz. No, a kedvemért.

– Hát jó.

Ültek az asztaluknál, és a táncolókat nézték. Egész sereg fiatal volt ott, semmivel sem idősebbek náluk – de ők furcsa módon valahogy mégis olyanok voltak, mint három eltévedt gyerek, akik csak ülnek ott, nagy szemeket meresztve, de nem tartoznak oda. Nemcsak a hontalanságuk okozta ezt, amely szürke gyűrűként fogta körül őket – hanem maga az örömtelen ifjúság is, amelynek számára nincs remény és nincs jövendő. Dehát mi van velünk, gondolta Kern, hiszen vidámak akartunk lenni! Hiszen megvan mindenem, ami csak elképzelhető, sőt, szinte még annál is több, mi ez hát?

– Tetszik? – kérdezte Ruthtól.

– Igen, nagyon – felelte a lány.

A terem elsötétedett, egy fényszóró színes fénye vetődött a táncparkettre, ahová egy csinos, karcsú táncosnő perdült ki.

– Csodálatos, ugye? – kérdezte Binder és tapsolni kezdett.

– Ragyogó! – mondta Kern, és ő is tapsolt.

– Ugye milyen nagyszerű a zene?

– Elsőrangú!

Ott ültek, és megvolt bennük a készség, hogy mindent csodálatosnak tartsanak, hogy könnyedek és vidámak legyenek, de valahogy mintha por és hamu lepett volna be mindent, és nem értették, mitől van ez.

– Miért nem táncolnak? – kérdezte Binder.

– Táncoljunk? – kérdezte Kern, és már fel is állt.

– Nem hiszem, hogy tudom ezt a táncot – mondta Ruth.

– Én se tudom. Annál egyszerűbb.

Ruth habozott egy pillanatig, azután elindult Kernnel a parkett felé.

A színes fények végigsiklottak a táncoló párokon.

– Most éppen lila fény következik – szólalt meg Kern. – Legalább eltakar bennünket!

Eleinte óvatosan és kissé félénken táncoltak, de lassan biztosabbá váltak a mozdulataik, különösen, amikor látták, hogy senki sem figyeli őket.

– Milyen jó veled táncolni – mondta Kern. – Mindig újabb örömöket fedezek fel, ha veled vagyok. Nemcsak az, hogy itt vagy... körülöttem is minden más lesz, valahogy szebb lesz minden.

Ruth feljebb csúsztatta a kezét a fiú vállán, és hozzásimult. Lassan siklottak a zene ritmusára. A fényszóró színes szökőkút vizét varázsolta föléjük, és ők ketten egy pillanatra minden egyébről elfeledkeztek – már csak a maguk eleven, fiatal életét érezték, amely a másik felé törekedett, és amelyre most nem borult a félelem, a bujkálás, a gyanakvás árnyéka.

A muzsika elhallgatott. Visszamentek az asztalukhoz. Kern ránézett Ruthra. A lánynak ragyogott a szeme, arca eleven volt. Hirtelen valami sugárzó, önfeledt és szinte merész kifejezés jelent meg rajta. Úristen, gondolta Kern, ha úgy élhetnénk, ahogy szeretnénk... és most egy pillanatig szörnyű elkeseredés fogta el.

– Nézze csak, ki jön ott! – szólalt meg hirtelen Binder.

Kern fölpillantott. Arnold Oppenheim ment végig a helyiségen, a kijárat felé tartott. Egy ideig hármukra meredt, azután morogni kezdett: – Milyen érdekes! Igazán roppant tanulságos!

Egyikük sem válaszolt.

– Tehát ezt kapja az ember a jóságáért, a támogatásáért! – folytatta felháborodva Oppenheim. – Hogy rögtön elmulassák a pénzemet valamelyik bárban!

– Egy kis feledés néha fontosabb az evésnél is, tanácsos úr – mondta szenvtelenül Binder.

– Szólamok! Ilyen fiataloknak semmi keresnivalójuk egy bárban.

– Az országúton sem – jegyezte meg Binder.

– Megengeded, hogy bemutassam? – kérdezte Kern, miközben Ruthhoz fordult. – Ez az úr, aki ennyire felizgatja magát miattunk, Oppenheim kereskedelmi tanácsos. Vett tőlem egy darab szappant.

Negyven centime-ot kerestem rajta.

Oppenheim döbbenten nézett Kernre. Aztán izgatottan lihegve mondott valamit, ami olyasféleképpen hangzott, hogy „pimaszság”, és nehézkes léptekkel elvonult.

– De hát mi volt ez? – kérdezte ekkor Ruth.

– Az elképzelhető legmindennapibb dolog – felelte Binder gúnyos hangon. – Öntudatos jótékonyság. Keményebb az acélnál!

Ruth felállt.

– Biztosan nyakunkra hozza a rendőrséget! Menjünk innen!

– Ahhoz túlságosan gyáva. Kényelmetlenséget okozna neki.

– De azért jobb, ha elmegyünk!

– Jó, menjünk.

Binder fizetett, azután elindultak a panziójuk felé. A pályaudvar közelében két férfi közeledett feléjük a szemközti irányból.

– Vigyázat! – suttogta Binder. – Az egyik detektív! Csak semmi elfogódottság!

Kern halkan fütyörészni kezdett, karonfogta Ruthot és lelassította a lépteit. Érezte, hogy Ruth szeretne gyorsabban menni. Megszorította a karját, nevetett, és lassú, kényelmes léptekkel mentek tovább.

A két férfi elhaladt mellettük. Egyikük keménykalapot viselt, és egykedvűen szivarozott. A másik Vogt volt. Megismerte őket, és szinte észrevétlen jelt adott a szemével, mintha azt mondta volna: Kár, de mit tegyek...

Kern egy idő múlva körülnézett. A két férfi eltűnt.

– Irány Basel, tizenkettő tizenötös vonat, a határhoz – magyarázta szakember módjára Binder.

Kern bólintott.

– Túlságosan emberséges bíróra akadt.

Továbbmentek. Ruth didergett. – Egy kicsit félelmetes lett az egész – mondta.

– Franciaország – szólalt meg Binder. – Párizs. A nagyváros a legjobb.

– Miért nem jön maga is oda?

– Egy szót se tudok franciául. És én különben is Svájcra specializáltam magam. No meg... – mondta Binder, és hirtelen elhallgatott.

Szótlanul mentek tovább. A tó felől hűvös szél fújt. Az ég hatalmas, szürke, idegen boltozatként ívelődött felettük.

------------

Dr. Goldbach II., az egykori ügyvéd, aki annak idején a berlini főtörvényszéken dolgozott, ott ült Steinerrel szemben. Ő volt az új telepatikus médium. Steiner a Café Sperlerben bukkant rá.

Goldbach ötvenedik éve körül járt. Zsidó volt, ezért utasították ki Németországból. Nyakkendőket és jogi tanácsokat árult, feketén. Ám ezzel csak annyit keresett, hogy nem kellett éhen halnia. A felesége nagyon szép asszony volt, harmincéves, és Goldbach nagyon szerette.

Az asszony átmenetileg az ékszerei eladásából élt: de a férfi tudta, hogy aligha fog kitartani mellette. Goldbach elmesélte Steinernek a históriáját, és az megszerezte neki az állást – az esti előadásokon kellett fellépnie. Napközben folytathatta egyéb tevékenységét.

Rövid idő múltán kiderült, hogy Goldbach alkalmatlan a médium szerepére. Mindent összezagyvált, tönkretette az előadásokat. Ilyenkor éjszakánként azután kétségbeesetten ült Steiner előtt, és rimánkodott, hogy ne dobja ki.

– Goldbach – mondta Steiner – ma különösen rosszul sikerült! Így csakugyan nem mehet tovább. Hisz maga arra kényszerít engem, hogy valódi látnok legyek!

Goldbach úgy nézett rá, mint egy haldokló juhászkutya.

– Pedig olyan egyszerű az egész – folytatta Steiner. – A lépteinek száma az első sátorrúdig azt jelenti, hogy hányadik széksorban ül az illető. Ha a jobb szemét lehunyja, nő... ha a balt, férfi. Az ujjak száma, amit feltűnés nélkül mutat, azt jelenti, hogy hányadik balról. Jobb láb előre: derékon felül rejtette el – bal láb: derékon alul. Minél jobban előrelép, annál magasabban. Hiszen már megváltoztattuk a maga kedvéért a módszert, mivel olyan bizonytalan volt.

Az ügyvéd idegesen matatott a gallérján.

– Steiner úr – szólalt meg bűntudatosan –, megtanultam kívülről, mindennap elpróbálom, a jó ég tudja, mintha megbabonáztak volna.

– De Goldbach úr! – mondta türelmesen Steiner. – Hiszen a saját szakmájában sokkal többet kellett a fejében tartania.

– Kívülről tudom a polgári törvénykönyvet – mondta Goldbach a kezeit tördelve –, száz meg száz pótlást és helyesbítést, bírói döntést ismerek, higgye el, Steiner úr, a bírók réme voltam a jó emlékezőtehetségem miatt... de itt, mintha megbabonáztak volna.

Steiner kétségbeesetten csóválta a fejét.

– No de ennyit egy kisgyerek is meg tud jegyezni. Nyolcféle jel, ennyi az egész! És négy a különleges esetekre.

– De hiszen tudom! Istenem, hiszen mindennap elpróbálom. Csak az izgalomtól van.

Goldbach hétrét görnyedve ült a ládáján, és tanácstalanul bámult maga elé. Steiner fölnevetett.

– De a törvényszéki teremben sohasem izgult! Hiszen maga nagy pereket vezetett, és mindenféle nehéz anyaggal tökéletesen tisztában kellett lennie!

– Igen, igen, az könnyű volt. De itt! A kezdés előtt mindent pontosan tudok... de amint belépek a bódéba, izgalmamban mindent összekeverek.

– De hát az ég szerelmére, miért olyan izgatott?

Goldbach hallgatott néhány másodpercig. – Nem tudom – szólalt meg aztán csöndesen. – Azt hiszem, itt túl sok minden van együtt. – Felállt. – Tesz még egy próbát holnap reggel, Steiner úr?

– Persze. De holnap mennie kell. Különben Potzloch a fejünkre üt.

Goldbach keresgélni kezdett a zakója zsebében, előhalászott egy selyempapírba göngyölt nyakkendőt, és Steiner felé nyújtotta.

– Hoztam magának valami csekélységet. Annyit fáradozik velem ...

– Szó se lehet róla – hárította el Steiner. – Nálunk ez nem szokás.

– Nekem nem került semmibe.

Steiner megveregette Goldbach vállát.

– Egy jogász megvesztegetési kísérlete. Mennyivel súlyosbítja ez a büntetést?

Goldbach fáradtan mosolygott.

– Ezt az ügyésztől kell megkérdeznie. Az ügyvédtől csak azt kérdezik: Mennyivel csökkenti? A büntetés egyébként ugyanaz, csak enyhítő körülményekről nem lehet szó ilyen esetben. Az utolsó jelentősebb eset, mármint az ilyen jellegűek közül, a Hauer és társai-per volt. – Goldbach kissé felélénkült. – Freygang volt a védő. Ügyes ember, csak kissé túlságosan élvezi a paradoxonokat. Egy-egy paradoxon felbecsülhetetlen hatású, mert meghökkenti az embereket, de nem lehet a védelem alapja. Ezen bukott meg Freygang. A védőbeszédében enyhítő körülményeket akart kiharcolni egy törvényszéki bíró számára – izgatottan nevetni kezdett – a törvények nem ismeréséért.

– Jó ötlet – mondta Steiner.

– Tréfának... de nem tárgyaláson.

Ahogy ott állt, kissé oldalra hajtva a fejét, ahogy összehúzta a szemét, amelynek tekintete hirtelen éles lett – már nem a nyomorúságos emigráns és nyakkendőárus volt, hanem dr. Goldbach II., a berlini főtörvényszék jogásza, a paragrafusok dzsungelének félelmetes tigrise.

*

Goldbach fürge léptekkel, szálegyenesen, mint valamikor régen, ment lefelé a Práter széles fasorán. Nem érezte maga körül a tiszta őszi éjszaka szomorú hangulatát – ott állt megint a zsúfolt törvényszéki teremben, előtte a jegyzetei, ott állt Freygang ügyvéd helyén, látta, ahogy az államügyész, aki éppen befejezte a vádbeszédet, leült, eligazította a talárját, könnyedén a kezére támaszkodott, finoman jobbra-balra dőlt, mint valami vívó, azután megszólalt, érces hangon: „Igen tisztelt bíróság! Hauer vádlott...”

Egymást követték a mondatok, kurtán, élesen, megtámadhatatlan logikával. Sorra vette az államügyész indítékait, úgy tetszett, követi a bizonyítási eljárást és vádol, nem pedig véd, a teremben halálos csend lett, a bírák felemelték a fejüket – de ő hirtelen, mesteri fordulattal, az ellenkezőjébe csapott át, idézte a megvesztegetésre vonatkozó paragrafust, négy kemény kérdő mondattal megvilágította annak kétértelmű voltát, majd metsző, pattogó hangon, ismertette az enyhítő

körülményeket, amelyek most egészen más hatást váltottak ki.

Ott állt a ház előtt, amelyben lakott. Lassú léptekkel indult felfelé a lépcsőn... egyre lassabban ment, egyre bizonytalanabbul.

– A feleségem már itthon van? – kérdezte az álmos képű lánytól, aki ajtót nyitott.

– Negyedórája jött meg.

– Köszönöm – mondta Goldbach, és végigment a folyosón, be a szobájába. Keskeny helyiség volt, kis ablaka az udvarra nyílott.

Megfésülködött, azután kopogtatottá szomszédos szoba ajtaján.

– Tessék...

Az asszony a tükör előtt ült, figyelmesen szemlélte az arcát. Hátra sem fordult. – Mi újság? – kérdezte.

– Hogy vagy, Lena?

– Hogy lennék, ha így kell élnem! Rosszul! Egyáltalában miért kérdezel ilyeneket? – förmedt a férjére, miközben a szempilláját vizsgálta.

– Elmentél itthonról?

– El.

– Hol voltál?

– Valahol. Nem tudok egész nap itt ülni és a falakat bámulni.

– Nem, nem is kell. Hiszen örülök, ha szórakozol.

– Nahát. Akkor jó.

Az asszony lassan és gondosan valami krémet kezdett a bőrébe dörzsölni. Úgy beszélt Goldbachhal, mint egy fadarabbal – minden érzés nélkül, rettenetes közönnyel. A férfi az ajtóban állt és az asszonyt nézte – éhesen egy jó szóra. Az asszony sima, rózsás bőre csillogott a lámpafényben. A teste telt volt és puha.

– Találtál valamit? – kérdezte.

Goldbach magába roskadt.

– De hiszen tudod, Lena, még nincs munkavállalási engedélyem.

Höpfner kollégánál voltam, ő sem tud segíteni. Minden olyan rettenetesen sokáig tart.

– Igen, már túl sokáig.

– Megteszem, amit tudok, Lena.

– Persze, tudom. Fáradt vagyok.

– Megyek már. Jó éjszakát.

Goldbach becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudta, mit tegyen.

Rontson be és könyörögjön, hogy értse meg, rimánkodjon, hogy háljon vele egy éjszaka – vagy? Erőtlenül ökölbe szorította a kezét. Meg kellene vernem, gondolta, minden megaláztatást és megszégyenítést bele kellene vernem ebbe a rózsaszínű húsba, egyszer el kellene engednem magam, kiadni minden elfojtott haragomat, szétverni az ajtót és ütni, ütni, míg ez a közönyös, gőgös száj kiáltásra nem nyílik, míg ez a puha test vinnyogva össze nem görbed a földön a fájdalomtól.

Reszketett és figyelt. Karbatke, nem, Karbutke volt a neve annak az embernek; zömök férfi volt, a haja mélyen benőtt a homlokába, és az arca olyan volt, amilyennek a laikus a gyilkos arcát elképzeli – nehéz volt ennek az arcnak felmentést kiharcolni felindult állapotban elkövetett bűncselekményért. Az az ember úgy megverte a szeretőjét, hogy a lánynak kitörtek a fogai, eltört a karja, és mélyen berepedt a szája, a szeme még a tárgyaláson is fel volt dagadva, és mégis olyan odaadóan ragaszkodott ahhoz a brutális alakhoz, akár a kutya a gazdájához – talán éppen azért. Nagy siker volt annak idején, hogy kiharcolta a felmentő ítéletet, azzal a lélektanilag mélyen megalapozott mesteri védőbeszéddel, ahogy az egyik kollégája, Cohn III. kifejezte magát, amikor gratulált neki.

Goldbach leeresztette a két kezét. Látta az olcsó műselyem nyakkendőket, amelyek ott hevertek előtte az asztalon. Igen, annak idején az ügyvédek szobájában, a kollégák között – milyen éleselméjűen bizonyította, hogy a szerelmes asszony azt kívánja a férfitől, hogy ura és parancsolója legyen; igen, akkoriban hatvanezer márkát keresett évente, és ékszereket ajándékozott Lénának, és Lena most eladja őket, és az értük kapott pénzt a maga számára használja fel.

Goldbach hallotta, hogy az asszony lefekszik. Így figyelte minden este a mozdulatait, és gyűlölte magát érte, de nem tudott lemondani róla.

Arcára vörös foltok ültek ki, amikor hallotta az ágy rugóinak nyikorgását. Összeszorította a fogát, odament a tükörhöz, és megnézte magát benne. Azután fogott egy széket és a szoba közepére állította. – Tegyük fel, hogy a kilencedik sorban egy nő egy kulcsot rejt a cipőjébe – dünnyögte. Nagy figyelemmel kilenc kurta lépést tett a szék felé, hunyorított a jobb szemével, három ujját végighúzta a homlokán és bal lábával előrelépett – tovább – most kitűnően összpontosított, látta Steinert, amint keresi az elrejtett tárgyat, és még jobban előrecsúsztatta a lábát.

Az izzólámpa vörhenyes fényében nyomorúságosan, elmosódottan mozdult vele együtt a falon az árnyéka.

– Vajon mit csinál most a bébi, Lilo? – kérdezte ugyanabban az időben Steiner. – Isten tudja, igazán nem csak e miatt az ostoba Goldbach miatt... de néha csakugyan hiányzik nekem a fiú!

------------

13

Kern és Ruth eljutott Bernbe. Az Immergrün panzióban laktak. Ez a panzió is szerepelt Binder listáján. Két napig lakhattak ott rendőrségi bejelentés nélkül.

A második napon, késő este kopogtattak Kern szobájának ajtaján.

Kern már levetkőzött, éppen le akart feküdni. Mikor a kopogtatást meghallotta, nem mozdult, várt egy pillanatig. Újra kopogtattak.

Nesztelen léptekkel, mezítláb az ablakhoz sietett. A szoba túlságosan magasan volt ahhoz, hogy kiugorjon, ereszcsatorna sem volt, amelyen feljebb mászhatott volna. Lassan odament az ajtóhoz, és kinyitotta.

Egy harminc év körüli férfi állt odakint. Egy fejjel magasabb volt Kernnél, kerek arcú, vizeskék szemű, fejét lenszőke, göndör haj borította. Kezében szürke velúrkalapot tartott, amelyen nyugtalanul matattak az ujjai.

– Bocsásson meg – mondta idegesen –, emigráns vagyok, mint maga...

Kern úgy érezte magát, mint akinek hirtelen szárnyai nőttek.

Megmenekültem! gondolta. Nem a rendőrség!

– Nagy bajban vagyok – folytatta a szőke férfi. – Binding a nevem.

Richard Binding. Útban vagyok Zürich felé, de már egyetlen centimes-om sincs, hogy valahol megszállják éjszakára. Nem pénzt akarok kérni magától. Csak meg szeretném kérdezni, nem tölthetném-e itt a földön az éjszakát.

Kern ránézett. – Itt? – kérdezte. – Ebben a szobában? A földön?

– Igen, megszoktam már, és biztos, hogy nem fogom zavarni. Három napja úton vagyok. Tudja, milyen az, mikor az ember a szabadban, padokon tölti az éjszakát, örökös félelemben a rendőrségtől. Ilyenkor boldog az ember, ha néhány órára biztonságban lehet valahol.

– Tudom. De nézze meg ezt a szobát! Hiszen itt annyi hely sincs, hogy rendesen kinyújtózkodjék. Hogy akar itt aludni?

– Nem számít! – jelentette ki sietve Binding. – Nekem jó lesz.

Például ott a sarokban. Ülve is tudok aludni, majd nekitámaszkodom a szekrénynek. Nagyon jó lesz. Csak egy kis nyugalom kell, akkor a magunkfajta bárhol tud aludni.

– Nem, ez lehetetlen. – Kern egy pillanatig töprengett. – Itt két frank egy szoba egy éjszakára. Adok magának két frankot. Ez a legegyszerűbb. Legalább jól kialhatja magát.

Binding elhárító mozdulattal emelte fel a kezét. Nagy, húsos, vörös keze volt.

– Nem akarok pénzt magától! Nem azért jöttem! Aki itt lakik, annak szüksége van a pár garasára! No meg... odalenn már megkérdeztem, kaphatnék-e szobát éjszakára. Nincs üres szoba.

– Talán mégis akad, ha lesz két márka a kezében.

– Nem hiszem. A tulajdonos azt mondta, valaki, aki két évet töltött koncentrációs táborban, ingyen alhatna nála. De csakugyan nincs szobája.

– Micsoda? – mondta Kern és rámeredt Bindingre. – Maga két évet töltött koncentrációs táborban?

– Igen. – Binding a térde közé szorította a velúrkalapját, és a belső

zsebéből elővett egy elrongyolódott igazolványt. Kinyitotta, és odaadta Kernnek. – Tessék... nézze meg! Ez az elbocsátási papírom Oranienburgból.

Kern elvette az iratot, óvatosan, nehogy elszakadjon, a hajtások mentén. Sohasem látott még ilyen igazolványt. Elolvasta a nyomtatott szöveget, a géppel írott nevet – Richard Binding azután a horogkeresztes pecsétre meg a tisztviselő világos aláírására pillantott – minden rendben volt. Sőt, tulajdonképpen valahogyan nagyon is pedáns és bürokratikus rend áradt az egészből, és éppen ettől hatott szinte ijesztően – mintha valaki tartózkodási engedéllyel és vízummal térne vissza a pokolból.

Visszaadta Bindingnek az igazolványt. – Figyeljen ide – mondta tudom már, mit fogunk csinálni! Átadom magának a szobámat. Ismerek valakit itt a panzióban, akinek nagyobb a szobája. Én majd ott alszom.

Így mindkettőnk számára megoldódik a dolog.

Binding rámeredt Kernre, szeme kerekre tágult.

– De hiszen ez lehetetlen!

– Ellenkezőleg! Ez a legkönnyebb dolog a világon! – Kern fogta a felöltőjét és a vállára vetette, a pizsamája fölé. Azután karjára vette az öltönyét, s lehajolt a cipőjéért. – No látja, ezt magammal viszem. Így aztán nem is kell zavarnom magát kora reggel. Majd felöltözöm odaát.

Örülök, hogy tehetek valamit egy olyan emberért, aki annyi mindent átélt.

– De... – mondta Binding, és hirtelen megragadta Kern kezét, mintha meg akarná csókolni. – Istenem, hisz maga valóságos angyal! – hebegte.

– Maga megmenti az életemet!

– Ugyan! – mondta zavartan Kern. – Segítünk egymáson, ennyi az egész. Mi lenne velünk különben? Aludjon jól!

– Hát az biztos, hogy jól fogok aludni!

Kern egy pillanatig elgondolkodott, hogy vigye-e magával a bőröndjét. Negyven frankot rejtett el az egyik oldalrekeszében. De a pénz jól el van rejtve, a bőrönd lezárva, és hát szégyellné, hogy ilyen nyíltan elárulja a bizalmatlanságát valakivel szemben, aki már megjárta a koncentrációs tábort. Emigránsok nem lopnak egymástól. – Jó éjszakát! Aludjon jól! – mondta még egyszer és kiment.

Ruth szobája ugyanarról a folyosóról nyílott. Kern kettőt kopogott az ajtaján. Ez volt a jel, amelyben megállapodtak. A lány azonnal kinyitotta az ajtót. – Történt valami? – kérdezte ijedten, amikor megpillantotta Kern kezében a holmiját. – Menekülnünk kell?

– Nem. Csak odaadtam a szobámat egy szegény ördögnek, aki koncentrációs táborban volt, és már több éjszaka nem aludt. Alhatom nálad a díványon?

– A dívány öreg és rozoga – felelte mosolyogva Ruth de nem gondolod, hogy az ágy elég széles lesz mindkettőnknek?

Kern gyorsan belépett a szobába, és sietve megcsókolta a lányt. – Olyan ostobaságokat tudok néha kérdezni – mondta.

– De hidd el, csak zavarban vagyok. Még olyan új nekem minden.

Ruth szobája valamivel nagyobb volt, mint a másik. A bútorzata, a díványtól eltekintve, ugyanaz – de Kern egészen másnak látta. Milyen különös, gondolta, attól a néhány holmitól lehet, amely Ruthé... a keskeny cipő, a blúz, a barna szoknya... mennyi gyengédség van ezekben! Az én holmimtól csak rendetlennek, gondozatlannak látszik egy szoba...

– Ruth – mondta –, ha össze akarnánk házasodni... tudod, hogy nem lehet? Nincsenek irataink.

– Tudom. De ez legyen a legnagyobb gondunk. Miért kell nekünk egyáltalán két szoba?

– A magasztos svájci erkölcsök miatt – felelte nevetve Kern.

– Bejelentés nélkül még csak megy a dolog, de házasságkötés nélkül lehetetlen!

Másnap reggel tíz óráig várt. Azután átment a szobájába a bőröndjéért. Ki akart pipálni néhány címet a listáján, de nem akarta felébreszteni Bindinget.

A szobát azonban már üresen találta. Úgy látszik, Binding már útnak indult. Kinyitotta a bőröndjét. Csodálkozva tapasztalta, hogy nincs bezárva. Határozottan emlékezett, hogy bezárta az este. Úgy rémlett neki, mintha még az üvegek is más helyzetben lennének. Gyorsan keresni kezdte a pénzt. A kis boríték ott lapult a rejtett oldalrekeszben.

Kinyitotta, és azonnal látta, hogy nincs benne a svájci pénz. Csak két árva osztrák ötschillinges bankjegy repült ki belőle.

Még egyszer átkutatott mindent, az öltönye zsebeit is, noha biztosan tudta, hogy nem tette oda a pénzt. Soha nem hordott pénzt magánál, hogy ha útközben elkapják; ne találják meg. Hogy Ruthnak legalább megmaradjon a bőrönd és a pénz. A negyven frankja eltűnt. Leült a földre a bőrönd mellé.

– A gazember – mondta, mint akit fejbe kólintottak. – Az átkozott gazember! Hát ez is lehetséges?

Egy ideig csak ült, mozdulatlanul. Azon töprengett, elmondja-e Ruthnak, mi történt. Aztán elhatározta, hogy majd csak akkor mondja el, ha nem lesz más választása. Nem nyugtalanítja, amíg nem feltétlenül szükséges.

Végül kivette a bőröndből Binder listáját, és kiírt belőle jó néhány berni címet. Azután telerakta a zsebeit szappannal, cipőfűzővel, biztosítótűvel meg kölnivízzel, és lement a lépcsőn. Odalenn találkozott a tulajdonossal.

– Ismer egy Richárd Binding nevű férfit? – kérdezte tőle. A tulajdonos eltűnődött néhány másodpercig. Azután megrázta a fejét.

– Arra az emberre gondolok, aki tegnap este itt járt. Szobát kért.

– Tegnap este senki sem kért szobát. Hiszen itthon se voltam. Éjfélig kugliztunk.

– Vagy úgy! És volt üres szobája?

– Hogyne, három is. Még ma is üresek. Talán vár valakit?

Megkaphatja a hetest, ugyanazon a folyosón, ahol a maguké van.

– Nem. Nem hinném, hogy akit várok, még egyszer idejönne. Már útban lesz Zürich felé.

*

Kern három frankot keresett délig. Bement egy olcsó vendéglőbe, egy vajaskenyeret akart enni, hogy aztán folytassa a házalást.

Megállt a söntéspult mellett, és farkasétvággyal evett. Hirtelen csaknem kiejtette a kezéből a kenyeret. A tőle legtávolabb eső asztalnál Bindinget pillantotta meg.

A vajaskenyér egész maradékát egy hirtelen mozdulattal a szájába tömte, lenyelte, aztán lassú léptekkel Binding asztala felé indult.

Binding egyedül ült, könyökére támaszkodva, előtte egy jókora tál, megrakva sertésbordával, vöröskáposztával és burgonyával, és önfeledten evett.

Csak akkor pillantott fel, amikor Kern már ott állt közvetlenül előtte.

– No, nézd csak! – mondta könnyedén. – Hogy van?

– Eltűnt negyven frank a bőröndömből – mondta Kern.

– Sajnálatos – jelentette ki Binding, és lenyelt egy nagy darabot a pecsenyéből. – Igazán sajnálatos!

– Adja vissza, amennyi még megvan belőle, és el van intézve a dolog.

Binding kortyolt egyet a söréből, aztán megtörölte a száját.

– A dolog így is el van intézve – jelentette ki kedélyesen. – Vagy mi egyéb volt a szándéka?

Kern meredt szemmel nézett rá. Féktelen dühében át se gondolta, hogy valójában nem tehet semmit. Ha elmegy a rendőrségre, megkérdik, vannak-e iratai, aztán őt magát is lecsukják és kiutasítják.

Összehúzta a szemét, úgy mérte végig az előtte ülő férfit.

– Nincs semmi esélye – mondta Binding. – Nagyon jó bokszoló vagyok. Negyven fonttal súlyosabb, mint maga. Azonkívül: ha itt kitör a balhé, megjelenik a rendőrség, és kiutasítják.

Kernt ebben a pillanatban nem túlságosan érdekelte, hogy vele magával mi történik, de Ruth sorsa annál jobban. Bindingnek igaza volt: semmi esélye, hogy bármit is tehetne.

– Gyakran szokott ilyesmit csinálni? – kérdezte.

– Ebből élek. És amint látja, nagyon jól.

Kernt szinte fojtogatta a tehetetlen keserűség. – Adjon vissza legalább húsz frankot – mondta rekedt hangon. – Szükségem van a pénzre. Nem a magam számára. Valaki másnak, az a pénz nem az enyém.

Binding a fejét rázta.

– Nekem is szükségem van rá. Maga igazán olcsón megúszta.

Negyven frankért megtanulta, ami a legfontosabb az életben: hogy ne bízzék senkiben.

– Igaz – mondta Kern, és Bindingre függesztette a tekintetét. Indulni akart, de nem tudott. – Az iratai is, természetesen az is csalás, az egész!

– Képzelje, nem! – felelte Binding. – Csakugyan voltam koncentrációs táborban – folytatta nevetve. – Igaz, azért, mert loptam egy Gauleitertől. Ritka eset!

Kinyújtotta a kezét az utolsó sertésbordáért, ami még a tálban volt. A következő pillanatban Kern megragadta a húsdarabot.

– Csak csináljon botrányt nyugodtan – mondta.

– Eszem ágában sincs – jelentette ki vigyorogva Binding. – Meglehetősen jóllaktam. Kérjen egy tányért, és vegyen hozzá vöröskáposztát is. Még egy pohár sört is hajlandó vagyok fizetni magának.

Kern hallgatott. Szíve szerint mindent darabokra tört volna maga körül, összevert volna mindenkit, aki a közelében van. De gyorsan sarkon fordult, és indult kifelé, kezében a zsákmányolt bordával. A söntésnél kért egy darab papírt, hogy becsomagolja. A felszolgáló lány kíváncsian nézett rá. Azután kihalászott egy üvegből két uborkát. – Tessék – mondta. – Hogy legyen valami hozzá.

Kern elfogadta az uborkát. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm szépen. – Jó lesz vacsorára, Ruthnak, gondolta. A mindenségit, negyven frankért!

Az ajtóban még egyszer megfordult. Binding figyelte. Kern köpött egyet. Binding mosolyogva szalutált jobb keze két ujjával.

*

Ahogy elhagyták Bernt, megeredt az eső. Ruthnak és Kernnek nem volt annyi pénze, hogy vonaton utazzanak a legközelebbi nagyobb városig. Maradt ugyan még egy kis tartalékuk, de ahhoz csak Franciaországban akartak nyúlni. Mintegy ötven kilométernyire elvitte őket egy autó. Utána gyalog kellett folytatniok az utat. Kern csak ritkán mert a falvakban eladni valamit, nem akart feltűnést kelteni. Egy helyen mindig csak egy éjszakát töltöttek. Mindenhova késő este érkeztek, amikor a rendőrőrsön már nem volt hivatal, és kora reggel indultak, amikor még nem volt nyitva az iroda. Így azután már mindig messze jártak a helységtől, amikor a bejelentőlapot leadták a csendőrségen.

Binder névsora csődöt mondott Svájcnak ezen a részén – csak a nagyobb városok szerepeltek rajta.

Murten közelében egy üres pajtában aludtak. Éjszaka valóságos felhőszakadás támadt. A tető hiányos volt, mire felébredtek, csuromvizesek lettek. Megpróbálták megszárítani a holmijukat, de nem gyújthattak tüzet. Minden átnedvesedett, csak nagykeservesen találtak egy talpalatnyi száraz helyet. Szorosan egymáshoz simulva aludtak, de a kabátjuk, amelyet takarónak használtak, teljesen átnedvesedett, s a hidegtől újra felébredtek. Így vártak a hajnali derengésig, azután elindultak, átnedvesedve, kialvatlanul.

– A járástól majd felmelegszünk – mondta Kern. – Egy óra múlva majd csak kapunk valahol egy kávét.

Ruth bólintott.

– Talán majd áttör a nap – mondta. – Akkor gyorsan megszáradunk.

De egész nap hideg volt, és fújt a szél. Futó záporok csapkodták a földeket. Ez volt az első hideg nap abban a hónapban, a rojtos felhők mélyen a föld felett csüngtek az égen, és délután újra kitört a zivatar.

Ruth és Kern egy kis kápolnában várták ki a végét. Odabenn nagyon sötét volt, egy idő múlva megdördült az ég, villámok cikáztak át a színes ablaküvegeken, amelyeken kékbe és vörösbe öltözött szentek a mennyek és a lelkek békéjét hirdető transzparenseket tartottak.

Kern érezte, hogy Ruth remeg. – Nagyon fázol? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon.

– Gyere, járkáljunk egy kicsit, úgy jobb lesz. Félek, hogy megfázol.

– Nem fogok megfázni. Hadd üljek itt egy kicsit.

– Fáradt vagy?

– Nem. Csak szeretnék még így ülni egy pillanatig.

– Nem akarsz inkább mégis járkálni? Csak néhány percig.

Nem szabad nedves holmiban ilyen sokáig ülni. Ez a kőpadló nagyon hideg.

– Jól van, mozogjunk.

Lassan végigmentek a kápolnán. Lépteik visszhangzottak az üres helyiségben. Elhaladtak a gyóntatószékek előtt, amelyeknek zöld függönyeit felduzzasztottá a léghuzat, megkerülték az oltárt, bementek a szentélybe, azután vissza.

– Murtenig még kilenc kilométer – mondta Kern. – Meg kell próbálnunk, hogy előbb kapjunk szállást valahol.

– Kilenc kilométert még megtehetünk.

Kern dünnyögött valamit.

– Mit mondasz? – kérdezte Ruth.

– Semmit. Csak elátkoztam egy Binding nevű alakot.

Ruth a fiú karja alá csúsztatta a kezét.

– Felejtsd el! Az a legegyszerűbb. Azt hiszem, lassan eláll az eső.

Kimentek. Még szemerkélt az eső, de a hegyek felett hatalmas szivárvány ívelődött az égbolton. Mint valami hatalmas színes híd átfogta az egész völgyet. Az erdők mögött sárgásfehér fények áradata zúdult a vidékre a szétszakadozott felhők közül. A napot nem látták, csak a fénytömeget, amely csillogó ködként tört elő.

– Gyere – szólalt meg Ruth. – Most jobb lesz.

Estére egy birkaistállóhoz értek. A pásztor, egy idősebb, hallgatag paraszt, az ajtó előtt üldögélt. Két juhászkutya hevert mellette. A kutyák ugatva rohantak a két fiatal felé. A pásztor kivette szájából a pipáját, és füttyszóval hívta vissza őket.

Kern odament hozzá.

– Itt maradhatnánk éjszakára? Megáztunk és fáradtak vagyunk, nem bírjuk már tovább.

A pásztor hosszan nézte őket. – Van odafönn egy szénapadlás – mondta aztán.

– Másra nincs is szükségünk.

A pásztor egy ideig megint csak nézte őket. Végül megszólalt: – Adja ide a gyufáját meg a cigarettáját. Sok a széna odafönn.

Kern odaadta a gyufát meg a cigarettát.

– Másszanak föl odabenn a létrán – szólalt meg újra a paraszt.

– Én majd bezárom kívülről az istállót. Benn lakom a faluban.

Holnap reggel kieresztem magukat.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Felkapaszkodtak a létrán. Odafent félhomály volt és meleg. Egy idő

múlva megjelent a pásztor. Szőlőt hozott, juhsajtot meg fekete kenyeret.

– Most bezárom az ajtót – mondta. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát. És köszönjük.

Megvárták, míg leér. Azután levetették a nedves holmijukat, és lefeküdtek a szénába. Előszedték a bőröndjeikből mindazt, ami éjszakára kellett, és nekiláttak az evésnek. Nagyon éhesek voltak.

– Hogy ízlik? – kérdezte Kern.

– Csodálatos – felelte Ruth, és a fiú vállának támaszkodott.

– Szerencsénk van, ugye? A lány bólintott.

Odalenn a pásztor bezárta az ajtót. Ők ketten lekuporodtak a szénapadlás kerek ablaka mellé, és figyelték, ahogy távolodik. Közben kitisztult az ég, és visszatükröződött a tó vizében. A pásztor lassan lépkedett a lekaszált földeken, az olyan ember megfontolt lépteivel, aki benne él a természetben. Rajta kívül teremtett lélek sem volt a közelben.

Csak ment, egyedül a földeken át, mintha az egész mennybolt a vállára nehezedne.

Ott ültek az ablaknál, amíg az éjszaka első, színtelen órája szürkére nem festett minden fényt. Mögöttük az árnyékok játéka mesebeli heggyé duzzasztotta a halom szénát, melynek szaga elvegyült a juhok szagával. A két fiatal jól látta őket a kis kerek nyíláson keresztül – a gyapjas hátak egymásba olvadó tömegét, hallották a lassan elcsendesedő apró, bégető hangokat.

*

Másnap reggel megjelent a pásztor, és kinyitotta az istálló ajtaját.

Kern lement a létrán. Ruth még aludt. Arca piros volt, sebesen lélegzett.

Kern segített a pásztornak kihajtani a juhokat.

– Nem maradhatnánk itt még egy napig? – kérdezte. – Szívesen segítenénk érte, ha van valami munka.

– Segíteni való itt nem sok akad. De azért nyugodtan itt maradhatnak.

– Köszönöm – mondta Kern, azután megkérdezte, hol laknak a városban németek. Ez a hely nem szerepelt Binder listáján. A pásztor mondott néhány nevet, és elmagyarázta, merre laknak.

Délután, amint besötétedett, Kern útnak indult. Könnyen megtalálta az első házat. Egy kis kert közepén álló fehér villa volt. Takaros cselédlány nyitott neki ajtót, és azonnal bevezette egy kis előtérbe, nem hagyta odakint állni. Ez jó jel, gondolta Kern.

– Beszélhetnék Ammers úrral? Vagy a feleségével? – kérdezte.

– Egy pillanat.

A lány eltűnt, de hamarosan újra megjelent. Egy vadonatúj mahagóni bútorokkal berendezett szalonba vezette Kernt, aki majdnem hasra esett, olyan fényesre volt kefélve a padló. A bútorokon mindenütt csipketerítőcskék.

Egy perc múlva megjelent Ammers úr. Az ősz kecskeszakállú, alacsony férfi részvevően tekintett. Kernre. Kern elhatározta, hogy a két raktáron lévő történet közül a valódit adja elő.

Ammers barátságos arckifejezéssel hallgatta. – Szóval maga emigráns, és nincs tartózkodási engedélye? – kérdezte aztán. – És szappannal meg háztartási cikkekkel házal?

– Igen.

– Jól van. – Ammers felállt. – A feleségem bizonyára megnézi az áruját.

Ezzel kiment. Egy idő múlva megjelent a felesége. Fakó, se hal, se hús teremtés volt, olyan arcszínnel, mint a túl sokáig főzött hús, vizenyős halszemekkel.

– Mije van eladó? – kérdezte finomkodó hangon.

Kern kirakta az áruját. Már nem volt valami sok. Az asszony beleturkált, szemügyre vette a biztosítótűket, mintha még sose látott volna olyat, megszagolta a szappant, és a hüvelykujján kipróbálta a fogkeféket, azután megkérdezte, melyiknek mennyi az ára, és végül úgy határozott, hogy behívja a nővérét.

A nővére a megszólalásig hasonlított hozzá.

A kecskeszakállas, bármilyen apró volt is, vasszigorral uralkodhatott a ház népén, mert a sógornőjében sem volt elevenség, és az is olyan félénk, tompa hangon beszélt. A két asszony pillanatonként az ajtó felé nézett. Olyan sokáig haboztak, annyira bizonytalankodtak, hogy Kern már-már elvesztette a türelmét. Látta, hogy végképp nem tudnak dönteni, összerakta hát az áruját.

– Talán holnapra megfontolják a dolgot – mondta. – Eljöhetek még egyszer.

Ammersné valósággal rémülten nézett rá.

– Talán inna egy csésze kávét? – kérdezte.

Kern már régen nem ivott kávét, így hát azt felelte: – Ha éppen van készen.

– Hogyne! Egy pillanat.

Az asszony döcögött, ügyetlenül, mint egy ferde hordó, csak kissé gyorsabban. A nővére ott maradt a szobában.

– Egészen jól fog esni most egy csésze kávé – szólalt meg Kern, csak hogy mondjon valamit.

Az asszony nevetni kezdett, rekedten rikácsoló pulykahangon, aztán hirtelen elhallgatott, mintha félrenyelt volna valamit. Kern csodálkozva nézett rá. Az asszony behúzta a nyakát, és magas sípoló hang tört ki belőle az orrán keresztül.

Ekkor belépett Ammersné, és a gőzölgő csészét Kern elé tette az asztalra.

– Igyék csak nyugodtan – mondta aggodalmaskodó hangon. – Hiszen ráér, a kávé meg nagyon forró.

A nővére röviden, magas hangon fölnevetett, utána mindjárt rémülten meghunyászkodott.

Nem került rá sor, hogy Kern megigya a kávét. Kinyílt az ajtó, és belépett Ammers rövid, ruganyos léptekkel, egy morózus csendőr kíséretében. Ünnepélyes, szinte papos mozdulattal rámutatott Kernre.

– Csendőr úr, teljesítse a kötelességét! Egy hazátlan egyén útlevél nélkül, kiutasítva a Német Birodalomból!

Kern megdermedt. A csendőr szemügyre vette, azután azt dünnyögte:

– Jöjjön velem!

Kern egy pillanatig úgy érezte, mintha nem működne az agya.

Mindenre számított, csak erre nem. Lassan, gépiesen, mint valami lassított felvételen, összeszedte a holmiját. Azután felegyenesedett. – Tehát ezért volt a kávé meg az egész nyájasság! – mondta akadozva, fáradságosan, mint akinek előbb magában kell tisztáznia a történteket. – Minden csak azért volt, hogy rászedjenek! Szóval ezért! – Kezét ökölbe szorítva egy lépést tett Ammers felé, de az tüstént hátrahőkölt. – Ne féljen – mondta csendesen Kern nem nyúlok magához! Csak elátkozom magát meg a gyerekeit meg a feleségét, egész lelkemből! Nincs olyan boldogtalanság a világon, amit ne kívánnék maguknak! Azt kívánom, hogy lázadjanak fel maguk ellen a gyerekeik, és hagyják itt magukat egyedül, szegénységben, nyomorúságban!

Ammers elsápadt. Kecskeszakálla megrándult.

– Védjen meg! – adta ki a parancsot a csendőrnek.

– Ez még nem sértés – felelte közönyösen a csendőr. – Ez még csak átok. Ha mondjuk mocskos besúgónak nevezte volna magát, az már sértés lenne, mármint a mocskos kifejezés miatt.

Ammers dühösen nézett a csendőrre. – Teljesítse a kötelességét! – rivallt rá.

– Ammers úr – kezdte higgadtan a csendőr. – Maga nem adhat nekem utasítást. Csak a feletteseim adhatnak. Maga följelentést tett egy ember ellen, én eljöttem, a többit bízza rám. Kövessen! – fordult Kernhez.

Kimentek. A kapu becsapódott mögöttük. Kern szótlanul lépkedett a csendőr mellett. Még most is mintha bénák lettek volna a gondolatai.

Volt benne valami tompa érzés: Ruth – de egyszerűen nem merte tovább gondolni.

– Fiacskám – szólalt meg egy idő múlva a csendőr –, a bárányok néha csakugyan meglátogatják a hiénákat. Hát nem tudta, ki ez? A német nácipárt itteni titkos spiclije. Ez már egy csomó embert följelentett.

– Úristen! – mondta Kern.

– Bizony – mondta a csendőr. – Ezt nevezik pechnek, ugye?

Kern hallgatott egy ideig, azután megszólalt, tompa hangon: – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy vár rám valaki, aki beteg.

A csendőr végigtekintett az úton és a vállát vonogatta. – Mindez nem segít! Meg hát nekem semmi közöm hozzá. Nekem be kell vinnem magát a rendőrségre. – Körülnézett. Az út néptelen volt. – Nem tanácsolom, hogy megszökjön! – folytatta. – Semmi értelme! Igaz ugyan, hogy kificamodott a lábam, és nem tudnék maga után szaladni, de felszólítanám, hogy álljon meg, és ha nem állna meg, előhúznám a revolverem. – Néhány másodpercig alaposan végigmérte Kernt. – Ahhoz persze idő kell. Lehetséges, hogy közben meg tudna szökni előlem, különösen azon a helyen, ahova mindjárt érünk, ott annyi a zegzugos kis utca meg sarok, hogy céllövészetről szó se lehetne. Ha onnan próbálna szökni, bizony nem tudnám elfogni magát. Legfeljebb előzőleg megbilincselném a kezét.

Kern egyszerre tökéletesen éber lett, mérhetetlen reménység töltötte el. Tekintetét a csendőrre meresztette.

A csendőr közönyösen ment tovább. – Tudja – szólalt meg egy idő

múltán – az ember voltaképpen túl becsületesnek érzi magát bizonyos dolgokhoz.

Kern érezte, hogy a keze átnedvesedik izgalmában. – Nézze – szólalt meg sietve –, engem vár valaki, aki nélkülem tönkremegy! Engedjen el!

Útban vagyunk Franciaország felé, úgyis el akarunk menni Svájcból, akkor már igazán mindegy, hogy így vagy úgy!

– Azt nem tehetem! – jelentette ki közönyös hangon a csendőr. – Az ellenkezik a szolgálati szabályzattal. Be kell kísérnem magát a rendőrségre, ez kötelességem. Legfeljebb megszökhet tőlem, az ellen persze már nem tehetnék semmit. – Megállt.

– Ha most például nekiiramodna ennek az utcának, megkerülné a sarkot és aztán balra tovább... akkor eltűnne a szemem elől, mielőtt még lőhetnék. – Türelmetlenül tekintett Kernre. – Nahát, akkor én most ráteszem magára a kézibilincset! A teremtésit, hova is tettem azt a micsodát?

Félig elfordult, és körülményesen matatni kezdett a zsebeiben.

– Köszönöm – mondta Kern, és elrohant.

A sarkon, futás közben, gyorsan körülnézett. A csendőr ott állt, mindkét kezét csípőjére téve, és mosolyogva nézett utána.

A következő éjszakán Kern felébredt. Hallotta Ruth sebes, felületes lélegzését. Megtapogatta a homlokát – forró volt és nyirkos. Nem merte felébreszteni, Ruth mélyen, de nyugtalanul aludt. A széna erős illatot árasztott, hiába terítettek rá takarókat és vastag kendőket. A lány egy idő múlva felébredt. Álmos, gyerekes hangon vizet kért. Kern odavitt egy kanna vizet meg egy bögrét. Ruth mohón ivott.

– Meleged van? – kérdezte a fiú.

– Igen, nagyon. De talán csak a széna miatt. Teljesen kiszáradt a torkom.

– Remélhetőleg nincs lázad.

– Nekem nem lehet lázam. Én nem lehetek beteg. Nem is vagyok az.

Nem vagyok beteg.

Ruth a másik oldalára fordult, fejét a fiú karja alá csúsztatta, és aludt tovább.

Kern csendesen feküdt. Szeretett volna világosságot gyújtani, hogy megnézze Ruthot. Arcának nyirkos forróságán érezte, hogy lázas. De nem volt zseblámpája. Így hát csendesen feküdt és figyelte a lány sebes, nyugtalan lélegzetét, és nézte a végtelenül lassan mozgó mutatókat órája világító számlapján, amely mint valami idegen, sápadt, pokolbéli masina mutatta az időt a sötétségben. Odalenn egymásnak ütköztek a juhok és időnként felnyögtek, és mintha évek teltek volna el, mire az ablak kerek foltja megvilágosodott, jelezvén a reggelt.

Ruth felébredt.

– Adj vizet, Ludwig.

Kern odanyújtotta a bögrét.

– Lázad van, Ruth. Itt hagyhatlak egy órára?

– Persze.

– Csak beszaladok a városba, hozok valami lázcsillapítót.

Hamarosan megérkezett a pásztor, és kinyitotta az ajtót, és mikor Kern elmondta neki, hogy Ruth beteg, sanyarú képet vágott.

– Akkor be kell vinni a kórházba. Itt semmi esetre sem maradhat.

– Várjunk még, talán délre jobban lesz.

Kern félt ugyan, hogy találkozik a csendőrrel vagy az Ammers család valamelyik tagjával, de azért bement a városba egy gyógyszertárba, és megkérte a gyógyszerészt, adjon kölcsön neki egy hőmérőt. A gyógyszerészsegéd adott is egyet, miután Kern letétbe helyezte az árát .

A fiú vett még egy tubus lázcsillapítót, azután indult visszafelé.

Ruthnak 38,5 fokos láza volt. Bevett két tablettát. Kern bebugyolálta a kabátjába és a maga zakójába, aztán még egy réteg szénát is rakott rá.

Délre Ruth láza a gyógyszer ellenére is felszökött 39 fokra.

A pásztor a fejét vakargatta.

– Ápolásra van szüksége. A maga helyében én kórházba vinném.

– Nem akarok kórházba menni – mondta Ruth halk, rekedt hangon. – Holnapra nem lesz semmi bajom.

– Nemigen hinném – jegyezte meg a pásztor. – Magának egy szobában kellene feküdnie, ágyban, nem itt a szénapadláson.

– Nem, itt jó meleg van. Kérem, engedje meg, hogy itt maradjak.

Az idős paraszt lement a létrán. Kern utána.

– De miért nem akar lemenni a kisasszony? – kérdezte a pásztor.

– Mert akkor el kellene válnunk egymástól.

– Az még nem olyan nagy baj. Maga megvárhatná itt.

– Nem lehet. Ha Ruth bemenne a kórházba, megtudnák, hogy nincs útlevele. Lehet, hogy azért ott tartanák, bár nincs elég pénzünk, de utána a rendőrség a határra kísérné, én meg nem tudnám, hova vitték és mikor.

A pásztor a fejét csóválta.

– És nem csináltak semmit? Nem ludasak semmiben?

– Nincs útlevelünk, és nem is kaphatunk, ennyi az egész.

– Nem erre gondoltam. Nem loptak valahol vagy nem csaptak be valakit, vagy ilyesmit?

– Nem.

– És mégis üldözik magukat, akár a körözött gonosztevőket?

– Igen.

A gazda kiköpött. – Ki érti ezt? A magamfajta egyszerű ember semmi esetre sem.

– Én értem – mondta Kern.

– Lehet, hogy tüdőgyulladása van a kisasszonynak, tudja?

– Tüdőgyulladás? – Kern rémülten nézett az öreg parasztra. – Az lehetetlen! Hisz az nagyon veszélyes!

– Az bizony! Éppen azért mondom magának.

– Biztosan csak influenzás.

– Annyi bizonyos, hogy láza van, méghozzá nagyon magas. Hogy mitől, azt már csak orvos tudná megmondani.

– Akkor orvost kell hívnom.

– Ide?

– Hátha találok olyant, aki eljön. Megnézem, van-e zsidó orvos a telefonkönyvben.

Kern újra bement a városba. Egy trafikban vett két cigarettát, aztán elkérte a telefonkönyvet. Talált egy Rudolf Beer nevű orvost, és elment hozzá.

A rendelés már véget ért, amikor Kern megérkezett, több mint egy órát kellett várnia. A folyóiratokat és képeslapokat lapozgatta, meredt szemmel nézte a képeket, de képtelen volt felfogni, hogy az emberek teniszversenyeket és fogadásokat rendeznek, hogy félmeztelen nők napoznak Floridában, és az emberek vidáman nevetnek, ő maga meg tehetetlenül ül itt, és Ruth beteg. Végre megjelent a fiatal orvos.

Szótlanul végighallgatta Kernt, azután berakodott a táskájába és a kalapjáért nyúlt.

– Jöjjön. A kocsim odalent áll, indulunk.

Kern nagyot nyelt.

– Nem mehetnénk gyalog? Kocsival drágább. Már csak nagyon kevés pénzünk van.

– Ezt csak bízza rám – mondta az orvos.

Kihajtottak a birkaistállóhoz. Az orvos megvizsgálta Ruthot. A lány szorongva nézett Kernre, és alig észrevehetően rázta a fejét. Semmiképp nem akart elmenni.

Az orvos felállt.

– Kórházba kell mennie. Tompulat a jobb tüdőben. Influenza, és tüdőgyulladás veszélye. Majd én magammal viszem.

– Nem! Nem akarok kórházba menni. Nincs is rá pénzünk !

– A pénz miatt ne aggódjon. Itt nem maradhat. Maga komoly beteg.

Ruth Kernre pillantott.

– Még beszélünk a dologról – mondta Kern. – Mindjárt visszajövök.

– Félóra múlva itt leszek magáért – jelentette ki az orvos. – Van meleg holmijuk és takarójuk?

– Csak ez.

– Majd hozok valamit. Tehát félóra múlva itt vagyok.

Kern lement az orvossal együtt. – Feltétlenül szükséges? – kérdezte.

– Feltétlenül. Nem fekhet itt a szénában. Annak sincs értelme, hogy valahol elhelyezzük egy lakásban. Kórházba kell mennie, méghozzá gyorsan.

– Jól van – mondta Kern. – Akkor meg kell mondanom önnek, mit jelent ez számunkra.

Beer doktor figyelmesen végighallgatta, azután azt kérdezte: – Úgy gondolja, nem látogathatja meg?

– Úgy. Néhány nap alatt híre terjedne, és a rendőrség szépen megvárná, amíg a karjukba sétálnék. Így azonban megvan a lehetőségem, hogy Ruth közelében maradjak és öntől megtudjam, hogy van, mi történik vele, hogy tudjam magam mihez tartani.

– Értem. Hozzám bármikor eljöhet és érdeklődhet.

– Köszönöm. Veszélyes az állapota?

– Veszélyessé válhat. Feltétlenül el kell vinni innen.

Az orvos beült a kocsijába, és elhajtott. Kern lassan felkapaszkodott a létrán. Süketnek érezte magát, nem érzett semmit. A fehér arc, a szemek sötét foltja feléje fordult az alacsony padlás derengő

homályából.

– Tudom, mit akarsz mondani – suttogta Ruth.

Kern bólintott.

– Nincs más választásunk. Boldogok lehetünk, hogy rátaláltunk erre az orvosra. Biztos vagyok benne, hogy nem kell fizetnünk a kórházért.

– Igen – mondta Ruth, és meredten nézett maga elé. – Istenem, de hát mi lesz veled, ha én kórházba kerülök? És hogy találkozunk újra?

Hiszen nem jöhetsz oda, lehet, hogy ott mindjárt letartóztatnának.

Kern leült a lány mellé, és szorosan a kezébe fogta forró kezét. – Ruth – mondta most nagyon higgadtan, nagyon értelmesen kell viselkednünk. Én már mindent átgondoltam. Itt maradok és elrejtőzöm.

Az öreg megengedte. Itt maradok, és várok rád. Jobb, ha nem látogatlak meg a kórházban. Az ilyesminek gyorsan híre terjed, és akkor elfoghatnak. Valami mást találtam ki. Minden este odamegyek a kórházhoz, és fölnézek a szobádra. Az orvos majd megmondja, melyik szobában vagy. És ez olyan lesz, mintha meglátogatnálak.

– Hány órakor?

– Kilenckor.

– Olyankor már sötét van, nem láthatlak.

– Csak sötétedés után mehetek oda, különben nagyon veszélyes.

Nappal nem mutatkozhatom.

– Jobb lesz, ha egyáltalán nem jössz. Igen, majdcsak megleszek valahogy.

– Nem, minden este odamegyek. Különben nem bírom ki. De most már fel kell öltöznöd.

Vizet öntött a kannából egy zsebkendőre, és lemosta vele a lány arcát, azután megtörölte. Ruthnak fel volt repedezve és szinte tüzelt az ajka. Fejét a fiú kezére hajtotta.

– Ruth – mondta Kern. – Mindenre gondolnunk kell. Ha meggyógyulsz, és én már nem lennék itt, vagy téged kitoloncolnak – hagyd csak, hogy Genfbe vigyenek a határra. Beszéljük meg, hogy abban az esetben Genfbe írunk egymásnak, poste restante. Így aztán újra találkozhatunk. Genf, főposta, poste restante. Ha engem elkapnak, az orvosnak is írjuk meg a címünket. Tőle aztán bármikor megkaphatjuk.

Megígérte. Az ő révén mindent tudni fogok rólad és én is hírt adhatok neked. Így biztonságban leszünk, nem veszíthetjük el egymást.

– Igen, Ludwig – suttogta a lány.

– Ne félj, Ruth. Ezt csak a legrosszabb esetre mondom. Csak arra az esetre, ha elkapnak. Vagy ha téged nem engednek el egyszerűen a kórházból. De én biztos vagyok benne, hogy elengednek, és a rendőrség nem tud meg semmit, és mi együtt utazunk tovább.

– És ha a rendőrség megtud valamit?

– Nem tehetnek mást, mint hogy a határra küldenek. És én ott várok rád. Genfben, a főpostán. – Kern bizakodó tekintettel nézett a lányra. – Itt van egy kis pénz. Dugd el, mert szükséged lehet rá az utazáshoz.

Odaadta az egész kis pénzt, amennyi még volt.

– Ne mondd meg a kórházban, hogy van pénzed. Meg kell őrizned, későbbre.

Lentről felhallatszott az orvos kiáltása.

– Ruth! – mondta Kern és a karjába zárta a lányt. – Bátor leszel, Ruth?

A lány belekapaszkodott Kernbe.

– Bátor akarok lenni. És újra látni akarlak téged.

– Poste restante, Genf, ha balul üt ki a dolog. Különben itt várok rád.

És minden este kilenckor ott leszek a kórház előtt, és azt fogom kívánni, hogy legyen részed minden jóban és szépben, ami csak létezik a világon.

– Majd odamegyek az ablakhoz.

– Ott maradsz az ágyadban, különben nem megyek! No, nevess még egyszer!

– Elkészültek? – kérdezte lentről az orvos.

Ruth könnyes szemmel mosolygott.

– Ne felejts el!

– Hogy felejthetnélek el? Hiszen te vagy mindenem!

Kern megcsókolta a lány száraz ajkát. Az orvos feje megjelent a padlás nyílásában.

– Nem számít – mondta. – De most aztán induljunk!

Levitték Ruthot a kocsiba, és betakarták.

– Érdeklődhetek önnél ma este? – kérdezte Kern.

– Természetesen. Most itt marad? Persze, jobb lesz. Hozzám bármikor eljöhet.

A kocsi elindult. Kern még akkor is ott állt, amikor már eltűnt a szeme elől. Mozdulatlanul állt, de úgy érezte, mintha valami szélvihar sodorná visszafelé.

*

Nyolc órakor elment Beer doktorhoz, és otthon is találta. Az orvos megnyugtatta: a láz magas ugyan, de egyelőre semmi veszély. Úgy látszik, szabályos tüdőgyulladásról van szó.

– Az meddig tart?

– Ha minden jól megy, két hétig. Utána egy hét lábadozás.

– Mi a helyzet a pénzzel? – kérdezte Kern. – Nincs pénzünk.

– A kisasszony egyelőre a kórházban van – felelte nevetve az orvos.

– Azután meg majd csak vállalja valamelyik jóléti intézmény a költségeket.

Kern ránézett az orvosra. – És az ön honoráriuma?

Beer doktor megint elnevette magát. – Tartsa csak meg a néhány frankját. Megélek anélkül is. Holnap megint érdeklődhet – mondta és felállt.

– Hol van Ruth? – kérdezte Kern. – Hányadik emeleten?

Beer doktor az orrára nyomta csontos mutatóujját.

– Várjon csak... harmincötös szoba, a második emeleten.

– Melyik szoba az?

– Azt hiszem, jobbról a második – felelte Beer, és rákacsintott.

– De hiába, most már biztosan alszik.

– Nem azért kérdeztem.

– No persze.

Kern addig kérdezősködött, míg meg nem találta a kórházat. Hamar odaért, megállt, az órájára pillantott. Háromnegyed kilenc volt. Várt.

Sose hitte volna, hogy ilyen lassan múlik el negyed óra. Hirtelen észrevette, hogy Ruth szobájának ablaka mögött világosság támadt.

Izgatottan nézett fel az ablak vöröses négyszögére. Régebben hallott valamit a gondolatátvitelről, és most megpróbált összpontosítani, hogy az erejéből átadhasson Ruthnak. „Add, hogy meggyógyuljon! Add, hogy meggyógyuljon!”, gondolta minden erejét megfeszítve, de nem tudta, kihez fohászkodik. Mélyen beszívta, azután lassan kiengedte a levegőt, emlékezett rá, hogy a mély légzést nagyon fontosnak tartotta annak a könyvnek a szerzője, amelyet annak idején olvasott. Ökölbe szorította a kezét, megfeszítette izmait, lábujjhegyre állt, mint aki ugrásra készül, és a négyszög alakú fényfoltra merevedve, újra meg újra belesuttogta az éjszakába:

– Gyógyulj meg! Gyógyulj meg! Szeretlek!

Az ablak elsötétedett. Egy árnyék jelent meg a keretében. De hiszen ágyban kell maradnia!, gondolta a fiú, miközben viharos boldogság áradt szét benne. Ruth intett, Kern vadul hadonászva integetett vissza.

Azután eszébe jutott, hogy Ruth így nem láthatja őt, és kétségbeesetten keresett egy lámpát, valami kis fényt, ami megvilágítaná. Nem látott semmit. Ekkor valami ötlete támadt. Kirántott a zsebéből egy doboz gyufát, amelyet még reggel kapott ráadásnak a cigarettához, meggyújtott egy szálat, és a magasba tartotta.

Az árny intett. Kern óvatosan meglobogtatta az égő gyufát. Azután egyszerre több gyufát húzott végig a doboz oldalán, és úgy tartotta őket, hogy megvilágítsák az arcát. Ruth hevesen integetett. Kern jelezte, hogy feküdjön le. Ruth nem mozdult az ablakból. Kern megértette, hogy el kell mennie, csak azzal veheti rá Ruthot, hogy újra lefeküdjék. Néhány lépést tett, jelezve, hogy elmegy. Azután feldobta a magasba az összes égő gyufáját, s azok lobogva hullottak a földre, és lassan elhamvadtak.

Fényük még egyszer fellobbant egy pillanatra, aztán kihunyt, és Ruth ablaka sötétebbnek látszott az összes többinél.

------------

– Gratulálok, Goldbach! – mondta Steiner. – Ma először csinálta jól.

Minden hiba nélkül, nyugodtan, megfontoltan. Nagyszerű volt, ahogy rávezetett, hogy a nő melltartójában van a gyufa! Az csakugyan nehéz lehetett.

Goldbach hálásan nézett Steinerre.

– Magam sem tudom, hogy történt. Mintha hirtelen megvilágosodott volna előttem, egyik napról a másikra. Figyeljen csak, a végén még jó médium lesz belőlem. Holnap megpróbálok újabb trükköket kigondolni.

– Jöjjön, igyunk egy pohár pálinkát erre az örömteli eseményre – mondta nevetve Steiner. – Elővett egy üveg barackpálinkát, és töltött. – Egészségére, Goldbach!

– Egészségére!

Goldbach félrenyelt, és letette a poharát. – Bocsásson meg – mondta de elszoktam már az ilyesmitől. Ha nem haragszik, most elmennék.

– Dehogy haragszom. Hiszen már végeztünk a munkával. Nem akarja legalább ezzel az egy pohárral meginni?

– Hogyne, szívesen – felelte Goldbach, és engedelmesen kiitta a pálinkáját.

Steiner kezet nyújtott neki.

– És ne gyakoroljon túl sok trükköt. Különben a sok furfangos ötlettől semmit sem fogok megtalálni.

– Nem. Nem.

Goldbach lassan lépkedett a fasorban a város felé. Könnyűnek érezte magát, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg. De örömnek nyoma sem volt ebben az érzésben – mintha levegő töltötte volna ki a csontjait, s mintha az akarata is valami légnemű anyagból lett volna, amelyet nem lehet Irányítani, amely szabad prédája minden fuvallatnak.

– Itthon van a feleségem? – kérdezte a szobalánytól a panzió ajtajában.

– Nincs itthon – felelte a lány, és nevetni kezdett.

– De miért nevet? – kérdezte megütközve Goldbach.

– Miért ne nevetnék? Talán nem szabad nevetni?

Goldbach szórakozottan nézett rá. – Nem úgy gondoltam – dünnyögte. – Nevessen csak.

Végigment a keskeny folyosón, be a szobájába, és figyelni kezdte, hallatszik-e valami nesz a másik szobából. Nem hallott semmit.

Gondosan lekefélte a ha ját és az öltönyét, azután kopogtatott a két szobát összekötő ajtón, bár a szobalány megmondta, hogy a felesége nincs otthon. Talán megjött közben, gondolta. Talán csak nem látta a lány. Még egyszer kopogtatott. Semmi válasz. Óvatosan lenyomta a kilincset és belépett. A tükör mellett égett a villany. Goldbach kerekre tágult szemmel meredt a fényre, akár a hajós a világítótoronyra.

– Mindjárt visszajön – morogta. – Különben nem égne a lámpa.

Tudta már, pehelykönnyű csontjaiban, erei szürke mészrétegeinek kuszaságában érezte, hogy nem jön vissza az asszony. Tudta már tudata alatt, de agya pokoli félelmében makacsul kapaszkodott az értelmetlen szavakba: vissza kell, hogy jöjjön, különben nem égne a lámpa, mint ahogyan a gerendába kapaszkodik az ember, hogy megmeneküljön a tajtékzó hullámokból.

Most észrevette, hogy a szoba üres. Nem voltak ott a kefék meg kenőcsös tégelyek a tükör előtt, a szekrény egyik ajtaja félig nyitva állt, de a nyílásban nem látszottak a ruhák rózsaszín és pasztellszínű foltjai; sötéten, elhagyatottan ásított az üres szekrény. Csak az illat volt még ott a szobában, az élet parányi nyomaként, de már az is csak alig érezhetően – emlék volt és leskelődő fájdalom.

Azután megtalálta a levelet, és valami tompa csodálkozás ébredt benne, hogy olyan sokáig nem vette észre – pedig ott hevert az asztal közepén.

Sok időbe telt, míg végre kinyitotta. Úgyis tud mindent miért is nyissa ki? Végül mégiscsak feltépte egy ottfelejtett hajtűvel, mellette hevert, a karosszéken. Elolvasta a levelet, de a szavak nem hatoltak át agya jégrétegén, halottak maradtak, akár egy újság, egy könyv szavai, véletlen szavak, nem volt hozzájuk semmi köze. A hajtű, amelyet a kezében tartott, elevenebb volt a szavaknál.

Nyugodtan ült, és várta, mikor jelentkezik már a fájdalom, és csodálkozott, mert nem érzett semmit. Csak valami ürességet érzett, valami szörnyű tompaságot, akár azokban a félelmetes pillanatokban elalvás előtt, ha túl nagy adag brómot vesz be.

Sokáig ült így, mozdulatlanul. Elnézte a kezeit: mint két fehér, halott állat pihentek a térdén, két sápadt, érzéketlen polip, tíz petyhüdt tapogatóval. Nem tartoztak hozzá. Ő maga sem tartozott magához – valaki másnak a teste volt, a szemei befelé figyeltek, meredten nézték, hogyan lesz úrrá rajta a bénultság, amelyen csak néhányszor villant át valami alig érzékelhető remegés.

Végül felállt, és visszament a szobájába. Látta az asztalon heverő

nyakkendőket. Gépiesen fogott egy ollót, és kezdte szétvágni a nyakkendőket, gondosan, csíkokba. A levágott darabokat nem dobta le a földre, nagy gonddal összegyűjtötte a tenyerében, és tarka halomba az asztalra rakta őket. Gépies tevékenysége közepette hirtelen rádöbbent, mit is csinál, azonnal abbahagyta, és letette az ollót. A következő

pillanatban már nem emlékezett az egészre. Merev léptekkel végigment a szobán, leült az egyik sarokban. Ott ült összekuporodva, és egymáshoz dörzsölte a kezeit, újra meg újra, furcsa, öreges, fáradt mozdulatokkal, mintha dideregne, és már nem volna ereje ahhoz, hogy igazán felmelegedjék.

------------

14

Kern az utolsó gyufaszálakat hajította a levegőbe, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

– Mit csinál maga itt?

A fiúnak remegés futott át a testén, megfordult, és egy egyenruhát látott maga előtt.

– Semmit – hebegte. – Elnézést kérek! Csak egy kis játék, semmi más.

A csendőr figyelmesen nézett Kern arcába. Nem az volt, aki Ammerséknél letartóztatta. Kern gyorsan felpillantott az ablakra. Már nem látta Ruthot; Ruth egyébként sem láthatott volna semmit, nagyon sötét volt.

Elhatározta, hogy megpróbálkozik egy nyílt tekintettel, egy nyájas mosollyal. – Ne haragudjon, kérem – mondta könnyed hangon. – Kis tréfa az egész. Maga is látja, ugye, hogy nem történhetett semmi.

Néhány gyufaszál, semmi egyéb. Rá akartam gyújtani egy cigarettára.

Nem égett rendesen, meggyújtottam hát vagy féltucat gyufát, majdnem meg is égettem az ujjaimat.

Nevetett, lóbálta a karját, és indulni akart. A csendőr azonban nem engedte el.

– Egy pillanat! Maga nem svájci, ugye?

– Miért ne lennék az?

– Azt lehet hallani! Miért tagadja?

– Dehogyis tagadom – felelte Kern. – Csak érdekel, hogy honnan tudta mindjárt.

A csendőr rendkívül gyanakvóan mustrálgatta Kernt. – Talán jobb lett volna, ha...? – morogta, és felvillantotta a zseblámpája fényét. – Hallja-e! – mondta azután, és hirtelen megváltozott a hangja. – Ismeri maga Ammers urat?

– Sejtelmem sincs, ki az – felelte Kern a tőle telhető legnyugodtabb hangon.

– Hol lakik?

– Csak ma reggel érkeztem ide, éppen szállást akartam keresni.

Tudna ajánlani valami fogadót? Ami nem túl drága.

– Először velem jön. Van nálunk egy följelentés Ammers úrtól, az teljesen magára illik. Először tisztázni fogjuk a dolgot.

Kern követte a csendőrt. Átkozta magát a könnyelműségéért. A csendőr bizonyára hátulról lopakodott oda, gumitalpú cipőben. Egy hétig nem volt semmi baj, valószínűleg azért nem vigyázott jobban. Túl nagy biztonságban érezte magát. Lopva körülnézett, hogy hol lehetne szökéssel próbálkozni. Az út azonban rövid volt, néhány perc alatt az őrszobára értek.

Az a csendőr, aki első ízben futni hagyta, ott ült az egyik asztalnál, és írt valamit. Kern mindjárt bátrabbnak érezte magát. – Ez az? – kérdezte a csendőr, aki bekísérte.

A másik futó pillantást vetett Kernre.

– Lehetséges. Nem tudom biztosan. Túl sötét volt.

– Akkor felhívom Ammerst, ő majd megmondja.

Ezzel kiment.

– Nahát, fiacskám! – mondta az első csendőr – azt hittem, már rég messze jár. Ebből most baj lesz. Ammers feljelentette magát.

– Nem szökhetnék meg újra? – kérdezte Kern gyorsan, sürgetően. – Hiszen tudja...

– Lehetetlen. Az egyetlen kijárat az előszobából nyílik. És a barátja onnan telefonál. Nem – maga most alaposan benne van a pácban. És éppen a legbuzgóbb emberünknek került a kezébe, aki nagyon szeretné, ha előléptetnék.

– A mindenségit!

– Úgy bizony. És csak súlyosbítja a dolgot, hogy egyszer már meglépett. Nekem akkor jelentést kellett róla tennem, mert tudtam, hogy Ammers kémkedni fog utánam.

– Jézus! – mondta Kern, és hátrált egy lépést.

– Mondhat nyugodtan Jézus Krisztust is! – jelentette ki a csendőr. – Most az sem segít, most néhány hétre leültetik.

Néhány perc múlva megérkezett Ammers. Lihegett, bizonyára futott az úton. Kecskeszakálla csillogott a lámpafényben.

– Hát persze! – mondta. – Ő az! Életnagyságban, ez a pimasz alak!

Kern ránézett.

– De most nem fog megszökni, ugye? – kérdezte Ammers.

– Most nem – nyugtatta meg a csendőr.

– Isten malmai lassan őrölnek – jelentette ki kenetteljesen és diadalmasan Ammers. – Lassan, de biztosan. Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.

– Tudja, hogy magának májrákja van? – vágott a szavába Kern.

Jóformán azt sem tudta, mit beszél. Sejtelme sem volt, hogyan is jutott erre a gondolatra. Csak azt érezte, hogy hirtelen tomboló düh szállta meg, és saját szerencsétlenségét még fel sem fogva egészen, minden gondolatát arra összpontosította, hogy valamivel megsebezze Ammerst.

Meg nem üthette, az csak növelte volna a büntetését.

– Micsoda? – kérdezte Ammers, és a meglepetéstől tátva maradt a szája.

– Májrák! Tipikus májrák! – Kern látta, hogy talált. – Sietve folytatta hát a rohamot. – Én orvostanhallgató vagyok, én látom! Egy év múlva kezdődnek az őrjítő fájdalmak! És aztán a szörnyű haláltusa! És ezen nem lehet segíteni! Nem, itt nincs segítség!

– De hiszen ez...!

– Isten malmai! – sziszegte Kern. – Hogy is mondta? Lassan őrölnek, nagyon lassan! Évek hosszú során át.

– Őrmester úr! – kiáltotta Ammers. – Követelem, hogy védjen meg ettől az egyéntől!

– Készítse el a végrendeletét – sziszegte Kern. – Ez az egyetlen, amit még tehet. A rák szét fogja rágni a testét, maga el fog rothadni, méghozzá pokoli fájdalmak közepette!

– Őrmester úr! – Ammers segélytkérően, kétségbeesetten nézett körül. – Magának kötelessége, hogy megvédjen ezektől a sértésektől!

Az első csendőr érdeklődéssel nézett rá. – Eddig még semmivel nem sértette meg – jelentette ki. – Eddig még csak orvosi megállapításokat tett.

– Követelem, hogy vegyenek mindent jegyzőkönyvbe! – kiáltotta Ammers.

– Nézze csak! – fordult Kern az első csendőrhöz, és közben Ammersre mutatott, aki úgy hőkölt hátra, mintha Kern ujja kígyó lett volna. – Ez az ólomszürke arcbőr, izgalmi állapotban, a sárgás szemgolyó – egészen biztos jel! Ez az ember halálra van ítélve! Már csak imádkozhatunk érte!

– Halálra vagyok ítélve! – őrjöngött Ammers. – Csatolják ezt is az aktákhoz!

– Ez még szintén nem sértés – magyarázta az első csendőr őszinte kárörömmel. – Ezért nem tehet panaszt. Hiszen mindnyájan halálra vagyunk ítélve.

– A máj felbomlik az eleven testben! – mondta Kern, és látta, hogy Ammers hirtelen elsápad. Egy lépést tett előre. Ammers kitért előle, mintha magával a sátánnal állna szemben. – Eleinte semmit nem lehet észrevenni! – magyarázta Kern dühös-diadalmas hangon. – Még diagnosztizálni is alig lehet valamit. De amikor már észre lehet venni, rendszerint késő. Májrák! A leghosszabb és legszörnyűbb halál, ami csak elképzelhető!

Ammers már csak nézte Kernt, tágra meredt szemmel. Már nem szólt semmit. Kezével önkéntelenül a mája tájékához kapott.

– Elhallgasson már! – rivallt Kernre hirtelen a másik csendőr. – Elég legyen ebből! Üljön le oda, és feleljen a kérdéseinkre. Mióta tartózkodik Svájcban?

Kernt másnap reggel átkísérték a járásbíróságra. A bíró, egy idősebb, kövér, kerek arcú, pirospozsgás férfi, emberséges volt, de segíteni ő sem tudott. A paragrafusok egyértelműen Kern ellen szóltak.

– Miért nem jelentkezett a rendőrségen, amikor illegálisan átlépte a határt? – kérdezte.

– Mert azonnal kiutasítottak volna – felelte fáradtan Kern.

– Igen, természetesen, úgy történt volna.

– És odaát a másik oldalon is azonnal jelentkeznem kellett volna a rendőrségen, ha nem akarom megsérteni a törvényt. Onnan aztán még aznap éjjel visszaküldték volna Svájcba. És innen oda. És onnan megint vissza, ide. Így aztán lassan éhen halnék a határőrsök között. Vagy legalábbis szüntelenül ide-oda járhatnék egyik rendőrőrstől a másikig.

Mi mást tehetnénk hát, mint hogy megsértjük a törvényt?

A bíró vállat vont.

– Nem segíthetek magán. Nekem el kell magát ítélnem. A legenyhébb büntetés tizennégy napi börtön. Ez a törvény. Nekünk meg kell védenünk a hazánkat a menekültek áradatától.

– Tudom.

A bíró az iratokba pillantott.

– Az egyetlen, amit tehetek magáért, hogy beadványt nyújtok be a felső bírósághoz azzal a javaslattal, hogy csak elzárásra ítéljék, ne börtönre.

– Köszönöm szépen – mondta Kern –, de az nekem mindegy. Ilyen becsvágy már nincs bennem.

– Pedig egyáltalában nem mindegy – magyarázta a bíró meglehetős buzgalommal. – Ellenkezőleg, nagyon is fontos a politikai jogok szempontjából. Ha elzárásra ítélik, nem számít büntetett előéletűnek, erről nem tudott, ugye?

Kern egy ideig csak nézte ezt a jóindulatú, gyanútlan embert. – Politikai jogok – szólalt meg aztán. – Mit kezdjek velük? Hiszen nekem már az égadta világon semmiféle jogom nincs! Én már csak árnyék vagyok, kísértet, politikai hulla. Mi közöm nekem mindahhoz, amit ön jognak nevez?

A bíró hallgatott néhány másodpercig. Azután megszólalt, még most is töretlen buzgalommal:

– Talán kérhetnénk a maga számára igazoló iratot a német konzulátuson keresztül!

– Egy csehszlovák bíróság már megtette ezt, egy évvel ezelőtt. A kérést elutasították. Mi már nem létezünk Németország számára. A többi ország számára pedig már csak rendőrségi alanyok vagyunk.

– A Népszövetség még semmit nem tett magukért? – kérdezte a bíró a fejét csóválva. – Hiszen sokezren vannak, valahol csak kell lenniök!

– A Népszövetség már néhány éve azon tanakodik, hogy adjon-e nekünk személyazonossági igazolványt – felelte türelmesen Kern. – És minden ország megpróbál bennünket a másikba áttoloncolni. Biztosan beletelik még jó néhány év...

– És közben...

– Közben... hisz látja...

– De édes istenem! – szólalt meg egyszerre tanácstalan hangon a bíró, a maga széles, lágy svájci dialektusában. – Hiszen ez súlyos probléma! Mi lesz hát magukkal?

– Nem tudom. Nekem fontosabb, hogy mi lesz most velem.

A bíró végigsimította fénylő arcát és ránézett Kernre. – Van egy fiam – mondta –, körülbelül annyi idős, mint maga. Ha elképzelem, hogy őt üldöznék így, egyik országból a másikba, csak azért, mert a születése...

– Nekem meg van egy apám – mondta Kern a fáradtságtól alig hallható hangon. – Ha látná őt...

Kern kinézett az ablakon. Az őszi nap fénye békésen csillant meg egy gyümölcsöktől roskadozó almafán. Odakint a szabadság. Odakint van Ruth.

– Szeretnék valamit kérdezni magától – szólalt meg némi szünet után a bíró. – Nem tartozik a dologhoz. Mégis megkérdezném. Hisz maga még valamiben?

– Ó, igen, hiszek a szent önzésben! A könyörtelenségben! A hazugságban! Az érzéketlenségben!

– Ettől féltem. Hogyan is tudna másképp...

– Ez még nem minden – folytatta higgadtan Kern. – A jóságban is hiszek, a bajtársiasságban, a szerelemben és a segítőkészségben! Volt alkalmam ezeket is megismerni. Talán sokkal inkább, mint annak, akinek jól megy a sora.

A bíró felállt, és nehézkes léptekkel megkerülve a székét, odament Kernhez. – Jó ezt hallani – dünnyögte. – Ha tudnám, mit tehetnék magáért!

– Semmit – mondta Kern. – Már a törvényeket is ismerem, és van egy barátom, aki valósággal szakember lett ezen a téren. Küldjön börtönbe, bíró úr.

– Vizsgálati fogságba küldöm magát, és felterjesztem az ügyét a felső bíróságra.

– Ha ez megkönnyíti az ítéletet, örülök neki. De ha így tovább tart, inkább a börtönt választanám.

– Nem fog tovább tartani, arról majd gondoskodom.

A bíró hatalmas pénztárcát vett elő a zsebéből. – Sajnos, csak ezen a primitív módon tudok segíteni – mondta habozva, és kivett belőle egy összehajtogatott bankjegyet. – Nagyon kínos nekem, hogy nem tehetek magáért semmi egyebet...

Kern elfogadta a pénzt. – Ez az egyetlen, ami csakugyan segít rajtunk – mondta, és közben azt gondolta: Húsz frank! Micsoda szerencse!

Ezzel Ruth eljut egészen a határig!

Nem mert írni a lánynak. A leveléből kiderülhetne, hogy Ruth már régóta Svájcban tartózkodik, elítélhetnék érte. Így azonban, gondolta, megvan a lehetősége, hogy egyszerűen kiutasítják, vagy ha szerencséje van, minden további nélkül elbocsátják a kórházból.

Kern az első estén szomorú volt és nyugtalan, és nem tudott aludni.

Látta Ruthot, amint lázasan fekszik a kórházi ágyon, és amikor végre elaludt, felriadt, mert azt álmodta, hogy Ruth koporsóban fekszik.

Felkuporodott a priccsén, és sokáig ült úgy, karját térde köré fonva.

Nem akarta átadni magát a félelmének, de érezte, hogy az erősebb nála.

Az éjszaka, gondolta, az éjszaka és az éjszakai félelem. A nappali félelem reális, de az éjszakai félelem határtalan.

Felállt, ide-oda járkált a kis helyiségben. Mélyen, hosszan szívta be a levegőt. Azután levetette a zakóját, és tornászni kezdett. Uralkodnom kell az idegeimen, gondolta, különben végem. Egészségesnek kell maradnom. Térdhajlításokat végzett és törzsfordulatokat, és lassanként sikerült a testére összpontosítania a figyelmét. Azután eszébe jutott az az este a bécsi rendőrség fogdájában, meg a diák, aki bokszolni tanította. Elfintorította az arcát. A nélkül a diák nélkül ma este nem léptem volna fel olyan határozottan Ammersszel szemben, gondolta.

Sem nélküle, sem Steiner nélkül. Sem enélkül az egész kegyetlen élet nélkül. Hozzá akarok edződni ehhez az élethez, nem akarom, hogy elpusztítson. Meg akarom védeni magam. Keze támadásra lendült, puhán rugózott a lába, aztán teljes erejéből hosszú egyeneseket mért a sötétségbe, jobbra és balra, majd néhány rövid horogütés következett, sebesen, egyre sebesebben – míg hirtelen föl nem csillant előtte kísértetiesen a sötétségben a májrákos Ammers kecskeszakálla, mintha csak ott állna eleven valóságában. Kurta egyeneseket és hatalmas lengőütéseket mért az állára és a fülére, két horogütést a szívére és egy iszonyatos erejű csapást a hasába, és úgy rémlett neki, mintha hallaná, hogy Ammers nyöszörögve a földre rogy. De neki még ez sem volt elég.

Újra meg újra megvárta, míg a másik feltápászkodik, módszeresen öklözte ellensége árnyékát, lihegve az izgalomtól, s a végén különleges csemegeként eszébe jutott a májra mért súlyos horogütés. Így virradt meg a reggel, és Kern olyan kimerült volt, hogy valósággal rázuhant a priccsére. Mindjárt el is aludt, megszabadulva az éjszakai félelemtől.

Két nap múlva Beer doktor lépett be a zárkába. Kern felugrott.

– Hogy van Ruth?

– Egészen jól. Vagyis nincs semmi különös baj.

Kern fellélegzett.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Igazán egyszerű volt. Minthogy nálam nem jelentkezett, csak itt lehet.

– Így van. Ruth tudja?

– Tudja. Mivel maga tegnap este nem lépett fel Prometheus szerepében, Ruth minden követ megmozgatott, hogy beszélhessen velem. Egy óra múlva tudtuk, mi történt. Egyébként bolond ötlet volt az a gyufahistória.

– Igen, az volt! Az ember néha már nagyon agyafúrtnak érzi magát, és olyankor többnyire ostobaságokat követ el. Egyelőre tizennégy napra ítéltek. Valószínűleg tizenkét nap múlva kint leszek. Meggyógyul addig Ruth?

– Nem. Annyira semmiképp sem, hogy utazhatna. Azt hiszem, jobb, ha addig marad a kórházban, amíg csak lehet.

– Természetesen! – Kern elgondolkodott. – Akkor hát Genfben kell megvárnom. Úgysem vihetném magammal. Engem áttoloncolnak a határon.

Beer egy levelet húzott elő a zsebéből. – Tessék. Hoztam magának valamit.

Kern mohón kapott a levél után, de aztán beletette a zsebébe.

– Nyugodtan elolvashatja – mondta Beer doktor. – Ráérek.

– Nem, majd utána.

– Akkor én most visszamegyek a kórházba. El akarom mondani neki, hogy láttam magát. Akar valamit küldeni? – Ezzel töltőtollat és levélpapírt vett ki a kabátja zsebéből. – Hoztam mindent.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Kern sietve megírta á levelet – ő maga jól van, s azt kívánja, hogy Ruth gyógyuljon meg minél hamarabb. Ha őt, Kernt, előbb kitoloncolják, Genfben várja. Minden nap déli tizenkettőkor a főposta előtt. Beer doktor majd mindent pontosan elmond.

Kern beletette a borítékba a bírótól kapott húszfrankos bankjegyet, azután leragasztotta.

– Tessék!

– Nem akarja előbb mégis elolvasni Ruth levelét? – kérdezte Beer.

– Nem! Még nem. Nem ilyen gyorsan! Hiszen egész nap nincs semmi dolgom.

Az orvos kissé meglepődve nézett rá, azután eltette a levelet.

– Jól van. Néhány nap múlva újra eljövök.

– Biztos ez?

– Miért ne lenne biztos? – kérdezte nevetve az orvos.

– Hát persze, csakugyan. Most minden rendben van. Legalábbis ami a kapcsolatot illeti. Most tizenkét napig nem történhet semmi. Semmi meglepetés. Ez tulajdonképpen igazán megnyugtató.

Amint Beer doktor kilépett a zárkából, Kern elővette Ruth levelét.

Milyen könnyű, gondolta, egy kis papír meg néhány tintával írott szó – és mekkora boldogság.

Letette a levelet a priccse szélére. Azután elkezdte a gyakorlatait.

Megint kiütötte Ammerst, sőt ezúttal a veséjére is mért néhány erőteljes ütést, ami egyébként tilos volt. – Nem hagyjuk magunkat – mondta, mintegy a levélhez intézve a szavait, és a szakállára irányzott szép lengőütéssel újra leterítette Ammerst. Kifújta magát, azután folytatta a beszélgetést a levéllel. Csak délután, amikor már alkonyodni kezdett, nyitotta ki a borítékot, és olvasta el az első sorokat. Minden órában elolvasott egy kicsit. Estére eljutott az aláírásig. Tudta, hogy Ruth aggódik érte, hogy fél, hogy szereti őt, és hogy milyen bátor – felugrott és megint odasózott egyet Ammersnek. Ez a küzdelem mindenesetre nem volt túlságosan sportszerű – Kern pofozta, rugdosta Ammerst, s végül még a szakállát is kitépdeste.

------------

Steiner összecsomagolta a holmiját. Franciaországba készült.

Veszélyes volt már Ausztriában tartózkodni, tudták, csak idő kérdése, és Ausztriát Németországhoz csatolják. A Práter és vele együtt Potzloch igazgató valamennyi intézménye már egyébként is hosszú téli álmára készült. Potzloch megrázta Steiner kezét.

– A magunkfajta vándornépség megszokta már, hogy el kell válnunk egymástól. Valahol aztán újra találkozunk.

– Persze.

– Nahát akkor! – mondta Potzloch, és a csíptetője után kapott.

– Vészelje át baj nélkül a telet. Nem vagyok barátja a búcsújeleneteknek.

– Én sem – mondta Steiner.

– Tudja – folytatta Potzloch, és hunyorított hozzá szokás dolga az egész. Aki már olyan sok embert látott jönni és menni, mint én – végül megszokja. Már csak olyan az egész, mintha átmenne az ember a céllövöldéből a körhintához.

– Szép kép, igazán megható kép! A céllövöldétől a körhintáig – és a körhintától vissza a céllövöldéhez – igazán csodálatos! Potzloch mosolygott, élvezte az elismerést. – Magunk között szólva, Steiner...

tudja, mi a legszörnyűbb a világon? Hát én megmondom magának: az, hogy a végén minden megszokottá válik. – Orrára tette a csíptetőjét. – Még az úgynevezett eksztázis is!

– Még a háború is – mondta Steiner. – Még a fájdalom is! Még a halál is! Ismerek valakit, akinek négy felesége halt meg tíz év alatt.

Most az ötödikkel él. De már az is beteg. Mit mondjak magának, az az ember már a legnagyobb léleknyugalommal keresi a hatodikat. Minden megszokássá válik! Csak a tulajdon halálunk nem.

Potzloch gyors mozdulattal leintette.

– Abban sose hisz komolyan az ember. Még a háborúban sem, különben nem is volna háború. Mindenki azt hiszi, hogy éppen ő lesz az, aki megússza. Így van?

Oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett Steinerre. Ez szórakozottan bólintott. Potzloch még egyszer kezet nyújtott neki.

– Akkor hát a viszontlátásra! Gyorsan át kell mennem a céllövöldéhez, meg akarom nézni, jól becsomagolták-e az étkészletet.

– Én meg még egyszer átmegyek a körhintához.

Potzloch mosolygott és elszáguldott.

Steiner odament a kocsihoz. Lába alatt zörgött a száraz avar. Némán és kegyetlenül borult az erdőre az éjszaka. A céllövölde felől kopácsolás hangja hallatszott. A félig már lebontott körhintán néhány lámpa lengett ide-oda.

Steiner Lilóhoz indult, hogy búcsút vegyen tőle. Az asszonynak ott kellett maradnia Bécsben. Az igazolványai és a munkavállalási engedélye csak Ausztriában volt érvényes. Igaz, akkor sem ment volna Steinerrel, ha tehette volna. Ők ketten sorstársak voltak, a kor áramlata hozta össze őket – ezt tudták mind a ketten.

Lilo a lakókocsiban volt, éppen terített. Amikor Steiner belépett, feléje fordult.

– Postád jött – mondta.

Steiner elvette a levelet, és a bélyegre pillantott. – Svájcból. Biztosan a bébitől – mondta. – Feltépte a borítékot és olvasni kezdte a levelet. – Ruth kórházban van – szólalt meg egy idő múlva.

– Mi a baja? – kérdezte Lilo.

– Tüdőgyulladás. De úgy látszik, nem súlyos. Murtenben vannak. A bébi esténként tűzjeleket ad le a kórház előtt. Talán még találkozom velük, mikor átutazom Svájcon. – Steiner a zakója belső zsebébe tette a levelet. – Remélem, a bébi tudja, mit kell tennie, hogy újra összekerüljenek.

– Fogja tudni – jegyezte meg Lilo. – Sokat tanult.

– Igen, de mégis...

Steiner meg akarta magyarázni Lilónak, hogy Kernnek nehéz lesz a dolga, ha Ruthot a kórházból a határra viszik. De közben arra gondolt, hogy ők ketten ezen az estén látják utoljára egymást, és hogy jobb, ha nem beszél olyanokról, akik együtt akarnak maradni, akik újra találkozni akarnak.

Az ablakhoz lépett és kinézett. A karbidlámpákkal megvilágított téren a munkások szürke zsákokba csomagolták a hattyúkat, lovakat és zsiráfokat. Az állatok rendetlen összevisszaságban álltak és hevertek a földön, mintha egy bomba hirtelen szétzúzta volna békés, paradicsomi együttlétüket. Az egyik leszerelt gondolában két munkás ült, és üvegből itták a sört. Zakójukat és sapkájukat egy fehér szarvas agancsára dobták, amely úgy állt ott, szinte dermedten, egy ládának támaszkodva, mintha utolsó útjára készülne.

– Gyere – szólalt meg Steiner háta mögött az asszony. – Kész a vacsora. Pirogot készítettem neked.

Steiner megfordult, és átfogta az asszony vállát. – A vacsora. Pirog – mondta. – Az ilyen örök vándoroknak, mint mi vagyunk, egy közös vacsora egy kicsit már olyan, mint az otthon, ugye?

– Van még valami más is. De te azt nem tudod. – Lilo hallgatott néhány másodpercig. – Te azt nem tudod, mert te nem tudsz sírni és nem érted, hogy mit jelent... együtt szomorkodni.

– Igen, azt nem ismerem – mondta Steiner. – Nem sokszor szomorkodtunk, Lilo.

– Nem. Te nem. Te lelkesedsz vagy közömbös vagy, vagy nevetsz, vagy úgy viselkedsz, amit ti bátorságnak neveztek. De nem erről van szó.

– Hát miről, Lilo?

– Arról, hogy félsz, hogy kiszolgáltatod magad az érzelmeidnek.

Félsz a könnyektől. Félsz attól, hogy akkor nem leszel igazi férfi.

Sohasem oldottad meg a szívedet, és nem is fogod soha.

– Nem – mondta Steiner.

– Mire vársz?

– Nem tudom. Nem is akarom tudni.

Lilo figyelmesen nézte Steinert. – Gyere, együnk – szólalt meg azután. – Adok veled kenyeret és sót, ahogy Oroszországban szokás és megáldalak, mielőtt elindulsz – de te talán majd azon is nevetni fogsz, te nyugtalan jégcsap.

– Nem fogok nevetni.

Az asszony az asztalra tette a piroggal teli tálat.

– Ülj ide mellém, Lilo.

Az asszony a fejét rázta.

– Ma este egyedül eszel. Én majd kiszolgállak, eléd teszem az ennivalót. Ez az utolsó vacsorád.

Ott állt, és Steiner elé tette a pirogot, a kenyeret, a húst meg az uborkát. Elnézte, ahogy a férfi eszik, és szótlanul elkészítette a teát.

Hosszú, ruganyos lépteivel úgy járkált a kis lakókocsiban, akár a párduc, amely már megszokta a ketrecet. Keskeny, bronzszínű keze szelte a húst a férfi számára, arca fegyelmezett volt és kifürkészhetetlen, és Steiner hirtelen úgy látta, olyan, mint egy bibliai nőalak.

A férfi felállt, összeszedte a holmiját. A hátizsákját felcserélte egy bőrönddel, amióta útlevelet szerzett. Kinyitotta a kocsi ajtaját, lassan lement a lépcsőn, és odakint letette a bőröndjét. Azután visszament.

Lilo az asztalnál állt. Fél kezével az asztalra támaszkodott, szemében vak üresség tükröződött, mintha nem látna semmit, mintha már egyedül volna. Steiner odament hozzá.

– Lilo...

Az asszony megmozdult, és ránézett a férfira. Szemének merev kifejezése feloldódott.

– Nehéz elmennem – szólalt meg Steiner.

Lilo bólintott, és karját a férfi nyaka köré fonta.

– Egyedül leszek nélküled.

– Hová mégy? – kérdezte Steiner.

– Még nem tudom.

– Te biztonságban élhetsz Ausztriában. Akkor is, ha német uralom lesz.

– Igen.

Az asszony komolyan nézett Steinerre, mély, csillogó szemekkel.

– Kár, Lilo – dünnyögte Steiner.

– Az.

– Tudod, miért?

– Tudom, és te is tudod rólam.

Egyikük sem mozdult, csak nézték egymást.

– Furcsa – mondta Steiner –, csak egy darabka idő meg egy darabka élet, ami elválaszt bennünket egymástól. A többi mind itt van.

– Az egész idő, Steiner – szólalt meg az asszony szelíden –, az egész idő és az egész életünk...

Steiner bólintott. Lilo két kezébe fogta a férfi arcát, és néhány orosz szót dünnyögött. Azután adott neki egy darab kenyeret meg egy kis sót.

– Edd meg, ha már nem leszel itt. Legyen mindig gond nélkül kenyered az idegenben. És most menj.

Steiner meg akarta csókolni, de ahogy ránézett, meggondolta magát.

– Most menj! – mondta csöndesen az asszony. – Menj...

Steiner elindult az erdőn keresztül. Egy idő múlva visszanézett. A bódéváros már elsüllyedt az éjszakában, és nem látott mást, csak az áthatolhatatlan, morajló sötétséget meg egy távoli, nyitott ajtó kivilágított négyszögét és benne egy emberi alakot, aki nem integetett.

------------

15

Kernt két hét múlva újra átkísérték a járásbíróságra. A kerek arcú kövér bíró gondterhelten nézett rá.

– Valami kellemetlen dolgot kell közölnöm magával, Kern úr...

Kern kihúzta magát. Négy hét, gondolta, remélem, nem több! Beer végszükség esetén addig még bent tarthatja Ruthot a kórházban.

– A felsőbíróság elutasította a folyamodványt. Maga túlságosan régóta tartózkodik már Svájcban. A szükségállapot már nem indokolt.

No meg ott volt az az eset a csendőrökkel. Tizennégy nap börtönre ítélték.

– Még tizennégy napra?

– Nem. Összesen tizennégy napra. A teljes vizsgálati fogság beszámításával.

Kern mély lélegzetet vett.

– Akkor hát ma szabadulok a börtönből?

– Úgy van. Csak az emlékezetében kell a vizsgálati fogságot börtönné alakítania. A baj csak az, hogy maga most büntetett előéletűnek számít.

– El fogom viselni.

A bíró ránézett Kernre.

– Jobb lenne, ha nem volna priusza. De nem tudtam megakadályozni.

– Még ma kitoloncolnak? – kérdezte Kern.

– Igen. Baselen át.

– Baselen át? Németországba?

Kern villámgyorsan körülnézett. Hajlandó lett volna azonnal kiugrani az ablakon, és elmenekülni. Hallott már néhány olyan esetet, hogy emigránsokat áttoloncoltak Németországba. Igaz, hogy azok többnyire közvetlenül Németországból jöttek Svájcba.

A bírósági terem a földszinten volt, az ablaka nyitva. Odakünn sütött a nap. Egy almafa ágai ringatóztak a napfényben, a fa mögött sövény húzódott, csak át kell ugrania rajta, és szabad lesz.

A bíró a fejét rázta.

– Nem Németországba viszik – Franciaországba. Baselnél van a német és a francia határ.

– Nem vihetnének át Genfnél?

– Nem, az sajnos lehetetlen. Basel közelebb van. Ez az utasítás. Genf sokkal messzebb van.

Kern hallgatott egy pillanatig. – Biztos, hogy Franciaországba tesznek át? – kérdezte aztán.

– Egészen biztos.

– Senkit nem toloncolnak át Németországba, akit itt iratok nélkül kapnak el?

– Legjobb tudomásom szerint senkit. Ilyesmit legfeljebb a határállomásokon csinálnak. De én még nem hallottam róla.

– Egy nőt csak nem küldenek vissza Németországba?

– Bizonyos, hogy nem. Én semmiképp sem tennék olyat. De miért érdekli ez magát?

– Nincs rá különös okom. Csak hát útközben láttam nőket is iratok nélkül. Nekik még sokkal nehezebb az egész. Ezért kérdeztem.

A bíró elővett egy írást az akták közül, és megmutatta Kernnek.

– Ez a maga kiutasítási parancsa. Most már elhiszi, hogy Franciaországba viszik?

– El.

A bíró visszatette a papírt az irattartóba.

– Két óra múlva indul a vonata.

– És az teljesen lehetetlen, hogy Genfen át menjek?

– Teljesen lehetetlen. Nekünk sok pénzünkbe kerül a menekültek vonatjegye. Szigorú utasítást kaptunk, hogy a legközelebbi határállomásra szállítsuk őket. Ebben igazán nem segíthetek.

– És ha én magam fizetném az útiköltséget, mehetnék Genfen át?

– Igen, úgy lehet. Akarja?

– Nem. Nincs elég pénzem. Csak úgy kérdeztem.

– Ne kérdezzen túl sokat – mondta a bíró. – Voltaképpen a baseli utat is magának kellene megfizetnie, ha van pénze. Én nem feszegetem ezt a kérdést. – Felállt. – Minden jót! Minden jót kívánok magának!

Remélem, szerencsésen átvészeli a dolgot Franciaországban. És remélem, hogy hamarosan megváltozik minden!

– Igen, talán! Hiszen ha nem reménykednénk, fel is akaszthatnánk magunkat.

*

Kernnek már nem volt alkalma, hogy értesítse Ruthot. Beer doktor előző nap nála járt, és elmondta neki, hogy Ruthnak még vagy egy hétig a kórházban kell maradnia. Kern elhatározta, hogy amint a francia határra ér, ír neki. Most már tudta a legfontosabbat – hogy Ruthot semmiképp se teszik át a német határon, és hogy ha lesz elég pénze, Genfbe viszik.

Pontosan két óra múlva megjelent érte egy civil ruhás detektív.

Kimentek a pályaudvarra. Kern vitte a bőröndjét. Beer doktor hozta el neki előző nap a birkaistállóból.

Elhaladtak egy vendéglő mellett. A söntés ablakai tárva-nyitva álltak.

Odabent ländlert játszott egy citerazenekar, s egy férfikórus énekelt hozzá. Az ablaknál két alpesi viseletbe öltözött jódlizó énekes jobbra-balra hajladozott, egymás vállát átkarolva.

A detektív megállt. Az egyik énekes abbahagyta a jódlizást.

– Hol maradsz ilyen sokáig, Max? – kérdezte. – Már mindenki vár.

– Szolgálat – felelte a detektív.

A jódlizó futó pillantást vetett Kernre. – Micsoda hülyeség! – morogta hirtelen mély hangon. – Akkor hát lőttek a ma esti kvartettünknek.

– Szó sincs róla. Húsz perc múlva itt vagyok.

– Biztos?

– Biztos!

– Jó. Ma föltétlenül meg kell tanulnunk azt az új kettős-jódli számot.

Meg ne fázz!

– Nem, nem!

Folytatták az útjukat.

– Hát maga nem jön velem a határig? – kérdezte egy idő múlva Kern.

– Nem. Nekünk új szabadalmunk van erre.

Odaértek a pályaudvarhoz. A detektív megkereste a mozdonyvezetőt.

– Itt van – mondta, és Kernre mutatott. Azután átadta a mozdonyvezetőnek a kiutasítási parancsot.

– Jó utazást, uram – fordult Kernhez, egyszerre rendkívül udvariasan, és már indult is vissza.

– Jöjjön velem! – mondta a mozdonyvezető, és egy tehervagon fékezőfülkéjéhez vezette Kernt. – Szálljon be!

A kis fülkében nem volt egyéb, csak egy deszkaülés. Kern alácsúsztatta a bőröndjét. A mozdonyvezető kívülről rázárta az ajtót.

– Így! Baselban majd kiengedem.

A mozdonyvezető továbbment a gyéren megvilágított peronon. Kern kinézett a fülke ablakán. Óvatosan megpróbálta, ki tudna-e nyomakodni rajta. Nem sikerült, túl keskeny volt az ablak.

Néhány perc múlva elindult a vonat. Kern szeme előtt tovasiklottak a néptelen várótermek üres asztalaikkal és üres, értelmetlen fényeikkel. A vörös sapkás állomásfőnök ott maradt a sötétségben. Néhány kihalt utca következett, egy sorompó, várakozó gépkocsikkal, egy kis kávéház, benne néhány kártyázó férfi, azután eltűnt a város.

Kern leült a deszkaülésre. Lábát a bőröndre támasztotta, és kinézett az ablakon. Odakint sötét és idegen volt a szeles éjszaka, és Kern egyszerre nagyon nyomorúságosnak érezte magát.

*

Baselben egy rendőr várta, és elkísérte a vámőrségre. Ott enni adtak neki, azután a rendőrrel együtt villamoson Burgfeldenbe utazott. Miután leszálltak, a sötétben elhaladtak egy zsidó temető meg egy téglaégető

mellett, aztán letértek az országútról. A rendőr egy idő múlva megállt.

– Itt menjen tovább... csak egyenesen, előre.

Kern elindult. Nagyjából tudta, hol jár, és St. Louis irányába tartott.

Nem bujkált, azt sem bánta volna, ha mindjárt le is tartóztatják.

Egy idő múltán mégis eltévesztette az irányt. Csak reggel felé ért St.

Louis-ba. Azonnal jelentkezett a francia rendőrségen, és elmagyarázta, hogy áttoloncolták a határon. El kellett kerülnie, hogy börtönbe dugják.

Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha már aznap jelentkezik a rendőrségen vagy a határőröknél, így nem büntethették meg, sőt visszaküldték Svájcba.

Egész nap ott tartották a rendőrségen. Este átküldték a határőrségre.

Két vámőr volt az irodában, az egyik egy asztalnál ült és írt valamit, a másik egy padon gubbasztott a kályha mellett. Nehéz algériai dohányból készült cigarettát szívott, és időnként végigmustrálta Kernt.

– Mi van a bőröndjében? – kérdezte egy idő múlva.

– A holmim.

– Nyissa ki.

Kern kinyitotta a bőröndöt. A vámos felállt és lusta léptekkel odament, azután érdeklődéssel hajolt a bőrönd fölé.

– Kölnivíz, szappan, parfüm! No nézd csak, ezt mind Svájcból hozta? Csak nem akarja azt állítani, hogy ez mind magának kell...

személyes használatra?

– Nem. Üzleteltem vele.

– Akkor vámot kell fizetnie érte – jelentette ki a vámos. – Rakja ki!

Ezeket a vackokat – mondta és a biztosítótűkre, cipőfűzőkre meg a többi apróságra mutatott – elengedem.

Kern azt hitte, álmodik. – Vámot kell fizetnem? – kérdezte kétkedő

hangon. – Nekem vámot kell fizetnem?

– Hát persze! Maga nem diplomáciai futár, ugye? Vagy azt hitte, meg akarom venni a parfümjeit? Maga vámköteles árut hozott be Franciaországba. Na gyerünk, pakolja már ki!

A vámos fogott egy papírt, amelyre a vámtarifák voltak felírva, és odatolt egy mérleget.

– Nincs pénzem – mondta Kern.

– Nincs pénze? – A vámos nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét és térdből rugózva billegett. – Jó, akkor lefoglaljuk a holmiját. Adja ide.

Kern továbbra is a földön guggolt, és szorosan fogta a bőröndjét.

– Azért jelentkeztem itt, hogy visszamenjek Svájcba. Nekem nem kell semmit elvámoltatnom.

– No nézd csak, maga még ki akar oktatni engem, mi?

– Hagyd békén a fiút, Francois! – szólalt meg a társa, aki az asztalnál ült és írt.

– Eszem ágában sincs! Egy boche, aki mindent jobban tud, akár az az egész banda odaát! Gyerünk, elő az üvegekkel!

– Én nem vagyok boche! – mondta Kern.

Ebben a pillanatban belépett egy harmadik vámos. Kern látta, hogy ez magasabb rangú a másik kettőnél. – Mi van itt? – kérdezte kurtán. A vámos elmagyarázta, mi történt. A felügyelő szemügyre vette Kernt. – Azonnal jelentkezett a rendőrségen? – kérdezte.

– Igen.

– És vissza akar menni Svájcba?

– Igen. Hiszen azért vagyok itt.

A felügyelő elgondolkodott egy másodpercig. – Akkor nem követett el semmit – jelentette ki. – Nem csempész. Őt magát csempészték át.

Küldd vissza, és kész.

Ezzel sarkon fordult és kiment.

– Látod, Francois – szólalt meg az asztalnál ülő vámos. – Miért izgatod mindig annyira fel magad? Csak ártasz vele az epédnek.

Francois hallgatott. Aggodalmaskodó tekintettel nézett Kernre. Kern meg őrá. Hirtelen rájött, hogy az imént franciául beszélt, és megértette a franciákat, és áldotta magában a bécsi börtönben megismert orosz professzort.

*

Másnap reggel megint Baselban volt. De most változtatott a taktikáján. Nem jelentkezett azonnal a rendőrségen. Nagy baja nem történhet, ha napközben a városban marad és csak este jelentkezik, gondolta.

Basel szerepelt a Binder-féle listán. Igaz, hogy Svájc valamennyi városa közül Baselt árasztották el a legjobban az emigránsok, Kern mégis úgy határozott, hogy megpróbál egy kis pénzt szerezni.

A protestáns papokkal kezdte. Bízott benne, hogy azok nem jelentik fel. Az első mindjárt kidobta, a másodiktól kapott egy vajaskenyeret, a harmadiktól öt frankot. Kern tovább próbálkozott, és ezúttal szerencséje volt – délig tizenhét frankot keresett. Elsősorban az utolsó üveg parfümjétől és a kölnivíztől igyekezett megszabadulni, arra az esetre, ha még egyszer találkozna Francois-val. A papoknak nehezen lehetett eladni ilyesmit – de a többi helyen sikerült. Estére huszonnyolc frankja volt. Bement egy katolikus templomba. Ez volt a legbiztonságosabb hely a pihenésre. Hiszen már két éjszaka nem aludt.

A templomban félhomály derengett. Sehol egy teremtett lélek.

Kern érezte a tömjén és a gyertyák szagát. Leült az egyik padra, és levelet írt Beer doktornak. A borítékba beletett egy Ruthnak szóló levelet és pénzt is, azután leragasztotta és a zsebébe tette. Nagyon fáradt volt. Lassan lecsúszott a térdeplőre, és fejét az imapultra hajtotta. Csak meg akart pihenni egy pillanatra, de elaludt.

Amikor felébredt, azt se tudta, hol van. Hunyorogva nézett az örökmécses tompa, vörös fényébe, és lassanként tudatára ébredt, hol is van. Amikor lépteket hallott, hirtelen tökéletesen éber lett.

Egy fekete reverendás pap közeledett lassú léptekkel a padsorok között. Amikor odaért, megállt mellette, és ránézett. Kern óvatosságból összekulcsolta a kezét.

– Nem akartam megzavarni – mondta a pap.

– Már éppen indulni akartam.

– A szentélyből láttam magát. Már két órája itt van. Valami különös dologért imádkozott?

– Igen – felelte Kern. Kissé meglepődött, de gyorsan összeszedte magát.

– Maga nem idevalósi? – kérdezte a pap, és közben az ütött-kopott bőröndre tekintett.

– Nem – felelte Kern és ránézett a papra. Az arca bizalmat keltett benne. – Emigráns vagyok. Még ma át kell mennem a határon. A bőröndben eladásra szánt dolgok vannak.

Délután félretett egy üveg kölnivizet, és most hirtelen az az őrült ötlete támadt, hogy itt, a templomban eladja a papnak. Ugyancsak valószínűtlen volt, hogy sikerül, de már megszokta a valószínűtlen dolgokat. – Kölnivíz – mondta. – Nagyon jó. És nagyon olcsó. Éppen kiárusítást rendezek.

Ki akarta nyitni a bőröndöt.

A pap leintette.

– Hagyja csak. Én hiszek magának. Ne utánozzuk a templombeli pénzváltókat. Örülök, hogy olyan sokáig imádkozott. Jöjjön velem a szentélybe. Van egy kis alapunk ínségbe jutott hivők számára.

Kern tíz frankot kapott a paptól. Kicsit szégyenkezett, de nem sokáig.

Ez egy darab utat jelentett vonaton Franciaországban neki és Ruthnak.

Úgy látszik, vége a balszerencse-sorozatnak, gondolta. Visszament a templomba, és most csakugyan imádkozott. Nem tudta pontosan, kihez – ő maga protestáns volt, apja zsidó, és most ott térdelt a katolikus templomban –, de arra gondolt, hogy ezekben az időkben a mennyországban is nagy lehet a zűrzavar, és remélte, hogy az imája majdcsak rátalál a helyes útra.

*

Este vonatra szállt, és visszament Genfbe. Hirtelen úgy érezte, lehetséges, hogy Ruthot korábban elengedték a kórházból. Reggelre Genfbe érkezett, a bőröndjét otthagyta a pályaudvaron, és elment a rendőrségre. Ott elmagyarázta, hogy éppen áttoloncolták Franciaországból. Minthogy nála volt a svájci kiutasítási parancs, amelyet csak néhány napja állítottak ki, elhitték, amit mondott.

Napközben ott tartották a rendőrségen, este Cologny irányában áttették a határon.

Azonnal jelentkezett a francia vámhivatalban.

– Menjen be – mondta egy álmos tisztviselő. – Már van bent valaki.

Négy óra felé visszaküldjük magukat.

Kern bement az épületbe. – Vogt! – szólalt meg csodálkozva. – Hogy kerül maga ide?

– Megint egyszer megszálltam a svájci határt – felelte vállát vonogatva Vogt.

– Azóta? Azóta, hogy a luzerni pályaudvarra vitték?

– Azóta.

Vogt rossz színben volt. Sovány volt, s a bőre akár a szürke papír.

– Pechem van – mondta. – Nem sikerül börtönbe kerülnöm. És az éjszakák szinte kibírhatatlanul hidegek.

Kern leült Vogt mellé. – Én börtönben voltam – mondta. – És örülök, hogy megint kint lehetek. Ilyen az élet!

Az egyik csendőr egy kis kenyeret meg vörösbort adott nekik. Amint elfogyasztották, azonnal elaludtak, a padon ülve.

Hajnali négy órakor felébresztették, és a határra kísérték őket.

Odakint még teljesen sötét volt. Az úttól jobbra és balra sápadtan csillantak meg a dérlepte földek. Vogt remegett, annyira fázott. Kern levetette a kötött kabátját.

– Tessék, vegye fel. Én nem fázom.

– Igazán nem?

– Nem.

– Maga fiatal – mondta Vogt –, azért nem fázik. – Belebújt a kötött kabátba. – Csak néhány órára, amíg föl nem kel a nap.

Valamivel Genf előtt elbúcsúztak egymástól. Vogt elhatározta, hogy megpróbál Lausanne-on át mélyebben behatolni Svájcba. Amíg a határ közelében marad, egyszerűen visszaküldik, így sose kerülhet börtönbe.

– Tartsa meg a szvetteremet – mondta Kern.

– Szó se lehet róla! Hisz egész vagyont ér!

– Nekem van még egy. Egy bécsi börtönlelkész ajándéka. Genfben van, a csomagmegőrzőben.

– Igazat mond?

– Hát persze. Kék szvetter, vörös széllel. Most már elhiszi?

Vogt mosolygott. Egy keskeny könyvet húzott elő a zsebéből.

– Fogadja el – mondta. Hölderlin-versek voltak.

– Magának ez sokkal jobban fog hiányozni – tiltakozott Kern.

– Szó sincs róla. Tudom kívülről valamennyit.

Kern bement Genfbe. Két órát aludt a templomban, déli tizenkettőkor már a főposta előtt állt. Tudta, hogy Ruth még nem lehet Genfben, de azért ott állt két óráig. Akkor tanulmányozni kezdte Binder címlistáját.

Estig megkeresett tizenhét frankot, azután elment a rendőrségre.

Szombat volt, nyugtalanul telt el az éjszaka. Már tizenegy órakor behoztak két tökrészeg alakot. Összehányták a zárkát, aztán énekelni kezdtek. Egy óra tájban már öten voltak. Két órakor megjelent Vogt.

– Mintha megbabonáztak volna – mondta szomorúan. – De most legalább ketten vagyunk.

Egy óra múlva értük jött egy csendőr. Elindultak. Az éjszaka hideg volt. A villogó csillagok nagyon távoliaknak látszottak. A félhold olyan tisztán ragyogott, akár az olvadt fém.

A csendőr egy idő múlva megállt.

– Itt most jobbra fordulnak, aztán..,

– Tudom – vágott a szavába Kern. – Ismerem az utat.

– Akkor minden jót.

Ők ketten indultak tovább, a két határ között húzódó keskeny senkiföldjén.

*

Legnagyobb meglepetésükre nem küldték vissza őket még azon az éjszakán. Bekísérték őket a prefektúrára, s ott jegyzőkönyvet vettek fel, utána enni adtak nekik. A következő éjszakán újra áttoloncolták őket a határon.

Szél kerekedett, felhők borították az eget. Vogt nagyon fáradt volt.

Alig szólt egy-két szót, lerítt róla a kétségbeesés. Amikor már kissé távolabb kerültek a határtól, megpihentek egy szénakazalban. Vogt mélyen, mozdulatlanul aludt reggelig.

Már felkelt a nap, mire felébredt. Nem mozdult, csak a szemét nyitotta ki. Kern számára megrázó látvány volt ez a sovány, mozdulatlan alak a vékony kabát alatt, ez a csenevész test, tágra nyílt, nyugodt szemével.

Egy szelíden lejtő domboldalon feküdtek, ahonnan jó kilátás nyílt az ébredező városra és a tóra. A kémények füstje felszállt a tiszta levegőbe, és a két vándorban a meleg, a védettség, a jó reggeli és a vetett ágy képzetét keltette. Lágyan, nyugtalanul villogott odalenn a tó. Vogt szótlanul nézte, ahogy a nap magába szívja a könnyű, lebegő ködöket, s ahogy a Mont Blanc fehér tömbje lassan előbukkan a felhőfoszlányok mögül és csillogni kezd, akár valamiféle mennybéli Jeruzsálem világos falai.

Kilenc óra tájt elindultak. A városba érve, a tó partján vezető úton haladtak tovább. Vogt egy idő múlva megállt.

– Nézze csak ezt az épületet! – mondta.

– Melyiket?

Vogt egy palotaszerű épületre mutatott, amely egy hatalmas parkban állt. Falai úgy ragyogtak a napfényben, akár a biztonság és a sikeres élet jelképe. A pompás park az őszi lombok vörös és aranysárga színeiben csillogott. Gépkocsik hosszú sora állt a bejáróudvarban, elégedett arcú emberek serege járt ki és be a kapun.

– Csodálatos – szólalt meg Kern. – Olyan, mintha a svájci császár lakna benne.

– Nem tudja, mi ez?

Kern a fejét rázta.

– A Népszövetség palotája – mondta Vogt szomorú és ironikus hangon.

Kern meglepetten nézett rá. Vogt bólintott.

– Ez az a hely, ahol évek óta tárgyalják a sorsunkat. Hogy adjanak-e igazolványt, hogy adják-e vissza embervoltunkat.

Egy nyitott Cadillac vált ki a kocsik sorából és a kijárathoz siklott.

Elegáns utasai a fiatalabb korosztályhoz tartoztak, köztük volt egy igen szép, nercbundás lány is. Nevetve integettek át egy másik kocsihoz, és megbeszélték annak utasaival, hogy együtt reggelizzenek kint, a tóparton.

– Hát igen – szólalt meg egy idő múlva Vogt. – Érti már, hogy miért tart olyan sokáig?

– Értem – felelte Kern.

– Reménytelen, ugye?

Kern vállat vont. – Nem hinném, hogy nagyon sürgős volna nekik.

Ekkor odalépett hozzájuk az egyik portás, és gyanakvóan végigmérte őket.

– Keresnek valakit?

Kern a fejét rázta.

– Akkor mit óhajtanak? – kérdezte a portás.

Vogt ránézett Kernre. Szemében fáradt gúny villant fel. – Semmit – fordult aztán a portáshoz. – Turisták vagyunk. Egyszerű vándorok Isten Földjén.

– Akkor jobb lesz, ha továbbmennek – mondta a portás, akinek hirtelen átvillant az agyán, hogy ez a két ember talán őrült anarchista.

– Persze – mondta Vogt –, persze hogy jobb lesz.

A Rue de Montblanc-on kirakatokat nézegettek. Vogt hirtelen megállt egy ékszerbolt kirakata előtt.

– Most elbúcsúzunk egymástól.

– Ezúttal hova készül? – kérdezte Kern.

– Nem messzire. Csak bemegyek ebbe az üzletbe.

Kern értetlenül nézte a kirakatot, a szürke bársonypárnákon elhelyezett briliánsokat, rubin-és smaragdékszereket.

– Azt hiszem, nem lesz szerencséje – mondta. – Az ékszerészek közismerten szívtelenek. Talán, mert mindig kövekkel foglalkoznak.

Ezek soha nem adnak semmit.

– Nem akarok tőlük semmit. El akarok lopni valamit.

– Micsoda? – kérdezte Kern, és kételkedő tekintettel nézett Vogtra. – Komolyan gondolja? Mit tudna vele kezdeni, ebben a helyzetben?

– Nem is akarok vele kezdeni semmit. Hisz azért csinálom.

– Nem értem.

– Majd mindjárt megérti. Mindent pontosan átgondoltam. Ez az egyetlen lehetőség számomra, hogy átvészeljem a telet. Legkevesebb néhány hónapot kapok érte. Nincs más választásom. Meglehetősen kikészültem. Még néhány hét ide-oda a határon, és végem. Meg kell tennem.

– De... – kezdte Kern.

– Magam is tudom, amit mondani akar. – Vogt arca hirtelen összeesett, mintha kitépték volna belőle az összetartó szálakat. – Nem bírom már... – dünnyögte. – Minden jót...

Kern látta, hogy hasztalan bármit is mondania. Megszorította Vogt gyenge kezét. – Remélem, hamarosan rendbejön.

Vogt megvárta, amíg Kern elindul, azután belépett az üzletbe. Kern megállt a sarkon és a bejáratot figyelte, miközben úgy tett, mintha villamosra várna. Rövid idő múlva látta, hogy egy fiatal férfi rohan ki az üzletből, és hamarosan egy rendőrrel tér vissza. Remélhetőleg most már meglesz a nyugalma, gondolta, és indult tovább.

------------

Steinert, alighogy kiért Bécsből, felvették egy autóra, és egészen a határig magukkal vitték. Nem akarta kockáztatni, hogy osztrák vámtiszteknek megmutassa az útlevelét, inkább valamivel előbb kiszállt a kocsiból, és gyalog tette meg az út hátralévő részét. Este tíz óra tájban jelentkezett a vámhivatalban. Elmondta, hogy most toloncolták át a svájci határon.

– Nagyszerű – mondta egy Ferenc József-szakállas vámtisztviselő. – Ezt már ismerjük. Kora reggel visszamegy. Üljön csak le valahova.

Steiner leült odakint az épület előtt, és rágyújtott. Rendkívül nyugalmas volt a hangulat. A szolgálatos vámőr elbóbiskolt. Csak nagy ritkán haladt át egy autó a határon. Körülbelül egy óra múlva kilépett az épületből a szakállas vámos.

– Mondja csak – fordult Steinerhez – maga osztrák?

Steiner tüstént tökéletesen éber lett. Az útlevele be volt varrva a kalapjába. – Hogy gondolja? – kérdezte higgadtan. – Ha osztrák lennék, nem volnék emigráns.

A vámos akkorát csapott a homlokára, hogy a szakálla is belerezgett.

– No persze! Igaz! Hogy milyen feledékeny az ember! Csak azért kérdeztem, mert ha osztrák lenne, talán tudna tarokkozni.

– Tarokkozni tudok. Még fiatalkoromban megtanultam, a háborúban.

Egy ideig egy osztrák alakulatnál szolgáltam.

– Hát ez igazán nagyszerű! – A szakállas megveregette Steiner vállát.

– Hisz akkor maga majdnem honfitársunk. No, játszunk egy partit?

Éppen elegen vagyunk hozzá.

– Persze hogy játszunk.

Bementek. Steiner egy óra alatt hét schillinget nyert. Nem Fred, a hamiskártyás módszerével – becsületesen játszott. De sokkal jobban tarokkozott, mint a két vámos, így hát nyernie kellett, ha csak kicsit is jó volt a lapja.

Tizenegy órakor együtt megvacsoráztak. A vámosok kijelentették, hogy ez a reggelijük, hiszen reggel nyolcig szolgálatban vannak.

Komoly, ízletes reggeli volt. Utána folytatták a kártyázást.

Steiner igen jó lapot kapott. Az osztrák vámhivatal elkeseredett erőfeszítéssel játszott. Harcoltak, de becsületes harc volt. Egy órakor már a keresztnevükön szólították egymást. Hajnali négyre már családiasan meghitté vált a hangulat – a disznó, piszok alak, seggfej kifejezések már nem sértésnek számítottak, hanem az ámulat, a csodálkozás és a rokonszenv spontán megnyilatkozásainak.

Öt órakor megjelent a szolgálattevő vámos.

– Gyerekek, legfőbb ideje már, hogy Josefet a határra kísérjük.

Általános hallgatás következett. Minden szem a Steiner előtt összegyűlt pénzhalomra meredt. Végül a Ferenc József-szakállas tette meg az első hadmozdulatot.

– Amit elnyert, azt elnyerte – mondta rezignáltan. – Kifosztott bennünket. Most aztán elröpül, akár az őszi fecske, ez az akasztófára való gazember!

– Jó lapom volt – jegyezte meg Steiner. – Átkozottul jó lapom volt.

– Hisz éppen erről van szó – mondta mélabús hangon a szakállas. – Hogy jó lapod volt. Holnap talán nekünk volna jó lapunk. De te már nem leszel itt. Ez nem igazság.

– Igaz. De hol van manapság igazság, testvér?

– A kártyában akkor van igazság, ha a nyertes revánsot ad. Ha akkor is nyer, nem tehetsz semmit. De így... – A szakállas fölemelte a két kezét, és úgy tartotta a levegőben. – Ez így nincs rendjén...

– De gyerekek – mondta Steiner. – Ha csak erről van szó! Ti most átküldtök engem a határon, de holnap a svájciak visszaküldenek... és revánsot adok!

A szakállas erre összecsapta a kezét, csak úgy csattant a hangja a levegőben. – Ez az! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Mi magunk nem javasolhattuk ezt, megérted, ugye? Mivelhogy mi hatóság vagyunk.

Kártyázni kártyázhatunk veled, az nem tilos. De arra nem vehetünk rá, hogy határátlépést kövess el. Ha magadtól visszajössz, az más.

– Visszajövök – mondta Steiner. – Bízhattok bennem.

Jelentkezett a svájci vámőrségen, és kijelentette, hogy éjszaka vissza akar menni. Nem küldték be a rendőrségre, ott tartották. Vasárnap volt.

A vámőrség mellett, közvetlen közelben volt egy kis vendéglő. Délután sok volt a munka, de este nyolc után minden elcsendesedett.

Néhány szabadságos vámőr üldögélt a söntésben. Szolgálatot teljesítő társaikhoz jöttek látogatóba, és most belefogtak egy jassz-partiba. Steiner, mielőtt még észbe kaphatott volna, már benne is volt a játszmában.

A svájciak nagyszerűen játszottak. Mérhetetlen nyugalommal és óriási szerencsével. Tíz óráig nyolc frankot elnyertek Steinertől, aki éjfélre visszanyert ötöt, de két órakor, amikor a vendéglőt bezárták, tizenhárom frank volt a vesztesége.

A svájciak vizespoharakban tették elébe a cseresznyepálinkát.

Szüksége is volt rá, hiszen az éjszaka hideg volt, és még át kellett gázolnia a Rajnán.

A folyó túlsó partján egy emberi alak sötét körvonala bontakozott ki az ég hátteréből. A Ferenc József-szakállas volt. A hold glóriaként lebegett a feje felett.

Steiner megszárítkozott. Csak úgy vacogtak a fogai. Megitta a svájciaktól kapott pálinka maradékát, aztán felöltözött, és odament a magányos alakhoz.

– Hol a fenébe voltál ilyen sokáig? – üdvözölte a szakállas. – Már egy óra óta itt állok. Arra gondoltunk, hogy esetleg eltévedhetsz, azért jöttem ide.

– A svájciak feltartottak – felelte nevetve Steiner.

– De most aztán igyekezz! Sajnos, már csak két és fél óránk van.

A csata azonnal megkezdődött. Öt órakor még eldöntetlen volt. Az osztrákok éppen jó lapot kaptak. A szakállas az asztalra dobta a kártyáit.

– Micsoda disznóság! Éppen most!

Aztán a határra kísérte Steinert, aromás virginiai szivart pöfékelve. – Tudod – szólalt meg egy idő múlva –, nekem az az érzésem, hogy a svájciak most különösen vigyáznak. Várják, hogy visszamenj, nem gondolod?

– Lehetséges – felelte Steiner.

– Talán okosabb lenne, ha csak holnap este küldenénk át. Akkor azt hinnék, hogy átcsúsztál nálunk, és nem figyelnének annyira.

– Világos.

A szakállas megállt. – Nézd csak! Ott hátul! Valami felvillant! Egy zseblámpa. Most még egy! Láttad?

– Persze! – mondta mosolyogva Steiner. Nem látott semmit. De tudta, mit akar az öreg vámos.

A szakállas megvakargatta ezüstös szakállát. Azután ravaszul Steinerre kacsintott. – Nem tudsz átmenni, annyi szent. Te is úgy látod, mi? Vissza kell mennünk, Sepp! Sajnálom, de ezek megszállták az egész határt. Nem tehetünk mást, várnunk kell holnapig. Majd készítek róla jelentést.

– Jó.

Reggel nyolcig kártyáztak. Steiner veszített tizenhét schillinget, de még volt huszonkét schillingje. A szakállas megírta a jelentést, aztán átadta Steinert a váltásnak.

A napközben szolgálatot teljesítő vámosok hivatalosan, kimérten viselkedtek. Bezárták Steinert az őrszobára. Ott aludt egész nap. Nyolc órakor megjelent a szakállas, és diadalmasan visszavitte Steinert a vámépületbe. Rövid, de kiadós vacsora következett – aztán megkezdődött a viadal. A vámosok kétóránként váltották egymást a kinti szolgálatban. Steiner hajnali öt óráig ott ült az asztalnál. Tizenkét óra tizenöt perckor a szakállas izgalmában megpörkölte szakálla felső

bodrait. Azt hitte, hogy cigaretta van a szájában, és megpróbált rágyújtani. Érzéki csalódás kerítette hatalmába, minthogy egy óra hosszat csak pikket és treffet kapott. Ott is érzett valamit, ahol nem volt semmi.

Steiner lemészárolta a vámosokat. Valósággal kizsigerelte őket, különösen három és öt között. A szakállas kétségbeesésében erősítést hozott. Telefonált a buchsi tarokkbajnoknak, aki hamarosan odaszáguldott motorkerékpárján. De minden igyekezet hasztalannak bizonyult, Steiner őt is elintézte. Amióta Istent ismerte, az most állt első

ízben az ínségben lévő pártjára – olyan lapjárása volt, hogy csak azt sajnálta: nem milliomosokkal játszik.

Öt órakor az utolsó játszmánál tartottak. Utána összerakták a kártyát.

Steiner százhatvan schillinget nyert.

A buchsi bajnok köszönés nélkül elrobogott motorkerékpárján.

Steiner és a szakállas indult a határra. A szakállas most egy másik utat mutatott Steinernek, mint két nappal azelőtt.

– Erre menj – mondta. – Reggel rejtőzz el. Aztán délután kimehetsz a pályaudvarra. Hisz most van pénzed. És ne mutatkozz itt soha többé, te útonálló! – fűzte hozzá síri hangon. – Különben fizetésemelést kell kérnünk.

– Jól van. Egyszer még revánsot adok nektek.

– De nem tarokkban. Abból már elegünk van. Esetleg sakkban vagy bújócskában.

Steiner átment a határon. Azon tűnődött, jelentkezzék-e a svájci vámosoknál, és kérjen-e revánsot. De tudta, hogy csak veszítene.

Elhatározta, hogy Murtenbe utazik és megnézi, mi van Kernnel. Murten útba esik Párizs felé, még csak nagyobb kerülőt se jelent.

------------

Kern lassan elsétált a főpostához. Fáradt volt. Alig aludt valamit napok óta. Ruthnak már három nappal ezelőtt meg kellett volna érkeznie. A fiú egész idő alatt nem hallott róla. Nem írt. Kern mostanáig arra gondolt, hogy valami más oka van ennek, ezernyi okot elképzelt – de most hirtelen úgy érezte, Ruth el se jön. Olyan furcsán kiégettnek érezte magát. Az utcai lárma messziről beleszivárgott tompa, alaktalan szomorúságába. Gépiesen rakta egymás elé a lábait.

Eltartott egy ideig, mire fölismerte a kék kabátot. Megállt. Egy kék kabát, gondolta, egy a közül a száz meg száz kék kabát közül, amelyek ezen a héten szinte az őrületbe kergették! Másfelé nézett, azután megint oda. Néhány pénzbeszedő meg egy csomagokkal megrakott kövér asszony elzárták előle a kilátást. Visszafojtotta a lélegzetét. Erezte, hogy reszket. A kék kabát ott táncolt a szeme előtt vörös arcok, kalapok, kerékpárok, csomagok, emberek szüntelenül áradó tömegében.

Óvatosan ment tovább, mintha a magasban kifeszített kötélen lépkedne, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat. Még amikor Ruth megfordult, és ő megpillantotta az arcát, még akkor is arra gondolt, hogy valami döbbenetes hasonlatosságról és a képzelete megtévesztő

játékáról lehet szó. Csak akkor kezdett rohanni a lány felé, amikor annak arcán megváltozott a kifejezés.

– Ruth! Itt vagy! Itt vagy! Itt vársz, és én nem vagyok itt!

Szorosan átölelte a lányt, és érezte karjának szorítását. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha egy hegyszirten állnának, és a körülöttük tomboló vihar lesodorhatná őket. A genfi főposta ajtajában álltak, a legnagyobb forgalom idején, az emberek átnyomakodtak mellettük, lökdösték őket, csodálkozva megfordultak és nevettek – de ők nem vettek észre semmit. Egyedül voltak. Kern csak akkor tért magához, amikor látóterében felbukkant egy egyenruha. Elengedte Ruthot.

– Gyere gyorsan – suttogta. – Be a postára. Mielőtt történne valami.

Sietve elmerültek a tolongásban.

– Ide gyere!

Beálltak egy sor végére, egy tolóablak elé, amely mögött bélyeget árultak.

– Mikor érkeztél? – kérdezte Kern. Még sohasem látta ilyen világosnak a genfi főpostát.

– Ma reggel.

– Előbb Baselba vittek? Vagy mindjárt idehoztak?

– Nem. Murtenben adtak egy három napra szóló tartózkodási engedélyt. Mindjárt ide jöttem.

– Ez csodálatos! Tartózkodási engedélyed is van! Akkor igazán nem kell félned! Én meg már láttalak magam előtt, amint egyedül állsz a határon. Megsápadtál és lefogytál, Ruth!

– De most megint egészséges vagyok. Megcsúnyultam?

– Nem, sokkal szebb vagy, mint voltál! Mindig szebb vagy, valahányszor újra látlak. Éhes vagy?

– Igen – mondta Ruth. – Ki vagyok éhezve mindenre: rád, az utcákra, a levegőre, a beszédre.

– Akkor menjünk máris, együnk valamit. Ismerek egy kis vendéglőt, ott friss tavi halat kapni. Akárcsak Luzernben – mondta Kern sugárzó képpel. – Svájcban annyi a tó. Hol a csomagod?

– Természetesen a pályaudvaron! Hiszen már öreg, kitanult csavargó vagyok.

– Igen! Büszke vagyok rád! Ruth, most fogod először illegálisan átlépni a határt. Olyasféle ez, mint az érettségi. Félsz?

– Csöppet sem.

– Nem is kell félned. Ezt a határt úgy ismerem, akár a tenyeremet.

Mindent tudok, amit tudni kell. Már a vonatjegyeket is megvettem.

Franciaországban, tegnapelőtt. Mindent előkészítettem. A pályaudvart jól ismerem. Indulásig egy kis kocsmában maradunk, ott biztonságos, csak az utolsó pillanatban megyünk ki, egyenesen a vonathoz.

– Már jegyeket is vettél? De honnan volt rá pénzed? Hiszen olyan sok pénzt küldtél nekem!

– Kétségbeesésemben kifosztottam a svájci papságot. Gengszter módjára száguldottam végig Genfen és Baselen. Most aztán legalább fél évig nem mutatkozhatom itt.

– Nálam is van valamennyi pénz – mondta nevetve Ruth. – Beer doktor hozta egy menekülteket segélyező egylettől.

Szorosan egymás mellett, lassan haladtak előre a várakozók sorában.

Kern fogta Ruth kezét. Halkan, fojtott hangon beszélgettek, és igyekeztek egykedvűnek és nyugodtnak látszani.

– Úgy látszik, fantasztikus szerencsénk van – jegyezte meg Kern. – Nemcsak hogy visszajössz – tartózkodási engedéllyel –, de még pénzt is hozol magaddal! De miért nem írtál? Nem lehetett?

– Féltem! Arra gondoltam, elkaphatnak, amikor elkéred a leveleket.

Beer elmondta azt a históriát Ammersszel. Ő is úgy gondolta, jobb, ha nem írok. Négy levelet írtam neked, Ludwig. Folyton írtam neked...

papír és ceruza nélkül. Tudod, ugye? – kérdezte, és ránézett Kernre. A fiú megszorította a kezét.

– Tudom. Van már szobád?

– Nincs. Mindjárt idejöttem a pályaudvarról.

– Értem, csakhogy... – Kern habozott egy pillanatig. – Tudod, én az utóbbi napokban amolyan éjszakai vándor lettem. Semmit sem akartam kockáztatni. Inkább az állami panziókat vettem igénybe. – Kern észrevette a lány döbbent tekintetét.

– Nem, nem – mondta –, nem a börtönt. A vámőrségeket.

Nagyszerűen lehet ott aludni. Ami a legfőbb, jó meleg van. Valamennyi vámőrségen remekül fűtenek, ha lehűl a levegő. De az nem neked való.

Neked van tartózkodási engedélyed... a te számodra kivehetünk egy pompás szobát a Grand Hotel Bellevue-ben. Ott laknak a Népszövetség képviselői. Miniszterek meg egyéb mihaszna népség.

– Nem, nem veszünk ki szobát. Veled maradok. Ha úgy gondolod, hogy veszélyes, utazzunk el még ma éjszaka.

– Mit óhajt, uram? – kérdezte a postatisztviselő a tolóablak mögül türelmetlen hangon.

Észre se vették, hogy már az ablakhoz kerültek.

– Egy tíz centimes-os bélyeget – felelte Kern, gyorsan összeszedve magát.

A tisztviselő Kern elé csúsztatta a bélyeget. A fiú fizetett, azután a kijárat felé indultak.

– Mit akarsz azzal a bélyeggel? – kérdezte Ruth.

– Nem tudom. Csak úgy kértem. Mindig gépiesen reagálok, ha egyenruhát látok. – Kern rápillantott a bélyegre. A Szent Gotthardon levő Ördögzuhatag képe volt rajta. – írhatnék egy névtelen levelet Ammersnek, nem éppen válogatott szavakkal – jelentette ki.

– Ammersnek... – mondta Ruth. – Tudod, hogy Beerhez jár kezelésre?

– Micsoda? Ez igaz? – kérdezte Kern, és tágra nyílt szemmel nézett a lányra. – Most még mondd azt, hogy májpanaszok miatt, és én fejre állok örömömben.

Ruth nevetni kezdett. Nevettében ide-oda hajladozott, akár a fűzfa a szélben. – Persze hogy igaz! Beerhez jár kezelésre! Beer az egyetlen szakorvos Murtenben. Képzeld el, annak az Ammersnek még lelkiismeretfurdalása ís van... amiért zsidó orvoshoz kell járnia!

– Atyaúristen! Ez életem egyik nagy pillanata! Steiner azt mondta egyszer, hogy a szerelem és a bosszú a legritkábban fordul elő egy időben. Most itt állok a genfi főposta lépcsőjén, és érzem mind a kettőt!

Talán már Binding is börtönben ül vagy a lábát törte.

– Vagy ellopták a pénzét.

– Ez még jobb. Remek ötleteid vannak, Ruth!

Lementek a lépcsőn. – A nagy forgalom a legjobb – jegyezte meg Kern. – Ilyenkor semmi baja nem történhet az embernek.

– Átmegyünk még ma a határon? – kérdezte Ruth.

– Nem. Előbb ki kell pihenned, és ki kell aludnod magad. Hosszú út lesz.

– És neked! Neked nem kell aludnod? Azért megszállhatnánk valamelyik panzióban, amelyik szerepel Binder listáján. Vagy igazán olyan veszélyes?

– Már nem is tudom – felelte Kern. – Nem hiszem. Ilyen közel a határhoz nagy baj nem történhet. Már többször jártam ide-oda.

Legfeljebb odakísérnek bennünket a vámőrségre, más baj nem lehet. És még ha kissé veszélyes is... ma már nem vágnék neki még egyszer, azt hiszem. No persze déli negyed egykor még nagyon határozottak az ember szándékai... de este, mikor besötétedik, minden egészen más.

Most egyébként is mindent egyre valószínűtlenebbnek érzek. Megint velem vagy, hogyan is tudnék önként elmenni!

– Én sem maradnék itt egyedül – mondta Ruth.

------------