14

André Durant felháborodása őszinte és mélységes volt.

– Nem – mondta –, önnel igazán nem lehet már dolgozni.

Ravic a vállát vonogatta. Vebertől tudta meg, hogy Durant tízezer frankot kap ezért a műtétért. Ha nem állapodik meg vele előre, hogy mennyi lesz az ő része, Durant majd a szokásos kétszáz frankot küldi el neki. így történt a múltkor is.

– Most szól nekem! Fél órával a műtét ellőtt. Ezt igazán nem tételeztem volna fel önről, doktor Ravic.

– Magam sem – felelte Ravic.

– Mit kell előre alkudozni? T’udhatná, hogy mindig számíthat a bőkezűségemre. Nem értem, mi ütött önbe, hogy egyszerre úgy viselkedik, mint valami üzletember. A páciens már tudja, hogy élete a kezemben van. Igazán kínos ilyenkor a pénzről beszélni vele.

– Ön nem a páciens, önnek nem kell idegeskednie – mondta Ravic.

Durant hosszan nézett rá. Ráncos arca, még fehér kecskeszakálla is remegett a méltatlankodástól. Megigazította orrán aranykeretes csíptetőjét.

– Hát milyen összegre gondol? – kérdezte végél undorral.

– Kétezer frankra.

– Micsoda? – Durant olyan arcot vágott, mintha letaglózták volna, de még maga sem hinné. – Nevetséges, egyszerűen nevetséges!

– Nincs semmi baj – felelte Ravic. – Fordulhat máshoz is. Itt van például Binot. Igazán elsőrendű sebész.

Felvette a székről kabátját, és belebújt. Durant megrökönyödve bámult rá. Méltóságteljes arca megvonaglott.

– Várjon egy percre! – mondta idegesen, amikor látt.a hogy Ravic már a kalapja után nyúl. – Nem hagyhat így cserben az utolsó pillanatban. Miért nem szólt tegnap?

– Tegnap én vidéken volt, és nem érhettem el.

– Kétezer frank! Irtózatos összeg! Ennyit még én sem kérhetek. Ez a páciens egyébként jó barátom, akinek csak a költségeimet számíthatom fel.

Durant olyan volt, mint a Mikulás, ahogy a mesekényvekben ábrázolják. Hetvenedik évében járt, elég jó diagnoszta volt, de szánalmasan gyenge sebész. Kiváló praxisát főleg régi asszisztensének, Binot-nak köszönhette, akit gyalázatosan kihasznált. Binot rengeteget dolgozott neki, és két évvel ezelőtt végre sikerült önállósítania magát. Azóta Durant Ravicot hívta el, hogy súlyosabb műtétjeit elvégezze helyette. Ravic híres volt arról, hogy a lehető legkisebb vágást alkalmazza, és olyan finoman dolgozik, hogy a sebnek alig marad nyoma. Durant viszont híres borszakértő volt, előkelő estélyekre járt, és páciensei nagyrészt ezekből a körökből kerültek ide.

– Ha csak sejtettem volna! – dünnyögte, fel és alá szaladgálva a szobában.

Pedig mindig sejtette. Nagyobb műtét ellőtt eltűnt a városból, és egy vidéki házában töltött néhány napot. Így akarta megelőzni, hogy Ravic szóvá tegye a honoráriumát a műtét ellőtt. Utána már könnyű dolga volt. Megveregette Ravic vállát, és biztatta, hogy legközelebb majd többet kap. Legközelebb, persze, ugyanígy történt minden. De ma, Durant nagy csodálkozására, Ravic nem a kitűzétt időben érkezett meg, hanem már fél órával előbb, és tárgyalni kezdett a professzorral, még mielőtt a pácienst elaltatták volna. Durant nem hivatkozhatott arra, hogy már nincs idő. Az ápolónő bedugta fejét az ajtón.

– Kezdjék meg az altatást, professzor úr?

Durant az ápolónőre nézett, azután könyörgő pillantást vetett Ravicra. Ravic rendületlenül állta tekintetét.

– Altassunk, Ravic doktor?

– Csak öntől függ, professzor úr.

– Várjon egy kicsit, nővér. Meg kell beszélnünk az eljárást a doktor úrral. Az ápolónő visszavonult. Durant Ravichoz fordult.

– Mi legyen most? – kérdezte szemrehányó hangon.

– A dolog nagyon egyszerű – felelte Ravic, és nyugodtan zsebre vágta kezét. – Halassza holnapra a műtétet. Vagy csak egy órára, ha közben meg tudja beszélni a dolgot Binot-val.

Húsz éven át Binot végezte Durant miaden komolyabb műtét;öt. De nem tudott saját pacientúrára szert tenni, mert Durant nagy kéréltekintéssel és módszeresen elvágta minden lehetőségtől. Ha valahol szóba került Binot neve, Durant igy nyilatkozott ról.a: „Egészen ügyes ember. Kellő felügyelet alatt elég jól dolgozik. De komolyabb dolgot persze nem lehet rábízni.” Binot gyűlölte egykori főnékét, és ha most kötélnek állna is, legalább ötezer frankot kérne ezért a műtétért. Ravic nagyon jól tudta ezt, és Durant is tudta.

– Nézze csak, doktor Ravic. Orvosi etika is van a világon. Egy ember élete forog kockán. Ilyenkor cseppet sem etikus alkudozni.

– Teljesen egyetértek önnel, prafesszor úr.

– Miért nem bízik bennem? Elintézhetjék a dolog üzleti részét később is. Eddig meg volt elégedve velem, nem?

– Soha – felelte Ravic.

– Érdekes. Most hallom először. Miért nem szólt?

– Mert nem használt volna semmit. Azonkívül nem érdekelt a kérdés túlságosan. De most érdekel. Ezúttal szükségem van a pénzre.

Az ápolónő újra bejött.

– A páciens nyugtalan, professzor úr.

Durant R.avicra bámult. Ravic farkasszemet nézett vele. Tudta, hogy nehéz pénzt kihúzni egy franciából. Sokkal nehezebb, mint egy zsidóból. A zsidó meglátja az üzletet; a francia csak a pénzt látja, amit ki kell adnia.

– Még egy perc türelem, nővér – mondta Durant. – Nézze meg a pulzust, vérnyomást és hőmérsékletet.

– Már megtörtént.

– Akkor kezdje el az altatást.

Az ápolónő kiment.

– Jól van – mondta Durant. – Megadom az ezer frankot.

– Kétezret – helyesbítette Ravic.

Durant nem nyugodott bele. Idegesen simogatta kecskeszakállát.

– Nézze, kedves Ravic – mondta szokatlanul nyájas hangon –, önnek, mint külföldről idemenekült orvosnak . .

– Nincs jogom praktizálni, tudom. De akkor ezt a műtétet sem szabad elvégeznem ön helyett! – felelte Ravic nyugodtan.

Már előre tudta, mi következik. Hogy legyen hálás, ha kenyérhez jut, és egyáltalában megtűrik ebben az országban. Durant látta, hogy ezzel sem megy semmire. Az idő sürgetett. Engedett a kényszerűségnek.

– Hát akkor kétezer frank – mondta olyan keserű hangon, mintha a torkából húzná ki a pénzt, százfrankos bankjegyekben, egyenként. – Legfeljebb ráfizetek erre az operációra, és a saját zsebemből fizetem ki önt. Azt hittem, lesz egy kis belátása, és tekintetbe veszi, mi mindent tettem önért.

Várt. Érdekes, gondolta Ravic, ezek a vérszopó piócák mind hogy szeretnek erkölcsprédikációkat tartani. Ez a vén csirkefogó, ez a szélhámos, a Becsületrend rozettájával a gomblyukában, szemrehányást tesz nekem, hogy kihasználam. Ahelyett, hogy szégyellné magát, hiszen már egy vagyont keresett az én kezem munkájával. És szentül meg van győződve róla, hogy neki van igaza.

– Hát akkor kétezer – mondta Durant. – Kétezer – ismetelte tompán. Mintha mélabúsan búcsút mondott volna minden jó dolognak a világon, vidéki kastélyának, pazar párizsi otthonának, a vadászatnak, a zöld spárgának, fácánpecsenyének, még a jó Istennek is.

– Rendben van? Remélem, most már elkezdhetjük!

A páciensnek nagy pocakja volt, vézna karja és pipaszár lába. Ravic véletlenül ismerte. Levalnak hívták, és magas állást töltött be a belügyminisztériumban, éppen azon az osztályon, amely a menekültek ügyét intézte. Veber hívta fel a figyelmét a dolog humorára. Ravicnak most Levalt kellett megoperálnia, azt az embert kinek nevét rettegve emlegette az Hôtel International minden lakója. Ravic gyorsan megcsinálta az első bemetszést. A páciens hasa kinyílt előtte, mint egy könyv. Körülrakta kapcsokkal, és megnézte a kitüremlő sárgás hájtömeget.

– Ebből majd leveszünk egy pár kilót ráadásul – mondta Durant-nak. – Majd újra magára falja.

Durant nem felelt. Ravic eltávolított több hájréteget, hogy közelebb férkőzzék az izmokhoz. Itt fekszik Caesar, gondolta, a menekültek kisistene. Az ember, aki ezernyi reszkető menekült sorsát tartja a kezében – ebben a fehér, duzzadt kézben, mely most petyhüdten hever mellette. Az ember, aki elrendelte az öreg Meyer professzor kitoloncolását. Igaz, hogy erre már nem került sor, de csak azért, mert az öreg tudós már nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy újra a Kálvária útjára lépjen, és egyszerűen felakasztotta magát az Hôtel International mosdóhelyiségében, az utolsá éjszaka, mielőtt deportálták volna. Azért választotta a mosdót, mert ott volt egy erős fogas. Másnak nem sikerült volna, de ő olyan sovány volt már, hogy az a fogas is elbírta. Alig volt több súlya, mint egy ruhának, az a maradék kis élet, ami még beleszorult, már nem számított jóformán semmit. Így találta meg reggel a szobalány, holtan, ott a fogason. Ha ebben a pocakosban lett volna egy kis irgalom, Meyer még ma is élne.

– Kapcsokat – mondta Ravic. – Tampont.

Tovább vágott. Az éles kés precízen engedelmeskedett. Tiszta, egyenes metszés. A hasüreg. A belek fehér tekercsei. Az embernek, aki nyitott hassal fekszik itt, szintén voltak elvei, meggyőződése. Emberi részvétet érzett Meyer iránt.

De érzett valami mást is, amit hazafias kételességnek tartott. Mindig van egy függöny, mely mögé el lehet bújni – a főnöknek is vannak főnökei, a parancsnoknak parancsnokai, vannak utasítások, kötelességek, és végül ott van az ezerfejű monstrum, az erkölcsi parancs, a zord szükségesség, a felelősség vagy hogy hívják – hiszen, istenem, annyi neve van! Mindig akad egy függöny, hogy a hatalom birtokosai betak arózzanak vele, és elbújjanak az emberség egyszerű parancsszava elől. Az epehólyag, Leval epehólyagja. Beteg volt, rohadt volt. Száz meg száz Tournedos Rossini okozta ezt, a sok pacal á la mode de Caen, a sok nehéz töltött kacsa, fácánpecsenye, sült csirke és hozzá a zsíros mártások, a sok indulat és izgalom, a sok ezer pint jó borj deaux-i bor. Meyer professzor epéjét nem fenyegette ennyi veszedelem, mégis meg kellett halnia. Ha most megremegne a kéz, és kissé elcsúszna a kés, ha egy hajszálnyival mélyebbre hatolna be a szövetbe – mi lenne akkor? Semmi.

Egy másik ember ülne abban a fülledt akta-és molyszagú hivatalszobában, ahol menekültek reszketve várják a sorsdöntő szót – az aláírást, mely az élet meghoszszabbítását jelenti, vagy a halálos ítéletet. Egy másik ember – talán jobb talán rosszabb ennél. Ez itt, ez a hatvanesztendős test, mely öntudatlanul hever a műtőasztalon, az éles lámpafényben, bizonyára humánus embernek tartja magát. Bizonyára gyengéd férj és szerető apa – de abban a pillanatban, ahogy hivatali szobájába lép, átváltozik érzéketlen zsarnokká, aki megszokott frázisok vértjébe öltözik. Ez szabályellenes… ezt nem engedhetjék meg… hová is jutnánk, ha elnéznők az ilyesmit... és így tovább.

Pedig Franciaország nem pusztult volna bele abba, ha Meyer még néhány évig háborítatlanul kanalazza sovány főzelékét – ha özvegy Rosenthalné az Hôtel Internationai cselédszobájában még egypár évig reménykedve lesheti régen meggyilkolt egyetlen fiának visszatérését – ha Stallmant, a tüdővészes rövidáru-kereskedőt nem ítélik hathavi elzárásra tiltott határátlépésért, és nem hal meg az utolsó napon, amikor kivezették a börtönből csak azért, hogy kitoloncolják a határon.

A vágás szép – igazán jól sikerült. Nem túl széles, nem túl mély. A csomó. Az epehólyag. Megmutatta Durant-nak. Zsírosan csillogott a fehér fényben. Ravic bedobta a vödörbe.

Gyerünk tovább! Ki lehet venni a kapcsot. Egy francia főtisztviselő meleg hasa. A fizetése harminc-negyvenezer frank évenként. Hogy adhat tízezret ezért a műtétért? Mivel keresi meg a többit? Ez a pocakos valamikor golyózott az utcán, most meg talán kártyázik. Szép a varrás, jól halad, egyik öltés a másik után.

Durant a varrás fölé hajolt, hegyes szakálla nem látszott, de arcára ez volt írva: kétezer frank. És ez volt a szemében is, mindegyik szemében egy-egy ezres. A szerelem aláássa az ember jellemét, gondolta Ravic. Enélkül sohasem jutott volna eszembe, hogy megzsaroljam ezt a vén tőkepénzest, és megrendítsem hitét az Istentől szentesített világrendben, mely az embereket két örök csoportra osztja: kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra.

No de mit sajnáljam. Holnap ott ül majd nagyképűen a pocakos ágya mellett, és bezsebeli a háláját szóban meg bankjegyekben. Vigyázat, itt van még egy kapocs, nehogy bent felejtsem. A pocakos egyheti napsütést jelent nekem meg Joannak, egy hetet Antibes-ban. Egyheti fényt és meleget a hamueső korában. Egy darab hék eget, mielőtt beborul minden, és kitér a vihar. Most jön a hashártya. Ezt különösen szépen fogom megcsinálni azért a kétezer frankért. Hiszen belevarrhatnék egy csipeszt is Meyer emlékére A zümmögő, fehér fény a műtőasztal fölött. Hogy van az, hogy az ember gondolatai olyan rapszodikusak? Mi az oka? Talán az újságok. A rádió. A szüntelen fecsegés, a gyávák és hazugok fecsegése.

A koncentrálás hiánya, ami nem csoda a szavak lavinájában. Homályos agyvelők, amiket még jobban megzavarnak a demagóg frázisok. Már nem kell fáradságosan megrágni a tudás kemény kenyerét. Leszoktunk az önálló gondolkodásról, így vesztette el agyvelőnk a fogait. így ni, készen vagyunk. Hátra van még a petyhédt bőr. Pár hét múlva meggyógyul, és újra deportálhat remegő menekülteket. Talán könyörületesebb lesz epehólyag nélkül. Ha csak nem jön közbe valami és meg nem hal. Nem, ez nem hal meg. Az ilyenek nyolcvan évig élnek önhitten, közmegbecsélésben, büszke unokáik körében. De most már igazán készen vagyunk. Mehet. Vigyétek!

Ravic lehúzta kezéről a gumikesztyűt, ledobta arcáról a maszkot. A belügyminiszteri főtisztviselő nesztelen kerekeken kigurult a műtőből. Ravic utánanézett. Te, Leval, gondolta, ha tudnád! Hogy teljesen legális epehólyagodat egy illegális menekült operálta ki, hogy az így keresett pénzen néhány még illegálisabb jó napot töltsén a Riviérán.

Mosakodni kezdett. Mellette Durant mosta kezét lassan és módszeresen. Egy öreg omber keze, kinek magas vérnyomása van. Mialatt gondosan dörzsölgette ujjait, alsó állkapcsa ritmikusan mozgott, mintha lassan őrölne valamit. Amihor abbahagyta a kézdörzsölést, abbahagyta a rágást is. Amikor folytatta a mosakodást, álla is mozogni kezdett. Ezúttal különösen lassan és körülményesen mosakodott. Úgy látszik, még néhány percig melengetni akarja zsebében azt a kétezer frankot, gondolta Ravic.

– Mire vár még? – kérdezte Durant.

– A csekkre.

– Majd elküldém a pénzt, mihelyt a páciens fizet. Ez eltarthat még néhány hétig azután, hogy elhagyta a kórházat.

Durant most megdolgozta a kezét a törülközővel. Azután elővett egy nagy üveg d’Orsay kölnivizet, és bedörzsölte vele kezét.

– Talán csak megbízik bennem kétezer frank erejéig? – kérdezte. Csirkefogó, gondolta Ravic. Ha már fizetnie kell, legalább megaláz és meggyötör egy kicsit a pénzéért.

– De hiszen ön azt mondja, hogy a páciens jó barátja, és csak a költségeket fizeti.

– Azt mondtam? – dünnyögte Durant barátságtalanul. – Hát… úgy is van.

– Akkor nem értem. A páciens csak pár száz frankot fizet majd a kötszerekért meg az ápolónők díjazásáért. A kórház az öné. Ha ez a pár száz frank számít önnek, nem bánom, vonja le a honoráriumomból, és adja meg később, majd ha a páciens kifizette.

– Sajnos, doktor Ravic – mondta erre Durant kiegyenesedve a költségek sokkal többet tesznek ki, mint gondoltam volna. Az a kétezer frank, amit önnek kell fizetnem, szintén a költségekhez tartozik. Kénytelen vagyok felszámítani ezt is a páciensnek. Iiyen körülmények közt – nem fejezte be a mondatot, hanem orrához emelte kezét, és a kölnit szagolgatta. Diadalmasan mosolygott. Sárga fogai élénken elütöttek hófehér szakállától. Mintha valaki a hóba vizelt volna, gondolta Ravic. Ezt jól kieszelted, te lócsiszár. De azért fizetni fogsz. Veber majd előlegezi nekem a pénzt. Nem szerzem meg a vén kecskének azt az örömet, hogy most kunyeráljak neki.

– Rendben van – mondta. – Ha az a kétezer frank nehézséget okoz énnek, várhatok egypár hétig.

– Egy szóval sem mondtam, hogy nehézséget okoz. Noha az ön követelése váratlanul jött és nagyon meglepett. Csak a rend kedvéért fizetek akkor, amikor nekem fizetnek.

– Jól van, akkor tegye a rend kedvéért. Igazán mindegy.

– Egyáltalában nem mindegy.

– De az eredmény ugyanaz – mondta Ravic. – És most bocsásson meg, de megyek. Innom kell valamit. Adieu.

– Adieu – felelte Durant csodálkozva.

– Miért nem jön velem, Ravic? – kérdezte Kate Hegstroem mosolyogva. Ott állt előtte szép, hosszú lábán, karcsúan, magabiztosan, kezét kabátja zsebébe dugta. – A forsythia már virágzik Fiesoléban. Mint a sárga tűz, harapódzik el a kertek mohos kőfalán. Bent a kandallóban még pattog a tűz. Az asztalon könyvek, karosszék. Békesség.

Odakint teherautó dübörgött végig az úttesten. A beüvegezett képek megcsörrentek a kórház kis fogadószobájában. Fényképek voltak Chartres-ból, a híres, régi székesegyház fényképei.

– Az esti csend! – sóhajtott Kate Hegstroem. – Távol a világ zajától. Maga nem eped utána?

– Talán. De azt hiszem, én nem bírnám ki.

– Miért?

– Mert a külső csend akkor ér valamit, ha az ember belölről is nyugodt.

– Énbennem is örök nyugtalanság van.

– De legalább tudja, hogy mit akar. Az is valami.

– És maga nem tudja?

– Én nem akarok már semmit.

Kate Hegstroem lassan begombolta kabátját.

– Mit jelent ez, Ravic. Boldogságot vagy kétségbeesést?

Ravic idegesen mosolygott.

– Talán mindkettőt. Jobb, ha az ember nem gondolkodik az ilyesmin.

– Hát mit csináljon az ember?

– Igyekezzék boldog lenni.

Kate ránézett, de nem szólt se.mmit.

– Ahhoz nem kell segítség senkitől – mondta még Ravic.

– Én meg azt hiszem, egyedül nem lehet megtalálni a boldogságot – felelte Kate. – Ahhoz még egy ember kell.

Ravic hallgatott. Mit fecsegek itt összevissza, gondolta. Mintha egy vasúti fülkében a szomszédommal csevegnék. Konvencionális társalgás búcsúzás ellőtt. Szavak üres, kenetteljes szavak. ,

– Nem gondolja? – firtatta tovább Kate.

– Nem. Ahhoz a kis boldogsághoz, amiről maga egyszer beszélt, nem kell senki. Megtalálja mindenütt, úton-útfélen, mint az ibolyát, mely a romok közt is virul. Aki nem vár .az élettől semmit, azt nem éri csalódás. Ez a legbiztosabb alap. Ami esetleg még hozzá jön, még jobban megerősíti.

– Lemondani! – vonogatta vállát Kate Hegstroem. – Könnyű dolog, ha az ember fáradtan fekszik az ágyban, és hűvösen mérlegeli a dolgokat. De ha felkel, és kimegy az életbe… akkor már többet akar.

Egy ferde napsugár az ablakon keresztül éppen az arcába hullt. Szeme árnyékban maradt, csak az ajka virult ki tőle.

– Van Firenzében ismerős orvos? – kérdezte Ravic.

– Nincs. Szükségem lesz rá?

– Műtét után mindig lehet valami kis panasz. Jó, ha az embernek van orvosa. Csak a biztonság kedvéért.

– Kifogástalanul érzem magam. Ha vaiamit észrevennék, viszszajöhetek Párizsba.

– Persze. De azért mégis, ha hirtelen kellene valami… Van egy remek orvos Firenzében. Fiola professzor. Nem felejti el? Fiola. Szükség esetén forduljon hozzá.

– Nem fontos. Úgyis elfelejtem, Ravic.

– Jegyezze meg a nevét. Az én kedvemért. Én majd írok neki, hogy törődjék magával egy kicsit.

– De miért? Hiszen nincs semmi bajom.

– Mondtam már, hogy merő óvatosság, Kate. Orvosi lelkiismeretesség, semmi egyéb. Majd megírom neki, hogy keresse fel magát.

– Hát, ha ragaszkodik hozzá… nem akarok mindenáron ellenkezni. – Kate Hegstroem táskája után nyúlt. – Isten vele, Ravic. Megyek. Lehet, hogy Cannes-ból egyenesen Firenzébe utazom. Onnan meg a Conte di Savoiával New Yorkba. Ha véletlenül Amerikába jön és meglátogat, egy szép kis vidéki házban talál majd egy nyárspolgár asszonyt férje, gyermekei, lovai és kutyái közt. Azt a Kate Hegstroemét, akit maga már ismer, itthagyom Európában. Egy kis sírban fekszik a Seherezade közepén. Időnként üljön le oda, és igyék az emlékezetére.

– Megteszem. Természetesen vodkát.

– Úgy van, vodkát. – Kate tétovázva állt a szoba sötét sarkában. A napsugár most a chartres-i székesegyház fényképére esett, a főoltárra a kereszttel. – Furcsa dolog – mondta Kate –, tulajdonképpen boldognak kellene lennem, hiszen…

– Így van ez minden búcsúnál. Még akkor is, ha a kétségbeeséstől vesz búcsút.

Kate ott állt előtte, látszólag virulóan, elszántan és mégis kissé szomorúan.

– Ha már búcsúzni kell – mondta Ravic –, nem jó sokat beszélni. Az ember szorítson kezet azzal, akit elhagy, és menjen, ez a legegyszerűbb. Lekísérem a kapuig.

– Köszönöm.

A levegő enyhe volt, de nyirkos. Az ég izzó parázsként hajolt a távoli háztetőkre.

– Hívok egy taxit, Kate.

– Nem kell. Elsétálok a sarokig, ott majd találok egyet. Mort vagyok kint először az utcán.

– Milyen érzés?

– Mintha erős bort innék.

– Ne szerezzek mégis egy taxit?

– Nem. Járni akarok egy kicsit. – Kate végignézett a nedves járdán, azután mosolyogva fordult Ravichoz megint. – Azért a szívem csücskében még bujkál egy kis félelem. Ez is a műtét utáni tünetekhez tartozik?

– Igen, ez vele jár.

– Adieu, Ravic.

– Adieu, Kate.

Kate Hegstroem egy pillanatig még ott állt, mintha mondani akarna valamt. Azután elindult kecses léptekkel, karcsún, még mindig hajlékonyan, a járdán, az utcán, az ibolyaszínű alkonyatba – a halálba. Nem fordult többé vissza.

Ravic újra felment az emeletre. Amint elhaladt a szoba mellett, ahol Kate Hegstroem eddig feküdt, zenét hallott. Csodálkozva megállt. Tudta, hogy a szoba üres, még nem foglalta el új páciens. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A sarokban a fiatal ápolónő térdelt egy csillogó, modern gramofon ellőtt. Megriadt, amikor meghallotta Ravic lépteit, és gyorsan felállt. A gramofon egy régi lemezt játszott. Ez volt a címe: La derniére valse. A lány lesimította ruháját.

– Ezt a gramofont Madame Hegstroe:mtől kaptam ajándékba Az utolsó keringö. – mondta. – Amerikai gyártmány. Párizsban semmi pénzért nem kapható. Az egyetlen darab az enyém. Éppen most próbáltam ki. Önműkédő. Öt lemezt játszik egymás után.

Arca sugárzott a boldogságtól és büszkeségtől.

– Legalább háromezer frankot ér. És a lemezek külön. Ötvenhat lemez van hozzá. Egyúttal rádió is. Micsoda szerencse!

Szerencse, gondolta Ravic, boldogság. Lám, lám. Egy gramofon képében is megjelenhetik a földén. A falhoz támaszkodott, és hallgatta. A zenekarból hegedűszó szállt fel, mint egy galamb, búgva, panaszosan, érzelmesen. A melódia az a bizanyos epedő limonádé, mely néha jobban megfogja szívünket, mint Chopin legszebb nocturne-je. Ravic körülnézett. Az ágyat már lehúzták, a matracokat élükre állították szellőzni. Az ágynemű egy csomóban hevert az ajtó mögött, hogy mosásba menjen. Az ablakok nyitva álltak. Az alkonyat gúnyosan nézett be a szobába..Gyenge, eloszló parfüm és egy elcsépelt keringő utolsó akkordjai – ennyi maradt Kate Hegstroemből.

– Nem vihetem haza az egészet egyszerre, túlságosan nehéz mondta az ápolónő. – Előbb a gépet viszem el, azután majd a lemezeket kétszerre, talán háromszorra is. Csodás. Még kávéházat a nvithatnék vele.

– Jó gondolat – mondta Ravic. – Csak vigyázzon, ne törjön el útközben semmit.