Aztán maga a prefektus lépett hozzám, és közölte, hogy minden rendben. Ügy éreztem, hogy gyengeségi rohamom legalább annyit használt, mint a szónoklatom. “Jobban van? - kérdezte a prefektus. -

Azért nem kellene ennyire félnie tőlem. Csak egy jelentéktelen vidéki francia prefektus vagyok."

“Az most hatalmasabb Istennél - feleltem boldogan. - Istentől csak egy általános tartózkodási engedélyt kaptam a földre, nem kezdhetek vele semmit. Nekem igazában egy erre a körzetre szóló tartózkodási engedélyre volna szükségem, és ilyet csakis ön adhat nekem, prefektus úr!"

Elnevette magát. “De hát ha keresni fogják, itt van a legnagyobb veszélyben."

“Ha keresni fognak, Marseille-ben nagyobb veszélyben vagyok, mint itt. Marseille-ről feltételezhetik, hogy ott vagyok, erről a körzetről nem. Adjon nekünk egy hétre szóló tartózkodási engedélyt. Ennyi idő alatt megkezdhetjük az átkelést a Vörös-tengeren."

“A Vörös-tengeren?"

“Ez egy szökevények között használatos kifejezés. Úgy élünk, mint a zsidók, amikor kivonultak Egyiptomból. Mögöttünk a német hadsereg és a Gestapo, kétoldalt a francia meg a spanyol rendőrség tengere, előttünk meg az ígéret földje, Portugália, a lisszaboni kikötővel és a még ígéretesebb földdel, Amerikával."

“Hát van amerikai vízumuk?"

“Majd szerzünk."

“Úgy látszik, ön hisz a csodákban."

“Nincs más választásom. És nem történt-e vajon ma is egy csoda?"

Schwarz rám mosolygott. - Különös, milyen számító tud lenni az ember, ha bajban van. Pontosan tudtam, miért mondom ezt az utolsó mondatot, és hogy korábban miért hízelegtem a prefektusnak azzal, hogy összehasonlítottam Istennel. Ki kellett csalnom tőle egy rövid időre szóló tartózkodási engedélyt. Ha teljességgel más emberekre vagyunk utalva, ridegen számító pszichológus lesz belőlünk, még akkor is, ha lélegezni is alig tudunk a feszültségtől, vagy talán éppen azért. A kettőnek semmi köze egymáshoz, külön-külön funkcionálnak, anélkül hogy egyik a másikat befolyásolná: a félelem is, a fájdalom is valódi, és valódi a számítás is.

Mindegyiknek egy a célja: a menekülés.

Schwarz észrevehetően nyugodtabb lett. - Hamarosan befejezem

- mondta. - Tényleg kaptunk egy hétre szóló tartózkodási engedélyt.

Ott álltam a láger kapuja előtt, hogy elvigyem Helent. Késő délután volt. Szitált az eső. Vele volt az orvos. Láttam egy pillanatig, hogyan beszélget az orvossal, amikor még engem nem vett észre. Élénken beszélt, az arca szenvedélyesebb volt, mint amilyennek megszoktam, és én úgy éreztem magam, mintha egy szobába lesnék be az utcáról, anélkül hogy a szobában lévők sejtenék. Aztán észrevett.

“A felesége nagyon beteg" - mondta felém fordulva az orvos.

“Beteg bizony - felelte nevetve Helen. - Elbocsátanak, hogy kórházba vigyenek, és ott meghaljak. Pontosan a megállapodás szerint."

“Ez nem tréfa! - jelentette ki ellenségesen az orvos. - A feleségének tényleg kórházban lenne a helye."

“Akkor miért nincs már régen ott?" - kérdeztem.

“Mire való ez az egész? - kérdezte Helen. - Nem vagyok beteg, és nem megyek semmiféle kórházba."

“Be tudja juttatni egy olyan kórházba, ahol biztonságban van?" -

kérdeztem az orvostól.

“Nem" - felelte egy kis szünet után.

Helen megint nevetett. “Persze hogy nem. Micsoda ostoba beszéd! Adieu, Jean."

Azzal neki is vágott az útnak. Én még meg akartam kérdezni az orvostól, hogy mi baja a feleségemnek, de nem volt rá alkalmam. Az orvos rám meredt, aztán gyorsan sarkon fordult, és visszament a lágerbe. Én meg Helen nyomába eredtem.

“Nálad van az útleveled?" - kérdeztem.

Bólintott.

“Add ide a táskádat!" - mondtam.

“Nem sok holmi van benne."

“Azért add csak ide."

“De az estélyi ruha, amelyet Párizsban vettél nekem, még megvan."

Lefelé haladtunk az úton. “Beteg vagy?" - kérdeztem.

“Ha valóban beteg volnék, nem tudnék járni. Bizonyára lázam is lenne. Nem vagyok beteg. Az orvos hazudik. Azt akarta, hogy ne jöjjek el. Nézz rám. Betegnek látszom?"

Megállt.

“Igen" - mondtam.

“Ne légy szomorú" - felelte.

“Nem vagyok szomorú."

Most már tudtam, hogy beteg. És azt is tudtam, hogy sohase fogja bevallani nekem. “Segítene rajtad, ha kórházba kerülnél?"

“Nem! - mondta. - A legcsekélyebb mértékben sem. Ezt el kell hinned nekem. Ha beteg volnék, és egy kórházban segíthetnének rajtam, azonnal megpróbálnék bejutni. Hidd el nekem."

“Elhiszem."

Mi egyebet mondhattam volna? Hirtelen iszonyúan el-csüggedtem. “Talán szívesebben maradtál volna a lágerben" -

mondtam végül.

“Megöltem volna magam, ha nem jössz."

Továbbmentünk. Sűrűbben kezdett esni az eső. Mintha nagyon finom cseppekből álló fátyol lebegett volna körülöttünk. “Minél hamarabb Marseille-be kell jutnunk -mondtam. - És onnan Lisszabonba, aztán Amerikába."

Amerikában jó orvosok vannak, gondoltam. És az ottani kórházakban nem tartóztatják le az embert. Talán még dolgozhatok is. “Úgy elfelejtjük Európát, mint egy rossz álmot" - mondtam.

Helen nem felelt.

15

- Megkezdődött az odisszeánk - mondta Schwarz. - A vándorlás a pusztában. Az átkelés a Vörös-tengeren. Biztosan ön is ismeri.

Bólintottam. - Bordeaux. A tapogatózás, hogy hol lehet átkelni. A Pireneusok. Marseille hosszadalmas ostromlása. A lomha szívek ellen indított ostrom, és a menekülés a barbárok elől. És mind e közben a megvadult bürokrácia tébolya. Tartózkodási engedélyt nem kaptunk - de nem kaptunk kiutazási engedélyt sem. És ha az utóbbit végül megszereztük is, közben lejárt a spanyol átutazási vízum, amelyet csak akkor kaptunk meg újból, ha volt Portugáliába szóló beutazási vízumunk, amely sokszor megint egy másiktól függött, ami azt jelentette, hogy mindent ismét elölről kellett

kezdenünk. A várakozás a mennyország és a pokol előszobái, a konzulátusok előtt! Az őrület circulus vitiosusa!

- Mi a legelején szélcsendbe kerültünk - mondta Schwarz. -

Helen este összeroppant. Találtam egy szobát egy eldugott fogadóban. Hosszú hónapok óta első ízben éltünk ismét legálisan, első ízben volt közös szobánk, amely csak a miénk volt - ez váltotta ki belőle a sírógörcsöt. Utána hallgatagon ültünk a fogadó kis kertjében. Már nagyon hűvös volt, de még nem volt kedvünk lefeküdni. Megittunk egy üveg bort, és a lágerhez vezető utat néztük, amelyre ki lehetett látni a kertből. Olyan mélységes hálát éreztem, hogy szinte fájt. A hála ezen az estén minden egyéb érzést kioltott bennem, még az attól való félelmet is, hogy Helen beteg. A sírógörcse után felszabadultnak és nagyon nyugodtnak látszott, mint egy táj eső után, és olyan szép volt az arca, amilyen szép arcokat régi kámeákon lát néha az ember. Ön bizonyára érti a lelkiállapotomat - mondta Schwarz. - Abban az életben, amelyet mi élünk, a betegségnek más a jelentősége, mint egyébként. A betegség a mi esetünkben azt jelenti, hogy nem menekülhetünk tovább.

- Tudom - feleltem keserűen.

- Másnap este észrevettük, hogy egy elernyőzött lámpájú autó kapaszkodik felfelé a lágerhez vezető úton. Helen nyugtalan lett.

Egész nap jóformán ki sem mozdultunk a szobánkból. Az, hogy ágyunk és saját szobánk van, olyan élmény volt, hogy nem győztünk betelni vele. Azt is éreztük mind a ketten, hogy milyen fáradtak és kimerültek vagyunk, és én a legszívesebben hetekig sem mozdultam volna ki a fogadóból. Helen azonban egyszerre csak el akart menni. Nem akarta látni többé a lágerhez vezető utat. Félt, hogy a Gestapo tovább fogja keresni.

Összecsomagoltuk kevéske holminkat. A józan ész azt diktálta, hogy addig vándoroljunk tovább, amíg a körzetünkre szóló tartózkodási engedély még érvényes. Reméltük, hogy ha elkapnak is valahol másutt, legfeljebb visszaparancsolnak ide, de nem tartóztatnak le rögtön.

Én Bordeaux-ba akartam jutni, útközben azonban azt hallottuk, hogy oda mennünk már túl késő. Egy kis kétüléses Citroen vett fel bennünket, és a vezetője azt tanácsolta, hogy próbáljunk megszállni valahol másutt. Az úticélja közelében van egy kis kastély, úgy tudja, hogy üresen áll, ott talán letáborozhatnánk éjszakára.

Nemigen volt más választásunk. Az autós késő délután tett le bennünket. A szürkületben ott állt előttünk a kis kastély, tulajdonképpen inkább csak egy vidéki kúria, sötétek voltak az ablakai, és nem láttunk rajtuk függönyt. Felmentem a lépcsőjén, hogy megpróbálkozzam az ajtajával. Nyitva volt, s a rajta levő

nyomok arról árulkodtak, hogy erőszakkal feszítették fel. Lépteim visszhangot keltettek a félhomályos hallban. A helyiségek teljesen üresek voltak. Mindent elvittek, ami elmozdítható volt. De ott maradtak a tizennyolcadik századbeli faburkolatos szobák, a nemes arányú ablakok, a mennyezetek és a kecses lépcsők.

Lassan bejártuk az épületet. Kiáltásainkra nem kaptunk választ.

Villanykapcsolót kerestem, de nem volt. A kis kastélyba nem vezették be a villanyt, építése óta nem változtattak rajta. Volt benne egy arannyal díszített, fehér falú kis ebédlő és egy ugyancsak arannyal díszített, világoszöld tónusú hálószoba, de sehol egyetlen bútor. Nyilván a tulajdonosok szállítottak el mindent, hogy megmentsék.

Egy manzárdszobában találtunk végre egy ládát. Néhány álarc meg nyilván valamilyen ünnepségről megmaradt tarka, olcsó kosztüm és egypár csomag gyertya volt benne. A legjobban azonban egy vaságynak örültünk, amelyen matrac is volt. Tovább kutattunk. A konyhában találtunk egy kevés kenyeret, néhány doboz szardíniát, egy köteg fokhagymát és fél üveg mézet, a pincében meg néhány kiló krumplit, pár üveg bort, meg egy rakás tűzifát. Tündérországba kerültünk!

A ház majdnem minden helyiségében kandalló állt. Az egyik szoba ablakát, amely valamikor valószínűleg hálószoba lehetett, elfüggönyöztük a ládában talált kosztümökkel. Én még egyszer

körüljártam a házat, és fel is fedeztem egy gyümölcsös- illetve konyhakertet. A fákon még alma és körte is volt. Szedtem belőlük, és bevittem a házba.

Amikor annyira besötétedett, hogy már nem vehették észre a felszálló füstöt, begyújtottam a kandallóba, és enni kezdtünk.

Kisérteties s egyben varázslatos hangulat uralkodott. A tűz fénye ide-oda cikázott a pompás faburkolaton, s árnyékaink úgy imbolyogtak a szobában, mint egy boldog világból való szellemek.

A szoba bemelegedett, és Helen átöltözött, hogy megszárítsa a ruháit. Előszedte a Párizsból való estélyi ruhát, és azt vette fel.

Felbontottam egy üveg bort. Poharunk nem volt, az üvegből ittunk.

Helen később még egyszer átöltözött. Kiszedett a ládából egy dominót meg egy félálarcot, és abban szaladgált fel-alá a sötét lépcsőházban. Hol fentről, hol lentről kiáltott, ide-oda surrant, a hangja egyszerre visszhangzott mindenünnen, már nem is láttam, csak a lépteit hallottam, míg egyszerre csak a hátam mögé nem került a sötétben, a tarkómon éreztem a lélegzetét.

“Már azt hittem, elveszitettelek" - mondtam, és lefogtam.

“Engem soha nem veszítesz el - suttogta a vékony álarcon keresztül. - És tudod, miért nem? Mert sohasem akartál mindenáron megtartani, mint a paraszt a szántóföldjét. Sajnos, ezt a legkiválóbb férj sem akarja."

“Kétségtelen, hogy nem vagyok kiváló férj" - mondtam meglepődve.

A lépcsőpihenőn álltunk. A hálószoba résnyire nyitott ajtaján keresztül a korlát bronzdíszítményeire és Helen vállára meg szájára esett a kandallóban lobogó tűz fénycsíkja.

“Tudod is te, hogy mi vagy - dünnyögte, és rám nézett csillogó szemével, amelynek az álarc mögött nem látszott a fehérje, csak merev és fényes volt, mint egy kígyó szeme. - De azt tudnod kell, milyen vigasztalanok a Don Juanok! Mint a ruhák, amelyeket egyszer visel az ember. De te - te a szív vagy."

Talán a rajtunk levő kosztümök tették könnyebbé, hogy ilyen szavakat használjunk. Én is dominóba öltöztem, akárcsak ő, nem nagyon szívesen, de hát a holmijaim, akárcsak az övéi, átnedvesedtek a nap folyamán, és a kandalló mellett száradtak. A belle époque kísérteties környezetében viselt szokatlan ruhákban más emberek lettünk, ezért tódultak olyan szavak az ajkunkra, amilyenek máskor nem. A hűség és hűtlenség elvesztette kispolgári, egyoldalú jelentését; a kettő felcserélhetővé vált, és nem zárta ki egymást, sok-sok árnyalata volt, és a puszta nevek elvesztették jelentőségüket.

“Halottak vagyunk - suttogta Helen. - Mind a ketten. Többé nem vonatkozik ránk semmiféle törvény. Te halott vagy, az útleveled egy halotté, és ma én is meghaltam a kórházban. Nézd csak meg a ruháinkat! Mint két tarka aranydenevér surranunk ide-oda egy halott évszázadban. A szép évszázadnak nevezték, és valóban az volt a menüettjeivel, a gráciájával és rokokó égboltjával - csakhogy a végén ott áll a guillotine, mint ahogy mindig és mindenütt ott áll, minden ünnepet követő hűvös hajnalon, csillogva és könyörtelenül.

Hol fog állni a miénk, drágám?"

“Hagyd ezt, Helen" - mondtam.

“Sehol sem - suttogta. - Halottak számára hol állhat guillotine?

Minket már nem darabolhatnak fel, a fényt éppúgy nem lehet szétdarabolni, mint az árnyakat, de a karjainkat nem akarják-e mindig újra és újra eltörni? Szoríts magadhoz ebben a varázslatos aranyhomályban, hátha megmarad bennünk valami belőle, és megvilágitja utolsó lélegzetünk nyomorúságos pillanatát."

“Ne beszélj így, Helen" - mondtam, és egy kis borzongást éreztem.

“Mindig ilyennek tarts meg az emlékezetedben, amilyen most vagyok - suttogta, mintha nem is hallott volna. - Ki tudja, mi lesz még belőlünk..."

“Amerikába megyünk, és egyszer a háborúnak is vége lesz" -

mondtam.

“Nem panaszkodom - mondta az arcomhoz szorítva az arcát. -

Hogy is panaszkodhatnánk? Mi lett volna különben belőlünk? Egy középszerű, unalmas házaspár, középszerű, unalmas életet éltünk volna Osnabrückben, középszerű érzésekkel, és évenként egy nyaralással..."

Kénytelen voltam nevetni. “így is fel lehet fogni."

Helen nagyon jókedvű volt ezen az estén, mintha ünnepet ülne.

Gyertyával a kezében, lábán az aranycipellővel, amelyet még Párizsban vásárolt és mindenen átmentett, leszaladt a pincébe, és felhozott még egy üveg bort. Én a lépcső tetején álltam a sötétben, és néztem, hogy jön föl, néztem felém emelt, megvilágított arcát a sokszoros árnyék előtt. Boldog voltam, ha ugyan boldogságnak lehet nevezni egy tükröt, amely egy szeretett arcot tükröz, tisztán és tökéletesen a sok-sok árnyék előtt.

A tűz lassan kialudt. Helen is elaludt a tarka holmik alatt.

Különös éjszaka volt. Csak későn hallottam repülőgépzúgást, amitől halkan megcsörrentek a rokokó tükrök.

Négy napig kettesben maradtunk. Aztán kénytelen voltam bemenni a legközelebbi faluba, hogy bevásároljak. Ott azt hallottam, hogy Bordeaux-ból állítólag indul két hajó. “Hát még nincsenek ott a németek?" - kérdeztem.

“Ott vannak, meg nincsenek is ott - hangzott a felelet. - Attól függ, hogy kicsoda ön."

Megemlítettem a dolgot Helennek. Meglepetésemre eléggé közömbösen fogadta. “Hajók, Helen! - mondtam izgatottan. -

Menjünk el innen! Afrikába. Lisszabonba. Akárhová, ahonnan továbbmehetünk."

“Miért nem maradunk itt? - felelte. - A kertben van gyümölcs és zöldség. Meg tudom főzni, amíg van tűzifánk. Kenyeret kapunk a faluban. Van még pénzünk?"

“Még van egy kevés. És még megvan az egyik rajz. Bordeuax-ban eladhatom, és meglesz az útiköltségünk."

“Ki vesz manapság rajzokat?"

“Aki be akarja fektetni a pénzét."

Nevetett. “Akkor add el, és maradjunk itt."

“Bárcsak maradhatnánk!"

Beleszeretett ebbe a házba, amelyet egyik oldaláról egy kis park, a másikról meg egy gyümölcsös- és konyhakert övezett. A parkban még tó és napóra is volt. Helen szerette a házat, és mintha a ház is szerette volna őt. Hozzá illett ez a keret, meg aztán ez volt az első

eset, hogy nem szállodában vagy lágerben éltünk. Az álarcos jelmezek viselése meg a derűs múlt légköre engem is elbűvölt, és reménnyel töltött el - néha még a halál utáni életben is hittem: mintha máris túl lettünk volna első jelmezes próbáján. Nekem is kedvemre lett volna, ha néhány száz évig így élhetünk.

Mégis folyton csak azok a bordeaux-i hajók jártak az eszemben.

Valószínűtlennek tartottam, hogy kifuthatnak, ha a város részben már meg van szállva - de hát ez volt az árnyékháború kora.

Franciaország fegyverszünetet kötött, de békét még nem, volt egy megszállt meg egy állítólag szabad övezete, de nem volt semmiféle hatalma, hogy a megállapodásoknak érvényt szerezzen. Azonkívül volt egy német hadsereg meg egy Gestapo, és a kettő nem mindig működött együtt.

“Ki kell derítenem, mi az igazság a hajókkal - mondtam. - Te itt maradsz, én meg megpróbálok Bordeaux-ba jutni."

Helen a fejét rázta. “Nem maradok itt egyedül. Veled megyek."

Megértettem. Nem választhattuk többé külön a veszélyes és a veszélytelen területeket. Egy ellenséges főhadiszállásról is ki lehetett jutni élve, és egy isten háta mögötti szigeten is elfoghatták az embert a Gestapo-ügynökök. Minden korábbi mérték megváltozott.

Azon a véletlennek is nevezhető módon jutottunk Bordeaux-ba, amelyet valószínűleg ön is ismer - mondta Schwarz. - Ha az ember utólag visszagondol rá, nem is érti, hogyan volt lehetséges.

Mentünk gyalog, utaztunk teherautón, sőt egyszer egy jókora

útszakaszt két jóindulatú igásló széles hátán tettünk meg. Vásárra vitte őket egy szolgalegény.

Bordeaux-ban már német csapatokkal találkoztunk. A város nem volt megszállva, de már voltak benne német csapatok. Nagy megrázkódtatást jelentett; az ember minden pillanatban várta, hogy letartóztatják. Helen egy nem feltűnő kosztümöt viselt - az estélyi ruha, egy nadrág, két pulóver meg ez a kosztüm volt az egész ruhatára -, én meg a szerelőoverallt. Az öltönyömet a hátizsákban vittem.

A holminkat egy kocsmában hagytuk. Feltűnő lett volna poggyászt cipelni, noha még mindig rengeteg francia volt úton bőröndökkel. “Keresünk egy utazási irodát, és megkérdezzük, indulnak-e a hajók" - mondtam. Senkit sem ismertünk a városban.

Csakugyan működött még egy utazási iroda. Régi plakátokat láttunk a kirakataiban: “Töltse az őszt Lisszabonban"; “Algír, Afrika gyöngye"; “Vakációzzon Floridában"; “Napsütéses Granada". A többségük kifakult, de a lisszaboni és granadai plakát még mindig rikító színekben pompázott.

Nem kellett megvárnunk, hogy a tolóablakhoz jussunk. Egy tizennégy éves szakértőtől megkaptuk a kívánt felvilágosítást. Nem indul a két hajó, bár efféle híresztelések hetek óta járják. Tény, hogy a megszállás előtt megfordult a kikötőben egy angol hajó, a lengyeleket és azokat az emigránsokat vitte el, akik a lengyel légióba, egy Angliában szervezett önkéntes alakulatba jelentkeztek, jelenleg azonban nem indul semmifék hajó.

Megkérdeztem, hogy akkor mit akar az utazási irodában az a sok ember.

“A legtöbben ugyanazt, amit maguk" - felelte a szakértő.

“És maga? - kérdeztem.

“Én már lemondtam róla, hogy elmenjek - felelte. -

Tolmácskodással, tanácsadással keresem a kenyerem. Járatos vagyok vízumügyekben, és szállást szerzek, ha kell..."

Nem csodálkoztam. A szükség koraéretté tesz, s a fiatalság tisztánlátását nem zavarja se érzelgősség, se előítélet. Beültünk egy kávéházba, és a szakértő áttekintést adott a helyzetről. Lehetséges, hogy a csapatokat kivonják, de tartózkodási engedélyt szerezni Bordeaux-ban akkor is nehéz, vízumot meg teljességgel lehetetlen.

Spanyol vízumhoz pillanatnyilag inkább Bayonne-ban lehet hozzájutni, de a város túlzsúfolt. A legmegfelelőbb helynek Marseille látszott, de addig még hosszú volt az út. Később oda is eljutottunk. Ön is? - kérdezte Schwarz.

- Igen - mondtam. - Maga volt a kálvária.

Schwarz bólintott. - Ha már ott voltunk, természetesen megpróbálkoztam az amerikai konzulátuson. De hát Helennek a náci korszakból származott az érvényes útlevele, hogyan is bizonyíthattuk volna, hogy halálos veszélyben vagyunk? A zsidók, akik papírok nélkül, rettegéssel teli várakoztak a konzulátusok kapui előtt, látszat szerint nagyobb veszélyben voltak. A mi útleveleink ellenünk tanúskodtak. Még a halott Schwarzé is.

Elhatároztuk, hogy visszatérünk a mi kis kastélyunkba.

Útközben kétszer is megállítottak bennünket a csendőrök. Mindkét alkalommal az általános depressziót használtam ki és fordítottam a javunkra: gorombán ráförmedtem a csendőrökre, orruk elé tartottam az útleveleket, és mint osztrák-német állampolgár a katonai közigazgatásra hivatkoztam. Helen nevetett, komikusnak találta a dolgot. Ez az ötletem még akkor támadt, amikor a kocsmában visszakértem a poggyászunkat, és a kocsmáros kijelentette, hogy semmiféle poggyászt nem hagytunk nála. “Ha akarja, akár a rendőrséget is hívhatja - mondta, és mosolyogva rám kacsintott. - De nyilván nem akarja!"

“Nincs szükségem rá - feleltem. - Adja ide a holminkat!"

A kocsmáros odaintett a fejével a csaposnak. “Henri, az úr távozni óhajt."

Henri feltűrte az inge ujját, és felém indult. “Én a maga helyében meggondolnám a dolgot, Henri - figyelmeztettem. - Vagy annyira

ég a vágytól, hogy lássa, milyen belülről egy német koncentrációs tábor?"

“Tartsd a pofád!" - felelte Henri, és felemelt karral nekem rontott.

“Lőjön, őrmester!" - kiáltottam élesen, és elnéztem a feje mellett.

Henri lépre ment. Hátranézett, s mivel még mindig a levegőben volt a karja, teljes erőmből tökön rúgtam. Felordított, és elterült a földön. A kocsmáros felkapott egy üveget, és megkerülte a pultot.

Én is felkaptam a pult bádoglapjáról egy üveg Dúbon-net-t, nekivágtam a pult sarkának, csak éles, cikcakkos szélű nyaka maradt a kezemben. A kocsmáros megtorpant. Mögöttem szilánkokra tört egy másik üveg is. Nem néztem hátra; nem vehettem le a szemem a kocsmárosról.

“Én vagyok - mondta Helen, és rákiáltott a kocsmárosra. -

Piszkos gazember! Add ki a holminkat, különben összevissza hasítom a pofádat!"

A törött üveg nyakával a markában megkerült, és rá akarta vetni magát a kocsmárosra. Visszafogtam a szabad kezemmel. Nyilván egy üveg Pernod-t tört össze, mert hirtelen átható ánizsszag töltött be mindent. Helen kikötői szitkok áradatát zúdította a kocsmárosra, és leszegett fejjel próbált szabadulni a szorításból. A kocsmáros gyorsan visszalépett a pult mögé.

“Mi történik itt?" - kérdezte valaki németül az ajtóból.

A kocsmáros elvigyorodott. Helen hátrafordult. A német altiszt, akit az előbb csak Henri számára találtam ki, most tényleg ott állt.

“Megsebesült?" - kérdezte az altiszt.

“Ez a disznó? - mutatott Helen Henrira, aki ökleit a lába közt szorongatva, felhúzott térddel kuporgott még mindig a földön. - Az nem vér! Dubonnet!"

“Maguk németek?" - kérdezte az altiszt.

“Igen - feleltem. - És megloptak minket."

“Papírjaik vannak?"

A kocsmáros vigyorgott. Ügy látszik, értett valamennyire németül.

“Természetesen - fújt dühösen Helen. - És kérem, hogy segítsen hozzá a jogainkhoz! - Meglobogtatta az útlevelét. - Jürgens Obersturmbannführer húga vagyok. Tessék! -mutatott az útlevél keltezésére. - A... - és itt mondott egy nevet, amelyet még sose hallottam - kastélyban lakunk, és egy napra Bordeaux-ba utaztunk.

A holminkat itt hagytuk ennél a tolvajnál. És most azt állítja, hogy nem hagytunk nála semmit. Segítsen rajtunk!"

Ismét neki akart támadni a kocsmárosnak. “Igaz ez?" - kérdezte az altiszt a kocsmárostól.

“Persze hogy igaz! A német nő nem hazudik!" - idézte Helen a rendszer egyik hülye szólamát.

“És kicsoda maga?" - kérdezte tőlem az altiszt.

“A sofőr" - jelentettem ki, és rántottam egyet az overal-lomon.

“Akkor elő a holmival!" - rivallt az altiszt a kocsmárosra.

A pult mögött álló férfi már nem vigyorgott.

“Vagy csukassam be ezt a lebujt?" - kérdezte az altiszt.

Helen nagy élvezettel tolmácsolt, és még számos “gazember"-t és

“mocskos idegen"-t fűzött hozzá. Ez utóbbi engem különösen elragadtatott. Azt, hogy egy franciát a saját országában mocskos idegennek neveznek, csak az élvezhette igazán, akit elég sokszor illettek ugyanezzel a kifejezéssel.

“Henri! - bömbölte a kocsmáros. - Hová tetted a holmit? Én nem tudok semmiről - magyarázkodott az altisztnek -, csakis ennek a fickónak a műve lehet."

“Hazudik - fordította Helen. - A gorillájára akarja hárítani a felelősséget. Ide azokkal a holmikkal! - ripakodott a kocsmárosra. -

De azonnal, különben hívjuk a Gestapót!"

A kocsmáros belerúgott Henriba. Az elosont. “Bocsásson meg -

fordult a kocsmáros az altiszthez. - Félreértés történt.

Megkínálhatom egy pohárkával?"

“Konyakkal - felelte Helen. - A legjobbikból."

A kocsmáros a söntéspultra tett egy poharat. Helen dühösen ránézett, mire gyorsan hozzátett még kettőt.

“Maga bátor nő" - mondta az altiszt.

“A német nő nem fél semmitől" - idézte Helen a náci ideológiát, és letörte a pernod-s üveg nyakát.

“Milyen kocsival utaznak?" - kérdezte tőlem az altiszt.

Rebbenés

nélkül

néztem

ártatlan

szürke

szemébe.

“Természetesen Mercedesszel. A Führer kedvenc kocsijával!"

Bólintott. “Szép errefelé, mi? Nem olyan szép, mint otthon, de azért szép. Vagy maga szerint nem?"

“Nagyon szép. De világos, hogy nem olyan szép, mint otthon."

Ittunk. A konyak kitűnő volt. Henri megjelent a holminkkal, és letette egy székre. Megvizsgáltam a hátizsákot, benne volt minden.

“Rendben van" - szóltam oda az altisztnek.

“Ez a fickó a hibás - jelentette ki a kocsmáros. - El vagy bocsátva, Henri! Takarodj!"

“Köszönöm, őrmester - mondta Helen. - Maga igazi, lovagias német férfi."

Az altiszt tisztelgett. Még huszonöt éves sem volt. “És ki fizeti ki az üveg Dubonnet-t meg a Pernod-t, amit eltörtek?" - kérdezte a kocsmáros, aki ismét bátorságra kapott.

Helen lefordította. “Ő bezzeg nem lovagias - fűzte hozzá. -

Önvédelemből tettük."

Az altiszt elvette a pultról a keze ügyébe eső első üveget. “Ha megengedi, asszonyom - kínálta fel gálánsán. - Végül is nemhiába vagyunk mi a győztesek!"

“Madame nem szereti a Cointreau-t - jelentettem ki. - Talán inkább a konyakot, őrmester, ha már úgyis fel van bontva."

Az altiszt Helennek ajándékozta az üveg konyakot. Bedugtam a hátizsákba. Az ajtó előtt elbúcsúztunk az altiszttől. Én tartottam tőle, hogy a katona el akar kísérni minket a Mercedeshez, de Helen kitűnően értette a dolgát. “Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő -

jelentette ki büszkén a fiatalember, mikor elköszönt. - Nálunk rend van,"

Utánanéztem.

Rend,

gondoltam,

kínzókamrákkal,

tarkónlövésekkel és tömeggyilkosságokkal! Akkor inkább százezer ilyen kisstílű csalót, mint ez a kocsmáros!

“Hogy érzed magad?" - kérdezte Helen.

“Jól. Nem is tudtam, hogy így tudsz szitkozódni."

Nevetett. “A lágerben tanultam. Hogy megkönnyebbül tőle az ember! Én egyévi internálás terhétől könnyebbültem meg hirtelen!

De te hol tanultál meg törött üvegekkel harcolni, és másokból egyetlen rúgással eunuchot csinálni?"

“Az emberi jogokért folytatott harc során - feleltem. - A paradoxonok korát éljük. Háborút kell viselnünk, hogy a békét fenntarthassuk."

Ez majdnem így is volt. Az embernek hazudnia és csalnia kellett ahhoz, hogy meg tudja védeni magát és életben maradhasson. A következő hetekben gyümölcsöt loptam a parasztok fáiról és tejet a pincéikből. Boldog idő volt. Veszedelmes, nevetnivaló, néha vigasztalan és sokszor komikus - de sohasem szomorú. Hallotta az imént a kocsmárossal történt esetet; nos, hasonló helyzet nemsokára több is adódott. Valószínűleg az ön életében is, igaz?

Bólintottam. - Sokszor tényleg komikus helyzetek adódtak. Ha képes volt így felfogni őket az ember.

- Én megtanultam így felfogni - felelte Schwarz. - Helen révén. Ő

olyan ember volt, akiben többé nem gyűlt fel a múlt. Az, amit én csak néha éreztem, benne sugárzó valóság lett. A múlt mindennap úgy szakadt be mögötte, mint a jég a Boden-tó lovasa mögött.

Ugyanakkor nála minden a jelenbe tolakodott. Az, ami másoknál egy teljes életre van egyenletesen szétosztva, nála a pillanatra koncentrálódott. De ez egyáltalán nem volt valamiféle merev koncentráció. Helen teljesen oldott volt, derűs, mint Mozart, és kérlelhetetlen, mint a halál. Az olyan fogalmak, mint erkölcs és felelősség, a maguk homályos értelmében, számára nem léteztek

többé. Magasabb, szinte éteri törvények léptek a helyükbe. Nem volt egy pillanatnyi ideje se semmi egyébre. Szikrákat szórt, mint a tűzijáték, de hamu nélkül. Nem akart megmenekülni; én ezt akkor még nem hittem. Tudta, hogy úgysem menekülhet meg. De mivel én ragaszkodtam hozzá, rám hagyta - és én bolond, végigcipeltem a Kálvárián, mind a tizenkét stáción, Bordeaux-ból Bayonne-ba, aztán tovább a végtelenül hosszú úton Marseille-be, és onnan vissza, egészen idáig.

Mire visszaértünk a kis kastélyhoz, már megszállták.

Egyenruhákat láttunk, közkatonákat, akik esetlen munkaasztalokat cipeltek az épületbe, meg néhány tisztet, akik repülőbricseszben, magas szárú, fényes csizmában, peckesen sétáltak fel-alá, mint megannyi idegenszerű páva.

A parkból figyeltük őket, egy bükkfa meg egy márvány istennő

mögül. Selymes késő délután volt. “Van még valamink odabenn?" -

kérdeztem.

“Az alma a fákon, a levegő, az arany október és az álmaink" -

mondta Helen.

“Az álmainkat mindenütt hátrahagyjuk - feleltem. -Mint ősszel a szálló pókhálót."

A teraszon álló tiszt néhány éles vezényszót hallatott. “A huszadik század hangja - mondta Helen. - Menjünk. Hol alszunk az éjjel?"

“Majd csak megalszunk valahol a szénában - mondtam. - Az is lehet, hogy ágyban. De mindenesetre együtt."

16

- Emlékszik Bayonne-ban a konzulátus előtti térre? - kérdezte Schwarz. - A menekültek négyes soraira, amelyek néha felbomlottak,

pánikszerűen

eltorlaszolták

a

bejáratot,

kétségbeesetten nyögtek, sírtak és harcoltak a helyekért?

- Én arra emlékszem, hogy helyjegyek voltak - feleltem, - Ezek jogosították fel az embert arra, hogy odakint álljon. A tömeg ennek ellenére eltorlaszolta a bejáratot. Ha kinyitották az ablakokat, a nyögés kiáltozássá és üvöltéssé fokozódott. Az útleveleket az ablakokból voltak kénytelenek ledobálni. Ó, az ég felé nyújtott kezeknek az az erdeje!

A bordélyban már csak két nő volt ébren. A csinosabbik az asztalunkhoz sétált, és ásított. - Fura alakok vagytok -mondta. -

Folyton csak beszéltek és beszéltek! De nekünk most már le kell feküdnünk. Ha el akartok még üldögélni valahol, már a város valamennyi kocsmája nyitva van.

Kinyitotta az ajtót. Fehéren, lármásán tört be rajta a reggel. Sütött a nap. A nő ismét becsukta az ajtót. Az órámra néztem. - A hajó nem ma délután indul - közölte Schwarz. - Csak holnap este.

Nem hittem neki. Észrevette. - Menjünk el még valahova -

mondta.

A csöndes bordély után az első pillanatban szinte elviselhetetlen volt a kinti lárma. Schwarz megállt. - Hogy szaladgálnak és kiabálnak! - Rámeredt egy horda gyerekre, halat cipeltek kosarakban. - Minden megy tovább! Mintha senki se hiánvozna!

Lementünk a kikötőhöz. A víz hullámzott, a szél hideg volt és csípős, a nap vakított, de nem volt melege. Vitorlák csattogtak, mindenki intenzíven végezte reggeli feladatait, mindenki el volt foglalva valamivel. Mi úgy siklottunk keresztül a serénykedő

sokaságon, mint két hervadt falevél. - Még mindig nem hiszi el nekem, hogy a hajó csak holnap indul? - kérdezte Schwarz.

Nagyon fáradtnak és megtörtnek látszott a könyörtelen világosságban. - Nem tudom elhinni - feleltem. - Korábban azt mondta, hogy ma indul. Érdeklődjük meg. Nagyon fontos számomra.

- Számomra is nagyon fontos volt. Aztán egyszerre csak nem volt fontos többé.

Nem feleltem. Továbbmentünk. Hirtelen rettentően türelmetlen lettem. Hívott a lüktető, csapongó élet. Az éjszaka elmúlt. Mire való még mindig az árnyak idézése?

Megálltunk egy bolt előtt, amely tele volt aggatva prospektusokkal. A kirakatában fehér tábla hirdette, hogy a hajó indulását másnapra halasztották.

- Hamarosan befejezem - mondta Schwarz.

Nyertem egy napot. A tábla ellenére megpróbáltam benyitni. Az ajtó még zárva volt. Legalább tízen figyeltek. Amikor lenyomtam a kilincset, pár lépéssel közelebb jöttek, és minden oldalról körülálltak. Emigránsok voltak. Amikor látták, hogy az ajtó még nincs nyitva, elfordultak, és ismét úgy tettek, mintha a kirakatot nézegetnék.

- Amint látja, maradt még egy kis ideje - mondta Schwarz, és azt javasolta, hogy igyunk meg egy kávét a kikötőben.

Mohón itta a forró kávét, és úgy fogta körül a tenyerével a csészét, mintha fázna. - Mennyi az idő? - kérdezte.

- Fél nyolc.

- Még egy óra - dünnyögte. - Egy óra múlva jönnek. -Felnézett. -

Nem szeretném, ha jeremiádnak tartaná, amit mesélek. Annak hangzik?

- Nem.

- Hát minek?

Haboztam. - Egy szerelem történetének.

Hirtelen megenyhült az arca. - Köszönöm - mondta. Összeszedte magát. - A végzet Biarritzban kezdődött. Úgy hallottam, hogy St.-

Jean-de-Luzból indul egy hajó. Nem volt igaz. Amikor visszaértem a penzióba, Helen eltorzult arccal feküdt a földön. “Csak egy görcs -

suttogta. - Rögtön elmúlik. Ne nyúlj hozzám!"

“Azonnal kerítek egy orvost."

“Nem kell orvos - zihálta. - Szükségtelén. Rögtön elmúlik. Menj!

Gyere vissza öt perc múlva. Hagyj magamra! Tedd, amit mondok!

Nem kell orvos! Nem hallod, hogy menj?! - kiáltotta. - Tudom, mit beszélek. Gyere vissza tíz perc múlva. Akkor majd..."

Intett, hogy menjek. Beszélni már nem. tudott, de a tekintete csupa könyörgés volt, iszonyú, érthetetlen kö-nyörgés. Kimentem a szobából. A penzió előtt megálltam, s csak néztem az utcát. Aztán megkérdeztem, hol találok orvost. Azt mondták, néhány utcával arrább lakik bizonyos doktor Dubois. Odarohantam. Felöltözött és velem jött.

Mire visszaértünk, Helen már az ágyon feküdt. Az arca nyirkos volt a verítéktől, de valamelyest már megnyugodott. “Szóval mégis hoztál orvost" - mondta olyan elutasítóan, mintha a legádázabb ellensége volnék.

Doktor Dubois az ágyhoz szökdécselt. “Nem vagyok beteg" -

mondta Helen.

“Madame - felelte mosolyogva Dubois -, nem bízná ennek a megállapítását inkább egy orvosra?"

Kinyitotta a táskáját, és műszereket vett elő. “Hagyj magunkra" -

szólt rám Helen.

Zavartan hagytam el a szobát. Eszembe jutott, mit mondott az orvos a lágerben. Fel-alá járkáltam az utcán, és rámeredtem a szemközti

garázs

Michelin-reklámjára.

A

rajta

látható,

gumitömlőkből összerakott kövér ember belekből és csúszómászó fehér férgekből álló komor jelképpé vált. A garázsból kihallatszott a kalapálás, mintha egy bádogkoporsón kalapált volna valaki, és én hirtelen rájöttem, hogy a fenyegetés már régóta ott állt mögöttünk, mint valami színtelen háttér, amelyen élesebb kontúrokat vett fel az életünk, akár egy napsütötte erdő a közeledő viharral a háta mögött.

Aztán egy idő múlva megjelent Dubois. Kis kecskeszakálla volt, valószínűleg fürdőorvos lehetett, aki köhögés és katzenjammer ellen ír fel könnyű gyógyszereket. Ahogy elnéztem, hogy felém szökdécsel, kétségbeestem. Biarritzban most van a holtszezon, gondoltam, nyilván örül, hogy adódik egy beteg. “A felesége őnagysága..." - kezdte.

Rámeredtem. “Mi van vele? - kérdeztem. - Az ördögbe is, mondja meg az igazat, vagy ne mondjon semmit!"

Halvány, de nagyon szép mosoly ült ki az arcára egy pillanatra, teljesen megváltoztatta. “Ezt kell bevennie -mondta, azzal elővett egy vénytömböt, és olvashatatlanul felírt valamit. - Tessék! Váltsa ki a patikában. A receptet kérje vissza, ha esetleg elvennék. Mindig újra felhasználhatja. Ráírtam."

Elvettem a fehér cédulát. “Mi baja a feleségemnek?" -kérdeztem.

“Semmi olyan, amin segiteni tudna - felelte. - Ezt ne felejtse el!

Semmi olyan, amin még segíteni tudna."

“Mi baja? Az igazságot akarom tudni, ne titkolózzon!"

Erre nem válaszolt. “Ha szükség van a szerre, menjen be a recepttel egy patikába - mondta. - Ki fogják adni önnek."

“Mi ez?"

“Erős nyugtató. Csak orvosi receptre lehet kapni."

Eltettem a vényt. “Mivel tartozom?"

“Semmivel."

Azzal tovaszökdécselt. Az utca sarkán visszafordult, “Váltsa ki, és tegye olyan helyre, ahol a felesége könnyen megtalálhatja! Ne beszéljen vele róla! Ő mindent tud. Csodálatra méltó asszony."

“Helen - szóltam hozzá. - Mit jelent ez az egész? Te beteg vagy.

Miért nem akarsz beszélni velem róla?"

“Ne kínozz - felelte nagyon tompa hangon. - Hagyj úgy élni, ahogy akarok."

“Nem akarsz beszélni róla?"

A fejét rázta. “Erről nincs mit beszélni."

“Nem segíthetek rajtad?"

“Nem, drágám - felelte. - Ezúttal nem tudsz segíteni. Ha tudnál, megmondanám."

“Még megvan az utolsó Degas-rajzom. Itt eladhatom. Biarritzban vannak gazdag emberek. Kapunk érte annyit, hogy befeküdhess egy kórházba."

“Hogy bezárjanak? Az se segítene. Hidd el nekem."

“Olyan súlyos a dolog?"

Olyan hajszoltan és vigasztalanul nézett rám, hogy nem faggattam tovább. Elhatároztam, hogy később majd elmegyek Dubois-hoz, és tőle kérdezem meg még egyszer.

Schwarz elhallgatott. - Rákja volt? - kérdeztem.

Bólintott. - Már régen sejthettem volna. Amikor Svájcban volt, akkor mondták meg neki, hogy megoperálhatják ugyan még egyszer, de semmit se használna. Egyszer már megoperálták, ennek a nyoma volt az a heg a testén. Aztán a professzor megmondta neki az igazságot. Választhat: vagy aláveti magát még néhány hiábavaló műtétnek, vagy kórház nélkül él még egy rövid ideig. Azt is megmondta neki a professzor, hogy nem lehet határozottan megmondani, meghosszabbitja-e az életét, ha kórházba kerül. Helen úgy döntött, hogy nem operáltatja meg magát.

- Nem akarta önnek megmondani, hogy rákja van?

- Nem. Gyűlölte a betegséget. Megpróbált nem venni tudomást róla. Mocskosnak érezte magát, mintha férgek mászkálnának rajta.

Ügy képzelte, hogy a betegség valami kocsonyás állat, amely benne él, és egyre növekszik. Azt hitte, megundorodnék tőle, ha megtudnám. Az is lehet, hogy még mindig reménykedett, hogy meg tudja fojtani a betegséget, ha nem vesz róla tudomást.

- Ön se beszélt vele róla soha?

- Nemigen - mondta Schwarz. - De Dubois-nak megmondta, és én később kényszerítettem Dubois-t, hogy árulja el nekem. Tőle kaptam aztán a szert. Megmondta, hogy a fájdalmak valószínűleg fokozódni fognak, de az is lehet, hogy a betegség gyorsan, könyörületesen végez vele. Helennel nem beszéltem. Ő nem akart beszélni. Megfenyegetett, hogy ha nem hagyom békén, öngyilkos lesz. Ezért aztán úgy tettem, mintha hinnék neki - hogy ártalmatlan természetű görcsei vannak.

El kellett mennünk Biarritzból. Kölcsönösen becsaptuk egymást.

Helen engem figyelt, én meg őt, és ennek a becsapásnak hamarosan különös hatalma lett rajtunk. Elsősorban azt semmisítette meg,

amitől a legjobban féltem: az idő fogalmát. Már nem figyeltünk a hetek és hónapok változásaira, és a félelem, hogy már csak rövid időnk van hátra együtt, ezáltal átlátszóvá lett, mint az üveg. A rettegés nem eltakarta többé, inkább védelmezte napjainkat.

Minden, ami zavarhatott volna, lepattant róluk, nem hatolt többé át rajtuk. Engem mindig olyankor rohant meg a kétségbeesés, amikor Helen aludt. Rámeredtem az arcára - halkan lélegzett -, majd egészséges kezeimre, és felfogtam a szörnyű magányt, amelyet a bőrünk szab ránk, a szakadékot, amely soha nem hidalható át. Az én egészséges vérem egyetlen cseppje sem menthette meg a szeretett beteg vért. Ezt nem lehet megérteni, mint ahogy a halált sem.

A pillanat lett minden. A holnap végtelen messzeségben lebegett. Ha Helen felébredt, megkezdődött a nap, és ha elaludt, és én ott éreztem őt magam mellett, megkezdődött a remény és a vigasztalanság, az álomfalakra épült tervek, a pragmatikus csodák, a “még az enyém" és a szemet hunyás filozófiájának oszcillálása, amely hajnalban kialudt, és ködbe fulladt.

Hidegre fordult az idő. Magamnál hordtam a Degas-t, amely az Amerikába való útiköltséget jelentette, és most már szívesen eladtam volna, de a kis városokban és falvakban nem akadt senki, aki ilyesmiért hajlandó lett volna pénzt adni. Néhol dolgoztunk.

Megtanultam a mezőgazdasági munkát, ástam és kapáltam, csinálni akartam valamit. Nem mi voltunk az egyetlenek. Láttam egyetemi tanárokat fát fűrészelni és operaénekeseket répát kapálni. A parasztok olyanok voltak, amilyenek a parasztok lenni szoktak: kihasználták az alkalmat, hogy olcsó munkaerőhöz juthatnak.

Némelyikük fizetett valamit, a többiek meg enni adtak, és megengedték, hogy éjszaka megaludjunk valahol. De olyan is akadt, aki elkergette a kéregetöket. így vándoroltunk egészen Marseille-ig. Volt ön Marseille-ben?

- Ki nem volt? - mondtam. - Marseille volt a csendőrök és a Gestapo vadászterülete. Úgy fogdosták össze a konzulátusok előtt az emigránsokat, mint a nyulakat.

- Minket is majdnem elfogtak - felelte Schwarz. - Pedig a marseille-i Service étrangers prefektusa mindent elkövetett, hogy emigránsokat mentsen. Én még mindig megszállottja voltam a gondolatnak, hogy amerikai vízumot szerzek. Úgy éreztem, hogy az talán még a rákot is meg tudná állítani. Miként tudja, senkinek sem adtak vízumot, ha nem tudta bizonyítani, hogy életveszélyben van, vagy nem került fel Amerikában az ismert művészek, tudósok vagy egyéb entellektüelek valamilyen listájára. Mintha nem lettünk volna valamennyien életveszélyben, mintha egyik ember nem olyan lenne, mint a másik! Az, hogy különbséget tesznek az értékes és az átlagember közt, végső fokon nem ahhoz hasonló-e, amikor felsőbbrendű meg alsóbbrendű emberekre osztanak bennünket?

- Mindenkit nem fogadhatnak be - feleltem.

- Nem? - kérdezte Schwarz. Nem válaszoltam. Mit lehetett erre válaszolni? Az “igen" és a “nem" egy és ugyanaz volt.

- Akkor miért nem a legelhagyatottabbakat fogadják be? -

kérdezte. - A név és érdem nélkülieket?

Megint csak nem válaszoltam. Schwarznak két amerikai vízum van a birtokában - mit akar még? Hát nem tudja, hogy Amerika csak annak ad vízumot, akiért odaát kezességet vállalnak, hogy nem lesz terhére az államnak?

A következő pillanatban megmondta. - Nem ismerek senkit odaát, de kaptam valakitől egy New York-i címet. Írtam a címre, és írtam más címekre is. Ecseteltem a helyzetünket. Aztán egy ismerősöm megmondta, hogy rosszul tettem; betegeket nem engednek be az Egyesült Államokba. Gyógyíthatatlan betegeket meg pláne nem. Helent egészségesnek kellene feltüntetnem. Helen velem volt, és a beszélgetés egy részét hallotta. Elkerülhetetlen volt: az emigránsok közt egyébről sem volt szó Marseille-ben, ebben a megbolydult méhkasban.

Azon az estén a Cannebiére közelében ültünk egy étteremben.

Szél söpört végig az utcákon. Nem voltam elcsüggedve. Reméltem, hogy találok egy emberséges orvost, aki hajlandó Helennek egészségi bizonyítványt adni. Még mindig ugyanazt a játékot játszottuk: hogy elhisszük egymásnak, hogy én semmiről sem tudok. Már írtam a lágere prefektusának, küldjön igazolást róla, hogy életveszélyben vagyunk. Találtunk magunknak egy kis szobát; én kaptam egy hétre szóló tartózkodási engedélyt, és éjszakánként egy étteremben dolgoztam feketén mint tányérmosó; volt némi pénzünk, és egy gyógyszerész tíz ampulla morfiumot adott Dubois receptjére - vagyis pillanatnyilag megvolt mindenünk, amire szükségünk volt.

Ültünk az étterem ablaka mellett, és néztük az utcát.

Megengedhettük magunknak ezt a luxust, hiszen egy hétig nem kellett bujkálnunk. Helen hirtelen rémülten összerezzent, és a kezem után kapott. Belemeredt a szeles sötétségbe. “Georg!" -

suttogta.

“Hol?"

“Ott, abban a nyitott autóban. Ráismertem. Itt hajtott el éppen előttünk."

“Biztos, hogy őt láttad?"

Bólintott.

Szinte lehetetlennek tartottam. Megpróbáltam kivenni néhány előttünk elrobogó autóban a benne ülők arcát. Nem sikerült, de ez nem nyugtatott meg.

“Miért lenne Georg éppen Marseille-ben?" - kérdeztem, és rögtön tudtam, hogy ha valahol Franciaországban tartózkodik, természetesen csakis Marseille-ben, a franciaországi emigránsok utolsó menedékhelyén lehet.

“El kell mennünk innen" - mondtam.

“Hová?"

“Spanyolországba."

“Spanyolország nem veszélyesebb még Franciaországnál is?"

Voltak olyan híresztelések, hogy a Gestapo Spanyolországban úgyszólván otthon érzi magát, és hogy ott emigránsokat tartóztattak le és szolgáltattak ki, de hát számtalan rémhír járta abban az időben, és nem lehetett valamennyinek hitelt adni.

Ismét a régi úton-módon próbálkoztam: spanyol átuta-zási vízumot próbáltam szerezni, de ezt csak annak adtak, akinek volt portugál vízuma, s az meg ismét egy másik országba szóló vízumtól függött. Aztán ott volt még a valamennyi bürokratikus okvetetlenkedés közül legtalá-nyosabb: a Franciaországból való kiutazást engedélyező vízum.

Egy este azonban szerencsénk volt. Megszólított bennünket egy amerikai. Kicsit ittas volt, és olyanvalakit keresett, akivel angolul tud beszélni. Néhány perc múlva már az asztalunknál ült, és italokkal traktált bennünket. Körülbelül huszonöt éves lehetett, és egy hajóra várt, amellyel majd visszatér Amerikába. “Miért nem jönnek velem?" - kérdezte.

Hallgattam egy pillanatig. A naiv kérdéstől mintha kettérepedt volna köztünk az abrosz. Egy másik bolygóról való ember ült az asztal másik oldalán. Az, ami az ő számára olyan természetes volt, mint az, hogy beszél, számunkra olyan elérhetetlen volt, mint a Fiastyúk. “Nincs vízumunk" - mondtam végül.

“Hát váltsák ki holnap. Marseille-ben van konzulátusunk.

Nagyon kedves emberek ülnek ott."

Ismertem azokat a kedves embereket. Félistenként viselkedtek; csak ahhoz, hogy a titkáraikkal beszélhessen az ember, órákig kellett várakozni az utcán. Később megengedték, hogy a pincében várakozzon, mivel a gestapósok túl gyakran fogtak el emigránsokat az utcán.

“Holnap odamegyek magukkal" - mondta az amerikai.

“Jó" - feleltem, de nem hittem neki.

“Igyunk rá!"

Ittunk. Elnéztem magam előtt a mit sem sejtő, üde arcot, és alig bírtam elviselni. Helen szinte áttetsző volt ezen az estén, miközben

az amerikai a Broadway fénytengeréről mesélt. Tündérmeséket egy komor városban. Elnéztem Helen arcát, miközben egymás után hangzottak el a színészek és mulatók nevei, színdarabok címei, felidézve egy város pezsgő életét, egy városét, amely még sose élt meg háborút. Nyomorúságosán éreztem magam, és mégis örültem, hogy Helen odafigyel, mert eddig valami különös, néma passzivitással ellene szegült mindennek, ami Amerikát jelentette. A kocsma cigarettafüstjében egyre jobban felélénkült az arca, nevetett, és megígérte, hogy elmegy a fiatalemberrel egy bizonyos színdarabra, amelyet az különösen szeretett. Ittunk, és tudtuk, hogy reggelre úgyis elfelejtődik az egész.

Nem felejtődött el. Az amerikai délelőtt tízkor értünk jött. Én másnapos voltam, Helen pedig egyszerűen nem akart velünk jönni.

Esett az eső. Odaértünk az emigránsok összetömörült tömegéhez.

Mint valami álomban: átkeltünk a tömegen, szétvált előttünk, mint a Vörös-tenger a fáraó izraelita emigránsai előtt. Az amerikai zöld útlevele volt a mesebeli aranykulcs, amely minden kaput nyitott.

És megtörtént a felfoghatatlan. Amikor a fiatalember meghallotta, miről van szó, hanyagul kijelentette, hogy ő hajlandó kezességet vállalni értünk. Képtelenségnek éreztem a dolgot: az amerikai túlságosan fiatal volt. Azt hittem, idősebbnek kellene lennie nálam, hogy ilyesmit megtehessen. Körülbelül egy óra hosszat maradtunk a konzulátuson. Én már hetekkel azelőtt leírtam, miért vagyunk életveszélyben, és nagy nehezen - Svájcon meg egy második és harmadik személyen keresztül - arról is sikerült igazolást kapnom, hogy Németországban lágerben voltam, és egy másikat arról, hogy Georg nyomoz utánam és Helen után, hogy visszavigyen bennünket. Azt mondták, jöjjek vissza egy hét múlva.

Az utcán a fiatal amerikai kezet rázott velem. “Klassz, hogy találkoztunk. Tessék - kotort elő egy névjegyet -, hívjon fel, ha majd odaát lesznek."

Búcsút intett, és el akart menni. “És ha történik valami? Ha szükségem lenne még önre?" - kérdeztem.

“Mi történhetne még? Minden rendben. - Nevetett. - Apám eléggé közismert személyiség. Úgy hallottam, holnap hajó indul Oranba. Szeretnék átugrani oda, mielőtt hazautazom. Ki tudja, mikor lesz rá ismét alkalmam? Okosabb megnézni, amit még lehet."

Azzal eltűnt. Körülvett vagy fél tucat emigráns, és az amerikai nevét meg a címét akarta tudni. Sejtették, mi történt, és ugyanezt szerették volna maguknak is. Amikor megmondtam nekik, hogy nem tudom, hol lakik Marseille-ben az amerikai, szidalmazni kezdtek. Pedig tényleg nem tudtam. Megmutattam nekik a névjegyet az amerikai címmel. Felírták. Megmondtam nekik, hogy nem érnek vele semmit, az amerikai Oranba készül. Kijelentették, hogy akkor majd meglesik a gőzhajónál. Felemás hangulatban értem haza. Talán mindent elrontottam azzal, hogy megmutattam a névjegyet, de hát pillanatnyilag egyszerűen nem tehettem egyebet.

Minél tovább mentem, annál kilátástalanabbnak éreztem egyébként is az egészet.

Elmondtam Helennek, mi történt. Csak mosolygott. Nagyon csöndes volt ezen az estén. A kis szobában, amelyet egy albérlőtől vettünk ki albérletbe - hiszen tudja, hogyan adták tovább szájról szájra az ilyen címeket -, fáradhatatlanul énekelt egy zöld kanárimadár, amelynek a gondozására kötelezettséget vállaltunk.

Egy idegen macska folyton odajött a szomszédos tetőkről, és'lekuporodott az ablakpárkányra, sárga szemét mereven a kanárira szegezve, amely a mennyezetről lógó drótkalitkában ült.

Hideg volt, de Helen azt akarta, hogy maradjon nyitva az ablak.

Tudtam, hogy fájdalmai vannak; ez is arra mutatott.

A ház csak későn csendesedett el. “Emlékszel még a kis kastélyra?" - kérdezte Helen.

“Csak úgy emlékszem rá, mintha valaki mesélt volna róla -

feleltem. - Mintha nem én lettem volna ott, hanem valaki más."

Rám nézett. “Lehet, hogy tényleg más volt. Mindnyájunkban több személy lakozik - mondta aztán. - Különböző személyek. És néha önállósítják magukat, és egy darabig ők uralkodnak, és az

emberből más ember lesz, egy olyan ember, akit előzőleg nem ismert. De aztán visszaváltozik régi önmagává. Vagy nem?" -

kérdezte sürgető hangon.

“Bennem sohasem lakozott több személy - jelentettem ki. - Én mindig egyhangúan ugyanaz vagyok."

Hevesen megrázta a fejét. “Mennyire tévedsz! Csak később fogsz rájönni, hogy mennyire tévedsz!"

“Hogy érted?"

“Hagyjuk ezt. Nézd azt a macskát az ablakban! Meg a gyanútlanul éneklő madarat! Hogy ujjong az áldozat!"

“Sose fogja megkaparintani a kanárit. A madár biztonságban van a kalitkájában."

Helen nevetésbe tört ki. “Biztonságban a kalitkájában - ismételte meg. - Ki akar egy kalitkában lenni biztonságban?"

Reggel felé arra ébredtünk, hogy a házmesternő szitkozódik és kiabál. Felöltöztem, és menekülésre készen kinyitottam az ajtót, de nem láttam rendőrt sehol. “Csupa vér minden! - kiabált a házmesternő. - Nem csinálhatta volna máshol? Disznóság! És most jön a rendőrség is! Hát érdemes emberségesnek lenni? Csak kihasználják az embert! Ötheti lakbérrel volt adós!"

A szűk folyosón ott szorongott a szürkületben a többi szoba valamennyi lakója, és a mellettünk levő szobába bámult. Egy hatvan év körüli nő lett öngyilkos. Felvágta a bal kezén az ereit. A vér lefolyt oldalt az ágyon. “Hívjon orvost" - mondta Lachmann, aki Frankfurtból emigrált, és Marseille-ben rózsafüzérekkel meg szentképekkel házalt.

“Orvost! - kiabált a házmesternő. - Hát nem látja, hogy órák óta halott? így jár az ember, ha a magukfajtát befogadja! Most aztán jön a rendőrség! Bár tartóztatná le magukat egytől egyig! És az ágyam...

azt ki takarítja le?"

“Mi letakaríthatjuk - mondta Lachmann. - Csak hagyja ki a rendőrséget a játékból!"

“És a lakbér? Azzal mi lesz?" -

“Összeadhatjuk - válaszolta egy piros kimonós öregasszony. -

Hová mehetnénk máshová? Legyen irgalmas!"

“Irgalmas voltam! És mi az eredménye? Csak kihasználják az embert! Ennek a nőnek is mije volt? Semmije!"

A házmesternő kutatni kezdett. A szobában az egyetlen csupasz villanykörte fakósárga fényt árasztott. A vaságy alatt egy legolcsóbb fajta vulkánfíber bőrönd hevert. A házmesternő letérdelt az ágy lábához, ahová nem folyt vér, és kikotorta alóla a bőröndöt. Kövér hátsója, amelyen megfeszült a csíkos pongyola, úgy hatott, mint egy óriási, ocsmány féregé, amely felfalni készül áldozatát. Kinyitotta a bőröndöt. “Semmi! Egypár rongy! Meg egy elnyűtt cipő!"

“Az ott mi?" - kérdezte a piros kimonós öregasszony. Lucie Löwe volt a neve, selejtes harisnyákat árult feketén, meg törött porcelánt ragasztott.

A házmesternő kinyitott egy kis skatulyát. Egy kis lánc meg egy apró köves gyűrű volt benne rózsaszínű vattába ágyazva.

“Ez arany? - kérdezte a kövér házmesternő. - Biztosan csak aranyozott!"

“Arany" - mondta Lachmann.

“Ha arany lenne, eladta volna - jelentette ki a házmesternő -, és nem kellett volna ilyesmit csinálnia."

“Nemcsak azért lesz valaki öngyilkos, mert éhezik - felelte nyugodtan Lachmann. - Ez igenis arany. Az a kis kő meg rubin.

Legalább hét-nyolcezer frankot ér."

“Ugyan már!"

“Ha akarja, eladhatom a megbízásából."

“Hogy szépen átrázzon, mi? Nem, kedvesem, engem nem fog átrázni."

A házmesternő kénytelen volt kihívni a rendőrséget. Ezt nem lehetett elkerülni. A házban lakó emigránsok ezalatt eltűntek. A legtöbben napi körútjukra indultak - a konzulátusokra, vagy eladni valamit, vagy munkát keresni -, a többiek meg a legközelebbi

templomba mentek, csak egy maradt közülük megfigyelőnek az utcasarkon. A templomok biztonságosak voltak.

Éppen misét celebráltak. Az oldalfolyosókon fekete ruhás nők kuporogtak a gyóntatószékek előtt, mint megannyi sötét kis domb.

A gyertyák egyenes lánggal égtek, orgona zúgott, és a gyertyafény megcsillant az aranykelyhen, amelyet a pap magasra emelt, s amelyben Krisztus vére volt, aki azzal váltotta meg a világot. És mit eredményezett ez a megváltás? Véres keresztes háborúkat, vallási fanatizmust, inkvizíciós kínvallatásokat, boszorkányégetéseket és eretnekek lemészárlását - és mindezt a felebaráti szeretet nevében.

“Ne menjünk inkább a pályaudvarra? - kérdeztem Helentől. - A váróteremben melegebb van, mint itt a templomban."

“Várj még egy pillanatig."

Belépett egy padba a szószék alatt, és letérdelt. Nem tudom, hogy imádkozott-e, és kihez, bennem egyszerre csak felidéződött az a nap, amikor az osnabrücki dómban vártam rá. Akkor újra megtaláltam egy embert, akit nem ismertem, és aki napról napra idegenebb és ismerősebb lett számomra. Most megismétlődött az a helyzet, csakhogy Helen - ezt éreztem - elsiklott mellőlem egy olyan szférába, amelyben már nincsenek nevek, csak sötétség és a sötétség talán ismeretlen törvényei - neki ez nem kellett, és visszajött, de már nem tartozott úgy hozzám, ahogy hinni szerettem volna, talán soha nem is tartozott úgy hozzám, mert ugyan ki tartozik valakihez, és egyáltalán mit jelent az, hogy együvétartozás, a reménytelen illúziónak ez a kispolgári szava? De valahányszor visszatért - ahogy ő nevezte a dolgot -, egy órára, egy pillanatra, egy éjszakáraj én úgy éreztem magam, mint egy könyvelő, akinek nem szabad számolnia, hanem kérdés nélkül el kell fogadnia mindazt, amit egy kóbor, szerencsétlen, szeretett és kárhozott teremtés jelent neki. Tudom, vannak erre más elnevezések is, olcsók, meggondolatlanok és elítélőek - ezek azonban alighanem más körülményekre valók, olyan emberek számára, akik azt hiszik, hogy önző törvényeik Isten

fogadalmi táblái. A magány társakat keres, és nem kérdezi, ki a társ.

Aki ezt nem tudja, az soha nem volt magányos, csak egyedülálló.

“Miért imádkoztál?" - kérdeztem, de rögtön meg is bántam.

Különös pillantást vetett rám. “Az amerikai vízumért" - felelte aztán, és én tudtam, hogy hazudik. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy éppen az ellenkezőjéért imádkozott, mert mindig újra és újra éreztem a passzív ellenállást, amelyet az utazással szemben tanúsított. “Amerika? - kérdezte egy éjszaka. - Mit akarsz te Amerikában? Minek olyan messzire futni? Amerikában ismét lesz egy másik Amerika, ahová el kell menned, aztán ismét egy új idegenség, te ezt nem látod?" Nem vágyott többé semmi újra. Már nem hitt semmiben. A benne burjánzó halál nem akart tovább futni.

Úgy uralkodott rajta, mint az élveboncoló, aki figyeli, mi történik, ha egy szervet, aztán még egyet, egy sejtet, aztán még egyet átalakít és elpusztít. A betegség szörnyű álarcos játékot játszott vele, mint ahogy annak idején mi játszottuk a kastélyban a kosztümökbe öltözve azt az ártatlan játékot; a keskeny koponyából néha egy olyan ember nézett rám villogó szemekkel, aki gyűlölt, néha egy olyan, aki vigasztalanul alázatos volt, néha egy iszonyúan vakmerő

játékos, néha meg egy nő, aki nem volt semmi más, csak sóvárgás és kétségbeesés, de aztán mindig újra és újra az az ember, akinek rajtam kívül már nincs senkije, akihez a sötétségből visszatérhet, s aki ezért hálás, miközben szorongással teli és mégis félelem nélkül borzong az elmúlástól.

Jött a megfigyelő, és jelentette, hogy a rendőrség elment.

“A múzeumba kellett volna mennünk - mondta Lachmann -, ott fűtenek."

“Itt is van múzeum?" - kérdezte egy púpos fiatalasszony, akinek a férjét elfogták a csendőrök, és már hat hete várt rá.

“Természetesen."

Kénytelen voltam a halott Schwarzra gondolni. “Menjünk a múzeumba?" - kérdeztem Helentől.

“Most nem. Menjünk vissza."

Nem akartam, hogy még egyszer lássa a halott nőt, de nem lehetett lebeszélni róla. Mire visszaértünk, a házmesternő már megnyugodott. Talán már fel is becsültette a láncot meg a gyűrűt.

“Szegény asszony - mondta. - Most már neve sincs."

“Hát nem volt semmiféle papírja?"

“Volt egy menlevele. A többiek elvették, mielőtt megjött a rendőrség, és gyufával sorsot húztak, ki kapja meg. Az a kis vörös hajú nő nyerte el."

“Aha, persze. Hiszen annak sincs semmiféle papírja. A halott biztosan helyeselné."

“Akarják megnézni?"

“Nem" - mondtam én.

“De igen" - mondta Helen.

Vele mentem. A halott nő teljesen kivérzett. Amikor felértünk, két emigráns nő volt mellette, mosdatták. Éppen megfordították, akár egy fehér deszkát. A haja lelógott a padlóra.

“Ki innen!" - sziszegte felém az egyik nő.

Kijöttem. Helen bent maradt. Egy idő múlva visszamentem érte.

Egyedül állt a szűk kis kamrában az ágy lábánál, és a beesett, falfehér arcot bámulta mereven. A halott egyik szeme nem volt teljesen lehunyva. “Gyere már" - mondtam.

“Szóval így néz ki utána az ember - suttogta Helen. - Hol fogják eltemetni?"

“Nem tudom. Ott, ahová a szegényeket temetik. Ha kerül valamibe, a házmesternő majd gyűjtést rendez."

Helen nem felelt semmit. A nyitott ablakon beáramlott a hideg levegő. “Mikor fogják eltemetni?" - kérdezte.

“Holnap vagy holnapután. Lehet, hogy még boncolni is elviszik."

“Miért? Nem hiszik el, hogy megölte magát?"

“Már hogyne hinnék."

Feljött a házmesternő. “Holnap elviszik valamelyik klinikára, és felboncolják. A fiatal orvosok az ilyen hullákon tanulnak operálni.

Neki már úgyis mindegy, és igy legalább nem kerül semmibe.

Akarnak egy csésze kávét?"

“Nem" - mondta Helen.

“Nekem muszáj innom egyet - mondta a házmesternö. - Hát nem furcsa,

mennyire

felizgatja

az

embert

a

dolog?

Pedig

mindnyájunknak meg kell halnunk."

“Igen - mondta Helen. - De egyikünk se akarja elhinni."

Éjszaka felébredtem. Helen ült az ágyban, s mintha hallgatózott volna. “Te is érzed?" - kérdezte.

“Mit?"

“A halottat. Érezni a szagát. Csukd be az ablakot."

“Nem érezni semmit, Helen. Nem megy az olyan gyorsan."

“Érezni."

“Talán az ágak szagát érzed." Az emigránsok ugyanis gyűjtést rendeztek, és beállítottak a halotthoz egypár babérágat meg egy szál gyertyát.

“Minek kellett betenni hozzá azokat az ágakat? Holnap feldarabolják, bedobják a darabjait egy vödörbe, és eladják mint állatoknak való hulladékhúst."

“Nem adják el. A felboncolt hullákat elhamvasztatják vagy eltemettetik" - jelentettem ki, és átkaroltam Helent. Elhúzódott.

“Nem akarom, hogy feldaraboljanak" - mondta.

“Ugyan miért darabolnának fel?"

“Ígérd meg, hogy nem hagysz feldarabolni" - mondta, mintha nem is hallott volna.

“Azt könnyen megígérhetem."

“Csukd be az ablakot. Megint érzem."

Felkeltem, és becsuktam az ablakot. Odakint fényes holdvilág volt, és a macska az ablakpárkányon kuporgott. Fújtatott, és leugrott, mikor az ablakszárny hozzáért. “Mi volt az?" - kérdezte mögöttem Helen.

“A macska."

“Látod? Ő is érzi."

Megfordultam. “Az a macska minden éjszaka itt ül, és lesi, hogy a kanári kijöjjön a kalitkájából. Aludj tovább, Helen. Álmodtál.

Tényleg semmit sem érezni a másik szobából."

“Akkor az én szagom érzik?"

Rámeredtem. “Itt senkinek a szaga se érzik, Helen. Álmodtál."

“Ha nem a halotté, csakis az enyém lehet. Elég a hazudozásból!"

- csattant fel hirtelen élesen.

“Istenemre mondom, Helen, senkinek a szaga se érzik! Ha érzik valami, az csakis fokhagymaszag lehet. Az alattunk levő étteremből.

- Fogtam egy kis üveg kölnit - akkor éppen azzal kereskedtem, persze feketén -, és szétspricceltem néhány cseppet. - így, most üde a levegő."

Még mindig egyenes derékkal ült az ágyban. “Szóval te is elismered - mondta. - Különben nem spriccelted volna szét a kölnit."

“Nincs itt semmi elismernivaló. Csak azért csináltam, hogy megnyugtassalak."

“Tudom, hogy azt hiszed - felelte. - Azt hiszed, az én szagom érzik. Úgy, mint azé a nőé mellettünk. Ne hazudj! Látom a tekinteteden, már rég látom! Azt gondolod, nem érzem, hogy nézel engem, amikor azt hiszed, hogy nem látom? Tudom, hogy undorodsz tőlem, tudom, látom, érzem nap mint nap! Tudom, mit hiszel! Nem hiszed, amit az orvosok mondanak. Te valami egész mást hiszel, és azt gondolod, hogy érzed is, és undorodsz tőlem!

Miért nem vagy őszinte, miért nem mondod meg?"

Egy darabig meg se moccantam. Mondja csak el, ha van még valami mondanivalója. De Helen hallgatott. Éreztem, hogyan remeg. Csak ült az ágyban a homályban, a karjára támaszkodva, ívben előrehajolva, sápadtan, üregeiben tágra nyílt szemekkel, erősen kifestett szájjal - néhány napja lefekvés előtt is kirúzsozta -, és rám meredt, mint egy sebzett állat, amely rám akar ugrani.

Sokáig tartott, amíg megnyugodott. Végül is bekopogtam az első

emeleten Baumhoz, és vettem tőle egy lapos üveg konyakot. Ültünk az ágyon, ittunk, és vártuk a reggelt. A halottszállítók korán jöttek.

Hallottuk, hogyan trappolnak fel nehéz bakancsukban a lépcsőn. A hordágy a keskeny folyosón nekiütődött a falaknak. A vékony falon, ha tompán is, de még a viccelődésük is áthallatszott. Egy óra múlva megjöttek az új bérlők.

17

- Néhány napig konyhai eszközökkel, bádogreszelőkkel, késekkel, zöldségszeletelőkkel meg egyéb apróságokkal házaltam, amikhez nem kellett gyanús bőrönd. Két ízben a szokottnál korábban értem haza, és nem találtam a szobánkban Helent. Vártam és nyugtalan lettem. De a házmesternő azt mondta, hogy Helent nem vitte el senki. Ő maga ment el hazulról néhány órája. Ez már máskör is megtörtént.

Késő este jött haza. Zárkózott volt az arca. Nem nézett rám. Nem tudtam, mitévő legyek. De ha nem kérdezem meg, hogy merre járt, még különösebb lett volna, mint ha megkérdezem. Ezért inkább megkérdeztem: “Hol voltál, Helen?"

“Sétáltam" - felelte.

“Ilyen időben?"

“Igen, ilyen időben. Ne ellenőrizz!"

“Nem ellenőrizlek - mondtam. - Csak aggódtam, hogy elfogott a rendőrség."

Keserűen felnevetett. “Engem már nem fog el a rendőrség."

“Bárcsak hinni tudnám.”

Rám meredt. “Ha tovább faggatsz, ismét elmegyek. Hát nem érted? Nem bírom elviselni, hogy folyton figyeljenek! Az utcán a házak nem figyelnek! Számukra közömbös vagyok. És közömbös vagyok a mellettem elhaladó embereknek is. Ők nem faggatnak, és nem figyelnek!"

Rájöttem, mire gondol. Odakint senki sem tudta róla, hogy beteg. Odakint nem páciens volt, csak egy nő. És ő csak egy nő akart

maradni. Élni akart. Páciensnek lenni pedig azt jelentette számára, hogy lassan haldoklik.

Éjszaka sírt álmában. Reggelre mindent elfelejtett. A félhomály volt az, amit nem bírt elviselni. Úgy telepedett szorongó szívére, mint valami mérgező pókháló. Észrevettem, hogy egyre több kábítószer kell neki. Megkérdeztem Lewisohnt, aki korábban orvos volt, és most horoszkópokkal házalt. Azt mondta, hogy már régóta semmi egyéb nem segítene rajta. Ugyanezt mondta annak idején Dubois is.

Ettől kezdve mind gyakrabban jött haza későn. Rettegett tőle, hogy esetleg faggatni fogom. Nem tettem. Egyszer, amikor egyedül voltam otthon, egy csokor rózsa érkezett. Elmentem hazulról, s mire visszatértem, a csokor eltűnt. Helen inni kezdett. Voltak, akik szükségesnek tartották közölni velem, hogy bárokban látták, nem egyedül. Én az amerikai konzulátusba vetett reményembe kapaszkodtam. Most már engedélyem volt rá, hogy az előszobában várakozzam. De múltak a napok, és nem történt semmi.

Aztán elfogtak. A konzulátustól húsz méterre hirtelen kordont vont a rendőrség. Én így is megpróbáltam eljutni a konzulátusra, de éppen ez tett gyanússá. Aki a konzulátus épületében volt, megmenekült. Láttam, hogy Lachmann eltűnik az ajtóban, nekilódultam, áttörtem a kordonon, de az egyik csendőr elgáncsolt.

“Azt a fickót mindenesetre - szólalt meg egy mosolygós, civil ruhás férfi. - Feltűnően sietős a dolga." Megvizsgálták a papírjainkat.

Hatunkat őrizetbe is vettek. Aztán a rendőrség visszavonult, és hirtelen körülvett bennünket egy csomó civilruhás. Betuszkoltak egy csukott teherautóba, és egy külvárosi házba szállítottak, amely meglehetősen magánosán állt egy kert közepén. Úgy hangzik, mint egy rossz film - mondta Schwarz.

- De hát nem olyan volt-e az utolsó kilenc év mindvégig, mint egy giccses, véres film?

- A Gestapo volt? - kérdeztem.

Schwarz bólintott. - Ma már szinte csodának tűnik, hogy nem fogtak el már előbb. Megtudtam, hogy Georg nem hagyott fel a keresésünkkel. Ezt a mosolygós fiatalember adta értésemre, amikor elvették a papírjaimat. Sajnos, köztük volt Helen útlevele is. Mindig magammal vittem a konzulátusra. “Végre a kezünkben van az egyik halacskánk - mondta a fiatalember. - Hamarosan a kezünkben lesz a másik is. - Elmosolyodott, es gyűrűkkel teli kezével az arcomba vágott. - Nem ez a véleménye magának is, Schwarz?"

A gyűrűi nyomán kiserkent az ajkamból a vér. Letöröltem. Még két civil ruhás férfi volt a szobában. “Nem akarja esetleg inkább önként közölni velünk a címet?" - kérdezte a mosolygó fiatalember.

“Nem tudom - feleltem. - Magam is a feleségemet keresem. Egy héttel ezelőtt összevesztünk, és ő faképnél hagyott."

“Összevesztek? Ezt a disznóságot! - A fiatalember ismét az arcomba vágott. - Tessék, büntetésül!"

“Himbáltassuk meg, főnök?" - kérdezte az egyik a mögöttem álló pribékek közül.

A lányos arcú fiatalember elmosolyodott. “Magyarázza el neki, hogy mi az, Möller."

Möller elmagyarázta. Telefondrótot kötnek a nemi szervem köré, és annál fogva hintáztatnak meg.

“Vagy már ismeri? - kérdezte a fiatalember. - Hiszen már volt lágerben."

Még nem ismertem. “Az én találmányom - mondta. - De kezdetnek csinálhatjuk egyszerűbben is. Olyan szorosan elköthetjük a csingilingijét, hogy egy csöpp vér se folyik rajta keresztül. Mit gondol, hogy fog ordítani egy óra múlva? És hogy aztán szép csendben maradjon, teletömjük fűrészporral a szájacskáját."

Furcsán üveges, világoskék szeme volt. “Sok jobbnál jobb ötletünk van - folytatta. - Tudja, mi mindent lehet egy kis tűzzel csinálni?"

A két pribék nevetett.

“Például egy vékony, izzó dróttal - mondta a fiatalember. - Ha lassan bedugjuk a fülébe, vagy feldugjuk az orrlyukába, majd meglátja, hogy mi mindent el tudunk érni, fekete Schwarz! Az a szép, hogy ilyen korlátlanul a rendelkezésünkre áll, hogy kísérletezhessünk."

Keményen a lábamra taposott. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a parfümjét. Nem mozdultam. Tudtam, hogy céltalan lenne ellenállást kifejtenem, és még céltalanabb megjátszanom a bátor embert. Kínzóimnak az okozná a legnagyobb örömet, ha egy bátor embert törhetnének meg. Ezért aztán a következő ütésre - egy sétapálcával ütött meg - nyögtem egyet, és összeestem. Röhögés volt rá a válasz. “Élessze fel, Möller" - mondta gyengéd hangon a fiatalember.

Möller megszívta a cigarettáját, fölém hajolt, és a szemhéjamhoz tartotta. Olyan fájdalmat éreztem, mintha parazsat öntött volna a szemembe. A három ember nevetett. “Állj fel, fiacskám" - mondta a mosolygós.

Szédelegve feltápászkodtam. Alig egyenesedtem ki, ismét az arcomba vágott. “Ezek csak bemelegítő gyakorlatok - magyarázta. -

Hiszen ráérünk. Nem fog gyorsan meg-dögleni, Schwarz. Ha még egyszer szimulálni mer, csodálatos meglepetésben lesz része.

Négykézláb fog a levegőbe repülni."

“Nem szimulálok - feleltem. - Súlyos szívbajom van. Lehet, hogy a legközelebbi alkalommal már nem állok fel, akármit csinálnak."

A mosolygós a pribékekhez fordult. “Szívbajos a pubikánk.

Higgyük el neki?"

Még egyszer az arcomba vágott, de éreztem, hogy nem maradtak hatás nélkül a szavaim. Holtan nem adhatott át Georgnak. “Még mindig nem jutott az eszébe az a cím? - kérdezte. -

Egyszerűbb, ha most mondja meg, mint később, amikor egyetlen foga sem lesz."

“Nem tudom. Bárcsak tudnám."

“Hősies a pubikánk. Igazán hősies! Kár, hogy rajtunk kívül senki se láthatja."

Addig rugdalt, amíg bele nem fáradt. A földön feküdtem, s csak az arcomat meg a nemi szervemet próbáltam védeni. “Úgy -

mondta végül. - És most bezárjuk a pubikát a pincébe. Aztán megvacsorázunk, és utána kezdődik csak az igazi mulatság.

Gyönyörű éjszakai muri lesz!"

Ez mind nem volt újság számomra. Ugyanúgy hozzátartozott a fausti ember kultúrájához, mint Goethe és Schiller, és a németországi lágerben már keresztülmentem rajta. De magammal hordtam a mérget; csak felületesen motoztak meg, és nem találták meg. És magammal hordtam egy

dugódarabkába illesztett borotvapengét is, a nadrágom hajtókájába néhány öltéssel bevarrva. Azt sem fedezték fel.

Feküdtem a sötét pincében. Különös, hogy ilyen helyzetekben kezdetben nem is annyira az ad okot a kétségbeesésre, ami vár az emberre, hanem az, hogy olyan ostoba volt, és hagyta elfogni magát.

Lachmann látta, hogyan kaptak el. Nem tudhatta ugyan, hogy a Gestapo kezére kerültem, mivel látszólag a francia rendőrség hajtotta végre az akciót - de ha legkésőbb egy nap múlva nem térek haza, Helen meg fog próbálni a rendőrségen keresztül elérni, és valószínűleg megtudja, hogy ki tart őrizetben. És akkor eljön. A kérdés az volt, hogy a mosolygós ezt akarja-e megvárni.

Feltételeztem, hogy sürgősen tájékoztatni fogja Georgot. És ha Georg Marseille-ben van, nyilván még az este folyamán elővesz.

Marseille-ben volt. Helen jól látta. Eljött és elővett. A részletekről inkább nem beszélek. Ha elájultam, vízzel fellocsoltak. Aztán visszahurcoltak a pincébe. Csak azért tudtam elviselni, ami történt, mert nálam volt a méreg. Szerencsére Georgnak nem volt türelme a rafinált kínzásokhoz, amelyeket a mosolygós kilátásba helyezett, de a maga módján ő sem csinálta rosszul a dolgot.

- Éjszaka még egyszer eljött - folytatta Schwarz. - Szétterpesztett lábbal ült előttem egy sámlin - annak az abszolút hatalomnak a jelképeként, amelyről a tizenkilencedik században azt hittük, hogy régen legyőztük, s amely mégis a huszadik század ismertetőjele lett

- talán éppen azért. Ezen a napon a Gonosz két megtestesülésével találkoztam: a mosolygóssal és Georggal, az abszolút Gonosszal és a brutális Gonosszal. Ha lehet még egyáltalán különbséget tenni köztük, kettejük közül a mosolygós volt a rosszabb. Ő élvezetből kínzott, a másik meg azért, hogy keresztülvigye az akaratát. Én közben kigondoltam egy tervet. Ki kellett jutnom valahogyan a házból. Ezért úgy tettem, mikor Georg ott ült előttem, mintha teljesen megtörtem volna. Kijelentettem, hogy hajlandó vagyok mindent megmondani, ha megkímél. Olyan önelégülten és megvetően vigyorgott, mint az olyan ember, aki soha nem volt hasonló helyzetben, ezért aztán azt hiszi, ő kiállná, mint a mesekönyvek hősei. Pedig ez a típus sohasem állja ki.

- Tudom - mondtam. - Hallottam üvölteni egy Gestapo-tisztet, mikor összezúzta a hüvelykujját, miközben egy vaslánccal agyonvert valakit. Az, akit agyonvert, hallgatott.

- Georg belém rúgott - mondta Schwarz. - “Úgy, szóval még feltételeket is akarsz szabni, mi?" - kérdezte.

“Nem szabok semmiféle feltételt - feleltem. - De ha visszaviszi Helent Németországba, ismét megszökik vagy öngyilkos lesz."

“Hülyeség!" - fújtatott Georg.

“Helen számára az élet meglehetősen közömbös -mondtam. -

Tudja, hogy rákja van, és gyógyíthatatlan."

Rám meredt. “Hazudsz, te dög! Valami női baja van, nem rákja!"

“Rákja van. Akkor jöttek rá, amikor először operálták meg Zürichben. Már akkor is túl késő volt. Meg is mondták neki."

“Ki mondta meg?"

“Az orvos, aki operálta. Helen akarta tudni."

“Ilyen egy disznót! - bömbölt Georg. - De majd elkapom azt a gazembert is! Svájcból egy éven belül Németországot csinálunk!

Hogy ilyen szörnyeteg legyen valaki!"

“Én szerettem volna, hogy Helen visszamenjen - mondtam. - Ő

nem volt hajlandó. De azt hiszem, visszamenne, ha azt mondanám neki, hogy szakítanunk kell."

“Nevetséges."

“Olyan undorítóan tudnám csinálni, hogy egész életére meggyűlölne" - mondtam.

Láttam, hogyan dolgoznak Georg agyában a gondolatok.

Feltámaszkodtam a kezemre, úgy figyeltem őt. Még a fejem is megfájdult, annyira igyekeztem rákényszeríteni az akaratomat.

“Hogyan?" - kérdezte végül.

“Fél, hogy ha megtudják, mi a baja, megutálják. Ha azt mondanám neki, hogy utálom, örökre végezne velem "

Georg fontolóra vette a dolgot. Minden egyes gondolatát követni tudtam. Belátta, hogy ez a javaslat a legelőnyösebb számára. Hiszen még ha kínzással kiszedi is belőlem Helen címét, Helen csak még jobban meggyűlöli. Ha viszont én viselkedem Helennel szemben aljasul, engem fog meggyűlölni, és ő a megmentőjeként léphet fel:

“Hát nem ezt mondtam neked mindig?"

“Hol lakik?" - kérdezte.

Megadtam neki egy hamis címet. “A háznak fél tucat kijárata van - tettem hozzá -, a pincén keresztül könnyen kimenekülhet a környező utcákra, ha jön a rendőrség. Ha egyedül megyek, nem fog elmenekülni."

“Vagy ha én megyek egyedül" - jelentette ki Georg.

“Azt hinné, hogy megölt. Méreg van nála."

“Blabla!"

Vártam. “És mit akarsz cserébe?" - kérdezte Georg.

“Hogy engedjen futni."

Elmosolyodott egy másodpercre. Mintha egy vadállat mutatta volna ki a fogait. Rögtön tudtam, hogy sohase engedne szabadon.

“Rendben van - mondta aztán. - Együtt megyünk, nehogy valami trükkel próbálkozz. Előttem fogod megmondani neki!"

Bólintottam. Felállt. “Gyerünk! Ott a csap, mosakodj meg!"

“Magammal viszem" - szólt oda az egyik pribéknek, aki egy agancsokkal díszített szobában lebzselt. A pribék tisztelgett, és kinyitotta az ajtót, amelyik előtt Georg kocsija állt. “Ide ülsz mellém!" - mondta Georg. - Ismered az utat?"

“Innen nem. Csak a Cannebiére-től."

Belehajtottunk a szeles, hideg éjszakába. Előzőleg azt reméltem, hogy ha az autó kénytelen lesz lelassítani vagy megállni valahol, kivethetem magam a kocsiból. Csakhogy Georg kulcsra zárta a mellettem levő ajtót. Segítségért, kiáltani nem lett volna semmi értelme. Egy német kocsiból kiabáló embernek senki sem jött volna a segítségére. És mielőtt másodszor is segítségért kiálthattam volna a csukott ablakú limuzinból, Georg félholtra vert volna.

“Reménykedj, ember, hogy igazat mondtál - morogta. - Mert ha nem, elevenen megnyúzlak és borsban meghempergetlek."

Magamba roskadva kuporogtam az ülésen, s amikor a kocsi egyszer hirtelen fékezett, mert majdnem nekiment egy kivilágítatlan kordénak, szándékosan előreestem. “Ne játszd meg az ájulást, te gyáva!" - förmedt rám Georg.

“Gyenge vagyok" - mondtam, és lassan kiegyenesedtem.

“Pipogya fráter!"

De már fel szakítottam nadrágom hajtókáján az öltést. A második fékezésnél sikerült megfognom a borotvapengét, a harmadiknál pedig - amikor belevertem a fejem a szélvédő üvegébe

- a kocsi sötétjében a markomba szorítottam.

Schwarz felpillantott. Verítékfátyol borította a homlokát. -

Sohase engedett volna szabadon - mondta. - Ugye, maga se hiszi?

- Persze hogy nem.

- Az egyik kanyarban amilyen hangosan és élesen csak tudtam, felkiáltottam: “Vigyázat! Balra!"

A váratlan felkiáltás megtette a hatását, mielőtt még Georg észbe kapott volna. Automatikusan balra kapta a fejét, fékezett, és a keze megfeszült a kormányon. Rávetettem magam. A dugóba illesztett penge nem volt nagy, de oldalt a nyakát találtam el vele, és végighasítottam a légcsöve fölött. Elengedte a kormánykereket, és a torkához kapott. Aztán mint a zsák esett neki a bal oldali ajtónak, karjával egyenesen a kilincsre, s a kilincs engedett. A kocsi megfarolt, és belerohant az útszéli bokrokba. Az ajtaja kivágódott, és Georg kiesett. Erősen vérzett és hörgött.

Én is kimásztam utána, és füleltem. Zúgó csend vett körül, s ebben a csendben a motor szinte bömbölt. Leállítottam. A csend olyan volt, mintha a szél zúgna. A vér zúgott a fülemben. Georgot figyeltem, és a dugóba illesztett pengét kerestem. A kocsi hágcsóján csillant meg. Magamhoz vettem és vártam. Nem tudtam, nem ugrik-e fel hirtelen Georg, de aztán láttam, hogy ráng néhányat a lába, és mozdulatlanná dermed. Eldobtam a pengét, de aztán megint felvettem és belenyomtam a földbe. Eloltottam a kocsi lámpáit, és füleltem. Csend volt. Előzőleg nem gondolkoztam azon, hogyan lesz tovább. Most gyorsan kellett cselekednem. Minden óra számított, amennyivel később fedezik fel, hogy mit tettem.

Levetkőztettem Georgot, és minden holmiját batyuba kötöttem.

Aztán beráncigáltam a hullát a bokrok közé. El fog tartani egy darabig, amíg ott felfedezik, gondoltam, aztán még egy darabig, amíg meg tudják állapítani, hogy kicsoda. Talán szerencsém lesz, és egyszerűen meggyilkolt ismeretlennek könyvelik el. Kipróbáltam a kocsit. Nem történt semmi baja. Visszatoltam az útra. Okádtam. A kocsiban találtam egy zseblámpát. Véres volt az ülés is, meg az ajtó is. De mind a kettőt bőrhuzat borította, könnyen le lehetett tisztítani. Egy vizesárok mellett tisztítottam le, Georg ingével.

Lemostam

a

hágcsót

is.

Ismételten

végigvilágítottam

a

zseblámpával a kocsit, és tisztára töröltem. Aztán magam is megmosakodtam, és beültem a kocsiba. Undorító volt Georg

helyére ülni; az volt az érzésem, hogy a nyakamba ugrik a sötétből.

Elindultam.

A kocsival a háztól bizonyos távolságra, egy mellékutcában álltam meg. Most esett az eső. Átvágtam az utcán, és mély lélegzetet vettem. Lassanként tudatára ébredtem, mennyire fáj a testem.

Megálltam egy üzlet előtt, amelyben halat árultak, mert megláttam oldalt a kirakatában egy tükröt. A megvilágítatlan tükör sötét ezüstjében nem sokat láthattam, de annyit igen, hogy az arcom dagadt és véres. Mélyen belélegéztem a nyirkos levegőt. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy délután itt voltam, olyan hosszú idő telt el azóta.

Sikerült észrevétlenül elosonnom a házmester fülkéje előtt. Már aludt, s csak dünnyögött valamit. Ha meglát, se talált volna benne semmi rendkívülit, hogy későn jövök haza. Felsiettem a lépcsőn.

Helen nem volt otthon. Rámeredtem az ágyra meg a szekrényre.

A kanári felébredt a világosságra, és énekelni kezdett. A macska megjelent az ablakban, és izzó szemekkel meredt a szobába, mint egy elkárhozott lélek. Vártam egy ideig. Aztán leosontam Lachmann ajtajához, és halkan bekopogtam.

Rögtön felébredt. A szökevényeknek könnyű az álmuk. “Maga az..." - kezdte, rám nézett és elhallgatott.

“Mondott valamit a feleségemnek?" - kérdeztem.

A fejét rázta. “Nem volt itthon. Még egy órával ezelőtt se."

“Hála istennek."

Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

“Hála istennek - ismételtem meg. - Akkor valószínűleg nem fogták el. Egyszerűen csak elment sétálni."

“Egyszerűen csak elment sétálni - ismételte meg Lachmann.

Aztán megkérdezte: - Mi történt magával?"

“Kihallgattak. Megszöktem."

“A rendőrségtől?"

“A Gestapótól. Elmúlt. Aludjon tovább."

“Tudja a Gestapo, hogy hol lakik?"

“Akkor nem lennék itt. Holnap korán reggel el is megyek innen."

“Egy pillanat! - Lachmann előkotort néhány szentképet meg rózsafüzért. - Tessék, vigye ezeket magával. Néha csodás hatásuk van. Hirsch ezeknek köszönheti, hogy átcsempészték a határon. A Pireneusokban nagyon vallásos a nép. Ezeket a holmikat maga a pápa áldotta meg."

“Igazán?"

Elmosolyodott. Csodaszép volt a mosolya. “Ha megmentenek bennünket, talán maga az Isten áldotta meg őket. Viszontlátásra, Schwarz."

Visszamentem a szobánkba, és nekiláttam összecsomagolni a holminkat. Nagyon üresnek éreztem magam, de feszült voltam, akár a dob, amelyben belül nincs semmi. Helen fiókjában felfedeztem egy kis köteg levelet. Láttam, hogy poste restante küldték őket Marseille-be. Nem gondoltam semmire, beletettem őket a bőröndjébe. Megtaláltam a Párizsból való estélyi ruhát is, azt is betettem. Aztán leültem a mosdókagyló elé, és a vízbe dugtam a kezem. Megégett körmeim fájtak. Ha levegőt vettem, fájt a lélegzés is. Néztem a vizes háztetőket, és nem gondoltam semmire.

Végre meghallottam Helen lépteit. Úgy állt meg az ajtóban, mint egy feldúlt, szépséges kísértet. “Mit csinálsz te itt? - Nem tudott semmiről. - Mi van veled?"

“El kell mennünk, Helen - mondtam. - Most rögtön."

“Georg?"

Bólintottam. Elhatároztam, hogy olyan keveset mondok el neki, amilyen keveset csak lehet.

“Mi történt veled?" - kérdezte rémülten, mikor közelebb jött.

“Letartóztattak. Megszöktem. Keresni fognak."

“El kell mennünk?"

“Most rögtön."

“Hová?"

“Spanyolországba."

“Hogyan?"

“Ameddig lehet, autóval. El tudsz készülni?"

“Igen."

Megtántorodott. “Fájdalmaid vannak?"

Bólintott. Ki áll ott az ajóban, gondoltam. Ki az? Idegennek éreztem. “Vannak még ampulláid?" - kérdeztem.

“Nem sok."

“Majd beszerzünk még néhányat."

“Menj ki egy pillanatra" - mondta.

Kinn álltam a folyosón. Résnyire kinyíltak az ajtók, s a résekben lemurszemü arcok jelentek meg. Törpe Polüphémoszok arcai, akiknek csak egyetlen szemük és ferde szájuk volt. Lachmann hosszú, szürke alsónadrágban sáska módjára osont fel a lépcsőn, és a kezembe nyomott egy fél üveg konyakot. “Szükségük lehet rá -

suttogta. - V. S. O. P!"

Rögtön ittam egy nagy kortyot.

“Van pénzem - mondtam. - Tessék! Adjon még egy egész üveggel."

Amikor magamhoz vettem Georg levéltárcáját, sok pénzt találtam benne. Csak egy másodpercig foglalkoztatott a gondolat, hogy eldobom. Megtaláltam nála az útlevelét is, Helenével meg az enyémmel együtt. Mind a három a zsebében volt.

Georg ruháit batyuba kötöttem, a batyuba egy követ is tettem, és a kikötőben bedobtam a vízbe. Az útlevelet a zseblámpa világánál gondosan

megnéztem,

aztán

Gregoriushoz

hajtottam,

és

felébresztettem. Megkértem, hogy cserélje ki Georg fényképét az enyémre. Először rémülten tiltakozott. Emigránsok útleveleinek a hamisításával foglalkozott, és munkája közben igazságosabbnak érezte magát Istennél, akit az egész slamasztikáért felelősnek tartott

- de magas rangú Gestapo-tisztviselő útlevele még sohasem volt a kezében. Megmagyaráztam neki, hogy művét nem kell ellátnia az aláírásával, mint egy festőművésznek. A későbbiekben csak én leszek érte felelős, róla senki se fog megtudni semmit.

“És ha megkínozzák?"

Eléje tartottam a kezem, és az arcomra mutattam. “Egy óra múlva elutazom - mondtam. - Ilyen arccal mint emigráns tíz kilométerre se jutok. Márpedig feltétlenül át kell jutnom a határon.

Ez az egyetlen lehetőségem. Itt az útlevelem, fényképezze ki belőle az arcképem, és ragassza a másolatot a Gestapo-útlevélben levő

fénykép helyébe. Mibe kerül? Van pénzem." Gregorius belement.

Lachmann már hozta is a második üveg konyakot. Kifizettem neki, és visszamentem a szobánkba. Helen az éjjeliszekrény mellett állt. A fiók, amelyben előzőleg a levelek hevertek, ki volt húzva.

Belökte, és egészen közel jött hozzám. “Georg csinálta ezt veled?" -

kérdezte.

“Egy egész konzorcium" - feleltem.

“Legyen átkozott! - Az ablakhoz lépett. A macska leugrott.

Helen kinyitotta az ablakot. - Legyen átkozott! -ismételte meg olyan szenvedélyes hangon, és olyan meggyőződéssel, mintha valamilyen misztikus rituálét olvasna rá. - Legyen átkozott egész életére, örökre..."

Megfogtam ökölbe szorított kezét, és elhúztam az ablaktól. “El kell mennünk innen."

Lementünk a lépcsőn. Minden ajtóból tekintetek követtek. Egy szürke kar intett. “Schwarz! Ne vigyen magával hátizsákot. A csendőrök elsősorban a hátizsákokra fenik a fogukat. Van egy olcsó műbőr kofferem, nagyon sikkes..."

“Köszönöm - feleltem. - Nincs szükségem többé hátizsákra. Csak szerencsére."

“Szorítunk."

Helen ment elöl. Hallottam, hogy a kapu előtt egy ázott kurva azt tanácsolja neki, maradjon otthon, az eső tönkretette az üzletet.

Remek, gondoltam; számomra az volt a jó, ha minél üresebbek az utcák. Helen meghökkent, mikor meglátta az autót. “Lopott kocsi -

mondtam. - Olyan messze kell jutnunk vele, amilyen messze csak lehet. Szállj be."

Még sötét volt. Az eső patakokban folyt alá a szélvédő üvegén.

Ha maradt még vér a hágcsón, lemosta. Kicsit távolabb parkoltam le a háztól, amelyikben Gregorius lakott. “Állj oda az alá" - mondtam Helennek, és egy horgászfelszereléseket árusító üzlet üveg előtetejére mutattam.

“Nem maradhatok a kocsiban?"

“Nem. Ha jönne valaki, tégy úgy, mintha strichelnél. Rögtön visszajövök."

Gregorius elkészült a munkával. Félelmét már felváltotta a művész büszkesége. “A nehézséget az egyenruha jelentette -

mondta. - Hiszen magán civil ruha van. Nézze csak. Egyszerűen levágtam a pasas fejét."

Kiszedte az útlevélből Georg fényképét, kivágta belőle a fejét és a nyakát, az egyenruhát ráhelyezte az én fényképemre, és a montázst lefotografálta. “Schwarz Obersturmbannführer - mondta büszkén. A fényképet már meg is szárította, és beragasztotta az útlevélbe. - A pecsét csak nagyjából sikerült. De ha alaposan megvizsgálják az útlevelet, maga úgyis elveszett ember - még akkor is, ha a pecsét valódi lenne. Tessék, itt a régi útlevele sértetlenül."

Ideadta a két útlevelet és Georg fényképének a maradványait.

Miközben lementem a lépcsőn, apró darabokra téptem a fényképet, és a darabokat az utcán beledobtam a kanálisba ömlő vízbe.

Helen várt. Előzőleg ellenőriztem a kocsit, a tank tele volt. Ha minden jól megy, gondoltam, a benne levő benzinnel átjuthatok a határon. De ezzel még nem volt vége a szerencsémnek: a műszerfal rekeszében hevert egy határátlépési igazolvány, már kétszer használták. Elhatároztam, hogy nem ott kelek át a határon, ahol a kocsit már látták. Találtam egy Michelin-kártyát, egy pár kesztyűt és egy autótérképet is Európáról.

Nekivágtunk az esőnek. Volt még néhány óránk hajnalig.

Perpignan irányába robogtunk. Világosodásig a főútvonalon szándékoztam maradni. “Vezessek? - kérdezte egy idő múlva Helen. - A kezeid!"

“Tudsz vezetni? Nem aludtál."

“Te sem."

Ránéztem. Frissnek és nyugodtnak látszott. Nem értettem a dolgot.

“Kérsz egy konyakot?"

“Nem. Addig vezetek, amíg kávét nem kapunk valahol."

“Lachmann adott még egy üveg konyakot."

Előhúztam a kabátom zsebéből. Helen a fejét rázta. Benne volt az injekció.

“Később - mondta nagyon gyengéd hangon. - Próbálj meg aludni. Majd felváltva vezetünk."

Helen jobban vezetett, mint én. Egy idő múlva énekelni kezdett, egyhangú kis dalocskákat. Előzőleg nagyon feszült idegállapotban voltam, s most a motor bugása és a halk dudorászás kezdett elálmosítani. Tudtam, hogy aludnom kell, de minduntalan felriadtam. Szürkén repült el mellettünk a táj, és az elsötétítési előírásokkal nem törődve használtuk a fényszórókat.

“Megölted?" - kérdezte váratlanul Helen.

“Igen."

“Elkerülhetetlen volt?"

“Igen."

Robogtunk tovább. Az útra meredtem, és sok mindenre gondoltam, aztán álomba zuhantam, mint egy kődarab. Mire ismét felébredtem, már elállt az eső. Reggel volt, búgott a motor, Helen ott ült a kormánynál, és nekem az volt az érzésem, hogy az egészet csak álmodtam. “Nem igaz, amit az előbb mondtam" - szólaltam meg.

“Tudom" - felelte.

“Egy másik embert öltem meg."

“Tudom."

Nem nézett rám.

18

A határ előtti utolsó nagyobb helységben spanyol vízumot akartam szerezni Helen számára. A konzulátus előtt nyomasztó tömeg várakozott. Vállalnom kellett a kockázatot, hogy a kocsit már keresik; mi mást tehettem volna. Georg útlevelében volt spanyol vízum.

Lassan a konzulátus elé hajtottam. A tömeg csak akkor mozdult meg, amikor felismerte a német rendszámot. Szétvált előttünk. Egy csomó emigráns elmenekült. A kocsi kétoldalt gyűlölettől övezve nyomult a bejárat felé. Egy csendőr tisztelgett. Ilyesmi már rég nem fordult elő velem. Hanyagul visszaköszöntem, és bementem a konzulátusra. A csendőr csinált nekem utat. Gyilkosnak kell lenni, hogy tiszteljék az embert, gondoltam keserűen.

Amikor felmutattam az útlevelemet, rögtön megkaptam a vízumot. Az alkonzul látta az arcomat. A kezeimet nem láthatta, felhúztam a kocsiban talált kesztyűt. “A háború és a közelharc emléke" - mondtam. Megértőén bólintott. “Nekünk is voltak háborús éveink. Heil Hitler! Nagy ember, akár a mi Caudillónk."

Kijöttem. A kocsi körül üres térség képződött. A hátsó ülésen egy tizenkét év körüli, rémült fiú ült. Behúzódott a sarokba, és szinte csak egy szempár és a szájára szorított két tenyér volt.

“Magunkkal kell vinnünk" - mondta Helen.

“Miért?"

“Mert a papírja két nap múlva lejár. És ha elfogják, Németországba küldik."

Most éreztem meg csak az ingem alatt a hátamon a verítéket.

Helen rám nézett. Nagyon nyugodt volt.

“Egy életet elvettünk - mondta angolul. - Egyet meg kell mentenünk."

“Milyen papírod van?" - kérdeztem a fiútól.

Szó nélkül felém nyújtott egy tartózkodási engedélyt. Elvettem, és visszamentem a konzulátusra. Nagyon nehezemre esett visszamenni; odakint a kocsi mintha száz hangszóróból kiabálta

volna világgá a titkát. A titkárnak hanyagul odavetettem, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy még egy vízumra van szükségem - szolgálati okokból, valakit legalizálnom kell a határon túl. Meghökkent, amikor meglátta a papírt, aztán elmosolyodott, behunyta az egyik szemét, és kiadta a vízumot.

Beszálltam a kocsiba. A hangulat még ellenségesebb lett.

Valószínüleg azt hitték, hogy lágerbe akarom hurcolni a fiút.

Elhagytam a várost, és reménykedtem, hogy továbbra is velem marad a szerencse. A kocsi kormánykereke minden órában forróbb lett a kezemben. Féltem, hogy nemsokára kénytelenek leszünk elhagyni a kocsit, és fogalmam se volt róla, hogy akkor aztán mihez kezdünk. Helen ilyen időben nem mászhatta meg a hegység titkos ösvényeit, túl gyenge volt hozzá, és a kocsi elvesztése az ellenségeink által nyújtott kísérteties oltalomnak is véget vetett volna. Egyikünknek sem volt kiutazási engedélye Franciaországból.

Gyalogosan kelni át a határon egészen mást jelentett, mint egy drága kocsiban.

Robogtunk tovább. Különös nap volt. Az “innen" és a “túl"

mintha két szakadékká vált volna, és mi úgy utaztunk köztük egy keskeny hegygerincen, egy magas, felhőborította tájon, akár egy függővasút fülkéjében. A kép leginkább azokhoz a régi kínai tusrajzokhoz volt hasonlítható, amelyeken egyhangú hegycsúcsok, felhők és vízesések közt vonulnak az utazók. A fiú a kocsi hátsó ülésén kuporgott, és jóformán meg se moccant. Eddig csak azt tanulta meg az életben, hogy senkiben sem szabad bíznia. Semmi egyébre nem emlékezett. Hároméves volt, amikor a Harmadik Birodalom kultúrahordozói betörték a nagyapja koponyáját, hétéves, amikor az apját felakasztották, és kilenc, amikor elgázosították az anyját - vagyis valóban a huszadik század gyermeke volt. Sikerült valahogyan megszöknie a koncentrációs táborból, és teljesen egyedül átjutnia a határokon. Ha elkapták volna, mint dezertőrt visszaküldték volna a koncentrációs táborba, és felakasztották volna. Lisszabonba akart jutni, állítólag ott

dolgozott órásként az egyik bácsikája. Az anyja beszélt neki róla az elgázosítása előtti estén, amikor megáldotta és ellátta utolsó tanácsaival.

Simán ment minden. A francia határon senki sem kérdezte meg, hogy van-e kiutazási engedélyünk. Éppen csak felmutattam az útlevelemet, és bemondtam a kocsi adatait. A csendőrök tisztelegtek,

a

sorompó

felemelkedett,

és

mi

elhagytuk

Franciaországot.

Néhány

perc

múlva

már

a

spanyol

vámhivatalnokok csodálták meg a kocsit, és érdeklődtek, hogy hány kilométert tesz meg óránként. Mondtam nekik valamit, ők meg egyik kocsijuk, a Hispano-Suiza újabban szerzett hírnevéről kezdtek lelkendezni. Közöltem velük, hogy nekem is van egy Hispano-Suizám, és leírtam nekik a hűtőjén látható jelvényt, a repülő darut.

El voltak ragadtatva. Megkérdeztem, hol tankolhatnék. Közölték, hogy Spanyolország barátai számára rendelkezésre áll egy speciális benzinkút. Nem volt egy pesetám se. Készséggel beváltották a frankjaimat. Szivélyes udvariaskodással búcsúztunk egymástól.

Hátradőltem az ülésen. A hegygerinc és a felhők eltűntek. Egy idegen ország feküdt előttünk, egy ország, amely már más volt, mint Európa. Még nem menekültünk meg, de Franciaország és e között az ország között szakadék tátongott. Elnéztem az utakat, a szamarakat, a viseleteket, a rideg, sziklás tájat - Afrikában voltunk.

Úgy éreztem, hogy ez az igazi Nyugat, itt, a Pireneusokon túl.

Aztán észrevettem, hogy Helen sir.

“Most oda érkeztél, ahová vágytál" - suttogta.

Nem tudtam, mire gondol. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen ment minden. Az udvariasság, a tisztelgések, a mosolyok jártak az eszemben - évek óta első ízben volt részem ilyesmiben, és meg kellett halnom, hogy emberként kezeljenek.

“Miért sírsz? - kérdeztem. - Még nem menekültünk meg.

Spanyolország tele van Gestapo-emberekkel. Keresztül kell utaznunk rajta, amilyen gyorsan csak lehet."

Egy kis helységben aludtunk meg. Eredetileg ott akartam hagyni valahol a kocsit, hogy vonattal utazzunk tovább. Nem tettem.

Spanyolország nem volt biztonságos, el akartam hagyni, amilyen gyorsan csak lehet. A kocsi valami megmagyarázhatatlan módon olyasmi lett, mint egy komor amulett; technikai tökélye még azt a borzadást is háttérbe szorította, amelyet a láttán éreztem.

Túlságosan nagy szükségem volt rá; nem gondoltam többé Georgra.

Túlságosan sokáig függött a léte Damoklész kardjaként a fejem fölött, s most ez a fenyegetés eltűnt, egyebet szinte nem is éreztem.

Aztán eszembe jutott a mosolygós; ő még élt, és telefonon megpróbálhatott lefogatni bennünket. A gyilkosokat minden ország kiszolgáltatta. Hogy önvédelemből öltem, ott kellett volna bizonyítanom, ahol a dolog történt.

Másnap késő éjszaka értem a portugál határra. Útközben minden nehézség nélkül sikerült vízumokat kapnom. A határon Helent a kocsiban hagytam azzal, hogy járassa a motort, s ha valami gyanús történnék, hajtson egyenesen nekem, én felugróm a kocsira, és áttörünk a portugál vámhoz. Nagy bajunk nem eshetett, kis határállomás volt, & mielőtt a spanyol vámőrök a sötétben utánunk lőhettek és eltalálhattak volna, már rég túl lettünk volna a veszélyen. Hogy aztán Portugáliában mi lesz velünk, megint más kérdés volt.

Nem történt semmi. Az egyenruhás vámőrök úgy álltak a szeles sötétségben, mint egy Goya-kép alakjai. Tisztelegtek, és mi áthajtottunk a portugál határállomásra, ahol ugyanilyen módon engedtek be bennünket. Már éppen továbbindultunk, amikor utánunk szaladt az egyik vámos, és kiabált, hogy álljunk meg.

Gyorsan fontolóra vettem a dolgot, aztán megálltam. Ha továbbhajtok, a kocsit a legközelebbi helységben feltartóztathatják.

Megálltam. Jóformán nem is lélegeztünk.

A vámos a kocsihoz ért. “Tessék, az igazolványuk - mondta. -

Otthagyták. Hogy akarnak e nélkül visszajutni a határon?"

“Nagyon köszönöm."

A mögöttem ülő fiú fellélegzett. Én is úgy megkönnyebbültem, hogy egy pillanatig úgy éreztem, mintha nem is lenne súlyom.

“Most már Portugáliában vagy" - szóltam oda a fiúnak. Lassan levette a két kezét a szájáról, és most először hátradőlt az ülésen. Az egész úton előregörnyedve ült.

Falvak repültek el mellettünk. Kutyák ugattak. Hajnal volt, de egy kovácsműhelyben már égett a tűz, a kovács egy szürke lovat patkóit. Már nem esett az eső. Vártam, mikor fog el a felszabadulás érzése, amelyre olyan régen vártam; de nem éreztem semmit. Helen mozdulatlanul ült mellettem. Örvendezni szerettem volna, de üresnek éreztem magam.

Lisszabonból felhívtam a marseille-i amerikai konzulátust.

Felvázoltam a történteket egészen addig a pillanatig, amikor megjelent Georg. A férfi, akivel beszéltem, úgy vélekedett, hogy hiszen akkor most már biztonságban vagyok. Csak annyit tudtam elérni nála, hogy megígérte, ha átutalják hozzájuk a vízumot, továbbítja a lisszaboni konzulátusra.

A kocsitól, amely oly sokáig oltalmazott bennünket, meg kellett szabadulnunk. “Add el" - mondta Helen.

“Nem kellene inkább a tengerbe gurítanom valahol?"

“Az nem változtat semmin. A pénzre szükséged van. Add el."

Igaza volt. A kocsit nagyon könnyű volt eladni. A vevő

kijelentette, hogy kifizeti érte a vámot, és feketére lakkoztatja a kocsit. Egy szatócs volt. A kocsit Georg neve alatt adtam el neki.

Egy hét múlva portugál rendszámmal láttam viszont. Több hozzá hasonló kocsi szaladgált Lisszabonban; a bal hágcsóján levő, nagyon jelentéktelen horpadás-ról ismertem rá. Georg útlevelét elégettem.

Schwarz az órájára nézett. - Ami még hátravan, rövid idő alatt el lehet mesélni. Hetenként egyszer eljártam a konzulátusra. Egy ideig szállodában laktunk. Még volt pénzem a kocsi árából, abból fizettem a szálloda költségeit. Azt akartam, hogy Helen, amennyire csak lehet, fényűző körülmények közt éljen. Találtunk egy orvost, akinek a segítségével kábítószerhez jutott. Még a kaszinóba is

elmentem vele. Egy kölcsönzőből béreltem magamnak szmokingot erre a célra. Helennek még megvolt a Párizsban vásárolt estélyi ruhája. Vettem neki hozzá egy pár arany cipellőt. A régit Marseille-ben felejtettem. Ismeri a kaszinót?

- Sajnos - mondtam. - Tegnap délután ott jártam. Hiba volt.

- Azt akartam, hogy játsszon - mondta Schwarz. - Nyert. A felfoghatatlan szerencse még mindig tartott. Figyelmetlenül lökte oda a zsetonokat, és a számok mindig kijöttek.

Ennek az utolsó időszaknak nem sok köze volt a realitáshoz.

Mintha a kastélyban töltött idő kezdődött volna újra. Egy kicsit megjátszottuk magunkat; én azonban első ízben éreztem azt, hogy Helen teljességgel hozzám tartozik, noha napról napra jobban elsiklott mellőlem, minden szeretők legkérlelhetetlenebbikéhez.

Még nem adta meg magát, de már nem is harcolt többé. Voltak gyötrelmes éjszakák, és voltak éjszakák, amikor sírt, de aztán ismét szinte földöntúli pillanatok következtek, amikor az édesség, vigasztalanság, bölcsesség és valamilyen, a test korlátai nélküli szeretet hirtelen olyan intenzitást nyert, hogy szinte mozdulni se mertem, annyira erősnek éreztem. “Szerelmem - fordult hozzám egyszer egy éjszaka, és ez volt az egyetlen eset, hogy erről beszélt -, az ígéret földjét, ahová vágytál, nem együtt fogjuk meglátni."

Délután elvittem az orvoshoz. Mintha hirtelen villámcsapás ért volna, úgy ágaskodott fel bennem a tehetetlen lázadás, amelyet akkor érezhet az ember, amikor rájön, hogy nem tarthatja meg, amit szeret. “Helen - mondtam elfulladt hangon -, mi lett belőlünk?"

Hallgatott. Aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott. “Minden, ami lehetett - felelte. - És ennyi elég."

Aztán eljött az a nap, amelyen a konzulátuson közölték velem, hogy megtörtént a hihetetlen: átutaltak számunkra két vízumot. Egy véletlen ismerős részeg hangulata megszerezte számunkra azt, amit minden könyörgés és minden szorultság nem tudott elérni!

Nevettem. Hisztérikusan. Ha nevetni tud az ember, manapság túl sok nevetnivaló akad a világon, nem gondolja?

- Előbb-utóbb elmúlik a nevethetnékje - mondtam.

- A furcsa az, hogy az utolsó napokban sokszor nevettünk -

felelte Schwarz. - Mintha egy szélvédett kikötőben jártunk volna. A keserűség kifogyott belőlünk, elapadtak a könnyeink, és a szomorúság olyan átlátszó lett, hogy sokszor nem lehetett megkülönböztetni az ironikusan fájdalmas vidámságtól. Egy kis lakásba költöztünk. Érthetetlen vakságomban tovább fáradoztam tervem megvalósításán: hogy Amerikába meneküljünk. Sokáig nem indult egyetlen hajó sem, míg végül biztos lett, hogy indul egy.

Eladtam az utolsó Degas-rajzot, és megvettem rá a jegyeket. Boldog voltam. Azt hittem, megmenekültünk. Mindennek ellenére! Az orvosok ellenére. Még ennek a csodának is meg kellett történnie!

A hajó indulását néhány nappal elhalasztották. Aztán tegnapelőtt még egyszer elmentem az utazási irodába. Az indulást mára tűzték ki. Elmondtam Helennek, és eljöttem hazulról, hogy még vásároljak valamit.

Mire hazaértem, Helen halott volt. A szobában minden tükör össze volt törve. Az estélyi ruhája széttépve hevert a padlón. Helen ott feküdt mellette; nem az ágyon feküdt.

Először azt hittem, rablógyilkosság történt. Aztán azt, hogy a Gestapótól ölte meg valaki, de hát az engem keresett volna, nem őt.

Csak akkor értettem meg, mi történt, amikor észrevettem, hogy a tükrökön és az estélyi ruhán kívül minden sértetlen. Akkor jutott eszembe a méreg, amelyet én adtam neki, s amelyről azt állította, hogy elvesztette. Csak álltam és bámultam, aztán kutatni kezdtem valami levél után. Nem volt. Egyetlen szó nélkül ment el. Érti ezt?

- Igen - mondtam.

- Érti?

- Értem - feleltem. - Hát mit írhatott volna még?

- Valamit. Hogy miért tette. Vagy...

Elhallgatott. Valószínűleg búcsúszavakra gondolt, egy utolsó szerelmi fogadkozásra, valamire, amit magával vihetett volna

magányába. Sok sablonos fogalomtól megtanult megszabadulni, de ettől észrevehetőlegnem.

- Sohasem tudta volna abbahagyni az írást, ha elkezdte volna -

mondtam. - Azzal, hogy semmit sem írt önnek, többet mondott, mint amit szavakkal valaha is kifejezhetett volna.

Ezen elgondolkozott. - Látta azt a táblát az utazási irodában? -

suttogta aztán. - A hajó indulását egy nappal elhalasztották. Ha tudta volna, még egy nappal tovább élt volna!

-Nem.

- Nem akart velem jönni. Ezért lett öngyilkos.

A fejemet ráztam. - A fájdalmakat nem bírta tovább elviselni, Schwarz úr - mondtam óvatosan.

- Azt nem hiszem - felelte. - Különben miért éppen az utazás előtti napon tette volna? Vagy talán azt gondolta, hogy mivel beteg, nem engedik be Amerikába?

- Miért nem hajlandó egy haldoklóra bízni, hogy maga határozza meg, mikor nem bírja tovább? - feleltem. - Hiszen ez a legkevesebb, amit tehetünk!

Rám meredt. - A legvégsőkig kitartott - mondtam. - Ön miatt, hát nem érti? Csakis ön miatt. Amikor megtudta, hogy ön megmenekült, feladta a küzdelmet.

- És ha nem lettem volna olyan vak? Ha nem akartam volna Amerikába menni?

- Schwarz úr - feleltem. - A betegséget az sem állíthatta volna meg.

Különös mozdulatot tett a fejével. - Ő nincs többé, és hirtelen úgy érzem, mintha nem is létezett volna soha -suttogta. - Csak néztem.őt, és nem kaptam feleletet. Mit követtem el? Megöltem, vagy boldogtalanná tettem? Szeretett engem, vagy csak egy bot voltam a számára, amelyre támaszkodott, ha éppen szüksége volt rá? Nem találok rá feleletet.

- Feltétlenül találnia kell?

- Nem - mondta, váratlanul csendesen. - Bocsásson meg.

Valószínűleg nem.

- Nincs is. Soha nincs más felelet, csak az, amelyet önmaga ad magának.

- Azért meséltem el a történetet önnek, mert meg kell tudnom ezt a feleletet - suttogta. - Mi volt az életem? Egy üres, értelmetlen élet, egy fölösleges ember élete, egy felszarvazott férjé, vagy egy gyilkosé...?

- Azt nem tudom - mondtam. - De ha akarja, nevezheti egy szerelmes életének is, vagy ha jelent ez valamit önnek, akár egy szent életének is. De hát mire valók az elnevezések? Élet volt. Nem elég?

- Élet. De van-e még mindig?

- Van, ameddig ön van.

- Már csak mi őrizzük - suttogta Schwarz. - Ön meg én. Senki más. - Rám meredt. - Ezt ne felejtse el! Valakinek meg kell őriznie!

Nem múlhat el! Már csak mi kettőnkben él. Nálam nincs biztonságban. Nem szabad meghalnia. Tovább kell élnie. Önnél biztonságban van.

Minden szkepszisem mellett valami különös érzés kerített hatalmába. Mit akar ez az ember? Az útlevelével együtt a múltját is rám akarja ruházni? Talán mégis el akarja dobni magától az életet?

- Miért kellene önben meghalnia? - kérdeztem. - Hiszen ön tovább fog élni, Schwarz úr.

- Nem fogom eldobni magamtól az életet - felelte nyugodtan Schwarz. - Nem, mert láttam a mosolygóst, és tudom, hogy ő még él. De az emlékezetem megpróbálja majd elpusztítani az emléket.

Szét fogja rágni, fel fogja aprítani, meg fogja hamisítani, amíg alkalmas nem lesz a túlélésre, és nem lesz veszedelmes többé.

Néhány hét múlva már nem tudtam volna elmesélni önnek, amit ma elmeséltem. Ezért akartam, hogy hallgasson meg! Önben hamisítatlanul megmarad, mert az ön számára nem veszedelmes. És

valahol csak meg kell maradnia - mondta hirtelen vigasztalanul. -

Akárkiben, olyannak, amilyen volt, legalább még egy kis ideig.

Kihúzott a zsebéből két útlevelet, és elém tette őket.

- Itt van Helen útlevele is. A jegyek már önnél vannak. Most már van amerikai vízumja is. Két személy részére. - Elmosolyodott, mint egy árnyék, és elhallgatott.

Rámeredtem az útlevelekre. - Valóban nincs szüksége többé az útlevelére? - kérdeztem nagy önuralommal.

- Ideadhatja cserébe az önét - mondta. - Csak egy-két napra van rá szükségem. Hogy átkeljek a határon.

Ránéztem.

- Az idegenlégióban nem kérnek útlevelet. Tudja, hogy oda bevesznek emigránsokat. És amíg élnek olyan emberek, mint a mosolygós, vétek volna öngyilkossággal elpazarolni egy életet, amelyet a hozzá hasonló barbárok ellen be lehet vetni.

Előhúztam a zsebemből az útlevelemet, és átadtam neki.

- Köszönöm - mondtam. - Szívből köszönöm, Schwarz úr.

- Itt van még egy kis pénz is. Nekem már nem sokra van szükségem.

Schwarz az órájára nézett. - Megtenne még valamit értem?

Helent félóra múlva elviszik. Velem jönne?

- Igen.

Schwarz kifizette a számlát. Kiléptünk a lármás reggelbe.

Odakint fehéren, nyugtalanul ringott a Tejón a hajó.

Ott álltam Schwarz mellett a szobában. A széttört tükrök még a falakon lógtak, de már csak a keretük. A üvegcserepeket eltakarították. - Nem kellett volna az utolsó éjszaka mellette maradnom? - kérdezte Schwarz.

- Mellette volt.

Az asszony úgy feküdt a koporsóban, mint minden halott; végtelenül zárkózott volt az arca. Nem volt már köze a földön többé semmihez - se Schwarzhoz, se hozzám, se önmagához. Már el se lehetett képzelni, milyen lehetett, amíg élt. Ami a koporsóban

feküdt, csak egy szobor volt, és már csupán egyetlen embernek volt fogalma, milyen volt, amikor még lélegzett: Schwarznak. De Schwarz azt hitte, hogy már én is tudom.

- Még megvannak... - mondta - még ott vannak a... Kivett egy fiókból néhány levelet. - Nem olvastam el őket - mondta. - Vegye el.

Elvettem a leveleket, és be akartam tenni a koporsóba. Aztán meggondoltam magam - a halott nő Schwarz hite szerint végre már egyedül csak az övé volt. A másoktól kapott leveleknek már semmi közük sem volt az asszonyhoz - nem akarta melléje tenni őket, de megsemmisíteni se akarta, hiszen mégiscsak hozzá tartoztak. -

Magammal viszem őket - mondtam, és zsebre dugtam a leveleket. -

Nincs semmi jelentőségük. Még annyi sincs, mint egy kis összegű

bankjegynek, amelyen egy tányér levest vásárol az ember.

- Mankók - felelte. - Tudom. Ő nevezte egyszer mankóknak őket, amelyekre azért van szüksége, hogy a továbbiakban hű maradjon hozzám. Érti ön ezt? Fonák dolog...

- Nem - mondtam, aztán nagyon óvatosan, részvétteljesen hozzátettem: - Miért nem hagyja őt végre nyugton? A felesége szerette önt, és ön mellett maradt, ameddig bírt.

Bólintott. Hirtelen nagyon törékenynek látszott. - Ezt akartam tudni - mormogta. Meleg lett a szobában. Erős volt a szag, sok volt a légy, odakint sütött a nap, itt bent meg csak a kialudt gyertyák és a halott. Schwarz észrevette a tekintetemet.

- Egy asszony segített - mondta. - Nehéz dolog elintézni az ilyesmit egy idegen országban. Orvost kellett hívni. Meg a rendőrséget.

Elszállították.

Tegnap

este

küldték

vissza.

Megvizsgálták. Hogy mi okozta a halálát.

Tehetetlenül nézett rám, - Ő már... már nem egészen ő fekszik a koporsóban... azt mondták, hogy ne takarjam ki...

Megjöttek a halottszállítók. Lezárták a koporsót. Schwarz megtántorodott. - Önnel megyek - mondtam.

Nem kellett messze menni. Sugárzó reggel volt, a szél morogva hajtotta maga előtt a bárányfelhőket, akár egy juhászkutya a

bárányokat. Schwarz árván, elveszetten állt a temetőben, a végtelen égbolt alatt.

- Visszamegy a lakásukra? - kérdeztem.

- Nem.

Magával hozott egy bőröndöt. - Ismer valakit, aki ért az útlevelek átigazításához? - kérdeztem.

- Gregoriust. Már egy hete itt van.

Elmentünk Gregoriushoz. Schwarz számára gyorsan elkészítette az útlevelet, nem kellett nagyon gondos munkát végeznie. Schwarz már megkapta az idegenlégió egyik toborzóirodájának a papírját; csak a határt kellett átlépnie, a kaszárnyában már eldobhatta az útlevelemet. A légiót nem érdekelte a múlt.

- Mi lett a fiúval, akit magukkal hoztak? - kérdeztem.

- A bácsikája gyűlöli, de a fiú boldog, hogy legalább a családjából gyűlöli valaki, és nem idegen emberek.

Ránéztem a férfira, aki már az én nevemet viselte. - Minden jót kívánok önnek - mondtam, vigyázva, nehogy Schwarznak szólítsam. Semmi más nem jutott az eszembe, csak ez az elcsépelt frázis.

- Nem fogom önt viszontlátni - felelte. - És ez így van jól. Túl sokat meséltem önnek ahhoz, hogy viszont akarjam látni.

Én ebben nem voltam olyan biztos. Lehet, hogy egyszer majd éppen ezért szeretne viszontlátni. Az ő elképzelése szerint én voltam az egyetlen ember, aki hamisítatlan képet visz magával az ő

sorsáról. De az is lehet, hogy éppen emiatt meggyűlöl, hiszen majd az lesz az érzése, mintha a feleségét is elvettem volna tőle, ezúttal visszavonhatatlanul örökre - hiszen azt hitte, hogy a saját emlékezete megcsalja, csak az enyém nem homályosodik el.

Elnéztem, amint elindult az utcán, a bőrönddel a kezében; szánnivaló figura, az örök felszarvazott és az örök nagy szerelmes eleven szobra. De vajon nem mélyebben volt-e az övé az a lény, akit szeretett, mint az ostoba győztesek gyülekezetéé? És mi az, ami csakugyan a miénk? Minek az a sok hűhó olyasmikért, amiket a

legjobb esetben is csak kölcsönkapunk egy időre, és minek az a sok fecsegés arról, hogy valami többé vagy kevésbé-e a miénk, mikor a csalóka szó, hogy “miénk", csak annyit jelent, hogy a levegőt öleljük magunkhoz.

Nálam volt egy útlevélbe való fénykép a feleségemről, hiszen akkoriban mindenféle igazolványhoz fénykép kellett. Gregorius azonnal munkához látott. Nem tágítottam egy pillanatra se mellőle: nem mertem levenni a szemem a két útlevélről.

Délre elkészültek. Rohantam az odúhoz, amelyben laktunk. Ruth az ablak mellett ült, és a halászok gyerekeit figyelte, akik az udvaron szaladgáltak. - Vesztettél? - kérdezte, mikor megálltam az ajtóban.

Meglobogtattam a két útlevelet. - Holnap utazunk! Más nevünk lesz, nem is egyforma, és Amerikában még egyszer össze kell majd házasodnunk.

Jóformán eszembe se jutott, hogy egy olyan ember útlevelének a tulajdonosa vagyok, akit esetleg gyilkosságért köröznek. Másnap este elutaztunk, és minden nehézség nélkül eljutottunk Amerikába.

De a szerelmesek útlevelei nem hoztak szerencsét nekünk: Ruth fél év múlva elvált tőlem. Hogy törvényesen elválhasson, előbb még egyszer össze kellett házasodnunk. Ruth később férjhez ment ahhoz a gazdag fiatal amerikaihoz, aki kezességet vállalt Schwarzért. Az amerikai nagyon komikusnak találta az egész históriát, és ő volt a tanú második esküvőnkön. Aztán egy hét múlva Mexikóban el is váltunk.

A háborút Amerikában töltöttem. Különös, de érdekelni kezdett a festészet, pedig régebben ügyet se vetettem rá - mintha csak a távoli, halott ős-Schwarztól öröklődött volna rám ez az érdeklődés.

Sokszor gondoltam a másik Schwarzra is, aki talán még élt, s a kettő

összeolvadt valami kísérteties köddé, amelyet néha szinte ott éreztem magam körül, sőt az volt a benyomásom, hogy befolyást is gyakorol rám, pedig tudtam, hogy ez ostobaság. Végül is egy műkereskedésben kaptam alkalmazást, és a szobám falán néhány

Degas-rajzról készült lenyomat függött, amelyeket különösen megszerettem.

Gyakran gondoltam még Helenre is, akit csak holtában láttam, sőt egy ideig álmodtam is róla, amikor egyedül éltem. A Schwarztól kapott leveleket még az első éjszaka a tengerbe dobtam, amikor a hajó kifutott az óceánra, anélkül hogy elolvastam volna őket. Az egyik levélben valami kis keménységet éreztem, mintha egy kis kavics lett volna benne. Kihalásztam a sötétben a borítékból, és később láttam, hogy egy lapos borostyánkődarab, amelyben évezredekkel ezelőtt megkövült egy foglyul esett nagyon kecses kis szúnyog. Megtartottam, és később is mindenhová magammal vittem az arany könnycseppek kalitkájában örökkévalóvá dermedt kis szúnyogot, amelynek a társait fölfalták, vagy megfagytak és nyomtalanul eltűntek.

A háború után visszatértem Európába. Kissé nehezen ment személyazonosságom visszaszerzése - mivel ugyanabban az időben százával akadtak Németországban felsőbbrendü emberek, akik elveszteni próbálták a magukét. Schwarzról soha többé nem hallottam. Pedig egyszer még Osnabrückbe is elutaztam, és érdeklődtem utána, noha az igazi nevét már elfelejtettem. A város azonban elpusztult, Schwarzról senki se tudott, és senkit se érdekelt a holléte. Visszatérőben a pályaudvarra, mintha őrá ismertem volna egy férfiban. Utánaszaladtam, de az illető egy nős postatitkár volt, aki elmesélte, hogy Jansennék hívják és három gyermeke van.

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó Jovnnr.vics Miklós Alföldi Nyomda 3876.66- H-T) Debrecen, 1988

Felelős vezető Benko István vezérigazgató

Felelős szerkesztő Fekete I-va •

Műszaki vezető Sebestyen La]os •

A kötetet Romhányi Katalin tervezte

Kiadványszám 8669

Megjelent 15,6 í'A 5 ív terjedelemben,

Flannn betűtípusból szedve MA 5379

ISBN 963 14 1212 1 ISSN 0238-6437