- Igen.

- Mint név?

- Mint minden, ami Josef Schwarz volt bennem. És aki előzőleg voltam.

- És mit szándékozik csinálni az útlevelével?

- Nincs szükségem rá többé.

- Van másik?

Schwarz a fejét rázta. - Nincs szükségem többé semmiféle útlevélre.

- Ebben van amerikai vízum is? -Van.

- Hajlandó volna eladni nekem? - kérdeztem, noha nem volt pénzem.

Schwarz a fejét rázta.

- Miért nem?

- Nem adhatom el - mondta Schwarz. - Magam is ajándékba kaptam. De önnek ajándékozhatom. Holnap reggel. Hasznát tudná venni?

- Úristen! - mondtam kifulladva. - Hogy hasznát tudnám-e venni?! Az életemet mentené meg! Az enyémben nincs amerikai vízum, és nem tudom, holnap délutánig hogyan szerezhetnék.

Schwarz mélabúsan elmosolyodott. - Hogy ismétlődnek a dolgok! Ön arra az időre emlékeztet engem, amikor a haldokló Schwarz szobájában ültem, és csak az útlevelén járt az eszem, amely ismét emberré tehetne. Rendben van, önnek adom az útlevelemet.

Csak a fényképet kell kicseréltetnie benne. Az életkor körülbelül stimmel.

- Harmincöt vagyok - mondtam.

- Egy évvel idősebb lesz. Ismer valakit, aki ért az útlevelekhez?

- Van itt egy ismerősöm - feleltem. - Egy fényképet könnyű

kicserélni.

Schwarz bólintott. - Könnyebb, mint egy személyiséget. - Egy darabig maga elé meredt. - Nem lenne különös, ha most ön is szeretni kezdené a képeket? Mint a halott Schwarz - és utána én?

Nem tehettem róla, de egy kis borzongást éreztem. - Egy útlevél csak egy darab papír - mondtam. - Nincs varázsereje.

- Nincs? - kérdezte Schwarz.

- De van - feleltem. - Csak nem ilyen. Meddig maradtak Párizsban?

Schwarz ígérete, hogy nekem adja az útlevelét, úgy felizgatott, hogy nem is hallottam, mit mond. Egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan szerezhetnék vízumot Ruth-nak is. Talán azt kellene mondanom a konzulátuson, hogy a húgom. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez segít, mert az amerikai konzulátusok nagyon szigorúak, de meg kellett próbálnom, hacsak nem történik még egy csoda. Aztán újból meghallottam, hogy Schwarz mit beszél.

- Egyszerre csak ott állt a párizsi szobánk ajtajában - mondta Schwarz. - Hat hetébe került, de megtalált minket. Ezúttal nem a német konzulátus valamelyik tisztviselőjét mozgósította. Ő maga jött el, és állt előttünk a kis szállodai szobában, amelynek a falán tizennyolcadik századbeli szerelmeseket ábrázoló rajzokról készült nyomatok lógtak: Georg Jürgens Oberstunnbannführer, Helen bátyja személyesen. Magas volt és vállas, legalább száz kiló, és háromszor olyan német, mint Osnabrückben, noha civil ruhát viselt.

Georg ránk meredt.

“Tehát hazugság volt az egész - mondta. - Gondoltam én, hogy itt erősen bűzlik valami!"

“Csodálkozik rajta? - feleltem. - Ahol maga megjelenik, ott mindig bűzlik. Méghozzá erősen! Maga miatt."

Helen nevetett. “Ne nevess!" - ordította Georg.

“Maga ne ordítson! - feleltem. - Különben kidobatom."

“Miért nem próbál meg kidobni maga?"

A fejemet ráztam. “Maga mindig a hőst játssza, amikor nem veszélyes? Húsz kilóval nehezebb nálam. Egyenlőtlen küzdelem volna, ha ökölre mennénk. Mit akar itt?"

“Semmi köze hozzá, maga hazaáruló! Takarodjon ki! A húgommal akarok beszélni!"

“Itt maradsz! - szólt rám Helen. Szikrázott a haragtól. Lassan felállt, és a kezébe vett egy márvány hamutartót. - Még egy ilyen mondat, és ez a hamutartó a fejedhez repül - figyelmeztette nagyon csendesen Georgot. - Nem Németországban vagy."

“Sajnos még nem! De várj csak - nemsokára Németország lesz itt is!"

“Itt sohasem lesz Németország - mondta Helen. - Lehet, hogy ti hülye

katonák

átmenetileg

meghódítjátok,

de

akkor

is

Franciaország marad. Azért jöttél, hogy ezen vitatkozzunk?"

“Azért jöttem, hogy hazavigyelek. Hát nem tudod, mi történik veled, ha itt ér a háború?"

“Nem nagyon."

“Börtönbe fognak dugni."

Láttam, hogy Helen egy pillanatra meglepődik.

“Az lehet, hogy lágerbe dugnak minket - mondtam. - Csakhogy az a láger internáló tábor lesz. Nem koncentrációs tábor, mint Németországban."

“Van is magának fogalma arról, hogy milyen az!" - szájalt Georg.

“Van elég - feleltem. - Voltam az egyikben. A maga közbenjárása révén."

“Az átnevelő tábor volt, maga féreg - jelentette ki megvetően Georg. - De nem használt. Mihelyt szabadon bocsátották, dezertált."

“Irigylem a kifejezéseiért- mondtam. - Szóval, aki meglép maguktól, dezertőr!"

“Mi más lenne? Parancsot kapott, hogy ne hagyja el Németországot!"

Legyintettem. Épp elég hasonló vitám volt Georggal, amikor még nem volt hatalma hozzá, hogy becsukasson érte.

“Georg mindig hülye volt - mondta Helen. - Egy gyáva óriás.

Egy világnézet kell neki páncélnak, mint kövér nőnek a fűző, különben szétfolyna. Ne vitatkozz vele. Azért dühöng, mert gyenge."

“Hagyjuk ezt! - felelte Georg békésebben, mint vártam. -

Csomagolj össze, Helen. A helyzet komoly. Még ma este hazautazunk."

“Mi az, hogy komoly a helyzet?"

“Háború lesz. Különben nem lennék itt."

“Különben is itt lennél - mondta Helen. - Mint ahogy két évvel ezelőtt is ott voltál Svájcban, amikor nem akartam visszamenni.

Nincs ínyedre, hogy egy ilyen hűséges párttag húga ne akarjon Németországban élni. Akkor sikerült elérned, hogy visszamenjek.

Most azonban itt maradok, és nem is vagyok hajlandó többet beszélni a dologról."

Georg rámeredt. “E miatt a bitang miatt? Megint megdumált?"

Helen nevetett. “Bitang! Milyen rég nem hallottam ezt a kifejezést! Tényleg özönvíz előtti a szókincsetek! Nem, nem ez a bitang, nem a férjem dumált meg. Éppen ellenkezőleg: ő minden tőle telhetőt elkövetett, hogy visszaküldjön. Alaposabb okokból, mint te."

“Négyszemközt akarok beszélni veled" - mondta Georg.

“Nem érsz vele semmit."

“Testvérek vagyunk."

“Nekem férjem van."

“Az nem vérségi kötelék - jelentette ki Georg. - Még csak egy székkel se kínáltál - tette hozzá váratlanul gyerekesen sértődött hangon. - Az ember idejön a messzi Osnabrückből, és még le se ültetik, úgy próbálják lerázni."

Helen nevetett. “Ez a szoba nem az enyém. A férjem fizeti a bérét."

“Üljön le, Obersturmbannführer, Hitler zsoldosa - mondtam. -

Aztán tűnjön el minél hamarább."

Georg dühös pillantást vetett rám, és leült. A végelgyengülésben szenvedő pamlag megreccsent alatta. “Képtelen megérteni, hogy négyszemközt szeretnék beszélni a húgommal?" - kérdezte.

“Maga talán engedte, hogy négyszemközt beszéljek vele, amikor lefogatott?" - feleltem kérdéssel a kérdésre.

“Az egészen más volt" - horkant fel Georg.

“Georgnál és a tagtársainál mindig minden más, még ha ugyanazt teszik is, mint a többiek - mondta gúnyosan Helen. - Ha becsukják vagy agyonverik azokat, akik más véleményen vannak, mint ők, a gondolat szabadságát védik vele. Amikor téged koncentrációs táborba küldtek, hazájuk bemocskolt becsületét védelmezték. Nem igaz, Georg?"

“Pontosan."

“Azonkívül mindig neki van igaza - mondta Helen. - Soha nincsenek kétségei, és sohase rossz a lelkiismerete. Mindig a helyes oldalon áll, a hatalom oldalán. Olyan, mint a Führere. A Führer a legbékésebb ember a világon, de csak ha a többiek azt teszik, amit ő

tart helyesnek. A békebontók mindig a többiek. Nem így van, Georg?"

“Mi köze annak most és itt hozzánk?"

“Semmi - mondta Helen. - És minden. Nem látod, milyen nevetséges vagy itt mint az önfejűség oszlopa ebben a toleráns városban? Még civilben is csizma van rajtad, hogy másokat eltaposhass. Csakhogy itt nincs hozzá hatalmad. Még nincs! Itt nem írathatsz be a pártod izzadságszagú, lúdtalpú nőinek a szervezetébe. Itt nem is őrizhetsz úgy, mint egy foglyot! Itt lélegezhetem, és én itt akarok lélegezni."

“Német útleveled van! Háború lesz. Itt börtönbe fognak dugni."

“Még nem! És akkor is még mindig inkább itt, mint nálatok!

Mert ti is kénytelenek lennétek börtönbe zárni! Nem kóborolnék többé, mint a néma, miután ismét belélegezhettem a szabadság édes

levegőjét,

megszabadultam

tőletek,

a

kaszárnyáitoktól,

keltetőállomásaitoktól és vigasztalan ordítozásaitoktól!"

Felálltam. Nem akartam, hogy teljesen kiszolgáltassa magát a nacionalista fajankó előtt, aki sohasem érthette meg őt. “Ez az oka! -

morogta Georg. - Ez az átkozott kozmopolita! Ő rontott meg! Várj csak, fickó, ezért még számolunk!"

Ő is felállt. Nem esett volna nehezére leütnie. Jóval erősebb volt nálam, és nekem könyökhajlatban egy kicsit még mindig merev volt a jobb karom, a koncentrációs táborban kapott nemzeti érzésre nevelés eredményeként. “Hozzá ne nyúlj!" - mondta nagyon halkan Helen.

“Olyan gyáva, hogy neked kell megvédened? - kérdezte Georg. -

Ő nem tudja megvédeni magát?"

Schwarz felém fordult. - Fura dolog ez a testi fölénnyel. A legprimitívebb valami a világon, semmi köze a bátorsághoz és a férfiassághoz. Egy nyomorék is megsemmisíthet bárkit, ha revolver van a kezében. Kilók és izmok dolga csupán, semmi több - és az ember mégis megalázva érzi magát, ha szembekerül a brutalitással.

Mindenki tudja, hogy az igazi bátorság valahol másutt kezdődik, és hogy a kihívó izomköteg ott valószínűleg szánalmasan csődöt mondana - és mégis suta magyarázatokat meg felesleges kifogásokat keresünk, és szánalmasan érezzük magunkat, ha nem vagyunk hajlandók nyomorékká veretni magunkat. Vagy ön nem így gondolja?

Bólintottam. - Értelmetlen dolog, de éppen ezért különösen bosszantó.

- Védekeztem volna - mondta Schwarz. - Magától értetődik, hogy védekeztem volna!

Felemeltem a kezem. - Mire való ez, Schwarz úr? Nekem nem kell megmagyaráznia a dolgot.

Halványan elmosolyodott. - Az igaz. De látja, milyen mélyen ül bennem? Hogy még mindig meg akarom magyarázni? Mint a

szakállas horog a húsban. Mikor szűnik meg az emberben az a kevéske férfiúi hiúság?

- Mi történt aztán - kérdeztem. - Sor került a védekezésre?

- Nem. Helen hirtelen elnevette magát. “Nézd ezt a tökfilkót! -

mondta nekem. - Azt hiszi, hogy ha leüt téged, úgy megrendül a hitem a férfiasságodban, hogy megtérő bűnösként térek vissza az egyoldalú ököljog országába. - Georghoz fordult. - Te, te csak fecsegsz a bátorságról meg a gyávaságról. Ez az ember itt - mutatott rám - sokkal bátrabb, mint valaha is képzelted volna. Ő hozott ki.

Visszatért miattam Németországba, és kihozott."

“Micsoda? - bámult rám Georg. - Visszatért Németországba?"

Helen észbe kapott. “Mindegy. Itt vagyok, és nem megyek vissza."

“Ő hozott ki? Téged? - kérdezte Georg. - Ki segített neki?"

“Senki - mondta Helen. - Szeretnél sürgősen letartóztatni még néhány embert, mi?"

Még sohasem láttam ilyennek. Úgy eltöltötte a védekezés vágya, az iszony és a gyűlölet, úgy szikrázott a megmenekülés diadalától, hogy remegett bele. Remegtem én is, de nálam egyszerre csak - mint a vakitó villám - hozzájárult a remegésemhez még valami: hirtelen feltámadt bennem a bosszúállás gondolata. Georgnak itt nincs hatalma! Nem sípolhat a Gestapójának. Egyedül van!

A gondolat úgy megzavart, hogy egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek. Nem verekedhettem, és nem is akartam verekedni, viszont ki akartam oltani az előttem álló lény életét. Hogy ne létezzen többé. A Gonosz megtestesülésének megsemmisítéséhez nem szükséges bírói ítélet. Ezt éreztem Georggal kapcsolatban is. És az ő megsemmisítése nemcsak azt jelentette, hogy bosszút állok, hanem azt is, hogy megmentek néhány tucat leendő, ismeretlen áldozatot. Nem is gondolva rá, hogy mit teszek, az ajtóhoz léptem.

Csodálkoztam, hogy nem tántorgok. Egyedül kellett lennem.

Gondolkodnom kellett. Helen meglepett pillantást vetett rám, de

nem szólt semmit. Georg megvetően figyelt, aztán újra leült.

“Végre!" - morogta, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Lementem a lépcsőn. A szállodában ebédet főztek, halszag terjengett. A pihenőn egy olasz láda állt. Sokszor elmentem mellette, de még egyszer sem vettem észre. Most olyan gondosan megnéztem a faragását, mintha meg akarnám vásárolni. Úgy mentem tovább, mint az alvajáró. A második emeleten nyitva hagyták az egyik ajtót. A szoba világoszöldre volt festve, nyitva voltak az ablakai, s a szobalány éppen megfordította az ágyon a matracot. Különös, mi mindent észre nem vesz az ember, amikor azt hiszi, hogy nem is lát az izgalomtól!

Bekopogtam egyik ismerősöm ajtaján, aki az első emeleten lakott. Fischernek hívták, és egyszer megmutatta nekem, hogy revolvere van. így elviselhetőbbnek találta az életet. A fegyver azt az illúziót kölcsönözte neki, hogy önként éli a sivár, vigasztalan emigránséletet, mivel akkor vethet véget neki, amikor akarja.

Fischer nem volt otthon, de a szobáját nem zárta be. Nem volt semmi rejtegetnivalója. Bementem, hogy megvárjam. Nem tudtam pontosan, hogy valójában mit is akarok, noha azt tudtam, hogy a fegyvert kell kölcsönkérnem tőle. Azzal tisztában voltam, hogy Georgot őrültség lenne a szállodában megölni, veszélynek tenném ki vele Helent, magamat és az ott lakó többi emigránst. Leültem egy székre, és megpróbáltam megnyugodni. Nem sikerült. Csak ültem a széken, és bámultam magam elé.

Váratlanul énekelni kezdett egy kanárimadár. Az ablakok közt függő drótkalitkában. Előzőleg nem vettem észre, és úgy riadtam fel, mintha megütött volna valaki. A következő pillanatban belépett Helen.

“Mit csinálsz te itt?" - kérdezte.

“Semmit. Hol van Georg?"

“Elment."

Fogalmam se volt róla, mennyi ideig ülhettem Fischer szobájában. Úgy tűnt, hogy nem sokáig. “Visszajön?" -kérdeztem.

“Nem tudom. Makacs természet. Miért mentél ki a szobából?

Hogy négyszemközt hagyj bennünket?"

“Nem - mondtam. - Nem azért, Helen. Egyszerre csak nem bírtam többé elviselni a jelenlétét."

Helen megállt az ajtóban, és rám nézett. “Gyűlölsz?"

“Én téged? - kérdeztem mélységesen elcsodálkozva. - Miért gyűlölnélek?"

“Akkor jutott az eszembe, mikor Georg elment. Ha nem engem vettél volna feleségül, nem történik veled, ami történt."

“Akkor is ugyanaz történt volna. Vagy még rosszabb. Lehet, hogy Georg a maga módján még kíméletesen is bánt velem.

Miattad. Nem hajtottak neki a villanyárammal teli szögesdrótnak, és nem akasztottak henteskampóra. - Még hogy én gyűlöllek téged!

Hogy jut még csak az eszedbe is ilyesmi?"

Fischer ablakai mögött egyszerre csak megint megláttam a zöldellő nyarat. A szoba a hátsó udvarra nézett, s az udvarban egy nagy gesztenyefa állt, amelynek a lombjain átsütött a nap.

Tarkómból elmúlt a görcs, mint a katzen-jammer késő délután.

Ismét önmagámnak éreztem magam.

Tudtam, milyen nap van, hogy odakint nyár van, hogy Párizsban vagyok, és hogy itt az embereket nem lövik le, mint a nyulakat. “Inkább én gondolhatnám, hogy te gyűlölsz engem -

mondtam. - Vagy megvetsz."

“Én?"

“Igen. Mert nem tudom távol tartani a bátyádat. Mert..."

Elhallgattam. Az imént elmúlt percek Hirtelen nagyon távolinak tűntek. “Mit keresünk mi itt? - mondtam. - Ez nem a mi szobánk."

Felmentünk a lépcsőn. “Amit Georg mondott, az mind igaz -

mondtam. - Ezt tudnod kell! Háború esetén mi egy ellenséges ország állampolgárai vagyunk. Te még inkább, mint én."

Helen kinyitotta az ablakokat és az ajtót. “Katonacsizma és terrorszag van - mondta. - Hadd jöjjön be az augusztus! Hagyjuk nyitva az ablakokat, és menjünk el. Ideje megebédelnünk, nem?"

“De igen. És ideje elhagynunk Párizst."

“Miért?"

“Georg fel fog jelenteni."

“Még ha akar, se tud feljelenteni. Nem tudja, hogy te itt más néven élsz."

“Majd rájön. És visszatér hozzánk."

“Az lehetséges. Ki fogom dobni. Menjünk le az utcára."

Egy kis étterembe mentünk a Palais de Justice mögött. A járdán is álltak asztalok, ott ebédeltünk. Paté maison-t, boeufá la mode-ot, salátát és camembert-t. Vouvray-t bon-tattunk hozzá, és utána feketét ittunk. Pontosan emlékszem mindenre, még az aranyhéjú kenyérre és az ütött-kopott kávéscsészékre is. Valami mélységes, megnevezhetetlen hála töltött el ennél az ebédnél. Úgy éreztem, hogy kijutottam egy sötét, mocskos kanálisból, amelybe nem mertem visszanézni, mert a mocsoknak - anélkül hogy előzőleg tudtam volna róla - én is része voltam. Kijutottam, és most ott ültem egy piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalnál, éreztem, hogy megtisztultam és megmenekültem, a boron keresztülsütött a nap és sárga visszfényt vetett az abroszra, verebek lármáztak egy rakás lócitromon, a vendéglős macskája jóllakottan, közömbösen nézte őket, könnyű szellő söpört végig a csendes téren, és a létezés ismét olyan jóleső volt, amilyen csak vágyálmainkban szokott lenni.

Később sétáltunk egyet a mézszínű párizsi nyári délutánban, és megálltunk egy kis ruhaszalon kirakata előtt. Már korábban is meg-megálltunk előtte. “Új ruhát kell vennünk neked" - mondtam.

“Most? - kérdezte Helen. - Öt perccel a háború előtt? Nem extravagancia ez?"

“Éppen hogy most. És éppen azért, mert extravagancia."

Megcsókolt. “Rendben van."

Nyugodtan ültem egy fotelban a hátsó helyiség ajtaja mellett, amelyben próbáltak. A tulajdonosnő egymás után hordta elő a ruhákat, és Helent hamarosan úgy lekötötte a dolog, hogy rólam szinte meg is feledkezett. Hallottam, hogy a két nő ide-oda járkál,

ruhák suhantak el az ajtónyílás előtt, néha megpillantottam Helen meztelen barna hátát is, és valami jóleső fáradtság burkolt be, amelyben volt valami a fájdalom nélküli haldoklásból, pedig fogalmam se volt róla, milyen a haldoklás.

Tudtam, és egy kicsit szégyelltem is, hogy miért akarom megvenni a ruhát. Lázadás volt ez az egész nap ellen, Georg ellen, a tehetetlenségem ellen - gyerekes kísérlet egy még gyerekesebb önigazolásra.

Arra riadtam fel, hogy egyszerre csak előttem áll Helen egy nagyon bő, tarka szoknyában és rövid, fekete, testhezálló pulóverben. “Ez az! - jelentettem ki. - Ezt megvesszük."

“Nagyon drága" - mondta Helen.

A tulajdonosnő azt állította, hogy egy előkelő divatház modellje.

Bájos hazugság volt, de azért megegyeztünk, és rögtön magunkkal is vittük a ruhát. Jó dolog vásárolni valamit, amit nem engedhetnénk meg magunknak, gondoltam. Az ezzel kapcsolatos könnyelműség Georg utolsó árnyát is elhessegette. Helen este felvette a ruhát, és felvette éjszaka is, amikor még egyszer felkeltünk, és az ablakba könyököltünk, hogy elnézzük a holdfényben fürdő várost - telhetetlenül, újra meg újra, takarékoskodva az alvással, hiszen tudtuk, hogy már nem sokáig nézhetjük.

11

- Mi történt még? - mondta Schwarz. - Most már összezsugorodik az egész, akár egy ing, amelyből kimosták a keményítőt. Az időnek már nincs perspektívája; ami valaha egy táj volt, most már csak egy kétdimenziós kép, amelyre váltakozó fények esnek. Sőt már nem is kép - elmosódó emlék, amelyből összefüggéstelen képek emelkednek ki: a szálloda ablaka, egy meztelen váll, néhány kísértetiesen továbbélő elsuttogott szó, a zöld háztetőkre eső fény, a víz éjszakai illata, a hold a katedrális szürke

kövén, az odanyújtott arc, aztán ismét egy másik Provence-ban és a Pireneusokban, és végül a merev, az utolsó, amelyet sohasem ismertünk, s amely hirtelen ki akarja szorítani a többit, mintha valamennyi előző arc csak tévedés lett volna.

Felemelte a fejét. Az arcán ismét megjelent az a gyötrelmes kifejezés, amelybe hiába próbált egy mosolyt beleerőltetni. - Ami hátravan, már csak itt él - mondta és a fejére mutatott. - És még itt is veszélyben van, akár egy ruha egy molyokkal teli szekrényben.

Ezért mesélem el önnek. Ön tovább fogja őrizni. Az ön emlékezete nem próbálja megsemmisíteni, hogy megmentse magát, mint az enyém. Nálam rossz helyen van, az utolsó, merev arc máris elburjánzik a többi, korábbi fölött, mint a rák... - felemelte a hangját

-, pedig a többi is létezett, azok voltak az igaziak, nem ez az ismeretlen, a borzasztó, az utolsó...

- Párizsban maradtak még? - kérdeztem.

- Georg még egyszer eljött - mondta Schwarz. - Érzelegni és fenyegetőzni próbált. Én nem voltam otthon, amikor beállított. Csak akkor találkoztam vele, amikor elhagyta a szállodát. Megállt előttem. “Te gazember! - mondta nagyon halkan. - Tönkreteszed a húgomat! De várj csak! Hamarosan elkapunk! Egypár hét, és mind a ketten a kezünkben lesztek. És akkor, fiacskám, magam veszlek kezelésbe! Térdre fogsz borulni előttem, és úgy fogsz könyörögni, hogy végezzek veled - ha ugyan lesz még hangod!"

“Nagyon jól el tudom képzelni" - feleltem.

“Egyáltalán semmit se tudsz elképzelni! Különben olyan messze takarodtál volna innen, amilyen messze csak tudsz. Még egy esélyt adok neked. Ha a húgom három napon belül ismét Osnabrückben lesz, egyet-mást hajlandó leszek elfelejteni. Három napon belül!

Értetted?"

“Nem nehéz magát megérteni."

“Nem? Akkor hát jegyezd meg, hogy a húgomnak feltétlenül vissza kell térnie! De hiszen ezt te is tudod, átkozott bitang! Vagy

azt mered állítani, nem tudod, hogy beteg? Nehogy ezzel gyere nekem!"

Rámeredtem. Nem tudtam, hogy ezt most találta-e ki, vagy igaz, vagy arról van-e szó, amit Helen mesélt be neki, hogy Svájcba juthasson. “Nem - mondtam. - Ezt nem tudom!"

“Nem? Nézz csak rá! Kényelmetlen, mi? Orvoshoz kell mennie, te hazug! Azonnal! Írj Martensnek, és kérdezd meg tőle. Ő tudja!"

Észrevettem, hogy két ember lép be a világosságból a nyitott kapun. “Három napon belül! - suttogta Georg. - Különben centiméterenként fogod kiokádni az átkozott lelkedet! Hamarosan visszajövök! Egyenruhában!"

Keresztültolakodott a már az előtérben álló két férfi közt, és kimasírozott. A két férfi megkerült, és elindult felfelé a lépcsőn.

Utánuk mentem. Helen a szobájában állt az ablaknál. “Találkoztál még vele?" - kérdezte.

“Igen. Azt mondta, hogy beteg vagy, és feltétlenül vissza kell menned!"

A fejét csóválta. “Hogy mit ki nem talál!"

“Beteg vagy?" - kérdeztem.

“Badarság - mondta. - Azt csak azért találtam ki, hogy eljöhessek."

“Azt mondta, Martens is tudja."

Helen nevetett. “Persze hogy tudja. Hát nem emlékszél? Hiszen még írt is nekem Asconába. Vele főztem ki a dolgot."

“Tehát nem vagy beteg, Helen?"

“Betegnek látszom?"

“Nem, de az nem jelent semmit. Nem vagy beteg?"

“Nem - felelte türelmetlenül. - Egyebet nem mondott Georg?"

“Csak a szokásosat. Fenyegetőzött. Tőled mit akart?"

“Amit a múltkor. Nem hiszem, hogy még egyszer eljönne."

“Egyáltalán miért jött?"

Helen elmosolyodott. Különös mosoly volt. “Azt hiszi, hozzá tartozom. Azt kell tennem, amit ő akar. Mindig ilyen volt. Már

gyerekkorunkban is. A fiútestvérek gyakran ilyenek. Azt hiszi, a családjára való tekintettel cselekszik. Gyűlölöm."

“Ezért?"

“Gyűlölöm, és ez elég. És meg is mondtam neki. De háború lesz.

Ő már tudja."

Hallgattunk. A Quai des Grands-Augustins-en mintha felerősödött volna az autók lármája. A Conciergerie mögött a Sainte-Chapelle tűje bökött a derült égbe. Hallani lehetett a rikkancsok kiabálását. Túlharsogták a motorok lármáját, mint a sirályok rikoltásai a tenger mormolását.

“Nem tudlak majd megoltalmazni" - mondtam.

“Tudom."

“Internálni fognak."

“És téged?"

Vállat vontam. “Valószínűleg engem is. Az is lehet, hogy elválasztanak bennünket egymástól."

Bólintott.

“A franciaországi börtönök nem szanatóriumok."

“A németországiak se azok."

“Németországban téged nem csuknának börtönbe."

Helen tett egy gyors mozdulatot. “Itt maradok! Te megtetted a kötelességed. Figyelmeztettél. Ne töprengj többet ezen. Maradok. S

a dolognak semmi köze hozzád. Én nem megyek vissza."

Ránéztem.

“Ördög vigye a biztonságot! - mondta. - És ördög vigye az elővigyázatosságot! Elég sokáig voltam az."

Átöleltem a vállát. “Ezt könnyű mondani, Helen..."

Ellökött magától. “Akkor menj! - kiáltott fel hirtelen. - Menj, és nem vagy semmiért felelős. Hagyj magamra! Menj! Boldogulok én egyedül is."

Olyan pillantást vetett rám, mintha én lennék Georg. “Ne viselkedj nevetségesen! Hát mit tudsz te? Ne aggódj, és ne félj a

felelősségtől, mert megfulladok! Nem miattad jöttem el! Értsd már meg! Nem miattad! Magam miatt!"

“Értem."

Visszajött hozzám. “Hinned is kell - mondta lágyan. - Még akkor is, ha a látszat nem az. Én akartam eljönni! Véletlen volt, hogy jöttél.

Értsd már meg! A biztonság nem minden."

“Az igaz - feleltem. - De ha az ember szeret valakit, biztonságban akarja tudni. A másik érdekében."

“Biztonság nincs sehol. Sehol! - ismételte meg. - Ne mondj semmit. Én tudom! Jobban, mint te! Mindent átgondoltam. Úristen, milyen régen átgondoltam. Ne is beszéljünk többet róla, drágám!

Odakint vár az este. Már nem sok esténk lesz Párizsban."

“Nem mehetnél Svájcba, ha már visszamenni nem akarsz?"

“Georg azt állítja, hogy a nácik úgy fogják lerohanni Svájcot, mint Belgiumot az első háborúban."

“Georg sem tudhat mindent."

“Maradjunk még Párizsban. Hátha Georg csak hazudott.

Honnan tudná olyan pontosan előre, hogy mi fog történni? Egyszer már úgy nézett ki, hogy háború lesz. Aztán jött München. Miért ne jöhetne egy második München?"

Nem tudtam, hogy tényleg hiszi-e, amit mond, vagy csak engem akar megnyugtatni. Az ember olyan könnyen hisz, ha reménykedik.

Én is azt tettem ezen az estén. Hogy is bocsátkozhatna Franciaország háborúba? Nincs felfegyverkezve. Kénytelen engedni. Miért harcolna Lengyelországért? Csehszlovákiáért sem harcolt.

Tíz nap múlva lezárták a határokat. Kitört a háború.

- Azonnal letartóztatták önöket, Schwarz úr? - kérdeztem.

- Még volt egy hetünk. A várost nem hagyhattuk el. Furcsán ironikus fordulat volt: öt éven át folyton kiutasítottak, most meg egyszerre nem akartak elengedni, ön hol volt akkor?

- Párizsban - mondtam.

- Önt is a Vélodrome-ba zárták?

- Persze.

- Nem emlékszem az arcára.

- A Vélodrome-ban rengeteg volt az emigráns, Schwarz úr.

- Emlékszik a háború előtti utolsó napokra, amikor elsötétítették Párizst?

- De mennyire! Mintha a világot sötétítették volna el.

- Csak azokat a kis kék fényeket engedélyezték - mondta Schwarz. - Úgy pislogtak a sarkokon az éjszakában, mint a tüdőbetegek virrasztólámpái. A város nemcsak sötét lett: meg is betegedett abban a hideg kék sötétségben, amelyben borzongtunk, pedig nyár volt. Azokban a napokban adtam el az egyiket a halott Schwarztól örökölt rajzok közül. Azt akartam, hogy több készpénzünk legyen. Akkoriban nehéz volt eladni valamit. A kereskedő, akihez fordultam, nagyon keveset kínált a rajzért. Nem fogadtam el az ajánlatát, és visszakértem a rajzot. Végül is egy gazdag emigráns filmembernek adtam el, aki az ingóságot biztosabbnak tartotta a pénznél. Az utolsó rajzot letétbe helyeztem a szálloda tulajdonosánál. Aztán jött a rendőrség. Délután jöttek értem. Ketten voltak. Felszólítottak, hogy búcsúzzam el Helentől.

Elém állt, sápadtan, szikrázott a szeme. “Az nem lehet!" - mondta.

“Dehogynem lehet - feleltem. - Később majd téged is elvisznek.

Okosabb, ha az útleveleinket nem dobjuk el, hanem magunknál tartjuk. Te is a tiedet."

“Valóban okosabb" - jegyezte meg az egyik rendőr jó németséggel.

“Köszönöm - feleltem. - Nem búcsúzhatnék el négyszemközt a feleségemtől?"

A rendőr az ajtó felé pillantott. “Ha meg akartam volna szökni, napokkal ezelőtt megtehettem volna" - mondtam.

Bólintott. Bementem Helennel a szobájába. “Ugye, milyen más, amikor megtörténik a dolog, mint amikor még csak beszélünk róla?" - mondtam, és megöleltem.

Kiszabadította magát a karjaimból. “Hogyan tudlak elérni?"

Megbeszéltük a szokásos dolgokat. Két címünk volt: a szálloda meg egy francia címe. A rendőr kopogott az ajtón. Kinyitottam.

“Hozzon magával pokrócot - mondta. - Csak egy-két napról van szó. De azért hozzon magával pokrócot meg valami ennivalót."

“Nincs pokrócom."

“Majd én beviszek neked egyet - mondta Helen. Gyorsan becsomagolta, ami ennivalónk volt. - Csak egy-két napról van szó?"

- kérdezte.

“Legfeljebb - jelentette ki a rendőr. - A személyi adatokat ellenőrzik meg hasonlók. C'est la guerre, Madame."

Hányszor kellett még ezt hallanunk!

Schwarz szivart vett elő a zsebéből, és rágyújtott. - Nos, a többit ön is ismeri. A várakozást a rendőrőrszobán, az újabb emigránsok érkezését, akiket úgy hajtottak fel, mintha veszedelmes nácik lennének, a prefektúrára utazást a rácsos ablakú kocsin, aztán a hosszas várakozást a prefek-türán. A Salle Lepine-ben is volt?

Bólintottam. A Salle Lepine egy nagy terem volt a pre-fektúrán, oktatófilmeket szoktak vetíteni benne a rendőröknek. Pár száz szék volt benne, meg egy vetítővászon. - Két napig voltam ott - feleltem.

- Éjszakára levittek bennünket egy nagy szenespincébe, ahol padokon alhattunk. Reggelre úgy néztünk ki, mint a kéményseprők.

- Napokig ültünk a széksorokban - mondta Schwarz. -

Mocskosak voltunk, és nemsokára valóban annak néztünk ki, aminek tartottak bennünket. Bűnözőknek. Georg itt megkésetten, akaratlanul bosszút állt. Annak idején a prefektúrán tudta meg a címünket, ott kereste ki neki valaki. Nem csinált titkot belőle, hogy párttag, s ezért most naponta négyszer kihallgattak, mint náci kémet, mondván, hogy baráti kapcsolatban állok Georggal és a nemzetiszocialista párttal. Eleinte csak nevettem; túlságosan abszurd volt a dolog. De aztán rájöttem, hogy az abszurdum is lehet veszedelmes. Hogy Németországban az, azt a párt ottani létezése bizonyította - de most úgy tűnt, hogy Franciaország, az értelem országa sem mentes tőle többé a bürokrácia és a háború együttes

nyomása alatt. Georg - anélkül hogy tudott volna róla - időzített bombát hagyott maga után: háborúban nem tréfadolog, ha kémnek tartják az embert.

Mindennap újabb csoport rémült ember érkezett. A hadüzenet óta még egyetlen embert sem öltek meg a fronton - ez volt a “furcsa háború", ahogy a mindenből viccet csinálok azt az időszakot elnevezték -, de már mindenki érezte a kísérteties légkört, amelyet úgy hoz magával a háború, mint a pestis: semmivé csökkent az emberélet és az egyén tisztelete. Az emberek nem emberek voltak többé: katonai-szempontok alapján osztályozták őket - katonákra, katonának alkalmasokra, alkalmatlanokra és ellenségekre.

A harmadik napon kimerülten ültem a Salle Lepine-ben. A társaság egy részét már elvitték. Akik ott maradtak, suttogva beszélgettek, vagy aludtak vagy ettek; létünk már a minimumra redukálódott. Engem ez nem zavart: egy német koncentrációs táborral összehasonlítva ez még mindig kényelmes élet volt: legfeljebb rúgásokat és ütéseket kaptunk, ha a levonulásnál nem lépkedtünk elég gyorsan. A hatalom, az hatalom, és a rendőr a világ minden országában rendőr.

Nagyon fáradt voltam a kihallgatásoktól. A vetítővászon alatt, a pódiumon,

egy

sorban

ültek

az

őreink,

egyenruhában,

szétterpesztett lábbal, fegyverrel a kezükben. A félhomályos terem, az üres, mocskos vetítővászon és alatta mi: mintha az élet vigasztalan jelképe lett volna, az életé, amelyben az ember csak fogoly vagy őr lehet, s amelyben magától az egyes embertől legfeljebb az függ, hogy milyen filmet akar látni az üres vetítővásznon: oktatófilmet, vígjátékot vagy tragédiát. Befejezésül úgyis mindig csak az üres vetítővászon marad, az éhes szív és az ostoba hatalom, mintha örök lenne, és ő lenne a jog, még akkor is, amikor valamennyi vetítővászon már ismét rég üres. Ez mindig így lesz, gondoltam, semmi sem fog változni, és az ember bármikor eltűnhetik, anélkül hogy bárki is észrevenné az eltűnését. Egyike

volt ez azoknak az óráknak, amelyeket ön is ismer: amikor a remény kialszik.

Bólintottam. - A csöndes öngyilkosság órái. Az ember már nem védekezik, és szinte véletlenül, önfeledten teszi meg az utolsó lépést.

- Kinyílt az ajtó - folytatta Schwarz -, és a folyosóról beeső sárga villanyfényben Helen jött be rajta. Egy kosarat, néhány pokrócot meg egy leopárdbundát cipelt a karján. A fejtartásáról meg a járásáról ismertem rá. Állt egy pillanatig, aztán kutató tekintettel elhaladt a sorok előtt. Közvetlenül mellettem ment el, és nem vett észre. Majdnem ugyanaz történt, mint annak idején az osnabrücki dómban. “Helen!" - szóltam utána.

Megfordult. Felálltam. Rám nézett. “Hát veletek meg mit műveltek?" - kérdezte haragosan.

“Semmi különöset. Egy szenespincében alszunk, azért vagyunk ilyen mocskosak. Hogy kerülsz ide?"

“Letartóztattak - felelte szinte büszkén. - Akárcsak téged. És sokkal hamarabb, mint a többi nőt. Reméltem, hogy itt talállak."

“Miért tartóztattak le?"

“Téged miért?"

“Engem kémnek tartanak."

“Engem is. Az érvényes útlevelem miatt."

“Honnan tudod?"

“Az imént mondták, amikor elvették. Nem vagyok igazi emigráns. Az emigráns nők még szabadon vannak. Egy pomádés hajú, escargot-szagú emberke világosított fel. Téged is ő hallgatott ki?"

“Nem tudom. Itt mindennek escargot-szaga van. Hála istennek, hogy hoztál magaddal pokrócokat."

“Magammal hoztam, amit csak tudtam. - Helen kibontotta a kosarat. Megcsörrent két üveg. -Nem bor - mondta. - Konyak.

Mindenből a lényeget hoztam magammal. Enni kaptok itt?"

“A szokásosat. De hozathatunk magunknak vajas kenyeret."

Helen hozzám hajolt, és szemügyre vett. “Úgy festetek, mintha négerek gyülekezete lennétek. Mosakodási lehetőségetek nincs?"

“Eddig még nem volt. Nem rosszaságból. Hanyagságból."

Kivette a kosárból a konyakot. “A dugó ki van húzva - mondta. -

A szállodás egyik utolsó szívessége. Feltételezte, hogy itt nem lesz dugóhúzó. Igyál!"

Ittam egy hatalmas kortyot, és visszaadtam neki az üveget. “Még poharat is hoztam - mondta. - Amíg lehet, maradjunk civilizáltak."

Megtöltötte a poharat, és ivott. “Nyár- és szabadságillatod van -

mondtam. - Milyen odakint?"

“Mint békében. A kávéházak tele vannak. Az ég kék." A pódiumon sorban ülő rendőrökre pillantott, és elnevette magát.

“Olyan itt, mint egy céllövöldében. Mintha az ember rálőhetne ott fenn azokra a figurákra, és ha felborulnak, jutalmul kapna egy üveg bort vagy hamutartót."

“Itt a figuráknál van a fegyver."

Helen pástétomot vett elő a kosárból. “A szállodás küldi -

mondta. - Sok üdvözlettel és azzal a jeligével, hogy: A fenébe a háborúval! Szárnyaspástétom. Két villát meg egy kést is hoztam.

Még egyszer: éljen a civilizáció!"

Hirtelen jókedvű lettem. Helen mellettem van, nincs elveszve semmi. A háború még nem kezdődött el, és talán igaz, hogy hamarosan szabadon bocsátanak bennünket.

Másnap este megtudtuk, hogy el fognak választani bennünket egymástól. Engem a gyűjtőtábornak berendezett Colombes stadionba fognak szállítani, Helent meg a Petite Roquette nevű

börtönbe. Azzal se értünk volna semmit, ha elhitték volna nekünk, hogy házasok vagyunk. A házaspárokat is elválasztották egymástól.

Az éjszakát ülve töltöttük a pincében. Az egyik jószívü őr engedte meg. Valaki hozott magával néhány gyertyát. A társaság egy részét már elszállították; még körülbelül százan lehettünk.

Voltak köztünk spanyol emigránsok is. Őket is letartóztatták. Volt valami ironikus a buzgóságban, amellyel egy antifasiszta országban

összefogdosták az antifasisztákat. Az ember azt hihette volna, hogy Németországban van.

“Miért választanak el bennünket egymástól?" - kérdezte Helen.

“Nem tudom. Nem embertelenségből. Ostobaságból."

“Ha a férfiak és a nők egy lágerben lennének, abból csak féltékenykedés meg civakodás származna - oktatott ki egy kis spanyol öregember. - Ezért választják el önöket. C'est la guerre!"

Helen a leopárdbundájában aludt mellettem. Volt a pincében néhány kényelmes, párnázott pad is, ezeket, azonban annak a négy-

öt öregasszonynak hozták le, akiket erre az éjszakára szintén ott szállásoltak el. Az egyik felajánlotta Helennek, hogy háromtól ötig aludjon az ő helyén, de Helen nem fogadta el. “Eleget álhatóm majd később egyedül" - mondta.

Különös éjszaka volt. A beszédhangok fokozatosan elnémultak.

Az öregasszonyok sírása is abbamaradt, csak néha zokogtak fel, ha felébredtek, aztán ismét visszazuhantak az álomba, mintha fekete gyapjú fojtotta volna el a hangjukat. Lassanként a gyertyák is kialudtak. Helen a vállamra dőlve aludt. Álmában átölelt, és ha felébredt, szavakat suttogott a fülembe - néha egy gyerek, néha meg egy szerelmes nő szavai voltak, olyan szavak, amelyeket nappal soha, de normális körülmények között még éjjel is csak ritkán mond ki az ember. A kétségbeesés és a búcsú szavai voltak, a testé, amely nem akar elválni, a bőr és a vér szavai, és a panaszé, a világ legősibb panaszáé: hogy nem maradhatunk együtt, hogy egyikünknek mindig előbb kell elmennie, és hogy a halál minden másodpercben megrángatja a kezünket, nehogy megálljunk, ha fáradtak vagyunk, és legalább egy órácskára az örök élet illúziójával szeretnénk áltatni magunkat. Helen feje később lassan lecsúszott a mellemről a térdemre. A tenyeremben tartottam a fejét, és az utolsó gyertya világánál néztem, hogy lélegzik. Hallottam, hogy minduntalan feláll egy-egy férfi, s a szénrakások közt odébb botorkálva óvatosan vizelni kezd. Az erőtlen láng libegett, túl nagyra nőtt árnyak suhantak körülöttünk, mintha egy kísértetdzsungelben lennénk, és

Helen volna a menekülő leopárd, amelyet a varázslók ráolvasásaikkal keresnek. Aztán az utolsó gyertya is kialudt, s már nem volt más, csak a fojtó, horkoló sötétség. Éreztem a tenyeremen Helen lélegzetét. Egyszeregy éles kis sikollyal felriadt. “Itt vagyok -

suttogtam. - Ne ijedj meg. Nem történt semmi."

Visszafeküdt és megcsókolta a kezemet. “Igen, itt vagy -

dünnyögte. - Maradj is mindig velem."

“Mindig veled maradok - suttogtam. - És ha rövid időre el is választanak bennünket, mindig újra megtalállak."

“El fogsz jönni?" - mormolta, már ismét félálomban.

“Eljövök. Mindig eljövök! Akárhol is leszel, meg foglak találni.

Mint ahogy legutóbb is megtaláltalak."

“Akkor jó" - sóhajtotta, és úgy fordította az arcát, hogy a feje úgy pihent a két tenyeremben, mint egy csészében. Ültem, és nem aludtam. Néha az ujjaimon éreztem az ajkát, és egyszer mintha könnyeket is éreztem volna, de nem szóltam semmit. Nagyon szerettem, és úgy éreztem, hogy még amikor a magamévá tettem, akkor se szerettem soha jobban, mint ezen az éjszakán ebben a mocskos pincében, a horkolás neszei és a szénre hulló vizelet furcsán sustorgó hangjai közt. Moccanás nélkül ültem, még önnön lényemet is kioltotta a szeretet. Aztán eljött a hajnal, a sápadt szürkület, amely minden színt ellop, és láthatóvá teszi a csontvázat a bőr alatt, és én hirtelen úgy éreztem, hogy Helen haldoklik, és fel kell őt ébresztenem, hogy életben tartsam. Felébredt, és kinyitotta az egyik szemét. “Mit gondolsz, kaphatunk forró kávét és kiflit?" -

kérdezte.

“Megpróbálom megvesztegetni valamelyik őrt" -mondtam, és nagyon boldog voltam.

Helen kinyitotta a másik szemét is, és jól megnézett.

“Mi történt? - kérdezte. - Olyan arcot vágsz, mintha megütöttük volna a főnyereményt. Csak nem bocsátanak szabadon minket?"

“Nem - feleltem. - Csak én bocsátottam magamat szabadon."

Álmosan megmozdította a fejét a tenyeremben.

“Te még egy kis időre sem tudod nyugton hagyni önmagadat?"

“Dehogynem - mondtam. - Sőt kénytelen is leszek. Tartok tőle, hogy hosszú időre. Nem sok alkalmam lesz döntéseket hozni magammal kapcsolatban. Ha így nézzük a dolgot, ez is vigasz."

“Minden vigasz - felelte Helen, és ásított. - Amíg élünk, minden vigasz, te ezt még nem tudod? Gondolod, hogy agyon fognak lőni bennünket mint kémeket?"

“Nem. Csak be fognak zárni."

“Azokat az emigránsokat is bezárják, akiket nem tartanak kémeknek?"

“Igen. Minden emigránst bezárnak, akit csak megtalálnak. A férfiakat már össze is szedték."

Helen félig felült. “Akkor hol a különbség?"

“Talán

akiket

nem

tartanak

kémeknek,

könnyebben

szabadulnak."

“Nem lehet tudni. Talán velünk fognak jobban bánni, éppen azért, mert azt hiszik, hogy kémek vagyunk."

“Ez badarság, Helen."

A fejét rázta. “Egyáltalán nem badarság. Tapasztalat. Te még nem tudod, hogy századunkban az ártatlanság bűn, és mindig azt büntetik a legsúlyosabban? Két országban is börtönbe kell hogy zárjanak ahhoz, hogy ezt megértsd? Ó, te igazságról ábrándozó!

Van még konyak?"

“Konyak is, pástétom is."

“Kérek mind a kettőből - mondta Helen. - Szokatlan reggeli, de tartok tőle, hogy még nagyon kalandos élet áll előttünk."

“Jó, hogy így fogod fel" - mondtam, és odaadtam neki a konyakot.

“Csakis így szabad felfogni. Vagy talán halálra akarod emészteni magad elkeseredésedben? Ha kikapcsolod az igazság fogalmát, nem is olyan nehéz kalandnak tekinteni a dolgot. Nem ez a véleményed?"

A konyak és a pástétom pompás illata úgy lengte körül Helent, mint az aranyélet üdvözlete. Jó étvággyal evett. “Nem tudtam, hogy számodra ilyen egyszerű lesz a dolog" - mondtam.

“Miattam ne aggódj - felelte, és fehér kenyeret keresett a kosarában. - Majd csak boldogulok. A nőknek nem egészen olyan fontos az igazság, mint nektek."

“Nektek mi a fontos?"

“Ez - mutatott a kenyérre, az üvegre meg a pástétomra. - Egyél, szerelmem! Majd csak átverekedjük magunkat valahogy. És tíz év múlva az egész egy nagy kaland lesz, és esténként olyan sokszor fogunk mesélni róla a vendégeinknek, hogy elunják. Tömd a fejed, álnevű ember! Amit most megeszünk, később legalább nem kell cipelnünk."

- Nem akarok minden apró részletet elmesélni - mondta Schwarz

-, hiszen ön is ismeri az emigránsok útját. Csak néhány napig maradtam a Colombes stadionban. Helen a Petit Roquette-be került.

Az utolsó napon megjelent a stadionban a szállodásunk. Csak messziről láthattam, a látogatókkal nem volt szabad beszélnünk, de otthagyott nekem egy kis kalácsot meg egy nagy üveg konyakot! A kalácsban egy kis cédulát találtam: “Madame egészséges és jó hangulatban van. Nincs veszélyben. Várható, hogy egy női lágerbe szállítják, amelyet a Pireneusokban fognak berendezni. Levelet a szállodán keresztül küld. Nagyszerű asszony!" A cédulába bele volt hajtogatva egy még kisebb cédula, Helen keze írásával: “Ne aggódj.

Már nincs veszély. Az egész kaland marad. A mielőbbi viszontlátásra! Szeretlek."

Sikerült áttörnie a hanyag blokádon. El nem tudtam képzelni, hogyan. Később elmesélte, hogy elhitette a rendőrökkel: bizonyos okmányokat a szállodában felejtett, és feltétlenül el kell hoznia őket.

Melléje adtak egy rendőrt, és elküldték a szállodába. Ott a markába dugta a szállodásnak a cédulát, és odasúgta neki, hogyan juttassa el hozzám.

A rendőr, aki megértést tanúsított a szerelem iránt, úgy tett, mintha nem venné észre. Helen nem hozott magával a szállodából semmiféle okmányt, hozott viszont parfümöt, konyakot és egy kosár ennivalót. Imádott enni. Hogy hogyan tudott mégis karcsú maradni, az számomra örök rejtély marad. Ha akkoriban, amikor még szabadlábon voltunk, éjszaka felébredtem, és nem találtam őt magam mellett, csak oda kellett mennem, ahol az ennivalónkat tartottuk - ott kuporgott a holdfényben, és önfeledt mosollyal rágott egy sonkacsontot, vagy tömte magába az estéről maradt, gondosan félretett desszertet. Bort az üvegből ivott hozzá. Olyan volt, mint a macska, amelyik éjszaka megéhezik. Azt is elmesélte, hogy amikor letartóztatták, rávette a rendőrt, hogy várja meg, amíg a szállodás sütőjében megsül az éppen benne levő pástétom. A kedvenc pástétoma volt, és magával akarta vinni. A rendőr morgott, de kapitulált, mivel Helen kereken kijelentette, hogy a pástétom nélkül nem hajlandó vele menni. A francia zsaruk irtóznak attól, hogy erőszakkal hurcoljanak valakit a rendőrkocsiba. Helen még egy csomag papírszalvétát sem felejtett el magával hozni a szállodából.

Másnap útnak indítottak bennünket a Pireneusok felé.

Megkezdődött a rettegés, a komikum, a szökés, a bürokrácia, a kétségbeesés és a szerelem vigasztalan és izgalmas odisszeája.

12

- Lehetséges, hogy korunkat egyszer majd az irónia korának fogják nevezni - mondta Schwarz. - Persze nem a tizennyolcadik század szellemes iróniájára gondolok. Korunk, a technikai fejlődés és kulturális hanyatlás otromba korának iróniája önkéntelen, s az esetek többségében gonosz vagy ostoba. Hitler nemcsak világgá kiabálja, hanem hiszi is magáról, hogy békeapostol, és a háborút a

“többiek" kényszerítették rá. És vele együtt hiszi ezt az ötvenmillió német. Az a tény, hogy hosszú éveken át egyedül csak ők

fegyverkeztek, miközben egyetlen másik nemzet sem készült fel a háborúra, semmit sem változtat a véleményükön, így aztán azon sem csodálkozhattunk, hogy mi, akik megmenekültünk a német lágerektől, most francia lágerekben találtuk magunkat. Még csak nem is nagyon emelhettünk szót ellene. Egy nemzetnek, amely az életéért küzd, fontosabb teendője is van, mint hogy minden egyes emigránsnak teljes igazságot szolgáltasson. Nem kínoztak meg, nem gázosítottak el, és nem lőttek agyon bennünket. Csak bezártak.

Kívánhattunk-e ennél többet?

- Mikor találkozott ismét a feleségével? - kérdeztem.

- Sokára. Ön is járt Le Vernet-ben?

- Nem. De tudom, hogy az volt az egyik legrosszabb francia láger.

Schwarz ironikusan elmosolyodott. - Ez csupán fokozatok kérdése. Ismeri a mesét a rákokról, amelyeket hideg vízzel teli üstbe dobtak, hogy megfőzzék őket? Amikor a víz ötven fokra melegedett, jajgatni kezdtek, hogy nem lehet kibírni, és visszasírták a régi szép időt, amikor a víz még csak negyven fok meleg volt.

Amikor hatvan fokra melegedett, az ötven fokot sírták vissza, hetven foknál a hatvanat - és így tovább. Le Vernet ezerszer jobb volt, mint a legjobb német koncentrációs tábor. Mint ahogy egy gázkamrák nélküli koncentrációs tábor is jobb, mint az olyan, ahol mérgesgáz-fejlesztő is van. Vagyis a rákokról szóló példázatot a mi korunkra is lehet alkalmazni.

Bólintottam. - Mi történt ott önnel?

- Hamarosan hidegre fordult az idő. Természetesen nem volt elég takarónk, szenünk meg egy szem se. Persze csak hanyagságból.

De a bajt sokkal nehezebb elviselni, ha fagyoskodik az ember. Nem akarom önt a lágerben töltött tél leírásával untatni. Olcsó dolog ironizálni, de ha Helen meg én azt vallottuk volna, hogy nácik vagyunk, jobban jártunk volna. Akkor különleges lágerekben helyeztek volna el bennünket. Miközben mi éheztünk, fáztunk és krónikus hasmenéstől szenvedtünk, láttam az újságokban olyan

internált német foglyokról készült fényképeket, akik nem emigránsok voltak. Nekik biztosítottak kést, villát, széket, ágyat, takarót, sőt még saját külön étkezőt is. Az újságok büszkék voltak rá, hogy milyen rendesen bánnak az ellenséggel. Velünk nem kellett ilyen figyelmesnek lenni. Mi nem voltunk veszedelmesek.

Beletörődtem. Kikapcsoltam az igazság fogalmát, úgy, ahogy Helen tanácsolta. Munka után, esténként, a barakk számomra kijelölt részében üldögéltem - egy méter széles és két méter hosszú helyet kaptam, meg egy kis szalmát -, és próbáltam hozzáedzeni magam a gondolathoz, hogy ez az idő csak átmenet az életemben, és semmi köze az énemhez. Akármi történt, úgy reagáltam rá, mint egy ügyes állat. A bánat éppúgy ölhet, mint a dizentéria, gondoltam, és az igazság nyugodt időkre való fényűzés.

- És ezt el is hitte? - kérdeztem.

- Nem - felelte Schwarz. - Óráról órára újból kellett a fejembe kalapálnom. A kis igazságtalanságok fölött volt a legnehezebb napirendre térni. Nem a nagyok fölött. Az embernek mindig újra és újra túl kell tennie magát a mindennapi kis igazságtalanságokon, a kisebb darab kenyéren, a nehezebb munkán, nehogy a miattuk való elkeseredésében a nagy igazságtalanságot szem elől tévessze.

- Tehát úgy élt, mint egy ügyes állat?

- Úgy éltem, amíg meg nem jött az első levél Helentől - mondta Schwarz. - Két hónap múlva jött meg, párizsi szállodásunkon keresztül. Olyan volt, mint amikor egy sötét, levegőtlen helyiségben hirtelen kinyitnak egy ablakot. Az élet az ablak másik oldalára szorul ugyan, de legalább ismét létezik. A levelek rendszertelenül jöttek, néha hetekig nem jött egy sem. Különös volt, hogyan módosították és hogyan erősítették meg Helen képét. Azt írta, hogy jól megy a sora, s hogy végül csakugyan átkerült egy lágerbe, ahol előbb a konyhán, aztán a kantinban kellett dolgoznia. Két ízben még egy-egy, élelmiszercsomagot is sikerült küldenie. Hogy hogyan csinálta, milyen trükkökhöz folyamodott, és kiket vesztegetett meg, nem tudom. Ugyanakkor a levelekből lassanként már egy másik arc

nézett rám. Hogy ebből mennyi volt a távollétének, a saját vágyaimnak és a fantázia hamisításának a rovására írható, nem tudom. Hiszen tudja, mennyire - szinte az irrealitásig - megnő

mindennek a súlya, ha az ember fogoly, és csak néhány levelet kap.

Egy szándéktalan mondat, amely ha más körülmények között íródik, semmit sem jelentett volna, villámmá lehet, és tönkreteszi az ember életét, mint ahogy egy másik mondat hetekre melegséget adhat, noha éppoly szándéktalanul íródott, mint az első. Hónapokig tudunk tépelődni olyan dolgokon, amelyeket a levél írója már a boríték leragasztá-sakor elfelejtett. Egyszer egy fénykép is érkezett; Helen a barakkja előtt állt a képen egy másik nő meg egy férfi társaságában. Azt írta, hogy franciák, s a láger felügyelőségének tagjai.

Schwarz fölpillantott. - Hogy mennyit tanulmányoztam annak a férfinak az arcát! Még egy nagyítót is kölcsönkértem egy órástól.

Nem értettem, miért küldte Helen a képet. Valószínűleg nem volt vele semmi szándéka. Vagy mégis? Nem tudom. Ismeri ezt az állapotot?

- Mindenki ismeri - válaszoltam. - A fogolypszichózis nem különleges eset.

A kocsmáros az asztalunkhoz lépett a számlával. Mi voltunk az utolsó vendégek. - Elüldögélhetnénk még valahol másutt? -

kérdezte Schwarz.

A kocsmáros megnevezett egy helyet. - Ott nőket is találnak-mondta. - Szépeket, kövéreket. Nem drága hely.

- Mást nem tud?

- Ilyenkor tudtommal más hely már nincs nyitva. - Felvette a zakóját. - Ha akarják, elkísérem önöket. Most ráérek. Az ottani nők nagyon ravaszok. Ügyelhetnék, hogy ne csapják be önöket.

- Nőtársaság nélkül is el lehet ott üldögélni?

- Nőtársaság nélkül? - A kocsmáros értetlenül nézett ránk. Aztán egy vigyor suhant át az arcán. - Nőtársaság nélkül, értem!

Természetesen, uram, természetesen. De hát a nők akkor is ott vannak.

Utánunk nézett, amikor kiléptünk az utcára. Gyönyörű hajnal volt. A nap még nem kelt fel, de a sóillat már erősebb lett. Macskák kóboroltak az utcákon, és néhány ablakból már alvásszaggal vegyes kávéillat érződött. Már minden lámpát eloltottak. Néhány utcával arrább egy láthatatlan targonca zörgött, a nyugtalan Tejón halászcsónakok virítottak, mint megannyi sárga meg piros vízirózsa, és alattunk horgonyzott - most színtelenül, csendesen, mesterséges világítás nélkül - a hajó, a bárka, az utolsó reménység.

Feléje tartottunk, ahogy lejjebb jöttünk a dombról.

A bordély eléggé vigasztalan lebuj volt. Néhány slampos kövér nő kártyázott és dohányzott benne. Tettek egy kedvetlen kísérletet, aztán békén hagytak bennünket. Az órámra néztem. Schwarz észrevette. - Már nem tart sokáig -mondta. - És a konzulátusok csak kilenckor nyitnak.

Ezt én is éppúgy tudtam, ő viszont nem tudta, hogy más hallgatni, és megint más mesélni.

- Egy év végtelenül hosszú időnek tűnik - mondta Schwarz. -

Aztán egyszerre csak nem látszik többé annak. Januárban, mikor külső munkára küldtek bennünket, megpróbáltam megszökni. Két nap múlva megtaláltak, a hírhedt C. hadnagy az arcomba vágott a lovaglóostorával, és három hétre magánzárkába dugott, ahol csak kenyeret és vizet kaptam. A második szökési kísérletem alkalmával azonnal elkaptak. Aztán nem próbálkoztam többé. Élelmiszerjegyek és papiros nélkül különben is szinte lehetetlen volt boldogulni.

Akármelyik csendőr elkaphatta az embert. És Helen lágere messze volt.

A

helyzet

megváltozott,

amikor

májusban

csakugyan

elkezdődött és négy hét múlva be is fejeződött a francia háború. Mi a meg nem szállt zónában voltunk ugyan, de hírlett, hogy a lágert ellenőrizni fogja egy katonai vagy pláne egy Gestapo-bizottság.

Emlékszik, milyen pánik tört ki akkor?

- Emlékszem - mondtam. - A pánikra, az öngyilkosságokra, a folyamodványokra, hogy bocsássanak bennünket a bizottságok érkezése

előtt

szabadon,

és

emlékszem

a

bürokrácia

nemtörődömségére is, amely ezt igen gyakran megakadályozta. De nem mindig. Akadtak lágerek, amelyeknek a parancsnoka belátó volt, és saját felelősségére futni hagyta az emigránsokat. Sokakat közülük később mégis elkaptak Marseille-ben meg a határon.

- Marseille-ben! Ott már a birtokunkban volt a méreg - válaszolta Schwarz. - Helennek is, meg nekem is egy kis kapszulával. Fatalista nyugalmat adott az embernek. Egy gyógyszerésztől vettem a lágeremben. Két kapszulával. Nem tudom pontosan, milyen méreg volt, de elhittem neki, hogy gyorsan és szinte fájdalom nélkül öl, ha lenyeli az ember. Azt állította, hogy a méreg kettőnknek is elég.

Azért adta el nekem, mert félt, hogy egyszer ő maga veszi be hajnal felé, a kétségbeesés óráiban, mielőtt kivilágosodik.

Ki voltunk szolgáltatva, mint a galambok a galamblövészeten. A vereség túlságosan meglepetésszerűen jött. Senki sem számított rá ilyen gyorsan. Még nem tudtuk, hogy Anglia nem fog békét kötni.

Csak azt láttuk, hogy minden elveszett. - Schwarz fáradt mozdulatot tett a kezével. - És még most sem tudjuk, hogy nem veszett-e el valóban minden. A partokra szorultunk, és előttünk már csak a tenger.

A tenger, gondoltam. És néhány hajó, amely még átkel rajta.

Az ajtóban megjelent a kocsmáros, akinek a kocsmájában előzőleg ültünk. Gunyorosan, valami katonás tisztelgésfélével üdvözölt minket. Aztán odasúgott valamit a kövér kurváknak. Az egyik, egy hatalmas keblű nő, az asztalunkhoz lépett. -

Tulajdonképpen hogy csináljátok? - kérdezte.

- Mit?

- Borzasztóan fájdalmas lehet.

- Micsoda? - kérdezte szórakozottan Schwarz. '

- Ahogy a matrózok szeretkeznek a tengeren! - kiáltott oda az ajtóból a kocsmáros, és úgy röhögött, mintha valamennyi fogát ki akarná köpni.

- Az az ostoba alak hazudott maguknak - szóltam oda a nőnek, akiből olívaolaj-, fokhagyma-, vöröshagyma-, veríték- és ételszag áradt. - Nem vagyunk homoszexuálisok. Részt vettünk az abesszíniai háborúban, és a bennszülöttek mindkettőnket kiheréltek.

- Olaszok vagytok?

- Csak voltunk - feleltem. - Akit kiheréltek, nem tartozik többé semmiféle nációhoz. Kozmopolita.

Ezen elgondolkozott egy darabig. - Muris vagy - mondta aztán komolyan, és hatalmas farát riszálva, visszatért az ajtóhoz, ahol azonnal markolászni kezdte a kocsmáros.

- Különös dolog a reménytelenség - mondta Schwarz. - Milyen szívós az emberben, nem is az “én", hanem csak az élni, csak létezni akarás! Ilyenkor kerülünk néha abba az állapotba, amelyet a hajósok tájfunban tapasztalnak: teljes szélcsendbe az örvény kellős közepén.

Az ember feladja a küzdelmet - akár a féreg, amely döglöttnek tetteti magát -, de azért még él. Hogy az életét mentse, minden egyéb erőfeszítésről lemond, csak a puszta túlélni akarásról nem.

Éber, feszült, végsőkig passzív. Nincs már mit pazarolnia. Szélcsend van, de körös-körül tombol a tájfun mintegy körfalat emelve az ember köré, aki hirtelen nem érez többé egy szikra félelmet se, se kétségbeesést: mind a kettő luxus volna, amelyet már nem engedhet meg magának. Az erőfeszítés, amelyet ezekre az érzésekre kellene pazarolnia, a túlélni akarás energiáját csökkentené - ezért kapcsolja ki mind a kettőt. Már csupán egy szempár és oldott, teljesen passzív készenlét. És ilyenkor az agya figye-lemreméltóan megvilágosodik.

Azokban a napokban néha az volt az érzésem, hogy ez a megvilágosodás az indiai jógiéhoz lehet hasonló, aki minden, a tudatos énnel kapcsolatos gondolatot is mellőz, hogy...

Schwarz elakadt. - Hogy megkeresse Istent? - kérdeztem félig-meddig gúnyosan.

Schwarz a fejét rázta. - Hogy megtalálja. Keresni mindig keressük. Csakhogy úgy keressük, mintha úszni akarnánk, és teljesen felöltözve, poggyásszal felszerelve ugranánk a vízbe. Pedig meztelennek kell lennünk. Olyan meztelennek, amilyen én voltam azon az éjszakán, amikor elhagytam a biztonságos idegen földet, hogy visszatérjek a veszedelmes hazába, és átkeltem a Rajnán, mintha a végzet folyóján kelne át egy parányi, csak a holdtól megvilágított élet.

Sokszor gondoltam a lágerben arra az éjszakára. Nyugodtan rágondolhattam, nem gyengíteti meg, hanem erőt adott. Megtettem, amit az életem követelt, nem vallottam kudarcot, egy második, mennyei ajándékként kapott életet kezdtem Helennel - a kétségbeejtő csak az volt, és ez néha álmomban is kísértett, hogy ott volt az a másik élet: Párizs, Helen és a felfoghatatlan érzés: nem vagyok egyedül. De Helen élt valahol, lehet, hogy egy másik férfival, de élt. Milyen iszonyúan sokat jelenthet ez egy olyan korban, mint a miénk, amikor az ember annyi se, mint egy hangya a csizmatalp alatt.

Schwarz elhallgatott. - Megtalálta Istent? - kérdeztem.

Bárdolatlan kérdés volt, de hirtelen olyan fontosnak éreztem, hogy mégis megkérdeztem.

- Egy arcot a tükörben - válaszolta Schwarz.

- Kinek az arcát?

- Mindig ugyanazt. Ismeri ön a saját arcát? Amelyet születése óta visel?

Megdöbbenve néztem rá. Korábban egyszer már használta ezt a kifejezést. - Egy arcot a tükörben - ismételte meg. - És az arc, amely a válla fölött önre néz, és mögötte a másik - de aztán egyszerre csak ön a tükör, a vég nélkül ismétlődő arcokkal. Nem, Istent nem találtam meg. Mit is kezdenénk vele, ha megtalálnánk? Ahhoz már

nem embereknek kellene lennünk, hogy megtalálhassuk. Keresni-az más dolog.

Elmosolyodott. - De nekem akkor erre már nem maradt sem időm, sem erőm. Túlságosan kikészültem. Már csak arra gondoltam, amit szerettem. Abból éltem. Már nem gondoltam Istenre. Nem gondoltam az igazságra. Egy kör bezárult. Ugyanez volt a helyzet a folyónál. Ugyanaz ismétlődött meg. És megint csak rajtam múlt a folytatás. Ha bekövetkezik ez az állapot, az ember magától szinte semmit sem tehet. Nem is kell tennie; a gondolkodás csak zavart okozna. A dolgok maguktól történnek. Az ember nevetséges elszigeteltségéből hazatérünk a történés névtelen törvényébe, és egyetlen teendőnk az, hogy készek legyünk elindulni, ha a láthatatlan kéz szelíden megböki a vállunkat. Csak engedelmeskednünk kell; ameddig nem kérdezünk, biztonságban vagyunk. Ön most valószínűleg azt gondolja, hogy misztikus badarság, amit beszélek.

A fejem ráztam. - Ezt az állapotot én is ismerem. Pontosan így van néha a nagy veszély pillanataiban is. Ismerek embereket, akik a háborúban élték meg ezt. Hirtelen, nélkül - és habozás nélkül is -

elhagytak egy fedezéket, amelyből egy perc múlva tömegsír lett.

Nem tudták, miért teszik; a fedezék a józan ész szabályai szerint százszor biztonságosabb volt, mint a védtelen árok, amelybe behúzódtak.

- Megcselekedtem a lehetetlent - mondta Schwarz. -Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Összecsomagoltam kevéske holmimat, és egy reggel kisétáltam a lágerből az országútra. Nem próbáltam a szokott módon, éjszaka meglépni.

Egy tiszta reggelen, teljesen világosban mentem a láger főkapujához, az őrséggel közöltem, hogy elbocsátottak, azzal a zsebembe nyúltam, és adtam egy kis pénzt a két őrnek, mondván, hogy igyanak egyet az egészségemre. Olyan kizárt dolognak látszott, hogy valaki ilyen pimasz lehessen, és nyíltan, engedély nélkül hagyja el a lágert, hogy a két egyenruhás parasztfiúnak

meglepetésében eszébe sem jutott az elbocsátólevelem után érdeklődni.

Lassan indultam neki a fehér országútnak. Nem futottam, pedig húsz lépés után a láger kapuja mintha egy sárkány fogsorává változott volna, egy sárkányévá, amely utánam oson és utánam kap.

Nyugodtan zsebre dugtam a halott Schwarz útlevelét, amelyet előzőleg futólag meglengettem az őrök szeme előtt, és mentem tovább. Rozmaring- és kakukkfűillat volt. A szabadság illata.

Egy idő múlva úgy tettem, mintha meg kellene kötnöm a cipőfűzőmet. Lehajoltam, és közben hátrapillantottam. Az országút üres volt. Gyorsabban kezdtem lépkedni.

A rengeteg papírból, amelyet akkoriban megköveteltek az embertől, nekem egy sem volt. De beszéltem valamicskét franciául, és abban bíztam, hogy esetleg dialektusban beszélő franciának tartanak majd. Hiszen akkor az egész ország még mindig vándorúton volt. Minden helység tele volt a megszállt területekről menekültekkel, az országutakon nyüzsögtek a mindenféle járművek, az ágyakkal és háztartási felszereléssel megrakott targoncák és a szökött katonák.

Egy kis fogadóhoz értem, néhány asztal állt a kertjében, a ház mögött gazdasági udvar terült el konyhakerttel és gyümölcsfákkal.

Az ivó tele volt legyekkel, a kiloccsant bor szaga friss kenyér- és kávéillattal keveredett.

Egy mezítlábas lányka szolgált ki. Abroszt terített az asztalra, és kávéskannát, csészét, tányért, mézet és kenyeret tett elém. Hallatlan fényűzés volt, Párizs óta nem volt ilyenben részem.

Odakinn, a poros sövénykerítésen túl a széttört világ tipródott -

itt, a kerítésen belül, a napsütötte fák árnyékában egy darab béke honölt, méhek zümmögtek a nyárutó arany fényében. Úgy éreztem, minél többet magamba kell innom ebből a fényből, mint ahogy a teve teleissza magát vízzel, mielőtt sivatagi útjára indul, hogy legyen tartaléka. Behunytam a szemem, kitapogattam a fényt és ittam.

13

A pályaudvaron csendőrök álltak. Visszafordultam. Nem tartottam ugyan valószínűnek, hogy máris felfedezzék az eltűnésemet, mégis úgy határoztam, hogy egyelőre inkább kerülöm a vasutat. Amilyen keveset számítunk, amíg a lágerben vagyunk, hirtelen olyan értékessé válunk, ha megszökünk. Amíg ott vagyunk, még egy darab kenyeret is sajnálnak tőlünk, de ahhoz, hogy ismét elfogjanak, semmi se drága. Erre akár századokat is mozgósítanak.

Felkéredzkedtem egy teherautóra, az vitt el egy darabon. A sofőr szidta a háborút, a németeket, a francia kormányt, az amerikai kormányt meg az Istent; viszont megosztotta velem az ebédjét, mielőtt letett. Egy óra hosszat gyalog mentem tovább az országúton, míg a legközelebbi vasútállomáshoz nem értem. Mivel már megtanultam, hogy ha az ember nem akar gyanút kelteni, nem szabad bujkálnia; elsőosztályú menetjegyet kértem a legközelebbi helységbe. A pénztáros habozott. Mivel tartottam tőle, hogy a papírjaim után fog érdeklődni, megelőzésképpen ráförmedtem.

Elképedt, elbizonytalanodott, és kiadta a jegyet. Betértem egy kávéházba, hogy ott várjam meg a vonatot, amely egy óra késéssel csakugyan megérkezett.

Sikerült három nap alatt Helen lágeréhez jutnom. Egy csendőrre, aki megállított, németül ordítottam rá, és az orra elé tartottam Schwarz útlevelét. Rémülten hőkölt vissza, és örült, hogy békén hagyom. Ausztria Németországhoz tartozott, és egy osztrák útlevél már olyan hatást tett, mintha a Gestapo névjegye lenne. Különös, hogy mi mindenre volt képes a halott Schwarz okmánya. Sokkal többre, mint egy ember - egy darab nyomtatott papír!

Helen lágeréhez fel kellett mászni egy hegyre. Rekettye-és rozmaringbokrokkal teli hangás erdőn vágtam keresztül. Délután értem oda. A láger drótkerítéssel volt körülvéve, mégsem hatott olyan vigasztalanul, mint Le Vemet, valószínűleg azért, mert női

láger volt. Majdnem mindegyik nőnek turbánszerűen megkötött tarka kendő volt a fején, és színes ruhadarabokat viseltek, ettől látszott a láger szinte gondtalannak. Én az erdőből legalábbis annak láttam.

A

látvány

hirtelen

elbátortalanított.

Mérhetetlen

vigasztalanságra számítottam, amelybe majd úgy török be, mint egy Don Quijote vagy Szent György. Most mégis úgy éreztem, hogy itt egyáltalán semmi szükség rám. A láger elégedettnek látszott. Ha Helen itt van, valószínűleg régen elfelejtett.

Nem bújtam elő az erdőből, megpróbáltam kiokoskodni, hogy mitévő legyek. Alkonyatkor a kerítéshez jött egy nő. Aztán mások is csatlakoztak hozzá. Nemsokára egész sereg nő állt a kerítés mellett.

Mozdulatlanul álltak, és alig váltottak egy-egy szót egymással.

Semmit sem látó szemekkel bámultak keresztül a drótkerítésen. Az, amit látni szerettek volna - a szabadság -, nem volt ott. Az égbolt ibolyaszínű lett, az árnyak egyre feljebb kúsztak a völgyből, itt-ott már elernyőzött lámpákat is lehetett látni. A nőkből színüket vesztett árnyak lettek, mintha még a testüket is elvesztették volna.

Sápadt, alaktalan arcok lebegtek szabálytalan sorban a drót mögött álló kétdimenziós, fekete sziluettek fölött. Aztán lassan ritkulni kezdett a sor, egyik nő a másik után hagyta ott a kerítést. A kétségbeesés órája elmúlt. Később tudtam meg, hogy a lágerben így nevezték.

Már csak egy nő állt a kerítésnél. Óvatosan megközelítettem.

“Ne ijedjen meg!" - szólaltam meg franciául.

“Mitől ijednék meg?" - kérdezte egy idő múlva.

“Kérni szeretnék magától valamit."

“Fölösleges kérned, te disznó - felelte. - Azt hiszed, nem tudom, mit forgatsz az ostoba fejedben? Hiszen egyében se jár az eszetek!"

Rábámultam. “Miről beszél?"

“Ne tettesd magad ostobábbnak, mint amilyen vagy! Menj a fenébe, és elégítsd ki másutt a kéjvágyadat, te átkozott! Hát

nincsenek nőstényeitek a faluban? Muszáj itt ólálkodnotok, nyomorult disznók?"

Rájöttem, mire gondol. “Téved - mondtam. - Egy asszonnyal kell feltétlenül beszélnem, aki itt él a lágerben."

“Mindnyájatoknak az kell! Miért eggyel? Miért nem kettővel?

Vagy mindjárt valamennyivel?"

“Ide figyeljen! - mondtam. - A feleségemet keresem. Feltétlenül beszélnem kell a feleségemmel!"

“Igazán? - A nő nevetett. Nem látszott haragosnak, csak fáradtnak. - Megint egy új trükk! Minden héten kitaláltok valami újat!"

“Most járok itt először!"

“Ahhoz képest már egészen kitanult vagy. Menj a fenébe!"

“De hát hallgasson már meg - mondtam németül. - Szeretném, ha megmondaná egy asszonynak a lágerben, hogy ide jöttem.

Német vagyok. Magam is be voltam zárva! Le Vernet-ben!"

“Nicsak - mondta nyugodtan a nő. - Németül is tud! Átkozott elzászi! Dögölj meg szifiliszben, te gazember! Te is meg az átkozott társaid is, akik esténként ide jönnek! Dögöljetek meg rákban egytől egyig, akármivel is hitegettek bennünket! Hát egyáltalán nincs bennetek érzés, disznók? Nem tudjátok, mit műveltek? Hagyjatok minket békén! Hagyjatok minket békén! - mondta hangosan és keményen. - Nem elég, hogy bezártatok bennünket? Hagyjatok minket "békén!" - kiáltotta.

Hallottam,

hogy

többen

is

közelednek,

és

gyorsan

visszaugrottam az erdőbe. Egész éjszaka ott maradtam. Nem volt hová mennem. Feküdtem a fatörzsek közt, láttam, hogy minden lámpa kialszik, aztán megjelent a táj fölött a hold. Sápadt volt, mint a fehér arany, s már magával hozta az ősz ködjeit, páráját és hűvösét. Reggel aztán megint lementem a faluba. Sikerült találnom valakit, aki az öltönyömért adott egy kék szerelőoverallt.

Visszamentem a lágerhez. Az őrségen azt mondtam, hogy a villanyvezetékeket kell megvizsgálnom. Elég jól beszéltem

franciául, így aztán minden további kérdés nélkül beengedtek.

Ugyan ki akarta volna önként betenni a lábát egy internáló táborba?

Óvatosan bejártam a láger utcáit. A nők függönyökkel rekeszekre osztott nagy skatulyákban éltek. Mindegyik barakkban volt egy alsó meg egy felső szint, s a közepükön folyosó húzódott, kétoldalt függönyökkel. Sok függöny félre volt húzva, látni lehetett a rekeszek berendezéseit. A legtöbb rekeszben csak a legszükségesebb holmit tartották, de akadt olyan is, amelyiknek egy kendő, néhány képes levelezőlap vagy egy fénykép némi egyéni jelleget adott, még ha szegényeset is. Mikor végigosontam a félhomályos barakkokon, a nők abbahagyták a munkát, és rám néztek. “Híreket hozott?" - kérdezte az egyik.

“Igen - valakinek, akit Helennek hívnak. Helen Baumann-nak."

A nő elgondolkozott. Odalépett egy másik. “Nem az a náci szajha az, aki a kantinban dolgozik? - kérdezte. - Az, aki az orvossal kurválkodik?"

“Helen Baumann nem náci!" - mondtam.

“Az a kantinban dolgozó szajha sem az - felelte az első nő. - Azt hiszem, Helennek hívják."

“Nácik is vannak a lágerben?" - kérdeztem.

“Persze. Akad itt mindenféle. Hol vannak most a németek?"

“Errefelé egyet se láttam."

“Állítólag érkezik hozzánk egy katonai bizottság. Nem hallott valamit róla?"

“Nem."

“Állítólag azért jön, hogy kiszabadítsa a nácikat a lágerekből. De állítólag jön vele a Gestapo is. Erről hallott valamit?"

“Erről sem."

“A németek állítólag fütyülnek rá, hogy itt nem a megszállt zónában vagyunk."

“Jellemző lenne rájuk."

“Szóval nem hallott róla?"

“Csak híreszteléseket. Semmi konkrétumot."

“Kitől hozott hírt Helen Baumann-nak?"

Haboztam egy pillanatig. “A férjétől. A férje szabad."

A második nő elnevette magát. “Hogy fog csodálkozni szegény!"

“Be lehet menni a kantinba?" - kérdeztem.

“Miért ne lehetne? Maga nem francia?"

“Elzászi vagyok."

“Akkor mitől fél? - kérdezte a második nő. - Valami titkolnivalója van?"

“Kinek nincs manapság titkolnivalója?"

“Maga ezt persze nyugodtan mondhatja" - felelte az első nő. A második nem szólt semmit, de úgy méregetett, mintha kém lennék.

Gyöngyvirágparfümjének illata felhőként lebegett körülötte.

“Köszönöm - mondtam. - Hol a kantin?"

Az első nő elmagyarázta, merre menjek. Úgy mentem végig a félhomályos barakkon, mintha vesszőt futnék. Mindkét oldalon arcok és kutató szemek jelentek meg. Úgy éreztem magam, mintha egy amazon-államba kerültem volna. Aztán ismét kiértem az utcára, a napra. A láger fölött szürke lázárként lebegett a fogság áporodott szaga, amely minden láger fölött ott lebeg.

Olyan,voltam, mint a vak. Helen hűsége vagy hűtlensége sohasem foglalkoztatott. A dolog túlságosan mellékes, túlságosan jelentéktelen volt, túlságosan sok minden történt, és annyira csak az volt a fontos, hogy életben maradjon, hogy ehhez képest ez a másik dolog szinte alig számított. Még ha Le Vernet-ben kínzott volna is a gondolat, absztrakt elképzelés lett volna, amelyet magam találtam ki, vetettem el, majd vetettem fel ismét.

Most azonban ott voltam a társnői között. Előző este láttam őket a kerítésnél, és most ismét láttam őket, a sóvár nőket, akik hosszú hónapok óta férfi nélkül éltek, és a fogság ellenére is nők maradtak, sőt nőiességüket éppen a fogság miatt még erősebben érezték. Mi egyebük maradt?

A kantinbarakkhoz értem. Egy vörös hajú, sápadt nő állt ott néhány másik asszony között, akik élelmiszert vásároltak. “Hát

maga meg mit akar?" - kérdezte. Kacsintottam, és tettem egy fejmozdulatot, aztán arrébb léptem. Gyors pillantást vetett rám a vevői feje fölött. “Öt perc múlva -suttogta. - Jó vagy rossz?"

Megértettem, hogy azt szeretné tudni, jó vagy rossz híreket hozok-e. Felhúztam a vállam. “Jó" - mondtam aztán, és kimentem.

Egy idő múlva kijött a nő, és intett, hogy menjek be. “Muszáj elővigyázatosnak lenni - magyarázta. - Kinek hozott híreket?"

“Helen Baumann-nak. Itt van?"

“Miért?"

Hallgattam. Láttam, hogy szeplös az orra és nyugtalan a tekintete. “Ő is a kantinban dolgozik?" - kérdeztem.

“Mit akar? - felelt kérdéssel a kérdésre a nő. - Információt? Egy szerelő? Ki számára?"

“A férje számára."

“Legutóbb ugyanígy érdeklődött valaki egy másik asszony után

- mondta keserűen a nő. - Az asszonyt három nap múlva elvitték.

Megállapodtunk, hogy értesít bennünket, ha jó vége lesz a dolognak. Azóta se kaptunk hírt róla, maga álszerelő!"

“A férje vagyok" - mondtam.

“Én meg Greta Garbó" - mondta a nő.

“Ha nem a férje volnék, miért érdeklődnék utána?"

“Helen Baumann után gyakran érdeklödnek - mondta a nő. -

Fontos emberek. Akarja tudni az igazságot? Helen Baumann halott.

Két héttel ezelőtt meghalt, és eltemették. Ez az igazság. Azt hittem, tényleg híreket hozott kintről."

“Meghalt?"

“Meghalt. És most hagyjon békén."

“Nem halt meg - mondtam. - A barakkokban jobban tudják."

“A barakkokban sok butaságot összebeszélnek."

Ránéztem a vörös hajú nőre. “Átadna neki egy levelet?

Elmegyek - de szeretnék itthagyni egy levelet."

“Miért?"

“Miért ne? Egy levél nem jelent semmit. Nem öl, és nem szolgáltat ki."

“Nem? - kérdezte a nő. - Mióta él maga?"

“Magam se tudom. Csak részletekben éltem, gyakori megszakításokkal. Eladhatna nekem egy darab papírt meg egy ceruzát?"

“Van ott mind a kettő - mutatott a nő egy kis asztalra. - Miért akar maga egy halottnak írni?"

“Mert az ilyesmi manapság gyakran megesik."

Ráírtam egy cédulára: “Helen, itt vagyok. Kint. Ma este. A drótkerítésnél. Várlak."

Nem ragasztottam le a levelet. “Átadná neki?" - kérdeztem a nőtől.

“Sok az őrült manapság" - válaszolta.

“Igen vagy nem?"

Eléje tartottam a levelet. Elolvasta. “Igen vagy nem?" -ismételtem meg a kérdést.

“Nem" - mondta.

Letettem a levelet az asztalra. “Legalább ne semmisítse meg" -

mondtam.

Nem felelt semmit. “Visszajövök, és megölöm magát, ha megakadályozza, hogy ez a levél a feleségem kezébe jusson" -

mondtam.

“Óhajt még valamit?" - kérdezte a nő, és rám meredt sovány arcában ülő, kifejezéstelen zöld szemével.

Megráztam a fejem, és az ajtóhoz léptem. Onnan még egyszer visszafordultam, és megkérdeztem. “Nincs itt a feleségem?"

A nő rám meredt, és nem válaszolt. “Még tíz percig a lágerben vagyok - mondtam. - Még egyszer visszajövök, és megkérdezem."

Elindultam a láger utcáján. Nem hittem a nőnek. Várni akartam egy darabig, aztán vissza akartam menni a kantinba, hogy megkeressem Helent. Csakhogy hirtelen az az érzésem támadt, hogy elvesztettem a láthatatlanná tevő köpenyt - egyszeriben

védtelennek és óriási nagynak éreztem magam. Kénytelen voltam elrejtőzni.

Találomra beléptem egy ajtón. “Mit akar?" - kérdezte egy nő.

“A villanyvezetéket kell megvizsgálnom. Itt hibásodott meg valami?" - felelte mellettem valaki, aki én voltam.

“Itt nem hibásodott meg semmi. De tökéletes se volt soha semmi."

Észrevettem, hogy a nőn fehér köpeny van. “Ez a kórház?" -

kérdeztem.

“Ez a betegbarakk. Ide rendelték?"

“A cégem küldött. Azzal, hogy meg kell vizsgálnom a villanyvezetékeket."

“Felőlem azt vizsgál meg, amit akar" - mondta a nő.

Egy egyenruhás férfi haladt el mellettünk. “Mi van?"

A fehér köpenyes nő elmondta neki. Ránéztem a férfira. Úgy rémlett, mintha ismerném valahonnan. “A villanynál sokkal fontosabb volna, ha orvosságokat meg vitaminokat kapnánk!" -

mondta.

Az asztalra hajította a sapkáját, és kiment.

“Itt minden rendben - szóltam oda a fehér köpenyes nőnek. - Ki volt ez?"

“Az orvos. Ki más lett volna? A többiek nem törődnek semmivel!"

“Sok a betegük?"

“Van elég."

“És halottjuk?"

Rám nézett. “Miért érdekli?"

“Csak - feleltem. - Miért olyan bizalmatlan itt mindenki?"

“Csak - válaszolta a nő. - Puszta szeszélyből, maga mit sem sejtő

angyal, akinek hazája és útlevele van! Nem, négy hete egyetlen halottunk sem volt. De korábban volt éppen elég."

Négy hete még levelet kaptam Helentől. Tehát még a lágerban kellett lennie. “Köszönöm" - mondtam.

“Mi van ezen köszönnivaló? - kérdezte keserűen a nő. - Inkább Istennek köszönje meg, hogy a szülei hazát adtak magának, s hogy szerethet, még akkor is, ha szerencsétlen a hazája, és szerencsétlenségében a még szerencsétlenebbeket bezárja, hogy rendelkezésére álljanak a vadállatoknak, és megölhessék őket.

Ugyanazoknak a vadállatoknak, akik szerencsétlenné tették a hazáját! És most folytassa csak a munkáját, hadd legyen világosság -

fűzte hozzá. - Bár jobb volna, ha némelyek fejében volna nagyobb a világosság!"

“Járt már itt valamilyen német bizottság?" - tettem fel gyorsan a kérdést.

“Hát az meg miért érdekli?"

“Úgy hallottam, hogy arra várnak."

“És örömet okoz az magának, ha tudja?"

“Nem. Csak figyelmeztetnem kell valakit."

“Kit?" - kérdezte a nő, és felegyenesedett.

“Helen Baumannt" - feleltem.

A nő rám nézett. “Mire?" - kérdezte aztán.

“Ismeri?"

“Miért?"

Ismét

beleütköztem

a

bizalmatlanság

falába,

a

bizalmatlanságéba, amelyet csak később értettem meg. “A férje vagyok" - mondtam.

“Tudja bizonyítani?"

“Nem. Az én papírjaim más névre szólnak. De talán elég, ha elárulom önnek, hogy nem francia vagyok."

Elővettem a halott Schwarz útlevelét. “Náci útlevél - mondta a nő. - Gondoltam. Minek csinálja ezt?"

Elvesztettem a türelmemet. “Hogy viszontlássam a feleségemet.

Ebben a lágerben van. Ő maga írta nekem."

“Magánál van a levél?"

“Nincs. Megsemmisítettem, amikor megszöktem. Mire való ez a titokzatoskodás?"

“Azt én is szeretném tudni - mondta a nő. - De magától."

Visszajött az orvos. “Szükség van itt magára?" - kérdezte a nőtől.

“Nincs."

“Akkor jöjjön velem. Végzett?" - kérdezte tőlem.

“Még nem. Holnap még egyszer eljövök."

Visszamentem a kantinhoz. A vörös hajú nő két másik asszonnyal állt egy asztalnál, alsóneműt adott el nekik. Vártam, és ismét az az érzésem támadt, hogy elhagy a szerencsém, hogy azonnal mennem kell, ha ki akarok jutni a lágerből. Az őrséget fel fogják váltani, és az új őrségnek elölről kell kezdenem a magyarázkodást. Helent nem láttam sehol. A nő kerülte a tekintetemet. Szándékosan hosszúra nyújtotta a vevőivel való tárgyalást Aztán újabb vevők jöttek, és észrevettem, hogy egy tiszt halad el az ablak előtt. Elhagytam a kantint.

A kijáratnál még a régi őrség állt. Emlékeztek rám, és kiengedtek. Elindultam, és ugyanaz az érzés fogott el, mint Le Vernet-ben: hogy utánam jönnek, és elfognak. Kivert a veríték.

Egy ócska teherautó kapaszkodott fölfelé az úton. Nem tudtam semerre se kitérni előle, s tekintetemet a földre szegezve az út szélén mentem tovább. Az autó elhaladt mellettem, de rögtön meg is állt.

Ellenálltam a kísértésnek, és nem eredtem futásnak. Az autó gyorsan megfordulhatott, s aztán már nem lett volna semmi esélyem. Gyors léptek hangzottak fel mögöttem, aztán egy kiáltás:

“Hé, szerelő!"

Visszafordultam.

Egy

idősebb

férfi

közeledett

felém,

egyenruhában. “Ért valamit a motorokhoz?"

“Nem. Villanyszerelő vagyok."

“Talán éppen az elektromos gyújtással van baj. Ugyan nézze már meg a motorunkat."

“Igen, nézze csak meg" - szólalt meg a kocsi másik utasa, a sofőr.

Felkaptam a fejem. Helen volt az. Ott állt a katona mögött, rám meredt, és a szájára tette az ujját. Nadrágot és pulóvert viselt, és nagyon soványnak látszott.

“Nézze csak meg - ismételte meg, és a kocsi felé tessékelt. -

Vigyázat! - mormolta, mikor elhaladtam mellette. - Tégy úgy, mintha értenél valamit hozzá. A motornak semmi baja."

A katona mögöttünk bandukolt. “Hogy kerülsz te ide?" -

suttogta Helen.

Felnyitottam a motorház fedelét. Nyikorgott. “Megszöktem.

Hogyan találkozhatnánk?"

Velem együtt hajolt a motor fölé. “Én vásárolok be a kantinnak.

Holnapután légy a faluban! Balra az első kávézóban. Reggel kilenckor."

“Előbb nem lehet?"

“Sokáig tart?" - kérdezte a katona.

Helen elővett a nadrágzsebéből egy csomag cigarettát, és odanyújtotta neki. “Pár perc az egész. Nagy baj nem történt."

A katona kivett egy cigarettát, rágyújtott, és leült az út szélére.

“Hol? - kérdeztem Helentől a motor fölé hajolva.

- Az erdőben? A kerítésnél? Tegnap ott voltam. Ma este?"

Habozott egy pillanatig. “Jó. Ma este. De tíz előtt nem mehetek."

“Miért nem?"

“Akkor mennek el a többiek. Tehát tízkor. És ha akkor nem, holnapután reggel. Légy óvatos."

“Milyenek errefelé a csendörök?"

A katona odajött. “Nem vészes - mondta Helen franciául. -

Rögtön kész."

“Nagyon régi a kocsi" - magyaráztam.

A katona nevetett. “Az újabbakban a boche-ok ülnek. Meg a miniszterek. Már kész is?"

“Kész" - mondta Helen.

“Jó, hogy találkoztunk magával - jelentette ki a katona. - Én csak annyit értek az autókhoz, hogy benzin kell nekik."

Felmászott a kocsira. Helen utána. Bekapcsolta a motort.

Működött. Valószínűleg csak a gyújtást állította le. “Köszönjük" -

mondta, és kihajolt az ülésről. Lehajolt egészen hozzám, és

hangtalan szavakat formáltak az ajkai. “Maga igazán kitűnő

szakember" - mondta aztán fennhangon, és indított.

Néhány másodpercig csak álltam a kék benzinfüstben. Jóformán semmit se éreztem, mint ahogy a gyorsan váltakozó nagyon forró és nagyon hideg víz közti különbséget se érzékeli az ember. Aztán, miközben gépiesen tovább indultam, lassan működni kezdett az agyam, visszatértek a gondolataim, a gondolataimmal együtt elfogott a nyugtalanság, és csendesen furdalni kezdett a kínzó kétség, valósággal beleremegtem. Eszembe jutott, amit hallottam.

Feküdtem az erdőben, és vártam. A “siratófal", ahogy Helen a mozdulatlanul és vakon az estébe meredő nőket nevezte, ritkulni kezdett. Nemsokára majdnem mind visszaosontak és eltűntek. A kerítés oszlopaira meredtem. Árnyakká lettek, aztán megjelent közöttük egy új, még sötétebb árnyék.

“Hol vagy?" - suttogta Helen.

“Itt!"

Tapogatózva hozzá lopakodtam. “Ki tudsz jönni?" -kérdeztem.

“Később, ha mind elmentek. Várj."

Visszaosontam a bokrok közé, de éppen csak annyira, hogy ha valaki zseblámpát irányítana az erdőre, ne lássanak meg. Feküdtem a földön, és éreztem az avar erős szagát. Gyenge szél támadt, és úgy zizegett körülöttem az erdő, mintha ezer kém kúszna felém.

Szemem egyre jobban hozzászokott a sötétséghez, és már láttam Helen árnyékát, s fölötte sápadt arcát, de ezt csak bizonytalanul, a vonásait nem tudtam kivenni. Mintha egy fehér virágú fekete növény kapaszkodott volna a szögesdrótra, aztán meg mintha egy sötét időkből felbukkant sötét alak lett volna, és éppen azért, mert az arcát nem tudtam kivenni, ez az arc a világ valamennyi szenvedőjének az arcává lett. Valamivel távolabb észrevettem egy másik nőt, aki éppúgy állt ott, mint Helen, aztán még távolabb egy harmadikat meg egy negyediket - úgy álltak ott, mint egy sor kariatida, aki a gyász és remény égboltját tartja.

A látványt szinte elviselhetetlennek éreztem, el is fordítottam róla a tekintetemet. Mire ismét odanéztem, a másik három nő

nesztelenül eltűnt. Láttam, hogy Helen lehajolt, és a szögesdrótot rángatja. “Válaszd szét" - mondta.

Ráléptem az alsó drótra, és felemeltem a fölötte levőt.

“Várj" - suttogta Helen.

“Hol vannak a többiek?" - kérdeztem.

“Visszamentek. Az egyik náci. Miatta nem bújhattam át előbb.

Beárult volna. Az, amelyik sírt."

Helen levetette a blúzát meg a szoknyáját, és kiadta őket a drótkerítésen. “Nehogy elszakadjanak - mondta. - A legjobb ruhám."

Akár a szegény családokban, gondoltam. Náluk kisebb baj, ha a gyerekek a térdüket sebzik fel, mint ha a harisnyájukat szakítják el, mert a sebek begyógyulnak, de harisnyát újat kell venni.

Megtapogattam a ruhadarabokat a kezemben. Helen lehajolt, és óvatosan átbújt a drótkerítésen. így is megkarcolta a vállát. Mint egy nagyon vékony, fekete kígyó szökött ki a vér a bőréből.

Felegyenesedett. “Megszökhetünk?" - kérdeztem.

“Hová?"

Nem tudtam, mit feleljek. Hová? “Spanyolországba - mondtam. -

Portugáliába. Afrikába."

“Gyere - mondta Helen. - Gyere, és ne is beszéljünk erről. Innen senki se szökhet meg papírok nélkül. Ezért is nem ügyelnek olyan gondosan."

Előttem ment be az erdőbe. Majdnem meztelen volt titokzatos és nagyon szép. Abból a Helenből, aki az utolsó hónapokban volt a feleségem, csak egy sejtelem maradt, éppen csak annyi, hogy jólesően és fájdalmasan felismerhessem a múlt ködében, amelyben a bőr borzongva és várakozásteljesen összehúzódik. Helyette viszont ott volt valaki, szinte még neve sem volt, aki a kariatidák frízéből szállt le, körülvéve kilenc hónap idegenségével, amely több volt, mint húsz év a normális életben.

14

A kocsmáros, akinél előzőleg ültünk, az asztalunkhoz lépett. -

Az a kövér remek egy nő - közölte szinte áhítatosan. - Francia.

Rafinált ördög, nagyon tudom ajánlani, uraim! A mi nőink tüzesek, de nagyon gyorsak. - Csettintett. - Én most búcsúzom. Nincs jobb, mint egy francia nő segítségével megtisztíttatni a vérünket. Ők aztán értenek az élethez. Nekik kevesebbet is kell hazudni, mint a mieinknek. Szerencsés hazatérést, uraim! Lolitával vagy Juanával ne kezdjenek, egyik se ér semmit, ráadásul Lolita szívesen lop is, ha nem vigyáz az ember.

Azzal elment. Amikor kinyitotta az ajtót, beszökött rajta a reggel, s vele a reggeli zajok. - Talán nekünk is mennünk kellene -

mondtam.

- Hamarosan végzek a történetemmel - felelte Schwarz -, és még van egy kis borunk. - Bort meg kávét rendelt a három nőnek, hogy nyugtunk legyen tőlük.

- Azon az éjszakán keveset beszéltünk - folytatta aztán. -

Leterítettem a földre a zakómat, és amikor hűvösebb lett, Helen szoknyájával, blúzával meg az én pulóveremmel takaróztunk be, Helen elaludt, aztán ismét felébredt. Egyszer, félálomban, az volt az érzésem, hogy sír, aztán meg ismét olyan viharosan kezdett ölelgetni és csókolgatni, ahogyan azelőtt sohasem. Nem kérdeztem tőle semmit, és azt se meséltem el neki, amit a lágerben hallottam.

Nagyon szerettem, és mégis valamilyen megmagyarázhatatlan hűvös módon távol voltam tőle. Gyöngédségébe valami szomorúság is vegyült, ami csak fokozta a gyöngédséget. Olyan volt, mintha a túlvilágon feküdnénk szorosan összefonódva, olyan messze, ahonnan már nem lehet visszajönni, és eljutni se lehet sehová, ahol már csak szárnyalás van, együttlét, és kétségbeesés, igen, kétségbeesés, hangfalán, túlvilági kétségbeesés, abba hullanak boldog könnyeink, valami olyan tudás el nem sírt árnykönhyei,

amely az elindulást ismeri, de a megérkezést és visszatérést már nem.

“Nem szökhetnénk meg?" - kérdeztem még egyszer, mielőtt Helen visszabújt a szögesdrót közt.

Csak akkor felelt, amikor már a kerítés másik oldalára ért. “Nem tehetem - suttogta. - Nem tehetem. A többieket büntetnék meg érte.

Gyere el máskor is! Gyere el már holnap este. El tudsz jönni holnap este?"

“Ha el nem kapnak addig."

Rám meredt. “Mi lett az életünkből? - mondta aztán. - Mit követtünk el, hogy ez lett az életünkből?"

Odaadtam neki a blúzát meg a szoknyáját. “Ezek a legjobb darabjaid?" - kérdeztem.

Bólintott.

“Köszönöm, hogy ezeket vetted fel - mondtam. - Egészen biztos, hogy holnap este is el tudok jönni. Majd elrejtőzöm az erdőben."

“Enned is kell. Van ennivalód?"

“Van egy kevés. S talán akad valami bogyó is az erdőben. Meg gomba vagy dió."

“Kibírod holnap estig? Majd hozok magammal valamit."

“Persze, hogy kibírom. Hiszen már majdnem reggel van."

“Gombát ne egyél. Nem ismered a gombákat. Hozok én majd elég ennivalót."

Felvette a szoknyáját. Bő, világoskék szoknya volt, fehér virágokkal. Úgy tekerte maga köré és gombolta be, mintha ütközetre övezné fel magát. “Szeretlek- mondta kétségbeesetten. -

Sokkal jobban szeretlek, mint valaha is el tudnád képzelni. Ezt ne felejtsd el! Soha!"

Majdnem minden alkalommal ezt mondta, mielőtt elvált tőlem.

Ez volt az az idő, amikor mindenki szabad prédája voltunk, a francia csendőröké - akik valamilyen esztelen rendszeretetből vadásztak ránk - éppúgy, mint a Gestapóé, amely megpróbált behatolni a lágerekbe, noha állítólag volt egy egyezmény a Pétain-

kormánnyal, amely ezt megtiltotta. Az ember sohase tudhatta, ki kapja el, és minden egyes reggeli búcsú lehetett az utolsó.

Helen hozott nekem kenyeret, gyümölcsöt, néha még egy darab kolbászt vagy sajtot is. Nem mertem lemenni a legközelebbi városkába, hogy ott szálljak meg. Az erdőben rendezkedtem be, egy régi, romba dőlt kolostor maradványai közt éltem, amelyet a lágertől nem messze fedeztem fel. Napközben ott aludtam vagy olvasgattam, ami olvasnivalót Helen hozott, és egy cserjésből, ahol nem láthattak meg, a lágerhez vezető utat figyeltem. Helen hozta a híreket meg a rémhíreket is, hogy a németek egyre közelebb és közelebb nyomulnak, és fütyülnek az egyezményeikre.

Mégis majdnem paradicsomian éltünk. A félelem néha magasra szökött ugyan bennünk, mint a keserű gyomornedv, de végül mindig győzött a megszokás, hogy csak a pillanatnak éljünk. Jó időnk volt, az égbolt éjszakánként tele volt csillagokkal. Helen szerzett egy sátorlapot is, azon feküdtünk a romba dőlt keresztfolyosón, a száraz lombok -közt, és füleltünk az éjszaka neszeire. “Hogy lehet az, hogy ennyi ideig elmaradhatsz? -

kérdeztem egyszer Helentől. - És ilyen gyakran?"

“Bizalmi állásom van, meg egy kis protekcióm is - felelte egy idő

múlva. - Hiszen láttad: néha még a faluban is járok."

“Ennivalót is ezért tudsz szerezni nekem?" “Azt a kantinból szerzem. Ott szabad vásárolnunk, ha van pénzünk, és ha egyáltalán lehet kapni valamit." “Nem félsz, hogy meglátnak velem, és beárulnak?" Elmosolyodott. “Félek, de csak miattad. Nem magam miatt. Velem mi történhetik? Hiszen már úgyis fogságban, vagyok."

Másnap este nem jött. A “siratófal" feloszlott, a kerítéshez osontam, a barakkok feketén lapultak a gyenge világításban, vártam, de nem jött. Egész éjszaka hallgattam a vécébarakkokhoz vándorló nők neszezését, hallottam sóhajaikat és nyögéseiket, és egyszerre csak elernyőzött autólámpákat pillantottam meg a lágerhez vezető úton. Egész nap nem mozdultam ki az erdőből.

Nyugtalan voltam: biztos, hogy történt valami. Egy ideig a lágerben

hallottakon tűnődtem, és a dolog valami furcsa, fonák módon vigasztalásul szolgált számomra. Mindent elfogadhatóbbnak éreztem, mint azt, hogy Helen beteg, hogy elszállították vagy hogy halott. Ez a három lehetőség olyan közel állt egymáshoz, hogy mind a három ugyanazt jelentette. És olyan kilátástalan volt az életünk, hogy már csak egy dolgot tartottunk fontosnak: nem elveszni, és megpróbálni egy csöndes öbölbe menekülni az örvényből. Aztán talán majd egyszer mindent elfelejthetünk.

Pedig nem tudunk felejteni - mondta Schwarz -, hiába minden szerelem, minden részvét, jóság és gyengédség. Ezzel tisztában voltam, de most ez sem számított. Feküdtem az erdőben, rámeredtem az ágakról levált tarka levelek lebegő hulláira, és csak egyre tudtam gondolni: Add, hogy éljen! Istenem, add, hogy éljen, és én soha semmit nem fogok kérdezni tőle. Az ember élete sokkal fontosabb, mint a kötelékek, amelyekbe belebonyolódik, add, hogy éljen, csak éljen, és ha nélkülem kell élnie, akkor add, hogy éljen nélkülem, csak add, hogy éljen!

Helen a rákövetkező éjszakán se jött a kerítéshez. Este viszont ismét észrevettem két autót. Fölfelé jöttek a lágerhez vezető úton.

Nagy ívben a közelükbe osontam, és egyenruhákat láttam. Nem tudtam kivenni, hogy SS- vagy Wehrmacht-egyenruhák-e, de biztos voltam benne, hogy német egyenruhák. Szörnyű éjszakát töltöttem.

A kocsik kilenc óra felé érkeztek, és éjjel egy után távoztak el. Az a körülmény, hogy éjszaka jöttek, szinte biztossá tette, hogy a Gestapo volt az. Amikor elmentek, nem sikerült kivennem, visznek-e magukkal embereket a lágerből. Reggelig az úton és a láger körül tévelyegtem, tévelyegtem a szó betű szerinti értelmében. Aztán még egyszer meg akartam próbálni villanyszerelőként bejutni a lágerbe, de észrevettem, hogy megkettőzték az őrséget, és egy civil is ül köztük, listákkal a kezében.

Mintha sohase akart volna véget érni a nap. Amikor vagy századszor osontam el a szögesdrót mellett, egyszerre csak észrevettem, hogy a kerítéstől körülbelül húszlépésnyire, a felém

eső oldalán, egy újságpapírba csavart csomag hever. Egy darab kenyeret, két almát és egy aláírás nélküli cédulát találtam benne:

“Ma este." Bizonyára akkor dobta át a kerítésen Helen, amikor éppen nem voltam ott. Hirtelen olyan gyöngeség fogott el, hogy térden állva ettem meg a kenyeret. Aztán visszamentem a rejtekhelyemre, és elaludtam. Délután ébredtem fel. Nagyon tiszta, arany fénnyel teli nap volt, a fénynek olyan volt a színe, mint a bornak. A lombok éjjelről éjjelre színesebbek lettek. Most a tisztásomra eső meleg délutáni napfényben olyan sárgásvörösek voltak a bükkfák meg az egy szál hársfa, mintha egy láthatatlan festő fáklyákká varázsolta volna őket, miközben aludtam, fáklyákká, amelyek egy teljesen csöndes nappalon mozdulatlanul világítanak. Egyetlen levél se rezdült.

Schwarz félbeszakította magát. - Kérem, ne veszítse el a türelmét, ha látszólag fölösleges természetleírásokba bocsátkozom.

A természet ebben az időben mindvégig éppoly fontos volt számunkra, mint az állatok számára. A természet volt az, ami sohasem utasított vissza bennünket. Nem kért tőlünk semmiféle útlevelet, semmiféle árjasági igazolást. Adott és befogadott, de személytelen volt, és ez úgy hatott ránk, mint valami orvosság. Ezen a délutánon sokáig nem mozdultam; féltem, hogy kicsordulok, mint egy vízzel színültig telt edény. Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy a teljes csöndben - leheletnyi szél sem fújt - levelek százai hullanak alá lebegve a fákról, mintha valami titkos vezényszónak engedelmeskednének. Lassan siklottak keresztül a tiszta légen, és néhány reám is hullott. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy a halál szabadság és mérhetetlen vigasz is lehet. Tudtam, anélkül hogy elhatározásra jutottam volna: abban a kegyelemben részesültem, hogy véget vethetek az életemnek, ha Helen meghalt volna; hogy nem kell egyedül életben maradnom; és hogy ez a kegyelem a kompenzáció, amely az embernek adatott a határtalan szeretetért, amelyre képes, és amely meghaladja az emberi teremtmény mértékét; - megértettem, gondolkodás nélkül, és

miközben megértettem, bizonyos távoli értelemben már nem is éreztem többé feltétlenül szükségesnek, hogy meghaljak.

Helen nem állt ott a siratófalat alkotó nők sorában. Csak akkor jelent meg, amikor a többiek már elmentek. Rövid nadrágot és blúzt viselt. Egy üveg bort és egy csomagot nyújtott át a drótkerítésen. A szokatlan öltözékben nagyon fiatalnak látszott. “A dugó ki van húzva - mondta. - Tessék, itt van egy bádogpohár is."

Könnyedén keresztülbújt a szögesdróton. “Bizonyára majdnem éhen haltál. Kaptam valamit a kantinban, amit Párizs óta nem láttam."

“Kölni" - mondtam. Helennek üde kölniillata volt az üde éjszakában.

Megrázta a fejét. Észrevettem, hogy le van vágva a haja: rövidebb volt, mint a legutóbbi alkalommal. “De hát mi történt? -

kérdeztem hirtelen bosszúsan. - Azt hittem, elvittek, vagy haldokolsz, és tessék, úgy jelensz meg, mintha kozmetikusnál jártál volna. A körmeidet is kimanikűröztetted?"

“Magam manikűröztem ki - mutatta fel a kezeit, és nevetett. -

Igyuk meg a bort!"

“Mi történt? A Gestapo járt itt?"

“Nem. Egy katonai bizottság. De volt köztük két gestapós is."

“Magukkal vittek valakit?"

“Nem - felelte. - Adj innom!"

Láttam, hogy nagyon izgatott. Forró volt a keze, és a bőre olyan száraz, hogy szinte recsegett.

“Itt voltak - mondta. - Azért jöttek, hogy listát készítsenek a lágerben lévő nácikról. Állítólag visszaküldik őket Németországba."

“Sok náci van köztetek?"

“Elég sok. Nem is gondoltuk, hogy ennyi. Némelyikük sohase vallotta be. Volt köztük egy, akit ismertem - váratlanul előlépett, kijelentette, hogy párttag, értékes információkat szerzett, vissza akar térni a hazájába, itt förtelmesen bánnak vele, azonnal vigyék őt magukkal. Jól ismertem. Túlságosan jól. Tudja, hogy..."

Helen gyorsan kiitta és visszaadta a poharat. “Mit tud?" -

kérdeztem.

“Már nem is tudom pontosan megmondani. Hiszen annyi éjszakát töltöttünk vég nélküli beszélgetésekkel. Tudja, hogy ki vagyok... - Felkapta a fejét. - Én soha nem megyek vissza, soha! Én megölöm magam, ha el akarnak vinni!"

“Nem ölöd meg magad, és nem fognak elvinni. Miért vinnének el? Georg isten tudja, hol van, nem értesülhet mindenről. És miért árulná el az a nő, hogy ki vagy? Mit érne vele?"

“Ígérd meg, hogy nem hagysz visszavinni."

“Ígérem." - mondtam. Annyira izgatott volt, hogy semmi mást nem tehettem, mint hogy tehetetlen létemre mindenhatóságot ígérjek.

“Szeretlek - mondta rekedt, izgatott hangon. - Szeretlek, és akármi történik is, ezt mindig hinned kell."

“Hiszem" - feleltem, és hittem is, meg nem is.

Kimerültén dőlt hátra. “Szökjünk meg - mondtam. Még ma éjjel."

“Hová? Nálad van az útleveled?"

“Nálam. Ideadta valaki, aki az irodán dolgozott, ahol az internáltak papírjait őrzik. A te útleveled kinél van?"

Nem válaszolt. Egy darabig maga elé meredt.

“Van itt egy zsidó család - mondta aztán. - Férj, feleség meg egy gyerek. Néhány napja érkeztek. A gyerek beteg. Ők is jelentkeztek, hogy vissza akarnak térni Németországba. A százados megkérdezte tőlük, hogy nem zsidók-e. A férfi azt felelte, hogy ők németek. És haza szeretnének menni. A százados mondani akart nekik valamit, de ott állt mellette a két Gestapo-ember. - Tényleg vissza akarnak menni? - kérdezte még egyszer a százados. - Írja fel őket, százados úr - mondta az egyik Gestapo-ember, és nevetett. - Ha ilyen nagyon vágynak a hazájuk után, tegyük meg nekik ezt a szívességet. - És felírták őket. Nem lehet velük beszélni. Azt mondják, nem bírják tovább. A gyerek nagyon beteg. A többi zsidót innen úgyis nemsokára elviszik; tehát okosabb minél előbb jelentkezni. Hiába

beszéltünk nekik, olyanok, mint a süket öszvér. Neked kell beszélned velük."

“Nekem? Mit mondhatnék én nekik?"

“Azt, hogy te voltál odaát. Hogy lágerben is voltál. Hogy vissza is tértél. És újból megszöktél."

“Hol mondjam el nekik?"

“Itt. Idehozom a férfit. Tudom, hol van. Rögtön hozom. Már szóltam neki. Még meg lehetne menteni."

Negyedóra múlva a kerítéshez hozott egy cingár emberkét, aki nem volt hajlandó keresztülbújni a szögesdróton. Ő a kerítés láger felé eső oldalán állt, én meg a másikon, úgy hallgatta a szavaimat.

Kis idő múlva odajött az asszony is. Nagyon sápadt volt, és nem szólt egy szót sem. Körülbelül tíz napja csípték el őket is meg a gyereküket is. Különböző lágerekbe kerültek egymástól elválasztva, aztán megszöktek, és a férj egy csoda folytán ismét összetalálkozott a feleségével. Minden utcasarkon felírták a nevüket a házak falára.

Schwarz rám nézett. - Ismeri a Via Dolorosát?

- Ki ne ismerné? Belgiumtól a Pireneusokig nyúlik.

A Via Dolorosa a háború elején keletkezett. A német csapatok Belgiumba való betörése és a Maginot-vonal áttörése után indult meg a nagy menekülés, eleinte háztartási felszereléssel meg ágyakkal megrakott autókon, aztán mindenféle járművön, biciklin, lovas kocsin, ember vontatta targoncákon, gyerekkocsikon és végül végtelen sorokban gyalog, dél felé, a kánikulai melegben, keresztül Franciaországon, nyomukban a bombázó stukákkal. Az emigránsok is dél felé kezdtek menekülni. Akkoriban keletkeztek az “utca-

újságok". Azok, akik egymást keresték, szénnel, krétával, színes ceruzával felírták a nevüket és segélykiáltásaikat az utcák falaira, a falusi

házakra,

az

útkereszteződéseknél

a

sarkokra.

Az

emigránsoknak, kik már évek óta menekültek és bujkáltak a rendőrség elől, ezenkívül még egy Nizzától Nápolyig és Párizstól Zürichig terjedő támaszpontláncolatuk is volt, olyan emberekből, akik ott laktak, híreket közvetítettek, címeket cseréltek, tanácsokat

adtak, és néhány éjszakára meg is lehetett szállni náluk. Az ő

segítségükkel sikerült a férjnek, akiről Schwarz beszélt, ismét megtalálnia a feleségét meg a gyerekét, ami különben nehezebb lett volna, mint a közmondásbeli szénakazalban megtalálni a gombostűt.

- “Ha maradnánk, ismét elválasztanának bennünket egymástól", magyarázta a férfi - folytatta Schwarz. - “Ez női láger. Együtt szállítottak ugyan be minket, de csak néhány napra. Velem már közölték is, hogy máshová kerülök. Egy férfilágerbe. Ezt nem tudnánk elviselni." Mindent meggondolt; így lesz a legjobb.

Megszökni nem szökhetnek meg, azt már megpróbálták, és majdnem éhen haltak. Most a gyerek is beteg, a felesége kimerült, és neki magának sincs már ereje. Okosabb önként elmenni. Mi, többiek, úgyis csak olyanok vagyunk, mint a vágóhíd csarnokaiba terelt jószágok. Kényük-kedvük szerint hurcolnak el bennünket.

“Miért nem engedtek el akkor, amikor még elmehettünk?" - tette fel végezetül a kérdést a szelíd, cingár, beesett arcú, kis fekete bajszos férfi.

Erre senki se tudott volna feleletet adni. Nem kellettünk ugyan senkinek, de elengedni se akartak - jelentéktelen paradoxon volt ez, mikor egy nemzet omlott össze; nem sok figyelmet szenteltek neki azok, akiknek módjukban lett volna változtatni rajta.

Másnap délután két teherautó kapaszkodott felfelé a lágerhez vezető úton. Ugyanabban a pillanatban vettem észre, hogy megelevenedik a szögesdrót. Körülbelül egy tucatnyi nő segített egymásnak átbújni rajta. Szétszéledtek az erdőben. Nem bújtam elő

a rejtekemből, míg észre nem vettem Helent. “Figyelmeztettek minket a prefektúráról - mondta. - A németek azért jönnek, hogy elvigyék azokat, akik vissza akarnak térni. De nem lehet tudni, mi történik még. Ezért engedték meg, hogy elrejtőzzünk az erdőben, amíg a németek el nem mennek."

A lágerhez vezető úton való rövidke találkozástól eltekintve ez volt az első eset, hogy napvilágnál láthattam. Hosszú lába meg az

arca barna volt, de a teste nagyon sovány. Túlságosan nagy és csillogó volt a szeme, de az arca túl kicsi. “Nekem adod az ennivalódat, te meg éhezel" - mondtam.

“Kapok én enni eleget - felelte. - Arról gondoskodnak.

- Még egy szelet csokoládém is van - mondta, és a zsebébe dugta a kezét. - Tegnap májkonzervet és szardíniát vásárolhattunk. Csak kenyeret nem."

“Megy az az ember, akivel beszéltem?" - kérdeztem.

“Igen..."

Helen arca hirtelen megvonaglott. “Én soha nem megyek vissza -

mondta aztán. - Soha! Megígérted nekem! Nem akarom, hogy elfogjanak!"

“Nem fognak el."

Az autók egy óra múlva mentek el. A nők énekelni kezdtek.

Hangjuk messze szállt, tisztán hallottuk: Deutschland, Deutschland, über alles...

Aznap éjjel adtam oda Helennek a Le Vernet-ben szerzett méreg egy részét.

Helen másnap megtudta, hogy Georg kiderítette, hol van.

“Ki mondta?" - kérdeztem.

“Valaki, aki tudja."

“Kicsoda?"

“A láger orvosa."

“Ő honnan tudja?"

“A táborparancsnokságtól. Ott érdeklődtek utánam."

“Mit mondott az orvos, mit csinálj?"

“Néhány napra el tud rejteni a betegbarakkban. De nem sokáig."

“Akkor ki kell jutnod a lágerből. Kitől kaptátok tegnap a figyelmeztetést, hogy akik veszélyben vannak, rejtőzzenek el az erdőben?"

“A prefektustól."

“Rendben van - mondtam. - Próbáld megszerezni az útleveledet, meg próbálj egy elbocsátólevelet is szerezni. Talán az orvos tud

segíteni. Ha nem, akkor megszökünk. Készítsd össze, amit magaddal akarsz hozni. De ne szólj senkinek semmit. Senkinek! Én megpróbálok beszélni a prefektussal. Emberségesnek látszik."

“Ne tedd! Légy óvatos! Az isten szerelmére, légy óvatos!"

Amennyire csak tudtam, megtisztítottam szerelőoverallomat, és reggel elhagytam az erdőt. Számolnom kellett vele, hogy német járőrök vagy francia csendőrök karjaiba futok, de hát ezzel mostantól kezdve mindig számolnom kellett.

Sikerült a prefektus elé jutnom. Egy csendőrnek meg egy írnoknak blöfföltem: német technikusként léptem fel, azzal, hogy egy katonai célokat szolgáló villanyvezeték felszerelése felől kell tájékozódnom. Már megtanultam, hogy ha az ember azt teszi, amire senki sem számít, néha sikerrel jár. Mint szökevényt a csendőr azonnal letartóztatott volna. Az effajta emberek legkedvezőbben a kiabálásra reagálnak.

A prefektusnak megmondtam az igazat. Először ki akart dobni.

Aztán jót mulatott a pimaszságomon. Adott egy cigarettát, és azt mondta, menjek a pokolba, ő nem látott és nem hallott semmit. Tíz perc múlva értésemre adta, hogy semmit sem tehet. A németeknek valószínűleg listáik vannak, és őt vonnák felelősségre, ha hiányozna valaki. Semmi kedve német koncentrációs táborba kerülni.

“Prefektus úr - mondtam -, tudom, hogy ön foglyokat védett meg. Azt is tudom, hogy kötelessége a kapott parancsoknak engedelmeskedni. Azt viszont mind a ketten tudjuk, hogy Franciaország a vereség kaotikus állapotában van, hogy ami ma parancs, holnap szégyen lehet, és hogyha a zűrzavar esztelen embertelenséggé fajul, később nehéz rá mentséget találni. Miért kell önnek, akarata ellenére, ártatlan embereket szögesdrót kalitkában őrizni, hogy innen a krematóriumokba és a hóhérok lágereibe kerülhessenek? Lehet, hogy amikor Franciaország még védekezett, a látszat amellett szólt, hogy joga van internáló táborba zárni a külföldieket, tekintet nélkül arra, hogy a támadók pártján állnak-e, vagy sem. Csakhogy a háború már rég befejeződött, s néhány

nappal ezelőtt a győztesek már a híveiket is hazavitték. Azok, akiket ön még a lágerben tart, áldozatok, akik nap mint nap majd meghalnak a félelemtől, hogy a halálba hurcolják őket.

Valamennyiükért könyörögnöm kellene önnek, de én csak egyetlenegyért könyörgök közülük. Ha attól tart, hogy a németeknek

listáik

vannak,

tüntesse

fel

a

feleségemet

szökevénynek, vagy ha akarja, azt sem bánom, ha úgy tünteti fel, hogy meghalt, öngyilkos lett. Akkor nem terheli önt semmiféle felelősség!"

Sokáig csak nézett. “Jöjjön vissza holnap" - mondta aztán.

Nem mozdultam. “Nem tudom, kinek a kezében leszek holnap -

mondtam. - Intézze el még ma."

“Jöjjön vissza két óra múlva."

“Az ajtaja előtt fogok várakozni - mondtam. - Annál biztosabb helyet nem tudok. "

Váratlanul elmosolyodott. “Micsoda szerelem - mondta. -

Házasok, és mégis kénytelenek úgy élni, mintha nem lennének azok. Rendszerint inkább az ellenkezője szokott megtörténni."

Fellélegeztem. Egy óra múlva beszólított.

“Felhívtam a láger vezetőségét - mondta. - Valóban érdeklődtek a felesége után. Megfogadjuk a javaslatát, és megjátsszuk, hogy meghalt. Akkor aztán magának is nyugta lesz, meg nekünk is."

Bólintottam. Hirtelen valami különös, dermesztő szorongás fogott el, valami babonás érzés, hogy ne idézzük fel a végzetet. De hát nem haltam-e meg már rég magam is, és nem egy halott papírjaival élek-e?

“Holnapra minden el lesz intézve" - mondta a prefektus.

“Intézze el még ma - kértem. - Egyszer már két évig ültem lágerben csak azért, mert a kelleténél egy nappal később szöktem meg."

Hirtelen teljesen elszállt belőlem minden erő. A prefektus valószínűleg észrevette rajtam. Arcom elszürkült, ájulás kerülgetett.

Konyakért küldött. “Inkább kávét kérek" -mondtam, és lerogytam

egy székre. Lilásszürke homályban forgott körülöttem a szoba. Nem szabad összeesnem, gondoltam, mikor zúgni kezdett a fülem. Helen kiszabadul, el kell mennünk innen!

A zúgásba és forgásba egy arc vegyült, aztán egy hang, amely kiabált,

eleinte

érthetetlenül,

aztán

egyre

hangosabban.

Megpróbáltam követni az arcot meg a hangot, s végre megértettem:

“Azt hiszi, nekem élvezet ez, a fenébe is? Élvezet a nyavalyát! Nem vagyok börtönőr, tisztességes ember vagyok, az ördög vigyen el mindenkit és mindent... az egész mindenséget!"

Aztán ismét elvesztettem a hangot, és nem tudom, tényleg olyan hangosan kiabált-e, vagy csak én hallottam annak. Megjött a kávé, kitámolyogtam, és leültem egy padra. Egy idő múlva odajött valaki, és azt mondta, egy kis ideig még várnom kell. E nélkül se mentem volna el.