- El - felelte az öreg. - Természetesen nem fogok katonabandával bevonulni.

- És harangot sem köt a nyakába - jegyezte meg Agustín -, és zászlót sem fog lobogtatni.

- Hogyan jutsz oda?

- Az erdőn át.

- És ha megállítanak?

- Vannak okmányaim.

- Mindnyájunknak vannak, de akkor gyorsan meg kell enni az áruló iratokat.

Anselmo fejét rázta, és ujjasának mellső zsebére ütőit.

- Sokszor eszembe jutott már - mondotta. - Kár, hogy nem szeretek papírt enni.

- Vihetnél magaddal egy kis mustárt - mondta Robert Jordan. - Én a bal zsebemben hordom a magunk papírjait, a jobb zsebemben hordom a fasisztákét, így aztán nem tévesztem el, „ha sürgősen kell az egyik, vagy a másik.

Nagy volt a baj valóban, amikor a lovasok vezetője oda mutatott a géppuskafészkükre: túl sokat beszélnek most. „Bizony, túl sokat” - gondolta Robert Jordan.

- Ide figyelj, Roberto - mondta Agustín. - Azt mondják, a kormány mindinkább jobbra tolódik. Elvtárs helyett Seńort és Seńorát mondanak a köztársaságban, te is arrébb tolhatod a zsebeidet.

- Ha majd egészen jobbra tolódtak, a farzsebemben fogom hordani az okmányokat.

- Remélem, megmaradhatnak az ingedben - felelte Agustín. - De lehet, hogy megnyerjük a háborút, és elveszítjük a forradalmat.

- Nono! - mondta Robert Jordan. - De ha nem nyerjük meg a háborút, akkor nem lesz többé sem forradalom, sem köztársaság, se te, se én nem leszünk, nem lesz más, csak egy nagy...

- Én azt mondom - jegyezte meg Anselmo -, hogy meg fogjuk nyerni a háborút.

- Utána pedig agyonlőjük az anarchistákat, a kommunistákat és ezt az egész canallá-t,² kivéve a jó köztársaságiakat - mondta Agustín.

² Csőcselék (spanyol).

- Ha megnyertük a háborút, nem lövünk agyon senkit - jelentette ki Anselmo. - Igazságosan fogunk kormányozni. Mindenki annyit kap a javakból, amennyi áldozatot hozott értünk. Azokat pedig, akik ellenünk harcoltak, felvilágosítjuk, hogy belássák tévedésüket.

- Nagyon sokat kell majd agyonlőnünk - mondotta Agustín -, sokat, sokat, sokat!

Jobb öklét a bal tenyerébe vágta.

- Nem lövünk agyon senkit, még a vezetőket sem. Jobb belátásra bírjuk őket.

- Én már tudom, mihez kezdünk velük - mondta Agustín. Felvett a földről egy marék havat, és a szájába tette.

- Ugyan mit, te gazember? - kérdezte Robert Jordan.

- Két remek mesterségem van a számukra.

- Halljuk!

Agustín újabb marék havat tett a szájába. Kinézett a tisztásra, amerre a lovasok eltűntek, és kiköpte az elolvadt havat.

- Vaya.³ Micsoda reggeli! - mondotta. - Hol az a piszkos cigány?

³ Nahát (spanyol).

- Halljuk a két tervet, te ronda szájú! - sürgette Robert Jordan.

- Ejtőernyő nélkül ugratjuk le őket a repülőgépekről - mondotta Agustín csillogó szemmel -, de csak a kedvesebbeket. A nem olyan kedveseket a kerítések tartóoszlopaira húzzuk rá, aztán lelökjük őket, hogy a többiek is helyet kapjanak.

- Komisz beszéd ez - szólt Anselmo. - Ilyesmit sohasem fogunk megengedni a köztársaságban.

- Annyi levest készítek cojón-jaikból, hogy úszni tudjunk benne - folytatta Agustín. - Mikor ezt a négyet megláttam, és eszembe jutott, hogy agyonlőhetnem őket, úgy éreztem magam, mint a kanca, amely az istállóban a ménre vár.

- Tudod, miért nem öltük meg őket? - kérdezte Robert Jordan nyugodt hangon.

- Tudom - felelte Agustín -, tudom. De úgy rám jött a kívánság, mint a kancára a vágy. Nem tudhatjátok, az mi, ha még sohasem ereztétek.

- Alaposan megizzadtál - mondta Robert Jordan. - Azt hittem, a félelemtől.

- A félelemtől - vallotta be Agustín. - A félelemtől is, meg emiatt is. Nincs ennél erősebb vágy az életben.

- Igaz - gondolta Robert Jordan. - Mi hidegvérűen ölünk, de ők nem, és nem is tudnának. Ez az ő vallásuk! Az a régi vallás, melyet egy új vallás váltott fel, a Földközi-tenger legtávolabbi sarkából származott, de sohasem tűnt el teljesen, háborúkban és inkvizíciókban mindegyre újra fellángolt. Ők az Auto de Fe népe! Mi is kénytelenek vagyunk embert ölni; ők másképp gyilkolnak. És te - gondolta -, téged nem fertőztek meg? Te nem ismerted meg ezt az érzést Sierrában? És Userában? És Estremadurában? Soha, egy pillanatra sem? Qué va - mondotta magának. - Minden vonatrobbantásnál.

...Hagyjuk ezt a kétes értékű bölcselkedést a berberekről és a régi ibérekről. Valld be, hogy szeretsz embert ölni, mint minden katona. Örülsz neki, ha letagadod is. Anselmo nem szeret, mert nem katona, hanem vadász. De ne idealizáljuk őt se. A vadász állatot öl, a katona embert. Ne ámítsd magad - gondolta. - Ne csinálj szépirodalmat a kérdésből. Egész lelkedet hatalmába kerítette már ez az érzés. De ne ródd meg Anselmót sem, ő igazi keresztény. Ami meglepően ritka dolog ezekben a katolikus országokban.

No lám, azt hittem, hogy Agustín félt - gondolta -, hogy ez a csata előtti természetes félelem. De úgy látszik, gyilkolásvágy volt benne. Most bezzeg henceg. Bizony félt... A kezem alatt éreztem a félelmet. Nekem is legfőbb ideje volt a locsogást abbahagyni.

- Eredj, nézd meg, hozott-e valami ételt a cigány? - utasította Anselmót. - De ne engedd ide. Bolond egy ember. Hozd el magad a reggelit. És akármennyit hozott is, küldd vissza, hogy még hozzon. Nagyon éhes vagyok.

 

 

24

 

Tiszta, május végi nap volt, az ég kéken ragyogott felettük. Meleg szél fújt, a hó gyorsan olvadt. Két nagy húsos és sajtos szendvicset kaptak reggelire. Robert Jordan nagy szelet hagymákat vágott le késével, és kenyerére rakta, s még egy szeletet a húsra, aztán a kenyérhéjakra is.

- Olyan szagod lesz, hogy a fasiszták megérzik az erdőben - mondotta Agustín tele szájjal.

- Add ide a borostömlőt, hogy leöblítsem - felelte Robert Jordan. A szája tele volt hússal, sajttal és kenyérrel.

Még sohasem érzett ilyen étvágyat. Nagyot kortyolt a borból, enyhén borostömlőíze volt. Aztán még egyet húzott, oly magasra tartva a tömlőt, hogy az a golyószórót takaró fenyőágakig ért. Maga is hátradőlt, fejével az ágaknak, aztán újra előrehajolt.

- Kell a másik szendvics? - kérdezte Agustín, és a fegyver fölött feléje nyújtotta.

- Köszönöm, nem.

- Edd meg. Nem szoktam reggel enni.

- Igazán nem kell?

- Persze hogy nem.

Robert Jordan ölébe rakta a szendvicset, majd egy hagymát szedett ki a zsebéből, a kézigránátok mellől, kinyitotta zsebkését és felszeletelte. Először a héját vágta le, mely egy kissé bepiszkolódott a zsebében, aztán vastag szeletet kanyarított le belőle. Egy karéjnyi félrehullott; felemelte és elhelyezte a szendvicsen.

- Mindig hagymát reggelizel? - kérdezte Agustín.

- Csak ha van.

- Nálatok így szokás?

- Nem szokás - felelte Robert Jordan. - Sőt, megszólják azt, aki hagymát eszik.

- Örülök neki - felelte Agustín. - Mindig civilizált országnak néztem Amerikát.

- Mi bajod a hagymával?

- A szaga nem tetszik. Egyébként olyan, mint a rózsa.

Robert Jordan teli szájjal rámosolygott.

- Olyan, mint a rózsa - mondotta. - Nagyon olyan. És a rózsa olyan, mint a hagyma.

- Az agynak is megárt - mondotta Agustín. - Vigyázz!

„De legfőképp olyan a hagyma, mint a másik hagyma - gondolta vidáman, s magában még hozzátette: - Csak nagyobb. Esetleg kisebb. Legritkább esetben éppen olyan. Inkább olyan, mint a rózsa.”

- Öblítsd ki a szádat borral - mondotta Agustín. - Furcsa ember vagy te, Inglés. Egészen más, mint az a másik robbantó, akivel együtt dolgoztunk.

- Nagy a különbség kettőnk között.

- Micsoda?

- Én élek, ő meghalt - mondotta Robert Jordan.

„Mi lelt téged? - gondolta. - Micsoda beszéd ez? Talán a jóllakottság vette el az eszedet? Vagy berúgtál, vagy a hagyma az oka? Mindössze ennyit jelent neked? Eddig sem jelentett sokat - vallotta meg magának őszintén. - Azon igyekeztél, hogy jelentsen valamit, de sohasem sikerült. Mi értelme, hogy még hazudjál is erre a rövid életedre, ami még megmaradt!?”

- Nem - mondta most már komolyan -, az az ember sokat szenvedett.

- Hát te? Te nem szenvedtél?

- Nem - felelte Jordan. - Azok közé tartozom, akik keveset szenvednek.

- Én is - mondta Agustín. - Vannak, akik szenvednek, és vannak, akik nem. Én nem szoktam szenvedni.

- Én sem - mondta Robert Jordan, és újra felemelte a borostömlőt. - És így meg éppen nem.

- Én a többiekért szenvedek.

- Mint általában a jó emberek.

- Magamért csak keveset.

- Nincs feleséged?

- Nincs.

- Nekem sincs.

- De neked ott van María.

- Igen.

- Furcsa dolog - mondta Agustín. - Mihelyt hozzánk került, Pilar úgy elkülönítette mindnyájunktól, mint egy karmelita szüzet. El nem tudod képzelni, milyen féltékenyen vigyázott rá. Neked meg rögtön odaadta, mint valami ajándékot. Hát ehhez mit szólsz?

- Nem így volt.

- Hát hogyan?

- A gondjaimra bízta...

- Te meg úgy őrződ, hogy minden éjjel együtt vagy vele.

- Jólesik.

- Furcsa módja a gondviselésnek.

- Nem érted, hogy így is lehet vigyázni valakire?

- Igen, de így akármelyikünk tudott volna vigyázni rá.

- Ne beszéljünk erről többet - mondta Robert Jordan. - Én nagyon komolyan vigyázok rá.

- Komolyan?

- Nincs számomra komolyabb dolog ezen a világon.

- És mi lesz később? Ha már felrobbantottuk a hidat?

- Velem jön.

- Akkor - mondta Agustín - ne beszéljünk róla többé, és éljetek boldogan.

Felemelte a borostömlőt, nagyot húzott belőle, és átnyújtotta Robert Jordannak.

- Mondok mégis valamit, Inglés.

- Tessék.

- Én is szerettem.

Robert Jordan a vállára tette kezét.

- Nagyon - mondta Agustín -, nagyon. Jobban, mint hinnéd.

- Elhiszem.

- Olyan nyomot hagyott bennem, amely egyhamar nem fog elmúlni.

- Elhiszem.

- Ide figyelj, komolyan beszélek.

- Beszélj!

- Sohasem nyúltam még hozzá, és nem volt hozzá semmi közöm, de azért nagyon szerettem. Inglés, ne bánj vele könnyelműen. Azért, hogy veled hál, még nem kurva.

- Vigyázok rá.

- Elhiszem. De te nem tudod, milyen lenne egy ilyen lány, ha nem volna forradalom. Nagy felelősség terhel. Sokat szenvedett szegény, nem olyan, mint mi.

- Feleségül veszem.

- Nem. Nem erre gondoltam, a forradalomban erre nincs szükség. De azért - tette hozzá és bólintott - nem fog ártani.

- Feleségül veszem - mondta Robert Jordan, és érezte, hogy elszorult a torka. - Nagyon szeretem.

- Majd később - mondta Agustín. - Mikor már alkalmas az idő. A szándék a fontos.

- Az megvan.

- Figyelj ide. Sokat beszéltem olyasmiről, amihez semmi közöm. Mondd csak, sok leányt ismertél meg ebben az országban?

- Néhányat.

- Kurvákat?

- Meg olyat is, aki nem volt az.

- Hányat?

- Sokat.

- Háltál is velük?

- Nem.

- No látod!

- Igen.

- Azért mondom, hogy ezt María nem veszi könnyen.

- Én sem.

- Ha azt látom, hogy könnyen veszed, agyonlőttelek volna, mikor az éjjel vele voltál. Az ilyesmiért nálunk embert is ölnek.

- Ide hallgass - mondta Robert Jordan. - Kevés az időnk, nem jutott a formaságokra. Holnap harcba indulunk. Számomra ez nem sokat jelent, de kettőnknek annyit, hogy ki kell használnunk az időt.

- Egy nap és egy éjszaka nem sok idő - mondta Agustín.

- Nem. De volt egy tegnap is, a tegnap éjjel és a ma éjjel.

- Segíthetek nektek? - kérdezte Agustín.

- Nincs mit. Rendben vagyunk.

- Ha tehetek valamit érted és a lenyírt fejűért...

- Nem.

- Oly keveset tehet az egyik ember a másikért.

- Dehogy! Nagyon sokat.

- Mit?

- Akármi történik ma és holnap a harc során, fogadd meg a parancsaimat, bízzál bennünk és engedelmeskedj, még ha nehezedre esik is.

- Bízom benned. A lovasok óta és amióta elküldted a lovat, azóta bízom benned.

- Nem volt nagy dolog. Látod, valamennyien egy célért harcolunk, hogy megnyerjük a háborút. Amíg meg nem nyerjük, ne törődjünk mással. Igen fontos feladat. Verekedni is fogunk. De verekedni nem lehet fegyelem nélkül, a fegyelemnek azonban hitből és bizalomból kell fakadnia.

Agustín a földre köpött.

- Tegyük félre Mariát és a többit - mondta. - Üssétek csak az időtöket Mariával, ahogyan tudjátok. Ha segíthetek nektek, várom a parancsaidat. Holnap vakon fogok neked engedelmeskedni. Ha meg kell halnom valamiért holnap, boldogan és könnyű szívvel halok meg.

- Ezt eddig is éreztem. De jólesett hallanom.

Agustín Primitivo felé mutatott.

- Ez az ember is sokat ér. Pilar is sokkal többet, mint gondolnád. Az öreg Anselmo is. Andrés is. Eladio is. Nagyon nyugodt, megbízható ember. Fernando is. Nem tudom, mire tartod őt. Igaz, nehéz, mint a higany, és unalmasabb, mint egy ökör, de ha küzdelemre kerül sor, es muy hombre!¹ Majd meglátod.

¹ Férfi a javából (spanyol).

- Örülök neki.

- Van két gyenge emberünk: a cigány és Pablo. De Sordo csapata még nálunk is többet ér; annyival jobbak nálunk, mint mi egy marék ganéjnál.

- Akkor rendben van.

- Igen - mondotta Agustín. - De azért jobb szerettem volna, ha ma történik.

- Én is. Én is szeretnék már túl lenni rajta.

- Gondolod, hogy rosszul is végződhetik?

- Lehet.

- Nagyon jókedvű vagy ma, Inglés.

- Igen.

- Én is. María és a többi ellenére is.

- Tudod, miért?

- Nem.

- Én sem. Talán mert jó napunk van.

- Ki tudja? Talán még ma is harcolunk.

- Talán - felelt Robert Jordan. - De inkább nem ma. Akármi történik is, ma el kell kerülnünk.

Beszéd közben zajt hallott. Távoli zaj volt, a meleg szél hozta a fák közül.

Nem hallotta pontosan, nyitott szájjal figyelt, miközben Primitivo felé nézett. Azt hitte, jól hallotta, de a zaj egy perc múlva elhalt. Fenyőfák zúgtak a szélben, Robert Jordan mozdulatlanra merevedett, hogy jobban halljon. A szél ismét elhozta a zajt.

- Nem veszem a lelkemre - mondta Agustín -, nem is törődöm vele, hogy María nem lehet az enyém. Majd beérem a kurvákkal, úgy mint eddig.

- Csend! - kiáltott rá Robert Jordan, és félrefordította fejét. Agustín ránézett.

- żQué pasa?² - kérdezte.

² Mi történik? (spanyol).

Robert Jordan a szájára tette kezét, és tovább figyelt. Ismét felhallatszott a zaj, messziről, szárazon és elmosódva. Semmi kétség. Önműködő fegyverek pontos, ropogós, csavaros hangja, olyan, mintha gyerekeknek való tűzijátékot gyújtanának meg, egyik dobozt a másik után, valahol messze.

Robert Jordan Primitívóra nézett. Ez felemelte fejét, és feléjük pillantott, füléhez emelt kézzel, majd a hegycsúcsok felé lendítette karját.

- El Sordóék vidékén harcolnak - mondta Robert Jordan.

- Gyerünk, meg kell őket segíteni! - kiáltotta Agustín. - Gyűjtsük össze az embereket! ịVámonos!

- Nem - mondta Robert Jordan -, itt maradunk.

 

25

 

Robert Jordan arrafelé fordult, ahol Primitivo állt felemelt puskával. Bólintott, de a férfi tovább hadonászott, majd füléhez emelte kezét, mintha nem értette volna meg, amit jelzett.

- Maradj a gépfegyvernél, és ne lőj, amíg a közeledbe nem érnek. Várd meg, amíg elérik a bozótot - mondta Robert Jordan. - Megértetted?

- Igen. De...

- Semmi de. Majd megmagyarázom. Megyek Primitivóhoz.

Anselmo mellette állt.

- Viejo - fordult az öregemberhez -, maradj Agustín mellett a gépfegyvernél. - Lassan és higgadtan beszélt. - Addig nem szabad lőnie, amíg egészen közel nem értek a lovasok. Ha felbukkannak, engedjétek közel, úgy mint az előbbieket. Ha lőni kell, tartsd a gépfegyver lábát, és adogasd a hevedereket.

- Jól van - mondta az öreg. - És mi lesz La Granjával?

- Később.

Előremászott a szürke kövek között, amelyek nedvesen meg-megcsúsztak a keze alatt. A nap hamar elolvasztotta rajtuk a havat, a kövek teteje már száradni kezdett. Minél feljebb mászott, annál nagyobb körben nyílt meg előtte a vidék a fenyőerdőkkel, hegyekkel és lejtőkkel. Már ott is állt Primitivo mellett, a két szikla közötti üregben. Az alacsony, barna arcú ember feléje fordult.

- Sordót támadják. Mit tegyünk?

- Semmit - felelte Robert Jordan.

Itt tisztán hallatszott a lövések zaja. Mikor letekintett a vidékre, az egyik távoli völgyben, ahol ismét emelkedni kezdett a föld színe, egy csapat lovast pillantott meg. Az erdőn haladtak át, sebesen ügetve, egyenesen a lövöldözés irányába.

Az emberek és lovak hosszú kettős sora feketén vált ki a hóból, nemsokára elérte a hegygerincet, és eltűnt egy távoli erdőben.

- Meg kell segíteni őket - mondta Primitivo. Hangja száraz volt és rekedt.

- Lehetetlen - felelte Robert Jordan. - Reggel óta tudom már.

- Hogyhogy?

- Lovat loptak az éjjel. A havazás megszűnt, és a nyomok elárulták őket.

- Meg kell őket segíteni - mondta Primitivo -, nem hagyhatjuk őket magukra. Elvtársaink.

Robert Jordan a vállára tette a kezét.

- Most semmit se tehetünk értük - mondta. - Tennénk, ha lehetne.

- A felső úton hamar eljutunk hozzájuk, két lóval, lovakkal és gépfegyverekkel. Épp idejében érkeznénk.

- Rám figyelj - mondotta Robert Jordan.

- Erre figyelek - felelte Primitivo.

Egyenlőtlen hullámokban érkezett hozzájuk a lövések zaja. Kézigránátok robbantak, súlyosan és tompán a fegyverek száraz ropogása közepette.

„Elvesztek - gondolta Robert Jordan -, elvesztek, abban a pillanatban, hogy elállt a havazás. Ha odamegyünk, mi is elvesztünk. Nem oszthatjuk meg az erőinket!”

Sűrű, szürke borosta csillogott Primitivo állán, ajka fölött és nyakán. Arca többi része sötétbarna volt, mélyen ülő, törött, belapított orr állt ki belőle, s Robert Jordan látta, hogy szája szélén és torka fölött megrándul a szürke borosta.

- Hallod! - mondta. - Ez vérengzés.

- Ha bekerítették a szakadékot, akkor az - vélte Robert Jordan. - De egy-két ember talán még így is elmenekülhet.

- Ha most rögtön elindulunk, a hátuk mögé kerülhetnénk - mondta Primitivo. - Gyerünk mi négyen a lovakkal!

- És aztán? Mi történik, ha hátba támadjuk őket?

- Csatlakozunk Sordóhoz.

- Hogy vele pusztuljunk? Nézz a napra. Még korán van.

Az ég magas volt és felhőtlen, a nap forrón sütött. Alattuk a déli lejtőn nagy, csupasz foltok feketélltek. A fákról csomósán zuhant alá a hó. A kövek átnedvesedtek az olvadt hótól, erősen gőzölögtek a forró napsütésben.

- Ezt el kell viselni. Hay que aguantarse - mondta Robert Jordan. - Ez együtt jár a háborúval.

- Igazán semmit nem tehetünk? - Primitivo ránézett, és Robert Jordan tudta, hogy megbízik benne. - Nem küldhetnél ki kettőnket a kisebb géppuskával?

- Semmit nem ér.

Azt hitte, megérkezett, amire várt, de csak egy ölyv zuhant alá a széllel, majd ismét felröppent, és egy távoli fenyőfa tetejére telepedett.

- Az sem érne semmit, ha mindnyájan odamennénk - mondta.

Kétszeres erővel hallatszott a lövöldözés, időnként tompán robbantak a kézigránátok.

- A kinyomtathatatlant a megnevezhetetlen helyükre! - mondta Primitivo, könnybe lábadt szemmel; az arca rángatózott. - Ó, hogy az Isten meg a Szűz María rakogassa beléjük felváltva!

- Nyugodj meg - mondta Robert Jordan. - Nemsokára nekünk is ki kell állnunk. Itt jön az asszony.

Pilar lassan kapaszkodott feléjük a sziklák között. Primitivo minden puskalövésnél nagyot káromkodott, Robert Jordan pedig lemászott, hogy felsegítse Pilart.

- Qué tal, asszony - mondta, megfogta mindkét csuklóját, és nagyot rántott rajta, amikor az utolsó sziklához ért.

- Itt a távcsöved. - Az asszony nagyot fújt, s leakasztotta a nyakából. - Sordóra rájár a rúd.

- Rá.

- Pobre¹ - mondotta részvevő hangon. - Szegény Sordo!

¹ Szegény (spanyol).

Nagyokat fújt, s erősen megszorította Robert Jordan kezét, miközben a tájat kémlelte.

- Hogy állhat az ütközet?

- Rosszul... nagyon rosszul!

- żJodido?²

² Elbántak vele? (spanyol).

- Azt hiszem.

- Pobre - mondotta az asszony. - Biztos a lovak miatt történt.

- Valószínűleg.

- Pobre - ismételte Pilar. - Rafael egész regényt mesélt a lovasokról. Mi volt az?

- Előbb egy járőr jött, utánuk egy nagyobb csapat.

- Meddig?

Robert Jordan megmutatta, hol állt meg a járőr, majd az elrejtett géppuska felé emelte kezét. Innen csak Agustín egyik csizmája látszott, a fedezék végéből.

- Azt mesélte a cigány, olyan közel jöttek, hogy a géppuska az első ló szügyét súrolta. A látcsövedet a barlangban találtuk.

- Összecsomagoltatok?

- Amit csak elvihetünk. Mi újság Pablóról?

- Negyven perccel előzte meg a lovasokat. Az ő nyomait követték.

Pilar rávigyorgott a férfira. Még mindig a kezét fogta, de most elengedte.

- Sohasem fogják megtalálni - mondta. - De mi lesz Sordóval? Tehetünk érte valamit?

- Semmit.

- Pobre - ismételte. - Nagyon sajnálom Sordót. Bizonyos vagy benne, egészen bizonyos, hogy jodido?

- Igen. Nagyon sok lovast láttam.

- Többet, mint amennyi itt volt?

- Még egy csapat eredt a nyomukba.

- Hallod? - mondta Pilar. - Pobre, pobre Sordo.

A lövések hangját hallgatták.

- Primitivo a segítségére akart menni - mondta Robert Jordan.

- Megőrültél? - fordult Pilar a lapos arcú férfihoz. - Sok a bolond errefelé!

- Segíteni akarok rajtuk.

- Qué va - mondta Pilar -, ne érzelegj. Elég hamar megdöglesz, felesleges kirándulások nélkül is.

Robert Jordan csendesen végigjártatta szemét az asszony barna arcán, széles, indián járomcsontjain, koromfekete szemén és nevetős száján, keserű felső ajkán.

- Viselkedj úgy, ahogyan férfihoz illik - mondta az asszony Primitivónak -, felnőtt férfihoz. Hiszen már őszül minden szőröd.

- Ne csúfolódj - mondta Primitivo. - Ha az embernek egy kis szíve vagy fantáziája van...

- Akkor uralkodjék rajta - mondta Pilar. - Velünk fogsz meghalni, nincs arra szükség, hogy idegenek után szaladgálj. Ami pedig a fantáziát illeti, abból a cigánynak is van. Micsoda regényt adott elő!

- Ha itt vagy, nem nevezed regénynek - mondta Primitivo. - Nehéz percek voltak.

- Qué va - mondotta Pilar. - Néhány lovas jött, és mindjárt el is ment. Ezzel hősködsz. Ennyire jutottunk a sok lustálkodásban.

- Talán Sordo helyzete sem elég súlyos? - morogta Primitivo dühösen, szemlátomást szenvedett. A lövések hangját feléjük hozta a szél. Azt kívánta, bár elmehetne harcolni, de ha már nem, legalább Pilar hagyná békén.

- żTotál qué?³ - mondta ez. - Ha megtörtént, hát megtörtént. Ne veszítsd el a cojon-od mások balszerencséje miatt.

³ Nem mindegy? (spanyol).

- Kapd be! - förmedt rá Primitivo az asszonyra. - Nem lehet elviselni a nők butaságát és durvaságát.

- Hogy legalább azzal segítsem az olyan férfiakat, akiknek a nemzéshez nincs elég muníciójuk - gúnyolódott Pilar. - De ha nincs itt semmi látnivaló, akkor megyek.

Ebben a pillanatban Robert Jordan meghallotta feje fölött a repülőgépet. Felnézett az égre. Mintha a reggeli felderítőgép tért volna vissza. Az arcvonal felől jött, és abban az irányban haladt, ahol El Sordóék harcoltak a hegyekben.

- Itt a vészmadár - mondta Pilar. - Vajon meglátja, mi történik arrafelé?

- Meg, nem vak.

A repülőgépet figyelték, amely ezüstösen csillogott a napfényben. Bal felől érkezett, a két légcsavar világos köre is tisztán látszott.

- Lapuljatok - szólt rájuk Robert Jordan.

A repülőgép elhaladt felettük, árnyéka elvonult a lejtőn, a bugás most volt a legerősebb. A völgy felé repült - szótlanul figyelték útját, amíg teljesen el nem tűnt a szemük elől. Egy idő múlva újra visszatért, két kört írt le a hegyek körül, aztán eltűnt Segovia irányában.

Robert Jordan Pilarra nézett. Homlokáról csurgott a verejték, fejét rázta, alsó ajkát fogai közé kapta.

- Mindenkinek van valami baja - mondta az asszony. - Az enyém ez.

- Csak nem kaptad el tőlem a félelmet? - gúnyolódott Primitivo.

Az asszony a vállára tette a kezét.

- Tudom, hogy nem félsz - mondta. - Sajnálom, hogy az előbb durván beszéltem veled. Nyakig vagyunk a hínárban valamennyien! - Robert Jordanhoz fordult. - Majd küldök nektek ételt, italt. A többiek hol vannak?

- A tartalékod még érintetlen - mosolygott az asszony. - Jól el van rejtve. Bármely percben indulhatunk. María vigyáz a csomagjaidra.

- Ha repülők támadnának, feltétlenül vidd a barlangba.

- Rendben van, Inglés úr - mondta Pilar. - Elküldtem a cigányodat, hogy szedjen egy kis gombát a nyúlhoz. Sok gomba terem errefelé. Azt hiszem, még ma megehetjük a nyulat, noha jobb lenne holnapig vagy holnaputánig várni vele.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha ma esszük meg - mondta Robert Jordan, és Pilar a vállára tette nagy kezét, oda, ahol a géppisztoly szíja mélyen belevágódott húsába. Azután felborzolta a haját.

- Majd elküldöm. Mariát a pucheró-val,⁴ ha megfőztük.

⁴ Edénnyel (spanyol).

Időközben megszűnt a lövöldözés, már csak időnként lehetett egy-egy lövést hallani.

- Már vége? - kérdezte Pilar.

- Nem - felelte Robert Jordan -, a hangokról ítélve támadás volt, de visszaverték. Most valószínűleg körülvették őket, fedezékbe vonultak és a repülőgépeket várják.

Pilar Primitivo felé fordult.

- Elhiszed, hogy nem akartalak megsérteni?

- Ya lo sé ⁵ - mondta Primitivo -, rosszabbat is láttam már. De vigyázz a nyelvedre, asszony. Sordo jó barátom volt.

⁵ Tudom én azt (spanyol).

- Nekem tán nem? - kérdezte Pilar. - Ide figyelj, lapos arcú. Háborúban az ember nem beszél az érzéseiről. Elég bajunk van magunknak is.

Primitivo nem engedett fel.

- Végy be hashajtót - mondta neki Pilar. - No, megyek, megfőzöm az ebédet.

- Elhoztad a requete okmányait? - kérdezte Robert Jordan.

- Milyen ostoba vagyok - dörmögte az asszony. - Elfelejtettem. Majd elküldöm Mariával.

 

 

26

 

Délután három óra volt, mire a repülők megérkeztek. Délre mindenütt elolvadt a hó, a sziklák felforrósodtak a napon. Az ég felhőtlen volt, és Robert Jordan levetette az ingét, hogy vállát lesüttesse a nappal. A halott lovas zsebében talált leveleket olvasgatta. Időnként felpillantott, s a résen át az erdő felé nézett, majd ismét a levelekre siklott a tekintete. Több lovast nem láttak. Olykor-olykor lövések hallatszottak El Sordo tábora felől, de csak rendszertelenül.

Az okmányokból kiderült, hogy gazdájuk a navarrai Tafallából származott, huszonegy éves, nőtlen, s egy kovács fia. A kilencedik lovasezredben szolgált, ami meglepte Robert Jordant, mert azt hitte, ez az ezred északon harcol. Karlista volt, egyszer már meg is sebesült, Irunnál, a háború elején.

Ki tudja, nem találkoztam-e vele Pamplonában, a bikaviadalon - gondolta Robert Jordan. - Az ember sohasem azt öli meg a háborúban, aki megérdemelné. Elég baj - gondolta és tovább olvasott.

Az első levél gondosan írt szövege főként helyi eseményekről számolt be. A fiú nővére írta őket. Robert Jordan megtudta belőlük, hogy Tafallában minden rendben van, az apa jól érzi magát, az anya állapota is változatlan, csak a hátát fájlalja néha, reméli ő is jól van, nem fenyegeti nagyobb veszély; örül, hogy végez a vörösökkel, és megszabadítja Spanyolországot a marxista hordától. Majd azoknak a tafallai fiúknak a névsora következett, akik elestek, vagy súlyosan megsebesültek azóta, hogy utoljára írt. Tíz halottat sorolt fel. Nagy szám olyan kis helyen, mint Tafalla.

Sok szó esett a vallásról is. A lány sokat imádkozott, főképp Szent Antalhoz és a pilari Szent Szűzhöz, s arra figyelmeztette bátyját, ne feledje el, hogy Jézus Szent Szíve, melyet a zubbonyára hímezve visel, okvetlen meg fogja oltalmazni, hiszen már bebizonyosodott - ez alá volt húzva -, hogy számtalan esetben megvédte őt a golyóktól. Üdvözli mindig szerető nővére, Concha.

Ez a levél a szélén kissé véres volt. Robert Jordan óvatosan visszatette az okmányok közé, majd elővette a másikat, melynek kézírása már nem volt olyan fegyelmezett. A fiú noviája, vagyis menyasszonya írta; csupa hisztérikus nyugtalanság s aggodalom volt. Robert Jordan végigolvasta, majd a másik levéllel együtt nadrágzsebébe süllyesztette. A többire nem volt kíváncsi.

„Megtetted a napi jó cselekedeted - gondolta. - Meg bizony.”

- Mit olvastál? - kérdezte Primitivo.

- A requete okmányait és leveleit, akit reggel agyonlőttem. El akarod olvasni őket?

- Nem tudok olvasni - mondta Primitivo. - Találtál valami érdekeset?

- Nem - mondta Robert Jordan. - Családi levelek.

- Mi történik ott, ahonnét a leveleket kapta? Arról mit írnak?

- Úgy látszik, ott minden rendben van - telelte Robert Jordan. - Sok halott van a városban.

A golyószóró felé pillantott, melynek fedezékét kijavították, amióta elolvadt a hó. Most eléggé meggyőzőnek látta. Körülnézett a környéken.

- Melyik városból való? - kérdezte Primitivo.

- Tafallából.

Helyes - gondolta. - Mondjuk, hogy sajnálom, ha ugyan ezzel bármit is jóvá lehet tenni.

Nem lehet - állapította meg magában.

Rendben van, hagyd el - szólította fel magát.

Helyes, el fogom hagyni.

Nem olyan könnyű elhagyni! Hány embert öltél meg? - kérdezte magától. - Nem tudom. Azt hiszed, jogod van ölni? Nincs. Hány igazi fasiszta volt azok között, akiket megöltél? Nagyon kevés. De valamennyien ellenségek voltak, akiknek ereje szembeszegült a mi erőnkkel. Pedig jobban szereted Navarrát, mint akármelyik más vidékét Spanyolországnak. Igen. De megölöd őket. Igen. Nem tudod, hogy a gyilkosság bűn? De tudom. És mégis megteszed? Meg. És még mindig bizonyos vagy benne, hogy igaz ügyért harcolsz? Igen.

Igaz ügy - mondta magának, kevés meggyőződéssel, de annál büszkébben. - Hiszek a népben, és abban a jogában, hogy úgy kormányozza magát, ahogy akarja. De azért nem kellene a gyilkosságban is hinned - mondotta magának. - Vállalnod kell, mert elkerülhetetlen, de hinned nem kell benne. Ha hiszel benne, mindent elrontottál.

Hány embert öltél meg? Nem tudom, nem tartottam számon. Pedig mégis tudod! Tudom. Mennyit? Nem tudom bizonyosan. Vonatrobbantások alkalmával nagyon sokat öltem meg. Nagyon sokat. Számukat nem tudhatom. Hát a többi? Körülbelül húsz. Hány volt ezek közül igazi fasiszta? Kettőről biztosan tudom. Agyon kellett őket lőnöm, mikor kezünkbe kerültek Userában. És nem bántad? Nem. Szívesen öltél? Nem. Elhatároztam, hogy soha többé nem teszem meg. El is kerültem. Elkerültem, hogy fegyvertelen embereket öljek meg.

Ide figyelj - szólt önmagához. - Jobban tennéd, ha felhagynál ezzel a töprengéssel. Nem használsz vele sem magadnak, sem munkádnak. Figyelj jobban - dorgálta magát. - Vigyázz, hogy mindig tiszta legyen a fejed, nincs jogod, hogy megtedd, amit megteszel, mert nagy bűn az, és senkinek sincs joga, hogy kioltsa a másik életét, hacsak azért nem teszi, hogy még több embert óvjon meg a pusztulástól. Tartsd tisztán a fejedet, és ne hazudj önmagadnak.

Nem tartottam számon, hány embert öltem meg, undorodtam az olyasfajta diadaljelvényektől, mint a puskacsőbe vésett vonások - mondta önmagában. - Jogom van hozzá, hogy ne tartsam számon, és jogom van hozzá, hogy elfelejtsem.

Nem - mondta énjének másik fele -, nincs jogod hozzá, hogy bármit is elfeledj. Nincs jogod hozzá, hogy behunyd a szemed akármi előtt, hogy megfeledkezz akármiről, hogy megszépíts akármit.

- Hallgass - mondta az egyik. - Nagyképű kezdesz lenni.

És hazudni kezdesz magadnak - mondta a másik.

Rendben van, köszönöm a jó tanácsot! Most már csak azt szeretném tudni, van-e jogom, vagy nincs-e jogom szeretni Mariát.

Van - állapította meg.

Még akkor is, ha az anyagelvű világnézetet valló társadalom nem ismeri a szerelmet?

Vallottad-e valaha ezt a világnézetet? - kérdezte. - Soha. Nem is vallhatom soha. Nem vagyok igazi marxista, és ezt tudom. Hiszek a szabadságban, az egyenlőségben és a testvériségben. Hiszek az életben, a szabadságban és a boldogság jogában. Sohase gyötörd magad a dialektikával, nem a te számodra találták ki. De ismerned kell, nehogy palira fogjanak. Sok mindent tettél kockára e háború érdekében. Ha elvész ez a háború, mindez elvész vele együtt.

Majd később eldöntheted, mi az, amiben nem hiszel. Sok dolog van, amiben nem hiszel, és sok, amiben hiszel.

Különben ne kicsinyeld le azt az érzést, hogy szeretsz-e valakit. Kevés emberrel esett meg az a szerencse, hogy megszeretett valakit. Te eddig nem ismerted a szerelmet, most meg az öledbe hullt. Mindegy, hogy holnapig vagy holnaputánig, vagy életed végéig tart ez az érzés Mariával, mindenképp a legnagyobb dolog, ami az emberrel történhetik. Mindig lesznek emberek, akik azt hiszik, hogy nincs szerelem, mert ők nem ismerték meg. Te azonban megismerted, légy boldog vele, még ha meg is kell halnod holnap.

Ne töprengj a halálon - mondta magának. - Nekünk erről nem szabad beszélnünk. Erről csak barátaink, az anarchisták beszélhetnek. Valahányszor rosszra fordul a dolguk, mindenáron fel akarnak gyújtani valamit, és a halálról beszélnek. Furcsa emberek.

No, öreg róka, lassan elmúlik ez a mai nap is - vigasztalta magát. - Mindjárt három óra, előbb-utóbb hozzájutunk egy kis harapnivalóhoz is. Sordóéknál még mindig lövöldöznek, ami azt jelenti, hogy körülvették őket, és most arra várnak, hogy erősítést kapjanak. Igyekezniük kell, hogy a sötétség beállta előtt végezzenek velük.

Vajon most hogy érezhetik magukat Sordóék? Majd megtudjuk. Ez vár miránk is előbb-utóbb. Azt hiszem, nem valami mulatságos a helyzetük. Mi hoztuk bajba Sordót a lovakkal. Hogy is mondják spanyolul? Un callejón sin salida. Kutyaszorító. Ha ott volnék, én is tudnám, hogy befellegzett. Nem baj, hamar túl lennénk rajta. Milyen szép is volna az a háború, amelyben tüstént megadnák magukat, akiket bekerítenek. Esta-mos copados. Be vagyunk kerítve. Ez volt ennek a háborúnak a nagy félelemkiáltása. Ezután már csak az agyonlövetés következik. Ha szerencséje van az embernek, előzetes szenvedés nélkül. Sordónak nem lesz ilyen szerencséje. De nekünk se - tette hozzá.

Három óra volt. Távoli zúgás ütötte meg a fülét. Felpillantott és meglátta a repülőgépeket.

 

 

27

 

El Sordo a hegytetőn harcolt. Nem szívesen: ez a hegy kelevényre emlékeztette. De nem volt választása, ide kellett visszahúzódnia, tehát ide kúszott fel, botladozó lovon, vállán a golyószóró, kétoldalt kézigránátokkal tömött zsákok - Joaquín és Ignacio meg-megálltak mögötte és tüzeltek, megálltak és tüzeltek, hogy legyen ideje a golyószórót beirányozni.

Hó feküdt körös-körül, s ez a hó okozta vesztüket. Mikor meglőtték a lovát, s az lihegve, tántorogva még néhány lépést tett a hegytető felé, patáival szétrúgva maga körül a havat, Sordo megfogta kantárját, s átvetette vállán, s vonszolta tovább. Körös-körül puskagolyók csapódtak a sziklákba, a két zsák lehúzta vállát. Aztán megragadta a ló sörényét és agyonlőtte, gyorsan, ügyesen és gyengéden, úgyhogy a ló fejjel előre zuhant a szikla közé. A golyószórót a ló teteme mögött állította fel, és ismét tüzelni kezdett, két tárat lőtt ki; az üres töltények a hóba hullottak, orrát fojtogatta a megpörkölt bőr szaga, mert a fegyver forró csöve az állat testére támaszkodott - rendületlenül tüzelt a hegyre felkapaszkodókra, arra kényszerítve őket, hogy szétoszoljanak, és fedezéket keressenek. De egész idő alatt borsózott a háta, mert nem tudta, mi történik mögötte. Mire az ötödik ember is elérte a hegytetőt, a lúdbőr elmúlt a hátáról, s a megmaradt tárakkal már takarékoskodott, mert még szüksége lehet rájuk.

Két döglött ló hevert már a lejtőn, három másik a hegytetőn pusztult el. Mindössze három lovat tudott elhozni az éjjel, az egyik azonban eliramodott, amikor az első lövöldözések hangjára nyereg nélkül próbáltak ráülni.

Az öt ember közül, akik elérték a hegytetőt, három megsebesült. Sordo a lábikráján és a bal karján két helyen sebesült meg. Nagyon szomjas volt, teste elzsibbadt, a bal karján levő sebek erősen lüktettek. Feje is zúgott, és miközben a repülőgépekre várt, tréfát faragott: Hay que tomar la muerte como si fuera aspirina. Szedd be a halált, mintha aszpirin volna. Csak magában gondolta, s közben csendesen vigyorogva tűrte testében a nyilalló fájdalmat és a szakadatlan fejfájást, mely meg-megújult, valahányszor egy mozdulatot tett kezével, vagy körülnézett, hogy lássa, a csapatával mi történik.

Öt embere úgy hevert körülötte, mint egy ötágú csillag ágai. Kezükkel és térdükkel kis árkokat vájtak maguk alá, válluk és fejük védelmére sarat és köveket halmoztak fel maguk előtt, a köveket sárral tapasztották össze. A tizennyolc éves Joaquín az acélsisakjával ásott, azzal kotorta ki a földet.

A vonatrobbantásnál szerezte a sisakot, egy golyó lyukat ütött bele. Mindenki kinevette a sisak miatt, de Joaquín kikalapálta a lyukat, fadugót tett belé, levágta a szélét, és elegyengette a felületét.

Mikor elkezdődött a lövöldözés, fejébe csapta a sisakot, de oly nehéz volt, hogy akkorát koppant a fején, mint egy lábos. A meredek, tüdőtépő, lábmerevítő, szájszárító, golyónyelő, golyóköpő, golyófüttyös kaptatón pedig, amikor kilőtték alóla a lovat, már határozottan sokallta a sisakot, mely kemény acélgyűrűként szorult koponyája köré. Mégsem akart megválni tőle. Most azzal kaparta a földet, csaknem gépies kétségbeeséssel. Még nem sebesült meg.

- Legalább valami hasznát veszed - mondta Sordo mély, rekedt hangján.

- Resistir y fortificar es vencer - mondta Joaquín, félelemtől kiszáradt szájjal. Még sohasem érezte ilyen száraznak a szájpadlását. Ez volt a kommunista párt egyik jelmondata. Tartsatok ki, erősítsétek meg állásaitokat, és győzni fogtok.

Sordo elfordította fejét, és a lejtő felé pillantott, ahol lovas húzódott meg egy kő mellett. Nagyon szerette ezt a fiút, de a jelmondatokért nem lelkesedett.

- Mit mondtál?

Az egyik ember visszafordult a fedezékből, amelyet éppen épített. Arcát a földre nyomta, óvatosan nyúlt ki a kövekért.

Joaquín kiszáradt fiúhangján megismételte a jelmondatot, s közben szorgalmasan tovább ásott.

- Mi az utolsó szó? - kérdezte a férfi, aki arccal a földön feküdt.

- Vencer - mondotta a fiú. - Győzni!

- Mierda - mondta a férfi, aki arcát a földre nyomta.

- Tudok még egyet, amely szintén illik a helyzetünkhöz - folytatta Joaquín, mintha talizmánjait szedné elő. - Pasionaria azt mondja, jobb állva meghalni, mint térden állva élni.

- Mierda - ismételte a férfi. - A hasunkon fekszünk, nem térdelünk. Te! Te kommunista! Tudod-e, hogy a te Pasionariád veled egykorú fia Oroszországban él a mozgalom kezdete óta?

- Hazugság - felelt Joaquín.

- Qué va, hogy hazugság - felelte a másik. - Az a furcsa nevű robbantó mesélte nekem. Ő is párttag volt. Miért hazudott volna?

- Hazugság - mondta Joaquín. - Nem hiszem, hogy Oroszországban akarta volna elrejteni a fiát, hogy kivonja a háborúból.

- Én örülnék, ha most Oroszországban lehetnék - szólalt meg a másik férfi. - Engem nem küldhetnének Oroszországba?

- Ha annyira hiszel Pasionariában, kérd meg, hogy mentsen meg bennünket - szólt az a férfi, akinek be volt kötve a combja.

- Majd megmentenek a fasiszták - mondta a férfi, aki arccal a sárban feküdt.

- Hallgass! - szólt rá Joaquín.

- Töröld le az anyatejet a szádról, és adj egy maroknyi sarat - mondta az arccal földön fekvő férfi. - Egyikünk sem fogja megérni a naplementét.

Olyan formája van, mint egy kelevénynek - gondolta El Sordo. - Vagy mint egy fiatal lány bimbótlan mellének. Vagy egy tűzhányó csúcsának. Sohasem láttam még tűzhányót - gondolta. - Nem is fogok. Ez a hegy olyan, mint egy kelevény. Hagyjuk most a tűzhányót. Nincs időnk tűzhányókra gondolni.

Óvatosan kilesett a döglött ló oldala mellől. A lövések gyors egymásutánban ropogtak a lejtő egyik sziklája mögül; hallotta, amint a golyószóró lövedékei beleütődnek a ló testébe. Körülkúszta a lovat, és kilesett a hátulja mögül. Három holttest feküdt alatta a lejtőn; akkor estek el, mikor a fasiszták megrohamozták a hegytetőt, s ők a géppisztolyok meg a golyószóró fedezete alatt kézigránátokkal hárították el a támadást. A lejtő másik oldalán is holttestek feküdtek, de ezeket nem láthatta. Körös-körül sehol sem volt olyan fedezék, amelynek védelmében az ellenség megközelíthette volna a magaslatot, és Sordo jól tudta, hogy amíg elég lőszerük és kézigránátjuk marad, nem tudják legyőzni őket, legfeljebb, ha aknavetőt kerítenek. Azon töprengett, vajon elküldtek-e már La Granjába aknavetőért? Minek, hiszen rövidesen itt lesznek a repülőgépek. Négy óra telt el már azóta, hogy a földerítőgép elröpült fölöttük.

Bizony, olyan ez a hegy, mint egy kelevény - gondolta El Sordo -, és mi vagyunk a gennye. Sokat megöltünk közülük, mikor elkövették ezt az ostobaságot. Csak nem hitték komolyan, hogy ilyen könnyen elfoghatnak bennünket? Olyan modern a felszerelésük, hogy elbizakodottságukban a vesztükbe rohantak. Ő ölte meg a fiatal tisztet, aki a rohamot vezette; kézigránátot vágott hozzá; épp előttük robbant, miközben óvatosan előrehajolva rohamoztak. A robbanások sárga füstjében, szürke porfelhőjében pillantotta meg a tiszt holttestét; úgy feküdt ott, mint egy halom ócska ruha, testével jelezve a legtávolabbi pontot, ameddig a roham eljutott. Sordo ezt a testet nézte, majd a többi halottat vette szemügyre, akik valamivel lejjebb hevertek a lejtőn.

Bátor, de ostoba emberek - gondolta. - Most azonban lesz annyi eszük, hogy megvárják a repülőgépeket. Vagy az aknavetőket? Könnyű lenne elbánni velünk egy aknavetővel! Az aknavető a legcélszerűbb megoldás; tudta, hogy nem sokkal élnék túl az aknavető megérkezését, a repülőgépek gondolatára azonban olyan meztelennek érezte magát, mintha nem csupán ruháját, de a bőrét is lehúzták volna. - Egy megnyúzott házinyúl olyan védett hozzánk képest, mint egy medve. De miért is hoznának repülőgépeket? Elég lenne egy aknavető. Büszkék a repülőgépeikre - gondolta -, biztos idehozzák. Az önműködő fegyvereikre pedig olyan büszkék, hogy a legcsekélyebb óvatosságról is megfeledkeznek. De valószínűleg elküldték aknavetőért is.

Az egyik ember tüzelt. Aztán elmozdította a puska csövét, és újból lőtt.

- Takarékoskodj a töltényekkel - intette Sordo.

- Az egyik büdös kurva a szikla mögé akart húzódni - mutatott előre a férfi.

- Eltaláltad? - kérdezte Sordo, és lassan feléje fordította a fejét.

- Nem - felelt a férfi. - idejében lehasalt a büdös.

- Tudod-e, ki a legnagyobb kurva? Pilar! - mondotta a sárban fekvő férfi. - Tudja a büdös, hogy itt döglünk meg.

- Semmit nem tehet - felelte Sordo. Embere a jobbik füle felől beszélt, nem kellett megfordulnia. - Mit tehetne értünk?

- Hátba támadhatná ezeket a dögöket.

- Qué va - felelte Sordo. - Az egész hegyoldalt ellepték. Hogyan támadhatná meg őket? Legalább százötvenen vannak, vagy még többen.

- Ha legalább kihúzhatnánk alkonyatig - mondta Joaquín.

- Ha a víz visszafelé folyna - felelte a sárban fekvő férfi.

- És ha a nénémnek cojón-ja volna, bátyám volna. Hívd ide inkább a Pasionariádat. Egyedül ő segíthet rajtunk.

- Nem hiszem el, amit a fiáról mondottál - szólt Joaquín. - De ha igaz is, bizonyára repülőnek, vagy valami ilyesfélének képezik ki!

- Eldugták, hogy biztonságban legyen a háború alatt - mondta a férfi.

- Biztosan pártiskolába adták. Pasionaria is járt, Líster és Modesto és a többiek is. Az a furcsa nevű mesélte.

- Azért tanulnak, hogy visszajöhessenek, és segítsenek rajtunk - mondta Joaquín.

- Most segítsenek! Most rögtön, ezek az orosz szélhámosok! - Újra lőtt. - Me cago en tal.¹ Megint eltévesztettem - kiáltotta dühösen.

¹ Szarok bele (spanyol).

- Takarékoskodj a töltényekkel, és ne beszélj annyit, mert megszomjazol - mondta Sordo. - Itt fönn a hegyen nincs víz!

- Nesze - szólt a férfi, majd oldalt fordulva levett válláról egy kulacsot, és Sordónak nyújtotta. - Mosd ki a szádat, öreg! Szomjas vagy a sebeidtől, mi?

- Kínáld meg a többieket is - mondta Sordo.

- Akkor előbb magam iszom - mondta a tulajdonos, és nagyot húzott a kulacsból.

- Mit gondolsz, Sordo, mikor jönnek a repülőgépek? - kérdezte a sárban fekvő férfi.

- Bármelyik percben jöhetnek - felelte Sordo. - Már rég itt kellene lenniük.

- Gondolod, hogy újra megtámadnak ezek a kurvák?

- Csak akkor, ha nem jönnek repülőgépek.

Miért emlegesse az aknavetőt? Majd megtudják, ha itt lesz.

- Van ezeknek bőven repülőgépjük. Épp eleget láttunk tegnap.

- Eleget - bólintott El Sordo.

Feje zúgott, karja megmerevedett, a fájdalomtól alig tudott megmozdulni. Fölnézett a tiszta, kék, kora nyári égboltra, aztán ép karjával felemelte a borostömlőt. Ötvenkét éves volt, és tudta, hogy utoljára látja ezt az eget.

Nem félt a haláltól, de dühös volt, hogy felszorították erre a hegyre, mely csak arra jó, hogy meghaljon rajta az ember. - Ha megszökhettünk volna előlük! - gondolta. - Ha magunk után csalhattuk volna őket a völgybe! De erről a kelevényről nincs menekvés. Használjuk ki, ahogy bírjuk. Eddig elég ügyesen védekeztünk!

Ha tudta volna, hány ember halt meg hegyen a világtörténelem folyamán, az sem nagyon vigasztalta volna, hisz az ilyen pillanatokban az embereket nem érdekli felebarátjaik sorsa. Egyébként is sovány vigasz az özvegynek, hogy másnak a szeretett férje is meghalt! De akár fél az ember, akár nem, nehéz beletörődni a halálba. Sordo már beletörődött, de nem örült neki, ötvenkét éve, három sebe és hegyi bekerítettsége ellenére sem.

Ezekkel a gondolatokkal bíbelődött, s közben az eget nézte, és nyelte a bort. Nem örült a halálnak. - Ha valaki meg tud halni - gondolta -, hát én meg tudok. De nem szívesen.

Nem tudta, mi a halál, nem tudta elképzelni sem, félni sem félt tőle. De az élet olyan, mint a búzaföld, mely ott hullámzik a szélben, a hegyoldalon, olyan, mint az égbolton keringő ölyv. Olyan, mint a vízzel teli cserépkorsó, melyből oly jólesett inni a cséplőgép mellett, a sűrű pelyvafelhőben! Olyan, mint a lova, melynek testét lába között érezte, mint a puska, mely a vállán lógott. Olyan, mint a hegy, a lomb, a folyó, a párti fák, a távoli völgy és a környező hegyek.

Sordo visszaadta a kulacsot, köszönetet intett, előrehajolt, s megveregette a döglött ló hátát, ott, ahol a golyószóró csöve kiégette a bőrt. A szagát még mindig érezte. Eszébe jutott az a jelenet, mikor kantárjánál fogva tartotta a lovat, s a lecsapódó golyók zápora függönyt vont köréjük. Akkor lőtte agyon, gyengéden, a szeme és a füle között. Mikor a ló lezuhant, meleg, nedves háta mögé bújt, s onnét lőtt tovább.

- Eras mucho caballo - mondta. - Derék ló voltál!

Sértetlen oldalára fordult, és az eget bámulta. Üres töltényhüvelyeken feküdt, fejét a kiálló szikla fedezte, testével a ló mögé húzódott; sebe elzsibbadt, nagy fájdalmat érzett, nehezére esett a mozgás.

- Mit csinálsz, öreg? - kérdezte a közelében fekvő férfi.

- Semmit. Pihenek egy kicsit.

- Aludj - mondotta a másik férfi. - Idejében felébresztenek, ha jönnek.

A lejtő aljában valaki kiáltozni kezdett.

- Ide figyeljetek, rablók! - A hang a sziklák mögül jött, onnét, ahol a legközelebbi géppisztolyos állt. - Adjátok meg magatokat, mielőtt darabokra tépnek a repülőbombák!

- Mit mond? - kérdezte Sordo.

Joaquín elismételte a felszólítást. Sordo visszafordult a másik oldalára, és úgy helyezkedett el, hogy ismét a golyószóró mellé kerüljön.

- Talán nem is hozzák el a repülőgépeket - reménykedett. - Ne feleljetek nekik, és ne tüzeljetek. Talán rábírjuk őket, hogy még egyszer megtámadjanak.

- Ne piszkáljuk meg őket egy kicsit? - kérdezte a férfi, aki Joaquinnal beszélt az imént Pasionaria Oroszországban élő fiáról.

- Nem kell - mondta El Sordo. - Adjatok ide egy nagy pisztolyt! Kinek van nagy pisztolya?

- Nekem.

- Add ide!

Feltérdelt, kezébe vette a nagy kilenc milliméteres Start, a döglött ló mellé lőtt a földbe, egy kis ideig várt, majd újra lőtt, négyszer egymás után, egyenlőtlen időközökben. Megint várt, hatig számolt, és az utolsó lövést a döglött ló testébe bocsátotta.

Vigyorogva visszaadta a pisztolyt.

- Töltsd meg újra! - súgta. - Mindenki fogja be a száját, senki se lőjön!

- ịBandidos! - ordította valaki a sziklák felől.

Senki sem mozdult a hegyen.

- ịBandidos! Adjátok meg magatokat, mielőtt darabokra tépünk benneteket.

- Beleharaptak! - súgta boldogan Sordo.

Élesen szemmel tartotta a lejtőt. Látta, hogy egy férfi kidugja fejét a szikla mögül. A hegytetőről nem tüzeltek, a fej újra visszahúzódott. El Sordo várt, és a többieket figyelte, akik mozdulatlanul kuporogtak fedezékük mögött.

- Maradjatok! - suttogta.

- Rohadt kurvák! - hallatszott a hang a sziklák közül.

- Vörös disznók!

Sordo vigyorgott! Világosan hallotta a dühös kiáltozást, mert ép fülével fordult a lejtő felé. „Többet ér ez, mint az aszpirin! - gondolta. - Vajon hányat fogunk elkapni? Lehet, hogy ilyen hülyék?”

A hang elhallgatott. Három percig süket csend volt, senki sem mozdult. A kő mögött kuporgó katona kilépett fedezékéből és tüzelt. A golyó nagy sziklának ütődött, lepattant róla. Sordo meglátott egy férfit, aki kétrét görnyedve szaladt át a géppisztolyost rejtő szikla mögül a nagy szikla felé, ahol az orvlövész rejtezett.

Sordo körülnézett. A többiek jelezték, hogy nincs mozgás a többi lejtőn. El Sordo boldogan vigyorgott, és megrázta a fejét. Tízszer többet ér ez, mint az aszpirin! Derűsen várt, mint prédájára a vadász.

Odalent az a férfi, aki a nagy sziklához lopózott, megkérdezte az orvlövészt:

- Most már elhiszed?

- Nem tudom. - Az orvlövész vállat vont.

- Könnyen meglehet - mondta a tiszt, aki a csapatot vezette. - Körülvettük őket. Nincs más választásuk, csak a halál.

Az orvlövész nem válaszolt.

- No mit gondolsz? - kérdezte a tiszt.

- Semmit - felelte az orvlövész.

- Láttál mozgást a lövések óta?

- Nem.

A tiszt karórájára nézett. Háromnegyed három múlt öt perccel.

- A repülőgépeknek már egy órával ezelőtt meg kellett volna érkezniük - mondta. Közben egy másik tiszt lopózott a nagy szikla mögé. A lövész oldalt húzódott, hogy helyet engedjen neki.

Nos, Paco? - kérdezte az első tiszt. - Mi a véleményed?

A második tiszt lihegett. Veszélyes utat tett meg.

- Beugratás - mondta.

- De ha nem az? Nem nevetséges, hogy itt fekszünk, és halottakat tartunk körülzárva?

- Amit az imént tettünk, az rosszabb volt a nevetségesnél - mondta a másik tiszt. - Nézz fel a hegyoldalra!

Fölfelé mutatott, ahol a csúcs alatt szétszórtan feküdtek a halottak. Innét csak a döglött ló hasát és lábait, s a fedezékek sárfalait lehetett látni.

- Mi hír az aknavetőkről? - kérdezte a második tiszt.

- Egy órán belül itt kell lenniük. Ha előbb nem.

- Várjuk meg. Épp elég butaságot követtünk el eddig.

- ịBandidos! - ordította az első tiszt, amint hirtelen talpra állt, és kidugta a fejét a fedezék mögül. - Gyáva vörös disznók!

A második tiszt a lövészre nézett, és fejét csóválta. A lövész félrenézett, de az ajka megmerevedett.

Az első tiszt még mindig a fedezék mögött tartotta a fejét, kezét pisztolyának agyán nyugtatva. Ordítva káromkodott, átkozódott. Semmi sem történt. Kilépett a nagy szikla mögül, és a csúcs felé nézett.

- Lőjetek, gyáva kutyák, ha éltek - ordította. - Lőjetek rám, mert még én olyan vöröstől nem féltem, akit anya tojt a világra!

Az utolsó hosszú mondat meglehetősen igénybe vette tüdejét, arca szinte elkékült, mire befejezte.

A második tiszt, vékony, napbarnított arcú, nyugodt szemű, vékony szájú férfi, gyér szakállal beesett arca körül, ismét megcsóválta fejét. Ez az ordítozó rendelte el az első támadást is. Paco Berrendo hadnagynak a legjobb barátja volt az a fiatal tiszt, aki elesett annál az első támadásnál, melyre az ordítozó kapitány adott parancsot.

- Ezek a disznók lőtték agyon a nővéremet és az anyját - üvöltötte a kapitány. Vörös arca, szőke, angolos bajsza volt; kék szeme fölött a szempillák szinte fehérnek hatottak. Valami baja lehetett a szemének. Úgy látszott rajta, mintha nehezen tudná a figyelmét összpontosítani. S most még nyilván izgatott is volt. - Alávaló vörös kutyák! - folytatta az ordítást.

Már egészen kibújt a fedezékből; lassan körülnézett, felemelte a pisztolyát, és belelőtt az egyedüli célba, melyet a hegytetőn látott, Sordo döglött lovának hasába. A golyó a lótól néhány lépésnyire csapta fel a port. A kapitány újból tüzelt. A golyó egy szikláról pattant vissza.

Mialatt a kapitány a hegytetőt tartotta szemmel, a fiatal hadnagy, akit Paco Berrendónak hívtak, barátjának holttestét nézte, mely a csúcs közelében feküdt. A lövész földre sütötte szemét, majd a kapitányra pillantott.

- Mind megdöglöttek ott - mondta a kapitány. - Hallod - szólt rá a lövészre. - Eredj, nézd meg!

A lövész lesütötte a szemét, és nem szólt semmit.

- Nem hallottad, mit mondtam? - ordított rá a kapitány.

- De igen, kapitány úr - felelt a lövész, és nem nézett rá.

- Hát akkor indulj! - A kapitány még mindig a kezében tartotta pisztolyát. - Nem hallottad?

- Hallottam, kapitány úr.

- Akkor miért nem mész?

- Nem akarok, kapitány úr.

- Nem akarsz? - a kapitány a pisztolyt a lövész hátának szorította. - Még mindig nem akarsz?

- Félek, kapitány úr - mondta a lövész méltóságteljesen.

Berrendo hadnagy, aki a kapitány arcát és zavaros szemét figyelte, attól tartott, hogy le találja lőni ezt az embert.

- Mora kapitány!

- Berrendo hadnagy!

- Lehet, hogy igaza van a lövésznek.

- Igaza van, ha azt mondja, hogy fél? Igaza van, ha nem akar engedelmeskedni a parancsomnak?

- Nem. Abban van igaza, hogy beugratástól fél.

- Meghaltak - mondta a kapitány. - Nem hallod, hogy mind meghaltak?

- Bajtársainkra gondolsz a lejtőn? - kérdezte Berrendo. - Akkor egyetértek veled.

- Paco - mondta a kapitány -, ne bolondozz! Más is szerette Juliant. Mondom neked, meghaltak a vörösök. Ide nézz! - Felállt, két kezével a szikla szélébe kapaszkodott, felhúzódzkodott rá, és talpra állt. - No, lőjetek! - ordította vadul hadonászva a szürke gránitkő tetején. - No, lőjetek rám! Öljetek meg!

A hegytetőn El Sordo vigyorogva húzódott a ló teteme mögé. „Micsoda népség” - gondolta. Nevetett, de igyekezett visszatartani a nevetést, mert fájt a karja.

- Vörösök! - hallatszott odalentről az ordítás. - Vörös disznók! Lőjetek le! Öljetek meg!

Sordo nagy nehezen odavonszolta magát a ló hátuljához, kilesett mögüle, és látta, hogy a kapitány a kövön áll és hadonászik. A kő mellett egy másik tiszt áll, s a tiszt mellett egy lövész. Sordo boldogan megrázta fejét.

- Lőjetek le - ismételte magában halkan. - Öljetek meg!

Válla ismét megrázkódott. A nevetéstől belényilallott karjába a fájdalom, s valahányszor rájött a nevetés, úgy érezte, menten szétreped a koponyája. Görcsösen rázkódott.

Móra kapitány a kő elé lépett.

- Most már hiszel nekem, Paco?

- Nem - felelte Berrendo hadnagy.

- Cojones - ordította a kapitány. - Hát itt mindenki bolond és gyáva!

A lövész óvatosan visszahúzódott a kő mögé, Berrendo hadnagy követte,

- A kapitány, aki a kő előtt állt, iszonyatos szidalmakat küldött a hegytető felé. Nincs még egy olyan piszkos nyelv, mint a spanyol. Minden csúnya angol szónak megtalálni benne ocsmány hasonmását, de ezenkívül is van még számos szava és fordulata, melyeket csak olyan országokban használhatnak, ahol az istenkáromlás lépést tart a vallásossággal. Berrendo hadnagy hívő katolikus volt. A lövész szintén. Navarrai karlisták voltak mind a ketten, és ha káromkodtak is időnként, mikor dühbe gurultak, olyan bűnnek tekintették, amelyet rendszeresen meg kell gyónniuk.

Most a nagy szikla mögött kuporogtak, és méltatlankodva hallgatták a kapitány ordítozását. Rosszul esett ez a piszkolódás azon a napon, amikor esetleg meghalhatnak. „Az ilyen beszéd nem hoz szerencsét - gondolta a lövész. - Nagy baj lehet belőle, ha így emlegeti a Szent Szüzet. Csúnyább szája van, mint a vörösöknek!”

„Julián meghalt - gondolta Berrendo hadnagy. - Ott fekszik a lejtőn. És ez a piszkos szájú még több balszerencsét hoz ránk az istenkáromlásával.”

A kapitány abbahagyta az ordítozást, és Berrendo hadnagy felé fordult. Szeme még zavarosabb volt, mint az imént.

- Paco - mondta lelkesen -, mi ketten felmegyünk oda!

- Én nem.

- Tessék? - kiáltott fel, és újra előrántotta pisztolyát.

„Nem szeretem ezeket a pisztolyos hősöket - gondolta Berrendo. - Egyetlen parancsot sem tudnak adni anélkül, hogy ne fenyegetőznének. Bizonyára az illemhelyen is előveszik a fegyverüket, és parancsra végzik a dolgukat.”

- Veled megyek, ha parancsolod. De tiltakozom - közölte a kapitánnyal.

- Akkor inkább magam megyek! - mondta a kapitány. - Nagyon büdös van itt a gyávaságtól!

Pisztolyát jobb kezébe fogta, és elindult a hegyoldalon. Berrendo és a lövész figyelte. Nem keresett fedezéket, egyenest a döglött lóra és a tetősziklára szegezte tekintetét.

El Sordo a ló mögött feküdt a szikla sarkánál, és a kapitányt figyelte, aki felfelé jött a hegyre.

„Csak egy jön - gondolta. - Csak eggyel tudunk végezni! Modoráról és beszédéről ítélve azonban caza mayor² lehet. Nézd, hogy illegeti magát. Micsoda állat. Ilyen kell nekem. Ezt az egyet magammal viszem. Ez ugyanazt az utat fogja megtenni, amit én. Gyere csak, kedves útitárs, gyere csak. Előre, tovább. Folytasd az utat. Ne állj meg, és ne nézelődj. Úgy van. Ne is nézz vissza. Csak előre. Bajsza is van. Ehhez mit szólsz? Bajsza van az útitársadnak. Kapitány. Ott a rangjelzés a karján. Mondom, caza mayor. Olyan az arca, mint az Inglésé. Oda nézz! Vörös az arca, szőke a haja és kék a szeme. Még a bajsza is sárga. Kék a szeme. Világoskék a szeme. Világoskék a szeme, és kissé zavaros. Még közelebb. No, még egy lépést. Így, kedves bajtárs. Kapd be, kedves útitársam.”

¹ Nagy vad (spanyol).

Óvatosan meghúzta a golyószóró ravaszát. A fegyver háromszor visszapattant a vállára.

A kapitány arccal előrebukott a hegyoldalra. Bal karja teste alá került, jobb karja, melyben a pisztolyt tartotta, a feje fölé. A lejtő aljáról ismét tüzelni kezdtek a csúcs felé.

A kő mögé húzódó Berrendo hadnagy, aki épp azon tűnődött, miképp fog ebben a pergőtűzben visszatérni előbbi helyére, világosan hallotta Sordo rekedt hangját.

- ịBandidos! - hallatszott a hang. - ịBandidos! Lőjetek le! Öljetek meg!

A hegytetőn El Sordo a gépfegyver mellett feküdt, és úgy nevetett, hogy sajgott tőle a mellkasa, és azt hitte, szétreped a feje a fájdalomtól.

- ịBandidos! - kiáltotta jókedvűen. - Öljetek meg, bandidos!

Boldogan csóválta fejét: most már elég útitársunk lesz a nagy útra - gondolta.

Elhatározta, hogy lelövi a másik tisztet is, ha előbújik a nagy szikla mögül. Előbb vagy utóbb ki kell másznia a fedezékből. Sordo jól tudta, hogy onnét nem tud vezényelni, s meg volt győződve róla, hogy ezt is elkapja.

A többiek ebben a pillanatban meghallották a közeledő repülőgépek zúgását.

El Sordo nem hallotta. Golyószórójával célba vette a nagy szikla oldalát, és így gondolkozott: ha előrohan a fedezék mögül, gyorsan kell lőnöm, különben eltévesztem. Mögéje fogok célozni, hogy épp beleszaladjon a golyóba. Vagy esetleg megvárom, amíg el nem indul, és a lába elé irányítom a tüzet. Az sem lenne rossz megoldás, ha a kő szélét lőném, mihelyt elődugja fejét, nyomban eltalálnám. - Valaki a vállára tette kezét: mikor odafordult, Joaquín félelemtől eltorzult, szürke arcát pillantotta meg. A fiú az égre mutatott: három repülőgép közeledett feléjük.

Ebben a pillanatban Berrendo hadnagy is előugrott a kő mögül, s lehajtott fejjel, összehúzódzkodó testtel lerohant a lejtőn a fedezékbe, a golyószóró mellé.

Sordo, aki a repülőgépre figyelt, nem is vette észre.

- Segíts, hadd szerelem le - mondta Joaquínnak. Kettesben húzták el a fegyvert a ló és a szikla mellől.

A repülőgépek egyenest feléjük tartottak. Egymás mögött haladtak. Rohamosan, másodpercről másodpercre nőttek, zúgásuk mindjobban élesedett.

- Feküdjetek a hátatokra, úgy lőjetek rájuk! - magyarázta Sordo. - Akkor lőjetek rájuk, mikor fölénk kerülnek.

Nem tudta levenni róluk a szemét.

- ịCabrones! Hijos de puta! Ignacio - mondta -, rakd a fegyver csövét a fiú vállára. - Ide gyere! - kiáltott rá Joaquínra -, ide gyere, és guggolj le!... Alacsonyabbra. Még alacsonyabbra!

Hátára feküdt és célba vette a repülőgépeket, melyek nyílegyenesen törtek feléjük.

- Ignacio, fogd az állványt!

A fiú vállára helyezték a golyószórót, melynek csöve, mivel Joaquín nem bírt elég szilárdan ülni, ide-oda mozgott. Lehajtott fejjel figyelt az egyre közeledő zúgásra.

Ignacio, aki hason feküdt, s az eget fürkészte, megragadta az állvány két lábát.

- Hajtsd le a fejed - mondta Joaquínnak. - Hajtsd előre a fejed!

Pasionaría szerint „jobb állva meghalni...” - mondta magában Joaquín, mikor feje fölé érkeztek a gépek. Hirtelen imádkozni kezdett: „Üdvözlégy María, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te ménednek gyümölcse, Jézus! Asszonyunk, Szűz María, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Asszonyunk, Szűz María, Istennek szent anyja...” - kezdte újból, de már feje fölött hallatszott a zúgás. A bűnbánati imába kezdett: „Teljes szívemmel szánom és bánom minden bűnömet, mert azokkal végtelenül jó és szeretetre méltó Istenemet megbántottam...”

Kalapácsütésekhez hasonló csattanások hallatszottak feje felett, a cső felforrósodott a vállán. Újból hallatszottak a kalapácsütések, szinte belékábult. Ignacio szilárdan tartotta az állványt, a cső kibírhatatlanul égette a hátát. Újabb kalapácsütések vegyültek a zúgásba, és a bűnbánati ima szavai kipárologták fejéből.

Mindössze ennyire emlékezett „...halálunk óráján. Ámen. Halálunk óráján. Ámen. Óráján, óráján. Ámen.” A többiek is tüzeltek. „Most és halálunk óráján. Ámen.”

A golyószóró kalapálásán át meghallotta a levegőből aláhulló bomba süvítését. A levegő széthasadt a nyomán, térde alatt vörösfekete robajjal megmozdult a föld, sár és sziklatörmelék csapódott arcába. Arccal előrebukott, Ignacio a hátára esett, a golyószóró föléjük zuhant. Még nem halt meg, mert újból hallotta a süvöltést, és megindult a föld a lába alatt. A gépek visszatértek, föld zuhogott a hasára, a hegytető a levegőbe emelkedett, majd lassan visszahullott oda, ahol ők feküdtek.

A repülőgépek még háromszor kerülték meg, s háromszor bombázták a hegytetőt, de az ottlevők már nem tudtak róla. Aztán még gépfegyverrel végigpásztázták a csúcsot, s visszafordultak. Amikor befejezték a gépfegyverezést, az első repülőgép előreszökkent, felcsapott a magasba, a másik két gép a nyomába szegődött, és V alakban Segovia felé kanyarodott.

Berrendo hadnagy előbb erős tűz alá vette a hegytetőt, majd az egyik bombatölcsérbe járőrt küldött, amely onnét kézigránátokat hajított a magaslatra. Nem akart fölösleges kockázatot vállalni, maga is néhány gránátot dobott a megdöglött ló, a sárgára festett robbanóanyagtól büdös föld felé, mielőtt kibújt a tölcsérből.

A hegytetőn már senki sem élt. Joaquín kivételével, aki ájultan hevert Ignacio holtteste alatt. Orrából és füléből patakokban folyt a vér. Nem látott és nem érzett semmit, amióta az utolsó bomba felrobbant mellette; Berrendo hadnagy keresztet vetett, és tarkón lőtte oly gyorsan és szelíden, amennyire lehetséges volt, ugyanúgy, ahogy Sordo a sebesült lovát.

Aztán kiegyenesedett, és szemügyre vette a lejtőt, ahol halottaik feküdtek, majd körülnézett a tájon, ahol kora reggel, mielőtt Sordóval találkoztak, portyára indultak. Végiggondolta a parancsokat, majd elrendelte, hozzák elő az elesettek lovait, s kössék rá a holttesteket a nyeregre, hogy elvihesse őket La Granjába.

- Ezt is vigyétek! - mondta. - Ezt, aki a gépfegyveren tartja a kezét. Nyilván ez Sordo. Ő a legöregebb, ő kezelte a golyószórót is. Nem. Vágjátok le a fejét, és tegyétek be egy zsákba. — Egy percig elgondolkozott. - Vágjátok le a többiét is. Szedjétek össze a puskákat, és kötözzétek fel a golyószórót egy ló hátára.

A hadnagyhoz lépett, aki az első rohamnál esett el. Lenézett rá, de nem nyúlt hozzá.

„Qué coso, más mala es la guerra³ - mondta magában -, milyen csúnya dolog a háború!” Ismét keresztet vetett, és a lejtőn lefelé haladva öt Miatyánkot és öt Üdvözlégy Mariát mondott halott bajtársa lelki üdvéért. Nem akarta látni, miképp hajtják végre parancsait.

³ Mi rosszabb a háborúnál? (spanyol).

 

 

28

 

Alig vonultak el a repülőgépek, Robert Jordan és Primitivo ismét lövöldözést hallott. Reménykedni kezdtek. Füstfelhők borították be az egyik távoli hegycsúcsot, a repülőgépek három apró foltként szürkültek az égen.

Lehet, hogy a saját lovasságukat bombázták hülyére, és nem ártottak Sordónak - mondta magában Robert Jordan. - Ezek az átkozott repülőgépek halálra ijesztik az embert, de nem ölnek meg senkit.

- Tovább harcolnak! - állapította meg Primitivo is, a puskaropogásra figyelve. Minden bombarobbanásra összerezzent. Megnyalta kiszáradt ajkát.

- Hát persze - vélte Robert Jordan. Ezek a vacakok senkit sem ölnek meg.

A fegyverropogás abbamaradt, több lövés nem hallatszott. Berrendo hadnagy pisztolyának hangja nem hatolt el hozzájuk.

Mikor abbamaradt a lövöldözés, egy pillanatig semmit sem érzett. De most, hogy tovább tartott a csend, szorongás támadt a mellkasában. Az újabb robbanásokra szíve ismét kalapálni kezdett. Aztán minden csendes lett, és most már tudta, hogy végük.

María feljött hozzájuk a táborból. Egy zsák kenyeret, egy borostömlőt és egy nagy bádogtál pompás nyúlpecsenyét hozott, négy bádogtányért, poharat és kanalat. A golyószóró mellett állt meg, átnyújtott két tányért Agustínnak és Eladiónak, aki Anselmót váltotta fel a fegyvernél, kenyeret is adott nekik; és bort töltött a poharukba.

Robert Jordan szemmel tartotta, amint nyugodt lépteivel őrhelye felé közeledik, vállán a kenyeres zsák, kezében az edény; lenyírt haja csillog a napban. Eléje mászott, elvette tőle az edényt, és felsegítette a sziklára.

- Mit csináltak a repülőgépek? - kérdezte riadt tekintettel.

- Sordóékat bombázták.

Kinyitotta az edényt, és szedett a húsból.

- Még mindig harcolnak?

- Nem. Befejezték.

- Ó - mondta a lány, ajkába harapott és szétnézett.

- Nincs étvágyam - mondta Primitivo.

- Azért csak egyél.

- Nem megy le a torkomon az étel.

- Igyál - mondta Robert Jordan, s feléje nyújtotta a borostömlőt -, aztán egyél!

- Elment az étvágyam Sordóék miatt - mondta Primitivo. - Te csak egyél. Nincs étvágyam.

María hozzálépett, átölelte a nyakát és megcsókolta.

- Egyél, öreg! - mondta. - Mindenkinek vigyáznia kell az erejére.

Primitivo elfordult. Felemelte a borostömlőt, hátrahajtotta fejét, és nagyot húzott belőle. Aztán megrakta a tányérját, és enni kezdett.

Robert Jordan Mariára nézett, és megcsóválta a fejét. A lány szorosan mellette ült, és vállára tette karját. Mindketten tudták, mit gondol a másik, csendben ültek egymás mellett, Robert Jordan jóízűen ette a húst, élvezte a gombát, aztán a borból ivott, és nem szólt egy szót sem.

- Itt maradhatsz, ha akarsz, guapa - mondta egy kis idő múlva, mikor már megették az ételt.

- Nem lehet - felelte María. - Pilar vár.

- Bátran itt maradhatsz. Azt hiszem, csend lesz.

- Nem lehet. Pilarhoz kell mennem, tanácsokat kapok tőle.

- Milyen tanácsokat?

A lány rámosolygott és megcsókolta.

- Nem hallottál még hitoktatásról? Ez valami olyasféle - mondta és elpirult -, csak kissé más.

- Hát eredj - bólintott Robert Jordan, és megsimogatta a fejét. A lány újra rámosolygott, majd Primitivóhoz fordult. - Hozzak neked valamit lentről?

- Nem, kislányom - felelte ez. Mind a ketten látták, hogy még nem tért magához.

- Salud, öreg - mondta neki a lány.

- Ide figyelj! - dörmögte Primitivo. - Nem félek a haláltól, de hogy így magukra hagytuk őket... - A hangja megtört.

- Nem tehettünk másképp - mondta Robert Jordan.

- Tudom. Mégis...

- Nem tehettünk másképp - mondta Robert Jordan. - Most pedig ne beszéljünk többé róla.

- Helyes. De mégiscsak hagytuk őket...

- Ne beszéljünk róla - mondta Robert Jordan. - Te pedig, guapa, menj le Pilarhoz a tanácsokért.

Addig nézett utána, amíg el nem tűnt a sziklák között. Aztán még sokáig ültek elgondolkozva, és a vidéket figyelték.

Primitivo megszólította, de ő nem válaszolt. Meleg volt a napon, de nem vette észre. A környéket figyelte, a hegyek lejtőjét és a fenyőfák foltjait. Egy óra telt el így, s a nap nyugovóra hajolt, mikor megpillantotta őket a hegygerincen. Előszedte látcsövét.

- A lovak kicsinyeknek, törékenyeknek látszottak, mikor az első két lovas megjelent a hegy pázsitos lejtőjén. Négy másik követte őket, majd a távcsőben felbukkant az emberek és lovak hosszú, kettős sora. Miközben rájuk meredt, érezte, hogy hóna alatt megindul a verejték, és végigszalad mindkét oldalán. Egy ember lovagolt az oszlop élén, utána újabb lovasok következtek, majd teherhordó lovak, nyergükre kötözött csomagokkal. Most két újabb lovas fordult be, mögötte a sebesültek lovon, s néhányan mellettük gyalogosan. A menetet újabb lovasság zárta be.

Erősen figyelte őket, miközben végighaladtak a lejtőn, majd eltűntek az erdőben. A nagy távolság miatt nem láthatta az egyik ló nyergére erősített, két végén lekötött hosszúkás zsákot, amely úgy festett, mint egy borsószemektől duzzadó hüvely. A zsák két vége a kengyelvashoz volt erősítve, a tetejére szemtelenül odakötözték Sordo golyószóróját.

Berrendo hadnagy, aki az oszlop élén lovagolt, oldalvédeket küldött ki az erdőbe, és elővédekkel biztosította magát; úgy érezte, semmi oka a szemtelen elbizakodottságra. Csupa üresség volt belül: a harc utáni űr. Elgondolkozott. - Barbár dolog volt ez a lefejezés. De a személyazonosság megállapítása mégiscsak fontos; s épp elég baja lesz velük így is. Ki tudja, talán hatnak rájuk ezek a fejek, van, aki szereti az ilyesmit. Még tán Burgosba is elküldik őket. Barbár dolog. A repülőgépek dolgoztak jól. Túlságosan jól. Magunk is nyélbe tudtuk volna ütni, veszteség nélkül, egy Stokes aknavetővel. Két öszvér szállíthatta volna a lőszert, egy az aknavetőt. Milyen nagyszerű lovasságunk lett volna az aknavetővel és az önműködő fegyverekkel, csak még egy öszvérre lett volna szükség. Nem, két öszvérre, hogy a lőszert szállítsák. Hagyd ezeket a szamárságokat - mondta magában. Az már nem lovasság. Legközelebb egy egész hadsereget fogsz kérni, tábori ágyúkkal.

Julianra gondolt, aki fent a hegyen meghalt, és most az első csapat egyik lovára van kötözve. Amikor belovagoltak a sötét fenyőerdőbe, maguk mögött hagyva a nagy fényt a hegyoldalon, imádkozni kezdett.

- Üdvözlégy, kegyelem anyja - kezdte -, életünk, édességünk, reménységünk, hozzád fohászkodunk e siralom völgyéből...

Tovább imádkozott, a lovak patájának kopogását elnyelték a földre hullott tűlevelek. A fény úgy hatolt be a fák közé, mintha egy székesegyház oszlopsorát világítaná meg. Ima közben oldalvédeit figyelte, akik a fák között lovagoltak.

Kibújtak az erdőből, és a La Granja felé vezető sárga országúton haladtak. A lovak patája hatalmas porfelhőt vert fel a csapat körül. A porfelhő rászállt a halottak arcára, akik fejjel lefelé lógtak a nyeregből; a sebesültek és kísérőik fulladoztak a portól.

Ebben a porfelhőben pillantotta meg őket Anselmo.

Megszámlálta a halottakat és sebesülteket, megismerte Sordo golyószóróját. Nem tudhatta, mi van az egyik ló nyergére erősített zsákban, de midőn hazafelé elérkezett arra a helyre, ahol Sordóék harcoltak, ezt is megtudta. A sötétben nem látta jól, kik fekszenek a hegyen. Megszámlálta a holttesteket, aztán folytatta útját Pablo tábora felé.

Egyedül ment a sötétben félelmével, melyet a bombatölcsérek keltettek szívében. A nap eseményein tűnődött. Tőle telhetőén sietett, hogy mielőbb közölhesse a többiekkel híreit, s közben buzgón imádkozott Sordo és csapata lelki üdvéért. Most imádkozott először, amióta a mozgalomhoz csatlakozott.

- Ó, édes, ó, kegyelmes, ó, jóságos Szűz Mária! - De az elkövetkező nap rémeit nem tudta kiűzni fejéből. - Úgy fogok cselekedni, ahogyan az Inglés parancsolja - gondolta. - Ha mindvégig a közelében lehetek. Mert különben nem hiszem, hogy meg tudnám őrizni nyugalmamat és erőmet a repülőgépek bombázása közben. Segíts meg, Uram, hogy úgy viselkedjek holnap, mint aki tudja, hogy utolsó óráit éli. Segíts meg, Uram, hogy megértsem, mi lesz a teendőm. Segíts meg, Uram, hogy uralkodni tudjak tagjaimon, nehogy elmeneküljek félelmemben, ha bekövetkezik az utolsó perc. Segíts meg, Uram, hogy férfiként vívjam meg a holnapi ütközetet. Kérlek, add meg nekem ezt a kegyet, nem kérném, ha nem lenne nagy szükségem rá, és soha többé ilyesmit nem fogok kérni tőled ebben az életben.

Megkönnyebbült az imától; a sötétben lépdelve érezte, hogy kérését teljesíteni fogják. Miközben lefelé haladt a hegyről, tovább imádkozott Sordóért és embereiért. Rövidesen elérte az őrhelyet, ahol Fernando fogadta.

- Én vagyok - mondta. - Anselmo.

- Rendben van - felelte Fernando.

- Tudod, mi történt Sordóval? - kérdezte Fernandótól, a két szikla közötti mélységben.

- Hogyne tudnám - felelte Fernando -, Pablo már mindent elmondott.

- Ő is ott volt?

- Természetesen - felelte Fernando egykedvűen. - Felmászott a hegyre, amikor a lovasság elvonult.

- Elmondta nektek, hogy...

- Elmondta - felelte Fernando. - Micsoda barbárok ezek a fasiszták! Ezt a barbárságot ki kell irtanunk Spanyolországból... A méltóság hiányzik belőlük.

Anselmo elmosolyodott a sötétben. Egy órával ezelőtt még nem gondolta volna, hogy az életben egyszer még jókedve lesz. „Csodálatos ember ez a Fernando” - gondolta.

- Igen - felelte -, meg kell őket nevelni. Elvesszük repülőgépeiket, tankjaikat, tüzérségüket és megtanítjuk őket a méltóságra.

- Így lesz - bólintott Fernando. - Örülök, hogy egyetértesz velem.

Anselmo magára hagyta őt méltóságával, és belépett a barlangba.

 

 

29

 

Anselmo az ácsolt asztal mellett találta Robert Jordant, s átellenében Pablót. Teli boroskancsó állt az asztalon, előttük egy-egy csésze bor. Robert Jordan jegyzetei fölé hajolt, kezében ceruzával. Pilar és María a barlang belsejében motozott. Az asszony azért hívta hátra a lányt, mert nem akarta, hogy végighallgassa a két férfi beszélgetését. De ezt Anselmo nem tudhatta, és Pilar távolléte rögtön szemet szúrt neki.

Robert Jordan gyors tekintetet vetett Anselmóra, mikor az félrehúzta a függönyt, és belépett a barlangba. Pablo mereven az asztalra bámult. Szeme a boroskancsóra meredt, de nem látta.

- A hegyről jövök - mondta Anselmo Robert Jordannak.

- Pablo már mindent elmondott! - felelte ez.

- Hat holttest feküdt a hegytetőn, egyiknek sem volt feje — mondta Anselmo. - Sötétben jártam ott.

Robert Jordan bólintott. Pablo a boroskancsóra meredt, és nem szólt. Kifejezéstelen volt az arca, apró sertésszeme úgy bámulta a boroskancsót, mintha még sohasem látta volna.

- Ülj le - mondta Robert Jordan.

Az öreg leült az asztal mellé, az egyik bőrrel letakart székre, Robert Jordan pedig az asztal alá nyúlt, és elővette a pálinkásüveget, Sordo ajándékát. Már csak félig volt. Elvett egy csészét az asztal túlsó végéről, teletöltötte whiskyvel, és átnyújtotta Anselmónak.

- Idd meg, öreg - mondta.

Pablo a boroskancsóról Anselmóra pillantott, mialatt ez ivott, aztán tekintete visszatért a boroskancsóra. Anselmo lenyelte a whiskyt. Tüzes, csípős érzés facsarta az orrát, szemét és száját, gyomrában boldog, jóleső meleg terjedt el. Megtörölte száját a keze fejével.

Aztán Robert Jordanra nézett és megkérdezte:

- Kaphatok még?

- Miért ne? - mondta Robert Jordan, újból öntött a csészébe, és átnyújtotta az öregnek.

Most nem érezte az égést a torkában, gyomrának azonban kétszeresen jólesett a meleg.

Az öreg újra a palackra pillantott.

- A többit meghagyjuk holnapra - mondta Robert Jordan. - Mi történt az úton, öreg?

- Nagy forgalom volt - felelte Anselmo. - Mindent feljegyeztem, úgy, ahogy mondtad. Most más őrködik helyettem, később majd visszamegyek a jelentésért.

- Láttál tankelhárító ágyúkat? Gumiabroncsos kerekük és hosszú csövük van.

- Láttam - felelte Anselmo. - Négy teherautó jött az úton, mindegyiken volt ilyen ágyú, a csövüket gallyakkal fedték be. Hat ember utazott mindegyik ágyúval.

- Négy ágyút láttál? - kérdezte Robert Jordan.

- Négyet - felelte Anselmo. Nem nézett a papírra.

- Mondd el, mit láttál még?

Robert Jordan jegyezgetett, míg Anselmo elmondta neki, mi mindent látott az úton. Mindent elmondott elejétől végig, az írástudatlanok csodálatos emlékezőtehetségével. Miközben beszélt, Pablo újból töltött magának a boroskancsóból.

- Láttam a La Granja felé vonuló lovasokat is, akikkel El Sordo harcolt - folytatta Anselmo.

Elmondta, hány sebesültet látott, és hány halott volt a lovakra kötözve.

- Egy zsákot is láttam az egyik nyergen átvetve - folytatta. Nem tudtam, mi van benne. Most már, tudom. - Szünetet sem tartva folytatta. - Egy szakasz lovasság volt, egy tisztjük maradt csak életben. Nem az a tiszt, aki reggel járt itt, mikor te voltál lent a gépfegyvernél. Az valószínűleg elesett. Két halottnak volt tiszti rangja, a ruhájuk ujjáról ismertem fel őket. Fejjel lefelé csüngtek a nyeregből, karjuk a földre lógott. El Sordo máquiná-ját arra a nyeregre kötözték, amelyiken a fejeket vitték. A csöve meghajlott. Ez az egész - fejezte be.

- Épp elég - felelte Robert Jordan, és újra megtöltötte csészéjét. - Ki járt közületek a vonalakon túl a köztársaságban?

- Andrés és Eladio.

- Melyikük ügyesebb?

- Andrés.

- Mennyi időre van szüksége, hogy innét Navacerradába jusson?

- Ha nem visz magával csomagot, és óvatosan dolgozik, három órára. Mi hosszabb, biztonságosabb úton jöttünk a csomagok miatt.

- Biztos, hogy baj nélkül megteszi az utat?

- No sé, semmi sem biztos.

- Nálad sem?

- Nálam sem.

„Ezzel nem megyek sokra - gondolta Robert Jordan. - Ha azt mondta volna, hogy ő vállalja, akkor őt küldöm.”

- Andrés van olyan ügyes, mint te?

- Hogyne! Ügyesebb is, mert fiatalabb.

- Feltétlenül el kell oda juttatni egy üzenetet.

- Ha nem történik baj, el fogja juttatni. De ha baj történik, az mással is megeshet.

- Írok egy jelentést, és elküldöm vele - mondta Robert Jordan. - Majd megmagyarázom neki, hol találja a tábornokot. A hadosztály vezérkarában kell megkeresnie.

- Nem fogja megérteni, mi az, hogy hadosztály - mondta Anselmo. - Az ilyesmibe én is mindig belezavarodok. Mondd meg neki a tábornok nevét, és azt, hogy hol találja meg.

- A hadosztály vezérkarában találhatja meg.

- Annak nincs címe?

- Persze, hogy van címe, öreg - magyarázta Robert Jordan türelmesen. - A tábornok kiválaszt egy helyet, s ott állítja fel főhadiszállását az ütközet alatt.

- Szóval van címe - mondta Anselmo. Fáradt volt, és belebutult a fáradtságába. Az olyan szavak, mint: zászlóalj, hadosztály, hadtest, mindig megzavarták. Kezdetben csak menetoszlopok voltak, és ezredek, és zászlóaljak. Most zászlóaljak vannak és hadosztályok. Nem értette. Mondják meg a címet, akkor megtalálja.

- No, figyelj rám öreg - magyarázta Robert Jordan. Jól tudta, ha Anselmo nem érti meg, Andrésnak sem tudja megmagyarázni. - A hadosztály vezérkarának székhelyét a tábornok választja ki, s onnét küldi szét parancsait. A tábornok egy hadosztály fölött rendelkezik, egy hadosztály két brigádból áll. Nem tudom, hol székelhet a vezérkar, nem voltam ott, amikor a helyét kijelölték. Valószínűleg egy barlangban, egy árokban vagy fedezékben, amelyhez drótok vezetnek. Andrésnak a tábornokot és a hadosztály vezérkarát kell megkeresnie. Át kell adni az iratokat a tábornoknak vagy a vezérkar főnökének, vagy valami hasonlónak. Egyikük bizonyára ott lesz, míg a többiek az állásokban járnak, s a támadás előkészületeit vizsgálják felül.

- Értem.

- Most pedig küldd ide Andrést, én ezalatt megírom az üzenetet, és lepecsételem ezzel a pecséttel.

Előhúzta a zsebéből, és megmutatta neki a kis gumibélyegzőt, meg a parányi bélyegzőpárnát, mely alig volt nagyobb egy ötven centesnél.

- Ez a pecsét meg fogja őket győzni. Küldd ide Andrést, hadd magyarázzam el neki. Azonnal el kell indulnia, azt akarom, hogy előbb mindent pontosan megértsen.

- Ha én megértem, akkor ő is meg fogja érteni. Nagyon világosan kell beszélned. Azt, amit a hadosztályokról mondtál, nem nagyon értem. Azoknak a parancsnokságoknak, amelyeket én ismertem, pontosan meghatározott címük volt. Navacerradában például egy régi szállodában voltak elhelyezve, Guadarramában egy kertes házban.

- Ez a tábornok - mondta Robert Jordan - valahol az arcvonal közelében lehet. Valószínűleg egy föld alatti rejtekhelyen, hogy a repülőgépek ne fedezhessék fel. Andrés könnyen megtalálhatja, ha kérdezősködik, és tudja, mit keres. Csak a rábízott írást kell felmutatnia. De keresd meg már, mert nagyon sürgős a dolog.

Anselmo kiment, Robert Jordan pedig írni kezdett jegyzetfüzetébe.

- Ide figyelj, Inglés - folytatta Pablo, és még mindig a boroskancsót bámulta.

- Írok - mondta Robert Jordan, anélkül hogy felnézett volna.

- Ide figyelj, Inglés - folytatta Pablo, és még mindig a boroskancsóra bámult. - Nincs okunk a csüggedésre. Sordo nélkül is elég emberünk maradt, hogy elpusztítsuk az őrségeket, és felrobbanthassuk a hidat.

- Helyes! - felelte Robert Jordan, de nem hagyta abba az írást.

- Éppen elég - mondta Pablo. - Ma meggyőződtem róla, milyen jó ítéletű ember vagy, Inglés - beszélt tovább Pablo a boroskancsóhoz. - Azt hiszem, okosabb vagy nálam. Megbízok benned.

Robert Jordan egész figyelmét a Golzhoz intézett jelentésre összpontosította. Szűkszavúan és meggyőzően igyekezett felsorakoztatni azokat az érveket, melyek a támadás ellen szóltak, azonban azt is éreztetni, hogy nem azért ellenzi a vállalkozást, mintha a küldetésével járó kockázat riasztaná vissza. Csak a tényeket, a puszta tényeket akarta közölni vele.

- Inglés - mondta Pablo.

- Írok - felelte, anélkül hogy feltekintett volna.

„Talán két példányban kellene elküldeném a jelentést - gondolta. - De akkor nem marad elég emberünk, hogy felrobbantsuk a hidat, ha fel kell robbantanunk. Mit tudhatom én, miért van szükség erre a támadásra. Talán csak az a célja, hogy lekössük őket. Talán az északon harcoló repülőgépek számát akarják csökkenteni, talán csak ez a célja. Talán nem is várnak tőle sikert. Honnét tudhatnám én azt? Megírom tehát Golznak, amit tudok. Nem robbantom fel a hidat, amíg meg nem indul a támadás. Parancsaink világosak; ha elmarad a támadás, elmarad a robbantás is. De annyi embert itt kell tartanom, hogy szükség esetén végrehajthassam a parancsot.

- Mit mondtál? - kérdezte Pablótól.

- Azt, hogy bízom, Inglés - mondta Pablo, még mindig a boroskancsóra meredve.

„Bár én is bíznék!” - gondolta Robert Jordan, és tovább írt.

 

 

30

 

Ami este tennivaló volt, ezzel mindent előkészítettek. Kiadtak minden parancsot. Mindenki tudja, mit kell tennie, ha megvirrad. Három órája indult el Andrés. Vagy megtörténik virradatkor, vagy nem történik meg. „Azt hiszem meg fog történni” - gondolta Robert Jordan, visszafelé jövet az őrhelyről, ahol Primitivóval beszélt.

Golz vezeti a támadást, de ahhoz nincs hatalma, hogy lefújja. Ehhez Madridból kellene engedélyt kérnie. Ily késő éjszaka valószínűleg senkit sem tudnak majd felébreszteni, de ha sikerülne is, az illető sokkal álmosabb lesz, hogysem gondolkodjék. Előbb kellett volna jelentenem Golznak az előkészületeket, de hát nem jelenthettem olyasmit, ami még meg sem történt. Kivárták a sötétedést, csak akkor vonultatták fel azokat a vacakokat. Vigyázniuk kellett, hogy a repülőgépeink fel ne fedezzék mozdulataikat a nyílt országúton. De hol vannak a gépeink? S a fasiszta repülőgépek?

Valószínűleg már a mieink is felfigyeltek rájuk. Talán a fasiszták is úgy tesznek, mintha támadásra készülnének a Guadalajaránál. Állítólag Soriánál és Siguenzánál vonták össze csapataikat. Nincs elég csapatuk és hadianyaguk ahhoz, hogy egyszerre két arcvonalon indítsanak támadást. Nem, ez teljesen lehetetlen; mostani felvonulásuk nyilván csak félrevezetés.

Ezzel szemben tudjuk, hogy az olaszok mennyi katonát tettek partra a múlt hónapban és azelőtt Cadiznál. Talán újra megpróbálkoznak a Guadalajaránál. Valószínűleg három irányban fognak előrehatolni, hogy kiszélesítsék ezt az irányt, és elfoglalják a fennsík szélén kiépített vasútvonalat. Volna módjuk, hogy megoldják ezt a feladatot. Hans megmutatta neki, Robert Jordannak, hogyan kell nekilátni. Sokat tévedtek az első időben, egész haditervük tévedés volt! Az Arganda-támadás idején a madrid-valenciai út ellen nem ugyanazokat a csapatokat használták, mint a Guadalajarában. Miért nem támadtak egyszerre? Miért? Mikor tudjuk meg?

Mi pedig ugyanazokkal a csapatokkal állítottuk meg őket mindkét alkalommal. Nem lehetett volna megállítani őket, ha egyszerre két irányban támadnak. Légy bizalommal, gondolta. Látod, mennyi csoda és meglepetés történt azelőtt is. Vagy fel kell robbantanod reggel a hidat, vagy nem kell. De ne áltasd magad azzal, hogy nem kell felrobbantanod. Fel fogod robbantani, vagy holnap, vagy máskor. Ha nem ezt a hidat, akkor egy másikat. Nem te döntőd el, mi fog történni. Te csak a parancsokat teljesíted. Teljesítsd, és ne töprengj rajtuk.

A parancsok ebben az esetben világosak. Túlságosan is világosak. Nem szabad töprengened rajtuk, és félned sem szabad. Mert ha megengednéd magadnak a félelem fényűzését, ez a félelem megfertőzné azokat is, akikkel együtt kell dolgoznod.

Mindennek azonban semmi köze ahhoz, ami a fejekkel történt. Az öreg egyedül volt, amikor rájuk bukkant a hegytetőn. Mit szóltál volna, ha ez veled történik? Ne tagadd, te is megdöbbentél volna. Megilletődtél te ma, nem is egyszer, Jordan! De azért kifogástalanul viselkedtél. Eddig semmi kifogás nem lehet a viselkedésed ellen.

A montanai egyetem spanyol előadója vagy, ahhoz képest elég jó munkát végzel - ugratta magát. - Minden tőled telhetőt megtettél. De azért ne hidd, hogy valami különleges eset vagy. Még nem szereztél rendkívüli tapasztalatokat ezen a téren. Emlékezz Duránra, akinek nem volt katonai nevelése, de zeneszerző és városi fiú létére mégis milyen jó tábornok lett. Olyan könnyen és egyszerűen tanulta meg a katonai mesterséget, mint egy csodagyerek a sakkozást. A hadviselés művészetéről már gyerekkorod óta olvastál és hallottál; nagyapád beszélt neked először az amerikai polgárháborúról. De Duránhoz mérve annyit érsz, mint egy közepes játékos a csodagyerek mellett. Öreg Durán! Jó lenne ismét találkozni vele. Majd felkeresi őt a Gaylordban, ha befejezte ezt a feladatot. Igen. Ha befejezte. Meglátjuk, mit szól majd.

Felkeresem őt a Gaylordban - gondolta - ha ezen túl leszünk. Ne áltasd magad, mondta magában. Kifogástalanul végrehajtani. Hidegvérűen. Sohasem fogod viszontlátni Duránt, de ez nem fontos. Viszont így se okoskodj. Tagadd meg magadtól ezt a fényűzést is.

A hősies sztoicizmustól is óvakodjunk. Nincs szükségünk sztoikus hősökre ezen a vidéken. Nagyapád négy évig harcolt a polgárháborúban, te alig egy éve küzdesz. Sok időt kell még itt töltened, mert alkalmasnak bizonyultál ezekre a feladatokra. És van Mariád is. Mindent megkaptál, ne töprengj hát. Olyan nagy dolog egy összetűzés egy guerillacsapat meg egy lovasosztag között? Olyan nagy dolog ez? Hogy levágták a fejüket? Hát fontos ez? Szó sincs róla.

Az indiánok is megskalpolták áldozataikat, mikor nagyapa a kearny-i erdőben szolgált a háború után. Emlékezz csak vissza apád íróasztalára, ahol indián nyílhegyek hevertek szétszórva egy polcon, a falon sastollas harci fejdíszek függtek, és az egész szobát betöltötte a kecskebőrből készült lábszárvédők és a gyönggyel kihímzett mokasszinok szaga. Emlékszel még a nagy bivalybordára, amely a sarokban állt, a két tegezre, a harci íjakra és a nyílvesszőkre, amelyeket néha marokra fogtál?

Ilyesmikre próbálj visszaemlékezni. Próbálj visszaemlékezni a kézzelfoghatóra, valóságos dolgokra. Emlékezz vissza nagyapád kardjára, mely szélesen és jól megolajozva pihent hüvelyében; nagyapád egyszer meg is mutatta, mennyire megvékonyodott a penge a sok köszörüléstől. Emlékezz vissza nagyapa „Smith és Wesson” pisztolyára. Furcsa egy fegyver volt, harminckét kaliberes, tiszti modell, szabadon álló ravasszal. Lágyan és könnyen járt a ravasz, s mindig jól beolajozták és kitisztították a csövét, noha a cső és a závárzat már alaposan megkopott. A pisztolyokon az U. S. betűk díszlettek, egy fiókban őrizték a tisztító szerszámokat, s kétszáz darab töltényt. A kartondobozt gondosan becsomagolták viaszosvászonba.

Nagyapa néha megengedte, hogy a pisztolyt kivedd a fiókból. „Csak fogd meg bátran!” - szokta mondani; bár azt természetesen nem engedték meg, hogy játsszék vele; „komoly fegyver” volt, nem gyerek kezébe való.

Megkérdezted nagyapát, ölt-e már vele embert - és ő azt felelte, hogy igen.

Te tovább kérdezősködtél:

- Mikor, nagyapa?

- A polgárháborúban és azután - felelte. - Nem szívesen beszélek erről, Robert - tette hozzá.

Mikor apád agyonlőtte magát ezzel a pisztollyal, és téged hazahívtak az iskolából, a temetés után a halottkém ezekkel a szavakkal nyújtotta át neked a fegyvert:

- Bob, azt hiszem, a pisztolyt meg akarod tartani. Jog szerint nálam kellene maradnia, de tudom, hogy apád nagyon ragaszkodott hozzá, mert az apjánál volt, amikor részt vett a háborúban, és később is használta, mikor a lovasságnál szolgált. Nagyon jó fegyver egyébként. Ma délután kipróbáltam. Sokat kilőni nem bír egymás után, de jól lehet vele célozni.

Visszarakta a fegyvert a fiókba, de másnap ismét elővette, és Chubbal kilovagolt a hegyek közé, túl a Vörös Házon, oda, ahol a Cooke City felé vezető utat építették. Egészen a Medvefog-fennsíkig jutottak el, ahol még nyáron is hó fekszik a hegyeken; a tengerszem partján, melynek nyolcszáz lábnyi mélységű vize sötétzölden villogott, leszálltak, Chub a lovakat tartotta, ő meg felmászott a sziklára, lehajolt, hogy megláthassa arcát a víz színén, majd bedobta a fegyvert. Hosszan nézett utána, mialatt a mélybe süllyedt, nagy buborékokat bocsátva a felszínre; addig nézte, amíg olyan kicsi nem lett, mint egy óraláncdísz, és végül teljesen eltűnt szemük elől. Mikor visszatért a szikláról, és újra nyeregbe ugrott, úgy megsarkantyúzta az öreg Bessyt, hogy az nekiiramodott, mint egy versenyló. Végigszáguldott a tó partján, majd mikor a ló ismét megnyugodott, az ösvényen hazatértek.

- Tudom, miért tetted ezt az öreg pisztollyal, Bob - mondta Chub.

- Helyes. Akkor ne beszéljünk róla - felelte ő.

Nem is említették többé; s ez lett a vége nagyapja fegyverének. De a kard ma is megvan; Missoulában hagyta egy bőröndbe zárva, többi holmijával együtt.

Vajon nagyapa mit szólna ehhez a helyzethez, gondolta. Nagyapát mindenki kitűnő katonának tartotta. Az embereknek az volt a véleményük, ha Custer mellett van aznap, nem tűrte volna, hogy úgy elfajuljon a dolog. Hogyne látta volna meg a kunyhók füstjét a Kis Nagyszarv mentén, még akár reggeli ködben is! De hát nem is volt köd.

Bár nagyapa lenne itt most helyettem - gondolta. - Nos, lehet, hogy holnap este már együtt leszünk. Ha egyáltalán van ilyen hülyeség vagy túlvilág, minthogy biztosan nincs, akkor már szívesen elbeszélgetnék vele, mert sok mindent szeretnék megtudni tőle. Jogom van megkérdezni tőle, amire kíváncsi vagyok, hiszen én is ugyanolyan helyzetben voltam, mint ő. Eddig nem volt jogom kérdezősködni; megértem, hogy nem beszélt előttem, hiszen nem is ismert. Nem is volt jogom a kérdezősködéshez. De most azt hiszem, jól megértenők egymást. Örülök, hogy majd elbeszélgethetek vele, és tanácsát kérhetem. Jólesnék a tanácsa most is. De ha nem adna tanácsot, még úgy is jólesnék, ha elbeszélgethetnék vele. Milyen kár, hogy olyan nagy idő választ el bennünket egymástól.

Viszont arra nem is gondolt eddig, még ha lehetséges is az ilyen találkozás, hogy apja jelenléte mindenképp feszélyezné őket. Mindenkinek joga van hozzá, gondolta. De mégsem kéne megtenni. Megértem, de nem helyeslem. Lâche, ez a helyes szó. De valóban megérted-e? Persze hogy megértem, de... De? Ugyancsak el lehettél foglalva magaddal, hogy megtettél ilyesmit.

Bár idejöhetne most a nagyapám - gondolta -, legalább egy órára. Talán tőle örököltem, ami bátorság van bennem, tőle örököltem annak a másiknak útján, aki visszaélt a fegyverrel. Talán ez az egyedüli kapcsolat közöttünk. Vigye el az ördög! Úgy van, vigye el az ördög, de azért jobb szeretném, ha nem lett volna oly nagy a korkülönbség közöttünk, mert akkor megtanulhattam volna tőle, amire a másik sohasem tanított meg. Gondold csak el, mennyi félelemmel kellett megküzdenie, és mennyi rettegésen erőt vennie a négyévi háború és az indiánokkal való viaskodás alatt! Talán épp ezért lett cobarde a másik, mint ahogy a bikaviadorok utódai is többnyire gyávák.

Talán ilyen szűrőn kell keresztülhaladnia a jó vérnek, hogy ismét erőre kaphasson.

Sohasem fogom elfelejteni, mennyire kétségbeestem, mikor rájöttem, hogy cobarde volt. Mondd csak ki angolul! Gyáva volt! Könnyebb a szemét embert idegen szóval jellemezni. Viszont talán nem is volt szemét ember. Gyáva volt, és ez a legnagyobb balsors, ami férfit érhet. Ha nem lett volna gyáva, szembeszállt volna azzal az asszonnyal, és nem engedi, hogy erőszakoskodjék vele. Vajon én milyen lettem volna, ha más nőt vesz feleségül? Ezt sohasem fogod megtudni - mosolyodott el. - Talán anyjának makacssága pótolta benne azt, amit apjában elvesztett. Most pedig - feddte meg önmagát - addig ne beszélj jó vérről, amíg át nem vergődtél a holnapi napon. Majd holnap meglátjuk, milyen jó a véred.

Ismét nagyapján kezdett gondolkozni.

- George Custer nem volt valami eszes parancsnok - szokta mondani nagyapja -, még csak eszes ember sem volt.

Valahányszor nagyapja kifakadt Custer ellen, ő mindig megdöbbent azon, hogyan mer valaki így beszélni e kék inges, felborzolt szőke hajú férfiról, aki egyedül állt a hegyen, kezében revolverével, élethalálharcban száz sziú indiánnal; így ábrázolta Custert az öreg Anheuser-Busch kőnyomata a Vörös Ház biliárdszobájában.

- Csak ahhoz értett, hogy fejest ugorjék a bajba, és kivágja magát - folytatta nagyapja. - A Kis Nagyszarvon még ez sem sikerült neki. Phil Sheridan értelmes ember volt. Jeb Stuart is az volt, de John Mosby volt a legkitűnőbb lovasvezér, akit valaha láttam.

A missoulai bőröndben őrzött egy levelet, melyben Phil Sheridan azt írta az öreg lóhajszoló Kilpatricknek, hogy nagyapja a szabadlovasság vezetésében még John Mosbyt is felülmúlta.

Majd mesélek Golznak a nagyapámról, határozta el. Nyilván még a nevét sem ismeri. Valószínűleg John Mosbyról sem hallott. A britek jól ismerik, mert többet tanulnak az amerikai háborúról, mint az európai kontinens ifjúsága. Karkov azt mondta, a háború után tovább dolgozhatok a moszkvai Lenin Intézetben. Vagy beléphetek a Vörös Hadsereg főiskolájába. Vajon nagyapa mit szólna ehhez? Nagyapa, akinek asztalánál sohasem ült demokrata.

Nem akarok én katona lenni. Ez bizonyos. Éppen csak meg akarom nyerni ezt a háborút. Azt hiszem, a nagyon jó katonák nem bizonyulnak jóknak a legkisebb hétköznapi dologban sem. De ez mégsem lehet igaz. Gondolj Napóleonra és Wellingtonra. De ostoba vagy ma éjjel.

Esze általában jó társnak bizonyult, s ma este is meg lehetett vele elégedve, amíg csak a nagyapjára gondolt. De apjának emléke megzavarta. Megértette apját, mindent megbocsátott neki, részvéttel volt iránta, de szégyellte.

Jobban teszed, ha most már egyáltalán nem gondolkozol, mondta magának. Nemsokára együtt leszel Mariával, és nem kell gondolkoznod. Éppen erre van szükséged, miután a terveket már kidolgoztad. Ha sokáig összpontosítod valamire a figyelmedet, nem tudod abbahagyni, agyad tovább dolgozik, mint egy lendítőkerék, melyről a terhe leszakadt. Jobban tennéd, ha nem gondolkoznál.

Képzeld el, gondolta, képzeld el, hogy a repülőgépek tűz alá veszik a tankelhárító ágyúkat, kiugrasztják az ellenséget az állásokból, az öreg tankok elindulnak a hegyoldalon, s Golz fanatikus, részeges, naplopó hősei, a Tizennegyedik brigád emberei - csak én tudom, milyen nagyszerűek Durán emberei Golz második zászlóaljában - támadásra indulnak, és holnap estére Segoviában vagyunk.

Igen, ezt képzeld el! - ismételte magában - Én pedig La Aranja felé indulok. - A hidat fel kell robbantani, ezt már bizonyosan tudta. Ez alól nem bújik ki! Mert akik parancsot adtak a támadásra, ugyanúgy kiszámítják lehetőségeit, mint te az imént. Igen, semmi kétség, fel kell robbantanod a hidat! Bármi történik Andrésszal, nem számít.

A sötétben folytatta útját lefelé, s mivel az elkövetkező órákban semmit sem kellett tennie, egészen jól érezte magát; most már bizonyos lehetett a dolgában; a tétovázásnak vége volt, holnap felrobbantja a hidat!

Elmúlt lelkéből a bizonytalanság; ez olyasféle érzés volt, mint amikor az ember nem tudja, melyik napra hívja meg vendégeit, s attól tart, hogy hiába teríttetett vacsorára; ilyesféle bizonytalanságot érzett, amikor Andrést a jelentéssel elküldte Golzhoz. Most már tudta, hogy a mulatság nem marad el. Jobb, ha az ember bizonyosan tud valamit.

 

 

31

 

Ismét együtt voltak a hálózsákban, már későre járt az idő, és ez volt utolsó éjszakájuk. María szorosan mellette feküdt, világosan érezte combjainak simaságát, s két mellét, mely úgy emelkedett feléje, mint két kicsiny hegy egy hosszú síkságból, ahol lenn kút van, föntebb völgy, a melle völgye, a torka völgye, s fölötte a száj. Nyugodtan feküdt, nem gondolkozott, a lány a fejét simogatta.

- Roberto - mondta María nagyon csendesen és megcsókolta -, szégyellem magam. Nem akarnám, hogy csalódj bennem, de nagy fájdalmaim vannak. Nem hinném, hogy ma jó tudnék lenni hozzád.

- Csupa fájdalom az élet. Nem baj, nyulacska - mondta a férfi. - Nincs semmi baj. Nem csinálunk semmi olyat, ami fáj.

- Nem arról van szó. Csak az bánt, hogy nem tudok olyan lenni hozzád, amilyen szeretnék.

- Nem baj. Majd elmúlik. Akkor is együtt vagyunk, ha nyugodtan fekszünk egymás mellett.

- Igen. De azért mégis szégyellem magam - mondta María. - Azt hiszem, még mindig attól szenvedek, ami akkor történt velem. Nem te vagy az oka, de én sem.

- Ne beszéljünk róla.

- Én sem akarok róla beszélni. De nem akartam ma éjjel elmaradni mellőled. Csak azért mondtam.

- Hallgass, nyulacska - mondta a férfi. - Majd elmúlik, és többet nem töprengünk rajta.

„Nem jó jel ezen az utolsó éjszakán” - gondolta. Hirtelen elszégyellte magát.

- Feküdj szorosan mellém, nyulacska! Éppen úgy szeretlek, ha nyugodtan fekszel a sötétben, mintha szerelmeskednénk.

- Nagyon szégyellem, mert azt gondoltam, hogy megint úgy lesz minden, mint akkor délután, mikor El Sordótól jöttünk.

- Qué va - felelte -, úgy nem lehet mindennap. Ez is ugyanolyan jólesik, mint a másik. - Inkább hazudott, és igyekezett leküzdeni csalódását. - Majd szép csendesen fekszünk, és alszunk. De előbb egy kicsit beszélgessünk. Még alig beszélgettem veled.

- Beszéljünk a holnapi napról és a munkádról. Szeretnék jobban érteni hozzá.

- Nem - mondta és kényelmesen elnyúlt a takaró alatt, állával a lány vállán, bal karjával a feje alatt. - Legokosabb, ha nem beszélünk sem a holnapi napról, sem árról, ami ma történt. Egyszóval ne beszéljünk a veszteségekről, amit pedig holnap meg kell tennünk, az meg fog történni. Félsz?

- Qué va - felelte a lány -, én mindig félek. De most annyira féltelek téged, hogy nem is törődöm magammal.

- Nem szabad féltened, nyulacska. Sokszor volt már részem ilyesmiben. Még rosszabbakban is - hazudta.

Arra vágyott most, hogy egy időre kiugorjék a valóságból, és átadhassa magát az álmodozás fényűzésének.

- Beszéljünk Madridról és madridi napjainkról.

- Beszéljünk - felelte a lány. - Ó, Roberto, mennyire sajnálom, hogy ma nem lehetek a kedvedre. Nem tehetnék érted mégis valamit?

Megsimogatta a lány fejét s megcsókolta. Egymás mellett fekve hallgatták az éjszakát.

Beszéljünk Madridról - mondta, és közben ezt gondolta: „Milyen nagy szükségem lesz erre holnap! Minden mennyiségben. Ezeknek a tűleveleknek itt alattunk nincs rá akkora szükségük, mint nekem lesz. Holnap. Ki volt az a Bibliában, aki a magját a földre öntötte? Onán. Hogy is járt aztán Onán? - tűnődött. - A további sorsáról már semmit nem tudok.”

Aztán ráhagyta magát a képzelet édes ringatására; olyan volt ez, mint valami testi önátadás, mikor már nincs szükségünk értelmünkre, s mindenért kárpótol az elfogadás gyönyöre.

- Drágám - mondta és megcsókolta. - Ide figyelj! Múlt éjszaka Madridról gondolkodtam. Úgy képzeltem, hogy mialatt felkeresem orosz barátaimat, magadra hagylak a szállodában. De másképp lesz. Nem foglak egyedül hagyni a szállodában.

- Miért?

- Mert nagyon szeretlek. Sohasem hagylak el többé. Együtt megyünk majd a Seguridadra, megszerezzük a papírokat, aztán megvásároljuk az üzletekben mindazt a ruhát, amire szükséged van.

- Kevésre van szükségem, és azt magam is meg tudom venni.

- Szó sincs róla, sokra van szükséged. Együtt megyünk majd el, rengeteg finom ruhát vásárolunk, és te nagyon szép leszel bennük.

- Ne maradjunk inkább a szállodában? El is küldhetnénk az üzletekbe. Hol az a szálloda?

- A Plaza del Callaón. Jó dolgunk, lesz ott, abban a szobában. Széles ágy van benne, tiszta takarók, meleg víz és fürdőkád, azonkívül két beépített szekrény; az egyikbe az én holmimat rakjuk, a másikba a tiedet. Széles ablakok nyílnak az utcára; odalent tavaszi díszben állnak a fák. Tudok néhány helyet, ahol jól lehet enni. Titkos helyek, de jó konyhájuk van. Ismerek olyan boltokat is, ahol mindig kapni bort és whiskyt. Megvesszük az ételt, italt, hazavisszük és megesszük, ha megéhezünk, aztán én megiszom a whiskyt, te meg a manzanillá-t.

- Én is meg szeretném kóstolni a whiskyt. Nehéz szerezni belőle, de azt hiszem, jobban is szereted a manzanillá-t.

- Tartsd meg a whiskydet, Roberto - mondta. - Nagyon szeretlek. Téged és a whiskydet, amiből nem akarsz nekem adni. Milyen disznó vagy!

- Hát azért kóstolhatsz belőle. De whisky nem való nőnek.

- Épp elég olyan dologban volt már részem, ami nem való nőknek - mondta María. - Ha abba az ágyba fekszünk, felveszem a nászingemet.

- Nem. Szép pongyolákat veszünk majd neked, meg pizsamát is, ha akarsz.

- Hét inget fogunk venni - mondta María -, a hét minden napjára egyet. Neked is veszünk egy tiszta inget. Ki szoktad mosni az ingedet?

- Néha.

- Majd én mindent tisztán tartok, whiskyt töltök a poharadba, meg vizet is öntök hozzá, ahogy El Sordónál láttuk. S veszek olajbogyókat, sózott tőkehalat, mogyorót, hogy legyen mit enned, amikor iszol. És egy teljes hónapig nem mozdulunk ki a szobából. Ha ugyan jó tudok majd lenni hozzád - mondta hirtelen elszomorodva.

- Az nem fontos - vigasztalta Robert Jordan. - Igazán nem fontos. Lehet, hogy kiújult a seb, amit akkor kaptál... könnyen meglehet. De az ilyesmi hamar elmúlik. S ha nem, keresünk majd egy jó orvost Madridban.

- Tegnap még olyan jó volt minden - mondta a lány könyörögve.

- Ezentúl is jó lesz minden.

- Beszéljünk még Madridról - kérte María, átölelte a férfit, és vállára hajtotta a fejét. - Hátha nagyon csúnya leszek a lenyírt hajammal! Nem fogsz velem szégyent vallani?

- Nem leszel csúnya. Nagyon édes vagy. Édes az arcod, és szép az alakod, nyúlánk és karcsú, és a bőröd bársonyos és aranybarna színű, és mindenki el akar majd venni tőlem.