- De hátha nem betegszem meg?

- Akkor reggelenként behozom a kávédat.

- És ha nem szeretem a kávét?

- De igenis, szereted! - vágta rá a lány diadalmasan. - Ma reggel is két csészével ittál!

- És mit csinálsz, ha megunom a kávét, nem kell agyonlőnöd, nem sebesülök meg, de még csak meg se betegszem, abbahagyom a dohányzást, egyetlen pár harisnyám marad, és a hálózsákomat magam szellőztetem? - Tréfálkozva a lány vállára ütött. - Nos? Mi lesz akkor?

- Elkérem Pilar ollóját, és lenyírom vele a hajadat.

- Az ám! Csakhogy én nem szeretem, ha lenyírják a hajamat!

- Én sem! - nevetett María. - És a te hajadat is éppen ilyennek szeretem, amilyen most. Hát... ha igazán nem tehetek érted semmit, akkor majd csak üldögélek melletted és nézlek. Éjszaka pedig szerelmeskedünk.

- Helyben vagyunk - bólintott Robert Jordan. - Ez a terv nekem is tetszik.

- Nekem is - mondta María. Hirtelen hangosan felsóhajtott: - Ó, Inglés!

- Robertónak hívnak.

- Én mégis Inglés-nek hívlak, úgy, mint Pilar!

- Akkor is Roberto a nevem.

- Nem - rázta meg fejét a lány. - Ma még Inglés a neved! Mondd, Inglés, segíthetek valamit a munkádban?

- Nem. Amit most kell elvégeznem, azt magam végzem el. Nagyon nyugodtan, tiszta fejjel akarok dolgozni.

- Értem. Mikor készülsz el vele?

- Ha szerencsém van, még ma este.

- Akkor jó - mondta a lány.

A táborba vezető út végére jutottak; az utolsó kis liget is elmaradt már mögöttük.

- Ki az ott? - kérdezte a férfi, ujjával mutatva az irányt.

- Pilar - mondta a lány, amint odanézett. - Csak ő lehet.

A rét alsó végén ült az erdő szélén, fejét karjára hajtva. Onnan, ahol ők álltak, alaktalan, sötét tömegnek látszott egy fa barna törzse tövében.

- Gyere - szólt a férfi, s futni kezdett a térdig érő hangában. Bukdácsolva szaladt, s aztán lassított. Látta, hogy az asszony egészen eltakarja karjával az arcát.

Pilar!

Az asszony felemelte fejét.

- Befejeztétek végre? - kérdezte.

- Rosszul érzed magad? - hajolt föléje Robert Jordan.

- ịQué va! - vont vállat Pilar. - Elaludtam.

Már a lány is odaért. Letérdelt Pilar mellé.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy?

- Kutya bajom! - válaszolta az asszony, de nem állt fel. Kissé kábultan nézte őket. - Hogy mulattál, Inglés? Remélem, jól.

A férfi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést.

- Igazán semmi bajod? - kérdezte.

- Mondom, hogy semmi. Aludtam egyet. Nyilván te is.

- Én nem.

- Sejtettem - fordult Pilar a lányhoz. - Úgy látszik, jól megértetek egymással.

A lány elpirult, nem válaszolt.

- Mit akarsz tőle - szólt rá idegesen a fiatalember.

- Fogd be a szádat - förmedt rá az asszony. - Hallgass ide, María! Legalább valamit mondj el!

- Nem mondok semmit - rázta fejét María.

- María! - Pilar hangja éppoly barátságtalanul kemény volt most, mint az arca. - Legalább egyvalamit mondj el, hogy ne faggassalak tovább.

„Ha nem volnék ráutalva erre az asszonyra - gondolta Robert meg a részeges férjére és a gyülevész bandájukra, most úgy pofon vágnám, hogy...”

- Mi lesz? - sürgette Pilar a lányt.

- Nem lehet, Pilar, nem lehet!

- Mondtam, hogy hagyd békén - szólt rá a férfi a fogai közül. A hangja merőben idegen volt. „Megpofozom ezt az asszonyt - gondolta -, s a többit is a pokolba küldöm!”

Pilar nem hederített rá. Csak Mariát nézte, de nem a madarat elbűvölő kígyó szemével, s nem is prédalesőn, mint az ugrásra készülő macska. Nem volt prédaleső ez a tekintet, s romlottság sem volt benne. Mégis, mintha egy kobrakígyó sziszegett volna, amikor felfújja méregzacskóját. Megérezte a fenyegetést e sziszegésben - de ez inkább az uralomvágy és a fürkészés, semmint a gonoszság fenyegetése volt. „Elég kellemetlen - gondolta Robert Jordan -, de ennyiért még nem pofozkodik az ember.”

- María - firtatta Pilar. - Ne félj, nem akarlak bántani. A magad jószántából beszélj róla. De tu propia voluntad.

A lány ismét csak a fejét rázta.

- María! Nem vallatlak, de beszélj. Hallod? Mondj el valamit, akármit!

- Nem, nem lehet.

- De igen - meredt Pilar a szemébe. - Most rögtön elmondasz valamit. Akármit. Most rögtön. Azonnal.

- Megmozdult a föld - mondta a lány vontatottan, s nem nézett az asszonyra. - Igazán. De erről nem lehet beszélni.

- Úgy? - bólintott Pilar, s hangja már ebben az egy kis szóban is meglágyult, átmelegedett. Robert Jordan észrevette, hogy homlokán és ajka körül apró gyöngyökben kiütközik a verejték. - No lám. Egyszóval ezt érezted.

- Nem éreztem! Megtörtént! - mondta María, s tehetetlenül az ajkába harapott.

- Tudom, hogy megtörtént - hagyta rá Pilar szelíden. - De másnak el ne mondd, mert úgysem hiszi. Nincs cigányvér benned, Inglés?

- Nem tudok róla.

- María sem tud arról, hogy volna benne - mondta Pilar. - Pues es muy raro. Nagyon furcsa dolog.

- Pedig megtörtént, Pilar! - erősködött a lány, most már kissé felindultan.

Az asszony Robert Jordan segítségével talpra állt.

- żCómo que no, hija? - mondta. - Miért ne, kislányom? Fiatal koromban úgy megmozdult alattam a föld, hogy azt hittem, kiszalad alólam, és sohasem kerül többé a talpam alá. Minden éjszaka megtörtént.

- Hazudsz! - kiáltotta María.

- Persze hogy hazudok - mosolyodott el Pilar. - Legfeljebb háromszor mozdul meg az ember életében. Legfeljebb háromszor... De alattad igazán megmozdult?

- Igazán! Nagyon is igazán!

- Neked is megmozdult, Inglés? Ne haragudj!

- Megmozdult. Igazán.

- Jól van - helyeselt Pilar. - Ez igen.

- Mit jelent az, hogy háromszor? - kérdezte María.

- Háromszor mozdulhat meg így a föld az ember alatt. Nektek most mozdult meg először.

- Csak háromszor?

- Mit akarsz? - förmedt rá Pilar a lányra. - A legtöbb embernek egyszer sem mozdul meg. De egészen bizonyos, hogy most megmozdult?

- Majdnem leestem - bizonykodott María.

- Akkor elhiszem. Akkor most már induljunk haza.

Lassan baktattak egymás mellett az erdőben.

- Miféle babona ez a három földrengéssel? - kérdezte Robert Jordan az asszonytól.

- Babona? - mérte végig Pilar gúnyosan a férfit. - Te csak hagyd a babonákat, te kis angol, te!

- Ez is olyan boszorkányság, mint a tenyérjóslás?

- Ez más. A cigányok szerint nagyon egyszerű dolog, nincs benne semmi boszorkányság.

- Csakhogy mi nem vagyunk cigányok.

- Az igaz, de szerencsétek volt, azért történhetett meg veletek is. Nemcsak a cigányoknak lehet ilyen szerencséjük, néha másokkal is megesik.

- Komolyan azt hiszed, hogy az ember alatt háromszor indulhat meg így a föld?

Pilar ránézett.

- Eridj innen, Inglés! Eredj, ne zavarj! Fiatal vagy te még ahhoz, hogy komolyan beszéljek veled!

- Pilar! - könyörgött María.

- Hallgass! Egyszer már átélted, még két alkalom vár rád.

- Hát te? - kérdezte Robert Jordan.

- Kétszer. - Pilar az ujját is mutatta. - Kétszer éltem át! És nem lesz harmadik. Soha!

- Miért nem? - kérdezte María.

- Most már elég legyen! - parancsolta Pilar. - Korodhoz képest sokat járatod a szád.

- Miért nem harmadszor? - kérdezte Robert Jordan.

- Hallgass, kérlek! - kiáltott rá Pilar. - Hallgass!

Hagyjuk rá - gondolta a fiatalember. - Pedig nincs benne cigányvér, fűzte tovább gondolatait. Elég sok cigánnyal találkoztam már életemben. Furcsa emberek egytől egyig. Mi talán csak annyiban különbözünk tőlük, hogy mi állandó keretek közt, rendszeresen szeretünk élni. Ami az eredetüket illeti, az sem titokzatosabb, mint a miénk; mi sem tudjuk, honnan származunk, nem sejtjük, miféle törzsi örökség rejtőzik lelkünkben, miféle titkokat rejtettek az erdők, amelyekben ismeretlen őseink tanyáztak. Csak azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk. Például azt sem, hogy éjszakánként mi történik velünk. A nappal eseményeit még csak megértjük valahogy, de az éjszakát már nem fogja fel értelmünk. Az bizonyos, hogy ez az asszony kivallatta Mariából, amit hallani akart. Megszerezte titkunkat. Azt hittem ott fönn a hegyen, hogy varázsereje kiapadt már, de úgy látom, még teljében van. Ha ellenségünk volna, agyonlőném. De nem akar ártani, csak régi hatalmát visszaszerezni az élet fölött. Marián keresztül akarja visszaszerezni.

Ha túlélem a háborút - tűnődött tovább -, majd a nőket tanulmányozom. Pilaron kezdem. Egy nap alatt is sikerült elég bonyodalmat támasztania. Pedig még nem játszotta el cigányfortélyait; ha ugyan a tenyérjóslást nem számítom annak. Úgy van, a tenyérjóslást. Azzal nem mókázott. S nem árulta el, mit látott. Megőrizte a felfedezést. Megőrizte, és hisz benne. Viszont ez nem bizonyít semmit.

- Mondanék valamit, Pilar! - szólította meg az asszonyt.

Pilar ránézett, szélesen elmosolyodott:

- Halljuk!

- Hagyj már fel ezzel a titkolózással. Unom a maszlagaidat!

- Ugyan?

- Nem hiszek sem a szörnyetegekben, sem a jövendőmondásban, sem a tenyérjóslásban, sem a többi cigányos zagyvaságban.

- Nem-e?

- Nem. És jól tennéd, ha békén hagynád a lányt.

- Helyes. Békében hagyom.

- S a pokolba a rejtélyeiddel! Így is épp elég a dolgunk, minek nehezítsük meg ezekkel a sületlenségekkel. Kevesebb varázslatot és több munkát kérek.

- Helyes - bólintott Pilar, és mosolyogva, merőn nézett a férfira. - No mondd, Inglés, megmozdult már a föld?

- Meg. Az ördög vígyen el, megmozdult!

Pilar nevetett, egyre áradóbban és diadalmasabban nevetett; majd megállt, végigmérte a fiatalembert, és újra elnevette magát.

- Inglés! Inglés! - kiáltotta. - Nem vagy te komoly ember! Sok munkát kell végezned, hogy visszanyerd méltóságodat.

„Az ördög vigyen el” - szitkozódott magában Robert Jordan; de nem felelt az asszonynak. Beszélgetésük közben rohamosan gyülekeztek a felhők a nap előtt, s ahogy most szemügyre vették a hegyeket, már az egész égbolt súlyos szürkébe borult.

- Hát ebből hó lesz - nézegette Pilar az eget.

- Hó? Most? Maholnap júniusban vagyunk!

- Nem baj - mondta az asszony. - Ezek a hegyek nem naptár szerint élnek. Még május holdjában vagyunk.

- Akkor sem fog havazni.

- Hiába dühösködsz, Inglés, havazni fog.

Robert Jordan felnézett a nyomott, szürke égre. A halovány kékség lassan elsárgult, elenyészett, a sápadt napfény is lassan beleolvadt a szürkébe. A hegyek csúcsa is csakhamar feloldódott az áradó, súlyos felhőkben.

- Igen - sóhajtotta. - Úgy látszik, igazad lesz!

 

 

14

 

Mire elérték a tábort, havazni kezdett. Eleinte ritkásan szállingóztak a fehér pelyhek a fatörzsek közt, de csakhamar megszaporodtak, lebegésük egyenes nyilallássá gyorsult, s mire felsüvített a jéghideg hegyi szél, már sűrű, tömör hófüggöny zárta el a világot. Robert Jordan a barlang bejáratából elkeseredve figyelte a havazást.

- Ez nem áll el egyhamar! - mondta Pablo. Hangja bágyadt volt, a szeme csipás és vörös. - Addig nem, amíg a derekunkig nem ér.

- Megjött már a cigány? - kérdezte a fiatalember.

- Még nem. Sem ő, sem az öreg.

- Feljössz velem az út menti felső őrálláshoz?

- Nem én - válaszolta Pablo. - Ebből én nem kérek részt.

- Akkor elindulok magam és megkeresem.

- Úgysem találod meg ebben a hóviharban.

- Ismerem a járást, le kell menni a lejtőn az útig, s azon egyenesen tovább.

- Az lehet, hogy odatalálnál, de az embereid nyilván jönnek már felfelé, és csak elkerülitek egymást.

- Az öreg megvár.

- Nem hiszem. Ő is elindult már.

Pablo a barlang előtt örvénylő fehér viharba bámult.

- Nem örülsz a hónak, Inglés?

Robert Jordan elkáromkodta magát. Pablo bedagadt, csipás szemével ráhunyorított, s elégedetten nevetett.

- Oda az offenzívad, Inglés! Gyere be a barlangba, mindjárt itt lesznek a többiek is.

Odabent María a tűz körül tett-vett, Pilar a konyhaasztalnál dolgozott. A tűz még csak füstölgött, de a lány addig rakosgatta az ágakat, addig legyezte a parazsat egy összehajtott papírral, amíg végül fellobbant a láng, s a széltől nekibőszülve felcsapott a tetőig.

- Mit gondolsz - fordult Robert Jordan Pablóhoz -, sok havat kapunk?

- Nagyon sokat - felelte Pablo megfontoltan. - Te sem örülsz, asszony, mi? - kérdezte Pilartól. - Nem szereted a havat, amióta parancsnok lettél.

- żA mi qué?¹ - vont vállat az asszony. - Ha havazni van kedve, hát havazzék!

¹ Felőlem? (spanyol).

- Igyál bort, Inglés - biztatta Pablo a fiatalembert. - Egész nap iszogattam, amíg a hóra vártam.

- Adj egy csészét!

- A hóra! - kedélyeskedett Pablo és koccintott. Robert Jordan a szeme közé nézett és visszakoccintott. „Te dagadt szemű haramia - gondolta közben -, inkább a fogadhoz verném ezt a poharat! Csillapodj - intette le magát. - Ne törődj vele.”

- Szép a hó, igaz-e, Inglés? - mélázott Pablo. - Most majd nem alszol a szabadban, mi?

„Ez jár az eszedben - gondolta Robert Jordan. - De sok a gondod!”'

- Nem? - érdeklődött udvariasan.

- Ahhoz hideg van most. S a föld is nedves.

„Te nem tudod - válaszolta a fiatalember gondolatban -, miért fizettem hatvanöt dollárt ezért az öreg pehelyhálózsákért. Bárcsak annyi dollárom volna, ahányszor már hóban is aludtam benne!”

- Mi a véleményed? - kérdezte szelíden. - Aludjak idebent?

- Én azt ajánlanám.

- Köszönöm. De én mégis inkább odakint alszom.

- A hóban?

- Igen. (Hogy vinné el az ördög a vörös disznószemedet s a ronda szőrös disznópofádat!) A hóban. (Az átkozott, váratlan, vereséget hozó, mocsok, pokolra való hóban.)

Beljebb ment a barlangba. Mariához lépett, aki épp egy fenyőhasábot rakott a tűzre.

- Szépen havazik - mondta a lánynak.

- Szépen... de téged hátráltat a munkádban - nézett rá María. - Nem lesz baj?

- ịQué va! Mi baj lehetne? Kész a vacsora?

- Gondoltam, hogy jó lesz az étvágyad! - szólt közbe Pilar. Adjak egy szelet sajtot?

- Kérek!

Pilar leakasztotta a mennyezetről csüngő nagy sajtkorongot, és egy jókora szeletet kanyarított le belőle. A férfi egy álló helyében bevágta. Kissé kecsketejízű volt, de jólesett.

- María! - morogta Pablo az asztal mellett.

- Tessék?

- Töröld le az asztalt.

- Pucold le a disznóságot, amit magad után hagytál - förmedt rá Pilar. - Előbb az arcod és az inged legyen tiszta, aztán törődj az asztallal!

- María! - kiáltott Pablo másodszor.

- Ne hallgass rá. Részeg - mondta Pilar.

- María - kezdte Pablo újra. - Nézz ki, havazik-e még? Szereted a havat?

„Nem tud a hálózsákról - gondolta Robert Jordan. - Jó öreg, disznószemű, nem tudod, miért fizettem hatvanöt dollárt a Woods fiúknak, a hálózsákért. Csak jönne már a cigány. Mihelyt itt lesz, elindulok, megkeresem az öreget. Akár most is elindulhatnék, de lehet, hogy elkerülöm.”

- Szeretsz hólabdázni? - fordult Pablóhoz hangosan. - Gyere ki, próbáljuk meg!

- Mit? - tétovázott Pablo. - Mit akarsz?

- Semmit. Jól betakartad a nyergeket?

- Természetesen.

A fiatalember angolul folytatta.

- Kimegyek azzal az ürüggyel, hogy lecsutakolom a lovakat, közben a szélnek eresztem őket. Aztán áshatják ki magukat a hóból.

- Mit mondtál?

- Mi közöd hozzá? A te bajod, cimbora. Én gyalogszerrel is el tudok tűnni innét.

- Miért beszélsz angolul?

- Nem tudom. Ha nagyon fáradt vagyok, önkéntelenül angolul kezdek beszélni. Vagy ha utálkozok. Vagy ha zavarban vagyok, mondjuk. Megnyugtat, tudod. Próbáljátok meg ti is.

- Mit mondasz, Inglés? Egy kukkot nem érteni belőle.

- Semmit sem mondok - felelte Robert Jordan. - Angolul mondtam, hogy semmit sem mondok.

- Beszélj inkább spanyolul! - követelte Pilar. - Spanyolul rövidebben és egyszerűbben hangzik.

- Igazad van.

No nézzétek - gondolta Robert Jordan -, nézzétek, Pablo, Pilar, María s ti ketten, testvérek, akiknek a nevére most nem emlékszem, de majd eszembe jut: ha ti tudnátok, milyen fáradt vagyok! Hogy torkig vagyok már mindennel, magammal, veletek, s az egész háborúval. Ha tudnátok, mennyire idegesít, hogy épp most havazik ezen az átkozott vidéken. Na, talán nem is átkozott! Lehet-e valami olyan rossz, hogy átkozottnak szidjuk? Itt az ideje, hogy szembenézzek az akadályokkal, felhagyjak a kényeskedéssel, s tudomásul vegyem a tényt, hogy havazik. Vegyük sorra feladatainkat. Először is meg kell várnom a cigányt, aztán meg kell keresnem az öreget. De az ördögbe is, ki látott már májusban ilyen havazást! Oda se neki! - biztatta magát. - Oda se neki, vedd úgy, ahogy van. Ez az a bizonyos pohár... Mi is volt azzal a pohárral? Vagy javuljon meg az emlékezetem, vagy felhagyok az idézgetéssel. Olyan kínos és buta állapot ez, mint amikor az embernek nem jut eszébe egy idézet... olyan, mint egy elfelejtett név, nem bír szabadulni tőle, szüntelenül azon kell törnie a fejét. Mi is volt azzal a pohárral?

Adj egy pohár bort - mondta spanyolul. - Sok hó esett már? - fordult Pablóhoz. - Mucha nieve?

A férfi ránézett, s részegen elvigyorodott:

Most aztán fuccs a támadásnak! - mondta bólogatva. - Nincsenek avión-ok!² Nincs híd! Semmi sincs, csak hó.

² Repülőgép (spanyol).

Robert Jordan melléje telepedett.

- Mit gondolsz, Pablo, sokáig havazik még? Mit gondolsz, nyár végéig nem áll el?

- De eláll, azt nem mondom... Ma és holnap azonban...

- Honnan tudod?

- Kétféle hóvihar van - magyarázta Pablo lassan és szakértemmel. - Az egyik fajta a Pireneusokból jön. Az mindig nagy ideget hoz, de ennek már elmúlt az ideje.

- Tehát nem ez fenyeget. Ez is valami.

- A másik fajta, mint ez a mostani, a Cantabricóból jön. A tenger felől. Ha onnan fúj a szél, az sok havat hoz.

- Hol szerezted ezt a nagy tudományt, öreg harcos? - kérdezte Robert Jordan.

Dühe már lecsillapodott, már szinte élvezte a vihart. Kellemes izgalmat érzett, mint mindig, zivataros időben. Semmi sem villanyozta fel úgy, mint a hófúvás, a szélvész, a forgószél, a trópusi zápor. Izgalma harci lázhoz hasonlított, de sokkal forróbb és zavartalanabb volt. A csatamezőn is vihar tombol, de forró vihar; száraz és tikkadt, mint a szomjas ajak; súlyos, sötét, zavaros, piszkos szélvihar hömpölyög ott, s elsöpri a nap örömét – jól ismeri azt is!

A hóvihar merőben más. Hóviharban oda lehet menni a félénk állatokhoz, nem riadnak meg az embertől. Vaktában bolyonganak szegénykék, nem is tudják, merre járnak, mi történik velük. Egyszer egy őzet találtak a kunyhójuk szélvédett oldalán; ott keresett menedéket. Máskor egy jávorszarvas futott hozzájuk lelkendezve, mivel a lovát jávorszarvasnak nézte. A hóvihar felfüggeszti a hadiállapotot vadak és emberek közt. Megtisztul a levegő, vakító fehérséggel telik meg, körös-körül mindenütt megváltozik a táj. S mire a vihar kitombolja magát, béke költözik a világba. Most is erős vihar tombol, halomra dönti terveit, mégis örömet szerzett neki.

- Valaha arroyerón voltam - mesélte Pablo. - Akkoriban mifelénk még nemigen ismerték a teherautót. Nagy kordékon fuvaroztunk. Sokat jártam a hegyekben... s kitapasztaltam az időjárást.

- Értem. De hogy kerültél a mozgalomba?

- Baloldali ember voltam, mióta az eszemet tudom. Mi sokat érintkeztünk az asutiaiakkal. Azok politikában jóval előbb járnak, mint mi. De én is mindig köztársaságpárti voltam.

- Mivel foglalkoztál a forradalom kitörése előtt?

- Egy lókupecnek dolgoztam. Zaragozában. A bikaviadalokra szállított lovakat, meg a hadseregnek. így ismerkedtem meg Pilarral. Akkoriban egy matadorral élt együtt, Finito de Palenciával. - Némi büszkeséggel mondta ezt.

- Nem valami kiváló matador volt - szólalt meg az egyik testvér az asztal mellől, Pilar felé fordulva, aki a tűzhelynél állt, s látszólag oda sem figyelt. De most szembenézett a férfival.

- Nem valami kiváló matador volt? - kérdezte. - Ez a véleményed?

Most a tűzhely előtt is szinte kézzelfoghatóan látta maga előtt Finitót, zömök, barna testét, komoly arcát, szomorú szemét, előrehulló, göndör, fekete haját, s a homlokát átszelő keskeny piros vonalat: a szoros matadorkalap véste a bőrbe, más nem vette észre. Látta, amint szembeszáll az ötéves bikával, nem fut el előle, pedig szarvának egy döfésével felemelte a lovat, egy nyakrándítással feldobta a levegőbe, mert megdühödött a hegyes vaspálcától, amelyet a lovas az oldalába döfött; úgy lökte fel a lovat, hogy a lovas döngve zuhant a porond fakerítésének. Aztán másodszor is fellökte a lovat, végezni akart vele. Pilar élesen látta maga előtt a nem valami kiváló matadort, amint szemtől szembe áll a bikával, majd az oldalához igyekszik férkőzni. Látta, amint felcsavarja botjára a vörös posztót; látja az állat izzadó, fényes szügyét és tomporát, látja, amint Finito megáll előtte, mintegy öt lépésnyire; a bika mozdulatlanul várakozik, s a matador megcélozza kardjával, bár most még nem is látja azt a helyet, ahová döfni készül, mert a bika még felemelt fejjel áll előtte. Könnyed mozdulattal lejjebb engedi a posztót; a bika is lejjebb ereszti fejét. Most a matador hátraszökell, másik célpontot keres a kardjának a bika testén. Az állat mozdulatlanul mered a posztóra.

Pilar tisztán hallotta Finito hangját is, amikor a matador megfordult, s felkiáltott a vörös fakerítés mögött ülő nézőkhöz:

- Így is megpróbálhatjuk!

Pilar most is hallotta a hangját, s látta a könnyed kézmozdulatot, amellyel felemelte a pengét. Az állat még mindig a lassan leszálló vörös posztóra figyelt; de a finom barna férficsukló hirtelen felemelkedett a vállak magasságába, s a kard a bika testébe mélyedt.

Feszült pillantással követte útját. Oly biztosan, gyorsan és könnyedén csúszott a kard az állat testébe, mintha az magába szívná; s csak akkor állt meg, mikor a barna ujjak már megérintették az állat bőrét. Szinte tudományos kíváncsisággal figyelte a matador a penge útját egészen odáig, ahol belesiklott, túl a szarván, ahová jól láthatóan csavarodtak fel a ló belei. Aztán hátralépett; bal kezében, botja végén meglengette a véráztatta vörös posztót, jobbját felemelte; így figyelte várakozva a bika kimúlását.

Mozdulatlanul állt, nézte, mint igyekszik a bika megkapaszkodni, négy lábát megvetni a földön, mielőtt kisiklanék alóla a talaj. Aztán a kis ember fellendítette karját; így jelentette be, hogy győzött. Pilar határtalan megkönnyebbülést érzett, mert látta, hogy épen és sértetlenül áll, nem történt baja, meg sem karcolta a bika szarva, s az állat már nem bír megállni a lábán, leroskad, kimúlik, oldalára dől, négy lába a levegőben. A kis ember pedig fáradtan, komoran elindul a kerítés felé.

Pilar tudta róla, hogy most nem bírna átszaladni a porondon, még ha az életét mentené is meg vele. Látta, amint lassan a kerítés felé lépked, megtörli száját egy törülközővel, felnéz rá, megrázza fejét, megtörli arcát, és lassan, diadalmasan körüljárja a porondot.

Látta, amint méltóságteljesen megkerüli az arénát, mosolyog, meghajlik, ismét mosolyog, s folytatja útját, mögötte vonulnak segédei, összegyűjtik a szivarokat, visszadobálják a kalapokat, ő pedig rendületlenül sétál a palánk mellett, körüljáratja szomorú tekintetét a tömegen, meghajlik, mosolyogva tovább lépked, s úgy intézi, hogy éppen az ő helye előtt fejezze be útját. Ő maga közben lesütötte szemét; most feltekint, megpillantja a matadort, aki előtte ül a lépcsőn, és a szájához emeli törülközőjét.

Pilar egy szempillantás alatt újra átélte az egész jelenetet. Mozdulatlanul álldogált a tűz előtt, és csak ennyit mondott:

- Azt mondod, nem valami kiváló matador volt! Istenem, milyen emberek közé kerültem!

- Jó matador volt - jelentette ki Pablo. - Kár, hogy nem nőtt magasabbra.

- Látszott rajta, hogy tüdőbajos - legyintett Primitivo.

- Tüdőbajos? - kiáltotta az asszony. - Hát csoda, hogy tüdőbajos lett attól a büntetéstől, amit elszenvedett? Ebben a nyomorult országban, ahol a szegény ember csak úgy boldogulhat, ha felcsap haramiának, mint Juan March, vagy matadornak, vagy operai tenornak! Hát persze hogy tüdőbajos lett. Hogyne lett volna az! Ebben az országban, ahol a polgárság úgy telezabálja magát, hogy nem tud meglenni szódabikarbóna nélkül, a szegény ember pedig csak éhezik, születésétől a haláláig! Aki a harmadik osztályú vasúti kocsi padja alatt utazik, mert nem tud jegyet váltani, aki gyerekkorától kezdve falusi vásárokon szedi össze a bikaviadori tudományát, aki porban és piszokban él friss és felszáradt köpések közt, akinek a mellét a bikák szarva már összeroncsolta, az ne lenne tüdőbajos?

- Tudom - mondta Primitivo. - Én csak azt mondtam, hogy tüdőbajos volt.

- Az volt, tüdőbajos - hagyta rá Pilar; magába merülten állt, kezében a nagy fakanállal. - Alacsony ember volt, vékony hangú, mint egy lány, s nagyon félt a bikától. Nem ismertem még egy embert, aki úgy félt minden viadala előtt. De olyat sem ismertem, aki a porondon bátrabban viselkedett volna. Te - fordult Pablóhoz -, te most találkozol először a halálfélelemmel, Finito pedig szüntelenül rettegett a haláltól, s mégis olyan volt, mint az oroszlán!

- Mindenki bátor embernek ismerte - jelentette ki a másik testvér.

- Mondom, még soha életemben nem láttam olyan félős embert - válaszolta Pilar. - Egy kitömött bikafejet sem tűrt meg a házában. Egyszer Valladolidban, amikor olyan szépen leszúrta Pablo Romero bikáját...

- Emlékszem - szólt közbe az egyik fivér. - Én is ott voltam az arénában. Nagy bika volt, emlékszem... olyan színe volt, mint a szappannak, s göndör homloka s nagyon hosszú szarva. Harminc arrobá-nál is nagyobb bika volt. Ezt a bikát, szúrta le Valladolidban utolsónak.

- Úgy van - bólintott Pilar. - A viadal után tisztelői összegyűltek a Cáfé Colonban. Klubot alakítottak, s az ő nevére keresztelték. Vacsorát rendeztek, s felajánlották neki a bika fejét. A fejet már előre behozták a terembe, felerősítették a falra és letakarták. Ott ültem én is az asztalnál, s ott volt Pastora is... aki még csúnyább, mint én vagyok... ott volt Nina de los Pienes, a többire már nem emlékszem név szerint. Cigányok, meg egypár drága ringyó. Húszan sem lehettünk összesen, de azért jó nagy zajjal folyt le az ünnepi vacsora, különösen azért, mert Pastora összeveszett valamiért az egyik hírhedt szajhával. Én nem törődtem velük; olyan boldog voltam, hogy el sem mondhatom. Finito mellett ültem. Láttam, hogy csökönyösen elkerüli tekintetével a falra akasztott bikafejet, amelyet bíborvörös posztóval takartak le, mint a mi valamikori Urunk képét a templomban nagyhét idején.

Finito alig nyúlt az ételhez. Egyik mérkőzésénél egy palotazó-t kapott egy bikától, egy lapos ütést a gyomra tájékán, Zaragozában, egy évvel azelőtt. Utána sokáig nem tért magához, s a gyomra később sem bírta az ételt. Vacsora közben minduntalan a szája elé emelte zsebkendőjét, és teleköpte vérrel. De miről is akartam beszélni?

- A bikafejről - mondta Primitivo. - A kitömött bikafejről!

- Igen, igen - kapott a szón Pilar. - De előbb még el kell mondanom egyet-mást, hogy jobban megértsétek a dolgot. Finito általában nem volt jó kedélyű ember. Ünnepélyesen jártkelt a világban, nevetni sohasem láttam, a legjobb élcek sem mulattatták, nem értette a tréfát. Olyan komoly és méltóságos volt, mint Fernando. De ezt a vacsorát az ő tiszteletére rendezték az aficionadó-k, akik a klubot alapították; úgy illett hát, hogy együtt mulasson velük. Udvarias ember volt; mosolygott, igyekezett jókedvűnek mutatkozni. Csak én vettem észre, mit művel a zsebkendőjével. Három zsebkendő volt nála, s mind a három tele volt már vérrel. Végül odasúgta nekem: „Nem bírom már tovább, Pilar! El kell mennem!” Láttam, mennyire szenved, rögtön beleegyeztem hát. A vendégek ordítoztak, énekeltek, jókedvükben azt sem tudták, mihez kezdjenek. Fel akartam állni, de Finito visszatartott. „Mégsem mehetek el - mondta. - Rólam nevezték el a klubot, úgy illik, hogy velük tartsak...” Igyekeztem rávenni, hogy ha rosszul van, mégiscsak menjünk el. Makacskodott: nem és nem. Kért, hogy adjak neki a manzanillá-ból. Tudtam, hogy éhgyomorra nem szabad innia, s különösen most nem, amikor éppen a gyomrával bajlódik, de láttam rajta, hogy nem akarja elrontani a többiek kedvét. Figyeltem. Egy pillanat alatt felhajtott egy üveg manzanillá-t. Tiszta zsebkendője már nem volt, tehát az asztalkendőjét emelgette a szájához.

- A társaság jókedve már a mennyezetet verdeste. Már ott tartottak a vendégek, hogy vállukra emelték a könnyebb súlyú szajháikat, és körüljárták velük az asztalt. Pastora énekelt, El Nino Ricardo gitározott. Úgy látszott, remekül sikerült a mulatság. Nem először voltam matadorünneplésen, de ritkán láttam együtt ilyen jókedvű társaságot. Pedig még hátra volt a nagy pillanat: a bikafej leleplezése, ami az egész ünnepség okát szolgáltatta.

- Én is jól mulattam, vidáman tapsoltam Ricardo játékának és Nina de los Pienes énekének, szinte megfeledkeztem Finitó-ról. Észre sem vettem, hogy az asztalkendőjét is elhasználta, s már az enyémre került sor. Szakadatlanul itta a manzanillá-t, a szeme csillogott, derűsen bólogatott az ünneplők felé. Beszélni ugyan nemigen beszélt, mert amint megszólalt, rögtön szája elé kellett kapnia az asztalkendőt; de még így is szokatlanul jókedvű lett, és elégedettnek látszott, hisz elvégre az ő tiszteletére rendezték a vacsorát.

Rafael de Gallo régi impresszáriója ült mellettem - folytatta. - Elmesélte nekem egyik esetét. Az elejét nem mondom el, csak a végét. „Rafael egy alkalommal odajött hozzám, s azt mondta: »Te vagy a legjobb barátom, te vagy a legnemesebb ember a világon! Úgy szeretlek, mintha testvérem volnál. Meg akarlak ajándékozni valamivel.« S azzal átnyújtott neki egy gyémántos nyakkendőtűt, s jobbról-balról arcon csókolta. Mind a kelten nagyon meg voltak hatva. Aztán Rafael de Gallo elment a kávéházból, az igazgató pedig a szomszédos asztalnál ülő Retanához fordult. »Ez a mocskos cigány alighanem máshová szerződött. Tíz éve vagyok az impresszáriója, de eddig még egyszer sem jutott eszébe, hogy valamivel megajándékozzon! Alighanem valamiben sántikál, azért adta nekem most ezt a tűt!« Nem tévedett, mert Gallo hamarosan faképnél hagyta, felbontotta a szerződést.” Eddig mesélte az impresszárió a történetet, amikor Pastora hirtelen közbeszólt. Nem Rafael jó hírét akarta megvédeni, hisz egyébként úgy szidta a matadort, mint a bokrot, de megsértődött a cigányok nevében, amikor az impresszárió „a mocskos cigányt” emlegette. Olyan dühösen rikácsolt, hogy az igazgató elnémult. Közbe kellett lépnem, hogy lecsillapítsam, mert erre egy másik cigánylány avatkozott bele a vitába, hogy engem letorkoljon. Egykettőre olyan nagy lett a lárma és a zűrzavar, hogy a veszekedésből csak egyetlenegy szót lehetett kihallani, amelyet kölcsönösen egymás fejéhez vagdostunk. Nem is tudom, hová fajult volna a dolog, ha a férfiak valahogy a helyünkre nem ráncigálnak. Visszaültünk az asztal mellé, sértődötten bámultunk a poharunkba. Hirtelen észrevettem, hogy Finito a bika fejére mered. Az arca merő rémület és borzalom, némán nézi a vörös posztóval letakart ocsmányságot.

Erre feláll a klub elnöke, és szónokolni kezd. A társaság hangos kurjongatásokkal helyesel. Csapkodják az asztalt, késekkel, villákkal csörömpölnek. Én nem törődtem velük, csak Finitót figyeltem. Most már nem az én asztalkendőmet használta, hanem újra a sajátját. Mindinkább összeroskadt ültében, s megbabonázva, rémült tekintettel meredt az átellenes falon lógó bikafejre. Mikor a beszéd véget ért, megrázta fejét. Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát. Rám nézett, de láttam, hogy nem ismer meg. Csak a fejét rázta, és szüntelenül azt hajtogatta: „Nem, nem, nem!” Senki sem törődött vele, észre sem vették, hogy valami baja van. Az elnök általános éljenzés közben felnyúlt a bikafejhez, kioldotta a vékony zsineget, amellyel a bíborszínű leplet hozzákötötték. A posztó csak félig hullt le, mert fennakadt az egyik szarv hegyén. Az elnök felágaskodott érte, leemelte, s ekkor megláttuk a szörnyű fejet, amint kitágult orrlyukakkal, merev szemmel nézett Finitóra, akárcsak életében. Szarva fényes volt, homloka göndör. A társaság tapsolt, ujjongott, Finito pedig egyre lejjebb csúszott a karosszékben. Végre alábbhagyott a lárma, mindenki feléje fordult, ő pedig nem bírta tekintetét levenni a bikafejről, egyre lejjebb csúszott, és iszonyodva dadogta: „Nem, nem, nem!” Az utolsó nemet már nagyon hangosan kiáltotta: hirtelen vér ömlött a száján, de már nem érezte, nem is nyúlt az asztalkendőjéért. A vér lecsurgott az állán. Csak a bika fejére bámult. „Csak az arénában, hörögte, csak pénzért... pénzért akár meg is eszem... pedig nem bírok enni, rossz a gyomrom! Értitek? Rossz! De most már vége az idénynek... most már nem, nem, nem!” Elrévedve bámult ránk, mintha nem értené, hogyan kerültünk oda. Aztán újból a bikafejre meredt, újból elkiáltotta, hogy: „Nem!” - aztán lehajtotta fejét, szája elé kapta az asztalkendőt, s attól kezdve mozdulatlanul ült, egész este nem szólalt meg többé. Mondom: kezdetben olyan jókedvűek voltunk valamennyien, úgy fellelkesedtünk, a végén pedig hogy elromlott a hangulat!

- Meddig élt még ezután? - kérdezte Primitivo.

- Még azon a télen meghalt. Nem tudta kiheverni a zaragozai sebesülést. Azt mondják, az a tompa döfés veszélyesebb, mint a nyílt szúrás, mert belső sérülést kap tőle az ember, s az soha nem gyógyul be. S ez még nem volt elég: ezután is minden viadalán megsebesült. Sohasem tudott teljesen felgyógyulni. Alacsony ember volt, nem tudott kitérni a döfések elől. Ezután majdnem mindig tompa döfést kapott.

- Miért ment matadornak, ha olyan alacsony volt? - mondta Primitivo.

Pilar Robert Jordanra nézett, s megcsóválta a fejét. Nem felelt, fejcsóválva hajolt a nagy bádogedény fölé.

Micsoda népség - gondolta. - Micsoda gyalázatos népség ez a spanyol! „Miért ment matadornak, ha olyan alacsony volt?” Minek azt kérdezni! Meghallgattam őket, de nem válaszolok. Elmondtam a magamét, s most hallgatok. Jó annak, aki nem tud: semmit! iQué sencillo!³ Nem értenek hozzá, s azt mondják: nem is volt valami kiváló matador. A másik tökfejű meg azt mondja: „Tüdőbajos volt.” A harmadik pedig, miután mindent megmagyaráztak neki, azt kérdi: „Miért ment matadornak, ha olyan alacsony volt?”

³ Milyen egyszerű! (spanyol).

A tűz fölé hajolva, ismét maga előtt látta az ágyban fekvő, csupasz, barna testet, combján a beforrt sebhelyeket, bordái alatt a mély, összenőtt üreget, s mellkasán, jobboldalt, a széles, elfehéredett csíkot, mely a hónaljáig húzódott. Maga előtt látta lehunyt szemét, komoly, barna arcát, göndör, fekete haját, amelyet ilyenkor kisimított a homlokából. S a másik pillanatban már úgy tetszett neki, mintha ismét ott ülne mellette, a tagjait dörzsölné, megmerevedett izmait nyomkodná, dagasztaná, ütögetné gyengéden, hogy meglazítsa a beléjük merevedett görcsöt.

- Hogy érzed magad? Tudod már mozgatni a lábad, kicsim?

- Nagyon jól vagyok, Pilar - de a szemét már nem nyitotta ki.

- Ne dörzsöljem meg a melledet is?

- Nem, Pilar, ne nyúlj hozzám!

- Hát a combodat?

- Azt se! Nagyon fáj!

- De ha megdörzsölöm, és egy kis olajjal megkenem, jobban leszel.

- Nem, nem, Pilar! Kérlek, ne nyúlj hozzám! Köszönöm, hogy segíteni akarsz, de jobb, ha nem bántasz.

- Legalább szesszel hadd mossam le.

- Nem bánom... De nagyon óvatosan!

- Legutóbb nagy voltál a porondon!

- Igen, leszúrtam.

Megmosta és letakarta a férfit, aztán melléje feküdt az ágyba. Finito kinyújtotta barna kezét, megérintette, és azt mondta: „Jó asszony vagy, Pilar.” Csak ilyenkor látta mosolyogni. Aztán így feküdtek egymás mellett egész éjszaka; a férfi mély álomban, ő pedig ébren, a kezét fogva, s a lélegzetét figyelve.

Finito gyakran felriadt álmából, ujjai görcsösen belekapaszkodtak a kezébe, homlokán verejték gyöngyözött. Gyakran felébredt, de Pilar suttogva megnyugtatta: „Nincs semmi baj, aludj!” S a férfi máris megnyugodva tovább aludt, öt évig éltek együtt. Mindvégig hű maradt hozzá, azazhogy majdnem hű. A temetés után összeállt Pablóval, aki picadorlovakat szállított az arénának. Olyan volt akkoriban Pablo, mint egy valóságos bika, mint Finito egyik ellenfele a sok közül. De bikaereje és bikabátorsága gyorsan elpárolgott. Mi tart örökké a világon? - tűnődött Pilar. - Talán én. Legalábbis eddig tartottam. De én is minek?

- María - szólt rá váratlanul a lányra -, figyelj a munkádra! Minek ez a nagy tűz? Főzni akarunk vele, nem pedig egy várost felgyújtani!

Ebben a pillanatban lépett be a cigány a barlangba. Feje búbjától a sarkáig hó lepte be. Leemelte válláról a karabélyt, topogva leverte magáról a havat.

Robert Jordan felállt, és eléje ment a barlang bejáratához.

- Nos, mi újság? - kérdezte.

- Hatóránként váltanak. A nagy hidat ketten őrzik állandóan. Nyolc ember, meg egy káplár lakik az útkaparóházban. Itt az órád.

- Mi újság a fűrészmalomnál?

- Ott az öreg vigyáz. Szemmel tartja a malmot is, meg az utat is.

- Mi történik az úton?

- Semmi különös. Olyan a forgalom, mint máskor. Sok autó, más semmi.

A cigányt nyilván átjárta a hideg, sötét arca szürkére sápadt, keze kivörösödött. Levette a kabátját, s lerázta róla a havat.

- Ott maradtam, amíg fel nem váltották az őrséget - mondta. - Délben váltották, aztán hat órakor. Nem valami könnyű szolgálat! Örülök, hogy nem vagyok köztük.

- Helyes. Most pedig elmegyünk az öregért - felelte Robert Jordan, és felvette bőrkabátját.

- Én ugyan nem! Én leülök ide a tűz mellé és megvacsorázok. Nekem elég volt mára. Majd megmondom ezeknek, hol van az öreg, s valamelyik elvezet. Hé, naplopók! - kiáltott az asztal mellett ülők felé. - Ki vezeti el Inglés-t az öreg búvóhelyére?

- Én - állt fel Fernando. - Mondd meg, hol találjuk.

- Nyisd ki a füledet - mondta a cigány, és elmagyarázta, hol helyezkedik el Anselmo.

 

 

15

 

Anselmo egy széles fatörzs mögött lapult, de még így is kétfelől csapódott arcába a hó. Szinte hozzátapadt a fához, kezét kabátja ujjába dugta, fejét úgy behúzta gallérjába, hogy csak az orra hegye maradt künn.

Ha még sokáig itt kell maradnom, megfagyok - gondolta. - Ebből pedig senkinek sem lesz haszna. Azt mondta az Inglés, hogy itt kell maradnom, amíg fel nem váltanak; de akkor még nem tudhatta, hogy ilyen hóvihar kerekedik. Mire várok most? Az úton nem történik semmi, a fűrészmalom őrségét amúgy is ismerem, a beosztásukat is, a váltásuk idejét is. Visszamegyek a táborba. Várok még egy keveset, aztán visszamegyek. Az a baj, hogy túl merevek a parancsok. Aki kiadja, nem gondol arra, hogy a körülmények megváltozhatnak.

Összeverdeste a lábát, aztán kihúzta kezét a kabátujjakból, s megdörzsölte combját, hogy elindítsa a vérkeringést. Tudta, ha elhagyja búvóhelyét a fa mögött, még keményebb hideg vár rá; de azért mégiscsak nekivág az útnak - határozta el.

Mialatt kuporogva dörzsölgette lábát, hirtelen arra neszelt fel, hogy autó közeledik az úton. Hóláncokkal szerelhették fel kerekeit, de az egyik lánc eloldódott, s a kocsi zihálva kapaszkodott fel a hóborította hegyoldalra. Barna és zöld foltok tarkázták, ablakain kék üvegek csillogtak, nem lehetett látni, kik ülnek benne. Az utasok egy festetlen félköríven pillanthattak ki a szabadba. Kétéves Rolls Royce típus volt, városi kocsi, a vezérkar számára álcázták. Anselmo ezt természetesen nem tudhatta. Azt sem láthatta, hogy a kocsi belsejében három tiszt ül, vastag pokrócokba burkolózva. Ketten a hátsó ülésen foglaltak helyet, a harmadik előttük, a felcsapható padkán. Ez a tiszt figyelte az utat a félkör alakú nyíláson át; de Anselmo őt sem vette észre. Egyikük sem látta meg a másikat.

A kocsi éppen alatta haladt el a havas úton. A vezetőnek csak a fagytól vörösre csípett arca és acélsisakja emelkedett ki bundája gallérjából, a mellette ülő tisztiszolga géppisztolyt szorongatott a térde közt. Mihelyt a kocsi eltűnt, Anselmo kihúzta kabátzsebéből a papírlapot, amelyet Robert Jordantól kapott, s egy vonást húzott rá. Ez volt aznap a tizedik kocsi, amely elhaladt előtte. Hat már visszatért közülük, négy még odafent van. Nem sokallotta a tíz autót; nem tudta megkülönböztetni a hadosztályparancsnokság Fiatjait, Opeljait, Fordjait, Renault-jait, Citroenjeit a vezérkari Rolls Royce-októl, Lanciáktól, Mercedesektől és Isottáktól. Robert Jordan bizonyára megismerte volna az autómárkákat, nyilván megértette volna, mit jelentenek az úton haladó vezérkari kocsik. De Robert Jordan nem volt ott, s az öreg egyszerűen csak egy kis vonást húzott a papírlapra.

Anselmo most már úgy átfázott, hogy elhatározta, még alkonyat előtt visszatér a táborba. Attól nem félt, hogy eltéved a sötétben, s úgy vélte, már nem kell ott maradnia az egyre élesebb szélben és sűrűbb havazásban. Felállt, topogott, nézelődött, de mégsem indult el, mozdulatlanul bámult a sűrűn zuhogó hóba, fél vállával nekitámaszkodott a fenyőfának.

Azt mondja az Inglés, hogy itt kell maradnom - gondolta. - Talán már úton is van idefelé, s ha most elindulok, keresni fog, s végül még eltéved. Az a legnagyobb bajunk ebben a háborúban, hogy meglazult a fegyelem. Nem hajtják végre a parancsokat. Úgy van, meg kell várnom az Inglés-t. De ha nagyon sokáig késik, mégis elindulok, hiszen jelentést is kell tennem, meg aztán más dolgom is van ma. S az is túlzás, haszna sincs, hogy itt megfagyjak.

Ritkás füst szivárgott feléje a fűrészmalom felől. Még a havazásban is megérezte, ahogy feléje fújta a szél. Melegszenek a fasiszták - gondolta. - Kényelmesen élnek! Holnap éjjel megöljük őket. Furcsa lesz. Nem is szeretek rágondolni. Egész nap figyelem őket; éppen olyan emberek, mint mi. Ha most átmennék az úton, és bekopogtatnék hozzájuk, barátságosan fogadnának. Ha ugyan nem kaptak parancsot, hogy motozzák meg az idegeneket, és kérjenek tőlük igazolványt. Csak a parancsok választanak el egymástól. Ezek voltaképpen nem is fasiszták. Csak így nevezzük őket, pedig nem azok. Szegény emberek, akárcsak mi. Nem hiszem, hogy jószántukból harcolnak ellenünk. Nem szeretek arra gondolni, hogy holnap megöljük őket.

Délután beszélgettek... megismertem a tájszólásukat. Gallegó-k mindannyian. Arról beszéltek, hogy nem szökhetnek meg a hadseregtől, mert agyonlövik a családjukat. A gallegó-knak az a hírük, hogy vagy nagyon eszesek, vagy nagyon buták és kegyetlenek. Líster is gallego, ugyanabból a városból való, mint Franco. Vajon mit szólnak ahhoz, hogy itt még nyár elején is havazik? Az ő hazájukban nincsenek ilyen nagy hegyek, ott örökké zöld minden, és szüntelenül zuhog az eső.

Világosság gyulladt a fűrészmalom ablakában. Anselmónak már vacogott a foga. Az ördög vigye el ezt az Inglés-t. A gallegó-knak bezzeg most is jó melegük van itt a mi hazánkban, én pedig itt didergek a fa mellett, vagy legjobb esetben a barlangban húzom meg magam, mint a vadállat. Igaz ugyan, hogy holnap a vadak előjönnek barlangjukból, s akik most elterpeszkedve melegszenek a kályha mellett, holnap meghalnak. Éppúgy, mint azok, akiket Oteróban rohantunk meg - gondolta. Nem szívesen emlékezett vissza Oteróra.

Ott azon az éjszakán Oteróban ölt először embert. Remélte, hogy a szörnyű megpróbáltatást most az egyszer elkerüli. Oteróban úgy történt, hogy Pablo leszúrta az őrszemet, akinek ő borította a takarót a fejére. Az őrszem elkapta a lábát, és nem akarta elengedni - torkaszakadtából kiabált a takaró alatt, s neki is bele kellett döfnie a kését, hogy kiszabadítsa lábát a kezéből. A torkára térdelt, hogy elnémítsa, s döfködte belé a kést. Közben Pablo az ablakon át bedobott egy kézigránátot a szobába, ahol az őrség többi tagja aludt. Amikor a kézigránát felrobbant, Anselmo előtt lángba borult az egész világ, minden vörösen és sárgán lobogott. Egy kézigránát nem is volt elég, Pablo gyorsan húzgálta ki a szögeket, s az elsőt nyomon követte a második és a harmadik. Akik nem haltak meg, azokat a második ölte meg, amikor ijedten leugrottak ágyukról. Pablo akkor élte virágkorát, tatár módjára pusztította a környéket, éjszakánként egyetlen fasiszta őrség sem érezhette magát biztonságban.

Bezzeg azóta tehetetlen lett, mint egy kiherélt kandisznó - gondolta Anselmo, s maga előtt látta a jelenetet, amint a két kivágott golyót odagurítják a disznó elé; amely immár nem kan, s az állat röfögve felfalja tulajdon heréit. No, ennyire mégsem jutott - vigyorodott el magában Anselmo -, de mostanában csúnyán lehervadt.

Hű, de hideg van - vacogott a foga. - Bárcsak itt lenne már az Inglés, és bárcsak ne kellene megölnöm az őröket! Ez a négy gallego és a tizedesük inkább azoknak való, akik szeretik az öldöklést. Csak született gyilkos ölné meg őket szívesen. Az Inglés megérti ezt. Hisz elbánnék velük, ha rám parancsolnák, de az Inglés megígérte, hogy vele leszek a hídnál, s a gyilkolást másra bízza. A hídnál is elég puskaporos lesz a levegő... S ha ott nem vallok szégyent, elmondhatom magamról, hogy mindent megtettem, ami egy idős ember erejéből telik. Bárcsak jönne már az Inglés! Kutya hideg van, s ha a malomablakban világító fényt látom, és arra gondolok, hogy a gallegó-k most a kályha mellett ülnek, még jobban fázom. Jó lenne, ha most otthon ülhetnék a kis házamban, s már befejeződött volna a háború. De erre gondolni is kár. Azt kell elképzelnem, hogy nincs házam. Előbb meg kell nyernünk a háborút, s csak aztán térhetek haza.

A fűrészmalomban az egyik katona az ágyon ült, s a bakancsát zsírozta. A másik aludt, a harmadik főzött, a tizedes újságot olvasott. Sisakjuk az ágy felett függött a falba vert szögön, puskájuk az ágy lábának támaszkodott.

- Micsoda istenverte vidék ez, hogy még júniusban is havazik! - szólalt meg a bakancstisztító katona.

- Természeti tünemény - válaszolta tudálékosan a tizedes.

- Még benne vagyunk a májusi holdban - mondta a vacsorát főző katona. - Még javában benne vagyunk.

- Akkor is, micsoda vidék ez, hogy még májusban is havazik! - mondta a bakancstisztító katona.

- Errefelé a hegyekben nem ritkaság a májusi hó - jegyezte meg a tizedes. - Madridban néha hidegebb a május, mint akármelyik más hónap.

- Néha meg melegebb - mondta a tűzhely mellett álló katona.

- Úgy van - bólintott a tizedes. - Májusban a legnagyobbak az éghajlati ellentétek. Itt Castiliában rendszerint már hőség van májusban; de néha csikorgó hideg, mint például ma.

- Vagy pedig folyton esik. Tavaly májusban mindennap esett.

- Dehogy esett! - morogta a szakács. - Egyébként is május első három hete még az áprilisi hold befolyása alatt áll.

A tizedes leintette.

- A holdjaiddal hagyj fel, mert abba belezavarodunk. Leszokhatnál ezekről a hülyeségekről.

- Akik a tenger mellől vagy faluról valók - mondta a szakács -, azok tudják, hogy nem a naptári hónap a fontos, hanem a holdhónap. A májusi hold most kezdődött el, s június derekáig tart.

- Hagyd abba, a teremtésit, mert szétreped a fejem, ha csak rákezdesz is - kiáltotta a tizedes.

- Maga városi ember, tizedes úr... Lugóból származik... Nem ismeri a tengerészek és a mezei emberek tudományát - mondta a szakács.

- Fenét nem ismerem. Városban többet lehet tanulni, mint amit ti, analfabéták tudtok a vízen és legelőkön.

- Ilyenkor vonulnak a szardíniák - mélázott a szakács. - A szardíniahalászok már felszerelték csónakjaikat.. . A makrélák is ebben a hónapban vonulnak észak felé.

- Miért nem léptél be a tengerészekhez, ha Noyába való agy? - kérdezte a tizedes.

- Mert nem ott soroztak, hanem a szülőhelyemen, Negeriában, onnét pedig a hadseregbe viszik az embereket.

- Értem - dörmögte a tizedes. - Nem volt szerencséd.

- Ne higgye, tizedes úr, hogy a haditengerészet könnyű mesterség! - szólt közbe a bakancstisztító katona. - Télen még akkor is nehéz a szolgálat, ha hírét sem hallják az ellenségnek.

- Fenét! - legyintett a tizedes. - Olyan rossz sora sehol sincs az embernek, mint a gyalogságnál.

- No lám, tizedes úr! - álmélkodott a szakács. - Erre tanít minket?

- Ami igaz, az igaz - vont vállat a tizedes. - Egyik fegyvernem sem ilyen veszélyes. Gondolj a bombázásokra, a rohamokra, a járőrszolgálatra...

- Ilyesmiben itt nincs részünk - jegyezte meg az ágyon ülő.

- Hálistennek nincs! De ki tudja, mikor kerülünk újból sorra. Nem sokáig fog tartani ez az aranyélet!

- Mit gondol, meddig hagynak itt minket?

- Honnan tudjam! Bár itt maradnánk a háború végéig!

- Sok az a hatórás őrség - mondta a szakács.

- Amíg a rossz idő tart, háromóránként váltjuk majd az őröket - válaszolt a tizedes. - Remélem, akkor senkinek sem lesz panasza!

- Fene sok vezérkari autó járt ma erre - szólalt meg kis szünet után az ágyon ülő. - Mit jelent ez? Nem szeretem, ha vezérkari kocsik futkosnak az orrom előtt.

- Én sem - bólintott a tizedes. - Nem hoz semmi jót.

- Hát még a repülők! - mondta a szakács. - Azok se sok jót ígérnek.

- Azoktól ne félj - mondta a tizedes. - Sok repülőnk van, sokkal több, mint a vörösöknek. Örült a szívem, amikor ma reggel néztem a gépeinket.

- Emlékszem én még arra az időre, amikor még a vörösök is veszélyesek voltak. A kétmotoros bombázóik elől mindenki bújt, ahová tudott.

- Lehet. De most már nyomába se érnek a mi légierőnknek! - jelentette ki a tizedes. - Nem lehet őket egy napon emlegetni.

Így beszélgettek a fűrészmalomban. Odakint pedig a sűrű hóban, Anselmo szótlanul virrasztott, és a világos ablakot figyelte.

Remélem, nem nekem kell majd gyilkolnom - gondolta. - Azt hiszem, háború után majd valamennyiünknek vezekelni kell a tömérdek kiontott vér miatt. Lehet ugyan, hogy akkor már nem lesz sem egyház, sem vallás. Akkor majd állami vezekléseket kell rendezni, hogy megtisztuljunk a bűntől, különben sohasem kezdhetnénk emberhez illő, tisztes életet. Elismerem, hogy vérontás nélkül nem győzhetünk, de az ember lelkének mégiscsak megárt a gyilkolás. Ha túl leszünk a nagy felforduláson, ha eljön a béke, mindenkinek vezekelnie kell...

Szelíd ember volt. Ha egyedül maradt - s ez gyakran megtörtént vele -, sokat elmélkedett az emberölés szörnyűségein.

Nem értem az Inglés-t - tűnődött. - Azt mondta, semmibe nem veszi az emberölést. Pedig jószívűnek és emberségesnek látszik. Azt hiszem, a fiataloknak nem fekszi úgy meg a lelkét a kiontott vér, mint nekünk, öregeknek. De meglehet, hogy csak azért nem veszi úgy a szívére, mert idegen; s azért sem, mert más hitben nőtt fel, mint én. Aki sok embert öl, annak előbb-utóbb megromlik a szíve; nem csoda, hiszen az a legsúlyosabb bűn! Gondoskodni kell róla, hogy majd levezekeljük.

Sötét volt, s ő irigyen nézegette a kivilágított ablakot, s széles lendülettel mellkasához csapdosta a karját, hogy kissé felmelegedjék. Úgy gondolta, most már csakugyan vissza kellene mennie a táborba, de valami szinte odacövekelte a fa mellé az út közelébe - valami, ami sokkal hatalmasabb volt nála. Bár felrobbantanák ma éjjel a hidat! - sóhajtotta Anselmo, amint megint erősebben rákezdett a havazás. Ilyen éjszaka, mint a mai, gyerekjáték lenne megtámadni az őröket, felrobbantani a hidat, aztán odábbállni. Nem egyhamar lesz ilyen alkalom. Ilyen éjszaka mindent el lehet végezni.

A fa mellett topogott, s már nem gondolt a hídra. Amióta a sötétség körülzárta, még magányosabbnak érezte magát. Valami üresség volt benne, olyasféle, mint az éhség: a magány. Azelőtt imával űzte el az egyedüllét kínjait; ha vadászat közben ráesteledett, hazamenet többször is elismételte ugyanazt az imádságot, s lassan-lassan megkönnyebbült. Amióta csatlakozott a mozgalomhoz, egyszer sem imádkozott. Fájdalmasan hiányzott neki az imádság, de úgy érezte, minden szavával hazudnék, ha most imádkozni kezdene, s nem is kívánt magának semmilyen megkülönböztetett kegyet, nem vágyott jobb sorsra, mint amilyen a többi embernek jut.

Egyedül vagyok - tűnődött. - De egyedül van a többi katona is, egyedül van a feleségük, egyedül van mindenki, aki elvesztette hozzátartozóját. Nekem már nincs feleségem. Örülök, hogy még a forradalom előtt meghalt. Meg sem értené, miért harcolunk, mit akarunk. Fiam sincs, se lányom. Nem is lesz soha. Egyedül vagyok. Estefelé, amikor elvégeztem a napi dolgomat, egy kissé rám nehezedik az egyedüllét. De van, amit nem vehet el tőlem sem Isten, sem ember: hogy becsületes munkát végeztem a köztársaságért. Sokat dolgoztam, hogy valaha jobb sorunk legyen mindnyájunknak. Kezdettől fogva minden erőmmel szolgáltam a mozgalmat, s nem követtem el semmit, amit szégyellnem kellene.

Csak egyet bánok - tűnődött tovább. - Azt, hogy gyilkoltam. Talán még lesz alkalmam ezt is jóvátenni... mert hiszen valakinek mégiscsak meg kell bocsátania azt a bűnt, amely annyi ember lelkét nyomja! Szívesen beszélnék erről az Inglés-zel. Kár, hogy olyan fiatal; talán nem is értene meg. Tegnap ő is szóba hozta az emberölést. Vagy én említettem? Alighanem sok embert tett el láb alól. Nem olyan embernek nézem, aki örül a gyilkosságainak. Akik szívesen gyilkolnak, azok lépten-nyomon elárulják gonoszságukat.

Akárhogy forgatom is, a gyilkosság nagy bűn. Ehhez az egyhez nincs is jogunk, bár magam is tudom, hogy néha szükséges. Itt nálunk azonban okkal, ok nélkül könnyű szívvel kapható a nép az emberölésre. Egykettőre elkövetnek mindenféle igazságtalanságot, amelyet később nem lehet jóvátenni. Bár ne gondolnék ennyit erre. Örülnék, ha már elkezdhetnénk a vezeklést. Nem szabad egyedül maradnom, mert nyomban rám támad a lelkiismeret. A többi bűn megbocsátható; vagy valamilyen jótéttel, vagy más módon jóváteheti az ember. Attól tartok azonban, hogy az emberölés igen-igen nagy bűn, s boldog lennék, ha az emlékétől is megszabadulhatnék. Na, majd meglátjuk... Egyszer talán majd ingyen dolgozhatok az államnak, vagy valamilyen más hasznos cselekedetre nyílik alkalmam, hogy kibékíthessem lelkiismeretemet. Lehet, hogy majd fizetnem is kell érte, mint régen, a vallásos időkben. Az szent igaz, hogy az egyház értett a bűnbocsánathoz.

Ez a gondolat megnevettette. Még akkor is mosolygott, amikor Robert Jordan hirtelen melléje ért. Oly nesztelenül lépkedett, hogy az öreg csak akkor vette észre, amikor hirtelen felbukkant mellette.

- Hola, viejo!¹ - köszöntötte a fiatalember halkan, s megérintette a vállát. - Hogy vagy?

¹ Öreg (spanyol).

- Nagyon fázom - felelte Anselmo. Most már Fernandót is meglátta, néhány lépésnyire állt tőlük, háttal fordulva a hófúvásnak.

- Máris induljunk! - biztatta Robert Jordan az öreget. - Hazamegyünk a táborba, ott majd felmelegszel. Bűn, hogy ilyen sokáig hagytalak itt rostokolni.

- Ott az őrszoba ablaka - mutatott Anselmo a fényre.

- Hol áll az őr?

- A kanyarulat mögött. Innen nem látszik.

- Akasszák fel magukat! Most ne törődj velük, a táborban majd mindent elmondasz. Gyerünk.

- Hadd mutassam meg legalább - kérte Anselmo.

- Majd reggel visszajövök, megnézem őket. Fogjad, igyál belőle!

Az öreg kezébe nyomta zsebbe való palackját. Anselmo kinyitotta, és nagyot húzott belőle.

- Ayee - mondta, s megtörölte a száját. - Akár a tűz!

- Gyere már - sürgette a fiatalember a sötétben.

Olyan sűrű volt az éjszaka, hogy csak a szállingózó hópelyheket és a fehér bundás fenyőfákat lehetett látni. Fernando még mindig magányosan várakozott a lejtő szélén. „Őt is meg kellene kínálnom” - gondolta Robert Jordan.

- Hé, Fernando - szólította meg, amint melléje értek. - Iszol egyet?

- Köszönöm, nem.

Köszönöm, hogy nem iszol - gondolta a fiatalember. - Úgyis kevés maradt az üvegben. Az ég tudja, miért, de mindig jókedvem kerekedik, valahányszor meglátom ezt az öreget. - Anselmóra nézett, megveregette a hátát. Egymás mellett kapaszkodtak fel a hegytetőre.

- Örülök, hogy látlak, viejo. Akármilyen rossz kedvem van, melletted mindjárt elmúlik! Gyere, gyere erre fel.

Szótlanul kapaszkodtak fel a meredeken, a kavargó hóban.

- Pablo palotájába megyünk - mondta Robert Jordan; s az egyszerű mondat bűvöletesen hangzott spanyolul.

- El Palacio del Miedo - válaszolta Anselmo. - A félelem palotája.

- La cueva de los huevos perdidos - folytatta Robert Jordan. - Az elveszett tojások barlangja.

- Miféle tojásokról beszélsz? - kérdezte Fernando.

- Csak tréfából mondtam. Nem igazi tojásokra gondoltam, hanem a másmilyen tojásokra.

- De miért vesztek el?

- Nem tudom. Nézd meg a nagykönyvben. Kérdezd meg Pilartól.

Átölelte Anselmo vállát, és jól megrázta.

- Hallod-e, öreg, olyan jó kedvem kerekedik, ha meglátlak, hogy... nagy dolog ebben az országban, ha valakit ott talál az ember, ahol hagyta.

Hogy mekkora bizalmat és meghittséget érzett, azt csak most mutatta meg, amikor rosszat mert mondani az országra.

- Én is örülök, hogy látlak - válaszolta az öreg. - De az igazat megvallva már éppen vissza akartam térni a táborba.

- Akartál a fenét! - kiáltotta Robert Jordan vidáman. - Inkább megfagytál volna.

- Mi újság odafent? - kérdezte Anselmo.

- Semmi különös, minden rendben van.

Boldog volt, olyan hirtelen és olyan meghatottan boldog, amilyen csak egy forradalmi sereg vezére lehet. Boldog volt, hogy legalább a sereg egyik szárnyában nem csalódott. Mert az már elképzelhetetlen öröm lenne, ha mindkét szárny pontosan teljesítené a kötelességét. Ha nagyon józan számadást végez, kiderül, hogy csak egy emberre számíthat feltétlenül. Egyetlenegy emberre! De ez az egy legalább megállja a helyét! Ha harcra kerül a sor - gondolta -, ketten fogjuk tartani a balszárnyat. Nem leszek gyáva, nem hiszem. Egy egészen aprócska ütközetet készítek elő, de annak sikerülnie kell. Egy kis csetepatéra készülök. Mindig szerettem volna úgyis a magam szakállára csatázni. Mindig megvolt a véleményem, hogy hol hibázza el mindenki, Agincourt-tól lefelé. Itt aztán nem lesz semmi baj. Kis sereg, de válogatott

Ha csakugyan aszerint járok el, ahogy elterveztem, akkor finom kis csata lesz, bizony.

- Ide hallgass! - csapott ismét Anselmo vállára. - Nagyon örülök, hogy látlak.

- Én is örülök - mondta az öreg.

Zihálva kapaszkodtak fel a sötétben. Hátulról erőszakos kézzel tolta őket a tomboló hóförgeteg. Anselmo már nem érezte magát egyedül. A magány görcsös szorítása abban a pillanatban feloldódott benne, hogy Inglés ráütött a vállára. „Az Inglés jókedvű – gondolta -, lám, milyen vígan tréfálkozik! Azt mondta az Inglés, minden rendben van. Tehát nem kell félni!” Gyomrát kellemesen fűtötte az ital, merev lábába is visszatért már az élet.

- Az úton - mondta - nem sokat láttam.

- Jól van, öreg, majd otthon elmondod.

Anselmóban is egyre melegebben áradt el a boldogság. Most már nagyon örült, hogy kitartott őrhelyén.

„Akkor sem történt volna szerencsétlenség, ha visszatér a táborba - gondolta Robert Jordan. - Józan ésszel nem is lehetett volna mást kívánni. Mégis ott maradt a helyén, ahova állítottam. Ez pedig nagy dolog Spanyolországban! Kitartani a viharban is: ennek itt szinte jelképes jelentősége van. Nemhiába jelöli meg a német ugyanazzal a szóval a vihart és a rohamot. Akad-e ebben a társaságban még egy ember, aki ott maradt volna a helyén? Talán akad. Fernando is ott maradt volna. Meglehet. Most önként ajánlkozott, hogy elkísér ebben a vad időben. De vajon csakugyan kitartott volna egyedül? Talán. Makacs fickónak látszik. Lássuk csak: mit forgat a fejében.”

- Min gondolkodol, Fernando? - szólította meg.

- Miért kérded?

- Mert kíváncsi vagyok rá. Ilyen kíváncsi ember vagyok én.

- A vacsorára gondoltam.

- Szeretsz enni?

- Nagyon.

- Hogy ízlik Pilar főztje?

- Közepes.

„Egy új Coolidge - állapította meg magában Robert Jordan. - Az a gyanúm, ő is megmaradt volna a helyén.”

Szótlanul emelgették lábukat a süppedős mély hóban a meredek hegyoldalon.

 

 

16

 

- Itt volt El Sordo. - Ezzel fogadta Pilar Robert Jordant. Amikor a kavargó hóból beléptek a füstös melegbe, mindjárt magához intette a fiatalembert. - Elment, hogy lovakat szerez.

- Helyes. Nekem nem hagyott üzenetet?

- Csak azt, hogy igyekszik lovat szerezni.

- S mi addig mit csináljunk?

- No sé¹ - mondta az asszony. - Oda nézz!

¹ Nem tudom (spanyol).

Robert Jordannak már a belépés pillanatában szemet szúrt Pablo merev vigyorgása. Elterpeszkedve ült a széles asztal mellett.

Most egyenesen rávigyorgott, s feléje intett:

- Inglés! Még mindig havazik, Inglés.

Robert Jordan odabiccentett.

- Vesd le a cipődet, megszárítom. Felakasztom a tűz mellé - mondta María.

- De vigyázz, el ne égesd. Nem szeretnék mezítláb járni. - Pilarhoz fordult. - Miért vagyunk itt ennyien? Népgyűlést tartunk? Nem állítottatok őrszemeket?

- ịQué va! Ilyen időben!

Hat ember ült az asztalnál. Kényelmesen elterpeszkedtek, hátukat a falnak vetették. Anselmo és Fernando még a havat rázták le ruhájukról; nadrágjukat csapkodták, cipőjüket a falhoz verdestek.

- Add ide a kabátodat - szólt María. - Ne várd meg, amíg elolvad rajta a hó.

Robert Jordan kibújt a kabátból, leverte nadrágjáról a havat, és kifűzte a cipőjét.

- Nézd, micsoda lucskot hozol be! - zsörtölődött Pilar.

- De hisz te hívtál ide!

- Azért a bejáratnál letörölhetted volna a lábadat.

- Bocsáss meg... most már megtörtént. María, keríts nekem egy pár harisnyát!

- Lám, már ura és parancsolója lettél - dörmögte Pilar; s egy hasáb fát hajított a tűzre.

- Ilyen jó dolgom nem is volt még - mondta a fiatalember. - Élek az alkalommal.

María letérdelt mellé.

- Be van zárva - szólt hátra.

- Itt a kulcs.

- Nem ehhez a zsákhoz való.

- A másik zsákban lesz. Mindjárt a tetején, oldalt.

A lány megtalálta a harisnyát; a zsákot bezárta, s a kulcsot visszaadta a férfinak.

- Ülj le - mondta a lány. - Dörzsöld le a lábad, aztán vedd fel a száraz harisnyát.

A fiatalember mosolyogva nézte.

- Nem szárítanád meg a hajaddal? - kérdezte olyan hangosan, hogy Pilar is meghallja.

- Csirkefogó! - mordult fel az asszony. - Az előbb még csak a földesurat játszotta, most meg már a mi valamikori Urunknak, Jézusnak képzeli magát. Vágj hozzá egy hasábot, María!

- Már az is baj, hogyha jókedvem van? - védekezett Robert Jordan.

- Minek örülsz olyan nagyon?

- Azt hiszem, sikerülni fog holnap a dolog.

- Roberto - mondta María. - Ülj le, és szárítsd meg a lábad! Mindjárt hozok neked valami lélekmelegítő italt.

- Azt hiszed, még nem volt vizes a lába életében? - kérdezte Pilar. - Nincs cukorból.

María egy báránybőrt terített le a fiatalember elé a barlang mocskos földjére.

- Így! - állt fel elégedetten. - Erre rakd a lábad, míg meg nem szárad a cipőd.

Egészen friss bőr volt, még a cserzés sem látszott rajta. Úgy ropogott a fiatalember harisnyás lába alatt, mint a pergamen.

A tűz füstölögni kezdett.

Pilar rákiáltott a lányra.

- Fújtasd azt a tüzet, haszontalan! Nem vagyunk a füstöldében!

- Fújtasd magad - feleselt a lány. - Hol az az üveg, amit El Sordo itt hagyott?

- A csomagok mögött. Úgy babusgatod ezt az embert, mint egy pólyás gyereket.

- Nem - válaszolta María. - Úgy babusgatom, mint egy ázott-fázott embert. Mint a férjemet, aki hazajött. Na, itt az üveg.

Odanyújtotta Robert Jordannak.

- Gyönyörű lámpát lehetne belőle készíteni. Majd megcsináljuk, ha lesz villany a lakásunkban. Hogy tetszik, Roberto?

- Azt hittem, Inglés a nevem - mondta a fiatalember.

María elpirult.

- Igen, de ha mások is hallják, Robertónak hívlak. Mennyit töltsék, Roberto?

- Roberto! - ismételte Pablo, a lány hangját utánozva. - Mennyit töltsék, Doh Roberto?

- Te is iszol? - kérdezte tőle a fiatalember. Pablo megrázta a fejét.

- Én csak bort iszom! - jelentette ki.

- Bacchusra! - emelte fel Robert Jordan a poharat.

- Ki az? - érdeklődött Pablo.

- Egy jó barátod.

- Még a nevét sem hallottam soha - motyogta Pablo tanácstalanul. - Nemigen járt az nálunk, ezen a vidéken.

- Tölts egy pohárral Anselmónak is - fordult Robert Jordan Mariához. - Ő fagyoskodott a legtovább.

Felhúzta a száraz harisnyát, megízlelte a whiskyt. Kellemes meleg terjedt szét testében. De mégsem érezte azt a lobogó tüzet, mintha abszintot ivott volna. Hiába, az abszintnak nincs párja.

Ki hitte volna, hogy még whiskyjük is kerül! - tűnődött. - Igaz, La Granjában szerezték, s ha van whisky Spanyolországban, La Granjában van. Nagy megtiszteltetés, hogy El Sordo mihelyt értesült a dinamitos jöveteléről, bement a városba, sőt még ide is elhozta utána. Nem szokta, hogy így megbecsüljék. Ha ezek az emberek franciák, udvariasan megkínálták volna belőle, a java részét maguk innák meg. Most valósággal meghatotta a gondoskodásuk, figyelmességük. Lám, ilyenek a spanyolok! Mert ezeknek itt például, egyéb gondjuk is van, minthogy az ő italával törődjenek, s még utána is hozzák. Nemhiába szereti ezt a népet. Ne érzelegj - hűtötte le magát gondolatban. - Sokféle spanyol van, mint ahogy az amerikai is sokféle. De azért kedves ember ez az El Sordo, hogy nem felejtkezett meg a whiskyről.

- Ízlik? - kérdezte Anselmótól.

Az öreg mosolyogva ült a tűz mellett. Ügyetlenül tartotta nagy kezében a csészét, és a fejét rázta.

- No? Nem ízlik?

- Vizet öntött hozzá ez a gyerek - panaszolta Anselmo.

- Roberto is vízzel issza! - figyelmeztette María sértődötten. Te talán nagyobb úr vagy?

- Azt nem mondtam. De én úgy szeretem, hogy égesse a torkomat, amikor iszom.

- Add ide azt a csészét - mondta Robert Jordan. - Tiszta whiskyt tölts neki, hadd égesse.

Átöntötte az italt Anselmo csészéjéből a magáéba, aztán visszaadta a lánynak az üres csészét. María teletöltötte az üvegből, óvatosan, minden cseppre vigyázva.

Anselmo marokra fogta a poharat, hátrahajtotta fejét, ivott. Ivás közben Mariára nézett, aki mellette állt, kezében a palackkal. Szeme könnybe lábadt, elégedetten bólintott.

- Ez igen! Ez már döfi! - megnyalta a szája szélét. - Ez még a gilisztát is megöli az emberben!

María a fiatalemberhez lépett; a palackot még a kezében tartotta. - Adjak valamit enni, Roberto?

- Kész a vacsora?

- Ha enni akarsz, kész.

- A többiek ettek már?

- Mindenki evett, csak te, Anselmo meg Fernando nem.

- Akkor együnk mi is. Hát te?

- Én majd a végén, Pilarral.

- Ülj le, egyél velünk.

- Nem, azt nem lehet...

- Ha mondom, ülj le, bátran! Nálunk nem szokás, hogy a férfiak előbb esznek, mint a nők.

- Nálatok. De nálunk úgy illik, hogy megvárjam, amíg a férfiak befejezik.

- Ne beszélj annyit! - mondta Pablo, és rávetette zavaros tekintetét. - Egyél vele! Igyál vele! Hálj vele, és halj vele! Úgy tégy mindent, ahogy náluk szokás.

- Részeg vagy? - Robert Jordan keményen ránézett. A mocskos, borostás férfi derűsen állta a tekintetét.

- Persze - mondta. - Halljuk, Inglés, hogy hívják azt a csodavilágot, ahol a férfiak egy asztalnál esznek a nőkkel?

- Montana államnak hívják. Az Estados Unidos-ban van.

- Aha! Aztán ott a férfiak is szoknyát viselnek, ugye? Akárcsak az asszonyok?

- Ott nem. Az csak Skóciában szokás.

- Hallgass rám, Inglés! Ha te szoknyát viselsz odahaza...

- Mondom, hogy nem viselek szoknyát.

- Ha mégis szoknyát viselsz - erősködött Pablo -, mit hordasz alatta?

- Nem tudom, mit viselnek a skótok. Már magam is gondolkoztam rajta.

- Nem az Escoceses-ék - tiltakozott Pablo. - Bánja a fene, mit csinál az a buta nép. Még a nevük is olyan fura, hogy rossz hallani. Tőled kérdezem, Inglés, hogy te mit viselsz otthon a szoknyád alatt.

- Már kétszer megmondtam, hogy nem viselek szoknyát - felelte Robert Jordan türelmetlenül. - Még részegen sem.

- De hát tudnom kellene, hogy mit hordasz alatta - makacskodott Pablo. - Mindenki tudja, hogy ti otthon szoknyában jártok, még a katonák is. Láttam fényképeken, meg a cirkuszban. Mondd meg, mit viselsz a szoknyád alatt, Inglés.

- Los cojones² - felelte a fiatalember.

² A tökömet (spanyol).

Anselmo hangos nevetésre fakadt, a többiek is elnevették magukat. Csak Fernando maradt komoly; a nők nevében megbántódott a trágár szótól.

- Azt elhiszem - bólintott Pablo -, bár akinek bőven jutott cojón-ból, az nem visel szoknyát!

- Hadd beszéljen, ne válaszolj neki, Inglés - szólt közbe a horpadt orrú, lapos arcú férfi, akit társai Primitivónak neveztek. - Láthatod, hogy részeg. Inkább arról beszélj, hogy mi terem meg a ti országotokban?

- Búza, zab, cukornád. S temérdek szarvasmarhát és juhot is tenyésztünk.

Hárman ültek az asztalnál. Valamennyi jelenlevő köréjük gyűlt, csak Pablo ült távolabb, a boroskancsó mellett. A nők ugyanolyan főtt húst tálaltak eléjük, mint tegnap. Robert Jordan éhes volt, rögtön nekilátott.

- Hegyek is vannak arrafelé? Az országodban, neve után ítélve, hegyek is lehetnek - érdeklődött Primitivo udvariasan, beszélgetést kezdeményezve. Nyilvánvalóan jóvá akarta tenni Pablo sértő viselkedését.

- Hegyek? Hogyne, hatalmas hegységek.

- Hát legelőitek vannak?

- Az is van. Rengeteg dús legelőnk. Nyáron a hegyekbe hajtják a nyájakat, az állami erdőkbe.

- Kié a föld? A parasztoké?

- Többnyire azé, aki műveli. Valaha minden föld az államé volt, de később mindenki, aki kijelentette, hogy följavítja, kapott százötven hektárt.

- Magyarázd meg részletesebben ezt a rendszert - kérte Agustín. - Hisz ez a legjobb földreform!

Robert Jordan néhány szóval elmondta nekik az amerikai farmok gazdasági rendszerét. Még sohasem gondolt rá, hogy ez is egy fajta földreform.

- Nagyszerű! - lelkesedett Primitivo. - Eszerint nálatok kommunizmus van.

- Dehogy van. Mindezt csak a köztársaság csinálta.

- Felőlem - jegyezte meg Agustín - akár a köztársaság is megvalósíthat mindent. Akkor legalább nem kell másik kormányforma.

- Nagybirtok nincs nálatok? - kérdezte Andrés.

- De van. Nem is kevés.

- Akkor bizonyára ott is történik jogtalanság.

- Természetesen. Nagyon sok a jogtalanság.

- De majd megszüntetitek, ugye?

- Megpróbáljuk. De így is van elég.

- Nem próbáljátok felosztani a nagybirtokokat?

- De igen. Adóztatással próbáljuk megszüntetni.

- Adóztatással? Hogyan?

Robert Jordan egy kenyérdarabkával gondosan tisztára törölgette a tálat, aztán elmagyarázta a jövedelemadó és az örökösödési adó rendszerét. - A nagybirtok azonban ezt is kibírja - fejezte be előadását. - Ezért magát a földet is megadóztatják.

- Ha ez így van, akkor a nagybirtokosok meg a gazdagok előbb-utóbb föllázadnak az adók ellen. Hiszen ezek az adók egy forradalommal fölérnek! Föl fognak lázadni a kormány ellen, mikor látják, hogy milyen fenyegetett helyzetben vannak - jegyezte meg Primitivo. - Ugyanazt teszik majd, mint nálunk a fasiszták.

- Lehet.

- Akkor pedig nektek is úgy kell harcolnotok, mint ahogy mi harcolunk itt.

- Bizony, akkor nálunk is harcra kerül sor.

- Sok fasiszta él köztetek?

- Egyelőre nincs sok, de ha eljön az ideje, nagyon sokan lesznek, akik ráeszmélnek, hogy ők is fasiszták.

- Miért nem végeztek velük, mielőtt fellázadnak?

- Nem irthatjuk ki őket előzetesen. De úgy neveljük a népet, hogy féljen a fasizmustól, ismerje fel, akármilyen alakban is, és küzdjön ellene.

- Tudod-e, hol nincsenek már fasiszták? - szólt közbe Andrés.

- Hol?

- Pablo városában! - vigyorodott el Andrés diadalmasan.

- Tudod, mi történt ott - fordult Primitivo Robert Jordanhoz.

- Tudom. Hallottam a történetet.

- Pilar mesélte el?

- Igen.

- Akkor nem ismered jól - szólalt meg Pablo akadozva. - Az asszony leesett a székről az ablaknál, s a végét nem látta.

- Mondd el neki, mit csináltatok - biztatta Pilar. - Ha én nem tudom, hát mondd el neki.

- Minek? - húzódozott Pablo. - Még senkinek sem mondtam el.

- Elhiszem - válaszolta Pilar. - Nem dicsekszel vele. Tudom, hogy azt kívánod magadban, bár meg se történt volna.

- Nem igaz! Ha mindenhol megöltek volna minden fasisztát, akkor most nem kellene háborút viselnünk. De azért nem bánnám, ha másképp történt volna.

- Hát ez meg mit jelent? - kérdezte Primitivo. - Megváltoztak a politikai elveid?

- Nem változtak meg - mondta Pablo. - Csak azt mondom, hogy barbár dolog volt. Nagyon kegyetlen voltam akkoriban.

- Most meg részeg vagy - vélte Pilar.

- Az vagyok, szíves engedelmeddel.

- A kegyetlenségedet jobban szerettem - mondta az asszony. - A részeg ember aljasabb, mint akármelyik gonosztevő. A tolvaj, ha éppen nem lop, olyan ember, mint mindenki más. A zsaroló legalább otthon nem folytatja mesterségét. A gyilkos megmossa kezét, amikor hazatér. De milyen a részeg ember? Büdös és berókáz a saját ágyába, és a szeszben eláznak a legfontosabb szervei.

- Asszony vagy, nem értesz hozzá. - Pablo nyugodtan, szinte szelíden fejtegette: - Annyi bort ittam, hogy berúgtam, s most boldog volnék, ha nem végeztem volna ki azokat az embereket. Sokszor bánt miattuk a lelkiismeret! - Mélabúsan ingatta fejét.

- Adjatok neki inni abból, amit El Sordo hozott! - mondta Pilar ingerülten. - Hadd igyék, talán attól életre kel. Látni sem bírom, amikor búbánatra adja a fejét.

- Bár feltámaszthatnám őket - mondta Pablo.

- Mit gondolsz, hol vagy? Kinyomtathatatlan a megnevezhetetlenedbe! - kiáltotta Agustín.

- Boldog volnék, ha feltámadnának - ismételte Pablo búsan. - Életre kelteném valamennyit.

- Az anyád!... - ordította Agustín. - Hagyd abba, vagy takarodj innét! Fasisztákat öltél meg!

- Nem hallod, mit mondok? - nézett fel Pablo. - Boldog volnék, ha feltámaszthatnám őket.

- S utána száraz lábbal átkelnél a hullámokon - gúnyolódott Pilar. - Életemben nem láttam még ilyen pipogya férfit! Tegnap még volt valami emberi formája, de ma már úgy nyivákol, hogy egy beteg kölyökmacskán is túltesz. De azért boldog a részegségében.

- Vagy mindegyiket meg kellett volna ölnünk, vagy senkit - tűnődött Pablo hangosan. - Vagy mindegyiket, vagy egyiket sem.

- Ide hallgass, Inglés - szólalt meg Agustín hangosan. - Hogy kerültél te Spanyolországba? Ne törődj Pablóval. Láthatod, hogy tökrészeg.

- Tizenkét évvel ezelőtt jártam itt először. Spanyolul tanultam, s meg akartam ismerni az országot. Otthon, az egyetemen a spanyol nyelvet tanítom.

Tanáros képed van - jegyezte meg Primitivo.

- Nincs szakálla - szólt bele Pablo. - Nézzétek. Nincs is szakálla.

- Csakugyan tanár vagy?

- Tanársegéd.

- És tanítasz?

- Tanítok.

- De miért éppen spanyolt? - kérdezte Andrés. - Sokkal könnyebb volna angolt tanítanod, hiszen te is angol vagy.

- Hiszen úgy tud spanyolul, mint mi! - szólt rá Anselmo. - Miért ne taníthatná a nyelvünket?

- Igaz... de azért én mégis azt mondom, hogy elbizakodottság kell hozzá, hogy valaki idegen létére spanyolt tanítson... Nem akarlak megsérteni, Don Roberto...

- Nem igazi tanár - jelentette ki Pablo elégedetten. - Nem igazi tanár, mert nincs szakálla.

- Angolul biztos még jobban tudsz - jegyezte meg Fernando óvatosan. - Nem tennéd jobban, ha angolt tanítanál? Könnyebb is lenne.

- De hiszen nem spanyolokat tanít... - avatkozott bele Pilar.

- Remélem - bólintott Fernando.

- Miért szólsz közbe mindig, te ökör? - kiáltott rá Pilar. - Szóhoz sem lehet jutni mellette! Amerikaiakat tanít spanyolra. Észak-amerikaiakat.

- Hát azok nem tudnak? - álmélkodott Fernando. - A dél-amerikaiak tudnak.

- Te ökör! - rivallt rá Pilar. - Spanyolra tanítja az észak-amerikaiakat, akik egymás közt angolul beszélnek!

- Én mégis azt mondom - csóválta fejét Fernando -, azt mondom, hogy az ő helyében csak angolt tanítanék. Mert az az anyanyelve.

- Nem vetted észre, hogy spanyolul is jól tud? - kérdezte Pilar reménytelenül.

- Tud, tud. De tájszólásban beszél.

- Milyen tájszólásban? - érdeklődött Robert Jordan.

- Estremaduraiban! - közölte Fernando diadalmasan.

- Uramisten! - sóhajtotta Pilar elkeseredve. - Micsoda népség!

- Lehet, hogy estremadurai tájszólásban beszélek - mondta Robert Jordan béketűrően. - Mert onnan jöttem ide.

- Ezt már neked is tudni kéne - intette le Pilar. - Jól laktál már, te tudálékos vénlány? - kérdezte Fernandótól.

- Még ennék, ha volna elegendő mennyiség. Nem akartalak megsérteni, Don Roberto.

- Teszek rád - mondta egyszerűen Agustín. - És még egyszer teszek rád. Azért csináltunk forradalmat, hogy Don Robertónak szólítsuk egy elvtársunkat?

- Az a nézetem - mondta Fernando -, hogy a társadalomban mindenki szólítson mindenkit Don-nak. És ennek így is kell lenni a köztársaságban.

- Don Robertónak nincs szakálla - ingatta fejét Pablo. - Nem is igazi tanár.

- Azt mondod, hogy nincs szakállam? - fordult hozzá a fiatalember. - Hát ez micsoda? - Megsimogatta állat és arcát, amelyen háromnapos szőke szakálltüskék meredeztek.

- Az nem szakáll - sóhajtotta Pablo reménytelenül, - Az nem igazi szakáll. Nem is vagy te igazi tanár!

- Teszek mindnyájatokra - jajdult fel Agustín, - Akármi legyek, ha ez nem tébolyda.

- Igyál! - kínálgatta Pablo. - Miért volna ez tébolyda? Nekem csak az tűnik fel, hogy Don Robertónak nincs szakálla.

María megsimogatta a fiatalember arcát.

- De van! - tanúskodott Pablo előtt.

- Neked tudnod kell - vont vállat a részeg. Robert Jordan mereven a szeme közé nézett.

„Talán csak színleli a részegséget - tűnődött a fiatalember. - Az a gyanúm, hogy józanabb, mint amilyennek mutatkozik. Jó lesz vigyázni!”

- Mondd csak - szólította meg Pablót -, sokáig fog még havazni?

- Te mit gondolsz?

- Először te felelj, hisz én kérdeztelek.

- Engem ne kérdezgess. Nem vagyok a hírszolgálati irodád. Ott a zsebedben a parancs, azt a hírszolgálati irodádtól kaptad. Kérdezd meg az asszonyt. Ő parancsol itt.

- De én téged kérdeztelek.

- Kinyomtathatatlan a megnevezhetetlenetekbe! - kiáltotta Pablo. - Teneked is, meg az asszonynak is, meg a lánynak is!

- Ne törődj vele, Inglés - mondta Primitivo. - Részeg.

- Biztos, hogy részeg?

María a fiatalember mellett állt, s Robert Jordan észrevette, hogy Pablo válla fölött a lányt figyeli. Borostás, kerek arcában izzó, éhes kis disznószeme a lányra meredt. Robert Jordannak ez jutott eszébe: Sok gyilkost ismertem meg ebben a háborúban, s azelőtt is már jó néhányat, de egyik sem hasonlított a másikra. Nincs egy közös vonásuk, nincs rajtuk ismertetőjel, amely leleplezhetné őket, bűnöző típus sincs. De Pablo nem valami szép fiú.

- Nem is tudsz te rendesen inni - mondta Pablónak. - Nem is vagy te részeg.

- Én? Részeg vagyok! - jelentette ki Pablo önérzetesen. - Inni mindenki tud. De berúgni nem könnyű. Estoy muy borracho.

- Nem vagy te részeg - mondta Robert Jordan. - Gyáva vagy.

Hirtelen olyan csend támadt a barlangban, hogy a tűz pattogását is hallani lehetett. Robert Jordan még a száraz báránybőr zörgését is meghallotta, amikor önkéntelenül megmozdította lábát, sőt, mintha a havazás neszezése is behallatszott volna a barlangba.

„Szívesen megölném; csak legyünk már egyszer túl rajta. Nem tudom, mire készül, de sok jót nem várhatok tőle. Legkésőbb holnapután a hídnak a levegőbe kell repülni. S itt ül ez a fickó, ez a gyanús, kiszámíthatatlan vaddisznó, s miatta esetleg kútba esik az egész vállalkozás. Na gyerünk. Legyünk túl rajta.”

Ebben a pillanatban Pablo rávigyorgott, fölemelte mutatóujját, majd vízszintesen végighúzta a torka előtt. Megcsóválta nehéz fejét, amely alig-alig mozdult vastag, rövid nyakán.

- Te, Inglés... ne sértegess te engem! - Pilarra tekintett. - Így akartok megszabadulni tőlem? Nehéz lesz.

- Sinvergüenza³ - mondta Robert Jordan, s most már el volt szánva a cselekvésre. - Cobarde.

³ Gyalázatos (spanyol).

- Lehet, hogy az vagyok - bólintott Pablo. - De arra várhatsz, hogy megsértődöm. Igyál, Inglés, s ints az asszonynak, hogy nem sikerült.

- Ne ugass! - kiáltotta Robert Jordan. - A magam számlájára sértegetlek.

- Kár - mondta Pablo. - Úgysem sértődöm meg.

- Te bicho raro⁴ - morogta Robert Jordan. Most már nem akarta elszalasztani az alkalmat; ha tegnap elmulasztotta, de most el volt szánva, hogy él vele. Úgy érezte, mintha ezúttal emlékezetből ismételne meg egy-egy jelenetet, amelyet egyszer megálmodott vagy olvasott.

⁴ Csodabogár (spanyol).

- Igaz, furcsa ember vagyok - helyeselt Pablo. - Furcsa és részeg. Egészségedre, Inglés. - Teletöltötte poharát. - ịSalud y cojones!

„Furcsa ember - gondolta Robert Jordan. - Minden hájjal megkent, furcsa vén róka! Okos és ravasz!” - Már nem hallotta a tűz ropogását: saját ziháló lélegzetvétele elnyomott minden külső neszt.

- Egészségedre! - bólintott Pablo felé, s ő is teletöltötte poharát. „Jóravaló árulást el sem lehet képzelni pohárköszöntők nélkül - gondolta. - Hát koccintsunk vele!”

- ịSalud! - fordult ünnepélyesen a társaság felé.

- Don Roberto - tette hozzá Pablo nehézkesen.

- Don Pablo - mondta Robert Jordan.

- Nem vagy tanár, Don Roberto - folytatta Pablo. - Nincs szakállad. Hogy az utadból félretehess, akkor meg kéne öljél. De ahhoz meg neked nincs elég vér a cojones-edben.

Ráhunyorgott a fiatalemberre, s csúfondárosan összeszorította a száját, úgy, hogy ajka olyan formát öltött, mint egy hal szája. Olyan - gondolta Robert Jordan -, mint azok a halak, melyek felpuffadnak a levegőtől, miután kifogták őket.

- ịSalud, Pablo! - köszöntötte, s felemelte poharát. - Sok mindent tanulok tőled.

- Én tanítom a tanárt - bólintott Pablo. - Igyekezz, Don Roberto, a végén még jó barátok leszünk.

- Már most is azok vagyunk.

- De még jobb barátok is lehetünk.

- Hát akkor máris jobb barátok vagyunk.

- Én kimegyek - szólalt meg Agustín. - Azt mondják, hogy élete végéig mindenkinek meg kell enni egy tonnára valót abból a bizonyosból, de én nem hagyom, hogy egy félmázsát a fülemen tömjetek be máris.

- Mi a baj, negro? - kérdezte Pablo. - Nem tetszik, hogy Don Roberto meg én jó barátok vagyunk?

- Vigyázz a nyelvedre! - mondta Agustín, s ökölbe szorított kézzel Pablo elé lépett. - Engem te ne nevezz negró-nak!

- De hiszen úgy hívnak! - ugratta Pablo.

- Mások hívhatnak, de te nem!

- Blancó-nak nevezzelek? - kérdezte Pablo.

- Nem.

- Hát akkor minek? Vörösnek?

- Azt lehet! Vörösnek! Rojó-nak! A hadsereg vörös csillagát viselem. De a nevemet is ismered. Agustínnak hívnak.

- Ez aztán a hazafi - mondta Pablo. - Ide nézz, Inglés, ha példás hazafit akarsz látni!

Agustín ebben a pillanatban balról visszakézből szájon verte Pablót. A megütött ember ülve maradt. Szája széléről csöpögött a bor, arckifejezése nem változott. De Robert Jordan észrevette, hogy a szivárványhártyája, mint a macska pupillája az erős fényben, függőleges vonallá szűkült.

- Ezért is kár - mondta Pilar felé fordulva. - Hiába, asszony, még most sem hívtatok ki!

Agustín újra megütötte. Ezúttal öklével vágott az arcába. Robert Jordan az asztal alatt megmarkolta pisztolya agyát, félrebillentette a biztosítót, s közben bal kézzel eltolta maga mellől Mariát. A lány alig mozdult; Robert Jordan még egyszer a bordájába bökött, s María most már engedelmeskedett. A fiatalember a szeme sarkából figyelte, amint a barlang fala mellett a tűz felé oson.

Aztán teljes figyelmével Pablo felé fordult.

A nagy, busa fejű ember Austinra bámult. Pupillája egyre vékonyabb vonallá szűkült. Megnyalta az ajkát, karját felemelte, keze fejével megtörölte száját. Észrevette rajta a vért. Ismét megnyalta ajkát, s köpött egyet.

- Hiába, nem sértődöm meg - mondta. - Nem vagyok bolond!

- ịCabrón!⁵ - mondta Agustín.

⁵ Te bakkecske! (spanyol).

- Az hát - bólintott Pablo. - Ismered te is az asszonyt.

Agustín ismét a szájára vert, de Pablo elnevette magát. Véres szájából kisárgállottak hiányos fogai.

- Kár a fáradságért! - mondta, kinyújtotta kezét a csészéért, s ismét megtöltötte. - Nincs itt senkinek bátorsága, hogy megöljön. A pofozkodás pedig hülyeség.

- Cobarde - ismételte Agustín.

- A beszéd is hülyeség - mondta Pablo, s kiöblítette száját a borral. Nagyot köpött a padlóra. - Még kevesebbet ér, mint a pofon.

Agustín föléje hajolt. Csendesen káromkodott, olyan lassan, olyan tempósan, olyan keservesen, olyan undorral, mint amikor valaki egy trágyásszekér tartalmát vasvillával a földre szórja.

- Ez sem ér semmit - legyintett Pablo. - Hagyd abba, Agustín. Ütni sem érdemes, csak a kezed fájdul meg tőle.

Agustín hátat fordított neki, s az ajtóhoz lépett.

- Miért mész ki? - kérdezte Pablo. - Havazik odakint! Helyezkedj itt kényelembe.

Agustín visszafordult az ajtóból.

- Te! - mondta végtelen megvetéssel. - Te!

- Én - felelte Pablo -, én! Én még akkor is életben leszek, amikor te már rég meghaltál!

Megint töltött egy csészével, s Robert Jordanra köszöntötte.

- A tanár úr egészségére! - Pilar felé fordult. - A parancsnok szenyóra egészségére! És a többi holdkóros egészségére!

Agustín eléje lépett, s egy legyintéssel kicsapta kezéből a poharat.

- Kár érte - mondta Pablo. - Ez szamárság.

Agustín egy ocsmány szóval válaszolt.

- Hiába, hiába! - mondta Pablo, s megint teletöltötte poharát. - Nem látod, hogy részeg vagyok? Márpedig ha én részeg vagyok, akkor nem vitatkozom. Különben sem vagyok bőbeszédű ember. De az okos embernek néha be kell rúgnia, hogy kibírja a bolondok közt.

- Teleteszem a gyávaságodat! - mondta Pilar. - Azt hiszed, nem ismerlek! Te aljas, gyáva kutya.

- Halljátok ezt az asszonyt? - nevetett Pablo. - No megyek, megnézem a lovakat.

- Menj és mocskold be őket! - mondta Agustín. - Hiszen azt szoktad, ugye?

- Én nem - rázta fejét Pablo. Leakasztotta nagy köpenyét a falba vert kampós szögről, és Agustínra meredt. - Én nem.

- Hát mit csinálsz a lovakkal? - kérdezte Agustín.

- Megnézem, hogy rendben vannak-e.

- És közben meghágod őket, ugye?

- Ha tudnád, hogy szeretem őket! - felelte Pablo. - Mert még a fenekük is szebb és eszesebb, mint ti valamennyien együttvéve. Na, mulassatok jól! - vigyorgott rájuk. - Mesélj nekik valami szépet a hídról, Inglés! Magyarázd meg nekik, hogy mi lesz a dolguk. Arra is tanítsd meg őket, hova vonuljanak vissza, ha elkészültek. Hová viszed őket, Inglés, a robbantás után? Hol bújtatod majd el a nagy hazafiakat? Mert én például egész nap ezen gondolkodtam.

- S mit sütöttél ki? - kérdezte Agustín.

- Hogy mit sütöttem ki? - ismételte Pablo, és megnyalta a szája szélét. - Qué te importa,⁶ hogy mit sütöttem ki!

⁶ Mi közöd hozzá! (spanyol).

- Mondd meg! - követelte Agustín.

- Sok mindent - felelte Pablo. Fejére borította köpenyét; mocskos, sárga arca a posztó redői közül rájuk meredt. - Sok minden járt az eszemben.

- Micsoda?

- Az, hogy holdkórosok vagytok - mondta Pablo. - Ez az asszony vezet benneteket, akinek a combjai között van az esze, meg ez az idegen, aki azért jött ide, mert tönkre akar tenni benneteket.

- Hordd el magad! - kiáltott Pilar. - Ki innen, és kint rázd ki a rondaságodat a hóra, vagy a lovaidat nyomd tele.

- Ez jó volt! - morogta Agustín elismerően, de szórakozottan. Meglátszott rajta, hogy valami szöget ütött a fejébe.

- Megyek - mondta Pablo. - De hamarosan visszajövök.

Félrelibbentette a barlang nyílása előtt lógó pokrócot, s kilépett a szabadba.

- Havazik, Inglés - mondta hátrafordulva.

 

 

17

 

Csak a tűz sercegése hallatszott a barlangban, a tető résén át hópelyhek hullottak a nyitott lángra.

- Pilar - szólalt meg Fernando -, ennék még egy kis főtt húst, ha volna!

- Hagyj békén! - fordult el az asszony, de María elvette a tányért, húst szedett rá a nagy fazékból, és eléje tette. Fernando újra nekilátott az evésnek. A lány egy pillanatig még mellette maradt, kezét a férfi vállán nyugtatta. De Fernando nem nézett rá, minden figyelmét a főtt húsra fordította.

Agustín a tűz mellett álldogált. A többiek ültek; Pilar az asztalnál, szemben Robert Jordan.

- Most már látod, hányadán vagyunk vele, Inglés.

- Mit gondolsz, mihez fog kezdeni? - kérdezte a fiatalember.

- Nem lehet tudni - felelte az asszony. - Minden kitelik tőle.

- Hol a golyószóró?

- Ott a sarokban - mondta Primitivo. - Szükséged van rá?

- Majd később. Csak tudni akartam, hol van.

- Jó helyen, amint látod - mondta Primitivo. - Becsavartam a pokrócba, hogy száraz maradjon. A dobok a ládában vannak.

- Azt nem teszi meg - vélte Pilar. - Attól ne tarts.

- Hisz magad mondtad, hogy minden kitelik tőle.

- Igen, de a máquiná-hoz nem ért. Inkább bombát dob, azt jobban megszokta.

- Nagy hülyeség és gyengeség volt, hogy nem öltük meg - mondta a cigány. Egész este most szólalt meg először. - Robertónak már tegnap le kellett volna lőnie.

- Öljétek meg - mondta Pilar is. Nagy, sötét arcán halálos kimerültség látszott. - Most már én is azt mondom.

- Én elleneztem - morogta Agustín. A tűz mellett állt, hosszú karját lógatva, borostás arcán árnyékokat vetett a tűz fénye. - De most már én is azt mondom: végeznünk kell vele, mert különben ő öl meg bennünket.

- Mindenki mondja meg a véleményét - indítványozta Pilar halálos fáradtan. - Te mit mondasz, Andrés?

- Matarlo¹ - felelte az egyik fivér, s megrázta homlokába nőtt dús, sötét haját.

¹ Megölni őt (spanyol).

- Hát te, Eladio?

- Én is azt tartom - felelte a másik fivér. - Sok bajt okozhat még nekünk. Jót nem várhatunk tőle.

- Primitivo?

- Amit a többi.

- Fernando?

- Nem tarthatnánk fogságban?

- Nincs most arra időnk, hogy foglyokkal vesződjünk! - vélte Primitivo. - Legalább két embernek kellene őriznie. S a végén mit csinálnánk vele?

- El lehetne adni a fasisztáknak - mondta a cigány.

- Azt már nem! - tiltakozott Agustín. - Ilyen aljasságra nem vagyok kapható.

- Csak úgy mondtam - védekezett a cigány. - A fasiszták örülnének, megkaparinthatnák.

- Ezt hagyjuk - ismételte Agustín. - Ocsmányság lenne!

- Nem ocsmányabb, mint ő - érvelt a cigány.

- Egy gazság nem menti a másikat - jelentette ki Agustín. - Egyszóval mindnyájan egyetértünk, az öreg és az Inglés kivételével.

- Nekik semmi közük hozzá - mondta Pilar. - Beszélj addig, amíg vissza nem jön. Locsogj, amíg egy kézigránátot nem szed ki a köpenye alól, és fel nem robbant bennünket.

- Elveted a sulykot - csóválta a fejét Fernando. - Nem akarom elhinni, hogy ilyesmi kitelik tőle.

- Én sem hiszem - mondta Agustín. - Mert ha megtenné, vége volna a borának. Pedig mindjárt vissza fog jönni a borért!

- Adjuk át El Sordónak - tanácsolta Rafael. - Sordo majd eladja a fasisztáknak. Meg is lehetne vakítani; akkor könnyebben elbánhatnánk vele.

- Fogd be a szád - mondta Pilar. - Megérdemelnéd, hogy téged vakítsanak meg.

- A fasiszták egy lyukas garast sem adnának érte - vélte Primitivo. - Mások is próbáltak már ilyen üzletet kötni, de soha semmit sem kaptak. Még inkább téged is agyonlőnének.

- Én mégis azt mondom - erősítgette a cigány -, hogy megvakítva könnyen el lehetne adni.

- Megjárod, ha nem hagyod abba - mondta Pilar.

- Miért, hiszen Pablo is megvakította azt a sebesült csendőrt, azt elfelejtettétek?

- Hallgass! - Pilar elvörösödött szégyenében. Szemlátomást restellte ezt a témát az idegen előtt.

- Még mindig nem fejeztem be - mondta Fernando.

- Hát fejezd már be, az Istenért! - mondta Pilar. - Fejezd be végre!

- Egyetértünk ugyebár abban, hogy Pablót nem érdemes sem elfogni, sem őrizetbe venni. Abban is egyetértünk, hogy illetlen lenne kiszolgáltatni...

- Fejezd már be! - mondta Pilar. - Nyögd ki már a végét!

- ...kiszolgáltatni pénzszerzés vagy egyéb nyerészkedés céljából - folytatta Fernando nyugodtan. - Az a véleményem ennél-fogva, hogy a legjobb lenne, ha egyszerűen félretennők az útból, mivel ily módon nagyobb a valószínűsége, hogy a célunk érdekében tervbe vett eljárásunkat megfelelő siker koronázza.

Pilar ránézett a kis emberkére, megcsóválta a fejét, ajkába harapott, de nem szólt semmit.

- Ez az én véleményem - folytatta Fernando -, s azt hiszem, nézetemet kellő módon alátámasztja az a tény, hogy ez az ember súlyos veszélyt jelent a köztársaság számára.

- Szűzanyám! - kiáltotta Pilar kétségbeesve. - Ennek elég a szája, hogy még itt is bürokráciát csináljon vele.

- ...Súlyos veszélyt jelent, mind szavaival, mind legújabb cselekedeteivel - folytatta Fernando. - Minthogy azonban a mozgalom érdekében végzett régi és hasznos tevékenységéért bizonyos elnézést érdemel...

Pilar a kondérhoz lépett, majd visszatért az asztalhoz.

- Figyelj ide, Fernando - mondta nyugodtan, s egy tányért rakott a férfi elé. - Nesze, itt egy kis főtt hús, edd meg az összes formaságok betartásával, és ne pofázz többet. A véleményedet már ismerjük.

- Akkor pedig... - emelkedett fel Primitivo. De nem folytatta a mondatot, s a két jelentős szó függve maradt a levegőben.

- Estoy listo² - mondta Robert Jordan. - Megteszem. Ha valamennyien így határoztok, vállalom a végrehajtást.

² Kész vagyok (spanyol).

Mi történt velem? - képedt el saját szavain. - Már én is közhivatali stílusban beszélek? Úgy látszik, megfertőzött a nyelvük. Hiába, a francia diplomatanyelv, a spanyol meg a legtipikusabb bürokratanyelv.

- Ne - jajdult fel María. - Ne!

- Neked mi közöd hozzá? - kérdezte Pilar. - Fogd be a szád!

- Még ma éjjel a végére járok - jelentette ki Robert Jordan.

Ebben a pillanatban észrevette, hogy Pilar jelentősen ránéz, és szája elé emeli ujját. A bejárat felé fordult.

A nyílás előtt lógó pokróc meglebbent, s Pablo bedugta a fejét. Rájuk vigyorgott, aztán félrehajtotta a takarót, és belépett. A barlang közepére sétált, ott megállt, lekanyarította válláról a köpenyt, s lerázta róla a havai.

- Rólam beszéltetek? - kérdezte. - Zavarok?

Senki sem felelt. A szögre akasztotta köpenyét, s az asztalhoz lépett.

- iQué tal? - érdeklődött, aztán felkapta üres poharát, teleöntötte borral, majd Mariához fordult. - Üres a kancsó. Eridj, hozzál a tömlőből.

María fogta a kancsót, s a vastagon bekátrányozott, poros bőrtömlőhöz vitte, amely nyakával lefelé lógott a falon. Az egyik láb végében, a pata helyére ütött dugót meglazította, a bor vékony sugárban csordult a kancsóba. Pablo merengve nézte a tömlő alatt térdelő lányt s a könnyű vörös bor szépen ívelő sugarát.

- Vigyázz! - mondta. - Már csak a szügye alatt van benne bor.

Senki sem szólt.

- A hasától a melléig megittam - dicsekedett. - Egy nap sem kellett hozzá. No, mi lelt benneteket? Megnémultatok?

Erre sem válaszolt senki.

- Nagyon vigyázz - intette Mariát. - Nehogy a földre csurgasd!

- Marad is, jut is - mondta Agustín. - Még berúghatsz tőle egyszer-kétszer.

- No, az egyiknek már megjött a szava - állapította meg Pablo vidáman. - Fogadd őszinte szerencsekívánataimat! Már attól féltem, hogy megnémultál.

- Én? Mitől némultam volna meg?

- Hát attól, hogy visszajöttem!

- Azt hiszed, számít, hogy visszajöttél?

- Ez most önmagát vadítja, hogy erőre kapjon - gondolta Robert Jordan. - Lehet, hogy megöli, mert feneketlenül gyűlöli Pablót. Hát én? Én nem gyűlölöm. Förtelmes alak, de nem gyűlölöm. Bár a megvakított csendőr dolgában kijárna neki egy és más. De hát ez az ő háborújuk. Viszont az elkövetkező két napon nem nagyon örülnék a társaságának. Nekem mindenesetre kívül kell maradnom az egészen - gondolta aztán. Ma este egyszer már a bolondját játszatta velem, és kész vagyok az elpusztítására.

- Agustín! - szólította meg.

- Tessék! - Agustín elfordította a fejét Pablótól, komoran, várakozóan ránézett.

- Beszélni akarok veled.

- Majd később.

- Nem később, hanem most. ịPor favor!³

³ Légy szíves (spanyol).

A barlang bejáratához lépett. Pablo kíváncsian követte a tekintetével. A beesett arcú Agustín kénytelen-kelletlen utána ment.

- Elfelejtetted, mi van a csomagokban? - súgta Robert halkan, hogy a távolabb ülők meg ne hallják.

- Az ördög vigye el! - mondta Agustín. - Úgy megszokja az ember, teljesen megfeledkezik róla.

- Elhiszem. Én is elfelejtettem.

- Az ördög vigye! Nagy marhák vagyunk!

Fejcsóválva visszatért az asztalhoz, leült.

- Igyál, Pablo! Milyenek voltak a lovak?

- Gyönyörűek. A hó is ritkul már.

- Azt hiszed, eláll?

- Azt. Sokkal ritkábban hull, és már csak dara. A szél még nem állt el, de a havazásnak vége. Megfordult a szél.

- Mit gondolsz, tiszta időnk lesz holnap?

- Lehet. Úgy nézem, hideg, de tiszta idő lesz. Változik a széljárás.

Lám, milyen barátságos - gondolta Robert Jordan. - Ő is változik, akár a szél. Csúnya disznófeje van. A teste is disznó formájú. Sok gyilkosság nyomja a lelkét. Mégis olyan érzékeny, mint egy finom hőmérő. Hát persze. Hiszen a disznó nem buta állat. Pablo keservesen gyűlöl bennünket; vagy talán nem is bennünket, csak a terveinket. Tudja, hogy mit csinál; ingerkedik velünk, de csak addig, amíg észre nem veszi, hogy megelégeltük. Amint látja, hogy túlfeszítette a húrt, rögtön meglazítja. Aztán elölről kezdi a játékot.

- Az idő kedvezni fog a munkánknak, Inglés - mondta Pablo.