„ERŐSÍTÉS”

12/b. ábra. Longitudinális szoliton keltésének egyik elrendezése.

Látjuk, hogy a magányos, nem lineáris hullámok, a szolitonok képzéséhez szigorú feltételek szükségesek. Keltésük, méretezésük eléggé körülményes, mivel csak igen szűk paraméter-tartományok esetén alakulnak ki. Lineáris hullámokat igen könnyű kelteni, szinte elhibázhatatlan a kísérlet: elég vízbe dobni bármit, elég megütni egy tárgyat, mindenképpen keletkezik lineáris hullám. Szolitonokat természetesen nem csak transzverzális módon és vízfelületen lehet kelteni, ez pusztán egy lehetséges módszer és előfordulás a sok közül.

Drótokban, vezető közegben is terjedhetnek elektromos hullámok, és ha nem lineáris, induktív és kapacitív tagok vannak ebben a hálózatban, szolitonok természetesen ilyenkor is kialakulhatnak. Optikai szolitonok terjedhetnek, például vékony üvegszálakból készült kábeleken át. Ennek az a nagy előnye, hogy kevesebb erősítést igényel, és így a gyakorlat számára megbízhatóbb, olcsóbb távközlési rendszerek készíthetők. De torziós szolitonok is létezhetnek a mechanikában, például ha egy hosszú zongorahúrt megfelelően megtekerünk, olyan zavarás indulhat el, mely csavarási torzió formájában szolitonként terjed tova. Szolitonok nemcsak egy térdimenzióban, hanem kettő, sőt három térdimenzióban is előállíthatok, és néhány elméleti fizikus úgy gondolja, hogy ezek a jelenségek elemi részecskék leírására is alkalmasak.

Nem szabad tehát azt hinnünk, hogy a szolitonok kifejezetten csak transzverzálisak lehetnek, és kizárólag vízben terjednek, hiszen a jelenség mögött a nemlinearitás és a linearitás egymás közti kapcsolatát kell észrevenni, azt, hogy egy zavarás hogyan terjed rugalmas közegben. Érdekes, hogy antiszolitont nem lehet létrehozni eddigi tapasztalataink szerint. Ha például a 9/b. ábra ellentettjével próbálkoznánk, azaz egy „lyukat” készítenénk a vízben, akkor ez a mélyedés a zsilip fölrántása után nem szolitonként, hanem szokásos diszperziós hullámcsomagként terjedne tova.

A természet igen tág lehetőségeket kínál nagyon sokféle hullámterjedésre, azaz perturbáció zavarásterjedésre. Ezek közül különösen fontos a szoliton, egyszerűen azért, mert kevésbé csillapodik, mint a szokásos lineáris diszperzív hullámok: a kommunikációban ennek alapvető jelentősége van. Mégis, most már száz évvel a Hertz-féle eredeti kísérlet után, szinte semmi változás, előrelépés nem történt a drót nélküli kommunikáció alapelvében. Igaz, hogy a technikai részletek finomodtak, csiszolódtak, de ma is csak transzverzális, lineáris elektromágneses hullámokkal történik a kommunikáció, és nem használunk más típusú elveket. Például a SETI-program (értelmes földönkívüli civilizációk kutatása) transzverzális elektromágneses jelek formájában keresi a távoli technikai civilizációk üzenetét. De miért gondoljuk azt, hogy mások sem léptek túl a Hertz-típusú, igen egyszerű effektuson? Miért hisszük, hogy kizárólag ezzel a módszerrel lehet üzeneteket váltani?

Nikola Tesla mutatott rá arra a gyakorlati módszerre, ami lehetővé teszi nem lineáris hullámok szolitonszerű keltését elektromágneses hullámterjedés esetén. Az egész kérdéskör tisztázása csak az 1970-es években kezdődött el, ám ekkorra Teslát már találmányával együtt ré-ges-rég elfelejtették.

A NAGYÍTÓ TRANSZFORMÁTOR

Ahhoz, hogy megértsük Tesla találmányának lényegét, követnünk kell gondolkodásának menetét. A váltóáramú gépek és elosztóhálózatok bevezették Teslát a harmonikus, szinuszos rezgések világába. Miután ezeket, és az alacsony rezgésszámú váltóáram (50-60 Hz) alkalmazását a gyakorlatban megismerte, kísérleteiben is egyre emelkedő frekvenciát használt. A 12/a. ábrán látható igen egyszerű elrendezéssel viszonylag magas frekvencián több tíz, esetleg száz kilohertzes rezgéseket tudott elérni úgy, hogy igen nagy feszültségeket hozott létre. Általában ezt nevezik ma Tesla-transzformátornak.

Ez egy igen egyszerű elrendezés - antennák segítségével már az első szikratávírók is így működtek. Hangolható frekvencia segítségével különböző állomások tudtak egymással kapcsolatba lépni, és a nagy menetszámú légmagos tekercs egy antennához kötve lehetővé tette, hogy viszonylag messzire eljussanak a jelek. Ez az elrendezés azonban csak szépen lecsengő, harmonikus hullámokat adott.

Ez a Hertz-féle kísérletnek egy továbbfejlesztett alakja, de elviekben nem lép azon túl. Alapvetően eltér ettől a 12/b. ábrán látható kapcsolás, ami Tesla úgynevezett rezonáns nagyító oszcillátora, azaz szolitonkeltő szerkezete. Igaz, élete végéig úgy gondolta, hogy ez a szerkezet longitudinális hullámokat kelt, azért annyira mások a tulajdonságai, mint amivel harmonikus hullámok kelthetőek. Lehet, hogy ez igaz is volt - rajta kívül azóta sem vizsgálta meg senki az így keltett hullámok fizikai tulajdonságait.

Ma három forrásból következtethetünk arra, hogy Tesla szerkezete szolitonokat, vagy esetleg longitudinális hullámokat kelthetett. Kísérletekkel megtűzdelt nyilvános előadásokat tartott 1893-ban, először Philadelphiában, majd St. Luisban a Nemzeti Elektromos Világítási Egyesület ülésén. Itt olyan effektusok sorát láthatta a közönség, melyet mai ismereteinkkel, transzverzális hullámokkal nem lehet magyarázni. (Például fénygömböket hozott létre, vagy fényleni kezdett a terem levegője.)

Nagyjából ezeket az előadásokat mutatta be a tudományos világ ünneplése közepette később Londonban és Párizsban is. További információkat adnak szabadalmai, ám ezekben csak érintőlegesen írja le a hullámképzést. Önmagában mégis sokatmondó az a tény, hogy számos kapcsoló-szabadalmat is beadott, amit csak áramkör-szabályozónak nevezett. A harmadik, legbővebb információs anyagot az 1900-ban végzett Colorado Springs-i kísérleteinek jegyzőkönyve adja, melyet nem a nyilvánosságnak szánt. Ebből látjuk, hogy még tíz évvel a jelenség felfedezése után is sokat bajlódott a megfelelő hullámalakok kialakításával, a megfelelő berendezések méretezésével.

Ahogy már említettük, a Hertz-féle hullámokat, ha nem is könnyen, de nagyobb nehézségek nélkül elő lehet állítani, és ma is ez a drót nélküli telekommunikáció alapvető módszere. A vezetékes kommunikációban, és például a nagyfrekvenciás televíziós kábelekben is lényegében elektromágneses hullámokat használunk; ezek harmonikus, transzverzális hullámok. Tesla néhány megjegyzéséből azonban egyértelműen kiderül, hogy kutatásaiban egy más típusú, egy bonyolultabb, emiatt jóval nehezebben előállítható hullámformázásról van szó. Ezek a feltételek (a szolitonok előállításának feltételei) még ma sem tökéletesen tisztázottak. Ma is inkább elméleti oldalról közelítik meg a problémát, a különböző nem lineáris egyenletek szolitonszerű megoldásait keresik, és nem sokat törődnek a szoliton kialakulásának feltételeivel

M. Remoisenet könyvében találunk néhány kísérleti eredményt. A 13/a. ábrán látható oszcillációt például úgy hozták létre, hogy sekély vízbe nyomtak egy fatömböt. Elvileg ez létrehozhatott volna magányos hullámot, ám nem a megfelelő sebességgel, nem a megfelelő térfogatnyi vizet szorították ki, ezért csak szabályszerű, lineáris hullámok indultak el, melyek később (a 13/a. ábrán látható módon) már erősen csillapodtak, szétterültek, emiatt diszperzív formában jelentek meg. A 9/a. ábrán bemutatott módszer tehát nem vezet mindig szükségszerűen szolitonképződéshez, sokkal inkább szabályos, lineáris hullámokhoz.

A 13/b. ábrán láthatjuk azoknak a hullámoknak az alakját, melyeket (a 9/b. vagy a 10/b. ábrán bemutatott módon) a gyorsan felhúzott zsilippel keltünk. Láthatjuk, hogy ekkor sem kizárólag szolitonokat keltünk, a szolitonok előtt siető lineáris hullámok csomagja itt is megjelenik, ám egy idő múlva már csak a szoliton magasodik ki, a lineáris hullámok szép lassan elhalnak. Ekkor sem találták el a tökéletes szolitonképzés összes lehetséges és szükséges paraméterét: a kétféle hullám együtt jött létre.

Bizony egyáltalán nem foglalkoztak a kutatók eddig azzal, hogyan kell méretezni a kiengedett víztömeg mennyiségét, magasságát, a kiengedés időtartamát ahhoz, hogy csak szolitonokat kapjunk, és ne kísérje ezeket lineáris hullám is. Ugyanezek a gondok természetesen még inkább megjelennek az elektromágneses szoliton előállításakor. Tesla mintegy háromévi munkával alkotta meg azokat a berendezéseket, melyeket Philadelphiában, St. Luisban. New Yorkban, Londonban és Párizsban mutatott be az ámuló közönségnek. Néhány méter távolságból kisebb-nagyobb tárgyakat tudott elektrosztatikusán feltölteni, drót nélküli energiaátvitellel motorokat tudott meghajtani, de a leglátványosabbak a gázkisüléses jelenségek voltak. A levegő fölfénylését, viszonylag egyenletes kisülést tudott előidézni két nagy méretű lapelektród között. Ezeket a hullámokat koncentrálni is lehetett, így viszonylag kis térfogatú fénylő gömböket is létre tudott hozni. Különösen hangsúlyozni kell ezt az utóbbi jelenséget.

Azt is gyakran bemutatta, hogy egyetlen dróttal energiát tud átvinni, és jóslata szerint hamarosan elérkezik az idő, amikor elfelejtjük a kétdrótos, 50-60 hertzes váltóáramú energiatovábbítást. Szerinte a jövő az egydrótos, vagy a drót nélküli energiatovábbítás lesz. Későbbi szabadalmaiban is egyértelműen tükröződött ez a gondolat, és majd látni fogjuk, hogy valószínűleg ez (az olcsó energiatovábbítás lehetősége) okozta az egész technológia gazdasági (és nem tudományos) bukását.

Meglehetősen világosan leírta, mi a feltétele annak, hogy ez az új típusú elektromágneses sugárzás vagy elektromosság előálljon. A kapcsolási elrendezés szerint (12/b. ábra), föl kell tölteni egy kondenzátort lehetőleg igen nagy feszültségre, majd úgy kell kisütni, hogy csak egy irányban folyjon áram a primer tekercsen át a kisütés során, és nagyon ügyelni kell arra is, nehogy oszcilláció alakuljon ki. Ez teljes mértékben megfelel a 9/b. vagy a 10/b. ábrán látható hidrodinamikai szolitonkeltésnek; az analógia szembetűnő.

Természetesen Tesla hullámsorozat, és nem egyetlen hullám keltésében gondolkodott. Rájött arra, hogy ezek a hullámok a feszültségük nagyságától függően más és más tulajdonságúak. Nem is frekvenciájuk, hanem inkább a hullám „felfutási meredeksége” határozza meg jellegzetességeiket. Az elektromágneses sugárzást nemcsak amplitúdója, hanem frekvenciája is jellemzi, azaz másként viselkedik a látható fény, a röntgensugárzás, vagy az infravörös hősugárzás. Tesla pedig azt vette észre, hogy hullámai a fölfutási meredekségtől függően különböző mértékben nyelődnek el, verődnek vissza, másként ionizálják a levegőt, és természetesen más hatásuk van az emberi szervezetre is.

Nagyon gyakran hangsúlyozta, hogy ennél a hullám-előállításnál nem szabad megengedni harmonikus rezgéseket, az áramimpulzusoknak egyirányúaknak kell lenniük, így alakítjuk át a nagyfeszültségű egyenáramot, s így jöhet létre valamiféle egészen új hatás. Ez a módszer azonban nehézkesebb, mint amit Hertz használt, vagy amit az előzőekben maga Tesla a légmagos transzformátorral és a szikraközzel elért. A szikraköz ma is ideális kapcsolóeszköz, ám Tesla a veszteségeket mindig túl soknak találta. Ezért munkásságának, szabadalmainak jó része mindenféle trükkös, higanyos, olajos, mágneses kapcsolókra irányult, melyekkel szolitonjait próbálta formázni, útjára indítani.

Tesla a vízhullámok keltésével kapcsolatos folyadékmechanikai analógiára támaszkodott. Sokkal nehezebb helyzetben volt, mint Hertz a szokásos lineáris hullámok keltésével kapcsolatos kísérleteinél, hiszen Hertz a már említett Heaviside-dal levelezett és együtt gondolkodhatott; sok segítséget kapott Heaviside és Maxwell matematikájából. Hertz egy helyütt azt írja, hogy az embernek olyan érzése van. mintha a Maxwell-Heaviside-egyenletek saját léttel és saját intelligenciával bírnának, okosabbak lennének, mint mi - az alkalmazóik - vagyunk, csupán az a szerepünk, hogy igyekezzünk minél többet megérteni üzenetükből. A magyar származású matematikus Pólya György, aki generációkat tanított meg a gondolkodás mesterségére, szintén hangsúlyozza, javasolja az analógiákon, a hasonlóságon alapuló gondolkodást, mint a heurisztika egyik biztos módszerét.

Az a tény, hogy Tesla mechanikai analógiákban, folyadékhullám-keltésekben gondolkozott (és ez lett a szolitonkeltés módszerének alapja), mutatja, hogy mennyire élénken foglalkoztatta a jelenség fizikai gyökere, eredete. Nemcsak azt látta, hogy ez nem közönséges Hertz-hullám, hanem azt is, hogy természetesen valamiféle elektromágnesesjelenség. Rajongói, követői ma úgy gondolják, hogy az éter egyik megnyilvánulása látszik ezekben a Tesla-oszcillátor által előállított szokatlan jelenségekben. Ez azonban inkább árt, mint használ. Célszerűbb a meglevő lehetőségeket alaposan szemügyre venni, és csak azután segítésül hívni az ismeretlent.

Tesla észrevette, hogy megszakított oszcillációk esetén nem mindig keletkeznek longitudinális hullámok, különösen akkor nem, ha egyenáramú forrást használunk fel. Mi sem bizonyítja jobban, hogy milyen rendkívül nehéz feladat volt a szolitonhullámok előállítása, mint hogy még Colorado Springsben is állandóan a rezgőkörök méretezésén fáradozott, azokat próbálta részben számolással, részben kísérletekkel tökéletesíteni.

Az 1880-as évek fizikája természetesen nem sokat segített ebben, hiszen akik igazán értettek valamit a hullámkeltésekhez, azok a nem lineáris jelenségekkel ugyanúgy nem voltak tisztában, mint a kortársak általában. E tekintetben Tesla messze megelőzte korát. Olyan kísérleteket végzett, olyan jelenségekkel találkozott, amelyeket tulajdonképpen ma sem értünk igazán. Ahhoz, hogy megvilágítsuk, miért érdemes foglalkozni ennyire részletesen ezzel a témával, az effektus jelentőségével, néhány megjegyzést kell tennünk gazdasági és nemzetbiztonsági tétjével kapcsolatosan.

A számos bemutató, az elragadtatott kommentárok kétségtelenné teszik, hogy Tesla valóban megismerte és elő is tudta állítani ezt az alig-alig csillapodó hullámjelenséget. A módszer segítségével messze nagyobb feszültségimpulzusokat tudott elérni, mint Hertz. Nemcsak földi telekommunikációra lett volna alkalmas ez az elgondolás, hanem további fejlesztés után valószínűleg valamilyen mértékű energiaátvitelre is - drót nélkül. Az ma még eldönthetetlen, hogy egy továbbfejlesztett. kicsiszolt módszerrel meg lehet-e hajtani például repülőgépeket vagy autókat.

Nem kizárt, hogy távoli bolygók civilizált, technikailag fejlett kultúráiban alkalmazzák ezt a módszert, és nem a sokkal gyöngébb. Hertz-féle hullámokat használják. Márpedig alapjaiban változna meg az univerzumról, az életről és a technikáról alkotott képünk, ha föl tudnánk venni a kapcsolatot nálunk fejlettebb civilizációkkal. Ehhez persze nekünk kell megtalálnunk az általuk használt telekommunikációs módszert. Hiszen miért is maradtak volna meg egy nyilvánvalóan fejletlen, technikailag gyenge rendszernél, ha létezik jobb is?

Tesla találmánya nem egy idejétmúlt érdekesség, egy technikai kuriózum, hanem egy hatalmas, ma is kihasználatlan lehetőség. Később még visszatérünk Tesla Colorado Springs-i jegyzeteiben tett határozott állítására, hogy kidolgozta volna az első mobiltelefonrendszert. Valószínűleg ez a mobiltelefon még nem lett volna annyira elegáns, zsebben hordható, mint amit ma használunk, de elveit tekintve fejlettebb volt, mint amit száz éves munkával kicsiszoltunk. A mai mobiltelefon-rendszer működését azonban - éppen a távolság növekedésével rohamosan gyöngülő jelerősség miatt csak számos átjátszó adóval és erősítővel tudjuk megoldani. A Tesla-féle mobiltelefonrendszernél erre nem lett volna szükség. Mi több, azt állította - valószínűleg erős túlzással -, hogy az egész világot néhány adóval le lehetne fedni. Tehát a Tesla-féle hullámkeltés technikája gazdaságilag ma is időszerű, ma is jelentősen javíthatná a mobil, vagy más típusú telekommunikációs rendszerek hatékonyságát.

Jelentős nemzetbiztonsági szempontok is kapcsolódhatnának ehhez a találmányhoz, hiszen valószínűleg sokkal nagyobb hatótávolságú radarokat lehetne építeni ezzel az elvvel. Jelentős technikai fölényre lehetne szert tenni a közel vagy távol mozgó tárgyak felderítésében, ami alapvető nemzetbiztonsági előnyt jelenthetne. A II. világháború lényegében az első technikai jellegű küzdelem volt (már keveset száguldoztak lóval és szablyával. bár még erre is akadt példa). A szövetségesek győzelme nem kis részben a radar feltalálásának volt köszönhető. (Később erre a témára még visszatérünk.)

Tesla másik nagy kutatási területe a gázkisüléses készülékek tervezése volt. Gyakran mutatott be demonstrációin egészen különleges, igen nagy fényerejű lámpákat. Ezek legalább száz évvel előzték meg korukat, talán a mai energiatakarékos kompaktlámpákhoz hasonlíthatók. Az sem kizárt azonban, hogy még a mai gazdaságos, gázkisüléses csövek paramétereit is tovább javíthatná ez a módszer, új piacot nyitva az energiatakarékos lámpák terén. Ennek ellenére a szolitonokkal foglalkozó irodalom meg sem említi Tesla nevét és ezt a lehetőséget. A szolitonok elsősorban az elméleti fizikusok és inkább a részecskefízikusok cikkeiben szerepelnek, a mai technikai gyakorlat semmit nem hasznosít a szolitonok érdekes tulajdonságainak mintegy harminc évvel ezelőtti fölfedezéséből.

Tévedés azt gondolni, hogy a tudomány eredményeit az ipar éhesen várja, minden újdonságra lecsap, és megvalósítja a gyakorlatban, különösen, ha nagy gazdasági haszonnal kecsegtet. És az is tévedés, hogy a nemzeteket katonai, nemzetbiztonsági érdekeik belekényszerítik a technikai fejlődésbe. Németország a II. világháború idején technikailag igen fejlett volt, fizikusai képesek lettek volna Tesla találmányát kifejleszteni, hasznosítani, és így a szövetségesek radarfölényét semmivé tenni. Ám annak ellenére, hogy minden német szabadalmi hivatalban ott porosodtak Tesla szabadalmai, senki nem foglalkozott ezekkel. Tesla elgondolásai több területen is - a mobilkommunikáció, a távközléstechnika, a világítástechnika több milliárd dolláros piaci szegmensein - versenyelőnyt jelenthetnének, ám a nagy cégek, kezükben a finanszírozás lehetőségével, nem törődnek ezzel. A lehetőség száz éve kiaknázatlan.

Hullámok hátán

Térjünk most vissza azokhoz a szakmai leírásokhoz, amelyekben Tesla a hullámkeltés mechanikai analógiájáról beszélt. Hogyan is gondolta el Tesla a hullámok keltését? Képzeljünk el egy tartályt, melynek az alján széles nyílás van. Ezt egy rugónyomással tartjuk zárva úgy, hogy hirtelen kinyíljon akkor, amikor ebben a tankban a folyadékszint elért egy megfelelő határértéket. A tankba a folyadékot egy olyan csővel juttatjuk be, amelyből egy előre meghatározott állandó értékkel, állandóan jön a víz. Amikor a tartályban elérjük a kritikus szintet, a rugó hirtelen kienged, a tartály alja kinyílik, és hirtelen kiömlik a folyadék. Amint a folyadék a széles nyíláson át kiáramlik, a rugó hirtelen újra bezárja a tank alját. Ekkor a tank újra töltődni kezd, és bizonyos idő múlva ez az eljárás megismételhető.

Nyilván nem mindig alakul ki vibráció, periodikus folyamat. Azonban ha a bemenő csövön keresztül nem töltődik fel azonnal a tartály folyadékkal, akkor mindig vibráció áll elő. (Azaz periodikus lesz a feltöltés és kiengedés folyamata.) Ilyen esetben a tartály alja felnyílik vagy bezáródik, és ekkor a rugó, a folyadékoszlop, a rugó erőssége és a mozgó alkatrészek tehetetlensége befolyásolja a folyamatot: vibráció, rezgés indulhat meg.

Ebben az analógiában a folyadék az elektromossághoz vagy elektromos energiához hasonlítható; a tank a kondenzátorhoz, a rugó a dielektrikumhoz és a cső ahhoz a vezetőhöz, amelyen át elektromosságot viszünk a kondenzátorhoz. Hogy ezt az analógiát még tökéletesebbé tegyük, fontos feltennünk, hogy a kinyíló zsilip, hirtelen egy rugalmatlan pöcökhöz ütközzék, és emiatt energiaveszteség álljon elő. Ezen kívül természetesen lesz valamilyen súrlódási veszteség is.

Ebben az analógiában a folyadékot állandó nyomás alatt képzeljük. Ha a folyadék nyomása ritmikusan változik, akkor ezt váltóáramként foghatjuk fel. Ez a vibráció vagy rezgés akkor lesz gazdaságos, ha a súrlódási és a zsilipkicsapódási, ütközési veszteségeket minimumra állítjuk be. Elektromos áramköröknél az áramlási veszteségek az áramkörök megfelelő méretezésével jól beállíthatók, például vékony vezetőszalagok alkalmazásával. A zsilip hirtelen kinyílásából és a zsilip pöcöknek (energiaelnyelő blokk) történő ütközéséből származó energiaveszteség azonban sokkal több gondot okoz, és ezt redukálni kell.

Látjuk, hogy ez az analógia mennyire hasonlít a szolitonkeltéshez, igaz mi oldalról rántottunk föl egy zsilipet (9/a. ábra); de talán akkor is igaz a jelenség, ha egy tartály alján keresztül lökésszerűen áramlik ki a folyadék. Az azonban nagyon fontos kérdés, hogy kell-e változni a folyadék-, azaz a feszültségszintnek a kisülés, kiáramlás közben ahhoz, hogy a szolitonok kialakuljanak. Teslának is sok fejtörést okozott ez a probléma, amire a mai napig nem ad útbaigazítást a tudományos irodalom.

Tesla valódi csúcstechnológiai kutatást végzett néhány alkalmazottjával. A csúcstechnológia akkor azt jelentette, hogy néhány fős kutatólaboratórium foglalkozott valami radikálisan új termék kifejlesztésével. Ilyen volt minden idők első ipari kutatólaboratóriuma, az Edison-féle Menlo parki vállalkozás és kisebb mértékben a Tesla-féle New York-i laboratórium is.

Többszintes nagy laboratóriumában elsősorban a gyors kapcsolgatás kérdését kellett megoldania. Nagy feszültség és nagy áram esetén a legjobb kapcsoló-megoldást eleinte csak az ívkisülés jelenthette, hiszen így viszonylag gyorsan lehetett nagy feszültséget és nagy áramot be- és kikapcsolni, ezért laboratóriumában mágneses mezőkkel kioltott ívkisülést alkalmazott. A gyors kapcsolgatás egyetlen szakértője a földön valószínűleg Tesla volt. Hasonló berendezések láthatók a 20-as, 30-as évek Frankenstein-filmjeiben, jó néhány képregény-sorozat „őrült tudós” hősét is

Tesla ihlette.

A következő feladat, a már említett hullámformálás és oszcillátortekercs-méretezés volt. Ezt a fejlesztőmunkát a Colorado Springs-i jegyzetekben részletesen, napról-napra végigkövethetjük. A kutatás során találkozott Tesla azzal a szokatlan jelenséggel, miszerint ha a szekunder körbe egy változó görbületű spiráltekercset tett, akkor a spirál felületén a feszültség néha látványosan megnőtt, akár néhány centiméteres hossz után is. Ezt a Faraday-indukcióra alkalmazott szokásos transzformátor-egyenletekből nem lehetett volna kikövetkeztetni, ezért Tesla arra gyanakodott, hogy egy teljesen új jelenségre bukkant. Valószínűbb azonban, hogy pusztán a mélyvízi és sekélyvízi hullámok analóg effektusáról van szó. (Említettük már, hogy a mélyvízi hullámok, amint egyre sekélyebb parthoz érnek, energiájukat a hullám amplitúdó-növelésére fordítják. Ilyen a földrengések keltette szökőár (tsunami) jelensége is.)

Tesla kísérleteiben, ahogy elektromos szolitonhullámai körbe-körbe száguldottak az egyre kisebb görbületű, spirál alakú szekundertekercsen, potenciáljuk hihetetlen magas értékre, akár több millió voltra is nőhetett. Ekkora feszültséget ma is nehéz dinamikus módon előállítani és megmérni. Talán ezért nevezte Tesla az egész jelenségkört „sugárzási energiának”, és ezt vette át tőle aztán Moray is. Az is megfordult a fejében - legalábbis szabadalmaiból ez derül ki -, hogy ilyen nagy feszültségen már a levegő is vezetővé válik. Az 1897-es évben benyújtott 650343-as számú szabadalmában azt állította, hogy drót nélküli rendszerével bármilyen mennyiségű energiát át tud vinni bármilyen földi távolságra.

A vezeték nélküli energiaátvitel viszont alapvetően megváltoztatta annak az iparnak a perspektíváit, amit éppen ö hozott létre váltóáramú rendszerével. Ebben a szabadalmában leírta az energiaadó és az energiavevő legáltalánosabb jellemzőit, és később a Colorado Springsben megépített laboratóriumban ki is próbálta ennek a rendszernek egy kisebb változatát. A szabadalomban leírta a legfontosabb méretezéseket, sőt néhány konkrét adatot is. Még csak 230-250 kilohertzes működési frekvenciákról írt, de említést tett 20-50 millió voltról is.

Világosan elkülönítette az általa felfedezett rezgéseket, és Heinrich Hertz lineáris, harmonikus rezgéseit mondván, hogy az utóbbiak nem alkalmasak jelentős mennyiségű energia nagyobb távolságra való eljuttatására. Ez igaz is, a mai rádióadók általában néhány tíz, néhány száz kilowatt energiával működnek; nem alkalmasak energiaátvitelre, de nem is ez a céljuk. A századforduló környékén nyújtotta be és kapta meg a legtöbb szabadalmat ebben a témában, és úgy tűnik, hogy a tucatnyi idevágó szabadalomban minden addigi kísérleti eredményét leírta.

Létrejött tehát egy működőképes, használható rendszer, bár a kor tudománya még nem tudta magyarázni ezt a jelenséget. Ne csodálkozzunk. hogy a kortárs tudomány nem tudott erre a jelenségre magyarázatot adni, hiszen a Maxwell-Heaviside-féle fizika is gyerekcipőben járt még, néhány száz ember értette a földön. Valószínű, hogy a villamossággal foglalkozó szakemberek nagy része nem értett az elektromágneses hullámokhoz, így például az egyébként rendkívül kreatív és zseniális Edison sem. Ők még a vezetékes híradástechnika világában éltek, hiszen még azon is rengeteg fejleszteni való akadt.

18. ábra. Egy magyar könyv 1924-ben foglalkozott először a mobiltelefon megvalósítási lehetőségével.

A kor fizikusai például Németországban még azon vitatkoztak, hogy szabad-e mechanikai analógiákat felhasználni a Maxwell-egyenletek leszármaztatásánál, vagy fordítva kell gondolkozni? Vajon az elektromágnesesség mindennek a fundamentuma, és abból kellene levezetni a klasszikus mechanikát?

A statisztikus termodinamika azt mutatta, hogy a mechanika a fontosabb, de Max Planck szerint az elektrodinamikából kiindulva kellene a hősugárzást, és így a termodinamikát is leírni. Minden képlékeny volt, de látszott, hogy nagy lehetőségek előtt áll az emberiség. Most nézzük meg, hogyan alakult Tesla élete és találmányának sorsa, mi vezetett bukásához.

A RABLÓBÁRÓK VILÁGA

A századforduló előtti évtized a nagy ipari vagyonok kialakulásának időszaka, a „rablóbárók” kora volt. Az Egyesült Államokban az átlagember ekkor vidéken, kis tanyákon élt, olyan körülmények között, melyeket Mark Twain írt le regényeiben, a Tom Sawyerben és a Huckleberry Finnben. Még elevenen élt a polgárháború emléke. Az Egyesült Államokban és Európában a rabszolgaság formálisan véget ért, de például a bányákban gyermekek dolgoztak iszonyatos körülmények között. A szénbányák, acélművek fölött állandóan füst- és porfelhő tornyosult. Ezekben a városokban, vagy a Ruhr-vidéken sohasem sütött ki a nap. A nagy ipari vagyonok, az igazi nagy üzlet, a „big business” létrejöttének feltételei már kialakultak.

Az első gazdag üzletember, Cornelius Vanderbilt (1794-1877) vasúttársaságok üzemeltetésével tett szert óriási vagyonra az Egyesült Államokban - nem feltalálóként, hanem mások találmányainak hasznosításából gazdagodott meg. Nem James Watt, vagy Stephenson, esetleg Morse, vagy Bell szerzett hatalmas vagyont, hanem a találmányaik hasznosításából kialakult vasúti és távközlési rendszerek építtetői. üzemeltetői, felhasználói.

Nyilvánvaló, hogy például egy vasúti rendszer csak akkor lehet gazdaságos, ha nagy mennyiségű szárnyvonalat lehet egységes rendszerben üzemeltetni, és ennek a feltételei az Egyesült Államokban voltak a legkedvezőbbek. Európa országai az országhatárok miatt viszonylag kicsi piacot jelentettek, és itt nehezen alakulhattak ki nagy, egységes rendszerek. Az Egyesült Államokban nem volt ilyen korlát, a kontinensnyi ország egységes volt. Cornelius Vanderbilt százötmillió dollárt hagyott fiára, aki nemsokára megkétszerezte ezt a vagyont, és a föld leggazdagabb embere lett.

Nem pékségek vagy szabászati üzemek, esetleg a búzatermelés adta a meggazdagodás lehetőségét, hanem a vasúti rendszer és a hajózás, vagyis a nagyipar és a kereskedelem kellékei. A hatalmas ipari rendszerek működtetéséhez addig nem látott mennyiségű pénzre volt szükség, és megjelentek az első, csúcstechnológiát finanszírozó bankárok is. Edison, Tesla, vagy a kevésbé ismert Elihu Thomson kora a feltalálóknak is adott lehetőséget, hiszen ezek a gazdag üzletemberek néha kinyitották pénztárcájukat, ha fantáziát láttak valamiben. Németország és Japán kivételével sehol sem létezett központilag finanszírozott tudomány, az iparfejlesztés mindenütt magánpénzekből valósult meg (már ahol egyáltalán fejlesztették).

Ne felejtsük el, hogy ebben a korban még általános volt az írástudatlanság, és a gyári munkások mai szemmel nézve borzalmas körülmények között éltek. Azonban megjelent az igen gazdag iparbárók egy vékony rétege, akik saját jachttal, saját vonatszerelvényeken jártak, persze csak ott, ahol már volt vasúti sín. A mai ember számára igen lassú, csöndes, kisvárosi élettempó lenne, amit ez a kor diktált, ahogy a mi mostani életünk is valószínűleg igen nyugodtnak és boldognak tűnik majd száz év múlva.

Ekkor, néhány évtizeddel a tömeges autógyártás kialakulása előtt, utak jobbára csak a mezőn, a kocsik által kitaposott keréknyomok formájában léteztek. Gyorsan haladni a városok között csak vasúti kocsival lehetett, a városokban pedig villamossal vagy gőzvontatású kisvonatokkal. És a vasutak falták az acélt. Az acélból semennyi sem volt elég, ezért lehetett hatalmas vagyonokat összegyűjteni a második ipari forradalomban, ami valójában az első volt, hiszen a gőzgépek korát, azok lassú terjedését semmiképpen sem nevezhetjük forradalminak. A „technikai rendszerváltás” két kulcsfigurája, Andrew Carnegie és J. Pierpont Morgan volt. Közülük az utóbbinak fontos szerep jutott Tesla életében.

A találmányok sohasem légüres térben születnek meg, mindig valaki valamilyen szükséglet kielégítésére talál ki egy új dolgot; azonban bármilyen jó lehet egy találmány, ha nem sikerül elhitetni a kortársakkal, hogy használható is, akkor halálra van ítélve. A matematikus fölírhat egy egyenletet, és neve esetleg akkor is megmarad, ha nem tudja megoldani. A feltalálóra legfeljebb akkor emlékezünk, ha találmányát megvalósítja, és el is tudja terjeszteni. Ehhez azonban már mindenképpen üzletemberek segítsége szükséges. Tesla korában senki nem volt erre alkalmasabb, mint Pierpont Morgan, a bankár.

Az Egyesült Államok arculata nagymértékben átalakult a polgárháború után. Mark Twain panaszkodott arról, hogy az emberek megváltoztak, már csak a pénz számít. Így foglalta össze a korszellem lényegét; „Szerezz pénzt. Gyorsan és sokat. Ha lehet csalással, ha nem lehet, tisztességesen.” A polgárháború ugyan a fegyveres harcnak véget vetett, de újabb harc következett. Vasúttársaságok, acélgyárak, bankok, elektromos társaságok harca, s egyszersmind a gátlástalan „szociáldarvinizmus” kora, melyre az erősek könyörtelensége volt jellemző.

Ekkor még rendszeresek voltak a tífuszjárványok a gyorsan és rendezetlenül fejlődő amerikai városokban (például Chicagóban és Philadelphiában), hiszen tisztítás nélkül itták a vizet, és a szennyvíz gyakran került az ivóvízforrásokba. Valójában itt zajlott le az első igazi ipari forradalom, amely robbanásszerű fordulat volt, nem olyan lassú, vontatott változás, mint az angol iparosítás. A nagyvárosok annyira zsúfolttá váltak, hogy már az omnibuszos (társaskocsi) közlekedés sem lehetett elég gyors. 1867-ben az utcaszintek fölé állványokon nyugvó vasutat kellett építeni New Yorkban, és a 70-es évekre más városokban is elterjedt ez a módszer. A lóvasúttársaságok persze keményen küzdöttek ellene, és a járókelők is gyakran panaszkodtak a fejükre hulló korom és szikrák miatt, a gőz és füst pedig fojtogatta még a magasabb házak lakóit is.

1873-ban San Franciscóban kitalálták, hogy kábellel is lehetne húzni a kis méretű kocsikat, ám az igazi megoldást a Julian Sprague által kifejlesztett villamoshajtás jelentette. Európában persze tőle függetlenül kitalálták ugyanezt, de Sprague egyedül kísérletezte ki a megfelelő motorokat, áramszedőket, drótokat és járműszekrényeket.

A villamosközlekedés megváltoztatta a városok arculatát, méretét. Lehetővé tette a nagyvárossá fejlődést, hiszen könnyen el lehetett jutni nagyobb távolságra is. Nem volt szükség külön mozdonyra sem, egész szerelvények is közlekedhettek vagy csak egyes kocsik. Így a föld alá is lekerülhetett a forgalom. A nagyvárosokban pedig egyetemek, bankok, gyárak összpontosultak, ide koncentrálódott a szakértelem, a tudás, és itt voltak a legvonzóbb lehetőségek.

Egyre több és több ember vándorolt az Egyesült Államokba a túlzsúfolt és túlnépesedett Európából. Az 1880-as évekig még csak nyolc-tízezer ember érkezett évente Európa nagy térségeiből, az Osztrák-Magyar Monarchiából, Olaszországból vagy Oroszországból. 1880 után ez évi hetven-nyolcvanezerre nőtt, majd a századforduló után még egy ideig évente százezren érkeztek ezekből az országokból. A listát az Osztrák-Magyar Monarchia vezeti, több mint 3 millió emberrel, mögötte Olaszország következik 3 millióval és Oroszország 2,5 millióval. A brit birodalomból és Írországból száz év alatt érkeztek annyian, mint ezekből az országokból tíz év alatt. A bevándorlók naponta 1-1,5 dollárt kerestek, a szakképzettek ennek a kétszeresét is elérhették. A sztrájkokkal, gazdasági fellendülésekkel és óriási válságokkal tarkított időszakban nagy vállalatbirodalmak keletkeztek és buktak el, olvadtak össze és emelkedtek föl.

A vasúthoz sínek kellettek, a sínekhez pedig vas vagy acél. A vasút hőskorában a sínek még magas széntartalmú öntöttvasból készültek, de ezeknek igen alacsony volt a teherbíró képességük. Az acélt ugyan már évszázadok óta ismerték, de tömeges, olcsó gyártása hosszú ideig - legalábbis Európában - megoldatlannak bizonyult. Az acél ideális nak bizonyult vasúti sín gyártáshoz, mert alacsony széntartalma és ötvöző anyagai miatt tízszer vagy tizenötször nagyobb terhet bírt el, és húszszor annyi ideig bírta törés, kifáradás nélkül, mint az öntöttvas. Az acél széles nyomtávú, így nagyobb teherbírású vasútvonalak építését tette lehetővé, ezáltal jóval olcsóbb lehetett a vasúti személy- és teherszállítás.

A nagyobb teherbírású acélsíneken száguldó gyors, hatalmas méretű gőzmozdonyok jelentették az első valódi ipari forradalom kezdetét. Az 1880-as évek elején az Amerikában futó vasúti síneknek csak harmada készült acélból, de 1890-re ez már 80 százalékra nőtt, és 1900-ra feleslegessé váltak a régi öntöttvas sínek. A forgalom megnövekedett; egymás mellett kettő, néha négy sínpár is futott, a mai autópályák látványához hasonlóan. 1865-ben már harmincötezer mérföldnyi sín futott az országban, az 1873-as nagy válság idejére ez a szám megduplázódott. Ezt a hatalmas méretű, a történelemben mindeddig példátlan terjeszkedést nem a kormány segítségével, hanem magánerőből, részben külföldi tőkével valósították meg. A Vanderbilt-család volt e korszak első haszonélvezője, őket követte az acélgyáros Carnegie-család.

Az új acélsíneket a polgárháború veteránjai építették, valamint számos Kínából érkezett, olcsó teherhordó, azaz kuli. Az építési folyamat elején kötvényeket bocsátottak ki, és ezekből finanszírozták a vasútépítést, ám hamarosan eljött az idő, amikor már a személy- és teherfuvarozás jövedelme tartotta fönn a terjeszkedést. A polgárháború előtt csak 20-30 kilogrammos acéltömböket tudtak előállítani, azonban egy angol feltaláló, Henry Bessemer találmányának segítségével az acélgyártás egyszerűbbé és sokkal olcsóbbá vált. Bár a Bessemer-féle acélgyártáshoz hasonló módszert 1847-ben már kitalált egy Kentucky állambeli feltaláló, William Kelly, és tőle függetlenül Európában már ismerték ezt az eljárást: most érkezett el az acél ideje.

Andrew Carnegie, pittsburgh-i vasgyáros volt az első, aki hosszas habozás után átállt a tömeges acélgyártásra. Eleinte óvatos volt, azt mondta, meg kell várni, amíg kiderül, mit ér az új eljárás. 1873-ban azonban maga is elment Angliába, és hazatérve, kölcsönök segítségével a föld legnagyobb acélgyárát építette fel Pittsburgh környékén, a meglevő jó szállítási lehetőségekre, és az ott található szén- és vasbányákra alapozva. 1879-re a Camegie cég már majdnem évi 1 millió tonna acélt állított elő, ennek 3/4-e volt vasúti sín. Tíz év múlva pedig már ennek a négyszeresét, azaz évi négymillió tonnát gyártottak sínből, a meginduló autógyártás pedig hamarosan a legnagyobb acélfelhasználóvá lépett elő.

Camegie újra és újra visszaforgatta nyereségét a cégébe, állandóan modernizálta a gyártás folyamatát, miközben munkásai embertelen körülmények között dolgoztak. Gyáraiban a munkaidő 12 órás volt, és vasárnap sem volt pihenés. Talán ő volt az első iparmágnás, aki tudományosan képzett dolgozókból, kutatókból laboratóriumot hozott létre, hogy az acél minőségét a gyártás során ellenőrizze, és folyamatosan javítsa. Míg Európában Krupp maga találta ki húszévnyi munkával, hogyan lehet jó acélt gyártani, Carnegie inkább csak üzletember volt.

Aztán a Bessemer-féle acélgyártási módszer is elavulttá vált. A nyitott tűzterű eljárás még olcsóbbá tette a termelést. Míg 1875-ben 160 dollárba került egy tonna acél, 1900-ra az új eljárással csak tizede, azaz 17 dollár lett az ára. Húsz év alatt a sín szilárdsága tízszeresére nőtt, élettartama hússzorosra, ára pedig a tizedére esett. Ez a termelékenység-javulás hajtotta a gazdaságot, ennek motorja pedig mindig az innováció, azaz a hasznos tudás. Ennek a lehetőségnek a felismeréséből a történelem során először születtek nagy vagyonok.

Carnegie

Andrew Carnegie (1835-1919) egy skót takács fia volt. Apja a szegénység elöl emigrált, mikor munkáját átvették az automatizált szövőszékek. Andrew tizenkét éves volt, amikor megérkeztek Pittsburgh-be, és már fiatalon kemény fizikai munkával kereste a kenyerét. Edisonhoz hasonlóan ő is valami jobbra vágyott, és a távírdászatban meg is találta élete nagy álmát.

A távírda egy vasúttársaság keretében működött, így a hídépítés, a vasútépítés lett Camegie vadászterülete. Harminchárom éves korában már azt írta magáról, hogy visszavonhatatlanul és gyógyíthatatlanul a pénz rabjává vált. Különlegesen jó memóriája is segítette az üzletben; még távirdász korában - egyedülálló módon - hallás után is meg tudta érteni a Morse-kódot, amihez igen jó memória kellett. Vaskohók építtetésébe kezdett, majd acélgyártásba; ráébredt, hogy az innováció hosszá távon kifizetődő.

Carnegie mindig magának tartotta fenn az acélgyártás fölötti hatalmat és ügyesen értett kapcsolatainak kihasználásához. Folyamatos vásárlásokkal, cégek összeolvasztásával, rossz minőségű, de igen drágán megszámított hadianyag leszállításával (hazafiság sem volt a szótárában) folyamatosan növelte bevételeit, és hitelképessége mindig jó maradt. A vasúttársaságokhoz fűződő régi kapcsolatai segítségével mindig a legjobb áron tudta értékesíteni a síneket; együtt volt benne az éleslátású gazdasági szakember és az innovatív gyáros, így az 1900-as évek fordulójára a föld legtöbb acéláruját az ő gyáraiban gyártották. Egymaga messze megelőzte Angliát és Németországot az acélgyártásban. Részvénytöbbségét mindvégig megtartotta, így a profitból mindig cégbirodalmának terjeszkedését segítette, soha nem fizetett jelentős osztalékot. Az ebben az időszakban kialakuló trösztökben, a szabad versenyt letörő árkartellekben sosem akart részt venni, nem bízott az ilyen szövetségekben.

Az 1890-es évekre az Egyesült Államok acélipara már sokkal több acélt tudott termelni, mint amennyit a hazai piac fölvett, de az árakat magasan akarták tartani. A kor másik jelentős személyisége, Pierpont Morgan olyan szövetségeket, kartelleket állított fel, melyek vigyáztak a magas árra. Erős nyomás nehezedett Carnegie-re, hogy csatlakozzon ehhez az árkartellhez, de ő ellenállt.

Morgant azonban nem tartotta vissza az első kudarc, és ajánlatot tett a Carnegie-acélbirodalom megvásárlására. Meghívta Charles W. Schwabot, a cég elnökét, hogy beszéljék meg az adásvételt. Carnegie ekkorra már belefáradt a huzavonába, és csupán egy nap gondolkozási időt kért. Másnap egy kis papírszeletre írta föl a 480 millió dolláros eladási összeget. Schwab ezt a papírt átvitte Morgan-nek, aki a szeletkére nézve rövid választ adott: „Elfogadom ezt az árat. ” Addig a napig ez volt a legnagyobb összegű vásárlás az Egyesült Államok történetében.

Carnegie azzal magyarázta cége eladását, hogy nyugdíjba akar menni, és életét az oktatásnak és a jótékonykodásnak szeretné szentelni. Valóban, pénzének 90 százalékát, körülbelül 324 millió dollárt osztott szét különböző célokra. Így lett Morgan az acélbirodalom irányítója is amellett, hogy hatalmas vasúti és banki érdekeltségei is voltak. Persze ettől az acélgyártás még nem lett jobb, hiszen Morgan bankár volt és nem gyáros. Jókora vagyonát cégek adásvételéből szerezte, és nem a cégek műszaki fejlesztéséből.

Carnegie ebből a hatalmas pénzből mintegy kétezer-ötszáz nyilvános, ingyenes könyvtárat hozott létre, valamint kórházakat, parkokat, koncerttermeket, uszodákat és templomokat. Carnegie sosem ragaszkodott mereven egyfajta vallási felekezethez, minden keresztény egyháznak adakozott, például több mint 6 millió dollárért adományozott közel nyolcezer orgonát.

Az általa finanszírozott expedíciók még dinoszaurusz csontvázakat is kiástak - volt amit róla neveztek el. Vitathatatlan érdeme volt a 125 millió dolláros tőkével, 1911-ben létrehozott Carnegie Alapítvány, melyben célul tűzte ki az amerikai kulturális és tudományos élet színvonalának emelését. Eredetileg egyetemi professzorok nyugdíjalapját kívánta megteremteni. Ehhez olyan magas szintet állított tel, ami a felsőfokú oktatás egészének minőségjavulását eredményezte. Míg addig csak néhány jó színvonalú egyetem volt, s azok is főleg a keleti parton, Carnegie alapítványa hatására az egész felsőoktatás virágzásnak indult.

Persze nem minden adománykérést koronázott siker úgy, ahogy az adományt kérő várta. A Princetoni Egyetem elnöke például jogi és természettudományi fakultást szeretett volna Carnegie pénzéből építtetni. A látogatás után Carnegie azonban megmondta, hogy szerinte mi kell az ottani diákoknak: „Tóra van szükségük, hogy evezhessenek és versenyezzenek a Harvard, a Yale és a Columbia Egyetemmel, így legalább nem gondolnak arra az ostoba focira. (Carnegie ki nem állhatta a focit.) így kapott a Princetoni Egyetem fakultások helyett mesterséges tavat.

Nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Angliában is számos városnak adományozott ezt-azt, így ötvenkét városnak lett a díszpolgára (a brit miniszterelnök csak tizenhét városban volt díszpolgár). 1911-ig 180 millió dollárt osztott szét. és ez vagyonának mindössze csak a fele volt. A maradék pedig évente 5 százalékot kamatozott. Összesen 332 millió dollárt költött el, míg az olajbáró Rockefeller (az örök vetélytárs) mindössze 175 milliót.

Napi négy-ötszáz kérelmező levelet kapott. Az egyik ilyen küldeményt Mark Twain írta, aki nem Andrew Carnegie-nek, hanem Szent Andrásnak címezte kérelmező levelét Carnegie-hez. Mindössze másfél dollárt kért egy bibliára, de azt kérte, hogy ne magát a könyvet, hanem a pénzt küldjék, mert ő akarja kiválasztani a megfelelő példányt. Ám sosem kapta meg ezt a „komoly" összeget.

Morgan

Teljesen más fából faragták Pierpont Morgant. Pierpont Morgan a századforduló leggazdagabb embere volt, vörös bibircsókos orráról mindenki megismerte. Gyakran járt át saját jachtján műtárgyakat vásárolni Európába, és igencsak kedvelte a telt keblű hölgyeket. Valójában ő „találta ki” a bankok igazi szerepét az ipari korban. Bankok már Mezopotámiában is léteztek, de az iparfejlesztésben csak Morgan után kezdtek részt venni. Ő tette az ipar szolgálólányaiból az ipar mestereivé a bankokat, és szerepük azóta sem változott.

Morgan igen jómódú családba született, apja elismert, gazdag New York-i bankár volt, s amikor a svájci és német iskolák elvégzése után 1857-ben, huszonnégy éves korában a Wall Streetre érkezett, azonnal saját pénzváltó céget alapított.

Az amerikai polgárháború adósságainak rendezésében is részt vett, de igazi vadászterülete az akkor robbanásszerűen fejlődő vasutak finanszírozása lett. Sok száz vasúttársaságnak bocsátotta ki kötvényeit és részvényeit, számos tönkrement vasúttársaságnak adott pénzt, persze úgy szervezte át őket, hogy közben saját tulajdonába kerültek: ezt a folyamatot nevezték „morganizálásnak”. Így az 1890-es évekre már az amerikai vasúti rendszer 1/6-át ellenőrizte. Gyűlölte a versenyt, mondván, hogy az csak veszteségeket hoz; ahol tehette holdingokat és árkartelleket, trösztöket hozott létre. 1901-ben érkezett hatalma csúcsára, amikor megvette Carnegie cégét, és létrehozta a U. S. Steelt, mely a világ legnagyobb acélgyártó konglomerátuma lett.

Ezt az óriási céget a mezőgazdasági felszerelést gyártó International Harvester megvásárlása követte, majd egy hajózási kartell létrehozása az Atlanti-óceán északi részén, az International Mercantile Marine. Később az ő közreműködésével alakultak meg az International Nickel, a General Electric és a Western Union távközlési cégek. Szinte felmérhetetlen mennyiségű pénz és igazgatósági tagság fölött rendelkezett: 112 nagy cégben 741 igazgató helyét és nevét ő döntötte el. Morgan nem volt spekulátor, mint Carnegie vagy az olajmágnás John D. Rockefeller (mellesleg mindkettőt gyűlölte), viszont jó emberismerő volt, és tudta, hogy kell megbízható szervezeteket létrehozni.

Nem volt a szabad versenyes kapitalizmus híve, a szabad piac gondolatára is kirázta a hideg. Szándéka mindig a verseny kikerülése, a közös árak kialakítása, diktálása volt. Pénze, hatalma, befolyása segítségével ő ellenőrizte az Egyesült Államok teljes iparát közvetlenül vagy közvetve. Ilyen nagy hatalma se előtte, se utána senkinek nem volt az ipar területén.

Morgan az éppen kialakuló, kezdődő tudástársadalom legfontosabb bábája és természetesen haszonélvezője lett. Állandóan harcolt az Egyesült Államok kormányával, mert az állam megpróbálta konglomerátumait több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel széttörni.

Úgy tartotta, hogy az üzleti életben nem a pénz, hanem a karakter, a jellem számít. Amikor az Egyesült Államok kongresszusának vizsgálóbizottsága előtt a bizottság egyik ügyvédje megkérdezte, hogy a kereskedelmi hitelt vajon pénz vagy jelzálog alapján nyújtja-e, meglepő választ adott: „Nem uram. Az első dolog a jellem. Mert ha én valakiben nem bízom meg, akkor én annak nem adok pénzt, még ha a keresztény világ összes részvénye is nála van. ” Hetvenhat évesen. 1913-ban halt meg. Ha valakiről, róla el lehet mondani, hogy egyszerre szolgálta Mammont és az Istent. Amíg bírt, minden délben imádkozni ment egy Wall Streethez közeli templomba, utána viszont folytonosan a Mammont imádta.

A J. P. Morgan & Company ma is a Wall Street meghatározó pénzügyi intézménye. Igazgatói a keleti part patinás egyetemeiről kerülnek ki. A cég vezetői mindennap négy óra harminc perckor elhagyják az irodájukat, hogy teázni menjenek, és öt órára a teniszklubba érjenek. Jelszavuk szerint: „első osztályú emberek, első osztályú módon, első osztályú üzleteket kötnek”. Az ő tulajdonukban van ma az Egyesült Államok legtöbb részvénye, tulajdonrészük meghatározó az Egyesült Államok legtöbb nagy cégében, ezek például az International Telephone and Telegraph, Sears, American Express, Bank of America és a Citycorp. A Morgan Bank az Egyesült Államok leggazdagabb hétezer magánszemélyének pénzét is kezeli, valamint nagy intézmények, egyetemek és cégek betéteit is. Más bankokkal szemben Morganék úgy végzik ezt, hogy a betétesnek nincs joga beleszólni, hogy mibe fektetik a pénzét. A cég ma is a cégegyesülések és a cégvásárlások egyik legnagyobb szakértője, a Wall Street hangadója.

Pierpont Morgan szinte korlátlan pénzmennyiség fölött döntött. Ezt az embert kereste meg Nikola Tesla. Kettejük története arról szól, hogy hogyan bukott el Tesla energia- és rádióadója a pénzügyi észjárás és feltalálói kultúra különbözősége miatt.

Eksztázis

A feltalálói és üzletemberi észjárás radikálisan más volt már akkor is, és ez azóta sem változott. Akkor születnek nagy eredmények, ha a kettő valamilyen módon találkozik. Edison ebben a tekintetben toronymagasan kiemelkedik a feltalálók közül. Sokkal jobban értette a pénzügyi világ mentalitását, mint Tesla, és könnyebben szót tudott érteni ezen a nyelven. Edisonnak is megvolt a maga kalandja Morgannel, hiszen Morgant semmiből sem lehetett kihagyni.

Edison sok más feltaláló tapasztalatainak és saját szorgalmas munkájának köszönhetően használható izzólámpákat tudott kikísérletezni, és 1878-ban a tömeggyártást is elindította. Az Edison Világítási Társaságot (Edison Electrics Light Company) hamarosan felvásárolta az egyik Morgan érdekeltség. Morgan az Edison-céget egy másik versenytárssal, a Thomson Houstonnal összeolvasztotta 1892-ben: az új cég neve General Electric lett.

Edison nagyon nehezményezte, hogy csak az igazgatótanácsba nevezték ki, de nem ő lett az elnök. Így Edison első és egyben utolsó igazgatósági ülésére 1892 augusztusában ment el: amint mondta, nem fog egy olyan társaság igazgatótanácsába tartozni, ahol nem ö irányít mindent. Két év múlva eladta az összes General Electric részvényét. Konzultánsként dolgozott tovább, és szorgalmasan gyűjtötte a szabadalmaiból származó royalti-díjakat.

A General Electric alapította az első nagyszabású ipari kutatóintézetet New York államban, 1900-ban. Ennek vezetője Tesla egykori barátja, majd ellensége Charles Steinmetz, német származású, púpos hátú zseni volt, akit az elektromosság varázslójának neveztek. Talán csak Tesla és Steinmetz voltak azok, akik matematikát is használtak az elektromosság kutatása, fejlesztése terén, a többi feltaláló csak a próba szerencse módszert alkalmazta.

Morgan javaslatára a Westinghouse és a General Electric közös szabadalmi egyezményt hozott létre 1896-ban, mely szerint Tesla szabadalmait az addigi rivális is használhatta. Ettől kezdve valójában Morgan lett az egyik haszonélvezője a Tesla-féle váltóáramú szabadalmaknak. 1903-ban a General Electric beolvasztotta a transzformátorokat gyártó Stanley Electric társaságot, így az elektromos áram teljes gyártási és elosztási rendszere Morgan kezébe került. Ezután a General Electric már erőmüveket is vásárolt és építtetett.

(Morgan szelleme még jó ideig ott lebegett a General Electric felett: 1971-ben az Igazságügyi Minisztérium beperelte a céget, mert a General Electric huszonkilenc más elektromos szolgáltatóval árkartellt hozott létre, melynek következtében az árak egyik napról a másikra 50 százalékkal emelkedtek. Az Egyesült Államok kormánya a pert megnyerte, és a Genaral Electric több mint ötvenmillió dollár kártérítést fizetett, néhány alkalmazottat rövid börtönbüntetésre is ítéltek. Aztán 1976-ban több, mint kétmilliárd dollárért megvették az Utah International céget, amellyel szén-, réz- és urániumbányák, valamint gáz- és olajmezők jutottak a General Electric tulajdonába. Ez volt az Egyesült Államok történetének legnagyobb ipari vásárlása. A kívülállók és a versenytársak szerint is ma a General Electric az Egyesült Államok legjobban vezetett cége, több mint százezer dolgozóval, és hatalmas külföldi érdekeltségekkel.)

Nemcsak az energiatermelés, hanem a hírközlés is Morgan kezébe került. Tesla éppen a mobiltelefon-rendszerrel, rádió- és energiatovábbítási rendszerrel kísérletezett, ezért a történet megértéséhez ismernünk kell a hírközlés fejlettségi fokát Tesla korában.

A hírközlés hatalmas üzlet volt. A századfordulón, amikor már eléggé elterjedt a telefon, egyetlen egy magántelefon-készülék kétszáznegyven dollárba került egy évben, ami hatalmas pénz, ha arra gondolunk, hogy száz évvel ezelőtt a dollár legalább húszszor annyit ért, mint ma. 1900-ban a telefon még eléggé friss találmány volt, de már 1 350 ezer működött az Egyesült Államokban, és a feltaláló Bell cége kétszázötvenmillió dolláros tőkével rendelkezett. A távíróhoz hasonlóan a telefon is gyorsan terjedt, annak ellenére, hogy az első szabadalom csak 1876-ban lett bejelentve, és számos technikai hiba miatt a távolsági telefonbeszélgetések csak nyolc évvel később, 1884-ben indultak el. Természetesen nemsokára ez is Morgan kezébe került. de addig még hosszú út vezetett.

A TELEFONCSATA

1876. február 14-én az Egyesült Államok szabadalmi hivatalába két telefon-szabadalom érkezett - néhány órás különbséggel. Az egyik egy huszonkilenc éves amatőr feltaláló és némabeszéd oktató találmánya, akinek a nevét ma mindenki ismeri, Alexander Graham Bell. Néhány órával később, a negyvenegy éves Elisha Gray, hivatásos feltaláló vitt be hasonló szabadalmat. Faraday még tudhatott erről a szabadalomról, mely lényegében az ő alapvető felfedezésén, az indukción alapult. Tehát 1876-ban - Faraday halála előtt egy évvel -indult el hódító útjára a telefon. Tulajdonképpen csodálkozhatunk azon, hogy nem hamarabb, hiszen addig is minden technikai feltétel adva volt föltalálásához.

Lényegében a telefon a távírónak egy sokkal ravaszabb verziója, két lényegesen eltérő funkciót használ: amikor beszédet vesz, akkor a hang erőssége valamilyen tárgy, például szénpor ellenállását megváltoztatja, modulálja; és amikor ez a változó frekvenciájú, változó amplitúdójú elektromos hullám megérkezik egy elektromágneses tekercsbe, a változó elektromos hullámok hatására, változó mágneses térerősség keletkezik, és ez egy vékony fémmembránt úgy mozgat, hogy a membrán hanghullámokat kelt.

A Faraday-féle indukcióban ott rejtőzött ez a találmány is ugyanúgy, mint akár a videomagnó. A telefon sorsán is látszik, hogy az emberek milyen nehezen tudnak látásmódot, gondolkodásmódot változtatni, és mennyire szükséges a friss, rugalmas szemlélet, elszakadás a régi szokásoktól. Az igény ugyan már megvolt a távolsági beszélgetésekre, de ezt már az arcképfestő Morse találmánya, a távíró, félig-meddig kielégítette (erről már a „Tiltott találmányok"-ban is szóltunk).

Az Egyesült Államok ideális hely volt a távíró elterjedésére, de terjedt Afrika kivételével mindenütt, így Európában is. A polgárháború végére már ötvenezer mérföldnyi távíróhálózat épült ki, és néhány évvel később már kétszázötvenezer mérföldön át húzódott a hálózat. Csakhogy 1872-ig mindössze egy jelsorozatot lehetett átküldeni a költségesen megépített drótokon, és nagy szenzációként hatott, hogy a Western Union cég, mely szinte monopolizálta a távírószolgálatot, egy olyan rendszerrel állt elő - Joseph B. Steans bostoni feltaláló munkája nyomán -, mely ugyanazt a drótot egyszerre két jelsorozat küldésére is felhasználhatta. Ez mindenkinek megmozgatta a fantáziáját. Az volt a kérdés, hogy ezt lehet-e még felülmúlni, lehet-e ugyanazon a dróton még több csatornát nyitni. Ez ugyanis nagymértékben megnövelte az átvihető információ mennyiségét és így sokkal olcsóbbá tette a táviratozást.

Elisha Gray, akinek nevét mára szinte teljesen elfelejtették, pedig a kor jelentős feltalálója volt (bár nem akkora, mint Tesla), 1874-ben teljesen véletlenül rábukkant arra az alapötletre, ami telefonját megalapozta. Különböző frekvenciájú rezgőkörökkel kísérletezett, és észrevette, hogy az egyik rezgőkör változtatása modulálja a másik rezgőkör frekvenciáját. Ezt ma parametrikus rezgéskeltésnek nevezik, de akkor még neve sem volt a jelenségnek.

Valójában ezen alapul a telefon: az ellenállás paramétereinek megváltoztatásával befolyásolunk egy másik elektromos áramkört, és így alakítjuk át a beszédet elektromossággá, és az elektromosságot aztán újra hanghullámokká. Gray, aki maga is távirdász volt, és távírókészülékek tökéletesítéséből élt (egy ilyen gyárban dolgozott), ötletét bemutatta egy üzletembernek, aki fantáziát látott benne, és lehetővé tette, hogy Gray teljes munkaidőben foglalkozzon találmányával.

A telefon ötlete egyáltalán nem volt új, hiszen egy német tanár és feltaláló Philip Reis már 1861-ben megépített egy telefonkészüléket, és be is mutatta a Frankfurti Tudományos Egyesületben. Akkor még Németország aprócska államokra tagolt, alig fejlődő, szomszédaihoz képest elmaradott ország volt; senki sem fedezte fel az óriási lehetőséget ebben a találmányban. Ma alig van a civilizált világban ember, aki ne használná naponta a telefon valamelyik típusát, szolgáltatását, részévé vált mindennapi éltünknek.

Önmagában a telefon elterjedése kihúzhatta volna Németországot a gazdasági stagnálásból, de senki nem figyelt fel rá, sőt - szokás szerint - az Annales der Physik című folyóirat a találmányról szóló cikk közlését is megtagadta. A „tekintélyes” folyóiratok általában így tesznek: az új, gyökeresen más látásmódot igénylő tanulmányokat nem közlik, s így eredeti céljukkal ellentétben, sokszor a fejlődés akadályai, és nem segítői.

Reis, a megszállott feltaláló hiába írt röpiratokat, hiába tartott működő készülékével bemutatókat, mindenütt zárt ajtókba ütközött. Negyvenéves korában (1874-ben) szegényen, a küzdelemtől megfáradva, tüdőbajban halt meg akkor, amikor az USA-ban már Bell és Gray is lázasan dolgoztak, hogy kifejlesszék azt, ami Reisnek már rég működött.

A kor szakmai folyóirata, a Távirdász (The Telegrapher) azt írta, hogy a Reis-féle telefonra nincs szükség, csak tudományos kuriózum. Valami olyasminek tartották, mint ma a videotelefont, amelyet ismerünk ugyan, de nem terjedt el. Sőt, vicceket terjesztettek róla: kipróbálták már Philadelphia és New York között, de abbahagyták, mert a philadelphiai távirdász kellemetlen leheletét is átvitte a rendszer. A már elterjedt távíró és a még alig fejlett telefon találkozása talán az első eset a technika történetében, amikor az ellenérdekű felek összecsaptak: a már bevált rendszer fékezte az újabb, jobb megoldás elterjedését. Ez az ellentét nem volna szükségszerű; a petróleumlámpa-gyártók vagy a gyertyaöntők nem törték össze a villanykörtéket, a postakocsisok nem siklatták ki a gőzmozdonyokat, s a vitorlás hajók sem zárták le a kikötőket a gőzhajók előtt.

A távirdász szakma meglehetősen ellenségesen fogadta az ötletet, hogy hangokat vigyenek át a vezetékeken. Ekkorra ugyanis a Morse-féle kód, azaz egy digitális kód terjedt el, és a távírdászok ellenezték a hang, azaz az analóg jel átvitelét. A távírdászok ellenséges magatartása érthető: állásukat féltették. Gray olyannyira elkeseredett, hogy visszatért a multiplex rendszerek kidolgozásához, zenetovábbító telegráfon kezdett gondolkozni. Úgy gondolta, hogy a multiplex távíró potenciálisan sokkal nagyobb üzletet jelenthet, mint a hangátvitel. 1875-ben több ilyen szabadalmat is bejelentett.

Az angol emigráns, a fiatal Bell szintén multiplex távíróval kísérletezett, és szinte véletlenül hibázott rá a telefon alapötletére. 1872-ben kezdett ezzel a rendszerrel foglalkozni, amikor tudomást szerzett a Western Union duplex rendszeréről. Úgy gondolta, hogy hatalmas vagyont lehetne keresni egy még jobb találmánnyal. Míg Gray hivatásos mestereket alkalmazott a készülék építésére, Bell maga bütykölte a szerkezeteket. Első gépei olyan megbízhatatlanok voltak, hogy csak néhány másodpercig működtek.

1874 tavaszán tudta meg Bell, hogy Gray is vibráló áramokon dolgozik, azaz a telefonon. Ekkor felgyorsította munkatempóját, és egy távirdász, G. Hubbard személyében terveihez segítséget is kapott.

Hubbard lánya ugyanis skarlát miatt néma maradt és Bell tanította beszélni. Hubbard ugyan nem szívelte a Western Uniont, mert úgy gondolta, hogy monopóliumuk hátráltatja a távírászat fejlődését, de a telefon ötletét nagyon izgalmasnak találta. Ezért anyagilag támogatta Bell munkáját, de az ekkor még csak egy multiplex rendszer lett volna. Lassan-lassan azonban, 1875 júliusára Bell észrevette, hogy hangot is lehet továbbítani. Gray és Bell ettől kezdve figyelte egymást, és kissé paranoiásán mindegyik azt gondolta, hogy a másik csak kémkedik utána, és nem igazán alkot újat.

Gray maga sem érezte át a hangátvitel fontosságát, nem akarta pénzét és idejét olyan hangátviteli rendszerre pazarolni, amely nem hoz elég hasznot, a multiplex rendszer viszont szerinte biztos jövő elé nézett. A távírók szakértői pedig továbbra is úgy gondolták, hogy semmi értelme a hangátvitelnek, hiszen az információátvitel kérdése rég meg van oldva. A nagy sietségben Bell már akkor szabadalmaztatta találmányát, amikor még nem volt jól működő példánya, de a sors meghozta a szerencséjét.

1876. február 14-én adta be a szabadalmát, de csak az év júniusában mutatta be a működő készüléket - amit Gray is látott - a philadelphiai századfordulós kiállításon. Az volt a hivatásos kutató, Gray véleménye, hogy a Bell-féle beszélő telefon csak tudományos körökben lehet érdekes, kereskedelmi értéke igazán jelentéktelen. Bell pedig - az amatőr - két héttel a szabadalom beadása után, de két héttel az első sikeres kísérlet előtt azt írta édesapjának: „Az egész az enyém, és biztos vagyok a hírnévben, a vagyonban és a sikerben. ”

Érdekes, hogy a szabadalom és az első működőképes szerkezet kifejlesztése és bemutatása után Bell nem vett részt többé a találmány tökéletesítésében. Miután úgy-ahogy használható készüléket alkotott, feleségül vette egyik süket tanítványát, és teljesen eltűnt a telefonfejlesztésből. 1922-ben bekövetkezett haláláig a süketek oktatója maradt.

1877-ben alakult meg a Bell Telefontársaság, és villámgyorsan terjeszkedni kezdett. Bostoni bankárok adták hozzá a pénzt, akik persze átvették a társaság fölötti ellenőrzést. Számos ügyes üzletember vezette a Bell Társaságot, míg 1899-ben megalakult az American Telephoné and Telegraph, mely főleg a hosszú távú beszélgetésekre specializálódott. A századforduló után került a társaság J. P. Morgan kezébe, és 1907-ben saját emberét, Theodore Vailt ültette az elnöki székbe. Tizenkét évi elnökösködése alatt az AT&T-t az Egyesült Államok legnagyobb társasága lett. Az AT&T szép lassan fölvásárolta az ellenfeleket, vagy árharcban tönkretette őket, vagy nem engedte meg, hogy saját hálózatára kapcsolódjanak. Így a távolsági beszélgetéseket lehetetlenné tette. 1899-ben még a Western Union részvényeinek harmadát is megszerezték.

Építettek egy kutatólaboratóriumot, mely az Egyesült Államok legjobb laboratóriumai közé tartozott, ezzel megalapozták a cég, és egyáltalán az elektronika későbbi fejlődését. Jelentős szerepük volt a mozi hangosításában. 1926-ban; az első televíziós adásokban. 1927-ben; és a digitális számítógépeknél is bábáskodtak 1938-ban. Legfőbb eredményük talán a tranzisztor 1947-es kifejlesztése volt. Láthatjuk tehát, hogyan fűződnek, hogy kapcsolódnak egymáshoz találmányok és emberi sorsok.

Morgan keze nyomát ott találjuk mindenütt. Valójában Morgan bankháza töltötte be a központi bank szerepét is, hiszen ekkor az Egyesült Államokban nemhogy jövedelemadó, de még központi bank sem volt. Morgan, ha érdekei úgy kívánták, manipulációival tőzsdepánikot váltott ki a Wall Streeten. ezzel gazdasági válságokat indított el, vagy ha akarta, meg is állította ezeket.

Egy ilyen nagy, az egész országot érintő válságot például azzal hárított el, hogy összehívta New York bankárait és annyi kötvényt bocsátott ki, amennyi az állami adósságokat finanszírozhatóvá tette, és így az egész országot hosszú, mély válságtól mentette meg. Az akkori szakállas viccben föltették a kérdést, mi a különbség Isten és Morgan között. A válasz: Isten nem gondolja magáról, hogy ő Morgan...

Most, hogy képet kaptunk az ipar és a tudásalapú gazdaság fejlődéséről Tesla korában, itt az idő, hogy megnézzük, miért bukott meg Tesla találmánya.

EXTÁZIS ÉS AGÓNIA

Az emberek közötti kommunikáció ugyanolyan nehézkes, mint a tudomány maga, az elhallgatott, ki nem mondott feltételezésekkel, vagy egyszerűen a gondolkozási kultúra más különbözőségei miatt. Tipikus példa erre Hertz és Tesla nézeteltérése. 1892-ben. amikor Tesla Budapestre érkezett, hogy a Ganz céggel tárgyaljon, fölkereste a fiatal, de már haldokló Hertzet. 1892-ben a harmincnégy éves fiatalembernek már csak két éve volt hátra életéből; Hertz valószínűleg a kor szomorúan jellemző betegségében, tbc-ben halt meg. Tesla mint a nem lineáris szolitonok. Hertz mint a lineáris hullámok felfedezője, nem tudtak szót érteni egymással, mindkettő ragaszkodott a maga igazához.

Mindaz, amit Hertz publikált az elektromágneses hullámokról, igaz volt, csak azt nem vette észre, hogy a természet gazdag lehetőségei közül csupán az elsőre, a legegyszerűbbre bukkant rá. Tesla pedig abban hibázott, hogy nem határolta el a Hertz-féle hullámoktól elég élesen a maga által felfedezett jelenséget. Tesla nem tudta beleélni magát a haldokló, és megbecsült Hertz lelkivilágába, Hertz számára pedig úgy jelenhetett meg a fiatal Tesla, mint aki el akarja vitatni eredményeit. Hasonló helyzetek gyakran előfordulnak művészek között is. Verdi és Wagner sem kedvelték egymást, mert mindegyik azt gondolta, hogy az ő zenéje a jó. Valójában mindkét zenének és mindkét hullámnak megvan a maga helye.

Tesla ugyanígy nem tudta megértetni magát kortársai többségével, azzal a kevés számú villamosmérnökkel sem, akikkel együtt dolgozhatott volna. Charles Steinmetz, aki később a General Electric vezető kutatója lett, úgy írt könyvet a váltóáramról, hogy Tesla nevét meg sem említette benne: az ipar, a kutatás, a tudomány világa épp olyan emberi világ, mint akár a művészet, a politika vagy a katonák világa. A tudomány is emberek müve, és a tudomány területén dolgozók is ugyanolyan gyarlók, féltékenyek egymásra, mint az élet bármely más területein. Nem csak a színésznők és primadonnák tesznek pikírt megjegyzéseket pályatársaik korára, tehetségére; a tudományban, ha lehet mondani, még élesebb a féltékenykedés és a gyanakvás. A kutatás világa, pláne amikor szabadalmakról, pénzről és hírnévről van szó, az emberekből egyszerre hozza ki a legjobbat és a legrosszabbat is.

Tesla egész életére jellemző volt a harc kollegáival és üzletfeleivel, és nem mindig került ki győztesen a küzdelmekből. Kétségtelenül hibás volt abban, hogy egyetlen egy értő szövetségest sem tudott a maga oldalára állítani. Hertzcel való találkozása után előadókörútba kezdett, több ezer ember látta kísérleteit, hatalmas tapsviharral jutalmazták; a felkínálkozó segítő kezeket azonban rendre visszautasította.

Kortársai nehezen tudták elhinni például azt, hogy a Tesla által keltett hullámok nem a távolság négyzetével csökkentek, hanem csak magával a távolsággal. Ezalatt azt kell érteni, hogy az adótól tízszer akkora távolságra is csak tizedére csökkent a sugárzás intenzitása, míg a szokásos Hertz-féle hullámok esetén az intenzitás a századára esett vissza. Azt is állította Tesla, hogy bizonyos frekvenciákon túl az éter már másként viselkedik, és hogy a nemlinearitás miatt egymillió V/cm-es térerősségeknél új típusú gázkisüléses jelenségek fordultak elő. Hiába lett a Columbia és a Yale Egyetem díszdoktora, talán titokzatossága, talán összeférhetetlensége miatt a „szakma” sosem fogadta be.

Tesla hatalmas üzleti lehetőségeket hagyott kifolyni az ujjai közül saját hibájából: amikor a Westinghouse cég bajba került és szabadalmi díjait nem tudták tovább fizetni, Tesla elállt követeléseitől. Megtehette volna, hogy halasztást enged, és ez a későbbiek során megmentette volna őt a biztos bukástól. Jelentős haszontól esett el azzal is, hogy az általa már szinte tömeggyártásig kifejlesztett gázkisüléses csöveket csak bemutatásokra használta, de nem szervezte meg a tömeggyártást. Edison ebben Teslánál messze tehetségesebb volt. Tesla nem teremtette meg a saját biztos anyagi hátterét, másoknak kiszolgáltatva élt, és így a legnagyobb tehetség is megbukhat. Mindezek persze utólagos okoskodások, az azonban kétségtelen, hogy Teslát elsősorban a fejlesztések körüli technikai, tudományos kérdések kötötték le, és alig törődött az üzlettel.

Tesla a századfordulón találkozott Morgannel. 1900 őszén Morgan idősebbik lánya, Luisa kétezer-ötszáz fős esküvőjén ott volt a társasági élet krémje, és az eseményre Tesla is hivatalos volt. A daliás, jóképű és mindig piperkőc módon öltöző Tesla a hölgyek szívét is megdobogtatta, így Morgan másik lányáét, a huszonnyolc éves Annáét is. Ez a kapcsolat Tesla számára csak üzleti ügy volt, bár életük végéig jó barátok maradtak. Az esküvő után Teslát meghívták a következő napi vacsorára is, ahol a feltaláló és a bankár először beszélt személyesen. Morgan, aki nemcsak a művészetben, hanem az üzleti világban is mindent gyűjtött - szabadalmakat és feltalálókat is - kíváncsi volt Teslára.

Morgant érdekelte, hogy min dolgozott Tesla Colorado Springs-ben. hiszen a hatalmas szikrák közt készült felvételeket a feltaláló rendszeresen osztogatta ismerőseinek, barátainak. Tesla úgy mutatta be rendszerét, hogy az alkalmas távolban levő gépek - távíró, megszakító, telefonok, órák - működtetésére, sőt fényképeket is lehet rendszerével továbbítani. Mindezt drót nélkül, és ez az, ami miatt Morgant nagyon érdekelte, hiszen akkor hajókon, saját hajóján is fel lehetne használni ezt a rendszert. Tesla biztosította arról, hogy rendszere képes bizalmasan továbbítani az információkat, Morgan üzleti beszélgetéseit nem hallgathatják le vevőkészülékkel rendelkező versenytársak, ellentétben a Marconi-féle rendszerrel. Mindössze két adótorony kell hozzá, az egyik az Atlanti-óceán, a másik a Csendesóceán partján, és ezzel a fél világ lefedhető.

Kissé túlzóan hat-nyolc hónapos építési időt adott meg, sőt azt is állította, hogy a rendszere nem drágább, mint a Marconi-féle rádió. A rádiózás elején Marconi még szikratávíróként működtette rendszerét, azaz csak Morse-jeleket tudott továbbítani. Tesla rendszere már folyamatos jelsorozatot tudott továbbítani, azaz elvileg képes volt beszéd átvitelére is. A hosszúra nyúlt eszmecsere után, a vacsorán csak abban állapodtak meg, hogy folytatják a beszélgetést.

Morgan ekkoriban készítette elő az acélgyárak egyesülését, a U. S. Steel acélkonglomerátum létrehozását, de közben nem feledkezett meg Tesláról. Karácsony előtt találkoztak újra, és a megállapodás is körvonalazódni kezdett. Morgan kifejtette, hogy csak csendestárs szeretne lenni, de fenntartásai vannak, mert túl sok az ellentmondás, nagy a felhajtás Tesla körül, és a Westinghouse-zal kötött üzleten kívül más találmánya még nem hozott pénzt.

Másrészt viszont elismerte tehetségét, de már ekkor leszögezte legfontosabb feltételét: „Bármilyen összegben is egyezünk meg, az végleges lesz. Nem fogok további pénzeket fizetni. ” Tesla úgy vélte, hogy százezer dollár elegendő lenne egy 90 láb (kb. 30 méter) magas transz-atlanti adó elkészítéséhez. Morgan erre azt mondta: „Legyünk ebben biztosak. Legyen, mondjuk, százötvenezer dollár, és 50-50 százalék a cégben. ” Elővette csekk-könyvét és letette a feltaláló elé az első részletet. Tesla erre így válaszolt: „Legyen Öné a többségi részvény Morgan úr, legyen Öné 51 százalék, és az enyém 49. — Ön valóban furcsa ember, rendben van, legyen így. Miután aláírtuk a szerződést, a teljes összeget megkapja. ”

Tesla erről az üzletről először 1901 januárjában írt, bizonyos Astor ezredesnek, aki egyik gazdag befektetője volt. Az ezredes az oszcillátorok és neoncsövek kutatására fektetett be pénzt, ám Tesla ezt a Colorado Springs-i kutatásra költötte ahelyett, hogy elindította volna az új típusú világítótestek tömeggyártását. Tesla állandóan bocsánatkérő és pénzkérő leveleket írt az ezredesnek, aki ezek után szép csöndesen kivonult az életéből. Astor ezredes néhány évvel később a Titanic utasaként, a hajóval együtt elsüllyedt.

A hivatalos szerződés Tesla és Morgan között 1901. március 1-jén jött létre. Tesla New York belvárosától körülbelül 100 km-re elkezdhette a torony építését. Morgan két nap múlva jelentette be hivatalosan is a U. S. Steel acélkonglomerátum megalakulását, de egy szót sem szólt a Teslával közös cégről. Egyedül a New York melletti Long Island félszigeten terjesztett, Long Island Democrat című lap írt pár sort arról, hogy Nikola Tesla drót nélküli távíróállomást létesít Vardencliff helységben.

Tesla nemcsak egy egyszerű drót nélküli távíróállomásról, hanem laboratóriumról, egész csúcstechnológiai központról álmodott. Morgan százötvenezer dollárja nem volt kis pénz abban az időben, bár néhány multimilliomos ennek az összegnek a kétszeresét is elköltötte egyetlen este - bizonyos körökben az volt a szokás, hogy százdolláros bankókba csavarták a szivarokat, vagy a feltálalt osztrigába értékes fekete igazgyöngyöt rejtettek. A százötvenezer dollár valószínűleg elég lett volna a torony megépítéséhez, ám nem várt dolgok történtek.

Amíg Morgan Párizsban múlatta az időt, pénzügyi ellenfelei felvásárolták egyik vasúttársaságának részvényeit. Morgan arra utasította munkatársait, hogy bármi áron szerezzék vissza az értékpapírokat, ezért a százötven dolláros részvények ára napok alatt ezer dollárra ugrott fel. Persze emiatt Morgan többi részvényének értéke süllyedt, így Morgan új acélrészvényei is negyvenhat dollárról mindössze nyolc dollárra estek le. Számos kisbefektető teljes csődbe ment, sokan követtek el öngyilkosságot.

Morgan a pletykák szerint úgy szerezte vissza cégét, hogy ellenfelének tőzsdei ügynökét kifigyeltette. Tudta, hogy szombati napon zsinagógába megy, és nem dolgozik. Így szombaton vásárolta fel a vasúti részvényeket. Tesla keserűen panaszkodott Morgannek a magasabb árak miatt megemelkedett költségekre. Újabb részletért folyamodott, de a feldühödött bankár egyszerűen kidobta.

1901. szeptember 6-án, egy péntek délután az Egyesült Államok akkori elnöke William McKinley Buffaloba utazott. Az úton visszafelé, a vasútállomáson, amikor szokás szerint kezet rázott néhány bámészkodóval, egy anarchista hasba lőtte. Az elnök erősen vérzett, ezért az ügyeletes orvos, dr. Matthew Mann az azonnali operáció mellett döntött, mert félt, hogy az elnök elvérzik, mire a város kórházához érnek. Ekkora már elterjedt a magyar Semmelweis módszere, így az orvosok legalább rendesen, fertőtlenítőszerrel kezet mostak, maszkot, sapkát viseltek, valamint tiszta kesztyűt húztak.

Délután öt óra harminc perckor az operáló szobában már félhomály uralkodott. Rendes esetben gáz világítását használtak; de az altatáshoz használt gyúlékony éter miatt ez kockázatos lett volna, ezért az orvos tükrökkel próbálta megvilágítani az elnök hasát. Ugyan pár száz méterre váltóáramú lámpák ezrei ontották a fényt - Tesla rendszerén és Edison izzóin keresztül -, de a villanyvezeték még nem ért el a műtőbe. Nem messze az Edison cég által gyártott röntgenkészülékek is rendelkezésre álltak, amivel a golyót könnyű lett volna megtalálni, de dr. Mann szerint a röntgengép csak kuriózum, nincs rá szükség. (Még egy évtized kellett, mire ez a gép elterjedt az Egyesült Államok kórházaiban.)

A golyót nem találták meg, és így csak kimosták a sebet meleg sós oldattal, majd összevarrták. Az elnök egészsége egyre romlott, pedig mindent bevetettek, amit a kor orvostudománya adni tudott: szappanos beöntést, nagy sztrichnin-adagokat. és végül az aduászokat: whiskyt és kámforos olajat. Ennek ellenére az elnök vérmérgezésben meghalt.

Igen, minden ott volt karnyújtásnyira, ami megmenthette volna az elnök életét: a villanyvilágítás, a röntgengép; de lehet, hogy csak néhány hét múlva húzták oda a villanyvezetéket abba a helyiségbe, ahol az elnököt műtötték. (Ez a példa kiválóan mutatja a technika és a tudomány nemzetbiztonsági jelentőségét.)

McKinley halála után a „big business”-szel szemben álló Theodor Roosevelt elnök került hatalomra, aki Morgan terjeszkedési terveit fékezni igyekezett, és emiatt Morgan nagyon ingerlékennyé vált. Tesla is magára haragította, elkövetett egy durva hibát Morgannel szemben. Először is nagyobb tornyot akart építeni, mint amiben eredetileg megegyeztek. Arra gondolt, hogy Morgan helybenhagyja majd a nagyobb hatósugarú tornyot a nagyobb haszon reményében, nem számított a bankár makacsságára.

December 6-án azonban Tesla számára tragikus esemény történt. A Marconi-csapat először küldött át jelet - egy „S” betűt - morze-kódban az Atlanti-óceánon keresztül. Ez a három sípszó a (nagy távolságra ható) tömegkommunikáció kezdetét jelentette, s egyben a Marconi-féle rendszer diadalát. Ez az eredmény persze részben Tesla szabadalmain alapult, és mintegy három évtizednyi pereskedés után az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága Teslának ítélte meg a rádió feltalálói jogát, ám ekkor már Marconi is, Tesla is halott volt.

Tesla Morgan pénzének hiányában saját vagyonát élte fel, csak hogy befejezhesse tervét. Óriási nehézségek közepette haladt a torony építésével, mert Morgan csak a befejezés után fizette ki a teljes százötvenezer dollárt, és akkora már az árak az infláció miatt egyébként is rendkívül megemelkedtek. Tesla teljesen eladósodott, a Westinghouse cégnek például harmincezer dollárral tartozott, de tartozott még a földterület árával, a telefontársaságnak a vonal beállításáért, egyszóval fűnek-fának. Tesla egymás után küldte kérelmező leveleit Morgannek, melyekben leírta, hogy kidolgozta a többféle frekvenciás adó módszerét, megoldotta ezek titkosítását, kódolását, sót azt is megemlítette, hogy tornya lehetővé tenne akár 10 millió LE teljesítmény átvitelét, szétsugárzását is.

Nagy nehézségek árán valahogy befejezte a munkát, és 1903 júliusában működni kezdett az adótorony. Éjszakánként furcsa fények jelentek meg a torony kupolája fölött (a több mint 1 millió voltos feszültség miatt), aztán örökre elhallgatott a berendezés: megjelentek a Westinghouse cég lovas szekerei, hogy a tartozás fejében visszavigyék berendezéseiket. Tesla magába roskadva távozott a helyszínről. Újabb pénzkérő leveleket írt, amire Morgan egy kétsoros levélben válaszolt: „Tisztelt Uram! Levelét megkaptam. Válaszom: nem tudok további pénzeket folyósítani Önnek. Tisztelettel: J. Pierpont Morgan. ”

Morgant Tesla ellenségei valószínűleg a feltaláló ellen hangolták azzal, hogy Tesla egy őrült, aki ingyen energiát akar juttatni az embereknek. Semmi mással nem lehetett volna a bankárt jobban felbőszíteni, mint ezzel. Akkor már jelentős volt a Tesla szabadalmát felhasználó Westinghouse és General Electric cégekből befolyó vagyona, azaz jórészt a váltóáram felhasználásából származó haszon. Joggal félt attól, hogy Tesla új találmánya tönkreteheti az erőműveket, és azoknak a rézbányáknak a jövedelmeit, melyeket nemrég vásárolt. Az új technológia vélhetően az alig egy évtizeddel azelőtt megalkotott technológiát messze túlhaladta volna, és így nem hozott volna elegendő hasznot Morgan számára.

Tesla újabb és újabb kétségbeesett manőverekbe kezdett, hogy további pénzhez jusson a torony és egyáltalán az elv megmentése érdekében. Minden szándéka megbukott, mert Morgané volt az 51 százalék, és Morgan nem egyezett bele semmiféle az új szerződésbe.

Ha... (1)

1914. júniusában ismét elkezdődött a nyár, rekkenő hőség telepedett a kontinensre. Mindenki nyaralni vágyott. A brit Henry Asqith miniszterelnök kabinetjének tagjai elindultak Skóciába, hogy lazacra horgásszanak. Sir Edward Grey külügyminiszter pedig Winchester környékén, az Itchen folyónál horgászott csíkos pisztrángra. A francia elnök, Raymond Poincaré és René Viviáni miniszterelnök a Francé csatahajón indultak II. Miklós orosz cár meglátogatására. Bécsben II. Ferenc József császár már várakozott arra, hogy barátnőjével, Schratt Katalinnal megint egy kellemes nyarat töltsenek el Baad Ischli üdülőhelyükön.

II. Vilmos német császár a norvég fjordok felé hajózott Hohhenzoller nevű jachtján. Bethmann Hollweg kancellár az Odera folyó menti birtokán pihent, míg Jagow külügyminiszter a luzerni tóhoz készült fiatal feleségével Svájcba, nászútra. Tirpitz admirális pedig a Fekete erdő hegyei között pihent. Miklós cár családjával és tábornokaival a Livádia hajó fedélzetén, a Balti-tengeren időzött, a lányai táncoltak, fia, a kis Miklós pedig betegségéből lábadozott. Gróf Tiszta István vidéki birtokán pihent.

Hosszú háborús periódust, nyugtalansággal teli időszakot tudtak a hátuk mögött, elegük volt az 1905-ös orosz forradalomból, a marokkói krízisből, az 1912 és 1913 közti két balkáni háborúból, és az angol-német flottaversenyből. Szerencsére már minden lecsillapodott: London és Berlin már arról beszélt, hogy az egykori portugál gyarmatokat hogyan osszák meg, és mi legyen a Berlin-Bagdad vasútvonal sorsa. Már bánták Diesel mérnök „kiiktatását” is. Csend volt és nyugalom Európában.

A felsőbb körökben mindenki egy új technikai játékszernek örült, az amerikai Morgan-Tesla cég által forgalmazott hordozható rádiótelefonoknak. Bár ezt a szolgáltatást még csak a leggazdagabb emberek tudták megfizetni, minden egyes államfő és vezérkari törzs már két éve használta az új találmányt. Sőt, úgy tudták, hogy Amerikában már a közemberek között is kezd terjedni. Nemcsak zenét és rádiójátékokat, sőt híreket lehetett hallgatni ezzel a készülékkel, de az új, fejlettebb verziójával már egymás között is tudtak beszélgetni. Élvezték is Európa uralkodói az új játékszert, hiszen szinte mindenki mindenkivel rokonságban volt. A német császár rokona volt a brit, a dán, a bolgár és az orosz uralkodó család is, napközben a férfiak államügyekről beszéltek, esténként pedig a feleségek cserélték egymás közt a szokásos udvari pletykákat.

Arany nyár köszöntött Európára. Törvény és rend uralkodott. Mindenütt fejlődés, jólét. A gyermekhalandóság jelentősen csökkent, hiszen az emberek táplálkozása ugrásszerűen javult. 1890 óta 50 százalékkal nőtt a legszegényebb emberek fizetése is, senki nem éhezett, jólöltözöttek voltak az emberek. Németországban elterjedt az egészségbiztosítás, a balesetbiztosítás, és mindenki nyugdíjat kapott. Biztosak lehettek benne, hogy Németország három-négy év békés fejlődés múlva Európa vezető hatalma lesz, a német egyetemek ontották a jól képzett fiatalokat, egyre újabb és újabb üzleti vállalkozások indultak el.

Csak Franciaország mozgolódott egy kissé, de ez nem volt jelentős. Az Osztrák-Magyar Monarchia még gyengélkedett, ott kissé lassúbb volt a fejlődés, de az elmúlt évtizedekhez képest így is nagyon jól éltek. Nem költöttek sokat a hadseregre. Míg 1800-ban azt mondta Napóleon, hogy a Habsburgok mindig egy hadsereggel, egy évvel és egy brosúrával maradtak le mögötte, száz évvel később lemaradásuk még több lett. Nem véletlen, hiszen Ausztria-Magyarország polgárai ugyanannyit költöttek dohányra, mint hadseregre, és még többet sörre, különösen a csehek; és borra, főképp a magyarok. A túlnépesedés problémáját egyszerűen oldották meg: engedték, hogy az emberek áthajózzanak Amerikába, az ígéret földjére. Amerika fejlődött, a földéhség pedig alábbhagyott Európában.

Az osztrák-magyar hadsereg 10 és 15 cm-es kaliberű ágyúi még jórészt bronzból készültek, és húszéves modellek voltak, nem volt visszalökésgátlójuk, mint az új, modern Krupp-ágyúknak. A tüzérségnek mindössze lövegenként kétszázötven darab gyakorlatozásra használt töltete volt, de hát nem is kellett több, béke uralkodott mindenütt. Egyedül az ostoba Ferenc Ferdinánd nem bírt nyugodni. Rudolf öngyilkossága (?) után sajnos ő lett a trónörökös. Mindenki szívből gyűlölte, ő pedig különösen a magyarokat utálta. Ha át kellett mennie ezen az országon, különvonatának ablakain behúzatta a függönyöket, hogy még csak ne is kelljen látnia ezeket az embereket. Arról álmodozott. hogy ha ő kerül a trónra, majd ugyanúgy lesz minden, mint 1848 után, amikor csak osztrákok uralkodtak mindenütt.

És ekkor, a nyári rekkenő hőségben, június 28-án Szarajevóban, egy boszniai szemleút során megölte a trónörököst és feleségét egy szerb titkos szervezethez tartozó diák, Gavrilo Princip. Ha Ferenc Ferdinánd nem rangján alul nősül, akkor megillette volna zárt kocsi, és így a golyók biztosan célt tévesztenek. De a mésalliance miatt nyitott kocsin utazó trónörökös és felesége így könnyű célpont volt.

Ferenc József császár utálta a trónörököst, mert rangon alul házasodott, és előkelő udvari körökben nem szokás, hogy szerelemből házasodjanak. Pökhendinek és rendkívül butának tartották, utódai egyébként sem ülhettek volna a trónra. De hát az örköklési rend az szent. Ez a Gavrilo Princip kapóra jött, megoldotta a problémát. Gróf Tisza István magyar miniszterelnök is örült, mert megszabadult ettől a veszedelmesen gyűlölködő embertől.

Mindenki örült, csak a német császár nem, ő valamiért szerette egy kicsit ezt a Ferenc Ferdinándot. Valamit tenni kell, egy uralkodó megölését egyik uralkodó ház sem nézhette tétlenül. A merénylet után három nappal gróf Tisza István felterjesztést készített Ferenc Józsefnek, amelyben kifejtette, hogy a nemzetközi helyzet, az erőviszonyok és a hadsereg rossz ellátása miatt az ország nem alkalmas a Szerbiával való katonai leszámolásra.

Egy héttel később, a közös minisztertanácsi ülésen Tisza István újra a háború ellen foglalt állást. Úgy gondolta, elég, ha Magyarország kemény ultimátumot ad a szerbeknek, és diplomáciai úton rendezi ezt az ügyet. De természetesen adódtak feszültségek. A német császár úgy érezte, hogy szövetségese, az Osztrák-Magyar Monarchia mellett kell maradnia, ha már ilyen felségsértő konfliktus történt. Meg is ígérte a császárnak, hogy mindenben segítségére lesz. De meg volt győződve II. Vilmos német császár arról is, hogy az orosz cár nem fogja támogatni a szerbeket, a királyi vér gyilkosait. Mindenesetre azért meg kellett beszélni ezt a dolgot.

Igaz, hogy a német császár tábornokai állandóan csak háborúzni akartak, páncélszekrényeikben évek óta ott lapultak a Franciaország elleni újabb inváziós tervek, de hát a katonák már csak arra valók, hogy hosszú-hosszú békeévekben is haditerveket gyártsanak. Tudta és érezte, hogy az öreg Ferenc József is, akinek már minden ismerőse, rokona, barátja meghalt, nyugalmat és békét akar öreg napjaira. Egy dolgot el kellett intéznie. Rokonának, II. Miklósnak a külügyminisztere, Szergej Szazonov és hadügyminisztere, Vlagyimir Szukomilov a kardját csörgette, mindenképpen meg akarták védeni a szerbeket.

Szazonov külügyminiszter eredetileg szerzetes akart lenni, de nem bírta volna a korai fölkelést és a sok-sok böjtölést, ezért inkább diplomatának állt. Szukomilov hadügyminiszter pedig már hatvanas évei közepén járt, de harminckét évvel fiatalabb feleségét és barátnőit is nagyon szerette, inkább csak előttük mutatott nagy harciasságot. Így hát a biztonság kedvéért felhívta rádiótelefonon kuzinját. Miklós cárt, és biztosította arról, hogy a béke oldalán áll, és mindent meg fog tenni az osztrákoknál, hogy diplomáciai úton intézzék el ezt a konfliktust, és megértésre jussanak az orosz cárral is. A háború semmiképpen se lenne jó egyik félnek sem. A monarchia ugyanúgy tele van nemzetiségi gondokkal, ahogy Oroszország belső feszültségekkel. Semmiképpen nem lenne jó, isten ne adja, hogy bármelyik uralkodóház is kárát lássa ennek a konfliktusnak. Van elég baj így is. Kedélyes beszélgetésbe ment át aztán a diskurzus, mindketten megnyugodtak.

Ám az ostoba generálisok mozgósítást rendeltek el. Ez mindkét oldalon idegességet keltett, s talán emiatt történt egy fatális hiba: Moltke tábornok önhatalmúlag elindította a vonatkonvojokat a francia határra. A konvojok el is indultak a mozgósítási parancsban évekkel ezelőtt lefektetett menetrend szerint. Eközben Vilmos császár felhívta brit uralkodótársát, hogy mit tenne egy orosz-német konfliktus esetén. A válasz nyílt és egyenes volt: a brit birodalom nem maradna semleges egy német-orosz konfliktus esetén, hanem szövetségesük Oroszország és Franciaország oldalán hadba lépnének. Ez már nem volt játék. II. Vilmos azonnal megnyomta a szükséges gombokat, és rádiótelefonon azonnal leállíttatta a csapatmozgást. Szerencsére még időben, mert a katonai vonatszerelvények még nem érkeztek meg Luxemburgba.

Moltkét azonnal nyugdíjaztatta a császár, és még aznap este beszélt Sándor kuzinjával és a francia miniszterelnökkel is, és exkuzálta magát az incidens miatt. Ugyan született egy osztrák-magyar ultimátum is a szerbek felé, de mindezt diplomáciai úton sikerült elrendezni. A szerbek megengedték a monarchiának az ügy kivizsgálását, az összeesküvést felgöngyölték, az elkövetőket börtönbe zárták. Gróf Tisza István felhívta Nikola Pasics szerb külügyminisztert, és megbeszélték vele az ügy részleteit, a mobilizációt mindkét oldalon felfüggesztették, a katonák mentek vissza a kaszárnyába.

Gróf Tisza István elégedetten tette le a rádiótelefont a beszélgetés után. „Mondja, Pierre - kérdezte a lakájától -, ki találta fel ezt az ördögi eszközt?” „Valami Nikola Tesla nevű szerb emigráns.” „Na, mára elegem van a szerbekből és a Nicolákból.” - mondta, miközben átsietett a szalonba, hogy folytassa a megkezdett kártyapartit.

A világ technikája vágtatva fejlődött még évekig. Egyre több és jobb, érzékenyebbek rádiókészülék született. A nagy változás 1925-ben jött el, amikor egy rendkívül érzékeny, Tesla-típusú rádióvevővel az Alfa Centauriról határozottan kivehető jelsorozatot fogtak. Egyértelmű volt, nem vagyunk egyedül. Az elkövetkezendő évtizedekben az egyre javuló készülékeken még számos helyről fedeztek fel longitudinális, majd torziós jeleket. Látszott, hogy a világegyetem tele van más, hasonló, békés, gondolkodó élőlényekkel. A sok-sok információ segítségével, amit ily módon kaptunk béke, barátság és hallatlan fellendülés kezdődött el mindenütt...

Nem így történt... A valóságban, 1914-ben ugyanis kommunikációs zavar miatt II. Vilmos vezetékes telefonüzenete későn érkezett a luxemburgi határra, szándéka ellenére nem tudta megállítani a katonai előrenyomulást, és elkezdődött az I. világháború. Így emelkedhetett ki — a garantált szürkeségből — egy Hitler nevű káplár, egy Sztálin nevű kiugrott papnövendék, és egy Lenin nevű lépcsőházi filozófus. És elkezdődött a XX. század...

Élve eltemetve

Ezután már csak Tesla agóniájának lehetünk tanúi. A sok kérelmező levélre így válaszolt Morgan 1904. január 13-án: „Tisztelt Uram! Levelére válaszolva sajnálkozva kell közölnöm, hogy további pénzügyi támogatást nem tudok adni, ahogy már említettem. Természetesen sikert kívánok további vállalkozásaihoz. ” Egy nap múlva Tesla megírta a választ: „Tisztelt Morgan Úr! Ön kíván nekem sikert? Hiszen sikerem lehetősége az Ön kezében van. Amikor elkezdtük, én mindent, de mindent kiszámoltam az utolsó centig. Ezután az Ön spekulációi miatt tíz hónapot kellett várnom a gépekre. Ezek után Ön egy tőzsdepánikot keltett. Mikor elmentem Önhöz, hogy megmutassam eredményeimet, kidobott, mint egy hivatalnokfiút, és egy fillért sem adott. Ön a becsületembe gázolt, ellenfeleim nevetnek rajtam. Tizennégy hónapja áll az építkezés, és ha még három hónapig folytathattam volna a munkát, akkor mára napi tízezer dollárt jövedelmezne."

Tesla javaslata, kérése az volt, hogy huszonötezer dollár fejében megkezdhesse a fénycsövek gyártását, mert az azokból származó jövedelem lehetővé tenné a torony befejezését is. Morgan persze ezt is elutasította. Tesla cikkeket közölt a Scientific American és az Electrical World and Engineer című lapokban. Leírta a világtelegráffal kapcsolatos terveit és a rendszer előnyeit: egy olcsó és egyszerű, zsebméretű eszközzel bárhol, tengeren és földön lehetne fogni a világ híreit.

Tesla ekkor már teljesen kétségbeesett leveleket írt Morgannek: „Egy éve alig múlik el éjszaka Morgan úr, hogy a párnám ne lenne könnyes, de ne gondolja, hogy gyenge vagyok. Biztos vagyok abban, hogy be tudom fejezni a feladatomat, bármi is történjék. Miután az összes lehetetlennek tűnő technikai problémát megoldottam, és olyan különleges tudásra tettem szert, amit most csak én tudok, és amit ha jól használunk, az egész világot egy évszázaddal viszi előre, azt kell lássam, hogy a munkám még mindig halasztódik. Remélem, hogy kedvező híreket kapok Öntől, tisztelettel. Nikola Tesla. ” Erre rövid válasz jött Morgan titkárától: „Október 15-i levelére válaszolva, Morgan úr kérésére informálom Önt, hogy semmiféle további lépést nem tehet az Ön ügyében. ” Még váltottak ugyan néhány levelet, de érdemi változás nem történt.

A történet legfontosabb tanulsága, hogy ha valaki elegendően gazdag és hatalmas, fizikai effektusokat vásárolhat meg, vagy süllyeszthet el örökre. Vannak olyan találmányok, melyeknek kifejlesztésére csak kevés ember képes, és ha a feltaláló elpusztul, vele együtt örökre elvész a találmány is. Ilyen volt a „Tiltott találmányok -ban ismertetett sok-sok eset is: Orffyreus, Hubbard vagy Coler találmányát senki sem tudta megismételni.

A gondolatok nagyságát ugyanúgy meg lehet mérni, mint a hegyek magasságát vagy a folyók hosszát. Értékes, hasznos gondolat tízből csak egy kutatónak jut eszébe egész élete során. Számos ilyen kis. apró effektus ismeretes, mint például a Wiedemann-féle, amikor egy vékony vasból készült szál elfordul, ha egyszerre, párhuzamosan elektromos és mágneses tér is hat rá. Komoly, elgondolkodtató ötlet százból egy ember agyában születik, ilyen például Becquerel felfedezése vagy a Lorentz-féle erő fölfedezése.

Meglepően új gondolatai talán ezerből egy kutatónak vannak, ilyenre lehet példa a Volta-oszlop, vagy Mayer ötlete az energiamegmaradásról, Joule kísérletei, vagy Helmholtz munkássága.

Forradalmian új gondolatai talán tízezerből egy embernek vannak. Ilyenek például Oersted munkája, Dirac vagy Schroedinger munkái.

Korszakalkotó gondolatok talán százezerből egynek adatnak, ilyen talán Emmy Noether, Faraday. Ampere, Wigner Jenő vagy Einstein munkája.

Alapvetően új elképzelése, melyek egész szemléletünket megváltoztatják, talán egymillió ember közül csak egynek van. Ide sorolhatnánk Planck kvantumszemléletét; Newton érdemeit, aki a matematikát összekötötte a fizikával; Maxwell szemléletét, aki a mezőket bevezette és elfogadhatóvá tette (persze Faraday-jel együtt); és Pierre Curie azóta sem értékelt szimmetriaszemléletét is. A feltalálók közül, úgy gondolom, hogy Tesla és Moray is ebbe a kategóriába tartozik.

Vannak kis és nagy találmányok. A kis találmányok szerves fejlődés részét alkotják, akár többen is megvalósítják egy időben, ezek „benne vannak a levegőben”. A nagy találmányok, nagy felfedezések egyáltalán nem szükségszerűek, azokhoz egészen friss, újszerű látásmód szükséges. A gőzgép ötlete lehet, hogy a fedelét ledobó forró vizes fazékból indult el. A Watt-féle tökéletesített gőzgép hozta aztán a gázmotor ötletét, ebből alakult ki a benzinmotor, ebből a gáz- és gőzturbina.

Mindegyik korszakalkotó, fontos találmány volt, de nem kellett hozzá valami alapvetően újat kitalálni. Az indukció jelenségéből egyenesen következett a távíró, abból a telefon, majd a Hertz-féle rádió, és onnan a televízió feltalálása. Mindegyik nagyon fontos találmány volt, de nem kellett hozzá új fizikát kitalálni.

Orffyreus, Moray, Tesla vagy a később ismertetett mágneses többletenergia-termelő gépek kitalálásához látványosan más megközelítés kellett. Ilyen újszerű látásmódja néhány tíz vagy néhány százezer feltalálóból csak egynek van, s ha elbukik, a gondolat is évszázadokra vagy akár örökre sírba szállhat.

A kis találmányoknak kevesebb az ellensége, kevesebben irigyek rá. A nagy találmányoknak több ellenfelük van, itt jóval erősebb az irigység, az ellenérdek, ezért biztosabb a bukás, és többször, több embernek több alkalommal kell újra elindulnia a semmiből, mire az áttörés sikerül - ha egyáltalán valaha is sikerül. A történelem ugyanis azt mutatja, hogy éppen a legfontosabb találmányoknál szinte semmi esély nincs az áttörésre, az ellenállás az újdonság négyzetével arányos.

A találmányokat, felfedezéseket három szempont szerint vizsgálhatjuk. Ezek a zsenialitás, az üzleti és az emberi tényezők. Kérdezhetjük egy feltaláló kapcsán, hogy hogyan lehet valaki ennyire zseniális, de azt is, hogyan lehet ilyen rossz üzletember, vagy hogyan lehet valaki emberileg ennyire gyarló. Orffyreus esetén egyszerre találkozunk a zseniális feltalálóval, a rossz üzletemberrel és a zsugori jellemmel. Tesla az utókorra hagyta gépét, ő nem volt annyira titkolózó, mint Orffyreus, ennek ellenére gépei nem tudtak elterjedni.

A kalózkodás, ami a tengeren és az iparban egyaránt ismert, itt nem segített, még ellenfelei sem tudták lemásolni a Tesla-rendszert, annyira nem értették. Abszolút naivitás az elképzelés, hogy ha egy ötlet jó, akkor előbb vagy utóbb mindenképpen megvalósulhat. Tesla története is azt mutatja, hogy ha egy zseniális ötlet nem tud elindulni, lehet, hogy örökké a semmibe vész. Biztos, hogy ennek a technológiának a hiánya egy sor más, fontos területet gátolt meg elindulásában, kifejlődésében - erre még látunk példát.

A tűzgyújtás vezetett el történetesen az acélgyártáshoz is, a kerék feltalálása ezer más találmányhoz adott alapot. Biztosak lehetünk benne, hogy a Tesla-féle impulzustechnológia hiánya miatt más területen is hatalmas lehetőségektől estünk el. Tudjuk, hogy például a digitális számítástechnikának milyen kumulatív hatása volt például a matematikára. a gyártástechnológiára, de űrhajózás sem képzelhető el számítógépek nélkül.

Az ötlet, hogy másfajta hullámokat is elő lehet állítani az elektrodinamikában, mint az egyedüli, megszokott transzverzális hullámok, forradalmasíthatta volna nemcsak a távközlést, hanem például újfajta mikrohullámú sütök, gázkisüléses berendezések, világító testek, vagy anyagmegmunkáló gépek, eljárások születhettek volna, sőt — mint majd látni fogjuk - miniatűr fúziós erőmüvek is.

Nem nehéz elképzelni, hogy ezen a technikán alapuló radarok a maiaknál jobbak lehetnének, hiszen kevésbé gyengülnének, azaz hatósugaruk jóval nagyobb lenne. A haditechnikában ez alapvető előnyt adhatott volna, például az Egyesült Államoknak akár már az I. világháborúban is. Nem egyetlen találmányról, hanem egy hatalmas találmánycsoport haláláról beszélhetünk tehát. És azóta sem vette át a stafétabotot Teslától senki.

AZ OROSZ RADAR

A szimmetria-térképből már kitűnt, hogy a mai tankönyvi elektrodinamikából hiányzik a forgó töltés és az általa kifejtett sokféle hatás. Ezt támasztja alá az a néhány kutatási jelentés is, ami a Szovjetunió összeomlása után került napvilágra. Létezik a Szovjetunióban egy olyan kutatóintézet, a „Nem Konvencionális Technológiák Kutató Intézete”, amely a hadikutatások során létrejött, de ott közvetlenül nem hasznosítható eredményeket próbálja a polgári cégek számára értékesíteni. Ez a kutatóintézet foglalkozik a forgó töltések által keltett furcsa sugárzással.

Személyesen ismerem az intézet néhány kutatóját, Magyarországon több előadást is tartottak a Távközlési Kutató Intézetben. Állításuk szerint a katonai radarok magnetronjának közelében (a magnetronokban a töltések nagyjából kör alakú pályán futnak, és így hoznak létre rövid hullámhosszú elektromágneses sugárzást) dolgozó kiskatonák halálozási statisztikái furcsa anomáliát sejttettek; jóval többen haltak meg közülük, mint a radartechnika egyéb területén dolgozó katonák közül. Arra jöttek rá az intézet kutatói, hogy a szokásos elektromágneses hullámokon kívül a magnetronokban kör alakú pályán száguldó töltés még valami mást is kibocsát, és ezt a valamit nem lehet leárnyékolni a szokásos módon. Hosszú kísérletezés után létrehoztak egy berendezést, amit spin-, vagy torziós térgenerátornak neveztek; ennek nemcsak az adóját, hanem a vevőjét is el tudták készíteni, hasonlóan ahhoz, ahogy Tesla annak idején speciális oszcillátorához speciális vevőt is készített.

Az orosz kutatók szerint ennek a torziós sugárzásnak igen furcsa tulajdonságai vannak. Egyrészt sokkal gyorsabban terjed, mint a fény, másrészt sokkal nehezebben nyelik el a tárgyak, mint az elektromágneses sugárzást. Ennek a sugárzásnak tehát a gamma sugaraknál jóval nagyobb áthatoló képessége van, éppen ez jelentette az egyik komoly technikai nehézséget a vevőberendezés kialakításánál. Érdekes elméletüket alapos matematikával is alátámasztották.

Az orosz kutatók szerint minden test kibocsát ilyen sugárzást, még a mozgó töltéseket nem tartalmazó testek is, például gúlák vagy kúpok, azaz a piramishoz hasonló testek (bár ezeknek a sugárzása gyenge). Azt állítják, hogy ilyen gúlák, kúpok közelében például a kristályosodási folyamatok oldatokban másként, lassabban vagy gyorsabban mennek végbe, mint a kontroll esetekben. Forgó töltések jelenlétében - tapasztalataik szerint - még intenzívebb ez a sugárzás, amit persze változtatni, modulálni is lehet, és így egészen különleges adó-vevő készülékekhez lehet jutni.

Meglehetősen furcsa tulajdonsága ennek a sugárzásnak, hogy a mágneskúpok vége például jobbra- vagy balra forgató sugárzásokat bocsát ki. A vizsgálatok szerint igen erős a biológiai hatása is, magyarán, az emberi viselkedés is befolyásolható ilyen módon. Állítólag készítettek kicsi, bőröndnyi nagyságú berendezéseket a hadsereg és az állam megrendelésére, melyekkel nagy tömegeket lehetett lenyugtatni (ez jól jön, ha a kujbisevi bányászok sztrájkolnak), vagy fölhergelni (ha például a katonák nem akarnak a civilekre lőni). Ezek a kis berendezések - a kutatók beszámolója szerint - akár öt-hat kilométer távolságból is kifejthetik hatásukat, és komoly fájdalmakat is elő lehet idézni velük.

A kommunikáción kívül közvetlen gazdasági haszna is van ennek a sugárzásnak, például gyenge minőségű, olvadt nyersvasat besugározva a megszilárdult fém tulajdonságai sokkal jobbak lesznek, szinte az acélhoz hasonlóak (drága ötvöző anyagok nélkül). A kutatási jelentésekben számos berendezés igen rossz minőségű fényképe is látható, de a kísérleteket nem részletezik annyira, hogy reprodukálni lehessen. Ez az orosz katonai találmányokat körüllengő szokásos balladai homály mindenesetre óvatosságra késztet, ám egyáltalán nem kizárt, hogy amit mondanak, annak legalább a fele igaz. Kételyeimet az táplálja. hogy egy működő, új típusú radarrendszer kidolgozásához hatalmas nagy tudás, technológiai szint és kutatói bázis szükséges. Erre igen jó példa a II. világháborús radarverseny története.

Eső „alatt” köpönyeg

Az I. világháború lényegében már félig technikai háború volt, még sok volt a lóvontatta ágyú és szekér, de a háború „hajtóerejét” már a gőz jelentette. Ameddig a vonatok eljutottak, vagonszám vitték a katonákat. onnantól már csak gyalog, lóháton lehetett haladni. Meg is álltak a frontok; nem véletlenül volt az I. világháború a hosszú-hosszú futóárkok állóháborúja. A patthelyzetet a belső égésű motor tömeges megjelenése oldotta fel, tank formájában. A németek voltak az autógyártás úttörői, de mozgó, páncélozott ágyúkat nem készítettek, és a repülőgépgyártásban is hátul kullogtak.

A németek erőssége a jó minőségű géppuska, aknavető, harci gáz és a tengeralattjáró volt, ezért hatalmas riadalmat keltett, amikor 1916. szeptember 15-én, a föld háborúinak történetében először, negyvenkilenc harckocsi sorakozott föl a német állások előtt. Az addig rendkívül fegyelmezett és elszánt német katonaság a minden akadályon áttörő, csörgő, zörgő, tüzet okádó járművektől halálra rémült. Például Flers falu előtt egyetlen harckocsi háromszáz pánikba esett, fegyvereit is eldobáló német katonát kergetett a gyalogság karjaiba. Ezzel az eseménnyel a technika igazán bevonult a harctérre, a harckocsik komoly segítséget jelentettek az Antant hatalmaknak az állóháború sok-sok veszteséget, de előrehaladást nem jelentő küzdelmeiben. Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a II. világháborúban a radar hozta ugyanezt a minőségi fordulatot.

A II. világháborúban a németek egyszerűen lerohanták Franciaországot a jobban szervezett, bár nem jobb minőségű harckocsijaikkal. A németek is, az angolok is tudták, hogy rádióhullámokkal radarokat lehet készíteni, azaz olyan berendezéseket, melyekkel repülőgépek vagy repülőgéprajok mozgását lehet figyelemmel kísérni, előre jelezni. Ez a háború már a légierő tömeges bevetésének háborúja volt, a légi fölény megszerzése vagy elvesztése a háború megnyerését vagy elvesztését jelentette. Az angolok óriási szerencséjére néhány kutatójuk és politikusuk előrelátónak bizonyult, ezért mindig néhány hónap előnyben voltak a német radarfejlesztéssel szemben.

Az Egyesült Államok, hatalmas gazdasági és ipari potenciálja ellenére sem vett részt a nagyszabású radarkutatásban, legalábbis a háború európai kitörésekor még nem. Csak az Egyesült Államoknak volt ekkor olyan ipari, elektronikai ereje, hogy a megoldandó problémák millióit záros határidőn belül, még a háború ideje alatt megoldják, sőt használható eszközöket fejlesszenek ki. Azonban a háború előestéjén sem a politikai, sem a katonai vezetés nem ismerte fel a radar létfontosságú szerepét.

Ez is jól mutatja, hogy a politikusok, vezető katonai szakemberek jórészt csak a múltban, a már régóta ismert dolgokban gondolkodnak még élet-halál kérdést jelentő ügyekben is, és nehezen látják meg az ellenfél legyőzésének lehetőségét egy radikálisan új technikai eszközben. A légi harcban pedig nincs második helyezés. Az győz, aki gyorsabb, aki először látja meg a másikat, és időben támad.

Amikor a németek lerohanták Franciaországot, a brit hadvezetésnek harmincnál kevesebb vadászgépe maradt, egy hajszálon múlt csak a szigetország légterének birtoklása. Radar nélkül egészen biztos, hogy elbukott volna a brit légierő, a brit hadsereg és a flotta is. Ezt a tényt kevesen ismerik, és általában jóval kevesebbre értékelik a radarfejlesztők érdemeit, mint például a pilótákét.

A radar műszaki, technikai és tudományos újdonság is volt egyben, késhegyig menő harc folyt azért, hogy minél rövidebb hullámhosszakat állíthassanak elő a jobb és emiatt pontosabb felbontóképesség érdekében. A magnetron - egy brit találmány - kulcsfontosságú lett ebben a küzdelemben, de amerikai tőke, szervezettség és akarat kellett ahhoz, hogy ezt az eszközt a szükséges mértékben kifejlesszék. A radarháború történetét csak mostanra dolgozták fel kellő pontossággal (lásd például Robbert Budery könyvét). Így derülhetett ki, hogy az európai háború kezdetekor az Egyesült Államokban John D. Rockefeller Jr. fél millió dollárt fizetett az MIT-nak (Massathusetts Institute of Technology), hogy a kutatási program meg ne álljon. A technikai háború sok mindenben hasonlít az amatőr sakkozók játszmáira: az nyer, aki kevesebbszer hibázik, de mindenki hibázik.

Nagy-Britanniának - háborúba lépésekor - még nem voltak olyan radarjai, melyek a tengeralattjárók periszkópját észlelni tudták volna, hiszen ezek a kis tárgyak csak a rövid hullámhosszú sugarakat verték vissza. Az amerikai radarkutatásban nem az előrelátás hozta meg a fordulatot, hanem a Pearl Harbour-i tragédia. A britek eredményeit felhasználva egy kezdetleges, mozgatható radarállomást állítottak fel Opana Oahu és Kavaiola szigetén. És a radarok jelezték is a támadókat...

Azon a tragikus decemberi reggelen George E. Elliot és Joseph Lockhard közlegények vették észre, hogy a radar képernyője elsötétült. Azonnal telefonáltak az információs központba, de ott egy kézlegyintéssel elintézték a hírt. Ugyanaz történt, mint McKinley elnökkel: a röntgenberendezés és villanyvilágítás megmenthette volna az életét; Pearl Harbourban is volt radar, használták is - csak éppen az eredménnyel nem törődtek.

A japán támadást követően alapvetően megváltozott a helyzet. Persze nem hozták nyilvánosságra, hogy a radar használatával kivédhető lett volna a tragédia; a repülőgépek hatásosan visszaverhették volna a japán támadást, és ezzel a Japán elleni háború valószínűleg valamivel rövidebb lehetett volna. De megtanulták a leckét, és még éppen idejében példás fejlesztési akcióba kezdtek (időben kinyitották az ernyőt a záporban).

A későbbiek során az Egyesült Államok messzemenően kihasználta megszerzett előnyét, míg a japánoknak továbbra sem volt semmiféle radarjuk, s ennek hiányában egyre-másra szenvedték el vereségeiket. (Ha az USA-ban elővették volna Tesla szabadalmait, akkor még nagyobb fejlődést érhettek volna el a radartechnikában; ha pedig kezdettől fogva hallgatnak rá, akkor nem lett volna Pearl Harborban véres meglepetés.)

A radarfejlesztés kikényszerítette a hozzá szükséges kristálydetektorok kutatását, s ez vezetett el a 40-es évek végén például a tranzisztorhoz. Addig szinte senki nem foglalkozott a kristályok kutatásával az Egyesült Államokban. Végül a tranzisztor, és a már meglevő csöves készülékek versenyéből a kristályok kerültek ki győztesen.

FÚZIÓ EGY BŐRÖNDBEN

Nikola Tesla, a zseniális feltaláló életének kiemelkedő fejlesztése volt Pierce Arrow típusú, üzemanyag nélkül működő autója, amit senkinek sem sikerült reprodukálni eddig. Mielőtt megkísérelnénk a rejtélyről fellebbenteni a fátylat, rövid kitérőt kell tennünk.

A XX. században valószínűleg minden évtizedre jut egy jelentős, de elfeledett találmány. A század első évtizedében minden bizonnyal Tesla találmánya volt ilyen. Most azonban egy szintén az energetikához tartozó találmány történetét mutatnám be. Mindenki hallott már az úgynevezett fúziós kísérletekről: a hidrogénbomba robbantása után indultak meg a kontrollált fúziós kísérletek. Jogosan gondolták úgy az 50-es évek kutatói, hogy ha az atombomba felrobbantása után egy évtizeddel már működő, energiát adó atomreaktorok épültek, akkor a hidrogénbomba felrobbantása utáni tíz évben azt is meg fogják tudni oldani, hogy a fúziós reakciók is lassabban, ellenőrzött körülmények között történjenek, és ne egyszerre, robbanásszerűen. Úgy gondolták, hogy a nehézhidrogén vagy trícium fúzióját, lassú magegyesülését, ha nem is könnyen, de meg lehet oldani.

Azt tudták, hogy igen nagy sebességgel kell egymásnak lökni a reakcióban részt vevő atommagokat, hiszen csak akkor remélhető, hogy a nagy sebesség miatt olyan közeire kerülnek egymáshoz a magok, hogy az úgynevezett magerők már legyőzik az elektrosztatikus taszítást. Nagyon sokféle elképzelés született arra. hogy nagy plazma-sűrűséget érjenek el, és ebben a sűrű plazmában megteremtsék az ütközések kritikus sebességét is.

Igen nagy hőmérsékletre földi anyag segítségével természetesen nem lehet felhevíteni a plazmát, mert még a legmagasabb hőmérsékletű edény is néhány ezer fokon megolvad, itt pedig több millió fokos hőmérsékletet kellett volna elérni. Ezért már kezdettől fogva arra gondoltak, hogy elektromos, vagy még inkább erős mágneses terek segítségével tartják lezárva a reakcióban részt vevő pozitív ionokat. Orosz, amerikai, angol és japán kutatók is nekiláttak ennek a technikailag igen nehéz feladatnak, de immáron több évtizede dollármilliár-dokat költve a feladatra, máig sem jutottak értékelhető eredményre.

Az 1960-as években egy Egyesült Államokban született feltaláló, Philo T. Farnsworth sikerrel megoldotta ezt a feladatot. Akkor miért nem használjuk ma, miért folyik a kutatás a világ számos kutatóintézetében tovább, óriása anyagi áldozatok mellett? Nos, azért mert anyagi támogatója, egy ma is ismert világcég, határozott figyelmeztetést kapott... Farnsworth története sem sokban különbözik a többi feltaláóétól. Lássuk, ki is volt ő, miképp jutott el a megoldásig, s hogyan kényszerült munkája feladására.

Amikor tévét nézünk, biztosan nem jut eszünkbe az elektronikus televízió feltalálója: Philo T. Farnsworth. Farnsworth Teslához hasonlóan hihetetlenül kreatív feltaláló és fejlesztő volt. 1927-ben, gimnazista korában jött rá az elektronikus televízió elvére, és a kis rajzot odaadta középiskolai tanárának, hogy együtt megbeszéljék. (Ez a papírdarab szerencsés véletlen folytán megmaradt, és a későbbi peres eljáráskor a tanár tudta tanúsítani, hogy Farnsworth önállóan jött rá az elektronikus televízió elvére.) A gimnazista Farnsworth ötlete az volt, hogy a képet soronként kell felépíteni. Persze az első kísérletek már régebben megtörténtek Európában. Karl Ferdinand Braun német fizikus (aki Marconival együtt kapott Nobel-díjat) szintén rájött, hogy elektronsugarakat elektródokkal, mágneses mezőkkel lehet mozgatni, és így például lehetővé válik a gyors feszültségmérés. Ez a mai oszcilloszkópok alapelve is.