A két elf nő hosszú, gyötrő pillanatokon át nézte az erdei menedék füstölgő maradványait.
– A klánomból nem mindenki halt meg – mondta Menyét kábán. – A többségüknek valahogy sikerült elmenekülnie, és mostanra már visszatérhettek a közelbe.
Arilynnek nem is kellett megkérdeznie, hogy honnan tudja. Komoly feszültségek idején még azok az elfek is, akik máskülönben nem alakítottak ki misztikus kapcsolatot, még azok is megéreztek olyan dolgokat, amit sem szemmel meglátni, sem füllel meghallani nem lehetett.
A zöldelf szájához emelte mindkét kezét, mire éles, átható fütty hasított a meggyalázott erdőbe.
A Hosszúfa klán túlélői gyorsan megérkeztek, de szemük még üveges volt a veszteség fájdalmától, és úgy mozogtak, mintha végtagjaikat ólomsúllyal húzná és zsibbasztaná el a kimerültség és a gyász.
Menyét testvéréhez rohant és a karjaiba omlott. Rhothomir átölelte, de tekintete átnézett fölötte, és Arilynt kereste.
– Hogyan történhetett ez meg? Hogyan találtak ide az emberek? – dörögte a szóló.
A válasz hirtelen ötlött fel Arilynben, gyorsan, akár egy késszúrás.
– Valószínűleg volt egy papjuk – ismerte be. – Egyes papok kényszeríthetik a megöltek szellemét, hogy válaszoljon a kérdésekre. Sólyomszárny az emberek erődjének közelében esett el: nem tudtuk visszahozni a rengetegbe. Mindazt, amit ő tudott, most már ők is tudják.
Az elfek dermedt csendben bámultak Arilynre. Amiről a félelf beszélt, az valami iszonytató szörnyűségnek tűnt. Egyetlen elf sem zavart volna meg szándékosan senkit a túlvilágon.
– Te okoztad Sólyomszárny megbecstelenítését, és mindnyájunk vesztét – mondta az egyik nő mély hangon.
– Te vezetted ki Sólyomszárnyat és a többieket az erdőből – tette hozzá egy másik. – Ha nem tetted volna, ez az egész nem történik meg.
Komor mormolás hullámzott végig az egybegyűlt elfeken. Arilyn nem hibáztatta őket. Az erdei népet sarokba szorították, megverték, és veszély idején természetes volt, hogy visszatértek régi módszereikhez. A külvilági holdelf a gyanakvás tárgyát képezte. Arilynben egy pillanatra bevillant, hogy mit szólnának, ha találkoznának Jillel és Tinkersdammal.
– Követtük a terveidet, meghallgattuk szavad – mondta a szóló ünnepélyes-komoran. – És mivel így tettünk, szenvedés lett osztályrészünk. Azonnal el kell hagynod az erdőt, és nem térhetsz vissza, soha többé.
– Engednéd elmenni? – harsogta az egyik elf hitetlenkedve. – Mi tartja majd vissza attól, hogy még több embert vezessen a nyomunkra? Nem mehet el: nem mehet el élve! Eljött az idő, hogy a klán a maga módján védje meg magát!
– Eljött az idő – szólalt meg egy csengő, tiszta hang. – Itt az idő, hogy Tethyr gyermekei egyesítsék erőiket és harcoljanak! Nem fogtok ártani Holdpenge Arilynnek.
Az elfek a beszélő felé fordultak. A felperzselt tisztás szélén ott állt Ganamede, akinek ezüstös bundája szinte a levegőben sodródó hamu színét idézte. Még a gyász, a veszteség és a harag pillanataiban is lenyűgözte az erdei elfeket a visszahúzódó lytharik egyikének látványa.
Ahogy minden tekintet rászegeződött, a lythari felemelte ezüstös pofáját, amelyet hosszú, hullámzó üvöltés hagyott el. Majd Ganamede Arilyn mellé sétált. Farkasszerű alakja ezüstös fénnyel csillant meg, ahogy átvedlett elf alakjába.
A csodálkozás és az áhítat hangjai mintha egy torokból röppentek volna fel. Egyetlen elf sem látott még lytharit elf alakban. Ganamede büszkén kihúzta magát Arilyn mellett, egyik kezét a barátság és támogatás gesztusaként a nő vállán nyugtatta. Másik kezében egy elf íjat markolt. Ezüst haját hátrafogta, szögletes arcát pedig a hadba induló erdei elfek szokása szerint festette ki.
Egyik csoda követte a másikat. A kiáltásra gyorsan jött a válasz: tucatnyi hatalmas ezüstfarkas suhant a tisztásra, és félkörbe fogták a holdelfet és lythari védelmezőjét. Ők nem változtak át, de különös kék szemük szilárdan és céltudatosan meredt az erdei elfekre. Egyértelmű volt, hogy mit üzennek: senki sem támadhat Arilynre, csak úgy, ha előbb megküzd az ezüst árnyakkal.
– A sulduskok földjéről jövök – hasított Ganamede hangja a sűrű és baljós csendbe. – Az ő falujukat is lerombolták, de ők nem úszták meg ennyivel. Akik életben maradtak, fogságban tengődnek és ketrecekben őrzik őket a felprédált erdő szegélyén. Távolabb, a folyó partján pedig az emberek tábora áll. – A lythari Arilyn felé fordult. – Jobban ismered az emberek módszereit, mint közülünk bárki. Ha te vezetsz, követünk és támadunk.
– Az Elmanesse törzsnek éppen elég a saját baja – tiltakozott dühösen Rhothomir. – Nem várhatja el tőlünk senki, hogy a sulduskok segítségére siessünk!
Ganamede higgadt tekintete a szólót vette célba. Egy pillanattal később Rhothomir lesütötte a szemét, láthatóan elszégyellte magát. Ha a lytharik hajlandók elhagyni az erdőt, hogy segítsenek a sulduskokon, miként tehetnének ők kevesebbet?
– Van még más is – mondta a lythari. – Az emberek az ősi fákat irtják, hatalmas területeket égetnek fel az erdőből. Ez Tethyr minden gyermekét fenyegeti. Törzseink egyszer már egyesültek, hogy megállítsák a gonoszt. Most ismét meg kell tennünk.
Menyét a tisztás közepére lépett – szeme lázasan csillogott.
– És így is lesz! Akadnak köztünk olyan öregek, akik még emlékeznek arra a csatára, amiről a lythari szólott. És emlékezniük kell Soora Theára is, aki győzelemre vezetett minket! Ma a legenda valósággá válik. Gyertek ide mind, és lássátok a hős visszatértét.
Félénk remény kezdett lángra kapni az elfek szemében. Ám Arilyn figyelmét nem kerülte el az sem, hogy sokan még mindig utálkozva, sőt gyűlölködve meredtek rá. Nem fogják egyhamar elfelejteni otthonuk pusztulását. Mint ahogy nem is voltak olyan hangulatban, hogy elfogadjanak egy embert vagy egy törpét maguk között.
A félelf megveregette Ganamede karját, és fejével intett, jelezve, hogy ő és a többi lythari kövesse, majd futásnak eredt arrafelé, ahol Jill és Tinkersdam várt rájuk. A lythari farkas alakot öltött, és a nyomába szegődött, akárcsak klánja többi tagja.
Az alkimista egy kidőlt fatönkön ücsörgött, fejét kezébe hajtva, és csüggedt kifejezés ült sápadt, pufók arcán. Ha nem dolgozhatott és nem volt semmi, amit felrobbanthatott volna, Tinkersdam teljesen összeomlott. Jill mellette ücsörgött, és kísérletképpen egy nyári mézborral teli flaskát szopogatott, amelyet Menyéttől kunyerált el. Kendelt sehol sem lehetett látni. A törpe és a Gand-hitű felnéztek, amint észrevették a közeledő Arilynt. Csodálkozva kiáltottak fel, amikor észrevették a nő sarkában némán loholó hatalmas farkasokat.
– Nincs idő magyarázkodni – mondta a félelf. – Tinkersdam, mássz fel ennek a lytharinak a hátára. A többiek közül valamelyik elviszi a törpét, egy másik pedig keressen meg egy vörös-arany hajú, kék szemű holdelf férfit. Valószínűleg vadászni indult. Vigyétek mindhármukat oda, ahol a csatára sor kerül majd, és várjatok meg minket ott. Gand fogaskerekeire esküszöm, Tinkersdam, hogy ha felrobbantasz valamit, még mielőtt ismét találkoznánk, onnantól fogva magadra maradsz!
Az alkimista felállt, vállat vont és felkapta hatalmas zsákját. Esetlenül felmászott a lythari hátára. Jill követte a példáját, bár egy sor zsémbes szitok hagyta el az ajkát. A két lythari eltűnt az erdőben, kicsit dülöngélve terhük alatt.
Egy pillanatot sem késtek. Menyét robbant be a tisztásra, szorosan a nyomában Hosszúfa népével.
Az elf nő megállt és rámutatott Zoastria alvó alakjára.
– Ysaltri, Nimmetar: ti harcoltatok Soora Thea parancsnoksága alatt. Lépjetek elő és mondjátok meg, hogy ő volt-e az erdei elfek hőse.
Két idős elf lépett elő. Egy darabig figyelték az elf nő rezzenetlen arcát, visszaidézve az ősi időket és a réges-régen vívott csatákat. Végül bólintottak.
Menyét a félelfre pillantott.
– Kezd el – sürgette Arilynt.
A Kobzos lassan előhúzta a holdpengét és a magasba emelte. Sápadt kék fény derengett fel a markolatába foglalt holdkőben, és kúszott végig a ragyogó pengén. Azok az elfek, akik még sosem látták a mágikus kardot csatában, halkan felkiáltottak.
A pillanat jelentősége mindenkit magával ragadott. Mindenki hallott már történeteket Soora Theáról, a szunnyadó hősről. Mindnyájan tudták, hogy Arilynnek holdpengéje van. Az erdei elfek lassan megértették, hogy a holdelf kezében tartott kard ugyanaz, amelyet a legendás hős egykoron forgatott.
Ennek tudatában és a csodát látva, Hosszúfa túlélőinek szeme fényesebben csillogott. És még inkább csillogott, amikor Menyét a történetmondók csengő hangján hangosan is megfogalmazta ki nem mondott gondolataikat.
– Évszázadokon át mondogattuk, hogy amíg Myth Drannor mágikus tüze lobog ebben a kardban, addig hősünk mindig visszatér, hogy megsegítsen minket a szörnyű vész idején. Soora Thea egyszer már vezette törzsünket csatába. Újra eljön majd – méghozzá ma, ezen a napon, hogy válaszoljon klán-leánya hívására.
Arilyn elértette Menyét szavait, és a szendergő elf nő mögé lépett. A holdpenge fénye a mozdulatlan arcra vetült, amitől mintha a zafírszín fürtök szikrázni kezdtek volna. A félelf nagy levegőt vett, és hangja belehasított a várakozó csöndbe.
– Jöjj elő te, ki egykor Zoastria voltál, és akit Tethyr népe Soora Theaként ismer. Ismét eljött az idő.
Köd emelkedett fel a pengéből és örvénylette körül a szunnyadó elfet. Zoastria sápadt, anyagtalan és lidércformájú árnyelfe állt az erdei nép előtt.
Minden tekintet a szellemszerű alakra tapadt, és az elf nő esszenciája lassan kezdett megszilárdulni. A kísérteties körvonalak közti tér megtelt, és az árnyelf fokozatosan olyan tömörnek és halandónak tetszett, mint az erdei nép bármelyik tagja. Úgy állt ott, mint aki transzba esett: lehunyt szemmel, mozdulatlan testtel. Arcába melegség költözött, és hófehérről gyöngyszínűre változott. Az árnyelf végül kinyitotta a szemét, és tekintete megpihent Tethyr népén.
Zoastria pillantása végigsöpört az összegyűlteken, és végül a két idős elf pergamenszerű arcán állapodott meg. Az elf előrelépett és a harcosok köszöntésével ragadta meg a vén Ysaltri csuklóját.
– Jól emlékszem rád, Ysaltri, Amancathara leánya. És rád is, bár neved most nem ötlik eszembe. Mindketten bátran harcoltatok egy réges-régen letűnt korban. Bölcsességetekre és emlékeitekre most is szükség lesz. Sok mindent meg kell tanítanunk népeteknek a csata előtt – közölte erős, parancsoló hangon.
Az erdei nép egyként pillantott oda, ahol néhány pillanattal korábban még az elf nő teste hevert. Arilyn még mindig ott állt, két kézzel markolván immár csendes és néma holdpengéjét, de előtte a saroglya üres volt. Árny és anyag ismét egyesült.
Tökéletes és mély csend hullott az erdei népre. Majd Rhothomir fél térdre ereszkedett az apró termetű holdelf harcos előtt. Hosszúfa népe egy elfként követte példáját, ígéretet téve, hogy követi a múltból visszatért hősét.

*

A nap további része tanácskozással és sietős előkészületekkel telt, hogy az elfek minél gyorsabban megindulhassanak a favágótábor ellen. Még a lytharik is a közelben maradtak és hallgatták a terveket. Mindenkinek megvolt a szerepe, és mindenki szükségét érezte, hogy összevesse sajátját új szövetségesével.
Végül az éj leszálltával Arilynnek és Menyétnek sikerült többet is megtudniuk a távollétükben bekövetkezett pusztításról. A két nő megkereste Tűzrókát, és ők hárman visszahúzódtak az elfek ideiglenes táborának árnyai közé. Az elf nők elfogyasztottak egy sült nyúlcombot – aznap mindketten akkor ettek először –, miközben végighallgatták a szomorú históriát.
– Az emberek sokkal váratlanabbul ütöttek rajtunk, mint ahogy azt valaha is hittem volna – mondta Tűzróka csendesen. – Ismerték az utat, és minden védelmünket. Varázslójuk megölte felderítőinket, még a driádok fáját is felrobbantotta! Azt hiszem, mindezt csendvarázs leple alatt tette. Ha a madarak nem figyelmeztetnek, minket is elintéztek volna. Így vissza tudtunk vonulni az erdőbe, még mielőtt a varázsló tüze rázúdult volna Hosszúfára, de nem sokon múlt.
– Az üldözés elől hogyan tudtatok elmenekülni?
– Nem volt üldözés.
Arilyn felfigyelt Tűzróka hangjának csengésére, és a ki nem mondott félelemre a szemében.
– Azt gondolod, hogy csapdába csalnak minket, és olyan csatát vállalunk, amilyet ők akarnak.
A harci főnök a nő szemébe nézett.
– Így van. Az emberek már megtették ezt korábban. Elpusztították a Tanács-ligetet, és saját nyilainkat hagyták a megöltek között. Azután tudatták velünk, hogy hol találjuk őket, ahol már készen várt minket a kelepcéjük. – Szünetet tartott. – Nekem és az emberek vezérének van egy elintézetlen ügyünk. Ebben a támadásban megjelöltem.
– És ezúttal mi történt?
A vadelf egy hosszú pillanatig nem felelt.
– Mondtam, hogy belevéstem a jelemet a Bunlapnak hívott ember arcába. Egyik felderítőnk – Hajnaldal Uleeya – testét a támadók a hamukör közelében hagyták. Arcába az én jelemet vájták.
Arilyn előrehajolt és mindkét kezét az elf vállára tette.
– Ha az istenek kegyesek hozzád, sosem fogod annyira megérteni ezt a gonosz embert, mint ahogy én megértem. De hidd el nekem, amit most mondani fogok róla.
A férfi bólintott, jelezve, hogy folytassa.
– Amikor Zazesspurban voltunk, megtudtam, hogy ezt az embert, ezt a Bunlapot, felbérelték, hogy óvja meg a favágók táborát a sulduskoktól. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy ez a feladat nehezebbnek bizonyult annál, mint ahogy ő várta. Valószínű, hogy a suldusk törzsekkel vívott első csaták miatt lángolt fel benne az elfek iránti gyűlölet. A klánodra törő tűzben ennek csak egy részét láttad. Nem kétséges, hogy élnek az erdőben mások is, akik nem értik, hogy miért tör ellenük ilyen gyűlölettel.
– Sok Bunlaphoz hasonló embert ismertem meg. Soha nincs egyetlen, egyszerű magyarázat arra a gonoszságra, amit tesznek. Arra kérlek hát, barátom, hogy ne végy magadra többet, mint ami tényleg a te részed – fejezte be a félelf csendesen.
Tűzróka a nő arcához emelte a kezét.
– Köszönöm. Elgondolkodom majd azon, amit mondtál. De most menjünk – csatlakoznunk kell a többiekhez a tanácsban.
A Kobzos bólintott és felállt, majd szokásos határozottságával indult meg a tanácstűz felé. Menyét azonban elkapta Tűzróka karját, mielőtt a férfi követhette volna.
– Amikor utoljára együtt voltunk nyárközépkor az erdőben, elígérkeztünk egymásnak – mondta halkan. – Már ilyen gyorsan elfelejtetted volna?
Tűzróka meglepve nézett a nő fekete szemébe.
– Nagyon fiatalok voltunk még, amikor ígéretet tettünk, és azóta lépteink nagyon eltérő ösvényre vezettek minket. Te voltál az, aki a feloldást kérted, mielőtt az emberek közé indultál volna.
– Nem bánom azt, amit a klánért tettem – mondta Menyét. – Ám te megfeledkezel az okokról, amiért oly sok évvel ezelőtt elígérkeztünk egymásnak. Én történetmondó vagyok, és a szóló nővére, te pedig a harci főnök. Együtt erős gyermekeket adhatnánk a klánnak, elfeket, akik később vezethetnék a népet. Ha nem választasz hamarosan megfelelő párt, és nem nemzel örökösöket, nem sokáig maradsz harci főnök. Szükség van rád, és gondolnod kell a klánra.
– Ah. – Tűzróka végre megértette a nő aggodalmát. – És attól félsz, hogy ha Arilynt választom, a klán nem fogadná el egy holdelf gyermekeit.
Menyét bólintott.
– Részben. Ám van még más is, amit a harci főnökünk nem tud. Ő és én már találkoztunk korábban, az emberek városában. Hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy ő nem az, aminek tűnik.
– Tudom – mondta a férfi lassan. Egy pillanatig szemügyre vette az elf nőt és elcsodálkozott azon, hogy ő is milyen sokáig meg tudta őrizni Arilyn titkát. De ahogy jobban belegondolt, már nem is találta ezt annyira meglepőnek. Menyét a végsőkig beszűkülten látta a dolgokat, ha az erdei elfek javáról volt szó; még ha ez azt is jelentette, hogy be kell engednie egy félelfet az elfek menedékébe, és meg kell óvnia titkát saját fivére előtt.
– Szóval tudod, hogy Arilyn félelf – mondta ki a férfi. – És hogy tudod ezt, és hogy mostanra már kezdted kiismerni őt, mégsem jelent neked semmit?
Menyét arcára meglepődés ült ki – először akkor, amikor megértette, hogy Tűzróka már korábban ismerte Arilyn titkát, másodszor pedig akkor, amikor eltöprengett a férfi kérdésén.
– Nem – felelte végül csodálkozva. – Azt hiszem, nem.
Ekkor Menyét arca ellágyult és kezét Tűzróka karjára tette.
– Van még valami, valami, amit nem akartam elmondani neked. Bármennyire igaz is, amit mondtál, a félelf nem a tiéd. Másvalakit szeret: egy embert.
– Ezt is tudom – mondta a férfi. – De azért meghat az aggódásod. Most viszont menjünk: ideje csatlakozni a többiekhez.
Az elfek a kiégett körhöz sétáltak, és bekapcsolódtak a heves vitába, ami arról szólt, hogy miként lehet a leghatékonyabban elbánni az emberek varázslójával.
Arilyn biccentett barátainak, majd visszatért a megbeszéléshez, mivel most lehetőséget látott arra, hogy elmagyarázza, miért vesz részt Tinkersdam az elkövetkező csatában.
– Mindannyian láttátok, hogy milyen kárt okozott a varázsló. Nem csak Hosszúfa elpusztításakor, de akkor is, amikor az elf nyilakat visszafordította az íjászok felé. Gondoljatok bele, mire képes, ha van elég ideje, hogy felkészüljön az általa választott helyen vívott csatára! A varázslatokra, amiket elmond, a csapdákra, amiket elhelyez!
Több elf komoran bólintott. Akik ott voltak az első csatában, azok közül senki sem felejti el, hogy miként égtek bajtársaik hamuvá egy szívdobbanás alatt.
– Ismerek valakit, aki képes megtalálni ezeket a csapdákat és legyőzni a varázslót a csatában. Ő egy ember, egy tudós, egy jóságos isten papja. Évek óta hű szövetségesem, akit még a lytharik is elfogadnak. Már oda is vitték a csata helyszínére, két másik harcossal, akik őt védelmezik – így elvégzi a felderítést és felkészül az ütközetre.
– Bölcs elővigyázatosság – szólalt meg Tűzróka gyorsan, látva a jelenlevők zömének arcára kiülő grimaszt. – Cormanthor idején emberek harcoltak a Nép oldalán, a közös gonosz ellen.
– Megvallom az igazat. Ez az ember egyáltalán nem olyan, mint az ősi Myth Drannor emberei voltak. Nem kedveli az elf népet, sem az életszemléletünket – mondta Arilyn teljesen nyíltan. – De ugyanakkor rossz szándékkal sem viseltetik irányunkba. Viszont kifejezetten utál mindent, ami halruaai, és bízhattok benne, hogy saját eszközeivel sikerrel vívja meg harcát a varázsló ellen!
– Legyen hát – jelentette ki Zoastria, és a többiek, akiket még mindig lenyűgözött legendás hősük visszatérte, ezzel a végszóval lezártnak tekintették az ügyet.
Az elfek rövid vitát folytattak arról, hogy miként lenne a legjobb megközelíteni a sulduskok földjét. Kevesebb, mint kétnapi járóföldre terült el a Hattyúleány-liget néven ismert völgy, keletre. Itt volt az erdő legnagyobb tava, ahonnan apró folyó tekergőzött a sulduskok földjére. Építhetnének tutajokat, úgy gyorsabban haladhatnánk a vízen, mint gyalogszerrel. Végül abban egyeztek meg, hogy a döntést pirkadatra halasztják, miután az éjszakát meghagyják a merengésnek, a meditációnak és a Seldarine-nak szóló imáknak.
Amikor hajnalban felhangzott a madarak kórusa – először csak néhány tétova, álmos csiripeléssel – az elfek már úton voltak. A visszavonuló emberek hagyta csapást követték, ami nem bizonyult nehéz feladatnak.
Mint általában mindig, Tamsin most is előrement felderíteni. Nem kiáltott hátra figyelmeztetően, de egyetlen elf sem kételkedett benne, hogy baj érte, mert Tamara váratlanul megtorpant és összerezzent, majd két szemére tapasztotta a kezét.
Csend burkolta be az elfeket, mert mi mást láthatott az elf nő, ami ilyen mélységes szomorúságba döntötte, ha nem saját ikerfivére halálát?
Tamara válla felemelkedett, majd lesüppedt, ahogy nagy levegőt vett, és tekintete Tűzróka szemét kereste.
– Ahogy mondtátok, az emberek csapdába akarnak csalni minket. Várnak ránk és rátok is. Gyertek: nem kellene ezt látnotok, de most muszáj.
A csapást követve, több száz lépéssel odébb egy facsemetét találtak, amelyet legallyaztak, és rúddá faragtak. A póznához egy testet kötöztek. Nem Tamsinét – egy idegen testét, egy suldusk elfét, aki már három napja halott lehetett. Legyek döngték körül a testet, vissza-visszaröppenve a halott elf arcába vágott virágformájú jelhez.
– Még hány elf fogja viselni ezt a jelet a délre vezető úton? – motyogta Tamsin csüggedten. – Még hányan halnak meg fogságban, mielőtt elérnénk az erdő déli részét?
Ganamede, aki pirkadatkor tért vissza az Elmanesse törzshöz, odaügetett Zoastriához.
– Láttam az emberek táborát – mondta a farkas alakot viselő lythari. – Sokkal többen vannak, mint mi, és volt idejük felkészülni a védekezésre. Egyetlen reményünk a sikerre és arra, hogy kiszabadítsuk azokat az elfeket, akiket még nem öltek meg, a meglepetés. A klánom nevében szólok. A lytharik a világok között elvisznek benneteket oda, ami jóval közelebb van a Hattyúleány-ligetnél... nem többre egy napi járóföldnél.
– Az emberek előnye több mint három nap – mutatott rá Rhothomir. – Így nem sokkal előttünk érkeznek meg a táborukba, és biztos, hogy nem számítanak ránk ilyen hamar. Persze nyilván felderítők figyelik majd érkezésünket. Viszont ha úgy lesz, ahogy javasoltad, láthatatlanul tudunk elsuhanni mellettük, és teljesen felkészületlenül érhetjük az embereket! Ha klánod elvisz minket, mi hálatelt szívvel elfogadjuk.
Az elfek kis csoportokra váltak szét, hogy a nagyjából tucatnyi lythari elvihesse őket a csatatérre nyíló kapuhoz. Tűzróka az elsők között indult, akárcsak Rhothomir. Jó ötletnek tűnt először a vezéreket küldeni, de Zoastria intett, hogy ő még nem megy, és félrehívta Arilynt.
A két elf nő eltávolodott a többiektől. Amikor az ősi tölgyek árnyékába burkolózó apócska tisztásra értek, Zoastria megállt.
– A csata hamarabb veszi kezdetét, mint ahogy vártam – kezdte. – Itt az idő.
Arilyn rápillantott a nála kisebb termetű elfre, nem értve, hogy miről beszél. Majd követte tekintetét az oldalán viselt holdpengéig.
– Egy félelfhez képest jól forgattad – ismerte el Zoastria. – De ismét eljött az én időm. És annak az ideje, hogy a holdpenge visszakerüljön hozzám.

Huszonegyedik fejezet

Arilyn megrökönyödve bámult ősére, annak követelése hallatán. Ezt nem látta előre, amikor felébresztette a szunnyadó harcost!
– A holdpenge elfogadott engem forgatójának. A kard és én egyesültünk! – tiltakozott. – Nem tudom egyszerűen csak úgy odaadni valaki másnak, mintha csak egy közönséges fegyver lenne!
– Csak egyvalaki forgathatja a kardot – mondta Zoastria határozottan. – Ha van másik fegyvered, rántsd elő és döntsük el így a kérdést.
A félelf magában azonnal elvetette a gondolatot. Bármennyire csodálta is az elf fegyverforgató tudományát, gyanította, hogy legyőzné Zoastriát, ha harcra kerülne sor. És nem azért hozta el az ősidők hősét a demoralizált elmanesse-iaknak, hogy most elpusztítsa. Nem mintha valaha is kitért volna a harc elől. Viszont egyszerűen nem tehette meg azt, amit Zoastria kért, még az erdei nép kedvéért sem.
Az elf nyilván meglátott valamit ebből a félelf szemében, mert gyorsan újabb javaslattal állt elő:
– Vagy kövesd szíved vágyát. Add át a kardot nekem önszántadból, és akkor egyszer s mindenkorra megszabadulsz a holdpengétől. Ha lemondasz a kardról korábbi viselője – és jogos tulajdonosa – javára, a nép iránti kötelezettségedet becsülettel teljesíted, és a holdpengének tett ígéreted semmissé lesz.
Miközben a félelf ezen a váratlan megoldáson töprengett, hatalmas kő gördült le a szívéről – és az így támadt ürességet a szomorúság és a veszteség furcsa érzése töltötte ki.
– És mi lesz a képességgel, amellyel felruháztam a kardot? – kérdezte tétován.
– Eltűnik. Ha ezt akarod, rögtön kezdhetjük is.
– Egy pillanat – mormolta Arilyn. Előhúzta a kardot és kinyújtotta, egyetlen másodpercre kiélvezve az egyetlen kapcsot, ami elf örökségéhez kötötte. Bármennyire tartott is a holdpengétől, neheztelt rá, és időnként még gyűlölte is, mégsem gondolt arra, hogy valaha is megváljon tőle. Ám most mégis ezt teszi majd, az elf nép érdekében, és a szeretett lélek érdekében, aki máskülönben csapdába esne odabent.
Arilyn kihúzta magát, és még egyszer, utoljára magasba emelte a holdpengét. Elképzelte önmaga hátborzongató hasonmását és a másik árnyat, aki akaratán kívül vállalta a penge szolgálatát. Majd megparancsolta, hogy jöjjenek elő.
A két árnyelf előgomolygott a pengéből és alakot öltött a félelf előtt. Arilyn torka elszorult, ahogy Danilo tükörképére meredt. Egy pillanatra elmélázott azon, hogy vajon a barátja tudja-e, mi történik a tethyri rengetegben. Mielőtt Arilyn tudomást szerzett volna saját árnyelfjéről, és amikor kardja esszenciája tanára uralma alá került, a félelfet gyakran kísértették álmok, amikor az árnyelfnek elő kellett jönnie Kymil Nimesin hívására. Csak remélhette, hogy Danilo saját álmaiból megérti, hogy mit tesz Arilyn és miért.
Erőt merítve a férfi szürke szemének melegségéből, a nő visszalökte a holdpengét tokjába, és leoldotta kardövét, majd átnyújtotta ősének.
Zoastria egyetlen sima, megszokott mozdulattal húzta elő a fegyvert. A varázsos holdkőbe foglalt kék tűz nagy lánggal csapott fel, majd hunyt ki. A kard ismét elfogadta egykori forgatóját. És a pengébe mágikus úton maratott egyik rúna – amely azt a képességet jelölte, amelyet Arilyn adott a kardnak –, kezdett elhalványulni.
Míg Zoastria azt a megkötő rituálét mormolta, amelyet Arilynnek sosem tanítottak meg, a félelf látta, hogy az elf kardba égetett jele végképp elenyészik – az ő és Danilo árnyelfe pedig, kéz a kézben, ködként oszlott szét.

*

– Köszönöm, hogy fogad, Hembreon herceg – mondta Hasheth, miközben a nagy ember intésére helyet foglalt. Szédítő élmény volt egy ilyen hatalmassággal találkozni, és Hasheth nem sokat törődött vele, hogy valaki más érdeme révén nyerte el ezt a kiváltságot. De nem lesz mindig így.
– Azt mondod, üzenetet hoztál Hhune-től. Van valami gond Vízmélyén?
– Semmi rendkívüli – felelte Hasheth, és őszintén remélte, hogy valóban így áll a helyzet. – Mint tudja, Lord Hhune magára vállalta annak terhét, hogy megoldást találjon az erdei elfek jelentette gondokra.
Legalábbis az ő helyében én ezt tenném, tette hozzá Hasheth magában. Az ifjú kételkedett benne, hogy a Pajzslovagok tudnának Hhune törvénytelen üzelmeiről az elf erdőben, vagy hogy beleegyeznének abba. Mennyivel jobb, ha Hhune megtartja magának a titkot, minthogy felajánlja, maga oldja meg az ügyet?
– Úgy tűnik, Hhune megbízik benned – közölte Hembreon herceg, próbálgatva az ifjú ismereteinek határait.
– A tanítványa vagyok – közölte Hasheth egyszerűen. – Mindent meg akarok tanulni tőle, amit csak lehet.
Íme. Lehetetlen lett volna ennél egyértelműbben kifejezni, hogy beavatást nyert a Pajzslovagok titkaiba – hacsak nem hagy fel teljesen a finomkodással.
A herceg gondolataiba merülve bólintott.
– És mit tudott meg Hhune az elfek okozta gondokról?
– Tethyr elfjeit pusztítják. Az ősi fákat kivágják, az elfeket megölik. Egy jelentéktelen hadúr, egy Bunlap nevezetű zsoldoskapitány műve az egész. Az elfek vérbosszút fogadtak ellene. Addig nem fogják beszüntetni a megtorló csapásokat, amíg Bunlap meg nem hal.
– És mi történik a fával?
– Kyr-kikötőbe viszik hajón, igencsak csavaros úton-módon. A zsoldos hatalmas hasznot könyvelhet el, amit arra használ fel, hogy egyre növekvő sereget állítson fel az erdei elfek ellen, és talán más célokat is forgat a fejében. A fa nagy része egy hajóépítő üzembe kerül, ahol gyors és felfegyverzett hajókat készítenek belőle. Ez a Bunlap veszedelmesen becsvágyó ember.
Hasheth tágra nyílt szemmel hajolt előre.
– Fiatal vagyok, Hembreon herceg, és talán még nem állok készen, hogy úgy kövessek nyomon egy ilyen embert, hogy ne hagyjak magam után áruló nyomokat. Elképzelhető, hogy Bunlap tudomást szerzett erőfeszítéseimről. Elképzelhető, hogy bosszúból megpróbálja belekeverni az ügybe uramat is. Okom van azt gyanítani, hogy Bunlapnak van egy bűntársa Lord Hhune környezetében. Eleddig nem sikerült megtudnom a gazfickó nevét. Arra kérlek, hadd folytassam a keresést. Attól tartok, hogyha a Lovagok túl közel kerülnek Hhune ügyeihez, az áruló a felfedeztetéstől tartva elmenekül.
A herceg komoly tekintettel mérte végig Hashethet.
– Van bölcsesség abban, amit mondasz, mint ahogy kellő visszafogottság is, a korodhoz képest. Jól tetted, hogy nyíltan elém tártad ezt az ügyet. Úgy lesz, ahogy kéred. A lovagok Hhune árulóját a kezedre adják. Ami ezt a Bunlapot illeti – merre található a zsoldos?
– Erődje a Sulduskoon-folyó északi ágának torkolatánál áll. A favágók tábora sokkal messzebb található, keletre, ott, ahol a folyó és az erdő összeér.
Csalódott grimasz kúszott a herceg arcára.
– A Pajzslovagoknak nincs serege, amit ilyen messzire küldhetnének!
– Esetleg egy bérgyilkost lehetne küldeni – javasolta a fiatalember. – Ismerek valakit, aki remekül elvégzi a feladatot, és hírt visz róla az elfeknek. Ő egy félelf, aki alig várja, hogy béke köttessen anyja és apja népe között. Ami azt illeti, az erdei nép biztosította róla, hogy Bunlap halála véget vet a gondoknak.
Ez persze teljes egészében koholmány volt, de Hasheth azzal nyugtatta magát, hogy a végkimenetel úgyis igazolja majd szavait. Végtére is Arilyn a fakitermelésnek akart véget vetni. Ehhez pedig Bunlapnak el kell tűnnie a képből.
– Nézz utána és jelentsd nekem, ha minden elrendeződött – mondta a herceg.
Az elbocsátást hallva, Hasheth felállt és távozott Hembreon szobájából, miközben igyekezett leplezni ujjongását.
A beszélgetés sokkal jobban alakult, mint ahogy azt remélte. Még néhány lépés, és beférkőzik Hhune, Hembreon és a Lovagok kegyeibe. És az egyetlen ár Hhune flottája lesz.
Hasheth szemében ez tisztes alkunak tűnt.

*

Másnap az erdei elfek és a lytharik a suldusk település mögötti dombon gyülekeztek. Pirkadatkor fognak majd támadni, de addig még számos előkészületet kellett megtenniük. A legnehezebb feladatot az elfogott elfek kiszabadítása jelentette. A lythari felderítők becslése szerint a Suldusk törzsből talán ötvenen maradhattak életben. Nehéz volt biztos számot mondani, mivel a felperzselt területen elhelyezett, a kivágott fák lenyesett ágaiból készült ketrecekben zsúfolták őket össze. Az emberek tábora két részből állt: egyik fele a foglyokat őrizte, a másik pedig a folyó mentén vert sátrat. Ennek megfelelően az elfek erőit is meg kellett osztani.
A rájuk váró zord feladatok dacára, az elfek önkéntelenül is zavart csodálattal tekintgettek a közéjük került idegenekre. Levélíjas Kendelt viszonylag elfogadták, bár nem értették, hogy miért barátkozik egy törpével. Legjobban azonban az ember nyűgözte le őket.
Tinkersdam senkitől sem zavartatva matatott edényekből, fiolákból és porokból álló gyűjteményében. Minden elf hallotta Menyét történetét arról, hogy kotyvalékai milyen pusztítást okoztak az embereknek Zazesspurban, és még Tamsin is, aki pedig a leginkább gyűlölte az idegeneket, még ő sem szándékozott gátolni Tinkersdam tevés-vevését.
Arilyn kifejezetten haszontalannak érezte magát a néma, ám lázas készülődés közepette. Sok tekintetben számára már véget is ért a csata. Erőfeszítéseinek hála, a lytharik csatlakoztak az erdei elfekhez, és Zoastria visszatért. A félelf egyben titokban elküldte Ganamede-et az erdőbe, hogy keressen szövetségeseket a tündérlények között – ezek a lények annyira visszahúzódóak voltak, hogy még az elfek is csak akkor bukkantak rájuk, ha ők úgy akarták. A lytharik azonban az erdő minden titkát ismerték. Arilyn azonban még így is kevés esélyt látott arra, hogy Ganamede sikerrel jár toborzó körútján.
Egyben furcsán tökéletlennek érezte magát az oldalán lógó kard nélkül, amely tizenöt éves kora óta állandóan vele volt. Most még kardja sem volt, hiszen az erdei nép körében az ilyen fegyverek ritkaságnak számítottak.
Ez a hiányosság Tűzrókának is feltűnt.
– Nem mehetsz csatába kard nélkül – jelentette ki.
Arilyn megvonta a vállát.
– Van egy tőröm. Az elég lesz addig, amíg le nem fegyverzek valakit. – Úgy tett, mintha mosolyogna. – Kipróbálok néhányat a kardjaik közül, míg meg nem lelem a legjobbat.
– Ennek dacára, szükséged lesz egy pengére. Ha nem is magadért, de a törzs javára, a népért – javította ki magát a harci főnök. Az elfek három fajának tagjai készültek a harcra, és a visszahúzódó Elmanesse törzs is megtanulta, hogy miként terjessze ki közössége határait. – Közülünk senki sem ér fel veled, még Soora Thea sem!
Tűzróka az aprócska holdelf nő felé intett, aki éppen egy támadósort mutatott be egy csoport elf ifjúnak. Ám Arilyn a fejét rázta.
– Ez nem így van: az ő technikája sokkal tisztább és sokkal csiszoltabb, mint amilyen az enyém valaha is lehet. Ha bármi hiányossága van is, az csak annyi, hogy a holdpenge hatalma megerősödött azóta, amióta utoljára forgatta. Legalább négy elf viselte a kardot azóta, hogy Zoastria átadta, és mindegyikük egy újabb képességgel járult hozzá a penge mágiájához. Az igazat megvallva, a holdpengéket átkozottul nehéz kezelni, és egyre nehezebb lesz – vonta le a következtetést. – Nem hiszem, hogy túl sok olyan kard van még, amelyik mágiát rejt magában.
– És még kevesebben vannak, akik képesek megbirkózni ezzel a mágiával – érvelt Tűzróka. – A regék azt mondják, hogy a kard elemészt mindenkit, aki érdemtelen arra, hogy ilyen pengét húzzon. Nagy bátorságra vall elfogadni egy holdpengét.
A félelf erre is vállat vont, és nem szerénységből tette. Amikor először húzta ki a kardot, fogalma sem volt róla, hogy mit csinál.
– Gyakran elgondolkodom azon a képességen, amellyel te ruháztad fel a kardot. Azt mondják, hogy az adomány nem a szándék alapján jön létre, hanem ezzel forgatója igényeit és tehetségét tükrözi vissza – mondta Tűzróka.
– Vagy a feladatát – fűzte hozzá Arilyn. – A mágia időnként a váratlan kihívásokra adott válasz formájában érkezik. Az egyik ősöm nézeteltérésbe keveredett egy vörös sárkánnyal, és végül a kardot tűzellenállással ruházta fel. Képzelheted, hogy meglepődött, amikor magához tért, és rájött, hogy túlélte azt a csatát!
A zöldelf kuncogott.
– Szóval így vészelted át a varázsló tűzlövedékeit. Azt láttam, hogy a kard csillogást bocsát rád, és láttam, hogy milyen hihetetlen sebességgel mozog. Ezek közül melyik volt a te adományod?
– Egyik sem. A holdpengét egyszerre csak egyvalaki forgathatja, és ez gondot okozhat, ha van egy társad – magyarázta Arilyn. – Az én adományom révén meg lehetett osztani a kardot és a mágiát, ha a szükség úgy hozta.
– Aha. Ez sok mindent megmagyaráz – felelte Tűzróka.
Arilyn kérdően meredt rá.
– A folyónál vívott csatában az emberek erősen szorongattak – kezdte a férfi. – Ám azt láttam, hogy árnyharcosok jönnek elő a holdpengéből, és észrevettem, hogy egyikük nem elf, bár gyorsan úgy döntött, hogy mégis az lesz. Nem értettem, hogy ez miként lehetséges, amíg el nem mondtad nekem, hogy már másvalakivel léptél összhangra.
– Ne nézz ilyen döbbenten – folytatta Tűzróka, és egy kicsit elmosolyodott a félelf arcára kiülő zavar láttán. – Ahogy azt te is mondtad, sokféle megosztás létezik. A legerősebb köteléket hoztad létre ezzel az emberrel azáltal, hogy megosztottad vele a holdpenge adományát. Ahogy te is mondtad, ebben a legerősebb kívánságod tükröződött vissza. Egyben talán szükséges is volt, hogy a holdpenge így tegyen. Nem láttad be, hogy szükséged van erre az emberre, vagy nem találtad volna meg a hozzá vezető utat.
A félelf a barátjára meredt, akinek szavaitól teljesen elszédült – és a felismeréstől, amit nem cáfolhatott. A holdpengének adott képesség egyfajta összhangot jelentett, és a szíve – és a kardja – úgy döntött, hogy Danilót választja arra, hogy osztozzon vele ebben a nagyon is elf adományban! Milyen furcsa, hogy a Tűzróka büszkeségének enyhítésére szolgáló jó szándékú hazugságáról kiderült, hogy valóban igaz!
Tűzróka kesernyésen mosolygott.
– Nem te vagy az első, aki így vagy úgy kötelékre lépsz egy emberrel. Van bennük valami, ami vonzza a nép tagjait. Cserepont elfjei költöttek is egy dalt erről. Nem emlékszem az egészre, de az utolsó sorra igen.
– Mily rövid a lángjuk, de mégis, mily fényesen lobog! – idézte Arilyn. – Igen, én is hallottam ezt a dalt.
– Akkor tudod, hogy a dal igazat szól, mint ahogy azt anyád is tudta – tette hozzá szelíden.
Arilyn összerándult, ahogy megértette, mit jelentenek a férfi szavai.
– Tudod. Te tudod, hogy félelf vagyok. Már jó ideje tudod!
– Szinte a legelejétől – bólintott az elf. – Ugyanabból az okból nem mondtam, amiért Menyét is hallgatott: úgy tűnt, a klán érdeke ezt diktálja. Szükség volt rád. Azután miattad hallgattam, és egyben magam miatt is. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy számomra mindegy, félelf vagy-e vagy sem, mint ahogy nem kellene, hogy számítson a nép egyetlen tagjának sem. A lelked elf, máskülönben sosem forgathatnád a holdpengét, vagy léphetnél összhangra mással. Az a döntésed, hogy megosztod köteléked egy emberrel, nem változtatja meg elf természetedet, és nem is kisebbíti azt.
Arilyn életében először értette meg teljességében természetének kettősségét.
– Köszönöm – suttogta.
Tűzróka mindkét kezét a nő vállára tette.
– Ezeknek a dolgoknak el kellett hangzaniuk a te érdekedben. Holnap csatába indulunk. Tudod, hogy mivel nézünk szembe, és azt is tudod, hogy nekem szembe kell szállnom Bunlappal. Meghal vagy bosszút áll. Bárhogy legyen is, a dolognak véget kell vetni.
Az erdőből halk neszezés vonta magára a két elf figyelmét. Felpillantottak, és egyenesen egy kentaur szakállas arcába bámultak.
Arilyn emlékezett rá az elfek nyárközépi ünnepségéről. A kentaur hosszú lándzsát szorongatott, és arca zord elszánásról árulkodott. Ganamede-nek sikerült meggyőznie őt, amikor továbbította Arilyn üzenetét az erdő népének!
– Olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk – közölte a kentaur, mély és komor tónusban beszélve az elfek nyelvét. – Nestiss vagyok, és tíz kentaur harcos tartott velem. Elképzelhető, hogy a faunok is jönnek, de a csatáig senki sem látja őket. Kinek kell jelentést tennünk?

*

A visszahúzódó kentaurok megjelenése felélénkítette az erdei nép seregét. Zord, néma eltökéltségüket vad öröm, már-már ujjongás váltotta fel. Röviddel pirkadat előtt összegyűltek a támadásra, elrejtőzve az irtás szélén álló fák között.
Előttük mintha az Abyss legkopárabb vidéke terült volna el. Az erdő sűrű aljnövényzetét hamuvá égették, és ebből a megfeketedett fatönkök óriásgombaként emelkedtek ki. A csüggedés mindent elfojtó aurája lepelként borult a tájra. De még ez is tovább tüzelte Tethyr gyermekeit. Az elpusztított erdő komoran emlékeztette őket arra, hogy mi ellen harcolnak.
Arilyn elfoglalta helyét az első, meglepetésszerű rohamot indítók sorában. Számuk aggasztóan csekélynek tűnt a félelf szemében, és elképzelte, hogy támadásuk milyennek tűnhet majd a zsoldosoknak. Ösztönösen is a zsákjába nyúlt, ahol az a fiola lapult, amelyet Tinkersdam adott neki még jó egy hónapja – a kotyvalék, amelyet a sikoltógombákból nyert ki.
Megrázta a fiolát és kidugaszolta, néhány cseppet egy vászondarabra csöpögtetett, majd odasietett a kentaurok vezéréhez.
– Nestiss, nyújtsd ide a patád – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. A kentaur meglepetten nézett rá, de engedelmesen meghajlította egyik lábát. Arilyn lehajolt és rákent egy keveset a folyadékból a patára. – Most tedd le, olyan halkan, ahogy csak tudod.
Nestiss óvatosan lerakta a lábát. A lába alatti kavicsok zörgése döbbenetes recsegéssé fokozódott. A kentaur csodálkozva meredt Arilynre.
– Öt-öt kentaur támad a táborra két irányból – vigyorgott a nő. – Olyan lesz a hangja, akár egy lovasrohamnak. Ez biztos, hogy felébreszti a zsoldosokat!
Arilyn észrevette, hogy Zoastria őt nézi. Az elf nő ünnepélyes komolysággal, jóváhagyóan bólintott.
– A többiek patáját is kend be, gyorsan – mondta. – Kentaurok, tegyétek, amit Arilyn mond. Két oldalról támadjatok, lepjétek meg az embereket, és zavarjátok őket felénk. Majd kerüljetek a táboruk hátuljába, és szorongassátok őket tovább.
Arilyn intett a kentauroknak, hogy foglalják el a helyüket, majd a legközelebbi elfnek átnyújtott egy másik vászondarabot és megmutatta, hogy mit csináljon. Amikor a kentaurok készen álltak, a félelf Zoastriához ment.
– Maradt még egy vagy két csepp a fiolában. Hallhattad, hogy mennyire felerősíti a hangokat. Idd meg, és parancsaidat mindenhol lehet majd hallani a csata során – javasolta Arilyn halkan.
Az apró elf harcosnő habozás nélkül vette át a fiolát és hajtotta fel a folyadékot. Arilyn visszakapta a kiürült üvegcsét, ő maga pedig visszaállt az elfek közé.
Zoastria az összegyűlt erők elé lépett. Szeme lángolt, ahogy végigtekintett a vonalakon, és belenézett minden egyes szempárba. Majd szándékolt lassúsággal előhúzta a holdpengét. A kentaurok hosszú lándzsáikat előreszegezték – most úgy néztek ki, mintha dárdás lovagok és félelmetes harci lovak egyetlen lénnyé álltak volna össze.
Az elfek harci főnöke a tábor felé pördült, és intett a kardjával, olyan csatakiáltással rendelve el a támadást, ami sárkányüvöltésként gördült végig a dombok felett.
A kentaurok azonnal rohamra lendültek. A két kis csapat hangos patadobogással zúdult rá a táborra – mintha hirtelen vihar támadt volna. A föld remegett a talpuk alatt, rohamukat egy hatalmas sereg támadásának tüntetve fel.
Félig felöltözött és fegyverüket rendezgető zsoldosok kezdtek előszivárogni a sátrakból. Zoastria ismét kiáltott, és az elfek első hulláma átrohant az irtáson, a még mindig kába emberek felé.
Tűzróka futás közben felajzotta íját, és megcélozta a legközelebbi és legveszélyesebbnek tűnő ellenfelet. Két iszonyatos ember-ork keverék rontott elő, hogy fogadja az elfek rohamát. Megdöbbentően gyorsan mozogtak, kezükben magasra emelt fejszével. Tűzróka a lassabbat vette célba. Nyila átjárta a lény torkát. A félork a földre zuhant, és felemelt fejszéje mélyen belevágódott társa hátába.
– Egy vessző, két ork – dicsérte meg Arilyn Tűzrókát, ahogy elfutott mellette, kezében mindössze egyetlen tőrrel.
A félelf nem volt elég képzett ahhoz, hogy futás közben lőjön, de ezt a hiányosságát egyedül csak ő ismerte. Az Elmanesse törzs minden tagja vadász volt, akit úgy neveltek, hogy halálos pontossággal lőjön, miközben a zsákmányt üldözi.
A zsoldosokra fekete nyilak záporoztak, ami fedezékbe kényszerítette őket.
Csakhogy nem volt hova bújniuk. A kentaurok máris megkerülték a tábort, és visszafelé terelték az embereket. A kentaur lándzsák hegyére felnyársaltak sikolya elkeveredett a tölgyfanyelű lándzsákon csattanó kardok zajával, ahogy a zsoldosok próbálták megállítani a kentaur harcosokat.
Egy magas férfi törtetett át a táborhelyen – sötét köpenye mögötte libbent, kezében pedig nagy, széles pengéjű kardot szorongatott. Kardjának lapjával rácsapott egy visszavonulóra, és addig ordítozta parancsait, míg végül a káoszt valamelyest kezdte felváltani a rend. A zsoldosok sorokat alkottak és előrerontottak, hogy közelharcra kényszerítsék az elfeket.
Arilyn kiválasztotta első ellenfelét, egy nagydarab férfit, aki egy remek cormyri kardot viselt, és ezenkívül nem sok minden mást. Az álmából ébredt alakon nem volt ing, csak kockás gyapjúnadrág, és a csata előtt már csak a csizmáját tudta felrángatni. A félelf rárontott a férfira, egyenesen maga elé nyújtva tőrét. A férfi látta, hogy jön, és látta a kezében csillogó fegyvert is, de hosszát nem tudta megbecsülni. A megfelelő szögben tartott acél képes volt a kard látszatát kelteni.
A férfi felfelé ívelő vágással hárított – ami azonban több hüvelykkel elvétette Arilyn előreszegezett pengéjét. A félelf a férfira vetette magát, a tőrrel hasba döfte, szabad kezével pedig megragadta a kardot tartó csuklót. Arilyn kirántotta a tőrt, és maga felé húzta a férfi testét. A kart lefelé nyomta, térdével pedig felfelé rúgott, a csukló mögött találva el az alak karját. A férfi alkarcsontja brutális reccsenéssel engedett.
Arilyn félreperdült az elzuhanó test útjából, és karddal a kézben egyenesedett fel. Megpördült, a magasba emelte a pengét, hogy fogadja egy lefelé süvítő csatabárd csapását. Az utolsó pillanatban ötlött az eszébe, hogy a kezében tartott fegyver nem elf acél. A hárítás helyét egy lökéssel közelebb tolta ellenfeléhez, így a bárd fanyelét, nem pedig a fémfejet érte a kardja.
Ügyes elképzelés volt, mivel a bárd csapása szinte biztos, hogy eltörte volna a karcsú cormyri kardot. A csapás ereje még így is a föld felé taszította a kölcsönzött fegyvert. Mielőtt azonban a csatabárdos harcos újra felemelhette volna fegyverét, hogy hatalmas erővel ismét lesújtson, Arilyn keményen kirúgott az összecsókolózott fegyverek fölött, nem sokkal a férfi öve fölött érve el találatot. Az alak összegörnyedt – a nő oldalra táncolt és egy gyors csapással végzett vele.
A közelben egy elf vívott elkeseredett küzdelmet egy nála jóval nagyobb teremtű emberrel – a férfi kemény utcai harcosnak tűnt, és két hosszú kést forgatott. Az egyik penge átsuhant az elf védelmén és felhasította a vállát. A férfi vadul vigyorgott, és a másik kést gyilkos döfésre emelte.
Arilyn első szúrása oldalra lökte a lecsapó kést. A nő testével taszította félre a sebesült és nála sokkal kisebb elfet, hogy elfoglalhassa helyét a harcolók sorában. Szembekerülve az utcai harcossal, magasan cselezett. A két penge a férfi arca előtt csattant össze, hogy hárítsa a félelf támadását. Arilyn folytatta a támadást, és kölcsönzött pengéje rácsapott a két pengére, leszorítva és egyben lejjebb nyomva őket. A férfi kirántotta késeit a kard fogságából – az éles fémsikollyal engedett –, amitől karjai oldalra vágódtak, törzse pedig védtelen maradt. A félelf kardja mélyen belefúródott a bordái közé. A nő magasra emelte a lábát, és lerúgta a felnyársalt harcost a pengéről, majd újabb ellenfél után nézett.
Az erdei nép azonban korántsem boldogult ilyen jól. Néhány embernek sikerült áttörnie a soraikon, és most vonalat képeztek az elfek és az erdő jelentette menedék között. Nyilván tudták, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha az erdei néppel a fák között ütköznek meg, így szándékukban állt meggátolni, hogy tovább szorítsák őket észak felé.
Miután Tűzróka látta ezt, a zsoldoskapitányt kezdte keresni. Egy pillanatra észre is vette a meglibbenő sötét köpenyt. Az ember az egyik kentaurral csatázott, aki bár több sebből vérzett, és lándzsája nyele is megrövidült, még mindig sikerrel hárította a férfi pallosának csapásait a törött tölgyfanyéllel.
Az elf íjász lövésre emelte íját. A fekete vessző átsüvített a harcolók között, és súrolta Bunlap arcát – éppen úgy, ahogy azt Tűzróka tervezte. Az ember haragjában és fájdalmában felüvöltött, és egyik kezével vérző, sebhelyes arcához kapott.
A kentaur kihasználva a lehetőséget, a férfi vállára sújtott a fanyéllel. Sajnos a lény sebei kiszívták az erejét, és Bunlap visszapördült felé, fordulás közben hatalmas erővel lendítve meg a kardját. A penge mélyen belefúródott a kentaur testébe, mély és halálos árkot szántva az emberi törzs és a lótest találkozásába. Miután a zsoldos látta, hogy ez a csata véget ért, elf kínzóját – és egyben régóta áhított zsákmányát – kezdte keresni.
Tűzrókát nem volt nehéz megtalálni az erdei elfek között Szándékosan kibontva hagyta vörösbarna haját, és most üstöke élénk színét még szokásos tolldíszei és a belefont sás sem tompította, amit arra szokott használni, hogy haja beleolvadjon az erdőbe.
Az elf farkasszemet nézett az ember fagyos és haragvó tekintetével, majd hátrálni kezdett az erdő felé. Jelzésére az elfek otthagyták soros ellenfelüket, és megkezdték a visszavonulást.
A zsoldosok átszorították őket az irtáson, de a fák vonalánál megálltak, ahogy arra utasították és kiképezték őket. Szemük kapitányukat kereste, aki a kentaur teste fölött magasodott, fekete szakálla saját vérétől volt ragacsos, és gyűlöletet sugárzó tekintete az erdőt fürkészte.
Bunlapnak nem kellett sok idő, hogy meghozza döntését.
– Utánuk – mondta, majd megindult az erdő felé, hogy megkeresse azt az elfet, aki megjelölte, és hogy bosszút álljon.

Huszonkettedik fejezet

Tinkersdam sosem gondolt arra, hogy hadvezér legyen, és rá kellett jönnie, hogy nem is tetszik neki ez a szerep. A vele tartó közel húsz elfnek azt a parancsot adták, hogy kövessék az utasításait, és ennek fürgén eleget is tettek. Ez igazán remek volt, viszont az alkimista nem volt igazán tehetséges lopakodó, nem szerette a rovarokat, amelyek az elfeket figyelmen kívül hagyva, az ő rézvörös üstöke körül dongtak, és a legkevésbé sem tűrte jól az erdei környezetet. Az orra viszketett, és kimondottan idegesítette, hogy szinte minden pillanatban tüsszenthetnékje támadt.
Legalább a meglepetés kis csapatuk oldalán állt. A zsoldosok nem várják őket még vagy egy teljes napig. Tinkersdam remélte, ez azt jelenti, hogy az átkozott halruaai varázsló csak hevenyészett védelmet állított a tábor köré.
A Gand hitű kiáltással jelezte, hogy álljanak meg, kiköpött egy apró repülő rovart, majd az elfogott elfek irányába sandított. Sem mechanikus csapdákat, sem kioldással működő készségeket nem látott. Az idióta varázsló valószínűleg tűzmágiájára támaszkodva alkotta meg a védelmet.
Tinkersdam csúfondárosan elmosolyodott. Legyen hát úgy. Az effajta varázslatok olyanok, akár az ajtó – de a betolakodók kint tartására szolgáló ajtó egyben be is zárja a zsoldosokat.
Övéből előhúzott egy darab összesodort spárgát – a vékony, szinte áttetsző „pókselyem” kötelet, amelynek Arilyn olyan jó hasznát vette éveken át. Egyike volt legelső találmányainak. Kedvére való volt a gondolat, hogy most maga próbája ki.
– Látod azt a fát, az erdő szélétől jobbra, amelyet sárga festékkel jelöltek meg a favágók? Kösd ezt a zsineget egy nyílra, és a jelemre lődd át a fa ágai között. Abba a ketrecbe kell hullania, közel a foglyokhoz. Magasra lőj: a kötélnek nagy szöget kell bezárnia. Meg tudod tenni? – kérdezte az egyik elfet.
Az íjász bólintott, és úgy tett, ahogy Tinkersdam kérte. Nyila átsüvített az ágas-bogas fán, csillogó fonalat húzva maga mögött, majd az elfogott elfek felé hullott. A foglyok úgy tettek, mintha észre sem vennék, de egyikük lopva odaerősítette a szál végét a ketrec egyik rúdjához.
– O, remek. Eddig minden jól alakul – örvendezett Tinkersdam. Zsákjából előszedett több apró, fából-fémből készült szerkezetet, és egy kenőccsel teli korsót. – Tudjátok, mit kell tennetek ezekkel. Másszatok fel a fára, a felső kereket akasszátok be a kötélbe, és markoljátok meg a karokat. Majd gyorsan csússzatok végig a kötélen. A kenőcs a visszaútra kell. Te, te és ti négyen, másszatok fel a fára, és segítsetek a foglyoknak az erdőbe jutni. A többiek várnak. Amikor ők megtámadják a tábort, mi is támadunk.
Az elfek bólintottak. Nem kellett túl sokáig várakozniuk a jelre. Morajló elf csatakiáltás hullámzott végig az erdőn, amit mennydörgő, dübörgő roham hangjai követtek.
– A sikoltógomba-esszencia – mormogta az alkimista gondolataiba merülve. – Igen, tényleg remekül sikerült.
Ahogy tervezte, kis csapata talpra szökkent, és elkezdte hajigálni azokat az apró, kemény golyóbisokat, amelyeket Tinkersdam adott nekik: apró, kénből és denevérguanóból gyúrt piciny, büdös golyócskákat, amelybe olyan anyagot kevertek, amely különösen érzékenyen reagált a halruaai tűzvarázslatokra. Egyes golyóbisok ártalmatlan kavicsokként hulltak a földre. Mások láthatatlan akadályokba ütköztek. Ezek misztikus tűzfallá robbantak, olyan fallá, amely lángoló sáncként ölelte körül a táborhelyet.
Az elfek a táncoló lángnyelvek függönyén át ki tudták venni a kiutat kereső, őrülten rohangászó őrök alakját. Volt, aki a tűzön át próbált egérutat nyerni. A fal azonban csak kidudorodott, majd visszapattant a helyére.
– O, ez csodás – örömködött Tinkersdam. – Remek elgondolás. Takaros kivitel. Kiváló eredmény!
Nézte, ahogy a hat elf fürgén lesiklik a meredek kötélen – egyik a másik után –, egyenesen a lángoló táborba. Hatalmas reccsenéssel törték át a faketrec tetejét, majd kardcsattogás hallatszott, amikor harcba szálltak az őrökkel.
Néhány másodperc elteltével felbukkantak az első foglyok, amint a kötélen kapaszkodtak felfelé, a fák közé. Tinkersdam számolta őket. Negyvenhét sáros elf kapaszkodott fel a fák jelentette biztonságba. A veszett rikoltások és a tűzzel körülölelt táborból felhangzó, egyre erősödő csatazaj arról árulkodott, hogy a sulduskok közül többen hátramaradtak, hogy segítsenek megmentőiknek, és esetleg bosszút álljanak rabtartóikon. Tinkersdam úgy becsülte, a hadművelet hamarosan befejeződik.
– Bátran mondhatom, remek eredménnyel zárul – jelentette ki elégedetten.

*

Tűzróka az erdő felé rohant, könnyedén ugorva át a kidőlt fákat, és lebukva a lehajló ágak elől. Már kiválasztotta a terepet: egy apró, sík tisztást, nem messze az irtástól. Kiváló hely a harchoz. Népe felkapaszkodhat a fákra, és fedezékből küzdhet, ő maga pedig végre szembenézhet az őt üldöző emberrel.
Amikor elérte a tisztást, behúzódott egy vaskos cédrus mögé, és várt. Hallotta, hogy Bunlap közeledik – súlyos, vasalt csizmák tapodták a növényzetet, a férfi tüdejéből rövid, dühödt fújtatással szakadt ki a levegő és távozott összeszorított fogai között. Tűzróka megfeszítette izmait. Az első támadás előnye az ő oldalán áll majd.
Ám valamiféle ösztön kiélesítette az ember érzékeit – talán a gyűlölet tette őket élesebbé. Amikor Tűzróka előugrott rejtekhelyéről, Bunlap egy szemvillanás alatt elhajította kezében tartott kését.
Tűzróka az elfekre jellemző ügyességgel és fürgeséggel ugrott oldalra. A kés, amely a szívébe fúródott volna, így a karját találta el. Az elf egy pillanatig nem érzett mást, csak a becsapódás erejét. Majd izzó fájdalom perzselte végig a karját. Megingott és a fának dőlt, hogy megtámassza magát.
Az ember pedig már jött is, karddal a kezében.

*

Az elmanesse-iak elmenekültek az erdőbe, az emberek pedig a nyulat hajszoló kopók módjára loholtak utánuk. A zsoldosoknak igazából nem sok választásuk maradt. Nyolc kentaur harcos még mindig állt, és ők kérlelhetetlenül szorították az embereket észak felé. És bár a zsoldosok utáltak megütközni az elfekkel az erdőben, még kevésbé volt kedvük szembenézni kapitányuk dühével.
A kezében felajzott íjat tartó Vhenlar az utolsók között lépett a fák közé. A többieknél kevésbé tartott Bunlaptól, és szívesebben tette volna kockára esélyeit a halálos lóemberekkel szemben, minthogy még egyszer az elf íjászokkal kelljen harcolnia. Amikor arra gondolt, hogy be kell merészkednie Tethyr sűrű és hűs árnyai közé, ahol vadelfek rejtőznek, még a lelke is megreszketett.
De nem jutott el addig.
Az egyik páfrányos levelei szinte szétrobbantak, ahogy a legkülönösebb teremtmény tört elő, amelyet Vhenlar valaha is látott. A félszerzetnél alacsonyabb lény meztelen felsőteste egy zömök, kétlábú kecske altestében folytatódott. A teremtmény fejéből kusza barna haj nőtt ki és hullt a vállára, ahol elkeveredett hasonlóan torzonborz szakállával.
Egy faun, ébredt rá a megilletődött Vhenlar. A férfi felemelte íját és célzott. A vessző – az elfek egyik lopott nyila – a lény torka felé hussant.
A faun felhorkant, és villámgyors mozdulattal elkapta a nyilat, majd egy szemvillanás alatt megfordította. Mielőtt a kábult Vhenlar felocsúdhatott volna, a faun már rá is vetette magát.
A zhenti íjász a földre zuhant, és a kezével csapkodott, miközben megpróbálta lelökni magáról az apró termetű harcost. Gyomrába hirtelen égető fájdalom hasított, és tűzként csapott a melléig. A faun leugrott róla, és eltűnt az erdőben.
Vhenlar lepillantott a testéből előmeredő vesszőre. Szája fanyar, keserű mosolyra rándult. Habár nem egészen így képzelte a véget, valahogy a kezdetektől tudta, hogy az elf vesszők ellene fordulnak majd. Egyfajta perverz elégedettséget érzett, hogy megérzése helyesnek bizonyult.
A zsoldos lelke mélyéről sűrű sötétség csapott fel, a feledésbe taszítva Vhenlart.

*

Tethyr fáinak árnyékában Zoastria két kardforgatóval nézett farkasszemet. Kezében a holdpenge elképesztő sebességgel cikázott, villant és szökellt. Rémítő sebességgel és olyan hatalommal, ami már-már az elf nő ügyességének és erejének határait feszegette.
A minden egyes csapás, minden egyes döfés mögött ott rejlő erő szinte kitépte Zoastria kezéből a kardot. Nehezére esett megőriznie az egyensúlyát. Jó párszor túl messzire lökte a kezét, és ilyenkor mindig felkínált egy rést, ahol az emberek pengéi betalálhattak. Karja és válla több apró sebből vérzett. Ha nem lett volna a holdpenge elképesztő sebessége, amivel gyorsan levédhette ezeket a réseket, már valószínűleg megölték volna.
A félelf figyelmeztette, hogy fogja két kézre a kardot, különben nehéz lesz forgatnia. Zoastria büszkeségében figyelmen kívül hagyta a jó tanácsot.
Szeme sarkából megpillantotta a félelfet, amint legázol egy félork harcost. Még arra sem vesztegette az idejét, hogy kitépje a pengét a melléből – egyszerűen kirántotta a halott kezéből annak fegyverét, és máris fordult, hogy újra támadásba lendüljön.
Az apró holdelf ide-oda cikázott a két férfi között, lebukott ösztönösen meglendített fegyvereik alá, majd visszaperdült, hogy a jobbján álló férfira vesse magát. Pengéje becsúszott az ember védelme alá, és a holdpenge könnyedén siklott be a bordák közé.
Ám a férfinak még nem volt vége. Miközben elzuhant, kicsapott a kardjával. Zoastria túl közel volt ahhoz, hogy a pengéjével eltalálja, de a markolat és a keresztvas keményen az arcába vágódott. Az elf feje fájdalmas rándulással csapódott oldalra.
Zoastria elvetődött, így a mozdulat elnyelte az ütés erejének nagyját. Azonban így is nagy erővel csapódott a földre, kiköpte néhány fogát, majd máris talpra szökkent. Az egyre nehezebb holdpengét védekezően maga elé emelte, és szembenézett megmaradt ellenfelével.
Mielőtt Zoastria lesújthatott volna, hátulról valami nagy erővel belecsapódott. Lepillantott a testéből kiálló véres vesszőre.
A kardforgató diadalittasan felrikoltott, felemelte pengéjét és hátrarántotta, hogy hatalmas csapással sújtson le az elfre. Zoastria felszegte a fejét, és felkészült a halálra.
Egy kard villant át a válla fölött és szúrt a kardos ember felé. Átdöfte a férfi bőrkesztyűjét, beékelődött az alkar két csontja közé, és a harcos melléhez szegezte a kart.
Vékony, de erős karok ragadták meg az elf nőt és vonszolták ki a harcból. Zoastria felnézett, és egyenesen félelf leszármazottja arcába bámult.
– Ki kell szedni a nyilat – mondta Arilyn, és megragadta a karmazsin színű vesszőt.
– Ne – felelte az elf nő olyan harciasan, ahogy egyre gyengülő hangja engedte. – Átfúrta a tüdőmet. Ha kiszeded, csak annál gyorsabban halok meg, és van még mit mondanom. Téged nevezlek meg a penge örököseként. Vedd fel ismét a holdpengét, és fejezd be ezt a harcot.
Zoastria ekkor megragadta a nyilat, és kitépte a testéből. Szája sarkából vér buggyant elő, és a feje oldalra nyaklott.
Arilyn csak állt ott és az elf nőt nézte. Zoastria azért siettette halálát, hogy a penge örököse visszavehesse a fegyvert. Egy holdpengének egyszerre csak egy forgatója lehet.
A félelf megfordult és odament, ahol a holdpenge hevert. Nem tudott dönteni: egyik lehetőség sem tűnt ígéretesnek. Ha felveszi a pengét, akkor önként magára vállal több évszázados, elmondhatatlanul hosszú szolgaságot – talán az örökkévalóságig tartó bebörtönzést. Egyben nagyon valószínűnek tűnt, hogy a kard ezúttal nem fogadja el, mivel egyszer ő már elutasította és elfordult attól az áldozattól, amelyet a kard forgatója kénytelen hozni.
A csatazaj letépte Arilyn tekintetét a kardról. Körülötte az erdei nép vad harcban állt otthonáért. Ám az emberek sokan voltak, és az összecsapás kimenetelét nem lehetett biztosra venni.
Azonnali halál vagy örökös szolgaság.
Arilyn lehajolt, és megragadta a pengét.

Huszonharmadik fejezet

Éles, azúrkék fény lobbant elő a holdpengéből, és a misztikus energia beburkolta Arilynt. Amilyen gyorsan kezdődött, ugyanolyan hirtelen lett vége.
A holdpenge igényt tartott rá.
Anélkül, hogy elmélázott vagy sajnálkozott volna ezen, a félelf a legközelebbi küzdelembe vetette magát. Vagy egy tucatnyi zsoldos vett körül két elf nőt, akik egymásnak vetett háttal küzdöttek, és a legjobb tudásuk szerint próbálták visszaverni az emberek pengéit. A férfiak csak játszadoztak ellenfeleikkel. A nők ruháit csíkokra hasogatták, rézszín bőrüket pedig sekély vágások sokasága borította. A büszke elfeknek még sebeiknél is nagyobb kínt okozott méltatlan állapotuk. Arilyn nagyon jól látta mindezt az elf testvérek szemében, és szinte lángra lobbant a dühtől, hallva a buja és gúnyos megjegyzéseket, amelyeket a szorongatott elfek – szerencséjükre – nem igazán értettek.
Arilyn közelebb osont, holdpengéjét magasan jobb válla fölé emelve. Anélkül, hogy lépést váltott volna, lecsapott a tőle balra álló férfi tarkójára, csontig hatoló vágást ejtve. Majd visszafelé perdült, és kiütötte a kardot a tőle jobbra harcoló férfi kezéből, majd keresztüldöfte a zsoldost, még mielőtt a meglepetésszerű támadás letörölhette volna a kéjvágyó vigyort a fickó szakállas arcáról. A félelf lelökte a testet a pengéről, egyenesen a mögötte állóra, aki ösztönösen is megpróbálta elkapni – az alacsony, vékony ifjú megtántorodott haldokló bajtársa súlya alatt.
Egy pillanatra az ifjú zsoldos nem tudta használni a kardját. Az egyik elf nő kihasználta a lehetőséget – előreszökkent, és csonttőrével felhasította a torkát.
– A földre! – kiáltotta Arilyn elfül, ahogy vagdalkozva meglódult. Az elf nő engedelmeskedett és oldalra gördült, miközben a mágikus penge átsüvített az ifjú feje fölött és mély, véres árkot szántott a hátulról érkező ember mindkét szemébe.
De nyolc férfi még mindig állt – nyolcan három nő ellen. A zsoldosok most már nem voltak annyira hetykék. Bosszúálló düh költözött csapásaikba, amitől olyanok lettek, mint a gonosz kisgyerekek, akiket felbőszít, ha a megkínzott kutyakölyök belemar az ujjukba.
Arilyn összerezzent, amikor az egyik elf nőt lefegyverezte egy nálánál majd háromszor súlyosabb férfi pallosának csapása – szinte a keze is elröpült az ütéstől. Két férfi ugrott a sebesülthöz, és teperték a földre. Az egyik leszorította a karját, a másik felhasította a hasát. A zsoldosok démoni vigyorral tápászkodtak fel, lassú halálra kárhoztatva a nőt.
Arilyn először arra gondolt, hogy a lehető leggyorsabban véget vet az elf haláltusájának. De nem tudta megtenni. A megmaradt kardforgatók szorongatták, és nem tudott átjutni rajtuk, hogy megadja társának a halál kegyét. Az Arilyn oldalán küzdő másik nő sem volt sokkal jobb állapotban, mint a testvére. Számos sebből vérzett, és arca szinte elszürkült rézszínű bőre alatt. Arilynbe éles késként hasított a rettenet, amikor észrevette az elf kissé kigömbölyödő hasát. A nő meg nem született gyermekével együtt szállt harcba: hamarosan tehát két élet vész oda.
A félelf erősen megbökte a szédelgő elfet.
– Fuss a fák közé, amíg megteheted!
– Nem hagylak magadra – makacskodott a nő.
Arilyn csak egy pillanatig habozott. A figyelmeztetés, amelyet Danilo árnyékmása mondott neki, harangként kondult a fejében: nem hívhatja elő ismét az árnyelfeket anélkül, hogy szörnyű veszélybe ne sodorná magát. Ám valójában mit kockáztat az, aki életét már úgyis a holdpenge szolgálatába állította?
– Gyertek elő, mindannyian! – ordította a félelf.
Hárított egy támadást, miközben az árnyelfek ködként gomolyogtak elő a kardból. A meglepett emberek hátrálni kezdtek, ahogy a hátborzongató manifesztáció kezdetét vette.
Nyolc árnyelf harcos – akik minden ízükben elevennek tűntek – indult meg a megzavarodott emberek felé, kezükben kardjukkal. Egyikük – egy apró, kék hajú nő –, karját a várandós elf válla köré fonta, és elindult vele a fák jelentette biztonság felé. Arilyn látta ezt, és megnyugvást talált abban, hogy Zoastria még mindig törődik az erdei néppel.
Ekkor a holdpenge köde mintha összezárult volna a félelf körül, a véráztatta föld hullámzani kezdett és furcsán megdőlt, mintha csak felfelé tört volna, hogy egyre közelebb kerüljön hozzá. Arilyn a holdpenge entitásait kereste, majd rohamosan gyengülő tekintete a kezében tartott kardra irányult. Miközben kérlelhetetlenül siklott a sötétség felé, szája aprócska mosolyra rándult. Danilo hasonmása nem volt a harcosok között, mint ahogy az összhangot jelző rúna sem tűnt fel a kardon.
Bárhogy végzi is Holdpenge Arilyn, Danilo szabad volt.

*

Az árnyelf harcosok új erőt öntöttek a fáradt és létszámhátrányban lévő elfekbe. Levélíjas Kendel áhítattal nézte a fehér hajú mágust, aki éppen két félork zsoldossal szállt szembe – kinyújtott kezei misztikus energiáktól szikráztak, varkocsai pedig egy bosszúálló medúza kígyóiként tekergőztek jobbra-balra. Az újonnan érkezett, félelmetes harcos látványától az egyik nagydarab lény félelemében fojtottan felnyögött, elejtette kardját és elrohant a fák közé.
Ez nem volt valami okos döntés. A törpék háborúistenének, Morodinnak nevét harsogva, Jill vetődött a félork útjába – egyenesen rá arra a magas, vaskos tönkre, aminek helyén nemrégiben még egy ősi fa magasodott. Így a törpe nagyjából szemmagasságba került a nálánál nagyobb termetű harcossal. Jill az esélyek kiegyenlítése végett a feje fölé lendítette csatabárdját. Az mélyen belehasított a menekülő félork két szeme közé, olyan könnyedén hasítva szét a koponyát, mint ahogy a háziasszony felszeli a dinnyét.
– Hi-hi! – lelkendezett a törpe, és leugrott a fatönkről. Lázas vigyora azonban gyorsan lehervadt, mivel fegyvere nem akart kijönni a vaskos koponyából. Jill egyik csizmás lábával rátiport az elesett ork mellére, a másikkal meg a széthasított homlokra, és húzta, rángatta, cibálta, miközben egyfolytában szitkozódott. De semmit sem ért el.
Mielőtt Kendel figyelmeztetést kiálthatott volna, egy lándzsás ember lépett oda az elfoglalt törpéhez. Fegyvere hegyét beledöfte a halványbarna szakállrengetegbe, felfelé kényszerítve a törpe fejét.
Jill egy pillanatra megdermedt. Tekintete elf barátját kereste, és bocsánatkérő mozdulattal vállat vont, felkészülve a távozásra.
Ám Kendel még nem készült fel arra, hogy elveszítse furcsa társát. Eszébe villant valami, és a foglyul ejtett törpére mutatott.
– Jill! – kiáltotta kétségbeesetten. – A törpét Jillnek hívják!
A zsoldos öntelten elmosolyodott.
– És akkor mi van? – kérdezte, félreértve az elf cselét. – Mit sem számít nekem, hogy egy törpe nőt ölök meg, vagy egy férfit, bár Cyric vegyen magához engem, ha meg tudom különböztetni egyiket a másiktól!
Viharfelhők kezdtek gyülekezni Jill darabos arcán.
– Én nem vagyok egy ragyaverte nő! – bömbölte olyan mély hangon, amire egyetlen ember sem lesz képes soha. – Nektek, embereknek, olyan a látásotok, akár a vakondoké, és olyanok vagytok, akár egy herélt ló: nem csoda, hogy asszonyállataitok inkább az elfekkel és a félszerzetekkel szűrik össze a levet!
A sértés láthatóan érzékeny ponton találta a zsoldost.
– Jill? – ismételte, ezúttal maró gúnnyal a hangjában.
Ez az egyetlen, vitriolos hangsúllyal ejtett szó elérte a kívánt hatást. A már ismerős sértéstől felbőszült törpe kinyúlt és megragadta a lándzsa nyelét. Hátradőlt és oldalra rántotta a fegyvert, ügyet sem vetve arra, hogy a vashegy V-alakú villái szálakat tépnek ki homokszín szakállából. Majd a fegyverre vetette magát, és átharapta a nyelet.
Mielőtt az ember összeszedhette volna magát a meglepő ellentámadás láttán, Jill vadul rágott kettőt-hármat, majd egy jókora adag szilánkot köpött a zsoldos arcába, és máris az emberre vetette magát, tőrként fogva a törött lándzsahegyet. A férfi megtántorodott, és a támadás dühe elsöpörte – hamarosan azon kapta magát, hogy a földön fekszik, és egy kétszáz fontos felingerelt törpe térdel rajta.
– Jillnek az anyámat hívták – mordult rá a zömök kis harcos, és döfött a lándzsával.
A törpe talpra szökkent, és vérmocskos kezét megtörölte a tunikájában. Még mindig a sajátos harci lázban égve, vagy egy tucatszor ráugrott a korábban elintézett félork fejére. A koponya teljesen szétrepedt, és a fejsze immár könnyedén kicsusszant belőle.
Kendel barátjához sietett.
– A csata még nem ért véget – vigyorodott el. – Gyere... még sokaknak be kell, hogy mutassalak.
Megértés – és fanyar kis humor – csillant meg a törpe kovaszürke szemében. Torokból jövő kacajt hallatott, és felzárkózott az elf mellé.
– Hohó, te aztán eszes egy fickó vagy – szólt elismerően, miközben a legközelebbi összecsapás felé ügettek. – Gyorsan vág az eszed a csatában, bármilyen cingár elf vagy is. A rokonaim örömmel hallják majd ezt a történetet, amikor itt végzünk és megtérünk a Földsebes-hegységbe. Gondolj csak bele – fűzte hozzá a törpe, és hangja töprengőre vált. – Van egy helyre kis kuzinkám, akivel szerintem szívesen találkoznál.
Kendel pislogott, annyira meglepte a törpe invitálása, hogy tartson vele ősei otthonába, de legalább annyira meghökkent azon is, hogy Jill arra számít, mindkettejüket barátságosan fogadják majd. Ennél nagyobb meglepetést már csak az a rémítő lehetőség tartogatott, hogy egy törpe lánynak kell majd udvarolnia. De furcsamód, a hontalan és számkivetett elf valahogy különösen vonzónak találta a törpe invitálását.
– Véletlenül nem Jillnek hívják az illetőt? – kérdezte csak úgy mellékesen, miközben felemelte kardját, hogy hárítsa egy rárontó zsoldos rohamát.
A törpe összehúzta a szemöldökét, és a rohamozó ember útjába ugrott.
– De igen – morogta harciasan. – És akkor mi van?

*

Bunlap megindult a sebesült elf irányába, szakállas arca a vigyor iszonytató paródiájába torzult, kardját pedig magasra és a háta mögé emelte. Tűzróka nem tudta emelni vérző és felhasított karját. A másik kezébe fogta a pengét és megpróbálta felemelni. Hárítása nem volt az igazi, de még így is sikerült védenie az első csapást.
Az ember ismét döfött, magasan fent, egy gyors szúrómozdulattal. Tűzróka ismét hárított, ezúttal biztosabb kézzel. Perceken át küzdöttek, egyre nagyobb erővel csaptak össze a kardok, és egyre gyorsabban jöttek a csapások.
Ám a vérveszteség lassan az elf fölébe kerekedett. Látása elhomályosult, és a zsoldos kardja átcikázott védelmén, mély sebet ejtve keresztben a mellén. Tűzróka ellenfelére vetette magát. Bunlap hátratáncolt, és az elf arccal előre a földre zuhant.
A gyilkos csapás azonban egyre késett. Egy súlyos, vasalt csizma tiport rá nagy erővel az elf hátára, amitől Tűzróka minden idegszálán a kín hullámai száguldottak végig. A harci főnök tompán érezte, hogy a férfi kardja mély és égető csíkokat metsz a bőrébe. Bunlap láthatóan azon volt, hogy éppen úgy megjelölje az elfet, ahogy az vele tette. Időt szánt rá: aprólékos gonddal véste be névjegyét, és olyan szadista örömmel, amely legalább annyira megfoghatónak tetszett a lassan ájulatba hulló elf számára, mint a pokoli kín.
Tűzróka egyszer csak meghökkent szitkozódást hallott. A testét a földhöz szegező súlyos csizma eltűnt.
Az elf felemelte a fejét, lassan lerázta magáról a fájdalom ködét, és a szemébe csorgó vért. Megdöbbenésére Arilynt látta, amint ott áll közte és Bunlap között, két kézzel markolva az elf kardot.
– Már megint te – mondta a zsoldos mély, baljós hangon. – Tűnj el az utamból. Ez az elf az enyém.
– Nem hiszem – felelte az elf nő hűvösen. A zsoldos első, nagy erejű csapását köríves vágással hárította, egyben félreütve a támadó fegyvert.
Bunlap közelebb lépett, és puszta öklével az elf szépséges arcába sújtott. A nő hátratántorodott és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa látását. Majd lebukott, amikor a férfi kardja átlós ívben lecsapott. Éppen csak elkerülte az elfet, akinek hullámos, zafírszín hajából egy vastag fürt a földre hullt.
Az elf nő teljes magasságában kiegyenesedett, és holdpengéjét maga elé rántotta. Szúrt, majd szúrásából csel lett, és újra szúrt, és ezúttal olyan közel került már Bunlaphoz, hogy a zsoldos hátrálni kényszerült.
A férfi válaszul hatalmasat rúgott Tűzróka bordái közé.
A nő gyönyörű arca elsötétült felháborodásában. A kardot ősi tokjába lökte és előreugrott, Bunlap csuklója felé nyúlva.
A támadás váratlanul érte a zsoldost. Az elf következő mozdulata is meglepte ellenfelét. Az elf erősen fogta Bunlap kardforgató karját, majd kiperdült és hátát nekinyomta a férfinak. Majd derékból előredőlt, és közben keményen megrántotta a zsoldos karját. Bunlap átbucskázott a nő fölött, és hatalmas csattanással ért földet a hátán. Kardja mellette zuhant a földre.
A zsoldos felbőszített medveként hördült fel, és fordult át a hasára, megmarkolva az elf nő bokáját. Egyetlen gyors rántással kihúzta ellenfele alól a lábait.
A nő az elfek szokásos ügyességével csavarta oldalra a testét és rántotta maga alá a kezét, amikor földet ért. Ez valamelyest tompította a zuhanást, de nem sikerült kiszabadulnia a bosszúszomjas ember markából.
Bunlap térdre emelkedett. Egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal a hátára fordította, majd maga felé rántotta, ő pedig rázuhant, hogy testével a földhöz szorítsa.
Bunlap nagydarab férfi volt, jóval magasabb hat lábnál, és izmos teste inkább közelített a háromszáz fonthoz, mint a kétszázhoz. Egyetlen nő sem menekülhetett a szorításából – bármennyire ügyesen harcolt is.
Bunlap egyik könyökére támaszkodott. Szabad kezével újra és újra arcul csapta a nőt. Nem kapkodott: a sápadt arcon keze nyoma élénkpiros csíkokat hagyott, de nem ütött olyan erővel, hogy csontot törjön. Ez másfajta bosszú volt, és az efféle annál jobban ízlik, minél tovább tart.
Az elf először még küzdött, kezével püfölve a férfi mellét. Ellenállása azonban egyre gyengült, és szeme – az a különös, aranypöttyös kék szem – távolba révedő és réveteg lett. Bunlap látott már ilyesmit máskor is. A rémület furcsa dolgokat képes művelni a nőkkel. Az ilyesféle visszavonulás egyáltalán nem volt szokatlan. Így hát nem is csodálkozott, amikor a nő csendesen elf szavakat kezdett kántálni, kezei pedig ernyedten hulltak az oldala mellé, és apró, finom mozdulatokat tettek. Misztikus mozdulatokat.
Bunlap ebből mit sem vett észre. Bosszúszomja lassan utat engedett egy sokkal sötétebb érzelemnek. Letépte a nő tunikáját, majd grimaszt vágott, és mindkét markával megragadta az alatta húzódó sima, ezüstös láncszemes vértet.
Az elf nő ebben a pillanatban végzett a kántálással. Félelmetes energiák ömlöttek elő belőle, és kardjának meg vértjének fémje fehéren felizzott. Bunlap felsikoltott kínjában és dühében, ahogy energiahullámok rázták meg, de bármennyire próbálta is, képtelen volt elengedni a halálos elf vértet.
Nem tudta, hogy mikor jött el a pillanat, amikor a gyilkos rángás megszűnt, mint ahogy azt sem tudta, hogy az elf nő miként jutott ki alóla. Amikor magához tért, éppen térdelt és megfeketedett kezeit maga előtt tartotta – olyanok voltak, akár a megperzselt madárkarmok.
– Vedd fel a fegyvered – mondta neki az elf nő mély, dallamos hangon. – Ha maradt benned bármi becsület, állj fel és harcolj.
Bunlap a szemébe és a kard hegyére nézett. Mindkettő dühödt, misztikus kék tűzzel égett. A zsoldos ráébredt, hogy nincs kedve harcolni.
– Ezekkel? – dörögte, és felemelte használhatatlan kezét. – És még te beszélsz becsületről?
– Megadom a lehetőséget, hogy állva, fegyverrel a kézben, harc közben halj meg – mondta a nő. – Ez több annál, mint amit megérdemelsz. Utasíts vissza, és leváglak ott, ahol most fetrengsz.
A nő hangjából kicsendülő megvetés mozgásra bírta a büszke férfit. Megragadta a kardot, legyűrte a kezéből sugárzó kínt, és talpra szökkent.
Bunlap acélkemény zsoldos volt. Tizenhárom évesen ölt először, és azóta mindent a kardjával ért el. Közel negyvenévnyi szüntelen küzdelem során még sosem találkozott olyan kardforgatóval, aki jobbnak bizonyult volna nála.
Az elf fagyosan, komoran és kérlelhetetlenül szorította egyre lejjebb a férfi kardját – minden egyes vágással, szúrással és hárítással. Végül a földre kényszerítette Bunlap kardhegyét. Majd lábának egyetlen gyors mozdulatával rátiport a pengére, és kitépte azt a megégett kézből.
Majd végig a férfi szemébe nézve, átdöfte Bunlap szívét.
Mindezt Tűzróka mintha füstüvegen át látta volna. Nem tudott mozdulni, semmit sem tudott tenni, hogy meggátolja a zsoldost abban, hogy ártson annak a nőnek, akit mindennél jobban szeretett. Valószínűtlennek tetszett az is, hogy a nő megfordult és lehajolt hozzá.
Gyengéd kezek támasztották Tűzrókát egy fatörzsnek, majd nyomogatták meg bordáit, megbizonyosodva róla, hogy épek, kötözték be a sebeit, majd tartottak szájához vizestömlőt. Amikor végre a fájdalom köde halványulni kezdett, a nő két keze közé fogta Tűzróka fejét, és maga felé fordította.
Tűzróka meghökkenve ébredt rá, hogy ez a nő nem Arilyn, bár könnyűszerrel elmenne az ikertestvérének. Csak a haja – a pörgő zafírt idéző ritka hajszín – és arcának kissé szögletes vonásai különböztették meg félelf leszármazottjától.
– Köszönöm mindazt, amit a lányomért tettél – mondta a nő olyan hangon, amely a szelet és a zenét idézte. – Megmutattad Arilynnek, hogy a lelke egy elfé. Mondd el neki, hogy az anyja büszke rá. Mondd el neki, hogy ő és én ismét együtt leszünk, addig szolgálva a népet, amíg szükség lesz ránk, és együtt leszünk Arvandorban is, amikor feladatunk bevégeztetett. Mondd el neki! Megtenném magam is – folytatta a nő, és sóvárgás csendült a hangjában –, de ha ismét eljönnék hozzá, azzal csak újbóli találkozásunkat siettetném, és ezt nem akarom. A népnek szüksége van Arilynre. Elmondod neki mindezt?
Tűzróka bólintott, és a csodaszép holdelf úgy oszlott szét, akár a köd a déli napfényben.
Félelem öntötte el a zöldelf szívét: korábban már látta, hogy az árnyékharcosok eltűnnek – ez a holdpenge úrnőjének elájulása után következett be. Az elf talpra küzdötte magát, és az izzó fény felé támolygott, amely Arilyn kardjának hollétét hirdette.
A kard a véráztatta földön hevert, és misztikus lángja rohamosan gyengült. Forgatója mellette hevert. Furcsamód Menyét térdelt mellette, és a hollófekete üstököt különös, óvó mozdulattal húzta ölébe. Körülöttük ujjongó harcosok álltak: zöldelfek – az Elmanesse és a Suldusk törzsből egyaránt –, kentaurok, faunok, lytharik, sőt még egy viharvert és szélesen vigyorgó törpe is.
Menyét felpillantott, és belenézett Tűzróka szemébe.
– A csatát megnyertük, és Arilyn él!

Huszonnegyedik fejezet

Miután a sebesülteket ellátták, és a holtak megtértek az erdőbe, a győztesek megkezdték útjukat észak felé. Megegyeztek abban, hogy egy települést építenek a Hattyúleány-ligetnél, ahol az Elmanesse és a Suldusk törzs tagjai együtt élnek majd. A csatát követően a két törzs egyesítésének bölcsessége többé nem volt kérdéses.
Arilyn és Ganamede egymás mellett haladtak. A félelf még mindig gyenge volt az átélt megpróbáltatás miatt, és a szokásosnál is soványabbnak tűnt, de erőt adott neki az a tudat, hogy küldetése sikerrel járt, és gondolatait megédesítette az üzenet édessége, amelyet Tűzróka adott át neki.
Sem ő, sem a lythari nem beszéltek túl sokat – mindkettejüknek bőségesen jutottak kincsként melengetett emlékek, amelyeken eltöprenghettek.
Arilynnek ismét barátja segítségét kellett kérnie. Ezúttal könnyebb volt számára megtenni. Az erdei nép körében kialakult érintkezésben nem számított tolakodásnak valaki más segítségét kérni, vagy felajánlani a miénket. Főként most nem, hogy a tündérnépek egységesebbek voltak, mint korábban bármikor.
– Mielőtt elhagyom az erdei elfeket, van még valami, amit meg kell tennem – szólalt meg Arilyn. – Egyszer azt mondtad, hogy eljön az az idő, amikor a világok között kell járnom. Most szükségem van a segítségedre.
Ganamede egy pillanatig a nő szemébe nézett, majd megértően és beleegyezően bólintott.
– Elviszlek Örökszigetre.

*

Amlaruil királynő összerezzent, amikor az ujján viselt gyűrű némán riadót jelzett. Évek óta viselte a gyűrűt: arra figyelmeztette, ha valaki a palotatér másik oldalán elhelyezkedő mágikus kapun át érkezett a királyságába. Egyben azonnal oda is röpítette, együtt azokkal, akik éppen kéznél voltak. De még ha egyedül ment is, az elf királynőnek akkor sem volt félnivalója. Nem afféle törékeny fenség volt, akit védelmezni kell, és könnyű rászedni: ő maga volt az egyik leghatalmasabb garancia arra nézve, hogy Öröksziget biztonságos. Amlaruil ismerte az elfek ősi magas mágiáját, és bírta a Seldarine különleges hatalmát. Kevés olyan erő létezett, amely átjuthatott volna Öröksziget királynőjén.
Amlaruil intett írnokának és két gárdistájának, majd megérintette gyűrűjét. A négy elf azonnal megjelent a sűrű, erdős ligetben. Ketten vártak rájuk: egy hatalmas, ezüstbundás lythari, és egy magas, karcsú holdelf nő. Egyelőre egyikük sem vette észre a királynő érkezését.
Arilyn csodálattal telve nézte ősei otthonát. Néhány pillangó lakmározott a füves rétet borító virágokon, és ősi tölgyek ölelték körül a nyárutó sötét smaragd színébe öltözött ligetet. Efféle látványban számos föld érintetlen erdejében része lehetett volna, csak a mindent elborító rejtelmes aura annyira áthatónak tűnt, akár a napfény.
– Öröksziget – suttogta Arilyn.
– Itt hagylak és visszatérek, ha majd készen állsz – mondta Ganamede, és szinte azonnal eltűnt, ahogy kimondta a szavakat.
Arilyn érezte, hogy oldalán bizsereg a mágia, és lepillantott holdpengéjére. A fegyverből halványkék köd emelkedett fel.
Tekintete nyomon követte, majd szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A köd ujjakat formált, és szinte tisztelettudóan érintette meg a csillogó ovális kaput. Arilyn eddig még csak egyszer látott ilyet, de nagyon jól tudta, mit jelent mindez. Ez volt az a képesség, amellyel anyja véletlenül ruházta fel a holdpengét – az elfek és az emberek világát összekötő kapoccsal.
– Ki vagy, és hogy merészelsz belépni ide?
A kérdés durvának tűnhetett, de a hang, amely kiejtette, olyan szép volt, hogy Arilyn torka összeszorult. A hang emlékeinek mélyére hatolt, és felidézte az altatódalokat, amelyeket édesanyja dúdolt neki még kisgyerek korában. Ez ugyanaz a tiszta, csillogóan áttetsző hang volt.
Arilyn megfordult, hogy szembenézzen Holdvirág Amlaruillal, Öröksziget királynőjével.
Most az elf uralkodón volt a sor, hogy összerezzenjen meglepetésében.
– Amnestria? – suttogta vágyódással és áhítattal teli hangon.
Ez megdöbbentette Arilynt, mivel sosem gondolta, hogy hasonlít anyjára. A királynő is gyorsan észrevette, hogy tévedett, és arca ismét felöltötte a királyi fenséghez illő vonásokat. Amlaruil viszont nem hasonlított Amnestriához, konstatálta Arilyn. A királynő vonásai finomabbak voltak, haja akár a selyem, és lángvörös. Magas volt, magasabb még Arilynnél is, és olyan sápadt, másvilági szépséggel bírt, ami Arilynt a lythari nőkre emlékeztette. És míg Amnestria a lányához hasonlóan hajlott a magányra, a királynő két aranyelf gárdista és egy idősebb holdelf férfi társaságában érkezett – ez utóbbi nyilván a tanácsosa vagy az írnoka lehetett.
De legalább van egy közös vonásuk, mélázott el Arilyn: mindketten Amnestriát látták a másikban. Ő maga ezt sosem tartotta elképzelhetőnek, és kételkedett benne, hogy ez elfek királynője valaha is elfogadna egy ilyen kapcsot kettejük között. De essenek túl rajta. Volt némi elrendeznivalója.
A Kobzos előhúzta a holdpengét, és letérdelt. Az elf kardot Amlaruil lába elé fektette, a fűbe.
– Holdpenge Arilyn vagyok, Örökszigeti Amnestria lánya, és pengéjének örököse. Amíg Myth Drannor tüze lobog ebben a kardban, addig szolgálni fogja a népet, és törvényes uralkodójukat.
Néma csend támadt. Az elf királynő úgy állt ott, akár egy márványból és holdkőből faragott szobor. Arilyn tudta, hogy miért. Minden holdpengét a népnek ajánlottak fel, de a királynő aligha fogadhatja el a kardot, ha nem ismeri el annak forgatóját. Következő szavaival azonban Arilyn kiutat kínált a királynőnek.
Elővette Amlaruil megbízólevelét, amelyet még Carreigh Macumail kapitány adott át neki, és a kard mellé helyezte.
– Teljesítettem a feladatomat, mint Öröksziget követe, és most eljöttem, hogy jelentést tegyek.
– Kelj fel és szólj – mondta végül a királynő. Hátraparancsolta a gárdistákat, és megkérte az idős írnokot, hogy telepedjen le egy kidőlt fatörzsre.
Arilyn tömör, de részletes beszámolót adott a Tethyr-erdőben történtekről. Amikor ismét csend telepedett rájuk, Amlaruil számos kérdést tett fel. Végül a királynő bólintott.
– Nem ezzel a feladattal bíztalak meg, de ennek dacára jó munkát végeztél.
– Akkor engedje meg, hogy megnevezzem a fizetségem – élénkült fel Arilyn. – Carreigh Macumail arra utalt, hogy felruházták azzal a jogkörrel, miszerint bármelyik kérésemet jóváhagyja. Egyáltalán nem áll szándékomban tiltakozni ilyen nagylelkűség ellen, de elképzelhető, hogy a jövőben inkább beír majd egy összeget, mielőtt aláírná a kötelezvényt.
Ez látszólag mulattatta a királynőt.
– Le sem tagadhatnád, hogy Amnestria lánya vagy – mondta fanyarul. – Ő is mindig kimondta, amit gondolt. Ám azt is látom, hogy sok van benned apádból is.
– Amit maga előtt lát, az saját kezem munkája – felelte Arilyn nyugodtan és higgadtan. – Én nem vagyok leves, amibe ebből is tesznek egy kicsit, meg abból is. Ami az apámat illeti, három téllel ezelőtt találkoztunk először. – Itt szünetet tartott, és megérintette a holdpengébe foglalt ékkövet. – Ön és az alattvalói gondoskodtak erről.
Nem vádaskodott, csupán egyszerűen a tényeket közölte. Amlaruil döntése értelmében, a holdpengét megfosztották az ékkőtől, és a kardot, valamint az ékkövet elosztották Arilyn anyja és apja között. Így a veszedelmes elf kapu korántsem lett olyan erős, mint lehetett volna, de ez egyben megfosztotta Arilynt családjától és attól, hogy megismerje kardjának valódi hatalmát.
A királynő tekintete meg se rezzent.
– Felteszem, eltöprengtél azon, miért nem kerestettünk Amnestria halála után?
– Nem.
Amlaruil felhúzta egyik szemöldökét.
– Szóval nem könnyíted meg a dolgom. Jól van így is – én is ezt tenném a helyedben. Az köztudott, hogy a kevert vérűeket kitiltottuk a szigetkirályságból. Meg kell értened, hogy miért. Öröksziget az utolsó menedék, az egyetlen biztos szentély a betolakodó emberek elől. A nép zöme – főként a nemes elfek – attól tartanak, hogy kultúránkat az embereké váltja majd fel. A félelfek önmagukban nem jelentenek fenyegetést, de túl erős az, amit jelképeznek. Nem tehetünk kivételt, még a te esetedben sem. Talán éppen a te esetedben nem.
– Ám mégis itt vagyok – mutatott rá Arilyn.
– Igen. – A királynő egy hosszú pillanatig hallgatott, majd minden eddiginél kutatóbb tekintettel mérte végig a félelfet. Az elf királynő vonásai első ízben árulkodtak megbánásról. – Figyelemreméltóan jó munkát végeztél. Tudomásom szerint eddig még senki nem fedezte fel egyedül a holdpenge hatalmát. Azt persze tudtuk, hogy Amnestria pengéje rád szállt, de nem számítottunk arra, hogy te...
– Túlélem? – fejezte be a mondatot Arilyn szárazon.
– Kevés elf felel meg az ősi holdpenge követelményeinek – mutatott rá a királynő. – A legtöbb évszázadok óta szunnyad, és csak egy maroknyi kard tartotta meg a hatalmát. Számos elf visszautasítja örökségét, és nem becstelenségből. Logikátlan dolog lett volna részünkről feltételezni, hogy egy félelf gyermek kiállja a próbát.
– De hagyták, hogy megkíséreljem, mert arra számítottak, hogy meghalok. Amikor először előhúztam a holdpengét, semmit sem tudtam róla, sem a kard rejtett követelményéről.
– És ha mindezt tudod, másként cselekszel?
A kérdés agyafúrt volt, és Arilynt egy pillanatra megdöbbentette a királynő bölcsessége. Nyilvánvalóan nem cáfolhatta Amlaruil szavait, és annak a vívónak a gesztusával válaszolt, aki elismeri a találatot.
– Ami történt, megtörtént, és én megelégszem azzal, hogy ennyiben hagyom – felelte Arilyn. – Ám okom van rá, amiért ezekről a dolgokról beszélek. Anyám gyakran és szívesen mesélt legfiatalabb fivéréről, így én Lamruil herceget neveztem meg a penge örökösének. Beszámol neki örökségéről, és gondoskodik arról, hogy megfelelően felkészüljön rá? Én előkészület nélkül vettem át a kardot. Nem szeretném, ha másra is ez a sors várna.
A királynő sokéig csak állt és hallgatott.
– Úgy lesz. A fiam nevében köszönöm, amiért ebben a megtiszteltetésben részesítetted. – Itt szünetet tartott, mintha csak azon töprengene, hogy mit is mondjon. – Említetted a fizetségedet – emlékeztette Arilynt, láthatóan égve a vágytól, hogy ismét visszaterelje a beszélgetést és ezt a különleges félelfet olyan vizekre, ahol biztos kézzel tudta kormányozni a hajót.
Arilyn egyenesen a királynő szemébe nézett.
– Egy hatalmas földsávot akarok Tethyr-erdejétől keletre, amely a Spulzeer-kastély határaitól a Sulduskoon-folyó forrásáig nyúlik. Az ügynökei – vagy ha úgy tetszik, a Kobzosok – gondoskodjanak arról, hogy a földet megszerezzék.
– Magas árat szabsz – jegyezte meg a királynő.
– Öröksziget gazdagsága felmérhetetlen. És Ön mondta, hogy magam nevezem meg a fizetségemet.
A királynő kutató tekintettel mérte végig Arilynt.
– És mihez kezdesz majd ezzel a földdel?
Válaszul Arilyn bedugta a kezét a zsákjába, és egy maroknyi magot húzott elő: szárnyas juharmagokat, fenyőtobozokat, makkokat. Egy hosszú pillanatig a félelf és a királynő farkasszemet nézett.
– Úgy lesz, ahogy kérted. A földet a nevedre íratjuk, és azt teszel vele, amit jónak látsz.
Arilyn meghajolt és odalépett, ahol Ganamede eltűnt.
– Még valami – mondta Amlaruil. – A nép érdekében, elfogadom hűségedet és kardodat. Szolgálj mindig úgy, ahogy ma tetted.
A félelf a királynő felé fordult. Előhúzta holdpengéjét, és az elfek módján tisztelgett vele, kifejezve megbecsülését.
A két nő egy pillanatig ismét egymás szemébe nézett, de már nem volt semmi, amit mondhattak volna. Valószínűtlennek tűnt, hogy ismét találkozzanak, és Amlaruil valójában ennél több elismerést nem is akart adni a félelfnek. Ám ez így is több volt annál, mint amit Arilyn várt, így elégedetten távozott.
Mintha csak megérezte volna, hogy Arilyn végzett, megjelent az ezüstfarkas. A félelf a hátán suhant be a fátylak közti világba, és onnan vissza Tethyrbe.
Az elf királynő gondolataiba merülve bámulta a csillogó kaput, amelyen át a félelf Örökszigetre érkezett. Amióta uralkodó lett, elméjének egyik fele mindig gyakorlatiasan gondolkodott. Még sosem fordult elő, hogy egy lythari át tudott kelni ezen a bizonyos kapun. Habár a lytharik még sosem bizonyultak árulóknak, mindenesetre óvintézkedésekre lesz szükség.
Amlaruil lehajolt, és felemelte a félelf által hátrahagyott megbízólevelet. Oda sem figyelve göngyölte ki és pillantott rá az elegáns kézírásra. Tekintete elidőzött egy bizonyos görbülő rúnán, és meglepetten összerezzent. Valaki egyetlen finom és ügyes tollvonással átformálta a félelf választotta „Holdpenge” nevet „Holdvirág”-ra, ami a holdelf királyi család klánneve volt.
– Macumail kapitány – mormogta Amlaruil, azonnal felismerve a hamisítót.
A felháborodás, amit a szentségtörés okán éreznie kellett volna, csak nem akart jönni. Amnestria elveszett számára, de lányának lánya hívnek bizonyult a néphez... és klánjához.
– Holdvirág Arilyn – ismételte halkan a királynő. Habár tudta, hogy Örökszigeten soha egyetlen elf sem hallja majd, amint kiejti ezeket a szavakat, mégis helyénvalónak és jogosnak érezte őket.

*

Napokkal később a Zoastria csatáját túlélők Tethyr keleti határán gyülekeztek. Mindannyian eljöttek: a zöldelfek – elmanesse-ek és sulduskok –, a lytharik, de még a faunok és a kentaurok is. Egyedül csak Jill és Levélíjas Kendel hiányoztak: mivel az önmagukra rótt feladatot bevégezték, a törpe már nem bírt magával, és alig várta, hogy ismét viszontlássa fajtársait, így a páros még előző este távozott.
Az egybegyűltek mindegyikénél ott voltak Cormanthor unokái – az ősöreg fák csemetéi, amelyekből majd évszázadok múltán csodálatos erdő lesz, sok-sok mérföldön át. Talán nem volt ez valami nagy dolog, ahhoz képest, amit az erdei nép elveszített, és ahhoz képest, amit majd még ezután kell elviselnie. Ám minden egyes fa élő kapcsot jelentett szeretett erdejükkel, és egyben jelképezte a törzsek, a lytharik és a többi erdei teremtmény közti új szövetséget. Azokra, akik éppen csak túlélték a csatát, most az újjáépítés feladata várt.
Így együtt dolgoztak azon a hosszú napon, az erdei nép körében szokatlan harmónia jegyében. Az éj leszálltával pedig visszahúzódtak a fák megszokott menedékébe.
Amikor a vacsora véget ért, és a dalok és regék is befejeződtek, Tűzróka megkereste Arilynt és megkérte, hogy sétáljanak egyet. Némán baktattak, míg el nem érték a magokkal frissen bevetett földet. Furcsán odaillő helynek tűnt, olyannak, ahol az új kezdet elkeveredett az ősi és becsben tartott emlékekkel.
– Üzenetem van számodra Rhothomirtól – fogott bele a férfi. – Ő nem olyasfajta elf, aki könnyen enged, így felajánlottam, hogy én beszélek az ő nevében. Teszem mindezt tiszta szívvel.
– Most már te vagy a szóló szólója, igaz? – csipkelődött a nő.
Az elf halványan elmosolyodott, de nem engedte elterelni a beszélgetés fonalát.
– Tethyr népe otthont ajánl neked. Csatlakozz a törzshöz, és élj a saját magad által elvetett fák alatt. Ez a te helyed – fejezte be Tűzróka.
– Énem egy része szívesen elfogadná – felelte a félelf teljesen őszintén. – Énem egy része itt fog maradni. De nézz csak körül – mondta, és az aprócska fák, meg a puha földbuckák felé intett, ahol az erdei nép a remény magvait elvetette.
– Te megéled még, amint ezek a fák megnőnek. De én félelf vagyok, Tűzróka, és még azelőtt eltávozom, hogy annak a két tölgyfácskának az ágai összeérnének a fejem fölött. Máshol is van még dolgom. A lytharikhoz hasonlóan, nekem is két világ közt kell járnom. Megmutattad nekem, hogy a lelkem elf, és segítettél abban, hogy megtudjam, utam és szívem az emberekhez húz. De egyet megígérhetek – fogadkozott, és előhúzta a holdpengét az ősi kardtokból. – Amíg Myth Drannor tüze lobog ebben a kardban, a hős visszatér a Tethyr-erdőbe, ha úgy hozza a szükség.
Felmutatta a pengét, és a rajta ragyogó új rúnát, majd gondosan visszadugta a fegyvert a tokba.
– Megadatott nekem, hogy új képességgel ruházzam fel a kardot. Ez a következő: amikor Tethyr népe szükségét látja, a penge forgatója el fog jönni. Igen valószínű, hogy nem én leszek az. Az életem nem lesz hosszú, és én kívánom, hogy békében éljetek még akkor is, amikor én már réges-régen csatlakoztam őseimhez.
Tűzróka bólintott, majd magához ölelte a félelfet. Arilyn hozzábújt, visszaemlékezve mindenre, és nem bánva meg semmit. Elf lelke mindörökre összekapcsolódik ezzel az erdővel. Talán a jövőben valamikor még visszatérhet, és lényege ad majd erőt az elf kardnak. De ahogy azt drága barátjának mondta, szíve máshová húzza, és útja is másfelé vezet.

Huszonötödik fejezet

Már elmúlt nyárközép, amikor Lord Hhune hintója begördült Zazesspur északi kapuján. A nagyúr roppant eseménydús napokat élt át Vízmélyén, a rivális északi városban. Néhány cselszövénye és terve még a szőlőtőkén elfonnyadt. Nem úgy tűnt, hogy a zazesspuri tolvajok és orgyilkosok céheinek északi állomáshelye sokáig fennállna – ami már csak azért is sajnálatos, mert a Pajzslovagok kedvenc eszközei közé tartoztak. Hhune-t az ellenséges csoportosulás tagjának nyilvánították, és kitiltották Vízmélyéről. A lovagok egyben elveszítették egyik tehetséges ügynöküket is a városban. Lady Lucia Thione-t leleplezték és száműzték. Hosszú évekbe telik majd, mire a Pajzslovagoknak ismét sikerül majd egy informátort ilyen magasra juttatniuk a vízmélyi társadalomban.
Hhune mindennek dacára biztosra vette, hogy személyes előnyére fordíthatja ezeket a veszteségeket. Habár többé nem léphette át az északi város kapuját, Zazesspur és észak között zavartalanul folyhat tovább a kereskedelmi hajózás. És Vízmélye még mindig csak kóvályog az átélt katasztrófáktól: a gyenge terméstől, az erdők vadjait és a mezők jószágait tizedelő szörnyetegek betöréseitől, a politikai bizonytalanságtól. Ott Zazesspur javai és terményfeleslege buzgó, már-már kétségbeesetten vágyódó piacra talál. Végül pedig Lord Hhune-nal tartott a leleplezett ügynök, és a nagyúr a visszaút során számos tervet kovácsolt magában, hogy miként vehetné hasznát.
Lucia Thione – korábban a Pajzslovagok magas rangú ügynöke északon –, ritkaságnak számított Tethyrben: a régi királyi család egyik túlélő tagja volt, még ha nagyon távoli rokon is. Zazesspurban a royalista érzelem ismét felerősödött, és ki tudja, hogy mit érhet el egy becsvágyó ember egy ilyen hitvessel az oldalán? A nő kék vére mellett, ritka szépségével és üzleti ügyekben mutatott éleslátásával is büszkélkedhetett. Hhune egy időben szerencsésnek mondhatta volna magát, hogy együtt mutatkozhat vele. Most valósággal eksztázisba esett attól, hogy a nő teljesen a hatalmában van!
Persze erről semmit sem mondott neki. Lady Thione felkészült arra, hogy halál vár rá ősei földjén, és az utazás javarészét azzal töltötte, hogy ügyesen igyekezett behízelegni magát Hhune kegyeibe. A nagyurat persze elégtétellel töltötte el, hogy ez a gyönyörű, nemesi származású nő a kegyét keresi, és szándékában állt megadni neki – persze csak ha megdolgozik érte!
Mivel Lord Hhune már alig várta, hogy „vendégét” elszállásolja vidéki birtokán, gyorsan végezni akart városi hivatalában. Az üzletnek azonban mindig meg kell előznie a szórakozást. Belépett az épületbe, biccentett a hivatalnokai felé, és hívatta az írnokát.
Meglepetésére a calishitai kölyök – a királyi tanonc, akit Balik emberei varrtak a nyakába – érkezett meg a hívására.
– Jó napot, Lord Hhune – köszöntötte Hasheth. – Bízom benne, hogy az ügyek jól alakultak Északon.
– Hol van Achnib? – dörögte Hhune.
A kölyök arca elsötétült.
– Halott, nagyuram – mondta ki nyíltan. – Bárcsak minden árulót és tolvajt hasonló vég érne. Ámde mindezt nem az én számból kellene hallanod. Érkezésed híre ma hajnalban jutott el hozzánk. Hembreon herceg az irodádban vár.
Hhune úgy érezte, mintha földbe gyökerezne a lába. A zazesspuri hatalom ingadozó széljárása közepette a herceg olyan hajlíthatatlan volt, akár egy szikomorfa. Hatalmas vagyonnal bíró ősi család sarja volt, ő maga is komoly, előkelő férfiú, akinek tántoríthatatlan becsületessége és kötelességtudata minden tettét áthatotta. Emellett Hembreon hajlamos volt úgy tekinteni a Pajzslovagoknál betöltött tisztségére, mint nemesi kötelezettségvállalásra. Egyben ő a csoportosulás egyik legfontosabb vezetője is, emlékeztette magát Hhune, miközben lerázta magáról dermedtségét.
A herceg felállt, amikor Hhune belépett a szobába, és kezet nyújtott.
– Nagy szolgálatot tettél a város népének.
– Azért élek, hogy szolgáljak – felelte Hhune azonnal, de közben oldalpillantást vetett ifjú tanítványára. Hasheth finoman bólintott, mintha csak arra bátorítaná, hogy folytassa a megkezdett játékot.
– Ahogy kérted, Hhune nagyúr – fogott bele Hasheth herceg –, távollétedben megpróbáltam kiszimatolni, hogy embereid közül ki szűrte össze a levet a nelantheri kalózokkal. Ahogy gyanítottad, Achnib volt az. Két kalóz még most is a városi tömlöcben van: ők eskü alatt vallották, hogy Achnib bérelte fel őket, és útvonalakkal meg időpontokkal fizetett nekik.
– De nem ez volt az egyetlen bűne. Meglopott téged, lefölözte a karavánok és a pénzforgalom hasznát. Elképzelni sem tudom, hogy milyen terveket szőtt ekkora vagyonnal.
– Achnib mindig is becsvágyó ember volt – mondta Hhune megfontoltan, remélve, hogy ez belefér abba az elképesztő történetbe, amit az ifjú kiagyalt.
– Az írnok nem elégedett meg azzal, hogy értesüléseket juttasson a kalózoknak. Felfegyverzett hajókat kezdett szállítani egy Bunlap nevezetű hadúrnak. Ennél is rosszabb, hogy bizonyos nyomok arra vallanak, hogy megpróbálta bűnét a te nyakadba varrni.
– Igazán? – nyögte ki Hhune, akit elképesztett az ifjú arcátlansága.
Hembreon herceg láthatóan hitetlenkedve próbálta megemészteni ezt az abszurd közlést. Felállt, és ismét kezet nyújtott Hhune-nak.
– Az erőfeszítéseidnek hála, a város egy tizenöt hajóból álló flottát nyert. Minden zazesspuri köszönettel tartozik.
Hhune mormogott valamit válaszul, és kikísérte a herceget. Majd összehúzta szemöldökét, és baljós pillantást vetett a tanítványára.
– Amit a hercegnek mondtam, annak nagy része igaz – közölte Hasheth őszintén. – Achnib sikkasztott és szövetkezett a zsoldoskapitánnyal. Csakhogy ideges lett és remélte, hogy elosonhat a zűrzavarban, ha majd nyilvánosságra kerül nagyuramnak a Bunlaphoz és az erdőirtáshoz fűződő kapcsolata. Megpróbált eljutni Lantanba. Az érdekeid védelmében, megölettem Bunlapot és Achnibot, majd a hajókat átadattam a Lordok Szövetségének, mint elkobozott javakat. Amúgy is megtalálták volna őket. Így mégiscsak jobb, és te hős lettél, nem pedig vádlott.
– Szokatlanul hűségesnek mutatkozol – jelentette ki Lord Hhune gyanakvóan.
– Mi jó származott volna nekem abból, ha téged megaláznak? – kérdezte az ifjú, világos logikával. – Emellett a Lovagoknak tetszett a kezdeményezőkészségem, és engedélyezték, hogy a soraikba lépjek, ezáltal a te érdekeidet védelmezve, a sajátomat is szolgáltam.
Hhune megrázta a fejét – láthatóan elszédítették az események.
– És mi van Hembreon herceggel? Honnan tudtad meg, hogy egy ilyen hatalmas ember is a Lovagok közé tartozik?
– A palotai intrikák révén – hazudta Hasheth, és a zsebében lapuló érmére gondolt. Le akarta nyűgözni Hhune-t számos kapcsolatával és saját fontosságával. – Van néhány előnye, ha valaki egy pasa fiának születik. És van még más is, amit jó, ha tudsz. A Kobzosok az ügyeid után érdeklődtek. Úgy véltem, az a legjobb, ha ezt az ügyet lezárjuk, méghozzá gyorsan. A Kobzosokat nem lehet olyan könnyen elégedetté tenni, mint Hembreon herceget.
– Ügyesen csináltad – szólalt meg egy vidám női hang. Hhune felpillantott: szinte teljesen megfeledkezett Lucia Thione-ról. – Van egy tehetséges új szövetségesed, nagyuram. Talán szükséged lenne még egyre? Három ilyen elme, mint a miénk, mi mindent érhetne el Tethyrben?
Hhune végigmérte a gyönyörű nőt és a sasorrú ifjút, majd úgy döntött, hogy rosszabbul is járhatott volna.
– Hadd mutassam be a tanítványomat, kedvesem – fordult Lucia felé. – Hasheth, a hölgy Lucia Thione. Nyilván felismered a családnevét, és tudod, hogy ezeken a falakon kívül nem ejtheted ki. Legalábbis addig nem, amíg említése saját szerencsénket nem viszi előbbre.
Egy hosszú pillanatra a hármas alaposan szemügyre vette egymást. Lucia Thione szemében megkönnyebbülés csillant, hogy már tudta, mit forgat Lord Hhune a fejében. A nagyúr látta, hogy a nő megértette, mi célt szolgált a bemutatása. Személyének felfedése egyszerre hordozott hatalmas lehetőséget és szörnyű veszélyt – és a titok összekötötte mindhármukat. Ezáltal Hhune elegánsan elfogadta felajánlását, egyben emlékeztette is a nőt, hogy szerencséje eltéphetetlenül hozzáfűzi. Ha Lucia szépségét felhasználva próbál előrejutni Tethyrben, az annál jobban szolgálja majd Lord Hhune-t.
– Nem kellett volna megöletned Achnibot – mondta Hhune szelíden. – Nem volt egy lángelme, az igaz, de ugyanakkor becsvágyó ember sem. Elég jól ellátta feladatait, méghozzá olyan hűséggel, amilyennel csak a négylábú szolgák, és a bolhák között lehet manapság találkozni. Ilyen embereket pedig nehéz találni. Gondoltam, hogy végzel vele, de reméltem, hogy másként lesz. Ez azonban a próbának csak az a része volt, amelyen megbuktál. Összességében jól teljesítettél.
– Pr-próba? – hebegte Hasheth.
– Hát persze – felelte a nagyúr, és hangja elárulta, hogy jól szórakozik. – Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy az egész flottámat feláldozd? Ami azt illeti, nem örülök, hogy egy hajót a kalózok kezére juttattál, de majd levonom a járandóságodból. És ezt leszámítva, mindent pontosan úgy csináltál, ahogy vártam. A flotta immár a Lordok Szövetségének kezén van. Semmiképpen nem tudtam volna megtartani: túl nagy lett a felfedeztetés kockázata. Ám Tethyr kereskedői továbbra is előnyt merítenek majd a flotta nyújtotta védelemből, és ráadásul a Szövetség fizeti majd a fenntartásukat. És kérdem én, ki a hajózási céh feje, és a tanács megbecsült tagja? Ki fogja irányítani a flottát?
Megértés – és félelem – csillant az ifjú szemében, ahogy ráébredt, hogy korántsem volt olyan okos, mint amilyennek képzelte magát. Amikor rájött, hogy mindent Hhune tervei szerint tett – és a nagyúr minden kétséget kizáróan minden lépéséről tudott – az egyszerre alázta porig, és rémítette meg.
– De hogyan...? – fogott bele a kérdésbe.
– Hogyan? – ismételte Hhune hűvösen. – Azért vagy itt, hogy ezt megtanuld. Ha a Pajzslovagok megbecsült tagja akarsz lenni, jobban kell szerepelned. Kezdetnek mesélj nekem arról a bájos kis Kobzosról, és zazesspuri terveiről.

*

Arilyn több nappal a csatát követően búcsúzott el Hashethtől. A Kobzos meghallgatta a herceg helyzetértékelését – a legtöbb dologban kételkedett, de többnyire nem szállt vitába. Visszakapta lovát az ifjútól és örült, hogy véget ért tartózkodása a déli városban.
Egyáltalán nem állt szándékában visszatérni Zazesspurba, de Tinkersdam úgy határozott, hogy itt marad. Ráérzett a csata ízére, és úgy döntött, hogy a felfordult Tethyr épp olyan jó hely, mint bármely másik, hogy kipróbálja játékszereit. Menyét is a városba utazott, azzal a céllal, hogy kiegyenlítse tartozását Lord Hhune-nal. Furcsamód azonban, az ifjú Hashethtel folytatott hosszú magánbeszélgetést követően, látszólag felhagyott a gondolattal.
Ám még ezen az éjszakán egy ismeretlen és láthatatlan orgyilkos váratlanul és véres módon vetett véget Balik pasa uralmának. Az a hír járta, hogy a pasát belülről árulták el, mivel senki nem látta sem érkezni, sem távozni az orgyilkost. Az egyetlen nyom, amelyet a gyilkos hátrahagyott, az a rubinszínű sál volt, amellyel a hölgyek turbánját szokták díszíteni.
Másnap reggel Hashethet a Pajzslovagok teljes jogú tagjává avatták, miután hűségét bizonyítván, Hhune biztonságát olyan áron vásárolta meg, amelyet a legtöbben túl magasnak találtak volna.

*

Arilyn még pirkadat előtt távozott, mit sem tudva az éjszaka lezajlott eseményekről, és a Zazesspuron hamarosan végigsöprő változásokról. Szíve könnyű volt, amint északnak lovagolt – hazafelé. Életében először tudta, hogy hova tartozik valójában.
A Kobzos még nem járt messze a város falaitól, amikor csatazaj ütötte meg a fülét. Hihetetlen módon, egy ismerős tenor szárnyalta túl a kardcsattogást. Arilyn vágtába ugratta a lovát.
A dal szavai tisztán hallatszottak, ahogy közelebb ért a csatához. A vidám hang olyasféle könnyed nótát dalolt, amilyenre számított – és amelyet megtanult elviselni.

„Gyászolni jöttünk a paladint
A legjobbat s legnemesbet
Útja tiszta, akarata vas
De ő is halott, mint egy lyukas kas.

Csak ő szállt harcba az orkokkal
És elszántan kihúzta kardját
Meg se rezzent, meg se nyekkent
Biztos, hogy agya nem tekergett!”

A félelf szívét már ismerős érzés járta át, amelyben az idegesség az ujjongással keveredett. A tiszteletlen dalocska csakis egyvalakitől származhatott. Arilyn leugrott a lóról, és a holdpengével a kezében a csatazaj felé rohant.
Ám az úton folyó csata inkább illett komédiába, mint tragédiába. Az összecsapás közepén Danilo állt, keresztbe font karral, és úgy nézte fizetett kísérői és a haramiajelöltek között zajló harcot. Ami őt illeti, beérte azzal, hogy ezt a dalt énekelje, amivel feltehetőleg harcra akarta buzdítani embereit, a klasszikus bárdok hagyományait követve. Ám, hogy ez miként ösztönözhetett bárkit is bármire, az meghaladta Arilyn felfogását.
A jól szórakozó félelf jelenlétéről mit sem tudva, Danilo folytatta énekét:

„Tempus csarnoka feltárul
Paladinunk meg csak ámul.
Osztja istene nemességét
És mit neki sör meg asszonynépség.

Ne gyászoljuk e hős halálát
Bár neki már nem adunk hálát.
Ha sírni kell, sirassuk az istent
Akié ez a tökéletlen!”

Danilo nem elégedett meg azzal, hogy bárdképességeit csillogtassa. A versszakok között kisebb bűbájokkal kuszálta össze az ellenfél sorait. Arilyn kuncogni kezdett, amikor az egyik briganti arccal előre a porba zuhant, mert csizmájának fűzői egymásba gabalyodtak.
Az ifjú mágus a telt, ritkán hallható elf kacajra felkapta a fejét. Amikor észrevette Arilynt, arca felragyogott az örömtől, mintha csak most kelt volna fel a nap. Előhúzta kardját, és mindent beleadva harcolt, miközben átküzdötte magát a harcolók gyűrűjűn a félelf irányába.
Arilyn felsóhajtott. Danilo jól bánt a pengével, de nem volt egy vívómester. Jelen pillanatban a félelfnek sem volt türelme egy hosszan elhúzódó harchoz. Magasra emelte a holdpengét, és hangos csatakiáltást hallatott az elfek nyelvén.
A haramiák felpillantottak, megriasztotta őket a félelmetes hang. Túl sok volt amúgy is csökkenő elszántságuknak, hogy most még egy elf harcos is csatlakozott ellenfelükhöz. A banda szétszóródott és keletnek, a dombok felé menekült – ahol, gondolta Arilyn fekete humorral, egy bizonyos alkimista várja őket, aki talán túlságosan is lelkesen szeretné már kipróbálni halálos eszközeit.
A nemes eltette a kardját, és öles léptekkel megindult a nő felé. Arilyn észrevette, hogy Danilo arcát bronz barnára sütötte a nyári nap, és szikárabbnak tűnt, láthatóan megkeményítette az úton töltött idő. Jelentősen idősebbnek is látszott, mintha az idő megérintette volna, de oly módon, ahogy azt néhány hónapnyi távollét nem indokolhatta. Arilyn nem szerette a mágiát, de felismerte azt a jelet, amelyet a nagy erejű varázslatok róttak használójukra. Danilo nem töltötte tétlenül a külön töltött időt. Úgy tűnt, hogy amikor elmesélik egymásnak, mi történt velük, mindkettőjüknek lesz mondanivalója.
De valami más változás is lezajlott a férfiban. Arilyn, aki csak nemrég ismerte meg magát, és hogy melyik útra lép, látta a Danilót körüllengő békét, ami hasonló felismerésről árulkodott. Most nyomát sem látta színlelésnek a férfi arcán. A világ felé mutatott álarc teljesen eltűnt, és szemében a szíve tükröződött vissza.
Danilo a markába fogta a nő kezét: ezúttal Arilyn nem húzódott el.
– Éppen úgy találkozunk, ahogy elváltunk – mondta a férfi csendesen.
– Nagyon hasonlóan – helyeselt a nő fanyarul. – Miért van az, hogy olyan gyakran találom magam körülvéve olyan emberekkel, akik mindennél jobban szeretnének holtan látni?
Futó mosoly suhant át a férfi arcán.
– Azt hiszem, ez a sárm, a gazdagság és a hírnév átka – felelte szárazon. – De félre a tréfával. Rettentően hiányoztál.
Elengedte a nő kezét, és kinyújtotta ujjait, hogy megérintse a félelf kardjának markolatába foglalt varázsos holdkövet. Az elmúlt két évben szokásává vált ez a mozdulat. Arilyn hirtelen ráébredt, hogy miért alakult így. Ez volt az egyetlen gyengédség, amelyet a nő engedett neki, az egyetlen megfogható bizonyság arra, hogy kötelék feszül kettejük között. Arilyn egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon Danilo mennyit értett meg az ajándékából, a mágikus összhangból, és hogy mit érez majd, ha megtudja, hogy nincs többé. És ezt most kellett elmondania, méghozzá azonnal. Forgatóján kívül ugyanis senki sem érhet egy holdpengéhez, hacsak nem akar iszonyú kínok között halni.
Így hát a félelf elkapta a férfi csuklóját, még mielőtt hozzáérhetett volna a holdpengéhez.
– Nem teheted – mondta határozottan. – A képesség, amely lehetővé tette, hogy osztozz velem a pengémen, nincs többé.
A férfi szemébe költöző üresség és sivárság szíven ütötte Arilynt.
– Azért nincs többé, mert immár nincs rá szükség – mondta gyorsan. – Amit magam is megtehetek, ahhoz nincs szükségem a holdpenge mágiájára. – További magyarázatra majd később kerül sor: most ennyivel tartozott a férfinak.
– Lehetséges ez? – mormogta Danilo csodálkozva. – Arilyn, több mint két évet vártam, hogy megismerjem a szívedet. Az enyémet már ismered... az a tiéd, az életemmel és a lelkemmel együtt.
– A szívedet elzárom kincseim közé, méghozzá örömmel. De ami a lelked illeti – fűzte hozzá, és nagy-nagy elégedettséget érzett –, az ismét egyedül csak a tiéd.