TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MAGAMHOZ TÉREK, de nem a Klinikán. A saját szobám ágyában, és még mindig ugyanaz a sáros nadrág és csuklyás felső van rajtam, amiben elszöktem Agyagföldről. Odakint sötétség. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el... órák vagy napok? Oldalamra fordulok. A párna fejemhez dörzsölődik – egy kicsit odatapadtam a szövetéhez. Odanyúlva érzékeny, varas sebre tapintok. Kellemetlen érzés. Amióta az eszemet tudom, sohasem volt ilyen rövid hajam.

Felülök, és kilendítem lábam az ágy szélére. Minden porcikám sajog. A karomat ormótlan tehernek érzem, a tarkómból pedig tompa lüktetés sugárzik. Kenyeret és gyümölcsöt tettek a párnám melletti kis asztalkára; felfalom, aztán kitámolygok az ágy másik oldaláról nyíló kis helyiségbe. Ahol fürdőszobára bukkanok. Házon belül!

Kád sehol, de amikor két üveglemez közé merészkedve elcsavarok egy sor kilincset, víz spriccel ki a fali csőből. Eszembe jut a csodaszerkezet, amit nemrég, az Agyagföldön túli elhagyatott épületben találtunk. Leveszem koszos cuccaimat, és belépek. Sokkal egyszerűbb így fürdeni, mint nálunk. Forró vízsugár alatt vakarom magamról a koszt, és elmerengek azon, ahogyan a szappanos víz eltűnik a lefolyóban. Amikor a nyakamban végre enyhülni kezd a fájdalom, hirtelen eláll a víz. Megpiszkálom a kilincset – semmi. Egyszer csak a falon felirat jelenik meg: A napi két perc zuhanyidő lejárt! Lerántok egy törölközőt, megszárítkozom, és jobb híján letörlöm a maradék szappant. Legközelebb fürgébb leszek.

A pultra terítve tiszta öltözék: a Rend egyenruhája. Vastag, nagyon szívós anyagból készülhetett. Vajon hogyan varrták? A nadrág még csak-csak elmegy, de a felső nem passzol. Túl szűk a gallérja, szinte fojtogat, az ujjai is szűkek, és az egész szorosan rám tapad. Nevetségesen, mereven mozgok, szinte korlátoz, és nem bírom forgatni a fejem; csak előre tudok bámulni.

A mosdótál feletti tükörben először pillantom meg az új frizurámat: túl magas így a homlokom, arckifejezésem bamba, és szürke szemem nem tud többé hosszú tincseim mögé rejtőzni. Azért még fáj a nyakam – amin az egyenruha sem enyhít. Leveszem a felsőm, a földre hajítom, visszakúszom az ágyba, és a matrachoz préselődve újra elalszom, mintha így kimasszírozhatnám a fájdalmat a testemből.

Legközelebb napfelkeltekor ébredek. Ólmos, zsibbadt végtagokkal felülök az ágyban, csizmát húzok, és fölkapom egyenruhám felsőrészét a fürdőszobapadlóról. Meg kell találnom Emmát. El kell mondanom neki, amit Frank elárult Harvey-ról és a kísérletéről. Együtt reggelizhetnénk, közben átbeszélnénk a dolgokat, és próbálnánk kizárni az Unióközpont és a külvilágot. Egy kis szerencsével úgy érezzük majd magunkat, mint Agyagföldön, ahol minden olyan egyszerű. Talán.

Az ajtóhoz lépve beszélgetésfoszlányokat hallok a túloldalról: Marco és Frank az.

– Még mindig alszik? – érdeklődik Frank. Hálás vagyok, amiért törődik velem.

– Körülbelül huszonnégy órája, de ez a normális – feleli

Marco. – Hamarosan felébred.

– Amint felneszel, rögtön szólj nekem! Addig kutass tovább a válaszok után! Engem túlságosan is lefoglal Harvey ahhoz, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Viszont komolyan mondom, hogy igyekezetünk nem veszhet kárba egyetlen elhibázott Eltűnés miatt!

– Igenis, uram!

– Helyes. – Léptei távolodni kezdenek a folyosón, ám ismét megtorpannak. – Nem jössz?

– Több napja nem alszom. Előbb a fiú, aztán a tegnap összehívott gyűlés. Gondoltam, lepihennék…

– Nem érdemelted ki az alvást! – feleli Frank nyájas, lágy hangon, amelyből vészjósló tekintély árad. – Evan csapata beszámolót tart nekünk, mielőtt felkerekednek az erdőbe. Ott akarlak látni.

Marco felsóhajt.

– Igenis, uram…

Hallgatom a távolodó lépteket, aztán résnyire nyitom az ajtót. A folyosó kihalt. Próbálom megérteni, mi történt.

Frank tegnap még azt mondta rólam, hogy csoda vagyok, rejtély, városunk megmentésének kulcsa; de az imént, a Marcóval folytatott beszélgetése során korántsem örült ennyire. Sőt, az igazat megvallva feldúltnak tűnt a szavait hallva.

Különös: remeg a kezem. Frank azért zaklatott, mert nem tudta felszabadítani Agyagföld népét, és nem tudta megfejteni, hogyan menekültem meg az Eltűnéstől. Ezért. Biztosan csak ezért. Én pedig alaptalanul gyanakszom, elvégre itt minden új, és még nem szoktam meg az ittlétet.

Ezt hajtogatom magamban, ahogy kilépek a szobámból, és Emma keresésére indulok.

A folyosó végi ajtó zárva. Lemondón meglengetem csuklómat az ezüstdoboz előtt, ahogy Frank az étterembe menet, és meglepetésemre az ajtó előttem is kitárul.

Kezemet bámulva lépek be rajta. Csuklómon apró, lila sebhely éktelenkedik. Biztosan a Megtisztulás során jogosítottak fel a belépésre. Hogy miként, arról fogalmam sincs, de nincsen rá más magyarázat.

Addig kóválygok a folyosókon, míg egy lépcsőházra nem bukkanok. Megkeresem a földszintet, és ismét a csuklómat használva, emlékezetből odatalálok az ebédlőbe. Itt felkapok némi ételt, és észreveszem Emmát is, aki zabkását eszeget, és hozzá forró teát szürcsöl. A frizurámra tett első megjegyzései után – a fejemet simogatja, és röhögőgörccsel küszködik – elmondok neki mindent Harveyról és a Laicos-kísérletről, Frankról és céljairól, meg az imént kihallgatott különös beszélgetésről. Keze, akárcsak az enyém, ökölbe szorul Harvey fondorlatainak hallatán.

– Üldözési mániám van, ugye? – Frank hangjára gondolok az ajtó előtti beszélgetéskor, és arra, mennyire feldúlta, hogy én nem tűntem el a tizennyolcadik születésnapomon.

– Nem biztos – töpreng Emma. – Ha csakugyan igyekszik megfejteni a köddé válásokat, és felszabadítani Agyagföldet, inkább boldognak kéne lennie, hogy nem tűntél el, nem feldúltnak.

– Pontosan így gondolom én is. – Megérintem a zsebemben lapuló levelet. A Frank által keresett válasz itt van, ezen a pergamenen, mégis úgy érzem, rossz ötlet lenne megmutatni neki az üzenetet.

Emma a tálcájára pillant.

– Azt hiszik, meghaltunk? – kérdi tompa, szenvtelen hangon.

– Kik hisznek mit?

– Anyám. Maude. Mindannyian. Blaine neked is mondta, hogy testeket raknak ki. Ha ez így van, szokás szerint hullákat találtak, és azt hiszik, meghaltunk.

Elképzelem, amint Carter összeroskadva zokog az ispotály ágyán. Kislánya született… nem lett volna szabad elveszítenie! Nem mondok semmit, de mindketten tudjuk, hogy a válasz igen.

– Sétáljunk egyet! – pattan ki a fejemből. – Ránk fér egy kis friss levegő. Közben felfedezhetjük ezt a helyet.

– Mégis, mire gondolsz?

– Arra, vajon miért kezdte el Harvey a Laicos-kísérletet. Mi öli meg a Külső Mezsgye mászóit? Miért bukkannak fel az eltűntek az Unióközpontban?

Elmosolyodik.

– Úgy véled, ez egyetlen séta alatt kiderül?

– Ki tudja? A falak néha beszélnek. Emlékszel, mi mindent megtudtunk Harvey körözési plakátjáról Taembe érkezésünk napján?

Az ebédlő lassan kiürül, a Rend tagjai mennek a dolgukra.

– Mindig ilyen megrögzött igazságkereső leszel? – vonja fel a szemöldökét.

Vállat vonok.

– Látnom kell mindent, a saját szememmel. Te is azt mondtad, hogy válaszokra vágysz, mielőtt követtél volna a Falon túlra.

– Azt. És nézd, hová jutottunk! Bárcsak minden olyan lenne, mint régen! Ha megint Agyagföldön lehetnék, abbahagynám a kutatást, és csak veled akarnék lenni, Gray. Te nem tűntél el, és talán együtt maradhattunk volna otthon. Örökre. Akár a madarak.

– Eltűntem volna tizenkilenc évesen – oktatom ki. – És egyébként sem vagyunk madarak.

– Tudom. Ó, ha azok lehetnénk! Elrepülnénk. Most rögtön!

Ismét a tálcáját bámulja, és egy pillanatig attól félek, hogy elsírja magát. Kezembe veszem a kezét.

– Nem tehetjük. Most nem. De még néhány válasz, igazság, és ígérem, utána oda szállunk, ahová szeretnéd.

Előbb a szokásos félmosoly, amin sosem tudok kiigazodni. Aztán áthajol az asztalon, és puha csókot ad, amitől még többre vágyom. Az éttermet magunk mögött hagyva szívem szinte kiugrik a helyéből. Nem a válaszra váró kérdések miatt.

Emma miatt. Mindig is ő volt az oka.