NEGYEDIK FEJEZET

BLAINE NEMLÉTE OLYAN, MINT ANYA HALÁLA, csakhogy ezúttal végképp magamra maradok. Az első pár napban el-elfelejtem, hogy örökre eltűnt. Azon kapom magam, hogy evés közben felpillantok, és várom, mikor toppan be az ajtón. Érzem magam mögött a házban a jelenlétét, de mikor megpördülök, látom, hogy a helyiség üres és rideg.

Nagyjából két hétbe telik, míg tudatosul bennem, hogy ez a valóság, és nem tér már vissza. Akkor, életemben először, összeroppanok. Éjjelente az ágyban fetrengve párnába fojtom az üvöltéseimet. Senki sem láthatja, hogy rettegek – pedig rettegek. Kiüresedtem, mintha saját énem egy része halt volna meg. Nem maradt senkim: Anyának bátyja volt, akinek fia született, úgyhogy mindketten eltűntek rég. Ha úgy vesszük, megmaradt nekem Kale, de én nem tudok jó apja lenni. Képtelen vagyok olyan jó lenni hozzá, mint Blaine. Attól tartok, a legutálatosabb gondolatom, hogy csak egyetlen évem van hátra a tizennyolcadik születésnapomig, és nincs kivel megosztanom ezt az időt.

Kész látványosság lettem Agyagföldön: mindenki együtt érzőn, bátortalanul mosolyog, mintha csak azt suttognák: „Ó, Gray, semmi baj!” Az erdőben találok nyugalomra. A faágak és fenyőtobozok között vagyok szabad, oda nem követ senki tekintete, ott nem öntenek el a gondolatok. Ott önmagam lehetek.

Nézzük a dolog jó oldalát… Én legalább elbúcsúzhattam a bátyámtól. Ifjúkoromban a könyvtárban elolvastam az Eltűnés jelenség történetét taglaló tekercseket. Agyagföld népe régen nem volt tisztában azzal, mi történik. Sőt, a legelső Eltűnéskor még senki sem vette észre, hogy az érintettnek nyoma veszett, egészen másnap reggelig. Maude bátyja, Bo Chilton volt az, aki rejtélyes módon felszívódott. A falu és az erdő átkutatása után halottnak nyilvánították, bár holttestére sohasem bukkantak rá. Valami nem stimmelt Bo köddé válásával; annyira nem vallott rá. Ő volt ugyanis a legidősebb ősgyermek. A vezető. Higgadt. Bölcs. Felelősségteljes.

Kezdetben, amikor az Ősök arra ébredtek, hogy a városuk romokban áll, pánik tört ki. Arra gyanakodtak, hogy valami vad vihar lehetett az oka, amitől elvesztették az eszméletüket – de a rossz idő beálltára senki sem emlékezett. A katasztrófa előttről semmit sem tudtak felidézni, és a testvérek kivételével egymást sem ismerték fel. Egy vihar alatt váltak szomszédokból idegenekké.

Ám mielőtt a csoport felett a káosz vette volna át az uralmat, Bo szerszámokat kerített, és újjáépítette a közösséget: észhez térítette a többieket, mindenkinek megfelelő feladatot adott. Nem telt bele pár hónap, és a falu jó úton haladt a felépülés felé. Újra bevetették a földeket. A legelő körül megerősítették a karámot, összeszedték az erdőbe kóborolt jószágot, és hazaterelték őket. Bo megalapította a közösség tagjai által választott ötfős Nagytanácsot, és mivel otthonuk nevét senki sem tudta felidézni, elkeresztelte Agyagföldnek, ami találó elnevezés a falu talajának ismeretében. A kormos agyaggal bevont talajt csak az erdőben váltotta fel valódi aljnövényzet.

A Fal felfedezésekor Bo önként ajánlkozott, hogy elsőként mássza meg, és kémlel át rajta. Nem tudta megállapítani, mi rejlik odaát. Az erdő északi részén álló hatalmas tölgy ágairól a Falon túl csupán éji sötét tárult a szeme elé, ezért veszélyesnek nyilvánította. Próbálta lebeszélni a többieket a Fal megmászásáról: váltig állította, hogy minden bizonnyal azért épült, hogy valamit távol tartson, de páran mégis megpróbálták. Szénné égett hulláikat a Fal tövében találták meg. Bo gyanúja beigazolódott.

Bónak köszönhető, hogy a vadóc, páni félelem hajtotta Ősgyermekek egységes csoporttá formálódtak, amely képes volt újjáépíteni a közösséget. De továbbra sem találtak magyarázatot az Eltűnésére. Pár hónappal később ismét felszívódott egy fiú, aztán egy hét múlva egy újabb. Végül Maude vette észre, hogy az Eltűnések egy bizonyos korosztályt érintenek.

Mindig a legidősebbek mennek el, aztán hirtelen megértette, hogy mindig az, aki tizennyolc éves lesz.

Az első kísérlet alanya Ryder Phoenix volt. Odaültették a falu közepére a tizennyolcadik születésnapján, a többiek pedig körülállták, és vártak. Azon az éjjelen mindannyian szemtanúi lettek az eseménynek, érezték a földremegést, hallották az égzengést. Akkor éjjel bizonyosságot szereztek.

Maude rávette a csoportot, hogy ismételjék meg a kísérletet. A következő születésnapokon ugyanez történt: a fiúk eltűntek, a másodperc törtrésze alatt lesöpörte őket valami a föld színéről, és minden esetben a tizennyolcadik életévükre virradó éjjelen. Ők a Tünékenyek, akiket elrabol és elragad egy következetes, életkorfüggő felsőbb hatalom.

Amint ez világossá vált, sok fiú pánikba esett. Néhányan megpróbáltak a tizennyolcadik életévük előtt elszökni.

Fölmásztak az erdő északi részén álló tölgyre, amely elég közel nőtt a Falhoz ahhoz, hogy átmászhassanak rá, de mindegyiküket holtan találták. A legtöbben végül belátták, hogy nincs menekvés. Maude átvette bátyjától a Nagytanács irányítását, és megrendezte a legelső szertartást. Mert bár menekvés nincs, felkészülni azért még lehet. A szertartás révén legalább megadatik a búcsú lehetősége, ami Maude-nak és bátyjának nem adatott meg. A szertartás segít az embernek megbékélni.

Nem mintha én megbékéltem volna Blaine Eltűnésével. Kétlem, hogy ez valaha is így lesz. De tudom, hogy egyszerűen ilyen az élet. Az élet rendje, hogy megküzdjek az Eltűnés következményeivel. Csakhogy Blaine elvesztése után már személyesen is érint a dolog. Elment, és soha többé nem tér vissza. Olyan érzés árad szét bennem, amit képtelenség leírni. Ez nem igazság.

Kopogás térít észhez magasröptű gondolataimból. Odakint tűz a nap, reggel van. Már rég vadászaton kéne lennem, de álmaimra rátelepedett a halál, és a belső órám rugója Blaine Eltűnése óta kiakadt. Kikászálódom az ágyból, felrángatom a nadrágomat, és kitárom az ajtót.

– Hétalvó! Hasadra süt a nap! – Chalice áll ott, szokatlanul vigyori fejjel. Ép és egészséges, minden általam okozott sebe begyógyult.

– Mi van?

– Maude látni kíván.

– Ennyi?

– Igen!

– Nagyszerű! – És olyan lendülettel vágom pofájába az ajtót, hogy a falon lógó kép csörömpölve zuhan a padlóra. Lehet, hogy nem kéne ilyen tapló módon viselkednem, de sosem csíptem őt. Blaine-nel ellentétben én nem vagyok hajlandó elnézést kérni tőle.

Lehajolok felvenni a földre zuhant képet, Blaine szénceruza-rajzát a Nagytanács épületéről, amelyet kiskorában készített. Míg az ütéstől szétszóródott keret darabkáit szedegetem, valami átsejlik bátyám gyermekkori rajza mögött: egy másik pergamen, amely rücskösebb, de nem olyan elmosódott, mint az eredeti rajz. Kiemelem a törmelékből, és óvatosan széthajtogatom.

Levél, melynek kézírását bármikor felismerem.

Legidősebb fiam részére, szól a címzés. Anya írása: szép és rendezett. Nagy levegőt veszek, és olvasni kezdem.

Feltétlenül olvasd el, tudnod kell, aztán nyomban rejtsd el ezt az üzenetet. Gray nem tudhatja. Számtalanszor átgondoltam, hogyan oszthatnám meg ezt a titkot Veletek – mindkettőtökkel –, de arra jutottam, e titok súlyát te és csak te hordozd, amikor én már nem leszek. Tudd, hogy ezt utolsó óráimban írom neked, és bár szertettem volna szemtől szemben elmagyarázni mindezt, az ágyam foglya vagyok.

Rejtélyes világ ez Eltűnésekkel és Falakkal – olyannyira természetellenes, hogy már a kezdetek kezdetén sem tudtam elfogadni. Azt hiszem, a tizennyolcadik születésnapod közeledtével te is megérted, miért osztom meg veled ezt a titkot. Az igazság, illetve az igazság keresése nem halhat ki velem. A legfontosabb, hogy a fivérednek semmit ne szólj erről! Tudom, hogy nehéz, de ha Gray megtudja, válaszok után kutat majd. Kockára tenne mindent, és ezzel meghiúsítaná, hogy általad napvilágra kerüljön az igazság. Mert ki kell derítened! Neked kell kiderítened az igazságot, mert engem elragad a halál,

Így hát, fiam, most megosztom veled a titkot: te és a fivéred nem azok vagytok, akikként felneveltelek benneteket. Gray valójában…

Hiába forgatom ide-oda a levelet, nincs tovább! Széttúrom a földre esett darabkákat, de bármilyen pergamen is tartozott az elsőhöz, az biztosan nincs a keretbe dugva. Újra átolvasom a levelet, aztán még egyszer, számtalanszor.

Gray valójában…. ki vagyok én valójában? Berohanok a hálószobába, kicsapom a szekrény ajtaját, amelyben Blaine dolgai sorakoznak. Szétdobálom a ruháit és tárgyait, míg végül kezembe akad egy kicsi, csomóra kötött borítójú napló. Átlapozom, keresgélem a bejegyzések időpontját, és végül megtalálom Anyánk halálának napját. Blaine röviden és velősen fogalmaz.

Carter varázstudománya is véges, Anya ma meghalt. Furcsa levelet hagyott rám. Először mérges voltam, aztán össze voltam zavarodva, de már értem, milyen végtelenül szerencsés vagyok, amiért még velem van a testvérem, Gray, akit napról napra jobban becsülök.

Visszahajítom a szekrénybe a naplót, átsietek a konyhába, és a markomba gyűröm Anya eredeti levelét. Hogy mertek egy dolgot eltitkolni, ami ennyire egyértelműen rám vonatkozik? Most mi legyen? Mindketten itt hagytak, egyedül maradtam a sötétségben, válaszok nélkül. Az a bizonyos igazság, amelynek felfedésében Anya reménykedett Blaine Eltűnésekor, rejtély maradt. Főleg előttem.

Újból és újból átfutom Anya üzenetét, és amikor már forr bennem a harag és az elárultság érzése, kiviharzom a házból. Muszáj minél távolabb lennem a levéltől, amilyen távol csak lehet, de ekkor eszembe ötlenek Chalice szavai, amelyeknek köszönhetően a felfedezést tettem. Így hát nem jutok messzire.

* * *

Maude háza elé érve néhányszor mély levegőt veszek. Hagyom, hogy a düh méreggé, majd bosszúsággá fogyatkozzon, mielőtt bekopogok. Rögtön ajtót nyit, és behív.

A faluban Maude-nak van az egyik legszebb otthona. Padlódeszkája van döngölt föld helyett, és olyan mosdótála, amelynek karjával vizet lehet bele pumpálni. Belépéskor hallom a tűzhely fölött sistergő teáskannát. Friss kenyérillat tölti be a teret.

– Teát? – kérdi, mikor leülök a konyhaasztalhoz. Nem kérek (bár valószínűleg nem elég udvariasan utasítom vissza), és várakozom, mialatt kitölti magának a forró vizet a gyógynövényeire. Aztán leül mellém az asztalhoz, és komótosan szürcsölgetni kezdi a gőzölgő italt.

– Látni kívántál? – teszem fel a kérdést.

– Igen, igen. Van itt egy név a számodra. – Nagyon is tudom, mit jelent ez, és hallani sem akarok ilyesmiről. Jelenleg ez köt le a legkevésbé.

– Nem azt mondtad, hogy most egy darabig nem kell ilyesmivel foglalkoznom?

– Az három héttel ezelőtt volt, Gray. – Teájából a gőz kecsesen emelkedik, és tekergőzik az arca előtt, majd belevegyül ősz hajába, és a mennyezet felé folytatja az útját.

– Ne mondd!

– Bizony ám. – Bólint.

– Na, és ezúttal ki a kiválasztott? – Ismét egy hónap kínos formalitás. Úgy kell járnom egy lánnyal Maude szeme láttára, hogy azt higgye, lefekszünk, aztán meg kell próbálnom lerázni a lányt, amint lehetőség adódik. Ez a legutóbbi néha nehezebb, mint hinné az ember, mert becsusszanhat egy apaság.

– Ha van valaki, akit szeretnél, Gray, természetesen rábólintunk – biztat. – De cselekednünk kell, ha láthatóan semmi sincs alakulófélben.

Ha a sorsolások nem lennének ilyen erőltetetten formálisak, talán alakulna valami. Nekem viszont olyan ez, mint a gyermekkor tiltásai. Anya lelkünkre kötötte, hogy ne játsszunk a tűzzel, ezért játszottunk vele. Ha nem erőltette volna, kavicsokkal szórakozunk helyette. Ugyanez érvényes most is. Nem érdekel a rám kényszerített tűz. Nem szeretem, ha utasítgatnak.

– Mostanság csak az erdő sűrűjében vagyok önmagam – ismerem el. – Semmi sem fog kialakulni.

– Remek. – Leteszi a bögréjét a kettőnk közti faasztalkára. – Egy hónapra összesorsoltunk Emma Linkkel. Ismered őt, ugye? Carter lánya. Az Ispotályban dolgozik.

Nyilallást érzek a mellkasomban.

– Aha, ismerem.

– Rendben. Nos, ennyit szerettem volna mondani, Gray. Elmehetsz.

Köszönés nélkül lépek ki az ajtón. A képkeret széttörése óta most először nem Anya titka jár a fejemben. Örülnöm

kéne a sorsolásnak, mégsem tudok. Emma nem egyszerűen egy újabb lány. Nem utasításra akarok vele lenni. A saját akaratomból szeretnék, és úgy, hogy viszonozza az érzéseimet – vagy ha nem, akkor egyáltalán nem.

Mondjuk, ez szinte tárgytalan, mivel Emma egészen biztosan visszautasít. Azt rebesgetik, hogy egyetlen sorsoltját sem tűrte el, és mindenkit távol tart magától. Blaine barátja, Septum Tate, akit pár hónapja vesztettünk el az Eltűnésekor, váltig állította, hogy Emma tökön rúgta, miután ő nem akarta elhinni, hogy a lány válasza tényleg nem. Persze senki sem hitt Septumnak. Leginkább azért, mert Emma olyan kis ártatlan és aranyos.

Feltekintve látom, hogy önkéntelenül is az Ispotály elé vitt a lábam. Jobban meggondolva… akár oda is állhatok elé. Belököm az ajtót, és belépek.

Carter a szoba első ágyainál éppen betegeket ápol. A vékony függönyön átlátszanak a körvonalaik. Emma a szoba végében, az íróasztalnál üldögél, és pergamenre irkál valamit. Hosszú, fehér ruhában van, a haja hanyagul feltűzve. Néhány kósza tincs a szemébe lóg írás közben. Idegesen beletúrok a szemembe hulló hajamba, aztán elindulok az íróasztala felé a szoba végébe, és kérdezés nélkül lehuppanok a vele szemközti székre.

– Hahó!

– Hali – mormogja, és fel sem néz. – Mi kéne, ha volna?

– Semmi. – Még mindig azon töprengek, hogy mit mondhatnék. Lehet, hogy rossz ötlet volt idejönni. Talán inkább kerülnöm kéne egy hónapig.

– Akkor mit keresel itt? – Leteszi a tollat, és összefonja karját a mellén. Jól áll neki, ha dühös.

– Hozzád sorsoltak. – Na végre, kinyögtem!

– Ó, ez minden? Remek. Nem érdekel. – Újra tollat fog, és írni kezd.

– Igen, tudom. Ezért reméltem, hogy az igazságot bevallva túljuthatunk a nehezén, és jól érezhetjük magunkat az együtt töltött hónap során.

Zavartan bámul vissza.

– Azt hiszem, nem értettél kristálytisztán, Gray. Nem érdekel. Semeddig sem leszünk együtt.

– Na, pont erről beszélek, Emma. Én nem akarok apa lenni. Soha az életben. Nem akarom, hogy Blaine-hez hasonlóan egy árvát hagyjak hátra. Te pedig azt mondod, nem érdekel. Felfogtam. De a Nagytanács akarata, hogy egymáshoz legyünk sorsolva, és ha pár hétig együtt lógunk, azt hiszik majd, hogy azt tesszük, amit elvárnak tőlünk, és így lekoptathatjuk őket. Sőt, majdnem biztosan rábeszélhetném őket arra, hogy a kisorsoltad maradhassak még pár hónapig, és akkor lekerülhetne a válladról a sorsolások terhe.

A lány egy pillanatra elhallgat, és sötét szemével az enyémet fürkészi. Fogalmam sincs, mit keres vagy mire gondol. Nehéz az arcáról olvasni.

– Oké – jelenti ki végül. – Áll az alku. Mit akarsz csinálni?

– Ööö, most rögtön?

– Igen, most rögtön. – Mosolyog halványan, amitől ismét lüktető szúrást érzek mellkasomban, ami mindig elfog, valahányszor rám pillant.

– Bármit. Mihez van kedved?

– Menjünk a pocsolyához! – És már kezdi is elpakolgatni a dolgait.

– Miféle pocsolyához?

– A pocsolyához. Az egyetlen pocsolyához. A lila harangvirágos rét melletti pocsolyához.

– Az talán inkább tó, nem?

– Ó, számomra csak pocsolya! Gyerünk, kifelé! – Azzal megragadja kezemet, és kirángat az Ispotály kapuján. Attól tartok, ma sem fogok vadászni.