4.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

szerda reggel, 2026. január 30.

 

Big Dog nem szólt Chuckie-nak arról, hogy Dave kitálalt, úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Magában arra jutott, hogy Chuckie nem olyan nagy formátumú személyiség, mint ő, nincs meg benne a kockázatvállalásnak az a fajta sporthoz hasonlító szeretete, ami benne. Napirendre tért a dolog felett, miután Dave-vel elbeszélgettek és szövetséget kötöttek, már nem is bosszankodott.

Dave sem számolt be senkinek a tervről, nem avatta be Jordant, és meg sem próbált beszélni Ninával. Néha úgy érezte, jó lenne, ha Nina tudna róla, de elhessegette a félelmeket. Dog terve tetszett neki, hozzátette a saját tapasztalatait, és újult erővel vetették magukat a munkába.

Dave szinte le sem tette a .700-as puskát. Harminc lőszert hordott magánál, ami önmagában kisebb vagyonba került. Az a tudat volt számára a legnehezebb, hogy passzív maradjon, amikor megérkeznek az idegenek. Ölni akart, megölni mindet. Az összeset. A mocskokat. Megfizetni azért, amit tettek.

A szobájában a puskáját tisztogatta. A művelet végén bedugta a három lőszeres tárat, és letette az ágyra a súlyos, ormótlan fegyvert. A revolverét is kitisztította, a dobtár furatait és a csövet. Szétszedte a .45-ös pisztolyt, megtisztogatta, majd bekente fegyverolajjal a szán belső, csúszó felületét. Végül a kések következtek: két méretes bowie. Mindkettőt megfente, pedig eleve borotvaélük volt.

Végül a nagy próba következett. Big Dog ötlete. Információfoszlányokból találta ki, és nem tudta, hogy működik-e, csak hitt benne. Dave sem tudta megmondani, hogy beválna-e a dolog, de ő is bízott abban, hogy működni fog.

A vadász felcsatolta a lábára az apró szerkezetet. A talpára került a fémlapka, melyet gumírozott szíj fogott a lábfejhez. Oldalt vékony kábel futott a lábszárhoz, melyre az apró telepet rögzítették. Az ötlet abban állt, hogy ha valaki egy egész percen át mozdulatlanul áll, a szerkezet áramütést mér a talpára. Ezt hat másodpercenként megismétli, egészen addig, míg fel nem emeli és újra le nem rakja a lábát, vagy amíg ki nem merül a telep.

Dave felhelyezte a szerkezetet, azután kipróbálta. Kissé kellemetlen volt benne állni, főleg járni, de jobb, mint meghalni. Fel-alá sétálgatott a szobában, majd megdermedt, mintha lebénították volna az idegenek. Várt, magában számolt. Felkészült. Még néhány másodperc. Három... kettő... egy.

Az áramütés nagyobb volt, mint gondolta. Felnyögött, egy pillanatra megfeszültek az izmai. A lábai térdig elzsibbadtak.

Várt még egy kicsit. Letelt a hat másodperc: újra jött az ütés. Újabb hat másodperccel később újra.

Ez jó! Működik!

Dave leült az ágy szélére, leoldotta a szerkezetet. A lábán az erek élesen kirajzolódtak. Még soha nem látta ilyennek.

Felöltözött, felnézett az órára: rövidesen kezdődnek a vágások, talán ők lesznek az elsők. Felvette a fegyvereit, a nagy puskát a hátára kapta. Aztán hirtelen leszedte, az egész alakos tükörre célzott.

– Gyertek, mocskok! Gyertek! Várlak titeket! – sziszegte dühtől remegő arccal, visszafogott hanggal, nehogy valaki kint a folyosón meghallja.

Ahogyan nézte a tükörben a remegő, vicsorgó fejét, hirtelen olyan érzése támadt, mintha bedilizett volna. Leeresztette a puskát, és csak nézte saját magát.

Big Dog egy kapzsi bolond, aki a dollármilliárdok reményében teszi kockára a saját életét – és mindenki másét is. Kivétel nélkül mindenki másét is.

Segítek neki...

Ezt nem teheti. Nem kockáztathatja az emberek életét, Jordan és Lucinda életét.

Azért nem mondtam el Jordannek meg Ninának, mert tudtam, hogy leállítottak volna, és ezt nem akartam.

Tehát azért hallgatott, mert tudta, hogy helytelen, amire készülnek.

Nina ezerszer okosabb nála. Követni sem tudja, meg sem próbálja követni. Olyan éles esze van, amilyen neki sose volt. És sose lesz.

Megreccsent a kommunikátor, majd felhangzott Jordan megszokott, kedves hangja.

– Dave! Értekezletet fogunk tartani, kérlek, gyere te is! Köszönöm!

Nem tehetem...

Ravaszkodik, amit gyűlöl. Elhallgat olyan információkat, amik emberek életébe kerülhetnek. Elárulja azokat, akik segítettek neki.

Ez nem tisztességes.

Dave nem vette vissza a bakancsát, csak belelépett a papucsába, a puskát az ágyon hagyta, és elindult, hogy tájékoztassa Jordant, amíg nem késő.

Nyúlt az ajtókilincshez, hogy kinyissa, de félbemaradt a mozdulat.

Röviddel később hallotta, ahogyan leállnak az elektromos berendezések.

Kialudt a villany. Ablak nem volt idelent, vaksötétbe borult minden. Dave megértette, mi történt. Az idegenek megérkeztek. A vágás elkezdődött. A puskája az ágyon. A szerkezet a földön. Ha Big Dog terve nem válik be, mind meghalnak.

 

5.

NYIRAGONGO VULKÁN

KONGÓ

szerda délután, 2026. január 30.

 

A megállapodás értelmében, pontosan az előre egyeztetett időpontban megérkezett a transzport. Nyolcszáz wilkrog. Az újonnan kidolgozott rendszer szerint a közel ezerfősre duzzadó kolónia már napi huszonegy vágásra lesz képes. Az ugyan a harmada sincs a tervezettnek, de újabb, határozott előrelépés.

„William” eszébe idézte, hogy újra tárgyalnia kell az emberekkel, Volkovval, von Zeissmannal és Bailey-vel.

Az űrhajó központi helyiségében sem fért el nyolcszáz wilkrog, csak az egyharmada. „William” megnézte őket magának, mint egy tábornok, aki seregszemlét tart.

Az jutott eszébe, ahogyan végighordozta tekintetét a keménykötésű óriásokon, hogy a kezdeti, napi egyszeri vágás, melyen ezer körüli embert dolgoztak fel, szükségszerű kvóta volt. A kapacitásuk ezt tette lehetővé. Most azonban már van elegendő munkaerő. Kialakíthat sokkal nagyobb csapatokat, melyek nagyobb tömegeket is levághatnak. Húsz-huszonötezer embert, akár.

„William” nem volt vezért, és magát sem érezte annak. Főnök, munkavezető, kapitány, de a vezér az más. A vezértől elvárták a beszédeket, amihez érteni kellett, amihez érzék kellett. Ő utálta a beszédeket, annál sokkal egyszerűbb volt a világról és a dolgok menetéről alkotott felfogása.

Testvére lépett a terembe. Egyenest hozzá sietett. Megállt előtte, bizalmas távolságra tőle.

– Mi történt? – kérdezte „William”. Érezte a feszültséget, bár látható jelei nem voltak.

– Jönnek. Az ellenőrzés itt van a nyakunkon!

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

1.

A HOLD SÖTÉT OLDALÁN

szerda, 2026. január 30.

 

„William” bosszúsan ült be a székbe. Felhúzta az irányításhoz szükséges kesztyűt, mellyel műveleteket tudott végrehajtani a háromdimenziós műszerfalon.

Gba’Bghad’. A mitikus fegyver. Nagyon régen, olyan régen, hogy akkor még „William” apja sem élt, és az ő apja sem, és a klánjuk sem létezett még, szörnyű harcok dúltak Grhssh-Dbfgfee-n, a wilkrogok bolygóján.

Olyan rettenetes fegyvereket találtak ki és vetettek be, melyek végleg lakhatatlanná tették a bolygó felszínét. A korábban oly tiszta, wilkrogok számára tökéletes összetételű légkör akkor kapott lángra, és lángol azóta is, szüntelenül.

A maiak már elképzelni sem tudják, milyen fegyverek csapkodták abban az időben a létezés szövetét, és szakítottak ki belőle darabokat. A wilkrogok számára voltak tiltott termek, tiltott járatok, melyekbe soha nem léptek. Különös titkok aludták itt álmukat, amikről a Vezérek úgy döntöttek, jobb nem bolygatni, és jobb, ha senki sem tudja igazán, mik is ezek a titkok. Gba’Bghad’ az utolsó fegyver volt, abból az ősi korból, melyben elpusztították a planéta felszínét, és megmérgezték a légkört. A legenda, mely a bombáról mesélt, beavatási szertartás részeként hangzott el. Nem hallhatta akárki, úgy kellett kiérdemelni.

A bomba pusztító erejéről szóló legenda még a kemény wilkrogok szívét is nyugtalansággal töltötte el. Az élet nehéz, de abban az időben, amikor ezek a fegyverek a planétát szaggatták, elképzelhetetlen viszonyok uralkodtak.

„William” jobb karja egyetlen mozdulatával aktiválta a mitikus fegyvert.

Nagyon kevés pénzt sikerült összegyűjtenie. Szomorúságot érzett. A terv, az álom, nem vált valóra. Apja, klánjának dicső vezére a semmiért halt meg. – Ez ilyen egyszerű.

A wilkrogok nem tudtak sírni.

 

2.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szerda délután, 2026. január 30.

 

Nina befejezte a gyakorlatot. Egy órán át nézte a földre helyezett poharat, küszködve, hogy a pohárra összpontosítson, és ne kalandozzon el, de minduntalan gondolkodni kezdett valamin, és erőnek erejével kellett leállítania a folyamatot.

– Nem vagyok ura a saját elmémnek – mondta hangosan. – Még mindig nem értem. Mi ez, miért van?

Figyelmét újra a pohár felé fordította, és próbálta kizárni a külvilágot, de csak pillanatokra sikerült.

– Unalmas nem gondolkodni?

Folytatta a gyakorlatot. Figyelte saját magát. Nem tudta, hogyan legyen tétlen.

Mikor tudok koncentrálni valamire? Akkor, ha érdekes. Egy ügy, egy fotó, egy jó film, egy jó játék. Ha érdekes, akkor megy.

– A pohár nem érdekes. Miért nem? – rádöbbent. – Csak nézem, de nem látom!

Elkezdett tényleg odafigyelni a pohárra. Figyelni a színét, a fény játékát, a formáját, a véseteket az alján, melyek körbefutottak, hogy könnyebb legyen megfogni, az apró hibákat az oldalán. Elmosolyodott.

– Tehát nem meredten bámulni kell, hanem figyelni, megfigyelni, tanulmányozni, csak éppen gondolatok nélkül!

Mintegy tizenhét perccel később megérkezett a jelenbe. Olyan érzés volt, mintha a kabin összement volna, mintha a vastag falak körülötte díszlet lenne csupán, súlytalan, színes papírtáblák.

Elidőzött a jelenben, élvezte a belső ürességet, az elmeműködés leállását, a környezet hihetetlenül élénk érzékelését. Minden ragyogott. A szürke, fekete falak is.

– Pár év, és buddha leszek! – nevetett Nina.

Elképzelte, hogy valami szörnyűség történik. Megbetegszik, megsérül, elmegy az esze. Meghal Aleksei. Az idegenek megölik Jordant, és nem tud nyomozni.

– A jelen pillanatában nincs félelem, csak gyönyörű üresség. Félelmem tárgya valami, ami kitéphet a jelenből? Ha elveszítem a szerelmemet, a veszteség következtében kiesek a jelen pillanatból. De miért? Itt ülök, a jelenben vagyok, Aleksei nincs itt, lehet, már meghalt, de nem tudok róla. Mit jelent az, hogy tudok róla? Azt gondolom, hogy ez a valóság?

Villanás jelezte, hogy Jordan küldött valamit.

– Az érzékelés és a képzelet elcsúszik? – tette fel a kérdést. Ez nagyon tetszett neki. Felállt, kinyújtózott, a poharat feltette az asztalra. – Ez jó! Az érzékelés és a képzelet külön utakon jár. Amikor ez megtörténik, eltűnik a jelen.

A mesterdetektív a kommunikátorhoz lépett. – Kérek narancsos jégkását! – szólt bele. – Igenis, Miss Nina! – jött Marlene hangja. Nina leült az ágy szélére, és bekapcsolta a kommunikációs komputer képernyőjét. Jordant látta, különös, döbbent szemekkel meredt a webkamerába.

– Jordan, mi történt?

– Miss Nina! Ez egész egyszerűen hihetetlen! Körülbelül hetvenkét perccel ezelőtt lebénultunk, leálltak a berendezések, az áram elment, itt álltunk, ültünk, feküdtünk mozdulatlanul a sötétben, mintha szobrok lennénk. Vártuk az idegeneket, de nem jött senki. Egyetlen morgást hallottam fentről, többet nem. Nemrég jöttem vissza kintről. Nem vágtak! Idejöttek, és nem vágtak! Senkit nem öltek meg! Nem tudom, mi történhetett!

Nina arcán mosoly terült szét.

– Én tudom – mondta elrévedő tekintettel. – Megérkezett az ellenőrzés!

 

3.

ODIN ACKER BAILEY REZIDENCIÁJA

NEW YORK

szerda délután, 2026. január 30.

 

Megszólalt a telefon. Bailey nehéz szívvel vette fel. – Hallgatlak! – szólt bele. – Uram, átvizsgáltuk von Zeissman repülőgépének roncsait. Az egyik holttest valóban von Zeissman. Odin összeszorította a száját. Elhunyt egy régi barát. – Mi okozta a zuhanást? – kérdezte, kényszerítve magát, hogy ne öntsék el az érzelmek. – Pontosan nem lehet megállapítani ennyi idő alatt. Külső támadásnak nincs nyoma. A pilóták, a teljes személyzet és von Zeissman holttesteit azonosítottuk. Bármi történt is, gyors lefolyású volt, mert nem adtak le vészjelzést. A fekete doboz ép, rövidesen pontosabb információink lesznek.

– Rendben, várom a továbbiakat. Köszönöm, Sean!

– Sajnálom, hogy rossz híreket kellett mondanom, uram! Jelentkezem!

Bailey letette a telefont.

Nem volt ideje a szomorúságra, mert újabb hívás érkezett, ezúttal az asztali kommunikátorra.

– Halló! – szólt bele. Csak négy ember hívhatta, más nem.

– Itt Paul! Azonnal fel kell mennem! Most azonnal! – érkezett Johnson remegő hangja.

Bailey összeszorította a szemét.

Mi az isten folyik?

– Nyitom az ajtót! – beszélt a mikrofonba kelletlenül.

A biztonsági kamera mutatta, hogy Johnson áll az ajtóban. Fogta a távirányítót, és egy gombnyomással beengedte. A férfi hármasával szedte a fokokat, úgy rohant fel a legfelső szintre, ahol Bailey dolgozott.

– Mi történt, Paul?

– Ennek véget kell vetni, most, ebben a pillanatban! – üvöltötte Johnson magából kikelve. – Nem érdekel, mi lesz belőle, de ez nem folyatódhat tovább egy nappal sem! Elég volt! Elég volt, a kurva életbe! Meg kell ölni az összes férget! Ez a kötelességünk! Végeznünk kell ezekkel, mind egy szálig!

– Paul! Mi történt? Nem értek semmit! – tárta szét a karját Bailey. Soha nem látta ilyennek a barátját.

Johnson az íróasztalhoz ment, remegő kézzel keresett egy videómegosztó portált az interneten. Nem volt nehéz megtalálnia azt a bizonyos felvételt, ami annyira mély hatást tett rá. Elindította. Némán hátralépett, Odin széke mögé.

A felvételt telefonnal készítették. A kép remegett, rázoomolt egy épület egyik ablakára, lassan megállt egy pillanatra, ahogyan a felvételt készítő férfi koncentrált a látványra, az ablakon túl, bent a házban.

Óriási alak mozgott, hatalmas bárddal a kezében. Láthatóan nem ember.

– Úristen! Úristen! Ez az! Ezek az idegenek! Úristen! Ezek ők! – hadarta a férfi.

– Az egy hentesbárd a kezében... – szólalt meg mellette egy nő elvékonyodó hangon.

Az idegen az arcához nyúlt, valamit csinált, de nem látszott, hogy pontosan mit tesz. Emberek hevertek körülötte a földön. Felvett egyet.

– Mit csinál? Mit csinál ez? – kiabálta a férfi, és a telefon remegni kezdett.

A lény harapni kezdte a kezében tartott ember nyakát, majd a fejet elválasztotta a törzstől. A csonkból láthatóan spriccelt a vér, a test furcsán rángatózott.

– Megeszi! Megeszi azt az embert! – ordította a férfi. A nő mellette sikoltott. Egy pillanatra elment a hang. Az idegen az ablakon túl, bent a házban, eldobta a testet, felvett egy másikat. Láthatóan egy gyerek teste volt. – Mi a szart csinál? Mit csinál ez! Jézus! Úristen! Megeszi a gyereket! Élve megeszi a gyereket! Sikoltozás, üvöltözés, a kép egyre jobban remegett. Bailey-t sokkolta a felvétel. Könny remegett a szemében. – Odin, ez nem mehet így tovább! Most azonnal véget kell nekivetni! Most azonnal! Ebben a szent pillanatban! – ordította Johnson. – Mi nem ezek vagyunk! Nekünk nem az a dolgunk, hogy ezt segítsük! Harcolnunk kell ellenük, az első sorban! Akkor is, ha meghalunk mind!

Baileynek időre volt szüksége, hogy magához térjen, és beszélni tudjon.

– Paul... átérzem az indulataidat.

Johnson megtámaszkodott az asztalon, hogy barátja szemébe nézhessen.

– Hol rejtőznek ezek a férgek? Hol van a búvóhelyük? – kérdezte.

– Nem tudom. Akárhol lehetnek. Lehet, hogy nem a Földön van az állomásuk – találgatott Odin tompán, még mindig a videó hatása alatt állva.

– Hányan vannak? Ötvenen? Százan? Ötszázan? Szövetségre lépünk Miss Ninával, átadunk neki minden infót! Ez a nő kurvára zseniális, megtalálja ezeket a férgeket, mi pedig lecsapunk a fészkükre, megöljük ezeket mind egy szálig! Egy sem maradhat! A kibelezett hullájukat végighúzzuk az utcákon, hogy lássa mindenki, kik vagyunk mi! Nem egy bűnbanda, hanem az emberiséget szolgáló lovagrend!

Bailey zsebkendőjével megtörölte az arcát, majd felnézett a barátjára.

– Paul... én éjjeleken át gondolkodtam azon, hogy mit tudnánk tenni ellenük... Sajnos, semmit. Sokkal fejlettebbek nálunk, esélyünk sem lenne. De... mondjuk, hogy mégis, mondjuk, hogy megöljük őket. Tudod, hogy mi lesz utána? Konfliktusba keveredünk egy galaktikus birodalommal. Mi lesz abból? Az nem háború. Csak megnyomnak egy gombot – Bailey felemelte a távirányítót, egyetlen gombnyomásra lekapcsolta a lámpákat a folyosón, a dolgozószobája előtt. – Évente megölnek közel kétmillió embert. Kétmillió embert. Kétmilliót. Nem többet. Nem mindet. Kétmilliót. Ez nekünk köszönhető. Ezt teszi a The Order. Ez a legtöbb, amit tehet.

Johnson meredten bámulta Odint. Úgy tűnt, beletörődött. Ám amikor megszólalt, fenyegető volt a hangja.

– Én nem ennek a The Ordernek esküdtem fel.

– Paul! Legalább te ne tedd ezt! Átkozottul nehéz! Nehéz nekem, hidd el! Nehéz Arthurnak is, és nehéz volt szegény Dariusnak is! Ott voltam azon a tárgyaláson! Ott ültem szemben az idegenekkel! Ott ültem a szobában, amikor a lehetőségeket vitattuk meg hármasban! Arthur zokogott! Vannak helyzetek, amikor nem az számít, hogy mi a helyes, hanem az, hogy mit lehet és mit nem.

Johnson váratlanul nekiesett Baileynek, és elvette a pisztolyát. Kisétált az íróasztal elé.

– Paul... – Mindig csak az számít, hogy mi a helyes – jelentette ki Johnson. – Paul... mit akarsz azzal a pisztollyal? Le akarsz lőni? Azt hiszed, attól bármi megváltozik? – Odinnak könny remegett a szemében. Nem a halálfélelemtől, hanem attól, hogy látta a barátját így kifordulni magából.

– Mindig megtettem, amit kellett. Akármi is volt az. Nem törődtem a személyes biztonsággal, nem törődtem a kényelemmel. Öltem, amikor kellett. Kínoztam, amikor kellett. Amikor engem kínoztak, a végsőkig kitartottam. Mindezt a szervezetért tettem. A rendünkért. Az eszménkért. Ha ez az eszme nem volt igaz soha, minden, amit tettem, bűn. Jóvátehetetlen, megbocsáthatatlan bűn. Nem a jót szolgáltam, hanem a rosszat. Így történt?

– Biztosíthatlak, hogy nem változott semmi – szólalt meg Bailey, koncentrált, hogy kellőképpen határozott legyen a hangja. – Olyan szituációba csöppentünk, amiből nincs kiút. Paul, én is érzem az indulataidat! Bennem is munkálnak! Elutasítom, hogy gyáva vagyok! Nem vagyok az. Meghalnék az idegenek elleni harcban, ha lenne értelme. De nincs értelme! Az eszménk igaz, az volt mindig, az most is, ebben a percben. Az emberiség katonái vagyunk, az emberiséget védjük, az emberiséget szolgáljuk. Csak mi vagyunk a szakadék előtt, senki más!

Johnson felemelte a pisztolyt, mintha csak az oldalára vésett betűket olvasná. Bailey azon gondolkodott, hogyan tudna fegyverhez jutni. A legközelebbi öt méterre van, a szekrényben. Hogyan jusson el oda? A távirányító az asztalon hevert, azon csak egy gombnyomás, és jön fel az erősítés. De az is mennyi idő?

Johnson csőre töltötte, kibiztosította a pisztolyt.

– Paul, az isten szerelmére! Térj magadhoz! – emelte fel a hangját Bailey. Nem volt választása, kockáztatnia kellett. Lekapta a távirányítót az asztalról, és lenyomta a riadógombot.

Johnson vagy nem vette észre, mert a fegyvert figyelte, vagy nem érdekelte. Felnézett Bailey-re, a tekintete tiszta volt és elszánt. Vigyázba vágta magát.

– Uram! – katonásan beszélt, mint tiszt a felettesével. – Bízva a jövőben, bízva abban, hogy észhez tér és végrehajtja azt, amit kell, engedje meg, hogy leckét adjak önnek elkötelezettségből!

– Paul, kérlek... Johnson felemelte a pisztolyt, a halántékához nyomta. – Becsület nélkül szart sem ér az élet. Meghúzta a ravaszt.

Odin, mintha csak álmodná az egészet. A világot. Az életét. Az idegeneket. Azt, ami előtte történik.

Lassan, lehetetlenül lassan, Paul Raul Johnson halott teste összerogyott, és elterült a vastag szőnyegen.

 

4.

EGY ECLIPSE 550 FEDÉLZETÉN

FLORIDA LÉGTERÉBEN

csütörtök hajnal, 2026. január 31.

 

A Szellem úgy gondolkodott, hogy ha valakire „ráálltak”, akkor vagy le tudja rázni a megfigyelőket, vagy csapdába csalja őket, vagy befellegzett. A legjobb elkerülni, hogy az emberre „ráálljanak”. Egész életében a „Ne tűnj fel!”, „Ne kerülj az érdeklődés középpontjába!” típusú elveket követte. A bajt sok esetben megelőzni is nagyon nehéz, kezelni, ha már betoppant az ember életébe, néha nem lehetséges, vagy szinte nem lehetséges.

Ezen elvek miatt a sztalker néha bement a városba, beült egy étterembe, kiment egy meccsre, vagy elment vásárolni forgalmas áruházba. Mindennek valamilyen célja volt, nem kedvtelésből csinálta. Rendkívüli óvatossága, megfigyelőképessége és hatodik érzéke vigyázta a lépteit, túlélési stratégiája mégis sokkal inkább azon alapult, hogy nem keltett feltűnést. Nem volt miért felfigyelni rá, nem volt miért veszélyesnek vagy gyanúsnak tekinteni. A Szellem a szürkeség, a beolvadás mestereként járt-kelt a világban, és hajtott végre speciális feladatokat.

A csapatban Jazznek volt a legmagasabb rangja, ezért lehetett volna ő a parancsnok. ShubNiggurath volt a legtitokzatosabb, ezért neki is kijárhatott volna a vezetői szerep. A Szellem azonban kétségkívül annyira kiismerte magát az észrevétlenség világában, hogy a legminimálisabb egyeztetést sem igényelte a hierarchia, és magától értetődően került a sztalker legfelülre. Jazz és ShubNiggurath számára komoly kiképzéssel ért fel a bujkálással és titkos akciók végrehajtásával töltött idő.

A sztalker vezette a repülőgépet. Jazz a másodpilóta székében ült, mögötte, a pótszéken ShubNiggurath. A kislány a sebészkéseit élezte. A szikék kézi fenése nehéz, komoly szakértelmet, és speciális, finomszemcsés követ igénylő művelet; ezek egyikének hiányában az él eltompul a beavatkozás következtében. A kézi fenés gyakran a borotvaélig tompította a vágóélt. A Gyermek azonban művészi tökélyre fejlesztette az élezés tudományát.

– Szerdán egyetlen vágás sem volt – jegyezte meg Jazz. – Mi történt? Elmentek? Elérték a célt, a tervezett mennyiséget? A The Order összeomlása miatt nem tudnak dolgozni?

– Van, akitől ők is félnek – mondta Aleksei. – Igen, tőlem! – kacagott ShubNiggurath. – Valóban – mosolyodott el Jazz. Amióta ismerte a Gyermeket, többször is kulcsszerep jutott neki. Legutóbb a The Nothing elleni harcban. Csak azt sajnálta, hogy nem látta a harcot. – Figyeljetek – az ezredes nagyot sóhajtott. – Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni! Elmondhatatlanul sajnálom!

– Túl van tárgyalva – szólt a sztalker. – Aha! – bólogatott vidáman a kislány. – Köszönöm! – hálálkodott Jazz. Hátratolta a széket, kibújt a karfák közül. – Megnézem hátul! Kértek valamit? A Szellem nemet intett a fejével, a műszereket figyelte. – Sós pisztáciához lenne most kedvem! Ha esetleg van. A gépekenszokott lenni! – kacsintott a Gyermek. Amikor Jazz elment mellette, megérintette a vállát, szeretetteljesen, mintha a kislánya volna. ShubNiggurath örült az érintésnek. Az ezredes becsukta maga után a pilótafülke ajtaját, és távozott. A kislány elpakolta a késeit, majd beült a másodpilóta székébe. Előrelökte magát a sínen, amíg nem hallotta a kattanást. – Sajnálom, hogy ennyire fáj neki – mutatott a bal kezével a fluke ajtajára. – A kényszer és kötelesség háborút vív bennünk.

– Bennem nem.

– Láttalak a The Order elitosztaga ellen harcolni. Nem, igazából nem harcoltál, csak kivégezted őket. Miért vagy képes erre? A te gondolataidra vagyok kíváncsi!

– Aleksei, nekem ez nem rejtély. Nekem az a rejtély, hogy mások miért nem képesek arra, amire én! – válaszolt ShubNiggurath.

– Vannak visszatérő álmaid? – kérdezte a Szellem, egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Igen, előfordul! – bólogatott szaporán a kislány. – Álmomban gyakran járok valami különös faluban, ahol nincs senki, nincsenek emberek, csak szörnyek. Megölöm őket. A falu mögött, a hegy tetején áll a vár. Mindig tudom a nevét, de soha nem emlékszem rá ébren. A várban szörnyek hemzsegnek. Azokat is megölöm. Jó álom, szeretem.

Jazz átkutatta a kis konyhát, az egyik szekrényben talált néhány zacskó mogyorót és pisztáciát, két zacskóval elrakott az utóbbiból. Visszatért az előtérbe, belépett az utasfülkébe.

Darius von Zeissman mélyen aludt a bőrkanapén, betakarva, a mennyezetről infúziós tasak lógott le, melyből gumicső vezetett a könyökhajlatába.

Az ezredes megnézte a férfi pulzusát, azután vetett egy pillantást az infúzióra, majd az életfunkciókat jelző gépre, melynek monitorán szívritmust, szívverés számot, és vérnyomásértékeket látott.

A kanapéval szemben két forgótalpas fotel állt, leült az egyikbe. Kibontott egy zacskó sós pisztáciát, és eszegetni kezdte. Nézte az öreget, aki fiatalabb volt, mint ő.

 

5.

A HOLD SÖTÉT OLDALÁN

csütörtök, 2026. január 31.

 

„William” már tudta, hogy vége mindennek. A bomba nem robbant fel.

Talán felrobbant, de gyenge volt már. Talán felrobbant, de a robbanás nem látványos az első fázisban. Talán elromlott. Talán nem bomba. Talán nem is fegyver.

Eszelős gondolatok cikáztak „William” elméjében. Az idő letelt, az ellenőrzés földközelbe ért, ha most hirtelen eltűnik a Föld a semmibe, már akkor is késő. Már tudják. Tudják, mit tett.

Elmenekülni nem tud. Az ellenőr hajóján vannak fegyverek. De még ha valamiképpen meg is lógna, körözést adnak ki ellene, speciális egységek, fejvadászok erednek a nyomába. Az élete fabatkát sem érne.

Már nincs jelentősége.

Nem adott parancsot semmire, csak ült a székében, a parancsnok emelvényében, és várt.

Minden téren elbukott. Nem ért el semmit. Csak megpróbálta. Legalább megpróbálta. Dühöt érzett. Valami olyasfélét. Saját maga iránt. – Ez ilyen egy... – szólalt meg, hogy kimondja élete filozófiájának alaptételét. Ez ilyen egyszerű. Filozófia... Soha nem szerez róla tudomást senki.

Már nem számít.

„William” nem tudta befejezni a mondatot. Tompa zúgást, majd csattanó kisülés hangját hallotta. Teljesen megbénult, mozdulni sem tudott.

Az erőtér, ami körbeölelte, fizikai fájdalmat okozott.

Az űrhajón mindenki mozdulatlanná dermedt. A berendezések leálltak, elcsendesedtek. A világítás kihunyt.

A mező erősebbé vált, vasmarokként szorította össze „William” és a wilkrogok szívét, ereit, tüdejét.

A fájdalom felerősödött, majd megszűnt. A kapitány és a személyzet álomba merült. Az ellenőr lelkesen érkezett a Kisbolygó-övezetbe, gratulálni akart egy nagyszerű vállalkozónak, aki megtalálta a szerencséjét, aki növelte a vállalat bevételét.

Legnagyobb megdöbbenésére, útban a Mars felé, tévéadást fogott. De még ez sem keltette fel a gyanakvását, hiszen az emberhúst az étteremlánc már feldolgozva, darabolva kapta. Az „állatot” sosem látták egyben. Csak képeket, filmfelvételeket láttak, és nem ismerték fel rajta a kutyát.

De azután befogták Nina videóját, amely kikészítette Bailey-t, és öngyilkosságba hajszolta Johnsont. Abból értette meg, hogy „William” nem vállalkozó, hanem alávaló gyilkos.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

1.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

csütörtök délután, 2026. január 31.

 

A kommunikációs szobában a keresztbe fordított, hosszú asztallal szemben a falra szerelt monitort Nina arca töltötte ki.

– Örülök, hogy megint együtt vagyunk, és senki nem sérült meg – vágott bele a mesterdetektív. – Rocco Amadeo, a The Order hírszerző főnöke, halott! Odin Acker Bailey, a The Order Végrehajtója, alighanem megsérült az ellene irányuló merényletben! Darius von Zeissman, a The Order egyik vezére, vendégszeretetünket élvezi! Arthur Volkov, a The Order egyik vezére, megfigyelés alatt áll! A SUP/SEC börtönt, von Zeissman rezidenciáját átkutattuk, elhoztuk személyes jegyzeteit és az egyik számítógépét! Kiderítettük, hogy kik vezetik a The Ordert! Kiderítettük, hogy az idegen, akivel megállapodtak, „Williamnek” hívatja magát! Kiderítettük, hogy az idegenek „örök” fiatalsággal fizettek az emberhúsért! Mindezeken túl, a The Order széthullott, csak részlegesen létezik! Új szárazföldi bázisunk van, ami jól működik! A munka ugyanolyan hatásfokkal folyik, mint múlt év végén. A The Order elrabolta Jazz kisfiát, de sértetlenül visszaszereztük! Felszámoltuk a The Order egyik csendes gyilkolásra kiképzett elitosztagát! A The Order megpróbálta, de nem tudott bennünk kárt tenni. Ezek a sikereink!

ShubNiggurath felkacagott. Szerette a jó híreket. – Még sok munka vár ránk – folytatta Nina.

Nem tett említést Jazz árulásáról, Dave hibájáról (a Big Doggal kötött titkos egyezségről, melyet később megvallott Jordannek), a mintegy 135 ezer elevenen feldarabolt emberről, azokról a milliókról, akiknek veszteséget okozott a haláluk, és azokról a milliárdokról, akiket félelemben tartott.

– Az idegenek jelenleg erős földi szövetséges nélkül maradtak. A The Order hatóköre összezsugorodott. Két játékos szemlélődött eddig a háttérből, akik most előreléptek, és egyre markánsabban éreztetik befolyásukat! Az egyik az Egy Fa Testvériség, mely a pénz urait tömöríti, a másik a Platón Idea Társaság, amely hazudozik és a nyilvánosság felhasználásával manipulál. Ők ketten egy csapat. Szándékaik megegyeznek a miénkkel, egy adott határig: elpusztítani a The Ordert. Ezt követően azonban szándékaink hirtelen ellentétesek lesznek: mi azt akarjuk, hogy az idegenek takarodjanak el a bolygónkról, ők meg azt, hogy a The Order helyére lépjenek, és fiatalok lehessenek megint!

A vadász felemelte a kezét. – Dave! – mutatott rá Nina, sok ezer kilométerrel távolabb. – Én még itt vagyok, továbbra is lehetek csali. Állíthatunk újabb csapdát. – A Queen áruházbeli csapdánál nyolc idegent kaptunk el – vette vissza a szót Nina. – Egy pilótának még lennie kellett, tehát kilencen, esetleg tízen alkothatták a csapatot. Akárhogy is, kétszer annyian voltak, mint mi. Mellettünk állt a meglepetés ereje és a természet tréfája – ShubNiggurath megint nevetett, szerette ezt az elnevezést. – Két fegyveres őrt vittek magukkal, a többiek hentesek voltak! Az általad Bostonban felfedezett mintázatot kiszivárogtattam, majd állást vettünk fel, és vártuk, mi fog történni! Abból, amit láttunk, nyilvánvalóvá vált, hogy fejlesztették a védelmüket! Metaanyag szondák, és legalább tíz fegyveres őr látja el a csapat őrzését, metaanyag vértezetben! Greenfieldben, az általad megjelölt egyik lehetséges helyszínen, egy lakóparkban, mintegy harminc másodperc alatt végeztek ki egy húszfős félkatonai egységet! A támadók nem tudtak kárt tenni bennük. A csapda a már kipróbált módon, nem működne.

Dave szomorúan sóhajtott.

– Felvételeket készítettünk a támadásról – szólalt meg Aleksei. – Meg lehet nézni és ki lehet elemezni.

A vadász felélénkült. – Engem érdekel! – Mire visszatérsz a szobádba, a felvételek a rendelkezésedre fognak állni – mondta Nina. – Köszönöm! – hálálkodott Dave. Remélte, hogy újra felfedez valamit. Jordan feljegyezte, hogy készítenie kell egy másolatot. – Az idegenek két napja nem vágnak – folytatta a mesterdetektív.

– Illegálisan végezték a vágást, ellenőrzéstől tartottak, és az bekövetkezett. Valószínűleg ez történt – helyesbített Nina. – Ha így van, meglehet, hogy nem hallunk róluk többé. Ennek nagyon örülnék! Ám ez nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk. A The Order, a Testvériség és a Platonisták léteznek, és úgy tűnik, a saját szűklátókörű érdekeikkel törődnek, nem mással. Ez azt jelenti, hogy ha már tudunk róluk, kezdenünk kell valamit velük. Az ő kiiktatásuk az egyik feladat, ami megmarad! Darius von Zeissman néhány hónap alatt ötvenhat évet fiatalodott, majd stabilizálódott az állapota. Mi ez? Hogyan működik? Hogyan lehetséges? Ennek megfejtése a másik feladat. És van egy harmadik is. Lehetséges, hogy a vágások azért maradtak abba, mert megérkezett az ellenőrzés. Várhatóan soha többé nem lesznek vágások. Ám a veszély nem múlt el. Két eset lehetséges. Az egyik: néhány lény marad a Földön, itt fog bujkálni, és az alkalomra vár. A másik: az idegenek akkora létszámban vannak már jelen, hogy fellázadnak, és legyőzik az ellenőrosztagot. Minden valószínűség közül ez a legroszszabb. Mert ez azt jelenti, hogy a bolygónk idegen fajok csatamezőjévé változik.

 

2.

ODIN ACKER BAILEY REZIDENCIÁJA

NEW YORK

csütörtök este, 2026. január 31.

 

Odin a kandalló előtt üldögélt a kerekesszékben, és a pattogó tüzet nézte. Elmerengett. Önmagában keresett valamit, magot, központot, egy részt, ami sértetlen maradt. Egy részt, ami sérthetetlen, ami nincs kitéve a külvilág változásainak. Abból a ravasz, dörzsölt, mindent átlátó, mindent kézben tartó kémből, aki volt, nem sok maradt. Sok veszteség érte, és nagyon rövid idő alatt.

Azon elmélkedett, mit tett az elmúlt hetekben, sőt lassan hónapokban, amióta az idegenek a Földön ölik az embereket – mit csinált helyesen, mit rosszul, mit és hogyan kellett volna tennie?

Elveszett az az ember, aki volt, azt kereste, mi olyat tett, amit az az igazi Odin soha nem tett volna meg.

Egy vadász jutott eszébe. Levágták az apját, ő pedig bosszút állt, lelőtt egy idegent. „William” ragaszkodott az azonosításhoz, mintegy demonstrálva, hogy ha valaki kezet emel az „emberére”, annak vége. A vadász... Cameron, Dave Cameron... Bailey derítette ki, hogy ki húzta meg a ravaszt, és azt is, hogy hol van éppen. Az idegenek a férfi egész családját kiirtották.

Ez volt a legrosszabb dolog, amit tett. Így érezte. Annak a vadásznak joga volt ahhoz, hogy bosszút álljon az apján. Nem lehetett tőle megtagadni ezt a jogot.

Azt nem érezte különösebben szörnyű tettnek, hogy elraboltatta Jazz fiát. Hiszen nem akarta bántani, nem akarta a gyerek halálát. Az emberei jól tartották, hajszála sem görbült, csak az anyukáját hiányolta. De a parancs, hogy csonkítsák meg, ha kell... Az nagyon rossz volt, nagyon nagy hiba. Akkor már nem volt önmaga.

És három nappal később robbant a bomba.

Karma...

Bailey erőlködve, küszködve levette a zakóját és a földre dobta, kibontotta a nadrágszíját, ledobálta a cipőjét, majd a nadrágját. Végül lecsatolta az állábakat, és messzire dobta azokat.

Nézte a két csonkot, ami a lába helyén maradt. Megmozgatta a combjait. Hihetetlenül groteszk látványt nyújtott.

Karma...

Amikor kiadta az utasítást, hogy csonkítsák meg a gyereket, komolyan gondolta. Dühös volt, dobogott az ér a halántékán, a szíve őrülten vert.

Ahogyan nézte a csonkokat, eszébe jutottak a szavak.

Ha szükséges, vágják le a gyerek lábát.

Ezt mondta, pontosan ezt! Vágják le a gyerek lábát. És most neki nincs lába. Neki. Haltak körülötte az emberek, a fontos emberek, a barátok. Rocco, Paul, Darius... – Nem akarok ez az ember lenni – suttogta maga elé. A The Order tényleg megváltozott. Egyre elvtelenebbé vált. Pedig voltak kódexeik, amiket betartottak. Nem kevernek kívülállókat az ügyeikbe, nem bántják azt, aki nem áll az útjukban, csak a szükséges mértékű erőt vetik be, nem kegyetlenkednek oktalanul. Elővette a telefonját, beütött egy számot.

– Jó estét, uram! – jelentkezett be Taylor Walsh, aki Amadeo helyét foglalta el a hírszerző igazgató posztján.

– Jó estét, Taylor! Gyakorolj nyomást az emberünkre a vezérkari bizottságban. Yasmine Jazz Delacruz ezredes kerüljön vissza a beosztásába, minden ellene felhozott vádat ejtsenek, a korábban rendelkezésére álló csapásmérő osztagokat ismét rendeljék parancsnoksága alá! Senki ne gátolja az INSCOM munkáját!

– Delacruz ezredes elleni vádak semmisek, visszatérhet a posztjára, a csapásmérő erőket visszakapja, az INSCOM szabadon cselekedhet – mondta vissza Walsh. – Intézem, uram! További jó estét kívánok önnek!

– Köszönöm, Taylor! Jó munkát! – Bailey bontotta a vonalat.

Megérintette a kis kart a karfán, a szék megindult. Odin a műveleti központtá átalakított íróasztal mögött állt meg.

Elküldte Ninának a 2025. június 10-én, a déli-sarki Amundsen II. Génbunkerben az idegenekkel megkötött paktum teljes szövegét.

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

péntek hajnal., 2026. február 1.

 

Nina harmadszor is elolvasta a Paktum szövegét, majd kinagyította „William” kézjegyét, mellyel ellátta a dokumentumot a végén. Egyetlen jelet sem ismert fel, de talált közös vonásokat egy VI. századi germán rúnaábécével. Maga az íráskép pedig leginkább gótikusnak volt mondható.

A mesterdetektív papírt vett elő, ollóval kivágott egy darabot, amely megegyezett a paktum eredeti méretei és az idegenek kezei közötti arányokkal. A kéz, amely a tollat fogta, akkora volt, mint a paktum maga. Ehhez viszonyítva nagyon kicsi helyen kellett aláírni, egy vonalon, és „William” igen pontosan végezte a műveletet.

Nina tollat fogott, és aláírta a cetli alját, mintha ő lenne az idegen, a cetli meg a paktum.

– Figyel a részletekre – vonta le a következtetést. Magához húzta az egyik számítógépet, és írni kezdett. A Paktum egy részét előzetesen pontosan rekonstruáltam, tévedéseim nem voltak. Az idegenek világbékét és a tömegpusztító fegyverek leszerelését kérték a The Ordertől. A The Order két várost (New York és Miami), diplomáciai mentességet (Umbrella Corporation), visszafiatalítást és a testek fiatal állapotban való megtartását kapták, egészen addig, amíg a szerződés él.

A The Order pénzbeli juttatásra nem jogosult.

A testek fiatalon tartása korlátlan ideig lehetséges, az idegenek állítása szerint. 1047 naponta (földi értelemben vett, 24 órás nap) újabb tablettára van szükség. Egy darab tablettára. Ha elmarad, az öregedés azonnal megkezdődik. 1047 nap közel 3 év.

Darius von Zeissman elmondása szerint a fiatalításhoz egy kicsi, fehér színű, rugalmas külsejű tablettát kellett bevennie, mást nem igényelt. Nem tudja, mi lehet a hatóanyag. A tabletta íze leginkább a termőföldhöz hasonlít. Az első hónapokban észrevehető változás nem volt. A fiatalítás érezhető hatásai néhány hét leforgása alatt zajlottak le. Voltak fájdalmai. Néha annyira elöntötték az érzelmek, hogy alig tudott önmagának parancsolni. Idővel minden fájdalom, kellemetlenség elmúlt, és ugyanolyan érzés volt az élet, mint egyetemista korában.

Nina biztonsági mentéseket készített, majd kikapcsolta a gépet, és elhevert az ágyon. Leoltotta a lámpákat.

– Örök fiatalság.

De tetszene!

– Valahogyan meg kellene szerezni ezt az anyagot.

 

4.

A HOLD SÖTÉT OLDALA

péntek, 2026. február 1.

 

A Garb’hraz étteremlánc monumentális szervezete két részből tevődött össze: anyaszervezetből és egy alvállalkozókból álló hálózatból, mintegy hétmillió kisebbnagyobb cégből, melyek hosszú távú szerződéses viszonyban voltak az anyaszervezettel. Az étteremlánc rengeteg munkát adott, jól és stabilan fizetett, nagyszerű hírnévnek örvendett.

Az Egyesített Galaktikus Törvénytár értelmében a legalább egymilliárd főt foglalkoztató vállalatóriások belső törvénykönyveket hozhattak létre (melyek egyedi szabályokat tartalmazhattak, de nem mondhattak ellent a Törvénytárnak), és korlátozott bírói és büntetésvégrehajtói jogkörrel is rendelkezhettek.

A tizenegyezer bolygón és dokkoló-űrállomáson (ezek gigászi mesterséges komplexumok voltak a hiperűrben vagy a lakhatatlan zónákban, gyakran bolygónyi méretekben) üzemegységet fenntartó Garb’hraz, a maga huszonhétmilliárd alkalmazottjával a galaxis ezer legnagyobb vállalata közé tartozott. A vezetőség belső törvénykönyve tág kereteket biztosított az önmegvalósításra, a nagy karrierek befutására; lojalitáson, eredményességen, megbízhatóságon és tisztességen túl nemigen vártak el semmit. A tisztességet törvénykövetésként definiálták. A paragrafusok megszegését azonnali elbocsátással, kártérítés követelésével, lefokozással, elzárással, esetenként vagyonelkobzással sújtották.

A kirívó eseteket Végrehajtási Követeléssel átadták a Végrehajtó Bíróságoknak, melyeknek kivégzési jogkörük is volt. A Végrehajtási Követelés egy szabványos jegyzőkönyv, melyben kifejtették és igazolták a törvénysértés által okozott kár és fájdalom mértékét.

„William” az Ellenőr űrhajóján, a kihallgatóterem gömbjében, erős idomokkal egy lebegő oszlophoz rögzítve, fején műszereket tartalmazó sisakkal, mozgásképtelenül, teljesen kiszolgáltatottan várta a kihallgatást.

A fal egy pontján az anyag fellazult, folyékonnyá lett, de tartotta formáját. Átrepült rajta az Ellenőr. Amint testének utolsó millimétere is átjutott a falon, az visszaszilárdult.

„A nevem: ZhaghZgah, Négyes Osztályú ellenőr vagyok. Én végzem a kihallgatást, melyről felvétel és jelentés készül az anyacég számára.”

A lény, mely szabályos négyzet alakú volt, a szegélyen kitüremkedésekkel, felismerhetetlen szervekkel, a szegély között lágyan mozgó hártyával, „William” feje előtt lebegett, és telepatikusan kommunikált.

„Beszélni nem tudsz. A kérdésemre adott válaszokat gondolatban mondd el, én érzékelem. A hazugságot rettenetes fájdalom bünteti. Megértetted?”

„Igen”, gondolta „William”.

„A kihallgatásod formális lesz és rövid. A bizonyítékok a kezemben vannak. A Galaxis Törvényi Kódexe értelmében, mely az Egyesített Galaktikus Törvénytár része, annak mintegy magja, értelmes lények bárminemű kereskedelme tilos. A büntetés kivégzés. Te százezerszeresen elkövetted ezt a bűnt. Miért tetted?”

„Nem értenéd meg az indítékaimat. Te burokban születtél. Én nem.”

Az ellenőr úgy értékelte, hogy a tettes nem akar bővebb indoklást adni, ezért tovább lépett. Már csak az utolsó pont volt hátra. Csupán az előírások miatt beszélt az elkövetővel, más jelentősége nem volt.

„Addsh Iggh Igg Ondrgg’h. Bűnösnek találtattál a Galaxis Törvényi Kódexének százezerszeres megszegésében. Büntetésed: halál. Bűnöd súlyossága miatt a kivégzés kiterjed e bolygón cinkosodként tevékenykedő rokonaidra. Továbbá: minden tulajdonod elkobzásra kerül. Ennek fele az anyacéget illeti, másik fele az áldozataid hozzátartozóit. Továbbá: klánod kártérítéssel tartozik áldozataid hozzátartozóinak. Kivégzésedet azonnali hatállyal elrendelem, helyszíni végrehajtással, fellebbezési lehetőség nélkül.”

Az ellenőr nem várt tovább, kötelességét ellátta, elhagyta hát a gömböt.

„William” szomorúságot érzett. Megpróbálta, legjobb tudása szerint. De elbukott. Több lehetőség nincs.

Olyan sajnálatfélét érzett, amiért büntetése rokonait és klánját is sújtja.

Az ő bolygóján az ősökre nem bölcsekként tekintettek, hanem bűnösökként. Az emlékműveket meggyalázták, bemocskolták, levizelték, leköpték és lehányták, átkokat szórtak rájuk, minden elképzelhető szenvedést kívántak elődeiknek, azoknak a hajdani hatalmasoknak, akik tönkretették a planétát, élhetetlenné tették a felszínt, lángba borították a légkört, és örökre másodosztályú galaktikus állampolgárokká tették a wilkrogokat.

Átkozottak, gondolta „William”, és ősei jártak az eszében. A wilkrogok összes szenvedése legyen a tiétek, átkozott fattyak!

HUSZONHARMADIK FEJEZET

1.

ARTHUR VOLKOV REZIDENCIÁJA

MIAMI

péntek délután, 2026. február 1.

 

Arthur nagyon sokat aludt egyhuzamban, közel tizenhat órát. Egyetlenegyszer sem riadt fel, nem fészkelődött, csak aludt, regenerálódott, a rengeteg átélt, megélt érzelem, a stressz, a fájdalom, a szomorúság, a heteken át tartó őrült szenvedély, szeretkezés, önmaga elvesztése, önmagából való kifordulás, barátja halála, kedvese elvesztése... mintha a teste mindenért egyszerre nyújtotta volna be a számlát.

Amikor kinyitotta a szemét, azt érezte, hogy él. Igazán él. A veszteség, a fájdalom, ezek mind arra irányították a figyelmét, hogy ő viszont életben van, és vannak feladatai, tervei, céljai, amiket komolyan gondolt, és amikért ideje tenni.

Amióta visszafiatalodott kilencvenhét évről huszonnégyre, soha nem csodálkozott rá erre a hihetetlen változásra annyira, mint amikor kibújt az ágyból, és tekintete a testére tévedt. A lapos hasára, a feszes izmaira, a hibátlan bőrére. Most fogta fel igazán, mi történt.

Ahogyan az alagsori úszómedencében tempózott, össze is rakta magában a tervet. Testőre lágy tojást, kétszersültet és banánt hozott neki, azért kérte ezt reggelire (bár rég elmúlt a reggel), mert abban az időben, amikor megszerezte első diplomáját, gyakran fogyasztott ilyen ételt.

A költségek, az erdővédelmi törvények és az internet elterjedése miatt már alig léteztek papírból készült újságok. Néhány azonban még tartotta magát, ebből három Miamiban működött, mert Arthur szerette kézbe venni, összehajtani, lapozni, szerette a papír illatát. Miamiban készült a nagy alakú, huszonnégy oldalas World News Miami nevű lap. Volkov minden nap kapott belőle.

A könnyű reggeli mellé újságot olvasott. Innen értesült arról a különös hírről, hogy az idegenek harmadik napja nem vágtak. Kissé ideges lett, mert nem akart többé megöregedni. Felhívta a Végrehajtót.

– Arthur!

– Odin! Most olvasom, hogy nem vágnak, harmadik napja! Mi történt?

– Bocsáss meg, Art, nem figyelem a tevékenységet, annyi dolgom van – szabadkozott Bailey. – Legutóbb Los Angelesben vágtak. Talán most is dolgoznak, de már nem Amerikában, hanem Afrikában, valahol, valami eldugott területen.

– Remélem, nincs baj! De nem csak emiatt hívlak! Kitaláltam valamit, előzetesen csak a te véleményedre lennék kíváncsi, azután megkörnyékezhetjük vele „Williamet”. Készletre lenne szükségünk, ebből a fiatalító anyagból. Eladhatnánk. Pénzért, hatalomért, befolyásért. Szerinted mennyit fizetnének érte? Ha kérünk egy országot, kapunk egy országot! Kiválasztunk egy-egy kastélyt vagy villát vagy valamit, ráfestjük az Umbrella-logót, és készen is van. Mit gondolsz?

– Kiváló ötlet, Art! – lelkesedett Bailey. – Ezzel felfejleszthetjük, talpra állíthatjuk a szervezetet! Nagyobbak lehetünk, mint amilyenek valaha is voltunk.

– Én is így gondolom! Akár még a bankárokat is megvehetjük! – Volkov felkacagott. – De annak tényleg meglenne az ára!

– Elkérjük a bevételük felét, és oda fogják adni!

– Oda! St.John sem fiatal már, és ha a találkozón megjelenek, azonnal fizet! Rendben van, Odin, akkor én hozzálátok a szervezéshez! A tárgyalás az idegenekkel lehetne a régi helyszínen, a sarkon!

– Egyetértek, az eléggé biztonságos! – helyeselt Bailey. – Előkészítem!

– Köszönöm! Én meg beszélek „Williammel”!

Egy pillanatra elhallgattak. Mindkettőjüknek ugyanaz jutott eszébe.

– Szegény Darius... Hiányzik – mondta Bailey. – Darius, öreg barát! Óriási űrt hagyott maga után!

 

2.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

szombat reggel, 2026. február 2.

 

Szerdán, csütörtökön és pénteken az idegenek nem vágtak, és is nem mutatták magukat. A bátrabbak előbújtak rejtekhelyeikről, a menekülők közül egyre többen tértek vissza a városba. Voltak, akik már ünnepeltek, mások úgy érezték, korai még az öröm.

Big Dog alaposan megkapta a magáét Jordantől, amiért olyan őrült dolgot talált ki, hogy kiprovokálja az idegenek támadását. Persze, Jordan a maga lefegyverzően kedves modorában adta elő Nina üzenetét, ami talán még jobban megérintette a szőrös szívű bandafőnököt. Dog, csalódva Chuckie-ban és Dave-ben, félrevonult, és míg az emberei teljesen befejezték a szállodát, a talpsokkolót fejlesztgette. Amikor úgy érezte, hogy már elég jó, bemutatta Jordannek.

– Nagyon érdekes ötlet!

– Köszönöm! Kérlek, terjeszd elő Ninának is! – hálálkodott Big. – Mindazonáltal, támpontom nincs, és az eredeti verzió nem működött. Viszont szétégette a talpam, annyira elzsibbadt a lábam, hogy másfél napig nem tudtam ráállni. Huszonkétszer baszott meg ez a szar, miközben ott szobroztam a sötétben!

Jordan nevetésben tört ki, ahogyan elképzelte a lebénított fekete férfit, aki cikornyásan szitkozódik magában, a saját találmánya meg hat másodpercenként megsütögeti a talpát.

– Örülök, Jordie, hogy ekkora vidámságot tudtam neked okozni – mosolyodott el Big.

– Olcsón megúsztad! Bár talán nem így érzed! – mondta Jordan.

– Csak annyi infóm van, hogy áramütéssel lehet kiütni a bénítást, de nem tudom, pontosan mekkora, volt, watt, amper...

– Egy sokkbotot alakítottunk át. Tű volt a fején, amit a nyakba szúrtunk, a fejbiccentő izom mellett, itt – mutatta Jordan saját magán.

Big Dog elgondolkodott. – Tudsz pontos áramerősséget mondani? – Én nem, de van, aki igen. Megkérdezem. – Az nagyon jó lenne! Ha beválik... lesz egy esélyünk a dögök ellen! Ha megint nem működik, és pár másodpercenként a nyakamba csap az áram, meghalok, mire kimerül a telep. Az áram okozta trauma túlnyomása szétrobbantja az ütőeret, besül az izom... Ezt a halálnemet nem szeretném, bár talán jobb, mintha felszeletelnének. Ha egy vagy két sokkban korlátozom a telep töltöttségét, lehet, hogy nem lesz elég, mert újra és újra bekapcsolják a bénítót, mint Dallasban.

– A válaszhoz orvosra lesz szükség, én nem tudok többet mondani – Jordan az órájára nézett. – Big, ne haragudj, ismét értekezlet lesz, most el kell menned!

– Természetesen! Társak vagyunk, és ez itt a ti birodalmatok. Már megyek is. Mindent köszönök! – Big Dog felállt.

– Az urat, aki tud válaszolni az áramerősséggel kapcsolatos kérdésedre, mindjárt megkérdezem, hogy mit kell tudnod – ígérte Jordan.

– Örök hálám, Jordie! – Ha működik, a neved bekerül a történelemkönyvekbe! Big Dog elmosolyodott. Ez a variáció tetszett neki. Elindult az ajtó felé, bicegve, mert a bal talpán még mindig érzékeny, méretes seb éktelenkedett.

ShubNiggurath az egyik tágas, üres helyiségben, amiben tornatermet akartak berendezni, a késbotjával gyakorolgatott. Amíg illegalitásban járták a keleti partot, a jellegzetes késbotok nem lehettek nála, de amióta ismét együtt volt a csapat, és meghúzták magukat, visszakapta őket.

A vékony penge fütyülő hangokat adott ki a sebességtől, amikor a Gyermek a képzeletbeli ellenségeket támadta. Nagyon zárt, rövid mozdulatai voltak, villámgyors, célirányos, rendkívül pontos támadásokat indított. Mozgása távolról sem emlékeztetett filmekre és harcművészeti bemutatókra. Unalmas, sutának ható mozgása érdektelenséget váltott volna ki egy látványosságra szomjazó laikusból, de ámulattal töltöttek volna el egy profit, aki már harcolt az életéért. A pici testben egy nagyon tapasztalt harcos rejlett, akinek minden magától értetődő volt, ami csak előfordulhatott egy küzdelemben.

Jazz ismét ereje teljében adta ki utasításait zöldsapkásainak, akiket újfent parancsnoksága alá helyeztek. Szétszórta őket Los Angelesben, a Watts negyed közelében. Senkinek nem mondta el, hogy a fekete negyed miért fontos, és nem is kérdezte senki, hiszen ő volt a parancsnok. Megint egyenruhát öltött magára, ezredesi rangjelzésekkel, és kedvenc Mossberg sörétes puskáját sem tette le egy pillanatra sem. A Fort Braggről érkező katonák közt ott volt Mike és Harley is.

Darius von Zeissman a legnagyobb titokban elszállásolásra került a zöldsapkás helyőrség parancsnoki bunkerében kialakított börtöncellában. Senki nem tudta, hogy pontosan kicsoda a fiatal férfi, a néhány beavatottnak annyit mondtak, hogy kulcsember az idegen mészárlásban, nem szökhet el, nem beszélhet vele senki, nem tudhat róla senki.

Dave az általa tervezett, és nagyrészt egymaga épített, hetvenkét csapdát járta végig. Mindegyiket ellenőrizte, megvizsgálta, egyet-kettőt újra tesztelt. Az éjjel esett egy órácskát, a víz miatt kicserélte két felszíni csapda kötélzetét. A biztonság kedvéért. A csapdák többsége inaktív állapotban volt, mert az építkezés az utolsó simításoknál járt, és néhány bandatag a figyelmeztetések ellenére is rendre olyan területre lépett, ahol valamelyik csapda végezhetett volna vele, ha működik.

A Szellem a szobája félhomályában hevert az ágyon, rejtett kamerák és egy szeizmikus mozgásdetektor őrizete alatt. Ő nem bízott senkiben, soha nem engedte el magát. Ezért volt életben. Nehezen megoldható probléma foglalkoztatta: felfegyverzett metaanyag szondák kiiktatása.

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

szombat délután, 2026. február 2.

 

A tengeralattjáró a felszínen lebegett. Három éve, amióta Nina a merényletek elől leköltözött az óceán fenekére, most először járt a felszínen úgy, hogy sütött a nap. Pontosan ismerték a hajók útvonalait és a légifolyosókat, ebben az időben, ezen a környéken nem járt semmi.

Úton voltak Afrika felé, már nem kellett a sapka, nem kellett a bunda. A hőmérő +15 Celsius-fokot mutatott, Nina kifejezetten kellemesnek találta, ahogyan hátát a toronynak vetve üldögél a burkolaton, és nézi a lágyan hullámzó vizet.

Ha én ennyire félek egy ellenőrzéstől, valamit biztosan kitalálok, hogy védjem magam. Biztosan lesz valamilyen B tervem! „Williamnek” is kellett lennie. Ad a részletekre, odafigyel. Nem egy reményben bízó típus. Volt B terv. Mi lehetett az, milyen jellegű? Ha a helyében lennék, figyelnék az ellenőrzésre, és ha az közeledik, elhúznék.

– Nem, az nem elég. Keresnének.

A nyomaimat akarnám eltüntetni. Igen, biztosan ez lebegne a szemem előtt. Először is, hazudnék arról, hogy hogyan néz ki a húsnak a gazdája. Kiválasztanám valamelyik állatot, küldenék róla képeket az étteremláncnak, meg felvételt, és a mintákat is meg tudnám oldani. De ha az ellenőr kér egy bemutatót a szeme előtt, akkor aztán mindennek vége.

A mesterdetektív a vizet nézte. Lelki szemei előtt robbanás történt, vízoszlop emelkedett az ég felé, és csak emelkedett, és csak emelkedett, kilométeres magasságba, azután lezúdult onnan, hullámokat vert, az ár elöntötte a szárazföldet.

– Vízzel nem lehet eltüntetni a nyomokat. Gyorsan nem. Tűzzel sem. Csak a robbanás elég gyors. Felrobbantani egy bolygót... Nem! Roppant hatalom az, egy ilyen bugris soha nem férne hozzá olyan fegyverhez, ami erre képes!

Talán, fejlett technikával, befúrhat valamit a földkéregbe, talán mélyebbre, ami iszonyatos pusztítást végez. Földrengések, vulkánkitörések, földcsuszamlás, szökőár. Ez így együtt már járhat komoly hatásokkal. Egy ideig nem lehet leszállni a Földre, és ha sokáig tartanak a katasztrófák, romba dől minden.

– Nem túl átlátszó ez? Jön az ellenőr, és hirtelen felrobban egy ilyen bomba...

Átlátszó vagy sem, ha nincs bizonyíték, nincs bűn. Honnan szerezhetett ilyen bombát? Véletlenül került hozzá? A feketepiacon vette? Darius von Zeissman azt mondta, ez egy expedíció, ami járja a bolygókat és elemzi a bioszférát. Valahol találhatott egy bombát, amit eltett végső esetre.

Még nincs vége. Rosszabbra fordulhat minden, mint amilyen eddig volt.

– Lehetséges, hogy az ellenőr úton van, de még nem érkezett meg, az idegenek meg elmentek, mert elindult a visszaszámlálás.

Nina azon kapta magát, hogy szabályosan lélegzik, nem érez görcsöt a hasában, és bár rémképek vannak, azok tudatosak, érzelem nem kötődik hozzájuk.

– Semmi félelem. Mosolygott. Igen, meglehet, mindjárt elpusztul a világ, mégsem félek. Emlékezett, közel egy hónapja fejtette meg a bátorságot. Azután feljött a felszínre, hogy tesztelje, és sikerült. – Az érzékletnek és a képzeletnek ugyanaz a tárgya, eltérés nélkül.

Ez a középpont. Az emóció a szubjektum és az objektum közötti eltérésből fakad. Szubjektum az, amit képzelek, objektum az, amit érzékelek. Az emóciót el tudom csendesíteni, ha elkezdem azt elképzelni, amit érzékelek. Itt ülök, látom a vizet, a hullámokat, az égboltot, a felhőket, a madarakat, a hajómat, a lábam, a cipőm, a kezem, hallom a saját hangom, hallom, ahogyan a víz tajtékot vert a hajótest körül, érzem a sós levegőt, a szelet, az óceán különös illatát, érzem a hátam mögött a tornyot, a fenekem és a lábam alatt a burkolatot.

Ezt érzékelem. És amit elképzelek, az ugyanaz, mint amit érzékelek. Eltérés nincs. A középpontban vagyok, az én világom és a külvilág összeolvadt. Minden csendes.

Nina nevetni kezdett.

Lassan buddha leszek!

 

4.

A HOLD SÖTÉT OLDALÁN

szombat, 2026. február 2.

 

Az előkészületek lefutottak, kezdetét vette „William” kivégzése, melyre az ellenőr űrhajójának végrehajtó termében került sor. A művelet meglehetősen személytelen volt, szándékosan, hogy kevesebb érzelmi megrázkódtatással járjon.

„William” mozdulni képtelen testét egy oszlophoz rögzítették, olyan biológiai alapú ragasztófolyadékkal, mely szinte összenövesztette a bőrét az oszlop anyagával.

A kivégzésen jelen volt a kihallgatást végző ZhaghZgah, és a hóhéri engedéllyel rendelkező végrehajtó bíró, Kah’Ybned-Hal’h, akinek nem volt ellenvetése a kihallgatást végző magas beosztású szakember döntése ellen. A bíró egy másik fajhoz tartozott; apró, kígyószerű teste egy alig húsz centiméter átmérőjű antigravitációs meghajtású székben hevert, feje alól előbukkanó csápjaival kapcsolódva az irányítórendszerhez.

„William” kezdetben az őseit átkozta, azután saját magát. Nem Eltávozott lesz, hanem Elbukott. Keserű öngyűlölete csak lassan csendesült el. Remélte, hogy nem fog fájni a halál, de aztán arra jutott, hogy mindegy. A bomba villant az eszébe, a mitikus fegyver, ami valamiért nem robbant fel. Hirtelen rájött, hogy ZhaghZgah telepata, és tud a bombáról. De ennek sem volt jelentősége.

„Ostoba! Fogalmad sincs semmiről”, csattant a fejében a kihallgató telepatikus üzenete. „Az a bomba... Jobb, ha már nem tudod meg!”

„Nem érdekel!”, gondolta „William”. Bármi lesz is, nem fogja megadni ezeknek, hogy félni lássák, vagy szenvedni.

A bíró lenyomott egy kapcsolót, melynek hatására a mennyezetről doboz ereszkedett alá. Egyszerű, szürke, jellegtelen doboz. Lassan felnyílt a fedele.

„William” hallotta a hangját, de nem érdekelte. Úgy vélte, semmi olyan nem tud kijönni belőle, amire a múltja nem készítette fel.

Tévedett.

Amikor a fehér, félig áttetsző, hatalmas, medúzaszerű lény szétterült a levegőben a teste felett, érezte a jeges rémületet, mely végigkúszott a gerincén.

A lény, melyhez hasonlót sem látott még, lassan egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, mígnem megérintette, majd beburkolta a testét.

„William” rettegett. Próbált tenni ellene, de nem tudott. Próbálta fókuszba rendezni a tudatát, ahogyan apja tanította, ám a félelem erősebbnek bizonyult.

A vérkeringése lelassult, egyre lassult, a szívverése is ritkábbá vált, csak a gondolkodása lett élesebb.

Megesz... Ez megesz engem!

Olyan irtózat fogta el, hogy üvöltött volna, ha tud parancsolni a testének, de nem tudott.

„Volna egy kiút.”

Időbe telt, mire a wilkrog felfogta, hogy a telepata szól hozzá, és még több időbe, mire megértette, hogy mit mond.

„Azért sem! Nem kell kiút! Nem kell semmi!”, ordította „William” magában. Nem akar gyorsabb halált, nem akar fájdalommenteset, kevésbé rémisztőt. Azért sem! Nem adja meg nekik ezt az örömet! Nem számít, mit tesznek vele, akkor sem! Egye meg ez a rohadt szörny, de akkor sem!

„A számok kecsegtetőek. Felettébb kecsegtetőek.” „Milyen számok?”, kérdezte „William” nagy sokára. „Az emberhús óriási üzlet. Túlságosan is az. Fogalmad sincs, milyen imádat övezi némely világban. Ezt nem lehet titokban csinálni.” – Fedezet nélkül nem – szólalt meg a bíró. Rendkívül magas, légies hangon beszélt.

„William” gondolkodott. Mi ez? Mit akarnak? Miről beszélnek? „Ha mi fedezünk téged, folytathatod.” A lény váratlanul elengedte a wilkrog elgyengült testét, és felemelkedett a levegőbe. – Mi a válaszod? „Nincs választásom. Folytatni akarom!”, vágta rá „William”. – A jegyzőkönyvek eltűnnek. Nem történt semmi, nincs semmilyen bűn. Bármeddig lehet folytatni a vágást. Amíg védünk, fedezünk téged, nem eshet bajod. A te dolgod csak annyi, hogy ügyelj az itteni dolgokra, és menjen a termelés. Mire van szükséged?

„Munkásokra! Sokra. Ezerre, vagy még többre. Wilkrogokra!”

– Rendben, intézd el. Az utazásokat fedezzük, csak menjen a termelés.

„Mennyit kértek?”, kérdezte William. Tudta, hogy húzós lesz az ár. – Negyvenöt százalék – mondta a bíró. „Rendben!” „És én is”, tette hozzá a telepata.

„Az kilencven...”, adta össze „William” elkeseredetten, és cikornyás káromkodásban tört ki.

– Nincsenek időbeli korlátok. Többet érhetsz el, mint amennyiről valaha is álmodtál.

„William” belátta, hogy a bírónak igaza van. Nem egy év alatt jön össze a pénze, hanem tíz év alatt. De biztonságban lesz, nem kell a fejét féltenie. Azután újabb tíz év, és a vagyona megduplázódik. Újabb tíz éve... újabb tíz év...

Rádöbbent, mi hullott az ölébe. Többé nincsenek korlátok! Tényleg nincsenek. Lehet napi hetven vágás, de lehet napi hétszáz is. Minden álma valóra fog válni. „Megegyeztünk!”, gondolta. A bénulása elmúlt, újra tudott mozogni.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

1.

ODIN ACKER BAILEY REZIDENCIÁJA

NEW YORK

vasárnap reggel, 2026. február 3.

 

Dr. Saki elhagyta az emeletet, visszatért saját lakrészébe. Bailey mankókra támaszkodva, lassan elindult előre a szobában. A lábprotézist még szoknia kellett, egyelőre bizonytalanul mozgott vele. Amint próbálta ráhelyezni a testsúlyát, inogni kezdett, a műlábak kicsúsztak alóla. Önkéntelenül megpróbálta irányítani a nem létező testrészeit, és ennek az lett a vége, hogy elesett, vagy a mankókkal tartotta meg magát.

Csak póló és alsónadrág volt rajta, a tornához nem akart jobban beöltözni. A tükör elé állt, nézte a furcsa, vézna lábakat. Futólábak, ez volt a nevük. Látott videót egy futóbajnokkal, aki balesetben elvesztette a lábait, majd ugyanilyen futólábakkal megdöntötte a százméteres síkfutás világrekordját. Elképesztő természetességgel mozgott.

– ShadowRun – mondta Odin.

Tizenévesen a barátaival folyton egy ShadowRun nevű játékkal játszottak. Abban voltak ilyen művégtagok, amik jobban funkcionáltak, mint az eredeti. Jó játék volt, jó szórakozás. Az életben nem olyan jópofa. Torzó lett belőle, és amíg ez nem változik meg, nem mehet emberek közé, egy nő sem érne hozzá önszántából.

Felbúgott a telefon. Bailey odaegyensúlyozott az asztalhoz, és felvette.

– Arthur! – szólt bele.

– Odin! – jött Volkov hangja. Most teljesen a régi volt, határozott, magabiztos, érződött a hangján, hogy egyben van, és erős. – Beszéltem „Williammel”. Azt mondta, olyan nagy a siker, hogy muszáj felfuttatniuk a vágást! Fokozzák a munkatempót.

– Ez mit jelent? – kérdezte Bailey. – Négy vágás egy nap az rengeteg.

– Kapaszkodj! – Arthur szünetet tartott, majd kimondta. – Napi hetven vágást terveznek!

– Micsoda? – csattant fel Odin. – Abba az egész világ belerokkan!

– Mondtam én is. Azt mondta erre, hogy ne aggódjak, megvannak a terveik. Azt is mondta, hogy számítanak a további szoros együttműködésre, és... most figyelj... idézem: „Kérhetnek bármit”.

– Bármit? De mit? – Bailey szomorúan leült a székébe. Ha hetven vágást akarnak, akkor iszonyúan sokan vannak. Pedig már kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy lehet valamit tenni ellenük. De most rájött, hogy tényleg nincs esély.

– Menj fel a tetőre, mindjárt megkapod! Hívj, ha nálad van! – Rendben, Art! Mindjárt visszahívlak! Bailey feltápászkodott, a mankók segítségével, komoly erőfeszítések árán, felment a lakótorony tetejére. Egy táska volt ott, láthatóan néhány méter magasról dobták le.

Egyszerű, de nagyon erős, fémkeretes, az acélnál is keményebb műanyag falú bőrönd. Valahol találhatták. A Végrehajtó guggolni nem tudott, küszködve leült a földre a bőrönd mellé. Kinyitotta. Egy doboz, benne fehér tabletták, és egy sárgás színű. Mást nem talált. Hívta Volkovot.

– Itt van nálam! – jelentette. – Fehér bogyók vannak benne, tabletták, mint amilyet ti is kaptatok. Ötven darab.

– Árverést fogunk tartani, elárverezünk ötven darab fiatalságot – nevetett Arthur. – El tudod képzelni, mit fognak fizetni érte? Az egész világ a miénk lesz!

Bailey beleszédült a gondolatba. Ki mondana nemet?

– Art, van még itt egy hosszúkás formájú, sárgás színű tabletta. Ez micsoda?

– Az neked van, Odin! Vedd be! – mondta Volkov.

– És mi fog történni? – kérdezte Bailey elnézve a tablettát.

– Visszanő a lábad.

 

2.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

kedd délelőtt, 2026. február 5.

 

Tizennégy éves, vékony fiú rohant az utcán, erejét megfeszítve, vicsorgó arccal. Mindig is jó futó volt, de még soha nem futott ilyen gyorsan. Valamennyi sprintjére másodperceket vert. Az életéért futott. És mások életéért. A Ghost egyik hírvivője.

Amikor befordult a hotel kapuján, elfutott a ketrecek között, majd berobbant a házba, amely valaha Big Dog otthona volt, már beszélni sem tudott az erőfeszítéstől. Csak mutogatott, rémült arccal. Nem is kellettek szavak.

– Jönnek... – lehelte Big Dog. Talpra ugrott, ököllel rávágott a falra szerelt piros riadógombra, hogy mindenki tudja, mi következik.

ShubNiggurath már a riadó előtt érezte, hogy valami nincs rendjén, mire vijjogni kezdett a sziréna, már rakosgatta el a sebészkéseit, majd hátára vette két késbotját, és ment a sokkolóért, mellyel kihozhatta a társait a bénultságból.

Jazz meggondolta magát, ledobta a nehéz golyóálló mellényt. Csak akadályozná a mozgásban, sokat úgysem védene. Fogta Mossberg sörétes puskáját, nyakába lendítette a lőszeres övet, a különleges robbanó, és sav-patronokkal, övére vette speedloader tokjait.

A Szellem éber álmából ébredt, kiugrott az ágyból, kézbe fogta 40 milliméteres Milkor MGL, hatlőszeres gránátvetőjét. Felcsatolta Big Dog továbbfejlesztett találmányát, az elektromos sokkolót, melyet a nyakra kellett helyezni, és amelyet nem állt módjukban tesztelni.

Dave a fegyvereit tisztogatta. Minden kelléket lesöpört az asztalról, hogy ne zavarják, és amilyen gyorsan csak tudta, elkezdte összerakni a .700-as puskát, melyet épp darabjaira szedett szét.

– Idő! – ordította. – Idő! Még idő!

Jordan a kommunikációs szobában Ninával beszélt éppen, amikor bejött a riasztás.

– Vágnak, Miss Nina! Újra kezdték! Innen úgy hétszáz méterre! – hadarta Jordan. Nemrég hallotta a részleteket Big Dogtól. – Néhány perce kezdődött el, újr...

Nina meredten figyelt a webkamerán keresztül, de az asszisztense nem folytatta. Rögtön tudta, mi történt.

– Jordan! Ha újra vágnak, akkor megegyeztek! Az ellenőr és „William” megegyezett! Érted? Meneküljetek! Ezt nem lehet túlélni! Meneküljetek! Ne harcoljatok, ne lapuljatok, tűnjetek el onnan! Ezt már nem lehet túlélni! Az eddigi szabályok nincsenek többé!

A szállodában, a felszínen, a föld alatt, nem mozdult senki és semmi.

Big Dog és Chuckie, a Ghost banda férfi és nő tagjai, meredten fagytak bele a megkezdett mozdulatba.

A teljes szárazföldi stáb, a személyzet, a testőrök, Jordan, már nem tehettek semmit.

Dave, Jazz, Aleksei, mint lekapcsolt robotok, mint állva meghalt harcosok, mint hibernált, élettelen porhüvelyek.

Nem mozdult többé senki. Csak ShubNiggurath.

 

3.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd délután, 2026. február 5.

 

Nina hosszú másodpercekig bámulta a sötét képernyőt, mire magához tért. Most látta először a saját szemével, milyen a bénítás, és sokkolta az élmény. Mintha kikapcsoltak volna egy gépet. Az ember aktív, és hirtelen minden leáll.

A monitor megvillant, és újra működött. Beindult a helyi tartalék energiaforrás. Jordan még mindig mozdulatlanul bámult a webkamerába. Semmit sem tudott tenni, csak a szemét mozgathatta.

Nina látta, hogy kinyílik az ajtó odaát, Los Angelesben. Feszülten figyelt, majd belépett a képbe a Gyermek.

– Szia, Nina! – köszönt, és mosolygott. A külső történések nemigen hatottak rá, még most is vidám volt. De nem úgy, mint egy bolond, hanem úgy, mint aki elég erős ahhoz, hogy dacoljon a külvilággal. – Elkezdődött a támadás!

– ShubNiggurath, figyelj rám! Napokig nem volt vágás, mert megérkezett az ellenőrzés. Az, hogy újra vágnak, azt jelenti, hogy megegyeztek! Korrupt ellenőrt kaptunk! Nincs büntetés, részesedés van! Mostantól az idegeneknek semmitől nem kell félniük, semmilyen szabályt nem kell betartaniuk, azt csinálnak, amit akarnak, mert fedezik őket!

– És ez mit jelent? – kérdezte a Gyermek.

Jordan mögött állt, ballal betapasztotta a nő száját, majd jobban nyakába szúrta a sokkbot végére szerelt tűt, és megnyomta a gombot. Az áramütés kirántotta Jordant a bénultságból, összerezzent, fel is sikoltott volna, ha a kislány nem fogja be a száját. A hirtelen jött éles fájdalomtól eltorzult az arca, és könnybe lábadt a szeme. – Hát így működik... – csodálkozott rá Nina, és folytatta is tovább. – Azt jelenti, hogy fedezve vannak, a vágás mostantól legálisnak számít! A korábbi szabályok, a rejtőzködés, a rejtélyes viselkedés, az eltűnések, ez mind a múlté, már nem számít! Ne harcoljatok, ne próbáljátok megállítani őket, mert ez most már egy hadsereg, nem néhány bugris nagy bárddal a kezében! Tűnjetek el onnan! Meneküljetek! Értsétek meg, ezt most nem lehet ott túlélni! Menjetek!

– Jó, rendben – bólogatott a Gyermek. Nyugodt, kedves hangja éles kontrasztban volt a mesterdetektív feszült hadarásával, melybe hisztérikus felhangok vegyültek.

– Miss Nina, megyünk! – ígérte Jordan, feltápászkodott, és a kislánnyal együtt elindult.

Nina kikapcsolta a monitort. Felállt, kiment a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe. Remegett.

Itt ő már nem tehet semmit. Nincs több befolyása az eseményekre. – Megegyeztek... – suttogta. Ez az, ami soha nem jutott eszébe. De tudta, mit jelent. A játéknak vége.

Sem fortéllyal, sem erővel nem lehet kezelni ezt a problémát. Túlélni valahogy, azt lehet. Keveseknek. Hátralépett, visszanézett a kabinjába, az ágyára, a monitorra. Innen csak a képernyő oldalát látta. Aleksei jutott eszébe. – Drága... – suttogta fájdalmas hangon. – Éld túl... Kérlek... Éld túl!

 

4.

HOTEL BIG DOG

WATTS, LOS ANGELES

kedd délelőtt, 2026. február 5.

 

A hotel lakói három csapatot alkottak, az egyikben volt Jordan, Lucinda, Mike, Harley, Dave, Jazz, a Szellem és ShubNiggurath, a másikban a testőrök, biztonsági emberek, karbantartók és a stáb fele, a harmadikban úgyszintén.

Az egyetlen eligazításon a Szellem elmondta a másik két csapat vezetőjének, hogy merre menjenek, és hogyan mozogjanak.

– Most egy lapra kell feltenni mindent – jelentette ki a sztalker. – Második lehetőség nincs. Fent metaanyag vértet viselő, azaz láthatatlan fegyveresek járőröznek, továbbá szintén metaanyag borítású, felfegyverzett szondák cirkálnak a levegőben. A túlélési esélyek nagyon közel vannak a nullához.

A vezetők, két tapasztalt testőr rábólintott, majd visszatértek az embereikhez, hogy tájékoztassák őket.

Jordan és Lucinda is fegyvert fogott, Jordan valamennyire értett hozzá, Lucinda semennyire. A fényképész úgy gondolta, végső esetben önmaga ellen fordítja, más lehetősége úgysem lesz, ő nem tud harcolni.

A sztalker és a Gyermek a szárazföldi stáb lakosztályait a hotel többi részével összekötő, alacsony, szűk folyosóhoz lopakodott, melyet vastag fémajtó és súlyos rács zárt el. Két héttel korábban ennek a folyosónak a közepén ismerkedett össze Dave és Big Dog.

A Szellem több speciális felszerelést készített magának a dallasi Queen áruházbeli leszámolást követően, melyben megjelentek a tapasztalatai. Az egyik ilyen eszköz egy érzékeny mikrofonból és egy hang-kép átalakítóból állt. A mikrofont a rohamsisak oldalára rögzítette, onnan kábel futott le a sisak borítása alá, becsatlakozott az átalakítóba, amely a hangot képi jelekké konvertálta, majd az egészet a taktikai szemüveg bal lencséjének bal felső sarkában kialakított áttetsző, apró képernyőre vitte fel. A mikrofon olyan érzékeny volt, hogy ha valaki pont a fókuszközpontba esett, tizenöt méterről a szívverését is lehetett hallani, amit az átalakító pulzáló gömbként jelenített meg.

Aleksei a mikrofont az ajtóra irányította, majd a mennyezetre, a falakra. Semmi olyat nem tapasztalt, ami felkeltette volna az érdeklődését. Lassan, halkan, nagyon óvatosan kinyitotta a fém ajtót, ami elzárta a folyosót. Körbenézett, hangok után kutatva. Eddig minden csendes.

– A közelben vannak, de még nem itt – súgta ShubNiggurath.

A sztalker bólintott. Elindult előre a folyosón, a kislány követte. A folyosó másik végén újabb ajtó következett, majd innen lépcső vezetett a felszínre, az állatketrecek közé.

Big Dog az ajtóban állt, és még mindig magát átkozta. Folyton hordania kellett volna a sokkolót, amit kitalált, akkor most nem lenne megbénítva, mint egy átkozott préda.

Ha működik az a szar egyáltalán!

Elé lépett egy kislány. Egyszer látta fél pillanatra, megjegyezhetetlen és kimondhatatlan neve volt, mást nem tudott róla. Azután az orosz is feltűnt, elég rendesen felszerelve. A gyerek felmutatta a sokkbotot, majd a háta mögé lépett, a nyakába szúrta, és rákapcsolta az áramot.

Mintha tűz futott volna át Big Dog testén, de meg se rezzent a fájdalomra.

Végre képes volt mozogni. – Teljes csend – tette ujját a szája elé a sztalker, úgy suttogta. – Pár másodperc, és készen állok! – suttogta vissza Dog. Zsebéből elővette a mindig magánál tartott, saját tervezésű sokkolóját, melyet WU-nak nevezett el (Wake Up!). Felcsatolta a nyakára, az apró telepet a kábelen becsúsztatta az inge alá, hátul, a tarkója alatt.

A sztalker és a kislány továbbmentek. Egy-egy pillanatra, a csuklónál és a nyakuknál kilátszott a ruhájuk alatt viselt, különleges anyagból készült, rugalmas overall, amely elnyelte a testhőt, megvakítva a hőképalkotó rendszereket.

Big Dog bekapcsolta a kamerákat. Egész hálózatot épített ki, negyven kamerából, melyek mindent vettek. Mindegyik saját áramforrással rendelkezett, és olyan tokba építették őket, melyek leárnyékolták az elektromos kisüléseket. A felvétel lesz az ő jövője, ezzel bizonyítja majd, hogy a szállodája kiállja az idegen ostromot. Dollármilliárdokat jelenthetnek ezek a felvételek.

Ha túlélik.

A Szellem falkapaszkodott az elefántketrec tetejére. Innen már szét tudott nézni.

Nina azt mondta, a korábbi szabályok már nem érvényesek. Amennyire a sztalker meg tudta becsülni, legalább hat teljes háztömböt vontak uralmuk alá az idegenek. Ebbe beleesett a szállodájuk is. Úgy tűnt, több csapat egyesült, hogy letaroljanak egy területet.

A sztalker csendben figyelt, lágyan állított a teleszkópon, ráközelített egy távolabbi jelenetre. Azonnal tudta, hogy Big Dog ötlete hamvába holt, a hotel nem működőképes, elbújni nem lehet.

Az emberek reagáltak az idegenek tevékenységére: nem tömörültek, nappal helyett éjjel éltek, rejtőztek. Az idegenek reagáltak az emberek viselkedésére: kiválasztottak egy területet, utcát, parkot, teret, belső kertet, hatalmas belső udvart, és kiszippantották oda az embereket az odúikból.

Felfoghatatlan látvány volt, ahogyan mintegy kétszáz méterre északra, némán sikoltozó, üvöltöző, magatehetetlen emberek valamilyen láthatatlan erő hatására a hátukon csúszva jönnek ki a házakból, a groteszk hentesek bárdjai alá.

Az utca egyik oldalán vágtak, a másik oldalán gyűltek a vágandó, eleven testek, a rettegő lelkek.

ShubNiggurath telepedett a sztalker mellé. A férfi a fülébe súgott. – Ebben a háborúban, akinek érzelmei vannak, az halott. A Gyermek bólintott. Nem úgy nézett ki, mint akit kiborít a mészárlás látványa. A Szellem sem került hatása alá. Aligha létezett rajtuk kívül bárki, aki ilyen könnyedén napirendre tért volna a dolog felett.

Az Aleksei taktikai szemüvegének bal lencséjére vetített monitoron három függőleges pálcika jelent meg, a bal oldali fel-le mozgott, a középső forgott, a jobb oldali pulzált. Valamilyen hangforrás volt a közelben. A sztalker próbálta megtalálni, de nem tudta.

A kislány felé fordult, a fülére mutatott, majd előre, azután a szemére, és a kezével nemet intett. A Gyermek értette.

Metaanyag.

A Szellem és ShubNiggurath visszahúzódott a ketrecbe, a mozdulatlan elefánt mellé. Amennyire meg lehetett állapítani vizuális ingerek nélkül, egy szonda siklott a levegőben, körülbelül negyven méter magasan. Nem állt meg, nem változtatott magasságot és irányt, nem fordult feléjük, folytatta tovább az őrjáratot.

Aleksei visszakúszott a ketrec tetejére, és vetett még egy pillantást az utcán folyó vágásra. Lassan elhaltak az összezárt szájú sikolyok és ordítások. A munkát elvégezték. A csapat továbbment, az újabb helyszín felé.

Feléjük. A Szellem és ShubNiggurath visszatért a mélybe, a társaikhoz. – Mint a porszívó, olyan! Csak ez az embereket szívja ki a házakból! – mesélte a kislány fojtott hangon. – Felénk jönnek – fejezte be a tájékoztatást Aleksei. Lucindát az ájulás kerülgette, annyira rettegett. Nemigen látott esélyt a túlélésre. Jazz a földre dobta az e-papír térképet, leguggoltak mellé.

– Hol vannak most? – kérdezte. A sztalker pontosan bejelölte a területet. – Kérek egy légicsapást! Lehet, hogy nem öli meg mindet, de elég zűrzavart csinálna ahhoz, hogy leléphessünk! – hadarta Jazz. – Mi, itt lent túl tudjuk élni a becsapódást!

– Működik a rádió? – kérdezte a sztalker.

Jazz kipróbálta. Nem működött. Elővette a mobiltelefonját. Semmilyen számot nem tudott hívni.

– Internet! Kábelen fut a föld alatt! – szólt közbe Jordan.

– Igaz! Interneten kérek légicsapást! – Jazz felállt, karon fogta Jordant, elvonszolta a tárgyaló felé.

– Itt nagyon sok ember él még! – mutatott Dave a térképen arra a körre, amit Aleksei húzott az ujjával a térképre, mely megőrizte a vonalat.

– Ez most más helyzet, nem olyan, mint Dallasban. Itt nincs esély a harcra, nem tudjuk megmenteni őket – magyarázta a Szellem.

– A robbanásban meghalnak! – Egy részük biztosan. Számukra ez most a jobb lehetőség.

– Nem tudhatod! – vetette ellen a vadász ingerülten. – Százak vagy ezrek életéről akarsz döntést hozni?

– Dave, tényleg nem tudjuk megmenteni őket! – kapcsolódott be ShubNiggurath. – Nagyon sokan vannak, és a legtöbbjüket nem is látjuk!

Ekkor hangzott fel az utcáról, nagyon közelről, az első morgás. Mindenki elcsendesült. Újabb morgás. Aleksei a mennyezetet nézte. A sisakjára szerelt mikrofon felfogta a hangokat, melyeket a fül még nem tudott észlelni, és képi információkká alakítva közvetítette a taktikai szemüveg lencséjére.

Újabb morgás fentről. Azután újabb. A Szellem mutatta, hogy valaki besétált az udvarra. Hirtelen éles, fémes hang ütötte meg a fülüket. Különös, vinnyogó, kattogó hangok hallatszottak két irányból is. A ketrecek közt sétáló idegent agyonvágta Dave egyik csapdája. A vadász a falnak esett, mintha meglőtték volna. Mindkét kezét a szája elé kapta, görcsös röhögés rázta. Most semmire sem tudott figyelni. Újra és újra elképzelte, ahogyan a rugó kiold, az a mocsok meg arra lesz figyelmes, hogy a feje széthasad.

Kezd kikészülni, gondolta a Szellem. Visszatért Jazz és Jordan. Arra már nem volt idejük, hogy valamit mondjanak, ismét lebénultak. Morgások törtek fel, magasan a fejük felett. Csak a Szellem észlelte, hogy ketten elindultak befelé az utcáról, lassú, óvatos léptekkel. Itt lent nem hallották, de a sztalker puskamikrofonja észlelte a hangot, és képi jelként meg is jelenítette: újabb csapda lépett működésbe, víz folyt szét az udvaron két nagy tartályból, mintha csak csőtörés lenne.

A két lény egy pillanatra megállt, majd mentek tovább. A vizet nem találták veszélyesnek.

Dave testébe vágott az áram. Felemelte a kezét. – Működik... – mondta halkan. – Big Dog, ez nagy ötlet!

A sokkoló mindenkit kihozott a bénultságból. – Látnak minket, senki ne mozduljon – szólt a Szellem. Fent a fejük felett mintha villámlott volna. Hangos, csattanó elektromos kisülések hangja hallatszott. Magasfeszültségű kábel érintkezett az udvaron szétfolyt vízzel. Az áramütés a levegőbe emelte a két metaanyag vértet viselő idegent, és kihajította őket az utcára. A ruhájuk szigetelt, az áram nem tett kárt bennük, de a zuhanás igen. Egyikük kábán hevert a földön, a másik szitkozódott, mert eltört a bal karja, a könyöknél, ahol a vért kemény idomait rugalmas anyag váltotta fel az ízület mozgathatósága miatt.

Dave görcsösen röhögött.

Az egyik szonda leadott egy lövést. A plazma beletépett a betonba, összedöntött egy ketrecet, és megölte az egyik elefántot. A második lövés hasonló kárt okozott.

– Elkerül minket – szólalt meg Jazz. Az emberekben, az értékes áruban nem akartak kárt tenni. Eltelt egy perc, azután még egy. Az idegenek kint álltak az utcán, a mögöttük dolgozó csapat beérte őket. Nem mertek bemenni a hotelba, mert nem tudták, mi fog történni. Big Dog a háza alatti pincéből leste őket egy tükrös rendszer segítségével, amely csak kevés fényt igényelt, energiát nem. Büszke volt magára. A sokkoló , amit kitalált, működött, a csapdák pedig megrémítették az ET-ket. Igaz, a csapdákat Dave találta ki, de néhányat közösen építettek. És volt még hetven csapda!

A sztalker pontosan tudta, mi fog következni, és amint a gondolat végére ért, azonnal meg is történt. Újra lebénultak, azután jött a morgás, és elindultak a lépcső felé, a hátukon csúszva.

Jazz azon gondolkodott, hogy vajon mit csinálnak az ajtókkal, de már hallotta is: a háta mögött kinyíltak az ajtók, a testőrök, a biztonsági emberek, a karbantartók és a stáb tagjai jöttek kifelé, csúszva a hátukon.

Lucinda a pisztolyért nyúlt, magához szorította. Tudta, ha meglát egy szörnyet, többé nem lesz önmaga. Ezt nem akarta megvárni. Felemelte a pisztolyt, hogy fejbe lője magát, de Jazz kitépte a fegyvert a kezéből, és átdobta Jordannek, aki a táskájába dugta. Lucinda sírt, próbált belekapaszkodni a rácsba, hogy ne csússzon ki a folyosóra, a felfelé vezető lépcsőhöz.

– Nem akarom! Nem akarom! – hajtogatta. – Most! – mondta Jazz. Négy másodperccel később megérkezett a légicsapás, amit kért.

Hét rakéta, az első és az utolsó között egy másodperces különbséggel zúdultak alá az égből.

A szondák reagáltak, négyet lelőttek a levegőben, az ötödik és a hatodik telibe trafálta az űrhajót, a hetedik egy teljes brigádot füstölt el a semmibe. Ahogyan Jazz kérte: végiglőtték az utcát, a hoteltól arrafelé, amerről jöttek. A hajót véletlenül találták el, az csak útban volt.

A három őrszonda azonnal megindult a kilövés felé, Santa Monicába, ahol az egyik rakétaosztag állomásozott.

Az erőtér, ami kihúzta az embereket a rejtekeikből, eltűnt. A bénítás is megszakadt; kintről, az utcáról sikoltozás és üvöltözés hangzott fel. Emberek rohangáltak fel-alá, morgás és a plazmafegyverek süvítése töltötte be az eget.

Chuckie kilesett a pincéből az utcára. Iszonyatos mészárlás képe fogadta. Kemény fickó volt, egész életében verekedett, de az emberölés távol állt tőle, az értelmetlen, szadista gyilkolás pedig még gondolatként sem jelent meg benne.

– Ölik a mieinket! – szólt Big Doghoz. – Ezek a mocskok szarrá lőnek, szétvágnak embereket a mi utcánkban! Baszd meg, a mi utcánkban!

Dog első gondolata a pénz volt. Harcolni kockázatos, és hogyan lesz ebből akkora üzlet, mint amit remélt? Itt kellene maradni, amíg lehet, de az idegenek alighanem rendezik a soraikat, és kiszippantják őket az utcára, ott meg jön a hentesbárd. A hotel még nem tökéletes, a szívóhatást valahogyan még semlegesíteni kell. Ehhez életben kell maradnia, hogy kitaláljon valamit.

Hogyan lesz ebből üzlet? Mit találjak még ki?

Cikáztak a gondolatai, mígnem az óriási hangzavarban rádöbbent, hogy pattanásig feszülnek az izmai, és remeg a dühtől. Valamit tenni kell.

– Fogjatok fegyvert! Csaljuk be őket! – kiabálta.

A Ghost huszonhat harcviselt tagja automata fegyverrel, vadászés sörétes puskával a pinceablakokon keresztül tüzet nyitott a hentesekre.

Három idegen menekülőre fogta. Élénken emlékeztek a sztorikra, arra, hogy mik történtek Dallasban, az áruházban, ahol halomra ölték a társaikat. Az is úgy kezdődött, hogy minden elromlott, és lőni kezdtek.

Az állatok lármáztak a ketrecekben, a hangjuk keveredett az idegenek morgásával, az ordítozással, a plazmafegyverek hangjával. ShubNiggurath a késbottal átvágta a feljárat közelében a falra rögzített műanyag csövet, melyekben színes folyadék áramlott. A foszforkeverék lángra lobbant a levegővel érintkezve, tűz futott végig a falakon, elhaladtában begyújtotta az égre irányzott vetőcsövek töltetét, melyekből paintball aknák reppentek ki, és fluoreszkáló, zöld festékkel vonták be a szállodát, a ketreceket, kint az utcát a háztömb előtt és mögött.

Rövidesen hét láthatatlan fegyveres őr alakja kezdett körvonalazódni.

Két fülsiketítő dörrenés, ahogyan Dave tüzelt az őrökre a .700-as puskából. Hibátlan lövések voltak, a két idegen azonnal meghalt.

Néhány méterrel messzebb, egy másik őr a vadász felé fordult, aki nem vette észre, mert a célzással volt elfoglalva. Gyújtógránát találta el, a ragacsos anyag rátapadt a vértjére, és bár nem tett kárt benne, semmit nem látott a lángoktól. A sztalker újabb gránátot lőtt rá: a fején érte a találat, a karboránsav^* oldat gőzcsíkokat hagyott maga után, ahogyan szétmarta a sisakot. Amikor a koponyát kezdte roncsolni, a lény vinnyogó hangon dobálta magát, elejtette a fegyverét, a vértjét próbálta letépni, de már nem volt ideje, a sav megtette a magáét.

Jazz és a sztalker gránátvetővel, Dave a .700-as puskával pillanatok alatt elintézte az őröket. Csupán hentesek maradtak, azokból megdöbbentően sok, Jazz tizenhármat számolt össze. Az űrhajójuk lángokban állt egy háztömbbel odébb, belezuhanva egy bérházba, a szondák elmentek leállítani a rakétacsapásokat. Kecsegtető helyzet egy kis törlesztéshez az elmúlt hónapok után.

– Menjünk! Nina azt mondta, hogy lépjünk le, ne harcoljunk – szólt Jordan, mintha érezte volna, mi jár a fejekben.

– Ezeket el lehet intézni – mordult Dave, és újratöltötte a puskáját.

ShubNiggurath már rohant. Három bárd repült felé, azokat könynyedén elkerülte. Mire a vadász elsütötte a .700-ast, már két wilkrogot levágott.

A sztalker felmérte a helyzetet.

– Arra van az E 107th Street! – mutatta az irányt. – Ha eljuttok oda, akkor onnan balra tovább, ki az S Wilmington Avenue-ra! Az első csatornafedelet szedjétek fel, és le a csatornába! Azután nyugatnak, amíg lehet! Lekötjük őket! Megkeresünk titeket! Ha mégsem mennénk, akkor irány az óceán!

Jordan bólogatott. Ő és Lucinda csatlakoztak a szárazföldi stáb többi tagjához, és a testőrök gyűrűjében elindultak, át a Watts fekete negyed alacsony házain, és kertjein.

A hentesek tehetetlenek voltak. Közelharcban a Gyermek ellen tartani sem tudták magukat, nemhogy visszatámadni. Az elefántketrec tetején álló vadász elefántlövő puskája, az utcára kilépő Jazz és a ház tetejére felkaptató sztalker gránátjai ellen nem volt esélyük. Mire felfogták a helyzet súlyosságát, már csak hárman maradtak életben. Jobb ötletük nem lévén, berohantak az épületekbe.

– Erre jönnek! Készülj! – ordította Big Dog.

Dog, Chuckie és embereik célba vették a pinceajtót, várták az idegeneket.

Nem vették észre, mi történt, bár a hirtelen beálló csend gyanút ébresztett Big Dogban.

Bénító...

Amikor kívülről iszonyatos erő szaggatta szét a pince fémajtaját, és megjelent a lény, már tudták.

A groteszk óriás képtelen módon kitekerte a végtagjait, hogy beférjen az emberekre méretezett ajtón. Meglendítette a bárdot, és lecsapott. Egyetlen vágásába hatan haltak bele. A plazma úgy hatolt át a húson, mint forró kés a vajon.

A kurva anyád! Működj! Baszd meg! Működj!

Big Dog magában üvöltött, közben a lény újra vágott, újabb emberek haltak meg.

Már csak négyen éltek a pincében. Elindult a bárd, amikor letelt a perc, és aktiválódott a sokkoló. Chuckie és Big Dog földre vetették magukat, másra nem volt idejük. Két utolsó emberük is meghalt. Chuckie-t elérte a hentesbárd, belevágott az arcába, öt centi mélyen, átégetve bőrt, izmot, fogat, nyelvet. A szeme éppen megmaradt.

Big tüzelt az AK-47-esből, a lövedékek esőcseppekként koppantak és hullottak alá a vastag munkásruháról. A bárd felé süvített, ő félregurult, sebesen hátrált a falig. A lény utána, újra lecsapott a bárddal, és majdnem betalált.

Lövés dörrent felettük, a házban, súlyos test zuhant, majd újabb lövés.

Chuckie hátulról az idegenre vetette magát, kését belevágta a nyakába, de elhibázta, a penge lepattant a gallérról. Újra és újra döfött. A harmadiknál a penge besiklott az arcmaszk alatt a húsba.

A hentes felnyúlt, megragadta, levágta a földre, és rátaposott. Chuckie azonnal meghalt.

Dog a legjobb barátja halálától teljesen elvesztette a fejét. Csak az járt az eszében, hogy ezt az egy dögöt magával vigye a sírba. Újra lőtt, a fejet célozva, közben üvöltött.

Dave beugrott a pinceajtón, megcsúszott a vérben, elsült a puska, és a lövedék a mennyezetbe fúródott. A tár üres. Nem volt idő újratölteni. Nekirontott a hentesnek, felugrott a hátára, és a kését belevágta a nyakába. Nemcsak őrjöngött, mint Chuckie, tudatosan tette, amit tett, ahogyan ShubNiggurath tanította, amikor még Floridában az agyagból formázott idegen fejen mutogatott.

A lény elejtette a bárdot, megszédült, felnyúlt, próbálta letépni a férfit magáról, de az csak vicsorogva teljes erejével rángatta a kést a nyakában. A hentes egy pillanatra letérdelt, de felállt, forgott körbe, próbált nekihátrálni a falnak, hogy összetörje az embert, aki fájdalmat okoz neki.

Big Dog megmozdította a bárdot. Megvolt vagy egy mázsa, a pengénél nem lehetett megfogni, a nyélnél kellett megtartani a súly nagy részét.

– Dögölj már meg! – ordította Dave. – A kurva anyádat! Dögölj már meg!

Az idegen nekihátrált néhány egymásra rakott faládának, melyekben konzervek voltak. A deszkák megtörtek az ütődéstől. A vadász majdnem eleresztette a kést a fájdalom hatására, de tartotta magát.

Big minden erejét megfeszítve felemelte a bárdot. Csapni nem tudott vele, annyi ereje nem volt. Csak nekinyomta a hentes elől lévő lábszárának, a plazma azonnal átvágta.

A lény térdre esett. Dave kihúzta a véres kést, és új helyre szúrta. Az idegen hörgő, fuldokló hangot adott ki, előredőlt, megtámaszkodott az egyik karján, Big Dog azt is átvágta. A fájdalom és a vérveszteség végül legyűrte. A földön agonizált, hörgött, a maszk alól fehéres hab tört elő.

Dave és Big Dog ott álltak a feje mellett, zihálva a kimerültségtől.

– Nem kellett volna idejönnöd, baszd meg! – mondta Big dühtől remegő hangon, és rádobta a bárdot a lény nyakára.

Újabb űrhajó érkezett. A levegő megremegett alatta, elfeketedett egy pillanatra, majd nyolc hentes jelent meg az utcán. Szondák is jöttek az erősítéssel, és újabb metaanyagvértbe öltözött fegyveres őrök.

Az erősítés egyre csak gyűlt. Nina jól mondta, ezt nem lehetet már túlélni.

 

5.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

kedd délután, 2026. február 5.

 

Nina a kabin közepén, a földön ült, és a maga elé kirakott poharat nézte. Koncentrált, újra és újra elképzelte ugyanazt, amit érzékelt. Ez megnyugtatta, kezdett megérkezni a jelen pillanatába.

A háta mögött villanás jelezte, hogy valami érkezett.

A mesterdetektív felállt, az órára nézett. Körülbelül húsz perce beszélt Jordannel.

Még mindig ott vannak?

Ha húsz perce folyik a támadás, akkor vagy meghalt mindenki, vagy régen elmentek.

Most mégis valami érkezett a bázisról, holott internetkapcsolat sem lehetne már.

Az egyetlen lehetőség, amit Nina reálisan el tudott képzelni, az volt, hogy bejött Big Dog számítása, és a lények elmentek.

Igen, ez történhetett!

Leült a monitor elé, és bekapcsolta. Jordan kedves, csinos, megszokott arcát várta. De egy idegen hentes nézett a kamerába. Óriási, tömpe ujjaival nyomogatta a billentyűzetet. Nemigen tudta, mit csinál. Nina megdermedt. Mozdulni sem bírt. Jeges rémület burkolta be, érezte, ahogyan összehúzódnak a pórusok a bőrén, mintha ezzel is a fenyegetés elől akarna elszigetelődni.

Egy időre a gondolkodása is megbénult. Teljesen leblokkolt, még azt is elfelejtette, amit megértett, amit tanult. A félelem elragadta.

Időbe telt, mire annyit felfogott, hogy a lény nem látja őt, mert a webkamera a tengeralattjárón ki van kapcsolva.

Sok ezer kilométer választotta el őket egymástól, egy egész földrész, az óceán, kilométeres vízoszlop.

Mégis rettegett. Egy arctól, ami számára csak egy testetlen, kétdimenziós kép volt.

Az idegen talán térdelt vagy ült a földön. Oldalra nézett, valami felkeltette az érdeklődését.

A keze méreteihez képest kicsi, téglatest formájú, vajszínű tárgyat vett elő, és lenyomott rajta egy gombot.

Visszafordult a képernyőhöz. De kisvártatva újra kinézett oldalra. Megint előkerült az eszköz, és lenyomta rajta az egyetlen gombot. Azután megint. És megint.

Végül a lény hevesen felugrott, csak a lábai látszottak. Nina legyőzve rettegését, bekapcsolta a hangszórót. Hallotta a lény morgását. Megremegett a hangtól.

Azután éles, fütyülő hang, majd robaj, amibe belerázkódott a kép is.

Két másodperccel később ShubNiggurath jelent meg.

Sértetlennek tűnt. Bal kezében késbotot tartott. A billentyűzethez nyúlt, hogy kikapcsolja a számítógépet, majd mintha érezné, belenézett a kamerába.

– Szia, Nina! Bájos mosolyt villantott, és kikapcsolta a komputert.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

1.

NATHANIUS CASTLE

ÉSZAK-SKÓCIA

szerda éjjel, 2026. február 6.

 

Az ódon kastély január eleje óta afféle bentlakásos kollégiumként működött. Evan Momwabi, a Platonisták vezére saját fényűző lakosztályában töltötte az eltelt heteket, amit cseppet sem bánt, tekintve, hogy rémálmai voltak arról, hogy eljönnek érte az idegenek. A műhelymunka izgalma és sikerei mindnyájuknak jót tett. Rég volt olyan idő, amikor ennyire be kellett vetniük a képességeiket.

Momwabi lefekvéshez készülődött. Kopogtak az ajtón. A vastag tölgyfa tompa, diszkrét puffanásokat továbbított a lakosztályba. Momwabi felöltötte házi kabátját, és kinyitotta az ajtót.

– Jó estét kívánok! – köszönt a komornyik. – Kérem, fáradjon a szivarozószobába, Herr St.John várja!

– Oh – mondta Momwabi, megvárta, míg az inas elmegy, azután kulcsra zárta lakosztálya ajtaját, és a nyikorgó hátsó falépcsőn felment két emelettel magasabbra.

A szivarozószobában két antik karszék, hamutartók, több mázsa szivar és egy kandalló alkották a berendezést. Kevesen tudták, hogy hol van a helyiség, az utat őrök vigyázták.

Momwabi kopogott a szoba ajtaján, majd benyitott.

– Fáradj be, barátom! – invitálta Klaus St.John, a Testvériség nagymestere.

– Hírek érkeztek? – kérdezte Momwabi fázósan, miközben becsukta és kulcsra zárta az ajtót.

– Nem egészen. Valami más történt – pöfékelt St.John. – Foglalj helyet, kérlek!

– Köszönöm! A pénz ura megvárta, míg társa rágyújt, csak azután kezdett bele. – Arthur Volkov megkeresett! – jelentette be. Momwabi igencsak meglepődött. – Mit akart az a kurafi? – Azt mondta, van a kezében egy fehér színű tabletta, melyet, ha lenyel valaki, visszafiatalodik a teste. A művelet néhány hónapot vesz igénybe, és a végén a test maximális fejlettségi állapotába kerül, amely 24-25 éves korban valósul meg. Azt mondta, a kezében tartott fehér tablettát eladná nekem egy kisebb összegért.

– Mennyit kér? – Az árat ezermilliárd dollárban szabta meg. Momwabinak elkerekedett a szeme. – Nem szívbajos – állapította meg. – Az ő helyzetében mi sem lennénk azok – bólogatott St.John. – Ha van ember, akiben nem bízom, az Volkov. Mit akar valójában? – Nos, egy barbárban én sem bízom, és Arthur Volkov a legnagyobb barbár – mosolyodott el St.John. – A motivációi előttem nem ismeretlenek. A The Order összeroppant, befolyásuk finoman szólva megcsappant, a Vén Arthur király pedig igyekszik megerősíteni a szervezetet. Ha az idegenektől sikerült néhány tablettát szereznie, és azokat mind felkínálja megvételre, bizony átkozottul nagy üzletet fog csinálni, a hatalma pedig mindenki másét felülmúlja majd.

Momwabi nem mondta ki, de arra gondolt, ő is venne egy tablettát, mert már elege van az öregség nyűgjeiből. A rossz könyöke miatt régóta nem tudott golfozni, pedig azt tényleg szerette.

– Kifizeted? – kérdezte. A füstön keresztül barátját figyelte.

– Ki – felelte St.John kurtán. – Átgondolom, milyen intézkedéseket hozzak. Ezermilliárd dollár bankjegyben vagy folyószámlatételben természetesen nem gond. A probléma akkor keletkezik, amikor Volkov elkölti. Ekkora összeg már okoz mozgolódást a piacon. Ha teszem azt, van húsz-harminc tablettája, és mindet eladja, a vagyona világgazdasági tényezővé válik, és ezt ki kell védenem, még mielőtt éreztetné hatását.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarnék én is abból a tablettából – szólt Momwabi rövid gondolkodás után.

– Ki ne akarna? Magától értetődik, kedves barátom, hogy a vendégem vagy!

– Köszönöm! – mosolygott Momwabi e nagylelkűség hallatán. – Társulunk Volkovval? Ő sem fog bízni bennünk, egy pillanatra sem!

– Való igaz! – pöfékelt St.John. – Ahogyan a mondás tartja: a barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb!

Hogy lásd, mit tesznek, fejezte be magában Momwabi.

 

2.

HUNTINGTON BEACH, KIKÖTŐ

KALIFORNIA

szerda este, 2026. február 6.

 

Lucinda, Mike, Harley, a szárazföldi stáb, a testőrök, a biztonsági emberek és a karbantartók a kikötőben, a móló alatt húzták meg magukat. Jordan, Aleksei, Jazz, Dave, Big Dog és ShubNiggurath az egyik kiürült, kifosztott étterem belső helyiségében ült le, hogy átbeszéljék, merre tovább. Apró kamerák és szeizmikus mozgásdetektorok vigyáztak rájuk.

– Szívesen mennék veletek, ha lehet – szólalt meg Big Dog. – Ha nem férek be a csapatba, akkor lelépek.

– Részemről rendben van – mondta Jordan. – Az, hogy mennyire leszel beavatva, még a jövő zenéje.

– Ez az ember tud küzdeni, láttam – tette hozzá Dave. Számára ez sokat nyomott a latba. – A sokkolót is ő találta ki.

– Részemről is rendben – bólintott Jazz. – Sok jó ember kis helyen is elfér – nevetett a Gyermek. A Szellem csak Jordanre mutatott, jelezvén, hogy amit ő mondott, azt támogatja. – Nagyon köszönöm! – hálálkodott Big Dog.

– A szondák... vagy robotok, megölték az embereimet, csak Mike és Harley élte túl – kapcsolódott be Jazz. – A rakétaállások, a helikopterek, az ágyúk... vége. Jó volt egy kicsit törleszteni, végezni néhánynyal, de megváltoztak a szabályok, többé nem tudunk harcolni velük.

– Nina azt mondta, hogy megegyeztek az ellenőrrel, és mostantól fogva csak elbújni lehet – emlékezett Jordan. – Keressünk egy helyet, valahol, ahol zavartalanul élhetünk. Azután... meglátjuk. Mit gondoltok?

– Én Fort Braggre megyek, hogy lássam, mi a helyzet. Ha ott leszek, döntök – ismertette Jazz a tervét. – Szép lenne egy ellenállás felállítása, de egyelőre nincs ötletem. Majd otthon átgondolom még ezt.

– Ha az eltűnés a cél, akkor Alaszka a legjobb. Ha hosszú távon akarunk berendezkedni és mozogni, akkor az oregoni vadon a jó választás. Willamatte National Forest, egybefüggő vadon, nagyobb, mint Los Angeles. Bármeddig elélünk benne – szólt Dave. – Az ellenállásban mindenképpen részt akarok venni!

– Az nekem is tetszik! – jelentette ki ShubNiggurath. – Szeretek harcolni, főleg veletek! Nekünk mindenképpen együtt kell maradnunk, mert már többször kiderült, milyen jók vagyunk együtt!

– Én nem szeretek harcolni, de rákényszerítenek – dörmögte Big Dog. – Van kikért megfizetnem, csatlakozom!

A Szellem maradt utoljára. Minden szem rá szegeződött.

– Helyezzük biztonságba Jordant és a stábot, azután szervezzünk ellenállást, és harcoljunk az idegenekkel? – kezdte mondandóját egy kérdéssel. – Rendben, legyen így. De már most az elején tudnotok kell, hogy ez a harc nem szolgál más célt, mint hogy elfoglaltságot ad a magunkfajtának. Egy napon megölnek majd minket, valahol, valahogyan, ez a sorsunk. A győzelemre nincs esély.

Hallgattak. Senkinek nem volt ellenvetése. Jordan felállt, majd sorban a többiek is. Elindultak az ajtó felé. Big Dog megtorpant kint az utcán, elnézte az üres, csendes, kihalt várost. Az ő városát, az otthonát.

– A Föld elbukott.

 

3.

ODIN ACKER BAILEY REZIDENCIÁJA

NEW YORK

szerda éjjel, 2026. február 6.

 

Odin folyamatosan jelentéseket kért a vágásokról, hogy tisztában legyen a helyzettel. Ezen a szerdai napon Kaliforniában összesen tizenegy alkalommal vágtak. Az áldozatok számát nem tudta megbecsülni, mivel a jelentések szerint az esetek többségében csomópontokat hoztak létre, azután valamilyen berendezéssel odaszívták az embereket a környékről, majd feldolgozták őket.

Bailey pólóban és alsónadrágban ült a kerekesszékben, az íróasztala mögött. Gyakran volt így, a sok torna miatt, és mert látni akarta, ahogyan nő vissza a lába.

Hátragurult, kiment a dolgozószoba közepére. Itt jobb volt a világítás. Alaposan szemügyre vette a lábait. Még nem látszott, hogy nőtt volna, de három olyan apró részletet is észrevett, ami reggel még másmilyen volt. A bal csonkon, alul éktelenkedett egy heg, ami a csonttól futott majdnem a láb széléig. A csonthoz közelebb eső része, körülbelül egy centiméteres hosszúságban, már nem volt meg. A másik változás egy véraláfutás eltűnése a jobb combján. A harmadik: jobban meg tudta feszíteni a combizmait.

Lenyomta a kis kart a szék karfáján, és megindult. Az emeleti középső fürdőszobában márványlapokból kis medencét építettek neki. Nem volt nagy, másfél méter mély, két és fél méter széles, hat és fél méter hosszú. Hullámgépet állítottak az egyik végébe, a sodrás lehetővé tette, hogy akár kilométereket ússzon vagy evezzen, miközben egy helyben lebeg a vízben.

Bailey begördült a fürdőbe, beállította a víz mennyiségét és hőfokát, megnyitotta a csapokat.

Már napirendre tért a vágások felett, a kegyetlenkedés felett. Mindaz, ami korábban, akárcsak néhány nappal korábban annyira zavarta, annyira felbőszítette vagy elkeserítette, már elpárolgott. Nem tudott csodát tenni, ahogyan más sem tudott. Annyit tehetett, hogy gondoskodott magáról, a barátairól, a társairól, és valamelyest kézben tartotta az eseményeket.

Felbúgott a telefon. Bailey kigurult az előtérbe, hogy a víz folyása ne zavarja a hangot.

– Arthur! – szólt bele.

– Odin! – köszönt Volkov. – Most jött a visszaigazolás, St.John és Momwabi hajlandó kifizetni a két tablettáért a kétezermilliárd dollárt!

– Van kétezermilliárd dollárunk? – kérdezte Bailey. – Van! Nagyot nevettek. Eléggé sikeresnek bizonyult a fiatalság-vállalkozás. – Beszipkáztuk a manipulátorokat, mostantól alvállalkozóként dolgoznak nekünk! – kacagott Arthur. – Képzelem, milyen idegesek! – A kis önérzetüket biztosan megviselte! De a pénzükért egy új életet kapnak. Nem csináltak rossz boltot. – Valóban nem! Art, már látszik, hogy jön vissza a lábam! Ez egyszerűen elképesztő! – újságolta Odin. – Mágia! – Volkov elkomolyodott, ahogyan eszébe jutott, ki használta ezt a szót. – Nézd, sok minden történt, ami megviselt minket. Viselkedtünk néha bután... főleg én. A tökömnél ragadtak meg, és élveztem! Nevetséges! A lényeg, hogy a győztes csapatban vagyunk. A győztesekkel játszunk. Még mindig kézben tartjuk a káoszt. Ez a helyzet nélkülünk is előállt volna, és én azt mondom, senki nem csinálta volna nálunk jobban! Ebben nem kételkedem.

Bailey mosolygott. Bólogatott.

– Egyetértek, Art! Tudod, nekem sokszor úgy tűnt az elmúlt hetekben, hogy rajtunk kívül senki nem fogja fel igazán, hogy mi történt.

– Igen, valóban így van! A világ állandóan arról beszél, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mi pedig arról, hogy mit lehet és mit nem.

 

4.

AERK-4 TENGERALATTJÁRÓ

ATLANTI-ÓCEÁN

csütörtök délután, 2026. február 7.

 

Nina nagyon örült Aleksei üzenetének. Alaszkában húzták meg magukat, a hegyekben, a fenyvesekben. Mindenki túlélte, minden rendben. Hatalmas, nehéz kövek gördültek le a szívéről.

A mesterdetektív leoltotta a lámpákat, kikapcsolta a monitorokat. Végignyújtózott az ágyon.

– Mit lehet tenni? Újra és újra felidézte a saját szavait. A hangját. A hangsúlyokat. Vadászhatnánk tovább a The Orderre. Elkaphatnánk Bailey-t és Volkovot. Túszként használhatnánk Darius von Zeissmant. Szervezhetnénk ellenállást az egész világon. Kitalálhatnánk valamit, ami megvéd az idegenektől, ami kivédi, hogy kiszippantsák az embereket a házaikból. Kitalálhatnánk valamit, ami megvéd a bénulástól.

– Komoly aknamunkával tönkretehetnénk a városaikat. Átvehetnénk a hatalmat New York és Miami felett. Nem, ez nem igaz. Azt nem tehetnénk meg. Lecsaphatunk és eltűnhetünk, ha valahol hoszszabb időt töltünk el, az idegenek is beszállhatnak. Biztosan megvédenék a szövetségeseiket.

De bármit teszünk is, nem tudjuk elűzni őket.

– Valamilyen találmány kellene, valami... csoda. Nina üresnek érezte magát, fásultnak, kedvetlennek.

Felült, bekapcsolta az egyik monitort. Elmerült a darknet mélységeiben, hogy egy zárt webes felületen üzenetet hagyjon a szerelmének.

Drágám, találkozzunk. Most egy kis boldogságra vágyom, más nem érdekel.

EPILÓGUS

1.

NAGJIR

ÉSZAK-SZAHARA

kedd reggel, 2026. február 12.

 

Az AERK-4 tengeralattjáró hatszáz méterre a nyugat-szaharai partoktól merült a felszínre. A két matróz vízre tette a hatszemélyes Zodiac gumicsónakot, egyikük a motor mellé ült, a másik előre, az orrba, távcsővel a kezében. Nina sportcipőben, könnyű fehér vászonnadrágban és khaki színű rövid ujjú ingben, fejére tekert kendővel ugrott a csónakba. Eligazgatta övtáskáját, feltette napszemüvegét, és mosolyogva a part felé mutatott. A csónak elindult a szárazföld felé.

A mesterdetektív három éve nem tette lábát szárazföldre. Mostanra elviselhetetlenné fokozódott a vágya a normális élet iránt. Emberek között akart lenni, látni ismeretlen arcokat, fákat, füvet, bokrokat, autókat, állatokat, színeket, hallani emberi beszédet, beszívni illatokat. És legfőképpen Aleksei karjaiba omlani.

A csónak süvített a hullámok felett, a hatszáz méteres távot gyorsan megtette. Nina a homokos tengerpartra ugrott. A reggeli óra ellenére már 38 fok volt a hőmérséklet. A mesterdetektívet most még ez a hőség is kellemes érzésekkel töltötte el. Elindult felfelé az úton. A Hôtel Nagjir bordó-fehér, négyemeletes épülete az első sarkon állt.

Emberek...

Néhány férfi ült a szálloda teraszán, arabok és európaiak vegyesen. Napernyők alatt húzták meg magukat, beszélgettek, kávéztak, újságot olvastak. Egy kutya szaladt az utcán, két autó robogott el, egy harmadik leparkolt. Madarak repkedtek az égen. A szél gyümölcs és fűszer illatát hozta.

Csodálatos!

Nina az órájára nézett. Még volt ideje bőven. Lefordult, a hotel terasza felé vette a lépteit. A férfiak, életkorra és bőrszínre való tekintet nélkül, alaposan megnézték maguknak.

Rég volt...

Nina hozzászokott a férfiak elismerő pillantásaihoz, a szemekben megrebbenő vágyhoz, és nagyon unta, sokszor felbosszantotta. Most nem. Most fürdött a csodálatban.

Besétált az előcsarnokba. Mindenhol márvány, festett kőlapok, a falakon mozaik. Köszönt a recepciósnak, aki kedvesen üdvözölte. Jobbra fordult, két lépcsőfokkal lejjebb, átlépett a keskeny, feldíszített ajtókeret alatt, és az étteremben találta magát. Néhány vendég üldögélt szétszórtan a piros asztaloknál. Letelepedett az egyikhez, az ablak közelében.

Felbukkant a pincér, ötvenes, pocakos férfi. – Teát kérek! Köszönöm! – mondta Nina. A pincér feljegyezte, és elment. Hamarosan visszatért. Kör alakú, ezüsttálcát tett a mesterdetektív elé. Rajta vajszínű kerámiakancsó, tányérkán hat darab méretes kockacukor, és három egyforma, kicsi üvegpohár, kettő üres, a harmadikban víz.

Más sem hiányzott Nina érzékeinek, mint ez a méregerős tea. Egy darab háromszor három centiméteres kockacukrot dobott a pohárba.

Ennyi cukor! Csoda, hogy még élnek!

Kortyolgatta a teát, közben figyelt mindenre. Szörnyű volt az ital íze, mégis itta tovább, mert még nem ivott ilyet. Valami új, ez volt a legfontosabb.

Közel fél órán át nézelődött, mire eleget szívott magába a környezetéből ahhoz, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Itt, ezen a helyen, mintha nem is a Földön járna. Béke, nyugalom, minden olyan, mint rég, még az idegenek előtt. Kísértést érzett, hogy odamenjen a recepcióshoz, és kivegyen egy szobát.

Olyan jó lenne egyszer nem a kabinban aludni!

Eszébe jutott Aleksei. Mosoly jelent meg az arcán.

Aludni...

Ha egy ágyban feküdne a kedvesével, meztelenül, három év cölibátus után... Olyan lenne, mintha harcolnának. Szétszednék egymást.

Érezte, hogy a fantázia reakciót vált ki a testéből. Az órájára nézett. Teljen gyorsabban az idő! Nem bírom már! Annyira elmerült a fantáziaképekben és az utcában való gyönyörködésben, hogy nem vette észre a változást. A csendet.

A mozdulatlanságot.

Sötét alak jelent meg kint az utcán, és a szálloda felé tartott. Volt valami furcsa, természetellenes a mozgásában és a termetében.

Ez felkeltette Nina érdeklődését. Élesebbé vált a kép.

Egy humanoid alkatú, mégis rettenetesen idegen, groteszk szörnyeteg lépdelt oszlopszerű, ormótlan lábain a szálloda kapuja felé.

Felbukkant még egy. És még egy. Nina annyira megrémült, hogy könnybe lábadt a szeme. Fel akart ugrani, ösztönösen elhúzódni, de megbénult, semmire nem volt képes.

Felhangzott a morgás. Sikolyok, üvöltések, összezárt szájjal. Hányszor képzelte már el... De most itt volt, és ő volt az egyik, aki sikoltott. Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet! Hogy lehettem ennyire ostoba, istenem?! Aleksei, kedvesem, szerelmem! Nem látlak viszont soha! Hogyan lehettem ennyire ostoba?! Miért történik ez velem? Miért velem? Aleksei, édesem!

Ha ShubNiggurath itt lenne, tehetne valamit. Megvédhetné, áramütéssel kihozhatná a bénultságból, hogy menekülhessen.

De ShubNiggurath sok ezer kilométerrel messzebb volt. Morgás. Nagyon közelről. Ezután Nina lefolyt a székről, és a hátán csúszva elindult az ajtó felé. Emberek siklottak körülötte, összezárt szájjal sikoltozva és üvöltözve.

Miért vágnak itt? Alig élnek erre emberek! Miért itt? Miért? Aleksei, szerelmem! Nem látlak viszont soha!

A recepció előtt, a teraszon és kint az utcán gyűltek a tehetetlen emberek. Itt végezték a vágást. Már elkezdték, csapkodták szét az eleven, érző, de bénult nőket és férfiakat.

A pincért ölték meg, átvágták a lábait a térde felett, azután a medencecsont felett vágtak, majd végül leválasztották a fejet.

A lény felegyenesedett, ezzel készen volt. Morgott, mert benne volt a munkaköri leírásban. Ninához lépett. Letérdelt mellé. Most ő következett.

 

2.

NAGJIR

ÉSZAK-SZAHARA

kedd délelőtt, 2026. február 12.

 

Aleksei észak felől érkezett, két órával Nina után, és másfél órával a megbeszélt találkozó előtt. Nagyon boldog volt, hogy újra láthatja a nőt. Az egyetlen nőt, aki valaha is érdekelte.

A rozoga Toyota pick-up kilométer-számlálóját már háromszor visszaállították, hogy jobb áron tudják eladni, de még bírta a gyűrődést, és ami igazán értékessé tette, az a beszerelt légkondi volt. Ezen a vidéken egy északi orosznak aranyat ért az ilyen luxus.

A sztalker még nem látott, nem hallott semmit, de már fél kilométerről érezte, hogy baj van. Nem lehetett szavakba önteni az érzést, annak forrását, egyszerűen csak benne volt a levegőben. Mintha a színek változtak volna meg, vagy az ég lenne más.

Rátaposott a gázra, az öreg kocsi meglódult. Huszonöt méterre a hotel bordó épülete előtt lefékezett, kiugrott, már vette elő zsákjából a gépkarabélyt, és rohant.

A sarkon befordulva olyan látvány fogadta, mintha egy vágóhídra tévedt volna.

Vér mindenütt. Az utcán, a teraszon, a szálloda falán, kapuján, és amennyire kintről belátott a szétszaggatott kapukon, az előcsarnokban is csak vér és vér.

Az idegenek eddig még nem csináltak ilyet. Nem vágtak az Egyesült Államokon kívül, és nem hagytak maguk után nyomokat. Most ez is változott.

Aleksei remegett. Tudta, hogy elkésett, tudta, hogy már mindegy.

Az utcán néhány asszony, két férfi és két kisgyerek zokogott. Az egyik idős nő az ég felé emelte a kezeit, mintha onnan várna választ arra a kérdésre, hogy miért?

A sztalker életében először érezte, hogy elgyengül, elhagyja az ereje, hogy lebírja valami, ami ellen tehetetlen.

Célzásra emelt fegyverrel lépett be a szálloda előcsarnokába. Benézett a pult mögé, azután a recepciós irodájába, majd jobbra elsétált, át az étterembe, ahol Nina is teázott néhány órája.

Nem...

A Szellem kitörölte a szeméből a könnyeket, és elindult vissza az előcsarnokba, a lépcsőház felé, hogy átkutasson mindent.

A lépcsőház... vér, a földön, a falakon. Vállhoz szorított gépkarabéllyal fordult az emelet felé.

Nina ott ült a lépcső tetején. Merő vér volt. A sztalker az érzelmeivel küzdött, erőfeszítésbe került, hogy hangot préseljen ki a száján. – Te vagy? – kérdezte ostobán. – Én – felelte Nina. A férfi felfelé indult, a nő lefelé. Középen találkoztak. Mintha egymásba olvadtak volna. Néhány másodperccel később ismét működésbe léptek Alekseisztalker ösztönei. Elengedte a nőt, fürkészőn nézte az arcát, majd felpislantott az emeletre.

– Menjünk! – mondta.

Lépett lefelé, de a mesterdetektív nem mozdult. Csak nézte a kedvesét, rezzenéstelen szemekkel.

– Jól hiszed. Elkaptak – szólalt meg.

– De... nem értem. Hogyan? Miért engedtek el?

– Ellenére mindannak, amire rájöttem, amit megértettem a félelemről, önmagamról, ellenére a rengeteg gyakorlásnak, amikor megláttam az idegeneket, elöntött a félelem. Hallottam a morgást. Bénultan ültem az étteremben az ablaknál. Nem tehettem semmit. Nem segíthetett senki. Valamilyen erő megragadta a lábaimat, húzott ki az ajtón, a hentesbárdok alá. Másodperceim voltak, hogy kitaláljak valamit. És kitaláltam.

A Szellem közelebb lépett a nőhöz. Megérintette az arcát. Gyengéden, ahogyan mást sosem tudott érinteni.

– Mit találtál ki? – a férfi lázasan gondolkodott, hogy rájöjjön, mit lehetne tenni abban a helyzetben. – Elmulasztottad a bénultságot? Valahogyan... Mint ShubNiggurath?

– Nem, drága. Rájöttem, hogyan győzhetjük le az idegeneket. Rájöttem, hogyan rúghatjuk ki őket a bolygónkról!

A sztalker várta a választ, amit elképzelni sem bírt.

– Ahogyan csúsztam a hátamon a visítozó emberek között, elkezdtem gondolkodni, és rájöttem valamire. Az idegenek emberhúst akarnak. De nem bármilyet! A félelem ízét keresik! A félelemét! Halálra rémisztik az embereket, majd feldarabolják őket. De mit csinálnak ezután? A darabokat felviszik a hajójukra, ott pedig lefejtik a húst a csontról, valamilyen módszerrel. Nekik csak a hús kell! Hogyan tárolják, hogyan szállítják, hogyan tartósítják? Azt találtam ki, hogy minden gépesítve van, automatizálva, a húst masszaként kezelik, tömbösítik, mert így könnyebb vele bánni!

– Valószínűleg valami ilyesmi történik az űrhajókon – értett egyet Aleksei. Még mindig nem tudta elképzelni, mi az ötlet.

– Képzeld el, hogy felszippantanak a hajójukra négy-öt-hatezer, vagy sokszor ennyi emberi testrészt. Ezt nem egyesével dolgozzák fel, hanem egy gép csinálja! Mi történik akkor, ha rossz hús kerül a tömbbe? Mit teszünk mi akkor, ha fertőzött, mérgezett, megrohadt hús kerül a többi közé, mondjuk egy szállítmányban, egy ládában? Kidobjuk az egészet, ugye? Talán ők is. De lehet, hogy tudják orvosolni a problémát, az azonban sok munkával jár. Talán büntetéssel is.

Levonással, elzárással, fogalmam sincs! Ezt persze nem akarják! Szeretnék elkerülni. És hogyan? Hát úgy, hogy rossz húst nem visznek fel a hajóra! Nem engedik, hogy rossz hús kerüljön a körforgásba!

– És te rossz hús vagy?

– Arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem félek, nem ölnek meg. Mert rossz hús vagyok, hulladék, szennyezett, fertőzött, értéktelen hús, ami nem kerülhet be a többi közé! – magyarázta Nina felvillanyozottan. – Azt gondoltam, ha tökéletesen végzem a gyakorlatomat, túl fogom élni. Nincs más dolgom, mint tökéletes gyakorlatot végezni! Koncentráltam a jelenre, a pillanatra, minden mást kizártam magamból, még téged is. Elképzeltem, amit érzékelek, elképzeltem, amit érzékelek, elképzeltem, amit érzékelek. Tudod, van egy pont ebben a gyakorlatban, amikor a külvilág és a benső összeolvad, amikor elveszik a határ objektív és szubjektív között! A képzeletem az érzéklethez igazodik, egy idő után olyan érzés, mintha képzelném az egész világot. Ott feküdtem a földön tehetetlenül, rettenetes hangzavarban, és csak csináltam a gyakorlatomat, és csak csináltam, és csináltam, és csináltam, és nem féltem! Odajött hozzám az egyik hentes, morgott, lengette a bárdját, majd távozott! Jött még egy! Ugyanazt tette! Jött még egy, az is! Aztán elmentek, és engem itt hagytak élve.

Aleksei-ből kibuggyant a nevetés.

– Legyőzted őket bénultan! – jelentette ki. – Nincs még egy olyan, mint te!

Nina is nevetett. – Hát nincs – értett egyet. A férfi megsimogatta a mesterdetektív véres karját. Büszke volt a kedvesére. – A félelemnélküliséggel tudunk győzni, Aleksei! Érted? Megtanítjuk az embereket arra, amit én megtanultam! Az emberhúsüzlet összeomlik, mert nem fog félni senki!

– Félelemnélkülivé akarod tenni az emberiséget? – csodálkozott a sztalker.

– Pontosan! Ez az egyetlen kiút! Tudom, mit beszélek! Tudom, hogy ez mennyire nehéz, hogy mennyi akadály gördül majd elénk az úton, de csak ez az egy út van! Aki élni akar, annak le kell győznie a félelmét. Mindenkinek lesz elegendő motivációja.

Alekseinek be kellett látnia, hogy az ötlet elméletben kétségkívül működik. A gyakorlat azonban már egészen más műfaj. De esély tényleg csak ez az egy van.

Nina megfogta Aleksei kezét. – Most pedig menjünk a hajómra, és szeretkezzünk napokon át! A sztalkernek nem voltak ellenérvei. Elindultak lefelé a lépcsőn. Ki a kapun, ki az utcára. Mindenhol csak vér, gyászoló emberek, zokogó lelkek, borzalmas emlékek. De ők ketten boldogok voltak.

KISLEXIKON

^* xenobiológia: földönkívüli létformákat tanulmányozó, illetve a földönkívüli biológiai élet lehetőségeit kutató tudományág.

^* H3: Hummer 3-as típus.

^* syringe pisztoly: fecskendőpisztoly; pisztoly formájú eszköz vagy keret, a cső végén állítható hosszúságú, cserélhető tű áll ki, a tár hatóanyaggal töltött üvegcsét foglal magában, a beinjektáláshoz csupán a ravaszt kell meghúzni.

^* karboránsav: szupersav, mely töményen egymilliószor erősebb a tömény kénsavnál; az alacsony koncentrációjú oldat speciális töltetként a tömény kénsavnál négyezerszer erősebb.